HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
AMINTÁS

TASSÓNAK
ERDEI MESÉJE.

-------------------

OLASZBÓL
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
által.

---------------------
NAGY-VÁRADON,
Máramarosi Gotlíb Antal’ betűivel.
1806.


------------------------------------
Közbeszólók..
Szerelem, Pásztori Köntösbe.
Dafne, Szilvia’ Leánytársa.
Szilvia, Amintástól szerettetett Szűz.
Amintás, Szilviát szerető Pásztor.
Tirzis, Amintás Pajtása.
Szatírus, Szilvia’ szeretője.
Nerína, Követleány.
Ergasztus, Követ.
Elpínus, Pásztor.
Pásztorok Karja.,

------------------------------------

ELŐSZÓLÓ.

Szerelem Pásztori őltözetbe. Ki gondolná, hogy emberi Ábrázatban, és ezen Pásztori Köntös alatt Isten vólna elrejtetve? koránt sem valami erdőháti, vagy az Istenek allyassából való Isten; hanem a’ Főfő, és Mennyei Istenségek közzűl a’ leghatalmasabbik Istenség; a’ ki gyakran kiejteti kezéből Márssal a’ véres Kardot; és a’ főldet megrázó Neptúnussal a’ nagy Tridenset; ’s ’a magasságos Jupiterrel, az örök Menyköveket. Ebbe a’ Tekíntetbe, és ebbe a’ Köntösbe, bizony nem fog ollyan könnyen megesmérni Vénus Anyám engemet Ámort, az ő Fiát. Én kéntelen vóltam ő tőlle elfutni, és magamat elrejteni előle, mert ő azt akarja, hogy én magammal, és az én Nyílaimmal az ő gondolatja szerént tselekedjem; és mint asszony, ’s mint haszontalan nagy hívságos rávágyással tellyes, engemet éppen tsak az Udvarokba, a’ Koronák, és a’ Királypáltzák közzé tukmál; ’s ott akarja hogy tegyem minden szerentsémet; és egyedűl tsak az én szolgáimnak, az én apróbb ötsétskéimnek engedi ő meg, hogy az erdőkbe múlassanak, és fegyvereikkel a’ bárdolatlan mellyekben dolgozzanak. Én, a’ ki gyermek nem vagyok, ha szinte ortzám és tselekedeteim gyermekieknek látszanak is, úgy akarom magamat intézni, a’ mint nékem tetszik; mert jutás szerént nékem engedtetett, nem néki, a’ mindenható Fáklya, és az arany Ív. Mindazáltal, gyakorta elbújván és futván, az ő Hatalmától nem, a’ melly nints rajtam, hanem az ő Rimánkodásitól a’ mellyek hathatósok, menedéket, az én alkalmatlan Anyám elől, az Erdőkbe találok, és az alatsonyabb felekezetnek Kunyhóikba: Ő nékem nyomomba jön, ígérvén annak, a’ ki rám igazítja vagy édes Tsókokat, vagy más kedvesebb Valamit: mintha biz’ én viszontag annak, a’ ki engemet elhalgat, nem tudnék adni édes Tsókokat, vagy más kedvesebb izét. Azt legalább bizonyosan tudom, hogy az én Tsókjaim mindenkor kedvesebbek lésznek a’ Leánykáknak, ha ugyan én, Szerelem lévén, értek a’ Szerelemhez; a’ honnan ő engem híjjába keres, mert engem kinyilatkoztatni senki sem akar, ’s rólam minden halgat. Hanem hogy még is inkább titokba maradjak, hogy ő rám ne akadhasson a’ jegyekből, leraktam a’ szárnyaimat, a’ Puzdrámat, és az Ívemet. De azért nem fegyvertelen jövök ám ide: mert ez a’ mi Botnak látszik, az én Fáklyám, (így változtattam azt el) és merevűl láthatatlan Lángokkal lehell: osztán ez a’ Dárda, azért hogy a’ hegyi nem arany, isteni erővel bír, és szerelmet nyom bé, valahol hasítást tesz. Én ma ezzel, mélly és gyógyíthatatlan tsapást akarok tenni eggy Nimfa kemény kebelén, a’ ki vadabb mind azoknál, valakik valaha a’ Diána társaságát követték. Nem is lesz kissebb a’ Szílvia’ sebje (mert annak hívják ezt az Álpesi Nimfát) mint a’ mellyet már eggynehány esztendővel ez előtt tulajdon magam ejtettem az Amintás’ lágy Kebelén: mikor ez ő véle még gyengéded korokba eggyütt járt a’ Vadászatra, és a’ Múlatságra. És hogy az én Tsapásom ő benne inkább az elevenbe hasson, megvárom elébb, hogy a’ Szánakozás meglágyítsa azt a’ fagyos jeget, a’ mellyet az ő Szíve körűl gémberített a’ Tisztességnek, és a’ Szűzleányi Dagálynak keménysége, és abba’ a’ pontba, meg fog lágyúlni, abb’ a’ pontba verem belé Dárdámat. És hogy eggy illy gyönyörű Munkát a’ legnagyobb Könnyűséggel végre hajtsak, az inneplő, és koszorúzott Pásztorok’ seregébe elegyítem magamat, a’ melly már éppen ide indúlt, a’ hol múlatni szoktak az innep napokon; tettetvén mintha magam is eggy vólnék az ő seregekből, és ebbe a’ helybe, éppen ebbe a’ helybe fogom ejteni a’ Tsapást, úgy hogy azt meg nem láthatja halandó szem. Ezek az Erdők még ma mindenek hallattára újj hangon fognak beszélleni a’ Szerelemről: és valóba ki fog látszani, hogy az én Istenségem magában van itt jelen, és nem az ő szolgáiban. Nemes érzéseket fogok lehelleni a’ durva Mellyekbe; megfogom édesíteni az ő nyelveknek Hangját: mert akárhol vagyok én, én szerelem vagyok a’ Pásztorokban tsak úgy, mint a’ Hérósokban; és a’ Személlyeknek kissebb nagyobb vóltát tetszésemhez képest egyenlővé teszem: és ez épen az én főfő Ditsősségem és nagy Tsudám, hogy hasonlókká teszem a’ legtanúltabb Lantokhoz a’ paraszt Furuglyákat; és ha az én Anyám, a’ ki bosszankodva lát engemet az Erdők között kóborolni, ezt meg nem esméri, ő, a’ vak, és nem én, a’ kit igazságtalanúl nevez vaknak a’ vak Község.
------------------------------------

ELSŐ SZAKASZ.
ELSŐ JELENÉS.
Dafné, Szilvia.

