Hát már örökké a’ mézes szerelemnek
Mindenekbe fojtós mérgei teremnek?
Hát az édes méznek élesztő harmattya,
Alatt; a’ szerelem mérgét kostoltattya?
Hát a’ vígasságnak leg vidámabb pontya,
Komor esetünkel kedvünket el bontya
Hát mikor Egünkön a’ fényes nappalnak,
Szikrázó Lovai frissebben nyargalnak?
Akkor is hirtelen a’ gyászos éjjelnek,
Siralmas orái töllem teldegelnek?
Hát mikor a’ Phébus büszke paripája,
Lángjától fénnylik az Istenek hazája?
Akkor is menykővel terhes zűrzavarnak
Rettentő zuggási szivünkbe zavarnak
Oh kegyetlen Venus kevély Urasága!
Már hány ezret a’ sír fenekére vága!
Hány ezret a’ vidám öröm közepébe!
Taszíta a’ komor halál kebelébe!
Mit hozom elő? hogy a’ bőlts Ulissesnek
Miatta lábai veszélybe sietnek!
Mit említem? azt hogy
Piramusnak
* Piramisnak Ért. sz. em.
páros
Thisbéevel vala hív szíve határos
Irnám de pennámnak sok segitség kéne
Jövel erősítsél Musám Melpoméne!
Két kinyílt Rosáit mond a’ Természetnek,
Ullyuló szemeid ezekre nézhetnek
Kiket Semiramis Várossa, hol volt ott,
Az edgyes szeretet egymásba be oltott.
Piramusba
* Piramisba Ért. sz. em.
lévő diszes furtsaságnak,
Ásia Ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete Ifjú formájának,
Tündöklik rosája piross ortzájának.
Mikor ennek testét ki formálta, ott a’
Természet edgyik bőlts remekét alkotta.
Igy mások, mivel az előttök kedvesnek,
Szivével mindenkor vig kedvet keresnek.
Thisbé szívét a’ mint indulati várták,
A’ Fátumok ennek szívébe bé zárták.
Thisbénn is a tiszta természet az oka,
Hogy látszik olly kéznek ki tetsző nyomdoka
Melyben tsak szívének, mint igéző nyílnak,
Indulati szállás adásra ki-nyilnak.
Mosojgo ajjaki mindenestől fogva,
A szerelem lántzánn tartják már meg fogva.
Nyaka, ’s mellye merő Elefánt tetemnek
Tetszének a’ rajta álmélkodó szemnek.
Gyönyörűségével kinálgató térség
A’ rajta ki tetsző szűz tiszta fejérség
Mint mig a’ Felhővel le hulló havára,
Még ki nem tündöklött a’ Phebus sugára,
Vagy midőn fejünkre ujjonnan le hulnak
Sértegető lábbal hozzá nem járulnak
Ugy tiszta formába midőn teremtette
Őtet a’ természet szépen őltöztette
Patyolat ortzáján a’ fénylő tsinosság
Között, jádzodozik gyengéded pirosság
Ezekenn, ’s másokon hív szívébe annak,
Szemérmes tűzei gyakran fel lobbannak.
Közel szállások mert kettöjök házának
Egy köz-falával el rekesztve valának
Gyenge korokban a’ gyermeki időnek,
Tréfáival a’ hiv szerelemnek nőn(n)ek,
Serdűlt Ifjak már a’ szép esmerettségnek,
Lángoló tűzétől Ifjú módon égnek.
Az a’ leg-édesebb álmok, hogy Hymennek
Aldozni örvendve már pároson mennek.
De jaj a’ szomszédság viszsza vonásának,
Átkozott mérgével el szakasztatának.
Mig a’ kivánt nézés meg tiltó Strásálya,
Ellyel nappal bé zárt ajtóját strásállya,
De szerelmek tüze a’ mennyit lappangott
Bennek gerjesztett-fel annál forrobb langot
Tehát a’ már árva párok a’ kőfalnak
Gyenge hasadásán egy rést tapasztalnak
A’ mellyet meg annyi idők el fojtába
Senki sem vett észre abba a’ szobába
De tám a’ természet titkos kamarája
El rejtett javait ezektől sajnállya
Ollyatén titkoson vajjon teremthetett?
