Tudják meg és ismerjék el a Magyarországgal szomszédos keresztények is azt, amit már az egész világ elismer, és amiről részben a történelmi emlékek is tanúskodnak: hogy a magyarok, több mint kétszáz év óta kemény háborút viselnek a törökkel, hol győztesek, hol legyőzöttek maradtak, de támadását és zsarnokságát saját testükkel fogták fel, és a szomszédos tartományokat és országokat mostanig saját virágzó és gazdag országuk pusztulása árán védelmezték, és míg saját vérüket ontották és a szomszédos keresztényeket kímélték, elvesztették főnemeseiket, sőt néhányszor királyaikat és fejedelmeiket is. Nincs Magyarországon valamirevaló család, amely ne siratta volna többször is valamelyik bátor, áldozatul esett férfiját: a szomszéd országok és tartományok védőbástyái voltak kelet felé. Mindvégig szinte áldozati állatoknak tekintették őket, akik állandóan távoltartják a szolgaság jármát a keresztényektől. Zsigmond császárral, királyukkal, Nikápolynál harcoltak Bajazid török szultán ellen, de szerencsétlenül, úgyhogy ott sokezer magyar katona elesett. Albert királyunk halála után kétszer vereséget szenvedtek a töröktől és két csatában százezer embert vesztettek. Hunyadi János, utószülött László király idejében százszor is megharcolt a török szultánnal és kétszer megverték. Végül Mohács mezején, 1526-ban, Szolimán szultán török császárral harcoltak szerencsétlen eredménnyel; a csatában elvesztették királyukat, Lajost, az ország főembereivel és sokezer magyarral együtt. De ki tudná felsorolni, hogy annyi éven át, a törökök és tatárok annyiszor megismételt betörései és dúlásai alkalmával a nyomorult földnépéből hány ezer ember pusztult el, került örök szolgaságba, vagy semmisült meg és irtódott ki tűzzel-vassal? Pedig a törökök többször is erősen biztatták a magyarokat, kössenek velük örök szövetséget és barátságot; különösen abban az időben, amikor a törökök a lengyelekkel szerződést és száz évre szóló fegyverszünetet kötöttek. Ferdinánd császár és királyunk idejében a törökök ebből a célból különleges és ünnepélyes követséget is küldtek a magyarokhoz és Ferdinánd királyhoz; de a későbbiekben sem szűntek meg őket titokban biztatni. A magyarok azonban, ezek az erős, hűséges és állhatatos emberek, megtartották és megvédték hitüket háború árán is és inkább választották a halált maguk és ivadékaik számára, sőt készek voltak a legvégsőt is elszenvedni, mintsem hogy elpártoljanak a keresztény népektől. Ezért visszautasították a törökkel való békét.

 Most azonban, minden várakozás ellenére, a kereszténységnek ez az ércfala megdőlt. Ami pedig a legsajnálatosabb: nem az ellenség ereje döntötte és zúzta szét, hanem az, akinek előharcosnak kellett volna lennie, akit védelmezőjüknek és bosszúállójuknak tekintettek, az ásta alá és eltűrte pusztulását: választott és felesküdött királyuk, Rudolf, akit egykor a magyarok olyan lelkesen kívántak, választottak, és mint osztrák herceget ünnepélyesen királlyá koronáztak, és miután esküvel megerősítette jogaikat és törvényeiket, magyar királyként üdvözöltek, úgyhogy ez a megválsztás nyitotta meg később az utat számára a cseh koronához és a római császári címhez.