Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Hazám! Ha a’ te legkissebb Fiadnak van jussa arra, hogy a’ te állapotodba részt^* vegyen: engedd meg, hogy én a’ te boldogságodon örvendjek. Engedd által a’ te^* érdemes Naggyaidat az én egyűgyű tollamnak, hadd dítsérjem én azokat, ’s hadd hirdessem a’ népeknek. Az én magasztalásom tsekély, mint magam: de a’ nagy szív, a’ melly esméri saját érdemeit,^* a’ porból is örömest el fogadja a’ hálátadónak szavát. Bátran vészem fel hát az én tollamat,^* bátran zengedezlek édes Hazám tégedet! Meg érdemled ezt én tőlem; mert hazám is vagy, méltóvá^* is tetted magadat az édes magyar névre.

Nem azon örűlök,^* hogy a’ Deák nyelv, az az uralkodó idegen, meg fosztódott^* az ő bitang jussától; nem azon örűlök én; legyen meg az ő érdemlett betse minden okos nemzetnél a’ napoknak elmúlásáig! Nemesebb öröm ébreszti az én lelkemet. Az anyai édes nyelv nyeri vissza^* az ő igazságos jussait: óh magyarim! ki ne vígadna^* közűletek?

Eddig a’ holtak nyelvén rebegtünk; az értelmünk alatsonyan tévelygett a’ Priscianus’ szövevényén, a’^* szózatok’ országában, ’s nem ért arra, hogy dolgokat^* tanúljon, ’s hogy^* ollyan kintseket gyűjtsön magának, a’ miknek betsek az egész életben használatos. A’ tudomány’ Templomának egy régi rosdás kultsát egész ifjúságunkban keresgéltük, ’s ritka vólt közöttünk, a’ ki a’ bémenetelre a’ miatt reá érhetett vólna. Így tévesztettük el a’ természetnek rendes útját!

^*A’ mi elménk tsupa sensualis, az ő ideáji a’ külső jegyekhez hozzá vagynak kötve, és ő szók nélkűl nem gondolkozik: nem meg^* kettőzzük é hát akkor a’ fáradságot, mikor őtet dolognak is, szónak is tanúlására kénszerítjük? Nemzeti nyelvünket pedig már a’^* szollással együtt tanúlni kezdettük, ’s készek már^* gyermekségünkben azok az útak, a’ mellyeken az első ideák a’ mi elméjinkbe bé szívárogjanak. Örömest hallgatjuk a’ Morált^* azon a’ nyelven, a’ mellyen szűléink és a’ jó öregek tsepegtetik belénk az erkőltsiségnek első zsengétskéjit. Édesdeden hallgatjuk^* azon a’ nyelven a’ históriákat, a’ nemzetek ’s országok leírását, a’ mellyen dajkáinknak ’s a’ körűlöttünk lévő embereknek^* első mesélléseit hallottuk. Szokatlannak látszik előttünk a’ vallás, ha^* annak ágazatjait nem azon a’ nyelven adják előnkben, a’ mellyen annak gyakorlása^* parantsoltatik; ha magyar^* imádságot mondunk, magyarúl éneklünk, magyar papszót hallgatunk. Így egyéb is!

Minden nagy igyekezetnek kitsíny a’ kezdete, fáradságos a’ munkába vétele, sikeretlen^* az első indúlása. De ettől a’ nagy^* lélek el nem irtózik. Ha soha nem kezdünk, soha nem is végezünk. Az idén nevelkedett^* oltovány, későre hoz még gyümöltsöt, még is a’ munkás^* emberek mindennap óltanak. Insere Daphni…

Ha a’ mi kardoskodó öseink jókor kezdettek volna gondolkozni, most nékünk unokájiknak nem volna helyünk a’ panaszolkodásra. Ők arra rá nem értek, nékünk illő helyre ütni^* az ő hibájokat. Még nem épen késő.^* Igaz, hogy leg utól vagyunk az Európai Nemzetek között, de annál inkább méltó törekednünk, a’ ditsőség is annál szeresebb lészen. Az a’ durva német nyelv, a’ melly most már a’^* számtalan jó ’s rossz könyvekkel egész Európát el borította, ’s a’ tudományokat egyedül maga kívánja el nyelni:^* mi vólt a’ Gellert meséji előtt? Vizigothus nyelv, a’ mint a’ Nagy Fridrik szokta^* vólt mondani.

Hát a’ mi nyelvünk millyen nyelv mostan? Vizimogor nyelv! – De azért ebben az állapotjában is szebb és alkalmatosabb nyelv a’ leg kipiperézettebb Német nyelvnél. Mit nem lehet hát belőle várni, ha az ízlés és szorgalom hozzá fog valaha járúlni.^* Van ebbe erős és gyenge kifejezés, van numerus és hármonia, van sok termékeny rádix és sok törzsökszó,^* a’ melly mint a’ tenyésző plánták és tsemeték,^* az oltás, ültetés, írtás, tisztogatás és fáradatlan^* mivelés által egy ollyan^* rakott és ékes kert felől nyújt reménységet, a’ millyen a’ nyelveknek paraditsoma lehet. A’ ki ennek szűk vóltáról panaszolkodik, hasonló a’ Magyarországon éhel meg haló emberhez; és a’ ki darabos vagy éktelen vóltán finnyáskodik, úgy tesz mint a’ melly süket^* az olasz Concertnek hijjánosságáról perorálgat. Sok író^* ennek alkalmatlan voltával tsak saját tehetetlenségét, vagy pedig restségét palástolja. – De ne piszkáljuk a’ dárázsokat! – Sok Nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a’ tudományokba és a’ Culturának egyéb nemeibe; de olly foganatos eszköz van a’ kezünkbe, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánnok. Ez a’ mi saját anyai nyelvünk; a’ Magyar Nyelv!

Magyar Nyelv! édes Nemzetemnek Nyelve! te általad szollaltam én meg leg először, te általad hangzott először az én füleimbe az édes anyai nevezet, te reszkettetted meg^* a’ levegő eget, a’ mellyet^* legelőször szívtam, az én bőltsőm körül, ’s^* te tőltötted bé azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak ’s az engemet szeretőknek nyájaskodásival; te általad^* kérte az én tsetsemő szám a’ leg első magyar eledelt, a’ te^* darabolt ízetskéiden kezdettek ki fesleni^* az én gyermeki elmémnek első ideáji, mint a’ született hajnalnak apró súgárai, mikor a’ világosság lenni kezd.^* Azolta, mind e’ mái napig is, az én ifjúságomnak változó sorsú napjaiig, – édesebben hangzott te rajtad az életnek köz^* beszéde, ’s a’ pajtásságnak édes szava. Az én elmémnek gondolatja^* minden kor feljebb emelkedett te általad,^* mint más idegen nyelvek által, ’s a’ te^* kedves tolladból ki tsorgott írásokban több örömet találtam, mint az idegeneknek leg tanúltabb munkájikban. Megelégedve, ’s ezer gyönyörűségek között repkedett a’ te hármóniás szavaidon az én fiatal^* Múzsám, mint egy most született pillangó a’ rózsák és tulipántok hímezett^* virágain. De óh szomorú idők! kevesen éreztük ezen te kellemességidet: a’ te háládatlan magyarid egy hólt szépséghez hajlottanak, te pedig közöttök ^*[el] vettetve hevertél, mint egy magános [márvány] a’ pusztulás […]gető kastélynak érzéketlen omla[…]