Nagy Lélek! Te, a’ ki fényt hintesz
A’ homálynak rejtekibe,
’S életadó szemekkel intesz
A’ Nemlétel’ bús vőlgyibe,
Te, a’ kinek sokan esmérjük
Magunk között jótétedet, –
Hogy kívánhat’d, hogy ne dítsérjük
Vagy a’ Napot, vagy Tégedet?
Én ugyan, ki Nemes hagyásod’
Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a’ Te Pártfogásod’
Előbeszéllni nem merem:
De e’ violák kilehellik,
Ki e’ törpe versek magok,
Hogy a’ Te Fényedtől díszellik
Új életek, színek, szagok.
Képed rajtok lefestve látszik
Hálá-könnyem’ cseppjeiben,
Mint midőn sok apró Nap játszik
A’ harmatok’ friss gyöngyiben. –
Nézd! Nézd! ama’ kisded Pacsirta
Hogy’ kél fel a’ göröngy alól.
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta;
Most már repűl, ’s vídúlva szól,
Most már maga alatt szemléli
A’ főldnek irígy férgeit:
’S a’ Napnak örömmel beszélli
Eláradott jótéteit,
Súgáridnak a’ jobb Világban
Önnön magát áldozza fel,
’S eltűnvén a’ kék magasságban
Érzéssé ’s hanggá olvad el…
Menj, kis Madár! Menj, hogy szíhassad
A’ felsőbb abroncsok’ hevét,
Csakhogy vígyázz, és elhallgassad
A’ Gróf SZÉCSÉNYI’ Nagy Nevét. –