Marosvásárhelyi gondolatok

Forrás: Csokonai Vitéz Mihály összes művei, Költemények 4, 1797-1799, s. a. r., bev. tan. és jegyz. Szilágyi Ferenc, Bp., Akadémiai, 1994, 98-102.
Leírás: Csokonai Vitéz Mihály versében megjelenik Magyarország határhelyzete és az ebből következő védőbástya-szerep.
Emlékezés tárgyának kora: 13-17. század
Emlékezés kora: 1799
A’ ti szavatokra lelkem felhevűle
ÉS Vásárhely’ kies halmára repűle,
Mellyről végig nézvén a’ Székely földeken
A hűs forrásokon a’ fenyves bértzeken,
E’ felséges Vidék úgy magához ragadt,
Hogy szűk elmém éppen a’ felhőkig dagadt,
Színűltig tőlt édes Hazámnak képével
ÉS a’ történetek zajgó tengerével.
Sőt kijjebb tsapongván a’ Népek’ sorsára,
Hol örűlt, hol búsúlt, mint Világ’ polgára.
Mi is emelhet fel egy halandót jobban,
Mint, ha az emberség’ tüzétől fellobban,
’S úgy nézvén e’ földet mint azonegy tanyát,
ÉS a’ természetet mint egy közös anyát,
Az emberiségnek sorsán gondolkozik,
S az Egek’ tisztébe belé avatkozik? -
Óh Emberi szívnek állhatatlan volta!
(Igy szólék magamban) Oh, már a’ miolta
E’ földön értelmes porképek mozganak,
Mennyi változások, hány scénák voltanak!
Hányszor mutatta meg az emberek’ szíve,
Hogy ő a’ jóltévő Mennyeiek’ míve;
De miatta hányszor kellett e’ Világnak
Piatzává lenni minden gonoszságnak.
Ha egy Ember támadt, a’ ki áldást ontott
Embertársaira; száz volt, a’ ki rontott.
Ha sok század alatt egy Nép addig hága
Hogy már mennyországgá lett az ő országa;
Egy nap a’ hódító véget vetett néki
S ma tsak bús pusztákra rogynak omladéki.
Keletről fú’ a szél... az Éjszín haboknak
Tseppjei lomozó szárnyáról tsorognak,
Arról jő, a’ mellyről a’ Dákok földjére
A’ Scythák’ bajuszos tábora bétére.
Mondd meg nékem, komoly fuvallat! látád é
Azt a’ Volga’ síkját melly volt az Árpádé?
Vannak é ott, kik még Mogorúl szólanak?
Sohajtasz - elsuhansz - Értem - elmúltanak!
Elmúltak, bédűltek abb' a’ sírhalomba!
Mellyhez közelítünk mi is minden nyomba.
Tán nem is! ki tudja? egyszer megeshetik
Hogy a’ Páris helyét gonddal keresgetik
Trója és Babylon jövő Tudóssai,
’S Fókákkal pesegnek London’ tört tornyai.
Hátha még ez a vár, melyen andalgok most,
Vagy ledűl, vagy őriz messze földi lakost?
Vagy nagy birodalom’ fényétől súgároz,
Vagy benne két három medvefi kopároz?
Tsuda gondolatok, kétséges jövendők,
Változó országok, emberek, esztendők!!!
Músák! kik e’ várnak allyát megűltétek,
Elbuggyantt elmémet, kérlek, segítsétek.
Mondjátok meg nékem, mi fő oka annak,
Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak?
Itt a’ vidék puszta, ott terem ’s mosolyog,
Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog,
Itt kastélyok állnak, ’s gályák a’ partokon,
Ott hólt tsendesség űl az omladékokon?
Gyarló tudatlanság! zabláltan indúlat!
Két Daemon, melly minden szépet jót feldúlat.
Melly a’ Kegyetlennek botot ád kezébe,
’S gyáva félelmet önt a’ gyengék’ szívébe,
Melly a babonának felhozván fellegét
Elzárja a’ Napnak fényit és melegét,
’S Hideg homályjában olly tsudákat tészen,
Mellyek az Ész tsirát elfojtják egészen.