Dafné. Már tehát mindenkor tsak távol kívánod te, Szilvia, a’ Vénus’ Kedveltetésitől vonni ezt a’ te Ifjúságodat? ’s nem fogod soha az Anyai édes nevet hallani ? ’s nem fogod látni mint játtzanak édesdeden körűlötted apró Fiatskáid? ah, változtasd, változtasd, kérlek tanátsodat, be esztelen vagy.
Szilvia. Más kövesse a’ Szerelem’ gyönyörködésit, nékem ez az élet tetszik: és az én Múlatságom ebbe áll, ha az Ívvel ’s a’ Nyílakkal bánhatok, ha kergetem a’ futós Vadakat, ha az erőseket viaskodva leverem; és valamíg lesznek nyilak a’ puzdrámba, és Vadak az Erdőbe, nem félek én, hogy az én Múlatságim megtsökkenjenek.
Dafne. Ízetlen Múlatságok valósággal, és ízetlen élet neme: és ha ez néked tetszik egyedűl attól van, hogy még a’ másikat nem tapasztaltad. Így tartotta az első Nemzetség, melly hajdan még az eggyűgyű, és tsetsemő Világban élt, édes italnak, és édes ételnek, a’ Vizet, és a’ Makkot: ’s most már a’ Víz és a’ Makk barmok’ étele és itala, miólta élni kezdenek a’ gabonával, és a’ szőlővel. Talám, ha te tsak vagy eggyszer kóstoltad vólna is azoknak a’ Gyönyörűségeknek ezered részét, a’ mellyeket kóstol eggy szeretett szív, viszont szeretvén, azt mondanád bánkódó sóhajtással: Porba esik mind az az Idő, a’ melly szerelembe nem telik el: óh elrepűlt Életem, melly sok özvegy éjtszakákat, melly sok magános Napokat vesztegettem el hijjába, mellyeket ollyan dologba lehetett vólna tőlteni, a’ melly mennél gyakrabb: annál kellemetesebb. Változtasd, változtasd Tanátsodat, esztelen; mert későre bánkódni semmit sem tesz.
Szilvia. Mikor én bánkódva, sohajtozva azokat a’ szókat fogom mondani, a’ mellyeket te, kényed szerént kőltesz, és piperézel: visszatérnek akkor a’ folyóvízek az ő forrásaikra; és a’ farkasok futnak a’ Bárányok előtt, ’s az Agarak a’ félénk Nyúlaktól; kedvelleni fogja a’ Medve a’ Tengert, ’s a’ Delfin az Alpest.
Dafne. Tudom millyen durtzások a’ Leányok: a’ millyen te vagy, én is ollyan vóltam: ollyan korátsú valék, ollyan Ábrázatú, és úgy sárgállott az én Hajam is, úgy piroslottak nékem is Ajakaim: úgy vala a’ hószínnel elegyítve a’ Ró’sa tellyesded és gyenge Ortzáimon. Az én legnagyobb Kedvem (most veszem észre, ostoba kedvtőltés) abba tőlt, ha hálókat feszítgettem ’s lépvesszőket raktam, ha dárdámat köszörűltem, és a’ Vadaknak nyomait ’s fekvéseit felhajhásztam: és ha ollykor láttam, hogy reám valami kivántsi szerető néz, lesütöttem szemeimet, mint paraszt, és erdőháti Leány, tellyes lévén haraggal, és szeméremmel; és kedvetlen ’s terhes vólt előttem az én kellemem, mennél jobban tetszett az másnak; épen mintha az én vétkem, szégyenem, és gyalázatom lett vólna, hogy engemet valaki nézett, szeretett, és óhajtott. De mit nem tehet az idő? és mit nem tehet, szolgálatja, érdeme, ’s könyörgései által eggy hív, és alkalmatlan szerető? Meggyőzettettem, megvallom tenéked, és az én Győzőmnek fegyverei vóltak, Alázatosság, tűrés, sírások, sóhajtások, és viszontindúlatért való Rimánkodás. Akkor megmutatta nekem eggy rövid Éjtszakának homállya azt, a’ mit ezer Nappaloknak hosszúfutása meg nem mutatott: észrevettem akkor magamat, és az én vak eggyűgyűségemet, ’s ezt mondottam felsóhajtva: Ne neked Diána a’ Kürt, ne neked az Ív, már én kiadok a’ te Nyílaidon, és a’ te életed nemén. Így reménylem, hogy meglátom még én, hogy bíz’ a’ te Amintásod is eggykor megszelídíti a’ te durva erdeiségedet, és meglágyítja azt a’ te kő és vas szívedet. Talám hogy ő nem szép? vagy hogy ő téged nem szeret? vagy hogy őtet más leány nem szereti? vagy hogy ő megváltozik a’ más szerelméért, vagy pedig a’ te gyűlőlségedért? Talám hogy Nemessége nem ér fel a’ tiéddel ? Ha te Cidippe’ Leánya vagy, a’ kinek attya vólt e’ nemes folyóvíznek Istene; Ő is Szilvánus fia ám, a’ kinek attya Pán vólt, a’ Pásztorok’ Nagy Istene. Van ollyan szép, mint te, ha bár megnézed magadat valamelyik forrás tűkörében, a’ hószínű Amarillis; még is ő megveti ennek édes ketsegtetéseit, és a’ te betstelen durtzásságid után jár. No tegyük fel (’s bár adja az Isten, hogy ez a’ gyanú haszontalan légyen) hogy ő megbosszankodván te reád, Amarillis kedvét fogja keresni, a’ kinek ő annyira kedves, mitsoda Lélekkel fogsz te akkor lenni? vagy mitsoda szemekkel fogod látni, hogy ő másé lett ? szerentséssé lévén a’ más karjai között, és kinevetve tsúfolván tégedet.
Szilvia. Tselekedje Amintás magával, és az ő szerelmeivel azt, a’ mi néki tetszik, rám nézve meglehet: és tsak hogy enyim ne légyen, légyen azé, a’ kié akar; de enyím nem lehet, ha ő nékem nem kell, és ha ő enyím lenne is, én nem lennék övé.
Dafne. Honnan származik a’ te Gyűlőlséged?
Szilvia. Az ő szerelmétől.
Dafne. Kellemetes Atyja eggy kegyetlen Fiúnak! De mikor születtek valaha a’ szelíd Juhoktól Tigrisek, vagy a’ szép Hattyúktól Hollók? Vagy engem tsalsz meg, vagy magadat.
Szilvia. Gyűlölöm az ő szerelmét, mert gyűlöli az én Tisztességemet, és szerettem addig őtet, mig én erántam úgy viseltetett, a’ mint én akartam.
Dafne. Te a’ te károdat kívántad: ő néked azt óhajtja, a’ mit önnön magának.
Szilvia. Dafne, vagy hallgass, vagy másról beszéllj, ha feleletet vársz.
Dafne. No lám millyen természet már ez? lám mitsoda megvetős Leányka vagy? Hallod, erre legalább felelj; ha téged más szeretne illyenképpen fogadnád az ő szerelmét ?
Szilvia. Illyenképen fogadnám, minden leselkedőjét az én szűzességemnek, a’ kit te szeretőnek nevezel, én pedig Ellenségnek.
