A multban is sok hivatásunk volt. Így hivatásunk volt például a kereszténység védelme a török ellen. E hivatással nem egyedül csak mi dicsekedhetünk, más népeknek is ez a legfőbb hivatásbeli büszkeségük, ahogy annak hétköznapibb, diákosabb megnyilatkozásáról némi meghökkenéssel, sőt sértődöttséggel véletlenül, esztendőkkel ezelőtt értesültem. Még Párisban egyszer, az Association des Étudiants Chrétiens-ben, mely a családi otthon melegét a mindenütt otthonos Egyház családi melegével pótolva, főleg külföldi diákoknak nyujtott kellemes tűzhelyet a szószerinti melegedésre és végehosszatlan vitákra. Egy alkalommal egy bolgár diák ismertette a bolgárság hivatását. A bolgárság hivatása, mint tudhattuk, a kereszténység megvédése volt. A bolgárnak nyilván volt valami igaza, ám előadása végén elragadtatta magát, s mintha valami évszázadok óta esedékes számlát nyujtott volna át, azt foglalta ellentmondást nem tűrő mondatba, hogy Európát a bolgárok védték meg a pogány áradattól. Kínosan éreztem magam; a felszólalásban azonban megelőzött egy szerb kartárs, aki határt szabott a bolgár önhittségének, mert hisz nyilvánvaló - gondoljunk csak Rigómezőre, - hogy Európát a szerbek mentették meg. Képzeljék a fölényt, amellyel ez elől egy gyorsbeszédű lengyel elkaparintotta a pálmát Szobieszki kétségtelen érdemeinek emlegetésével. „Nevetséges ez a balkáni kicsinyeskedés”, fordult hozzám egy mellettem ülő svéd leány, - akkor, midőn egy olasz, vagy albán diák épp azt fejtegette, hogyan zárták el az olaszok a török elől nyugatra a Földközi tengert. – „Remélem tudja, hogy Európát tulajdonképpen mi védelmeztük?” hagyta el a béketűrés a svéd keresztényt. – „Hogyne - feleltem feszengve, - csak az a baj, hogy maguk is rosszul; mert közben a törökök mégis csak bejöttek.”

 Aztán arra gondoltam: ha a hivatást (ahogy a hivatáshoz illik) mindezek a népek előre érezték volna, s nem csupán abban a pillanatban, midőn külön-külön már nyakukon volt a veszély, akkor Bizánc sem esik el. Nem sorolom el valamennyi hivatásunkat.

 Újabban Közép-Európában van hivatásunk. A gondolkodó figyelmét bizonyára nem kell felhívni arra, hogy az összes mult- és jelenbéli magyar hivatások kivétel nélkül külföldi országok érdekében teljesítendő hivatások voltak, soha a saját népünk érdekében; ilyen gavallérok vagyunk. Arra sem, hogy míg helyzetet, esetleg szerepet gazdasági viszonyok szabnak, hivatást valóban csak isten szabhat. Aki hivatásban hisz, logikusan hiszi azt is, hogy a nemzetek sorsát és alakulását, de még a politikáét is isten irányítja.

 Azok a nemzetek, melyek valóban a többi nemzet életének irányításában is játszanak némi szerepet, nem igen emlegetik a hivatást. Az angolok nyíltan bevallják, hogy nyersanyagot, vagy piacot akarnak, nem Jézus, hanem közelebbről a manchesteri textilérdekeltségek nevében. Tengeri uralmuk nem hivatás, hanem érdek; erkölcs itt csak olyanformán jelenik meg, hogy az érdekeltek azt érzik, vagy azt az érzést tettetik, hogy az ő érdekük másoknak is érdeke. És igazuk lehet, mit tegyünk. Mihelyt bebizonyítják, hogy a képviselt érdekük közérdek, azaz mindenkinek jót akar: az erkölcs is érdekszférájukhoz tartozik, a morál is az övék, a laikus persze, de hát - csavarhatjuk - ezen a téren mindnyájan laikusok vagyunk, a taine-i, renan-i értelemben.

 Hivatás dolgában tehát tanácsos a szerénység, nekünk kétszeresen is. Én beérném, ha a kereszténység helyett, melyet isten sugallt és teremtett, s így nyilván adott esetben meg is tud védeni, a nemzet a védtelenek, az özvegyek, árvák, a munkások és nincstelenek védelmére adná magát, s ha nagyra akar nézni, hát a kereszténység elveinek védelmére. Középeurópai hivatásunkat is tehát abban látom, hogy gyorsan, minden mellékgondolat nélkül valósítsuk meg magunk számára mindazt, ami nemcsak egy népet, de több népet is boldoggá és szabaddá tehet: a rengeteg ígéretet. Az legyen a hivatásunk, hogy feláldozzuk magunkat a példára, a kísérletre. Kezdjük ezt a lehető legalacsonyabban, például a napszámbérek rendezésével, de vigyük oly magasra, hogy minden nemzet sóvár irigységgel nézzen ránk és kívánkozzék, hívás nélkül is, felénk.