Kéményeimben kínosan jajong,
Mint a’ Charybdisz’ vinnyogó csudáji,
Midőn Eól a’ tengerekre csap,
’S tajtékos habjaikat kevergeti.
Sötét az est. Eltérek asztalomtól,
’S remegve, mintha az ég föld rám akarna
Borulni, a’ kályha mellett helyt fogok,
’S visszáteszem képzeltemben magam’
A’ szép napokba, mellyeket virult
Nárcisszaidnak gazdagsága köztt,
És, a’ midőn a’ rekkenő meleg’
Nyilait tovább kinn már nem tűrheténk,
Romod’ boltjában és a’ hűs berekben,
Barátom, eggyütt töltöttem veled.
Oh Törtelen élt három szép napom,
Ha fogsz te nékem újra feljelenni?
Ha fogjuk ismét, bíztosan kaczagva,
Álmatlanúl kihúzni az éjeket,
Míg Helmeczink, hogy virrad, felsikolt,
’S eloltja a’ többé nem kellő világot?
Mikor fogod te nékem Koppinak
Újra emlegetni lelkes oktatásait?
Mikor Horányit, a’ hevest, vadat,
De a’ jókhoz jót ’s szelídet a’ szelídhez?
Oh emlegessd! ők engem is szerettek,
’S lelkem tüzedtől fenntebb tűzbe kél.
Ha majd Vendégeid elfognak, ’s te rám
Többé nem űgyelsz, ellopom magam’
Közzűletek, hogy rejtettebb szobádban
Elrészegűlve nézzem másait
A’ Huysumoknak és a’ Van-Dyckeknek;
És ott Battóninak szép asszonyát,
Ki a’ galád Triumvirt kedvesének
Kaján nagyságára emlékezteti; –
’S átkot kiáltva a’ gaz Triumvirekre,
Galeriácskád’ ismét elhagyom.
Te hús fej és sziv nélkül nem valál,
’S az ég megadta néked a’ mit ő
Adni a’ jobbaknak áldásúl szokott.
Az édes kis hasznocska mellyedet
Nem fűzte szűkké, csalfa fény szemed’
El nem vakítá, a’ maszlagos kehelyt
Te, mint az a’ nagy folt nem illetéd.
Pénzt, csillogást, nem fényt keresnek ők:
Éldelletet te, ’s tiszta fényt ’s barátot.
’S a’ mit kerestél, bőven megnyeréd.
Te a’ midőn az ég’ lakóji köztt
Fellépe Wesselényi, homlokát
Körülkerítve a’ makkos kosszorúval,
Melpomenének árva gyermekeit,
Nagyszívü Polgár, ótalomba vetted,
’S sok áldozattal megtartád nekünk.
Csudáltam a’ Tevőt, ’s Az szeretettel
Felém jöve, és ő ’s én eggyek vagyunk!
Oh áldott óra, mellyben engemet
Megszálla a’ vers- és könyvgyártás’ dühe!
E’ sánta vers nem vers Böngészinek,
’S Retí Jakáb ’s Ripókvarí Mark Úr
És Kalkaim beszédemet nem értik,
’S hogy métely ez, a’ Népre próvokálnak,
És a’ Szokásra, melly a’ nyelvben Úr.
De bár melly mázolás ez, engemet
E’ mázolás nélkül az én Vidám,
És Szemerénk, Kölcseynk, ’s láng Helmeczink,
’S te Szentmiklósy, nem kedvellenétek.
Elég nekem! – Emílem ’s Antonínom
Pirulni fognak vétkes nyelvemért:
Barátimért ha fognak é pirulni?