A mit fel nem lelne az okos szeretet;
Nem – sőt soha az illy szerelmetes párok
Szívét el nem rejtik semmiféle zárok
Sőt te szerelmes sziv! még ahol a’ szélnek,
Gyenge fúvási is által járni félnek
Szemes tanátsid még ott is a’ beszédnek
Nyájasságra szabad suttogást engednek.
De sírjál Piramé! panaszolkodj Thisbé,
Hogy szabados uton nem mehettek ki ’s bé
Mond: minket ez háznak itt az irigy fala
Vénus bús kohába bánattal aszala
Kedvesem az édes tsokok, és a’ vérnek
Tiszta indúlati oh hozzád nem férnek.
Mellyek a’ sohajtás és a’ hideg falnak
Adott tsok, alatt a’ setétbe langalnak.
Oh te átkozott fal! átkozott épűlet!
Testünk te miattad most nem edgyesűlhet!
Oh irigy kövei a’ fundamentomnak!
Miért nem engedtek hív kívánságomnak
Oh! no! mi volt hogy két kedves kedvesének?
Csokja a’ látásra edgyűvé mennének?
Igy az irigy fallal lett panaszos hadnak
Utánn a’ bánat közt halgatva maradnak
Igy az el hűlt falra mikor el-halgatnak
Sohajtással forro tsokokat raggatnak.
Míg ismét örömre más rosás hajnalnak
Aranyos sugári más napot ki tsalnak.
Az harmatok mellyek egűnk hajnalának,
Siralmas szeméből jó reggel tsorgának
A’ meleg nap ismét szárnyán a’ felhőnek,
Felső országába rendel mind fel jőnek.
Piramus* Piramis Ért. sz. em.
Thisbével a’ megszokott hellyenn
Hogy most is őrőmmel hiv szivek be tellyen
Öszve űlnek, ’s egymás fülébe a’ zugnak
Hasadékjánn ürmös panaszokat sugnak
De midőn végre az édes szeretetnek
Illy rabi életben már nem engedhetnek
Okossággal modot keresnek a’ mellyenn
Már fel tett tzéljának ki ki meg felellyen,
Rendelik tehát, hogy mikor az Ég allya,
Endimionnyától Diánnát el tsallya
És mikor ujjai a’ mákos álomnak
Ajtajiknál minden strásákat el nyomnak
Szabadságot; mellyel itt nem élhetnének
Egész bátorsággal másutt keresnének.
Kerűllyék, hogy távol légyen ama záros
Vas kapukkal épűlt Babilloni Város
Ha pedig a’ Strásák kőzzűl vehetnének
Szabadulást – széllyel ne tévejegnének
Hanem tsak a’ Ninus temető hellyének
Szélihez mind ketten edgyűvé mennének
Közel egy terepély fejér szederjfának
Sűrű árnyékába mind ketten futnának.
A’ mellynek tsendesenn hives árnyékában
Egy suhogó patak fojdogál árkában
Ezen okossággal végzett fel tételnek
Mondásánn mind ketten örömmel bé telnek
De az ígért estve ohajtott orája
Kedvek ellen Phébust kűldeni sajnállya
De végre a’ Phoebus aranyos Ethonnya
Gyöngyös szekerét a’ Tengerbe le vonnya
Már alig látszik, ’s a’ Babilon várára
Tündöklik edgynéhány halavány sugára
Melly után a’ nappalt kergető Estvének
Homájos seregi el következének
Végre el jöttével a’ setét éjjelnek
Mindenek szomorú bus lárvát viselnek
Ide ’s tova sokat a’ mákos álomnak
Altato ujjai már méllyen elnyomnak
Tehát Thisbe látván strásait nyugodni
Ki nyitván ajtait kezde bátorodni
És gyenge ortzáját fátyollal bé fedve
Ott hagyja azokat már el szenderedve
Fut a’ sír halomhoz, és a’ mondott fának
Árnyékába gyenge tagjai nyugvának
Őtet a szerelem a’ nádas bokornak
Hellyénn is készteté maradni bátornak.