Dafne. Ellenségének tartod tehát a’ Kost a’ Juhotskának? a’ Bikát az Üszőnek? Ellenségének tartod tehát a’ Hím Gerlitzét az ő hív társának? Azt tartod tehát hogy ellenkezés, és Harag Ideje az édes Tavasz? a’ melly most megvídítja, és mosolygásával ismét szerelemre nógatja a’ Világot, az Állatokat, az Embereket, és az Asszonyokat: és nem veszed észre miként néki szerelmesedtek most minden Dolgok eggy örömmel és élettel telyes szerelem miatt? Nézd amott azt a’ Galambot, melly édes turbékolásokkal nyájaskodva tsókolja az ő Társát, Hallod azt a’ Lusciniát, mely eggy ágról másikra ugrál, ezt énekelgetvén: én szeretek, én szeretek: és ha nem tudod, a’ Kigyó elhagyja az ő mérgét, és kívánsággal telve fut az ő szeretőjéhez: A’ Tigrisek szerelembe élnek: szeret a’ kevély Oroszlán: és egyedűl tsak te, te vadabb minden vadaknál, nem adsz szállást néki a’ te kebledbe. De minek mondom, hogy az Oroszlányoknak, Tigriseknek, és Kígyóknak valósággal van érzések? szeretnek még a’ fák is. Láthatd, melly nagy indúlattal hányszeres ölelésekkel fonja magát a’ szőllővessző az ő férjéhez: a’ Jegenye szereti a’ Jegenyét; a’ Fenyő a’ Fenyőt: a’ Gyertyán a’ Gyertyánért, a’ Fűz a’ Fűzért, és eggy Bikk a’ másik Bikkért ég és sóhajt. Ama’ Tserfa, melly olly durvának és erdeinek látszik, a’ maga is érzi a’ szerelmes tűznek hatalmát: és ha te benned vólna szerelemnek Lelke, és érzése, megértenéd az ő néma sóhajtásaikat. Hát te alább való akarsz a’ Növevényeknél lenni az által, hogy nem szeretsz? Változtasd, változtasd Tanátsodat, beh esztelen vagy.
Szilvia. No jó, mikor én megfogom a’ Növevények’ sóhajtásait hallani, akkor örömest leszek szerető.
Dafne. Te az én hív Tanátsimat potomra veszed, és kitsúfolod az én Okoskodásimat? oh a’ szerelembe szint’ olly siket, mint ostoba: de hiszen tsak menj, mert eljön az idő, mellyben meg fogod bánni, hogy azokat nem követted. És már nem mondom akkor, midőn kerűlni fogod a’ Kútfőket, melylyekbe most gyakorta nézed magadat, és talám szerelmeskedsz is magaddal, akkor midőn kerűlni fogod a’ forrásokat, tsupán attól félvén, hogy magadat borzasnak és elrútúltnak látod, épen akkor fog ez rajtad megtörténni: de nem tsupán ezt jelentem még neked előre, a’ melly ha nagy veszély is, de még is tsak köz veszély: hát nem emlékezel arra, a’ mit tegnap előtt beszéltt Elpínus, a’ bölts Elpínus, a’ szép Likórisnak, Likórisnak, a’ ki Elpinusba azt teheti az ő szemeivel, a’ mit Elpínusnak kellene tehetni Énekével; vallyon van é tartózás és kötelesség a’ szerelemben? És azt beszéllette Battus’ és Tirzis’ a’ szerelem’ nagy mestereinek hallattára, és azt beszéllette a’ Hajnal’ barlangjában, mellynek szája felett e’ van írva: MESSZE, AH MESSZE, TÁVOZZATOK SZENTSÉGTELENEK. Azt mondotta ő, és azt mondta, hogy néki az a’ Nagy ember mondta, a’ ki a’ fegyvereket és szerelmeket énekelte, a’ ki halálakor néki hagyta a’ Sípját, hogy ott lenn a’ Pokolba van egy fekete barlang, ott a’ hol eggy dögletes füst párázik ki Ákeron komor katlaniból; és hogy ottan büntettetnek mind örökké a’ setétség és sírás kínjaival a’ háládatlan és embertelen asszonyok. Ott várd hogy készítenek szállást a’ te Vadonságodnak. És valóba igazságos dolog, a’ fűst tekerje ki szünetlen a’ sírást azon szemekből, a’ mellyekből soha ki nem húzhatta a’ szíves indúlat. Kövesd, kövesd a’ te Módodat, ki olly megbitsaklott vagy.
Szilvia. De mit tsinált akkor Likóris, és hogy felelt ezekre a’ dolgokra?
Dafne. A’ legszebb. Te a’ magad tetteiddel semmit sem gondolsz, és a’ más tetteit akarod tudni. A’ szemeivel felelt néki.
Szilvia. Hogy felelhet tsupán a’ szemeivel.
Dafne. Ezek Elpínusra fordúlván azt felelték édes katsintással: A’ mi szívünk, és a mi a’ tieid vagyunk; te többet ne kívánj. Likoris néked többet nem adhat, és tsak ennyi is elég vólna tellyes jutalmúl a’ szűz szeretőnek, ha gondolná hogy olly igazak, a’ millyen szépek az ő szemei, és nékiek egész hitelt adna.
Szilvia. Hát miért nem hisz nékiek?
Dafne. Mi? ’s te nem tudod még azt, a’ mit azokról írt Tirzis? akkor, midőn ő égvén, őröngve bújdoklott a’ vadon Erdőkben, úgy hogy eggyszersmind szánakozást és katzajt indított a gyönyörű Nimfákban, és a’ Pásztorokban? És nem is írt ám nevettségre méltó dolgokat; ha bár nevettségre méltó dolgokat tsinált is; Azt írta ezer fákra, és a’ fákkal megnőttek a’ Versek, és így olvastam eggyen: Tsalfa tűköri a’ szívnek, hitetlen szemfények! én jól általlátom bennetek a’ ti tsábitásitokat; de mit használ, ha Ámor nem engedi, hogy azokat elkerűljem.
Szilvia. Én itt az időt eltarisznyázom beszéd közbe, ’s eszembe sem jut, hogy ma van az a’ rendeltt Nap, mellybe a’ szabott Vadászatra kell menni a’ Tölgyfásba: no ha néked tetszik, várj eggy kitsint, hogy a’ szokott forrásba lemossam azt a’ Verejtéket és Port, a’ mellyel tegnap bészennyeztem magamat, eggy gyors Őzet kergetvén a’ vadászatba, a’ mellyet tsak ugyan osztán utólértem, és megöltem.
Dafne. Meg foglak várni tégedet, és talám magamis megfördök a’ forrásba. De én még addig a’ hajlékomhoz akarok menni, mert a’ mint látszik, még az idő nem késő. Te a’ magadéba várakozz én reám, míg hozzád jövök, és gondolkodj az alatt arról, a’ melly többet ér a’ Vadászatnál, és a’ Forrásnál; és ha nem tudod, hidd el, hogy tudatlan vagy, és higyjél a’ Tanúltabbaknak.
MÁSODIK JELENÉS.
Amintás, Tirzis.

