„Nem a képzeletnek alakokat és szineket módosító világításában látjuk őket, hanem embereknek, kiknek nem ideg-élete, csak sorsa és ereje különbözik a mienktől, katonáknak, kik e pillanatban is komoly méltósággal helyt tudnak állani. A mint ember, emberi véges erővel, de igaz lélekkel és bátor szívvel, szembe nézhet ilyen véggel: csak úgy állanak ott. Kegyeletünkön nem esik sérelem, sőt ez a valószerű fölfogás szívünk legmélyéről nyit neki szinte új forrásokat. Ha a tábornokok utolsó perczeiről följegyzett részleteket olvassuk: épen ilyeneknek tűnhetnek föl előttünk. Csak Leiningen utasít vissza néhány méltóságos és mérsékelt szóval egy ellene emelt vádat, melyet katonai becsületével összeférhetetlennek tart; a többiek mind röviden és megindítóan búcsúznak egymástól, síró papi kísérőiktől, távollevő övéiktől s megáldva a hazát, meghalnak érte. Épen a milyeneknek Thorma ábrázolta őket. Hősök és nem hősködők; nem izgatni akarnak, egyszerűen csak arra kérnek, hogy: ne feledkezzünk el róluk. A fölfogásnak ebből az egyszerű igazságából, ennek természetes erejéből fakad első sorban rendkívüli megindulásunk, a részvétnek, a fájdalomnak, a gyásznak fölindulása érettök.” (Beöthy Zsolt: Egy új magyar történeti kép, Budapesti Szemle, 1896, 87. kötet, 235. szám, 140-150. oldal