A’ midőn imé egy véres Oroszlánynak
Tajtékos fuvási vad hangokat hánynak.
A’ melly fel prédálván az ökör aklokat
Szomjuzott, orditva keres’ patakokat,
A’ mellyet rettenve hogy nem vala vélle
Senki, Thisbe a’ hold világnál szemléle.
Fut rezgő lábakon egy vadas barlangnak,
Setét barlangjába rettegve lappangnak
Mig tántorgo lábát futni siettette
Vékony fátyolattyát Thisbe el ejtette
Ezt, – mikor a’ szomjus Oroszlány torkának
A’ vizek bőséggel jó italt adának
Viszsza tér, meg láttya és a’ véres fognak
Tajtéki közt mérges hangok tsikorognak
Azonn véres szájjal midőn el motskollya
Körmeivel izről izre darabollya
Azon közbe menvén Piramus
* Piramis Ért. sz. em.
magába
Hánnya veti eszét illy kedves uttyába
Mit; mond a’ többek közt lám a mit én kések,
Ím ki potolják azt a’ serény lépések,
Talám már az Egek bút reám nem hoznak
Vélem: hogy bánatim örömre változnak.
Hát hogy elébb elébb lábai haladnak
A’ porba nézi a’ nyomait a’ Vadnak
Mellyre rá tekintvén sűrű halavánnya
Változott ortzáját az Egekre hánnya
Hát mikor a’ Thisbe véres patyólattya,
Kétséges szemeit ar[r]a
*
ara Ért. sz. em.
tsalogattya
Fel kiált mondván: most ezen setét éjjel
Két szerető szivet lát gyászos veszéjjel!
Oh Egek! javára pedig az életnek
Méltobbak már ennél kitsodák lehetnek
De jaj mit beszéllek? mikor én vétettem
Thisbémet szerelmem veszélyre ki-tettem!
Én vagyok meg ölőd Thisbém! vagy gyilkosság
Artatlan véreid kezeimet mossák
Vakmerő szavaim az halálnak adták,
Mellyek illy veszélyre szeretni ragadták
Hogy elébb ki jönnék. Oh lábaim ennek
Végbe vitelére semmit sem serkennek.
Te a’ Vad Ligetek, ’s berkek Oroszlánnya
Ha kőszikla szíved éltemet nem szánnya
Ti Vadak! mindennek aki koholója
Valék: légyetek most testem koporsója
Ezen testet, mellyet táplála a’ vétek,
Mardosó kínokkal itt meg emészszétek.
De mit kések? lám a’ bátrak a’ halálnak
Rettentő szívével mindég bátran álnak,
A’ Thisbe fátyolát illy bátor szavára
Fel kapja, ’s akasztja azt a’ jobb karjára
A’ mondott fához a’ buborék életnek
Véget vetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom
Már nékem is éltem tsak egy képzelt álom
Igy minekutánna szivből kesergette
Számtalan tsokokkal a’ ruhát illette
Most hogy válhatatlan szerelmem ki tessék
Ezen ruhát buzgó véreim meg fessék.
Es hogy a’ győtrelem már ne kínozhassa
Szivemet; im’ ez vér ez ruhát áztassa.
Ekkor hát hirtelen minden késedelem
Nélkűl, végbe megy az halálos sérelem
Mert oldalán lévő villogo szabjának
Markolattyán gyilkos kezei kapának
Egyszerre mélly sebbel által vereték a
Gyilkos fegyver által ártatlan ágyéka.
És mikor a’ zöldes pásitokra annak
Gyenge tetemei hamar le dobbannak
Piroslo vérei a’ mellyeket tőltnek
Tagjai széllyel a’ levegőn sűvőltnek.
