A’ kit Athéne nekünk ’s a’ héthegyü Város irígyel,
A’ kinek ajkairól Nesztori Sváda szakadt,
Holdjait itt szántá, mint Xenophon, itt vere lantot,
Gyermekit itt nevelé szíve’ nagy érzetiben.
Puszta vala a’ vad sík; perzselt agyag: Eleonóra
Rá pillanta, ’s az ím Thesszali Tempe leve.
Lépj árnyékiba, hív Idegen; szent helyre jutottál,
’S az
*az<t>
most is büszkén hirdeti Geniuszit.