Mivel Magyarországot a tatárvész nagyobbrészt pusztává tette, és mint a juhaklot a kerítés, különböző hitetetlen népek veszik körül, így keletről a ruténok, kunok, brodnikok, délről a bolgárok és a boszniai eretnekek, akik ellen seregünkkel egészen mostanáig harcban álltunk, nyugatról és északról viszont a németek, akiktől pedig az azonos hitvallás folytán valami támogatás illő gyümölcsét kellene érezze, de nem gyümölcsöt, hanem háborúja tövisét érezni kényszerül, mert váratlan rajtaütésekkel ragajdák el az ország javait; ezért, de legfőképp a tatárok miatt, akiket rettegni a háború tapasztalata tanított meg, amint azt ugyanúgy más nemzetek is megtanulták, akiken csak átgázoltak, országunk főpapjainak és nagyjainak tanácsát kikérve, Krisztus helytartójához és testvéreihez fordultunk, mint a keresztény vallás végszükségében egyetlen és végső, igaz menedékéhez. Csak meg ne történjék velünk, helyesebben inkább – rajtunk keresztül – veletek és más keresztényekkel, amitől félni lehet! Ugyanis nap mint nap érkeznek hozzánk hírek a tatárokról: haragjuk leginkább ránk irányul, amiért ekkora csapás után is megtagadtuk, hogy meghódoljunk nekik, holott minden más nemzet, miután ellenséges erőiket megismerte, adófizetőjükké lett, különösen az országunkkal keletről szomszédos vidékek, mint Oroszország, Kunország, a brodnikok földje és Bulgária, amelyek ezelőtt nagyrészt uralmunk alá tartoztak. De nemcsak ellenünk, hanem az egész kereszténység ellen is összevonták erőiket, és mint igen sokaktól hitelt érdemlően, bizonyosra hallani, szilárdul elhatározták, hogy rövidesen egész Európa ellen megindítják számlálhatatlan sokaságú hadseregüket. Tartunk attól is, hogy ha ez a nép esetleg elérkezik, a mieink nem lesznek képesek, sőt talán hajlandók sem a tatár vadság tombolásával harcban szembeszegülni, és akaratuk ellenére félelemből ugyanúgy behódolnak nekik, ahogy a fent mondott szomszédok megtették: hacsak az apostoli szék körültekintő gondoskodása országunkat biztonságosabban és hathatósabban oltalmába nem veszi, hogy az itt lakó népek bátorítást kapjanak. Főként pedig két dolog miatt írjun meg ezt: hogy sem a megtehető dolgok elmulasztása, sem hanyagság miatt ne érhessen vád minket. A megtehető tekintetében azt mondjuk, hogy ami tőlünk telt, a megkísérelhetőt megtettük, amikor mindenestől a tatárok addig ismeretlen erőinek és természetének elébe álltunk. Hanyagság vádja pedig éppenséggel nem illethet minket; az adott helyzetben ugyanis, amikor a tatárok országunk területén harcoltak ellenünk, az egész kereszténység három legfőbb udvarához fordultunk, tudniillik a Tiétekhez, melyet a keresztények isteni eredetűnek és valamennyi között tanítómesternek hisznek és vallanak, továbbá a császárihoz, sőt emiatt még hűbéreséül is felajánlottuk magunkat, amennyiben a mondott veszedelem idején kellő segítséget és támaszt nyújt. A franciák udvarát szintén megkerestük, de egyiküktől sem kaptunk semmi bátorítást vagy segítséget, csak szavakat. Ahhoz folyamodtunk hát, amihez tudtunk: a kereszténység érdekében, királyi méltóságunkban megalázkodva két leányunkat két rutén herceghez, a harmadikat pedig Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy rajtuk és más keleti barátainkon keresztül értesüljünk a tatárok mélységesen titkolt újdonságairól, s így szándékaikkal és csalárd fortélyaikkal valamelyest felkészültebben nézhessünk szembe. A kunokat is befogadtuk országunkba, s ó, fájdalom, ma pogányokkal védelmezzük országunkat, és pogányokkal verjük le az egyház hűtleneket. Mi több, a keresztény vallás védelmére elsőszülött fiunkhoz kun nőt kapcsoltunk a házasság kötelékével, hogy ezáltal a rosszabbat elkerüljük, és valami alkalmat találjunk rá, amivel sikerül őket a keresztség felvételére szólítani, amint már többekkel meg is tettük. Ezek és mások miatt azt óhajtjuk, az érvelés tegye világossá a legfőbb pap őszentsége előtt, hogy ennyire szorongatott helyzetünkben a keresztény Európa egyetlen uralkodójától vagy népétől sem kaptunk valamiféle előnyös