Es mikor ennek a’ fetskendező vérnek
Tsepjei a’ fának ágaihoz érnek
A melly gyümőltsöt a’ vér tseppek meg mosnak
Tetszenek Tirusi bársony szin pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy ő is meg ne tsallya
Kedvesét; a menést magának javallya
Es miket beszéll már fel-tette magába
Melly szerentsétlenűl járt vala uttyába
Hát már azon hejjen abban a’ tserébenn
A’ változott színű fa tűnik szemébenn
Kéttséges szavakkal mond: vajjon e’ fának
Árnyékánn az elébb tagjaim nyugvának?
A’ patakot látom de – jaj Egek Attya!
Réműlt szemeimet ott mi háborgattya.
De midőn rettenve ártatlan baráttya
Testét hív vérébe fetrengeni láttya,
Hogy a’ nagy fájdalmak rolla nem engednek
Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajjakára
Már alig szolgált egy kis éltető pára.
Tagjai ennek a’ merő szeretetnek
Mint a’ Nyári levél írtoznak reszketnek
Belől már bús szivek zavart gondolattya
Tanátsit mint habot tengeren forgattya.
Lábai meszsze most e’ siralmas fának
Arnyékától meszsze most szaladhatának
De ismét azok a’ tartos szeretetnek
Lántzával
*
Láng-ból jav.
mindenűtt edgyűvé köttetnek
Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve
Nevekedett szőrnyen bús szíve keserve
Közelitvén hozzá le eresztett hajjal
Sirattya Kedvesét kettőztetett jajjal
Keserves jajjait, sok jajok között e’
Már szintén a’ meg hűlt sebekbe tőltőtte.
Csókjait a’ fagyos ortzákra raggattya
Mellyek közt illy gyászos szavait jajgattya
„Piramus! Piramus kedves virág szálom!
Hát már élted nállam tsak egy muló álom?
Oh szerentsétlenség bizonytalan kára!
Mi vethette élted illy forgó kotzkára?
Piramus! szerelmem ébredj fel Thisbének
Zokogó szozati téged serkentének.
Hald kedves szavait Édesed szájának
Hangjára oh bár még szemeid nyilnának.”
Haldokló szemei a Thisbe nevének
Hallására egyszer fel emelkedének
De ablakait a’ halál erőszakja,
Örökös álomra csendesen le rakja.
Thisbének pedig hogy könny hullása szűne
Véres patyolattya bús szemébe tűne
Fel kiálta mondván: sirva a’ szeretet
Téged ezen gyászos ágyadba fektetett
Ezt (oh kedves párom) a tulajdon karja
En értem e’ gyászos hant alá takarja.
En magamonn semmi sérelmet nem szánok
Cháronhoz ő véle indúlni kivánok
Sőtt érzékenységim a’ kinos pokolnak
Gyötrelmiből érte mindent meg kostolnak
Nékem is gyenge lész ar[r]a
*
ara Ért. sz. em.
gyenge karom
Hogy véle éltem el végezni akarom.
Gyászba borúlt
*
borűlt Ért. sz. em.
szülénk! minket ez az éjjel
Örömünk közt láta illy szörnyű veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szonkra
Méltóztasson minket edgyes koporsonkra.
Ne irigyellyétek, hogy éltünk a’ Párka
El-vágván bé fogja testünk setét árka.
Vénus tsalárdsági akit így meg-lopnak,
Te gyászos Fa! maradj annak itt Oszlopnak.
Igy a’ gyilkos fegyver által halál pontya;
A’ keserűséget vérével ki-ontya.
Akkor az ő kedves Piramus baráttya
Meg hűlt testén magát gyengén el botsattya,
Es gyengéded tsokját nyujtván hív párjának
Gyenge lehelleti széjjel el oszlának
Igy szerelmes teste ám bátor el-hűle
De hamvak a’ setét sírba eggyesűle.
scripti 2a 9bris 1807