Amintás. Láttam, hogy az én sírásomra szánakozásból visszafeleltek a’ Kövek, és a’ Habok: és láttam, hogy a’ Faágak az én sírásomra sóhajtottak. De még soha sem láttam, nem is reménylem, hogy látnék valaha kőltsönös fájdalmat abba a’ kegyetlen, és szép, nem is tudom Asszonynak nevezzem é, vagy Vadnak; de Asszony létét megtagadja attól, a’ kitől a’ lelketlen dolgok sem tagadták meg azt.
Tirzis. A’ Bárány a’ fűtől hízik, a’ Farkas a’ Báránytól, de a’ kegyetlen szerelem könnyhullatásoktól hízik, és soha sem látszik, hogy véle dosztig lakott vólna.
Amintás. Ah, szegény fejem, mert jól lakott már a’ szerelem az én sírásommal, és tsupán tsak véremet szomjúhozza nékem, és kívánom minél hamarább, hogy ő, és az a’ gonosz Leány igyák szemeikkel az én véremet.
Tirzis. Ah, Amintás, ah, Amintás, mit beszélsz? vagy mit haszontalankodsz? éh vígasztald magadat, mert találhatsz más Leányt, ha téged megvét ez a’ Kegyetlen.
Amintás. Jaj nékem, hogyan találhatok én mást fel, ha magamat sem tudom feltalálni? ha tulajdon magamat elvesztettem, mitsoda nyereséget tsinálhatok már, a’ mi nékem kedves légyen?
Tirzis. Oh bóldogtalan, ne ess kéttségbe, mert elfogod őtet nyerni; A’ hosszas idő megtanítja az embert, hogy zabolát vethessen az Oroszlányokra, és a’ Hirkániai Tigrisekre.
Amintás. De a’ nyomorúltnak nem lehet az ő halálára hosszas halasztást szenvedni.
Tirzis. Rövid fog lenni a’ halasztás: hirtelen megharagszik és hirtelen is megjuhádzik az asszony, az a’ természettel változó portéka, változóbb, mint a’ gyenge Gallyatska, és mint az ingó kalászok’ teteje, a’ szél fúvására: de kérlek, add méllyebben tudtomra a’ te terhes állapotodat, és szerelmedet: mert jóllehet sok ízbe megvallottad nékem, hogy szeretsz, mindazáltal elhallgattad előttem szerelmed’ tárgyát, pedig megérdemli az én baráttságom, és a’ Múzsákhoz való hasonló indúlatom, hogy nékem felfedezd azt, a’ mi mások előtt rejtekbe van.
Amintás. Én Tirzis, örömest megmondom tenéked azt, a’ mit az Erdők, a’ Hegyek, és a’ Folyóvizek tudnak, de az emberek nem tudnak: mert én már olly közel vagyok a’ halálhoz, hogy valóban illő hagynom valakit, a’ ki az én halálomnak okát elbeszélje, és a’ ki azt bévésse eggy bikkfának héjjában, azon helyhez közel, a’ hol el fog temetődni az én véretlen testem: hogy így ollykor arra menvén az a’ gonosz Leány örűllyön hogy bóldogtalan csontyaimat tapodja kegyetlen lábával, és ezt mondja magába; az én triumfusom ám ez, és örűllyön, mikor láttya, hogy esméretes az ő győzedelme minden ide és kűlfőldi Pásztorok előtt, kiket a’ szerentse oda vezet. És talám (ah felette nagy dolgokat reménylek) valamikor megtörténhetne, hogy őtet megindítván a’ késői szánakozás, könnyeket hullatna hólta után azon, a’ kit életébe meggyilkolt; ezt mondván: óh vajha élne és az enyím vólna. Most hallyad.
Tirzis. Csak fojtasd, mert én rá halgatok, és talám jobb végre, mint sem magad gondolnád.
Amintás. Mikor én még kis fitzkó vóltam, úgyhogy apró kezemmel alig érhettem el, a’ fiatal fátskák hajlott ágairól a’ gyümőltseit, belső esmerettségébe jutottam eggy minden Szűzeknél szebb és kedvesebb szűzetskének, kik valaha arany hajaikat szélnek eresztették. Esmered é a’ Cidippe’, és a’ legnagyobb marhás gazdának Montánusnak a’ Leányát Silviát, az Erdők’ díszét, a’ Lelkek’ lobbantó tűzét? Erről beszéllek ah szegény fejem! Darab ideig olly nagy egyességbe éltem ezzel, hogy két Gerlitzétskék között hívebb társalkodás soha sem vólt, nem is lesz. Egybe vóltak ragadva hajlékaink, de sokkal inkább egybe vóltak szíveink ragadva: hasonló vólt életünk ideje; de gondolkozásunk sokkal hasonlóbb vólt; ő véle hánytam leseket a’ hálóval, a’ halak és a’ madarak után, és véle eggyütt kergettem a’ Szarvasokat, ’s a’ gyors Őzeket; és gyönyörködésünk ’s ragadomónyunk köz vólt; de míg én ragadoztam az állatokat, addig nem tudom hogy esett, önnön magamtól elragadtattam. Lassan, lassan tsirázott az én mellyembe nem tudom mitsoda gyökérből mint a’ fű, a’ melly magába nő, eggy esméretlen indúlat, a’ melly vélem azt kívántatta, hogy én szűntelen szembe légyek az én szép Silviámmal; és az ő szemfényeiből eggy idegen édességet ittam, a’ melly utóljára nem tudom mi’ keserűséget hagyott maga után: sóhajtottam gyakorta, és nem tudtam okát sóhajtásaimnak. Így lettem szerelmes elébb, mint sem tudtam vólna, miféle portéka vólna a’ szerelem. Bezzeg észre vettem utóljára magamat: és miképpen esett most figyelmezz reá, és tartsd meg. Eggy szép Bikknek árnyékában ülének egy bizonyos nap Silvia, és Fillis, és én velek eggyütt; midőn eggy elmés méh, a’ melly ama virágos réteken mézet szedegete, a’ Fillis ortzájára repűlvén, az ő rózsa szín ortzájára, azt kívántsi tehetetlenséggel tsipkedte, mert a’ hasonlatosságtól megtsalattatván, talám Virágnak gondolta azt. Akkor Fillis síránkozni kezdett, nem szenvedhetvén az éles szúrást; hanem az én szép Silviám azt mondotta néki: Hallgass, hallgass, ne zokogjál Fillis, mert én bájoló ígékkel enyhíteni fogom e’ parányi sebnek fájdalmát. Engem erre a’ titokra hajdan a’ tudákos Arizia tanított, és ennek jutalmáúl az én arannyal tzifrázott elefánt tetem kürtömet nyerte, ezt mondván, az ő szép és édes szájának ajakait a’ megtsípett ortzához vitte, és kellemetes mormogással hadart öszve nem tudom mi verseket. Oh tsudálatos erő! fájdalmát egyszerre szűnni érzette, akár azon varásló szózatoknak hatalma vólt az, akár a’ mint én gondolom azé a’ szájé, a’ melly meggyógyítja azt, a’ mihez ér. Én a’ ki addig a’ pillantásig semmit magamba nem hántorgattam az ő szép szemeinek kellemetes tündöklésénél, és az ő édes szavainál, mellyek sokkal édesebbek, mintegy lassú folyamatnak tsergedezése, melly futását megtördeli az apró követsek közt, vagy mint a’ szellőnek suhogása a’ faágok’ sűrűén, akkor érzettem szívembe eggy olly kívánságot, hogy számat szájához értessem; én nem tudom, hogy szokásomon kívűl ravasszá, és fortéjossá lévén (ládd hogy megköszörűli Ámor az elmét) eszembe jut eggy jeles tsalárdság, a’ mellyel én végre hajtanám az én kívánságomat. Ugyan is tettetvén, mintha eggy méh megtsípte volna az én alsó ajjakamat, kezdettem sírni ollyaténképpen, hogy azt az orvosságot, mellyet a’ nyelvem nem kért, ábrázatom kérte; az eggyűgyűkés Silvia, megesvén szíve az én bajomon, ajánlotta magát a’ tettetett sebnek enyhítésére; ah szegény fejem! méllyebbé és halálosabbá tette az én valódi sebemet, mikor ajakait ajakaimhoz vitte; nem is szednek a’ méhek eggy virágról is olly édes mézet, mint a’ millyet én szedtem akkor azokról az eleven rózsákról; jóllehet azokat a’ heves tsókokat, mellyeknek ráharmatozására ösztönöze kívánságom zabolán tartóztatta a’ félelem, és szemérem, vagy túnya bátortalanságom, de míg szívemre szájlott az az édesség, eggy titkos méreggel elegyedvén, olly gyönyörködést érzettem abba, hogy tettetvén mintha a’ tsípésnek fájdalma még se múlt vólna el, véle gyakor ízbe