segítséget, csak a jeruzsálemi ispotályos háztól, amelynek tagjai kérésünkre nemrég fegyvert öltöttek a pogányok és szakadárok ellen, országunk és a keresztény hit védelmére. Egy részüket már el is helyeztük a legveszélyeztetettebb helyen, tudniillik a kunok és bolgárok határán, a Dunán túl, ahol már országunk megszállása idején is behatolt hozzánk a tatárok serege. Evvel a területtel az a szándékunk és reményünk, hogy ha ténykedésünket és a mondott testvérekét Isten megsegíti, és az apostoli szék is méltóztatik kegyében részeltetni, a testvérek által sikerülni fog a Duna mentét egész a konstantinápolyi tengerig a katolikus vallás vesszejével beoltani, és így a római birodalomnak, s a Szentföldnek is hasznos szolgálatokat tehetnek majd. Másik részüket országunk belsejében azoknak a váraknak védelmére állítottuk, melyeket a Duna vonalán építettünk, mivel ebben a mi népünk járatlan. Tanácsunk ugyanis többszöri megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy üdvösebb lenne nekünk, valamint egész Európának is, ha a Dunát várakkal erősítenénk meg. Mert ez az ellenállás vize: itt szállt szembe Heraclius Chosroesszal a római birodalom védelmében, s mi magunk is, mindenképpen készületlenül és porig sújtva, tíz hónapon keresztül itt álltunk ellen a tatároknak, akkor, amikor országunkban még szinte egyáltalán nem voltak erődítések és védők. Ha ezt a területet a tatárok birtokba vennék, ami be ne következzék, kitárulna előttük a kapu más katolikus hitű vidékek felé. Mert egyrészt ezen az oldalon nem állja útjukat tenger a keresztények irányában, másrészt e helyen csodálatosan jól tudnák elhelyezni családjaikat és állataikat, alkalmasabban, mint bárhol másutt. Álljon itt például Attila, aki keletről jőve a Nyugat leigázására, Magyarország közepén állította fel fejedelmi székét, másrészről pedig a császárok, akik nyugat felől harcoltak, hogy a Keletet meghódítsák, a legtöbbet téve a hadsereg szervezésére, országunk területén belül fektették le a határokat. Ezeket mérlegelve tehát, gondoskodjék főpapi Szentségetek, és mielőtt még elmérgesedne a seb, kegyeskedjék gyógyírt helyezni rá. Ugyanis a bölcsek sokasága módfelett csodálkozik, amiért Atyaságod hagyta, hogy Franciaország királya, az egyház ily jelentős tagja a mostani körülmények között eltávozzék Európa határairól. Csodálkozik, és nem szűnik meg csodálkozni azon, hogy az apostoli kegyesség sokakról gondoskodik, mint a konstantinápolyi császárságról, és a tengeren túli részekről, melyek, ha elvesznének is, mentsen Isten, nem ártana annyit Európa lakóinak, mintha egyedül a mi országunk kerülne a tatárok birtokába. Isten és ember a tanúnk rá, helyzetünk olyannyira szorongattatott, hogy ha az utak különféle viszontagságai nem akadályoznának, nemcsak követeket küldenénk, amint tettük, hanem személyesen járulnánk lábatokhoz szemtől szembe odakiáltani az egész egyháznak mentségünkre, felmentésért, hogy amennyiben a szentatya sem nyújt segítséget, és a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére ugyan, de megegyezünk a tatárokkal. Könyörgünk tehát, tekintse az anyaszentegyház, ha nem is a magunk, de legalább elődeink, a szent királyok érdemeit, akik teljes alázattal és tisztelettel rendelték alá magukat és népüket, az igaz hitet hirdetve, és a világ más uralkodói között tiszta hittel, engedelmesen szolgálták; ezért ígérte meg nekik és utódaiknak az apostoli szék kegyét és támogatását, ha szükség fenyegetne, noha nem is kérték, mert mindaddig kedvezően alakultak dolgaik. Ez a súlyos szükség pedig, úgy hisszük, most valóban fenyeget. Nyissátok meg atyai szíveteket, e válságos időben nyújtsatok kellő segítséget a hit védelmére, a köz javára. Különben ha a római egyház híveinek oly egyetemesen kedvező és szükséges kérésünk elutasításra találna, amit nem hihetünk, kénytelenek lennénk az atyai nyájból szinte kirekesztve, nem mint édesfiak, hanem mint mostohák, e szükségtől hajtva, támogatást kéregetni. Kelt Patakon, Szent Márton püspök és hitvalló napján, november 11-én.