Tsak’ a’ tudatlan fő, tsak a’ zablátlan szív,
A’ mi téged, Ember, magad’ kárára hív,
A’ hol a’ szív feslett, a’ fő meg agyatlan
Ott az emberi sors megsirathatatlan. -
Musák! most olly hellyen elmélkedem, a’ melly
A’ Világ’ abroszán legcriticusabb helly,
Melly a’ tsinos nyúgot, ’s a durva kelet közt
A’ hatalmas észak’ s tehetetlen Dél közt
Közép pontban lévén, tisztán kimutatja
Millyen még az ember ’s földünk ábrázatja.
Itt van a’ legvégső oltára Pallásnak
Az emberiségnek, a’ tsinosodásnak,
Ezen túl Keletre nevet a’ szép Moldva
De a termés-elme nints mással megtoldva,
Tovább, túl az Éjszín tengernek habjain,
Vad Tatár lovagol gazos pallagjain
Túl a’ zömök Kálmuk hordja sátor fájit,
Túl a’ Mongol futja salétrom pusztájit,
Azon túl lakoznak a’ Mandschuk fijai,
A’ tarka tigrisek ’s a’ Hajnal lovai.
Ezek mind okosok, emberek; de vadak,
Kiknek, Őseinkként, főtzéljok a’ hadak,
Kikben az hódítás’ nemtelen szerelme
Elfojtja, a’ mit hoz a’ jó föld s’ szép elme.
És ki az, ki végig nézvén e’ népeket,
E’ Világnak’ felén elnyúló földeket
Ne borzadna, vagyis ne sírna ezekre
A’ még boldogtalan félig-emberekre!
Fordúlj tehát elmém boldogabb Táj felé,
Hol már a’ népeket az ész fel nevelé,
Szemléld végig Erdélyt és Magyarországot,
Hol érzeni kezdik már a’ napvilágot,
Járd el Germania’ hajdani Bakonnyát,
És tsudáld most benne a’ Muzsáknak honnyát,
Lépj a’ Frantziáknak kimívelt kertébe
’S a’ Pérui kintsek’ negédes tsűrébe,
Hol a’ Másik Tenger’ kékellő kárpitja
A’ leszálló Napnak ágyát ki- ’s bényitja.
Nem kezd é szívedbe nemes öröm szállni,
Látván, hogy az ember emberré kezd válni?!!
Nézd a’ munkás Észak, mint nyűzsög és zsibong,
’S Dolgos méh módjára keskeny kassában dong,
Az Észak a’ köpű, a’ Világ az a’ rét,
Mellyben a’ kintseket kurkássza szerteszét,
Sőt számos rajt botsát a’ messzi határra
A’ Bengala ’s Boszton virágzó partjára;
De túl a’ szelíd Dél áldott határain
Nézd a’ barna népet forró homokjain,
Vagy hever ’s éhezik a’ Paraditsomba,
Vagy koldúl, vagy lop, öl, prédál alattomba.
Rongyos birtokossi ők a’ gyémántoknak
Mord ’s paraszt kertésszi a’ fűszerszámoknak.
Te vagy, hát óh Maros’ jámbor Magyar vára,
Hol összefut a’ jó ’s a’ gonosz határa
Te vagy a’ pont, mellynél a’ vadság eltűnik
Te vagy, hol az ember érezni megszűnik.
Vigyázz! mert közel van a’ Homálynak partja,
Elnyél, ha az Észnek fénnye meg nem tartja,
A’ kinek díszére építsél Templomot,
ÉS a’ vakság ellen hányj több-több ostromot.
Tele olly lelkekkel termékeny kebeled,
Kikben meg meg annyi Mentorid’ tiszteled,
Kiket a’ nemzetnek és a’ két Hazának
A’ biztató Egek gyámolúl adának.
Rajta Nemes Lelkek! álljunk ki a’ gátra,
Már Európában tsak mi vagyunk hátra,
Hívnak magok után a’ többi nemzetek:
„Magyarok! derék Nép! mit késtek? jöjjetek!
Mit késtek? termékeny bennetek az elme,
Forr szívetekben a’ Ditsőség’ szerelme,
Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok
’S a’ Békesség édes hasznát munkáljátok.
A’ durvaság ellen közös kötést fonjunk,
’S Átlástól Pontusig örök sántzot vonjunk."
Mégyünk, Nagy Nemzetek! íme, Dáciának
Tulsó határinn is már megindúlának,
Törjük az akadályt, mellytől nem mehetünk
’S Mind az emberiség kertébe síetünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai
A’ Meddig terjednek a’ Pontus habjai
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
’S a’ Tsángó Magyar is Polgártársunk lenne!!!