újrakezdettem az ígézést. Azólta hová tovább mindég nőtt nevekedett kívánságom és tűrhetetlen aggódásom, úgy hogy többé nem férhetvén mellyembe, alig hogy ki nem hasította azt; és egyszer, mikor mind karikába űltünk Nimfák, és Pásztorok, és holmi szokott játékainkal tőltöttük az időt, hogy mindenikünk a’ szomszédjának fülibe súgná valami titkát; Silvia, azt mondtam néki, én te érted égek, bizony meghalok, ha rajtam nem segítesz. E’ szóra lehajtotta ő szép ábrázatját, és elborította azt kívűl eggy véletlen szokatlan pirúlás, a’ melly mintegy szemérem és harag jele vólt: nem is adott rá egyébb feleletet, hanem egy halgatást, eggy háborodott halgatást, melly tele vólt kemény fenyegetésekkel; ezután ott hagyott, és többé se látni se hallani nem kívánt engemet, és már háromszor vagdalta le kalásszait a’ mezítelen arató, és a’ Tél éppen annyiszor rázta le az erdőkről azoknak zőldfürtyeit, és minden dolgot megszerentséltettem, az ő engesztelésére, a halálon kívűl. Már nints egyébb hátra, hanem hogy az ő megkérleléséért én meghallyak; és meg is fogok halni örömest, tsak hogy bizonyos légyek affelől, hogy ő azon örűlni fog, vagy keseregni, nem is tudom e’ két dolog közzűl, mellyiket kívánjam inkább. Bár a’ szánakozás inkább jutalmaztatná meg az én hittségemet, és inkább kipótolná az én halálomat; de nem kell ollyas valamit kívánnom, a’ melly megzavarja az ő kedves szemeinek gyönyörűen tündöklő fényét, és búval gyötörje az ő szép mejjét.
Tirzis. De lehetséges é, hogy ha ő valaha illyen szavaidat hallaná, meg ne szeretne téged?
Amintás. Nem tudom, nem is gondolnám; ha nem fut az én szavaimtól, mint az Áspis az ígézéstől.
Tirzis. Tsak légy jó bizodalomba, mert én kitsinálom azt, hogy ő téged meghalgasson.
Amintás. Vagy semmit sem nyersz, vagy ha azt kinyered, hogy én vele szólhassak, én majd semmit sem nyerek beszédemmel.
Tirzis. Miért esel ennyire kéttségbe?
Amintás. Igazságos okom van a’ kétségbeesésre; mert a bőlts Mopsus nékem előre megmondta az én kegyetlen történetemet, Mopsus, a’ ki érti a’ madarak beszédét, ’s a’ fűvek’ és a’ források’ erejét.
Tirzis. Mitsoda Mopsusról beszélsz te? Arról a’ Mopsusról, a’ ki nyelvén mézes szókat hordoz, és ajakain barátságos mosolygást, és kebelébe álnokságot, inge alatt borotvát tart? No, éppen jó, tsak légy jó szívvel, mert azok a’ nyomorúlt prognostikumok, a’ mellyeket ő árúl a’ balgatagoknak, azzal a’ felberzesztett szemőldökkel, soha sem fognak bételyesedni, és én tapasztalásomból tudom azt a’ mit néked mondok, tsak abból is a’ mit ő tenéked jövendőlt, remélhetni bóldog végét a’ te szerelmednek.
Amintás. Ha tapasztalásodból tudsz valamit, a’ mi reménységemet erősíttse, ne halgasd azt el.
Tirzis. Örömest elmondom azt. Mikor engemet az én első szerentsém ezen erdőkbe vezetett, akkor megesmértem őtet, és én is ollyannak gondoltam, mint a’ millyennek te gondolod: azonközben eggy bizonyos nap szükségem is kedvem is vólt oda menni, hol az a’ Nagy Város fekszik a’ fojó víz partyán, és őtet affelől’ megkérdeztem, és ő nékem azt mondta: ama’ nagy főldre fogsz menni, hol az álnok és ravasz városiak, és a’ gonosz szívű udvariak tsúffá tesznek, és tsúnya játékot űznek belőllünk vígyázatlan paraszt emberekből: mindazáltal, Fijam, ereggy vígyázással, és ne közelítts nagyon oda, a’ hol tarka barka és aranyos ruhák vagynak, és bokréták és tzímerek, és újj szabású Hatzukák: de mindenek felett vígyázz, hogy a’ gonosz Fátum vagy az ifjúi kivánság a’ tsetsebetsék magazínnyába ne vigyen tégedet, ah kerűld, kerűld ezt a’ bűbájozott hellyet! Mitsoda helly ez? én kértem tőle; és ő azt felelte, ott laknak a’ boszorkányok, kik varázslásokkal mindenen keresztűl látnak és hallanak. A’ mi gyémántnak láttzik és fínum aranynak, üveg az, és réz; és azok az ezüst katulyák, a’ mellyeket kintsel rakva gondolnál, jukas hójagokkal tellyes kosarok; itten a’ kőfalak mesterséggel vagynak tsinálva, mellyek beszélnek és felelnek a’ beszélőknek; még nem is darab szókat felelnek vissza, mint az Ekhó szokott a’ mi erdeinkbe, hanem vissza adják azt egésszen, még ollyat is toldván hozzá, a’ mit más nem mondott. Az asztalláboknak, az asztaloknak, a’ lótzáknak, a’ padoknak, a’ Superlátoknak, és Szőnyegeknek, és az szoba ’s házbeli minden készűleteknek nyelvek és szavak van, ’s mindég kiabálnak. Ottan a’ tsetsebetsék apró Leány gyermekek formájokban keringkeringborsóznak; és ha oda eggy néma bémenne, a’ néma is a’ maga tsúfjára bohókáskodna. De e’ még a’ kissebb baj, a’ mi rajtad eshetne, te még ottan el is változhatnál fűzfává, vízzé, vagy tűzzé, könyhullatás vizévé, és sóhajtások tüzévé. Így szóllott ő; és én ezzel a’ tsalfa jövendőléssel a’ Városba mentem; és a’ mint a’ jóltévő ég térített, vak szerentséből mentem el arra, a’ hol az a’ bóldog lakó hely van, onnan Hattyúk’, Nimfák’, és Sirenek’ mennyei Sirenek hangos és kellemetes szavai jöttek kifelé; és onnan édes és tiszta hangok repestek ki, és minden egyébb gyönyörűség, úgy hogy meghökkenvén örömmel és tsudálkozással állottam ott jó darabig. Az ajtónál vólt, mintegy azon szépségeknek őrizetére, eggy nagy Lelkűt mutató, és izmos ember, a’ kitől a’ mennyibe megértettem, kételkedhetni, ha vallyon ő Vezérnek jobb é, vagy Vitéznek; a’ ki nyájas és eggyszer’smind méltóságos tekíntettel, királyi jószívűséggel hívótt bé engemet. Ő nagy és betsülletes létére engemet meg nem vetett, egy alatsony emberkét. Oh! mit hallottam? mit láttam akkor? mennyei Istenasszonyokat, gyönyörű és szép Nimfákat, melly ragyogványokat és Orfeusokat láttam ott; és még némelly Szépeket, fátyol nélkűl, felhő nélkűl, mint a’ miképpen jelenik meg a’ halandóknak a’ szűz hajnal, hintvén arany és ezüst harmattseppeket és súgárokat, és tenyésztetve tündökleni. Láttam, körös körűl Fébust és a’ Mú’sákat; és a’ Mu’sák között eggyütt űlni Elpínust; és abba pontba érzettem, hogy magam magamnál nagyobbá tétettem; megtelvén olly’ virtussal, megtelvén olly Istenséggel, hadakat és Vitézeket énekeltem, neheztelvén a’ Pásztori darabos versezetre. És jóllehet azután (a’ mint másnak tettzett) visszatértem ezekre az erdőkre, de megtartottam eggy részét annak a’ Léleknek nem is hangzik már alatsonyt az én sípom, mint az előtt szokta; hanem kevélyebb és harsogóbb szóval a’ trombitákkal vetélkedvén tőlti bé az Erdőket. Meghallott azután engemet Mopsus, és gonosz tekíntettel nézvén én reám, megbabonázott engemet, a’ honnan én elrekedtem, és azután sokáig halgattam, mikor a’ pásztorok azt gondolták, hogy engemet a’ Farkas látott vólna meg, és a’ Farkas ő vala. – Ezt azért mondottam tenéked, hogy tudd meg mennyire méltó hitelre az ő beszéde, és tsak azért is jól kell reménylened, mert ő azt akarja, hogy semmit se reményly.
Amintás. Szeretem hallani mind azt, a’ mit beszéltél; te reád bízom tehát az én életem’ gondját.
Tirzis. Nékem arra gondom lessz. Te fél óra alatt légy itten.
------------------------------------

