A’ kit Athéne nekünk ’s a’ héthegyü Város irígyel,
A’ kinek ajkairól Nesztori Sváda szakadt,
Holdjait itt szántá, mint Xenophon; itt vere lantot,
Gyermekit itt nevelé szíve’ nagy érzetiben.
Puszta vala a’ vad sík, perzselt agyag; Eleonóra
Rá pillanta, ’s az ím Thesszali Tempe leve.
Térj árnyékiba, hív Idegen; szent helyre jutottál
’S az büszkén most is hirdeti Géniuszit.