Kar. Óh gyönyörű Arany Kor! nem éppen azért, hogy téjjel fojt a’ fojóvíz, és mézzel tsepegett az erdő; nem azért, hogy az ő gyümőltsöket a’ szántóvastól meg nem érdekelve adták a’ főldek, és a’ kígyók harag vagy méreg nélkűl bojongottak; nem azért, hogy a’ setét felhő nem terjesztette még ki gyász szőnyegét; hanem olly örökös tavasszal, mint a’ millyen most gyúlad és virít, mosolygott tündökölve és kiderűlve az ég; sem a’ bújdosó fenyőfa nem vitt a’ más partyára vagy hadat, vagy portékát. Hanem tsupán tsak azért, hogy az a’ valóság nélkűl való haszontalan név, az a’ tévelygéseknek bálvánnya, az a’ tsábitás bálvánnya, az a’ melly annak utánna az eszelős kösségtől tisztességnek neveztetett (a’ melly a’ mi természetünknek Tiranirusává tette őtet) az ő alkalmatlan kínzásait nem zavarta a’ szerelmes nyájnak víg édessége közzé; nem is vólt az ő kemény törvénnye, azoknak a’ szabadsághoz szokott Lelkeknek; hanem az az arany és bóldog törvény, mellyet a’ Természet mettszett: – – – Akkor a’ virágok és vizek között édesdeden danoltak, és tántzoltak, az apró szerelmek ív nélkűl, és fáklya nélkűl; eggyütt űltek a’ Pásztorok és Nimfák, szavaikat elegyítvén nyállyas suttogásokkal, és a’ suttugásaikat szorossan egymásba tsimpajkódzó tsókokkal; a’ – – szűz Leányka felfedezte friss rózsáit, mellyeket most rejtegető – kosarában titkol, és az ő – ép és kemény almáit; és gyakorta a’ forrásba vagy tóba játtzani láttatott szeretett Leánykával a’ Szerelmes. Te takartad el elősször, Tisztesség, a’ gyönyörködtető forrásokat, megvonván annak vizét a’ szerelmes szomjúságtól. Te tanítottad meg a’ szép szemeket, hogy magokba zárattatva maradjanak, és az ő szépségeiket mások előtt rejtekbe tartsák. Te szedted fátyolba a’ szélnek eresztett hajakat. Te az édes enyelgéseket – mordokká és makatsokká tetted. A’ szóknak zabolát adtál, és a’ lépéseknek mesterséget, egyedűl a’ te munkád ez óh Tisztesség! hogy – – – És a’ te jeles tetteid a’ mi kínaink és könnyhullatásaink; de te szerelemnek és természetnek Ura, te – meghódoltató, mit tsinálsz a’ berkek között, mellyek a’ te nagyságodat bé nem foghattyák; menj tova, és verd ki az álmot a’ méltóságok’ és hatalmasok’ személlyéből. Minket itten megvetett és alatsony Népet engedj nálad nélkűl élni – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nékünk az ő rövid világa elrejtődik, és az álom örökös éjtszakát hoz fel reánk.
------------------------------------

MÁSODIK SZAKASZ.
ELSŐ JELENÉS.
szatirus egyedűl.

Parányi a’ Méh, de parányi tsípésével ugyan nehéz, ugyan fájdalmas sebeket ejt; de, mi kissebb portéka a’ szerelemnél, ha minden szűk házakon bémegy; és elbúvik minden szűk házakba? most a’ szemhéjjak’ árnyéka alatt; majd azokba a’ pitziny gödrötskékbe, mellyeket eggy édes mosolygás ejt a’ szép ortzákban; és még is olly igen nagy, olly halálos, és olly gyógyíthatatlan sebeket ejt. Jaj nekem! mert tsupa seb már, és tsupa vér nékem minden belső részem; és ezer Millingjei vannak Szilvia’ szemeibe a’ kegyetlen szerelemnek. Kegyetlen szerelem, kegyetlen Szilvia, és vadabb mint az Erdők. Oh mennyire illik néked ez a’ Név: és melly előrelátó vólt az, a’ ki néked azt adta. Az Erdők Kígyókat, Oroszlányokat, és Medvéket lappangtatnak az ő zőldjeiken belől: te a’ te Mellyeden belől gyülőlséget, bosszúságot, és kegyetlenséget rejtegetsz; gonoszabb Vadakat a’ Kigyóknál, Oroszlányoknál, és Medvéknél: mert ezek megszelídűlnek, de azokat sem könyörgés, sem ajándék által meg nem szelídíthetni. Jaj nékem! mikor én tenéked új Virágokat hozok, te azokat makatsúl megveted; talám mivel sokkal szebb virágid vagynak szép artzúlatidon. Jaj nekem, mikor tenéked gyönyörű Almákat nyújtok, te azokat bosszankodva megútálod; talám mivel gyönyörűbb Almáid vagynak kosaradban. Bóldogtalan fejem! mikor téged az édes mézzel kínállak, te azt finnyásan fel sem veszed; talám mivel sokkal édesebb Mézed vagyon Ajjakidon. De ha az én szegénységem valamit ollyast nem ajándékoztat tenéked, a’ mi tebenned szebb és édesebb ne vólna; tulajdon magamat ajándékozom tenéked: hát miért tsúfolod ki, miért iszonyodsz igazságtalanúl ettől az ajándéktól? én nem vagyok megvetni való, és ha jól megláttam magamat a’ híggadtt tengerbe, mikor tegnap előtt elhalgattak a’ szelek, és ő hab nélkűl feküdtt. Ez az én vérszínű pofám; ezek az én terpedtt vállaim; és ezek az én vastag ’s ízmos karjaim; és ez a’ sertés Melly; és ezek az én béfedett Tsípeim Férjfiságnak, és erőnek jelei: és ha ezt nem hiszed, ám próbáld meg. Mit akarsz te azokkal a’ gyenge fitzkókkal tsinálni, kiknek ortzájik még alig virágzik az Ifjú szőr lágy pelyhével, és a’ kik mesterséggel szedegetik rendbe hajaikat? Asszonyok azok ábrázattyokba is, erejekbe is; mond bár hogy kövessen téged valamellyik az erdőkön a’ hegyeken, ’s a’ medvék és a’ vaddisznók ellen hartzollyon meg éretted. Nem vagyok én otsmány nem; nem is azért útálsz meg engemet, mintha én úgy termettem vólna, hanem egyedűl azért, mert szegény vagyok. Ah ! mert a’ Majorok követik a’ nagy Városok’ példáját, és valósággal az arany század ez, mivel tsupán az arany győz, és az arany uralkodik. Oh akárki vóltál te, ki legelőször tanítottad árúba tenni a’ szerelmet, légyenek átkozottak a’ te eltemettetett hamvaid, és fagyos tsontaid, és soha se’ találtasson ollyan Pásztor, vagy Nimfa, ki ott elmenvén azt mondja nékiek: NYUGODJATOK BÉKÉVEL; hanem mossa azokat az esső, és hánnya vesse a’ szél, és tisztátalan lábaival tapodja azt a’ nyáj, és az útazó. Te gyaláztad meg legelősször a’ Szerelem’ nemességét. Te tetted keserűkké az ő víg édességeit. Az eladó szerelem, az aranynak raboskodó szerelem, nagyobb és irtóztatóbb és otsmányabb monstrum, valamit tsak a’ főld teremhet, vagy a’ tenger a’ habok között. De miért panaszolkodom híjába? minden állat él azzal a’ fegyverrel, a’ mellyet az ő mentségére adott a’ természet: a’ szarvas a’ futást veszi elő: az oroszlány a’ körmeit, és a’ tajtékzó vaddisznó, agyarát, és az asszonynak hatalma és fegyvere a’ szépség, és a’ kellemetesség. Én miért nem veszem elő az én mentségemre az erőszakoskodást, ha engemet szerré tett a’ természet az erőszakra és a’ ragadományra, erővel rajta, elfogom ragadni azt, a’ mit az a’ Leány megtagad én tőlem háládatlan lévén a’ szerelem érdeméhez. Mert a’ mint eggy ketskés mondta nékem a’ minap, a’ ki észre vette az ő szokását. Ő gyakorta eggy forrásra szokott járni, hogy magát megfrissíttse, és nékem megmutatta azt a’ helyet: én azt tettem fel magamba, hogy ottan a’ harasztok és bokrok között majd elbúvok, és megvárom, míg oda jön, és mihejt jó idejét fogom látni, utánna iramodom, ’s nyakon kapom őtet. Mitsoda ellenkezést tehetne majd akkor futásával, vagy karjaival, eggy gyenge Leányka én ellenem, ki olly gyors és birós vagyok? Ám – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
MÁSODIK JELENÉS.
Dafne, Tirzis.

Dafne. Tirzis, a’ mint én néked megmondtam, én észrevettem, hogy Amintás szeretné Silviát, és Isten tudja, mennyi jó szolgálatot tettem ezért, és tenni kívánok most is annál örömestebb, hogy most hozzá járúlnak a’ te könyörgéseid is: de hamarább rá mehetnék eggy Tinónak eggy Medvének eggy Tigrisnek meg szelídítésére, minteggy eggyűgyű Leánynak, eggy olly ostoba mint szép Leánynak, ki még azt sem veszi észre, melly tüzesek, ’s melly élesek az ő szépségének fegyverei, hanem mosolygásával és kedveltetésével megöl mást, és azt megölvén sebhetésébe semmit se tud.
Tirzis. De mellyik az, az annyira eggyűgyű Leány, a’ ki kijővén a’ bőltsőből azonnal ne tudja azt a’ mesterséget, hogy szépnek lásson, hogy tettzetes légyen, hogy kedveltetésével gyilkoljon, és hogy tudja mitsoda fegyver sebesít, mellyik öl ’s mellyik gyógyít meg, és hoz vissza az életre?
Dafne. Kitsoda illy nagy mesterségnek a’ mestere ?
Tirzis. Te tsak tettetel és engemet kísértesz: az a’ ki a’ madarakat dallásra és repűlésre tanítja, a’ halakat az úszásra, a’ kosokat a’ türkölésre, a’ bikát, hogy szarvával ökleljen, és a’ pávát, hogy az ő szemekkel tarkázott tollainak pompáját kiterjessze.
Dafne. Kinek hívják azt a’ nagy mestert?
Tirzis. Dafnénak hívják.
Dafne. Hazug állat.
Tirzis. ’S miért? Nem vagy te szer arra, hogy ezer Leányt is tarts Oskoládba? bátor, ha igazat kell szóllanunk, nints szükségek a’ mesterre; mester a természet, hanem hogy az Anyáknak és Dajáknak is van még ott néminémű részek.
Dafne. Eggy szóval te töksi, és tsintalan vagy. Mostan hogy igazat szóljak, nem mondom ki ítéletemet, hogy vallyon Szilvia eggyűgyűtske é, a’ mint láttszik szavaiból, és tselekedeteiből: tegnap előtt láttam eggy jelenséget: a’ melly engem a’ felől kéttségbe hoz. – Én őtet amott a’ Város mellett találtam, azon a’ nagy rétségen, a’ hol a’ posványok között fekszik eggy szigetetske, azon felyűl eggy tiszta és tsendes tó, egésszen ollyan formán andalogni, hogy tulajdon magával láttzott szerelmeskedni, és egyszer’smind tanátsot kérni a’ vizektől, mitsoda rendel kellene elrakni hajait homloka felett, és hajai felett a’ fátyolát, és a’ fátyol felett azon virágokat, mellyeket kebelébe tartott; és gyakorta eggymásután most eggy fagyal virágot vett fel, majd eggy ró’sa szálat, és azt hószín nyakához, pirosló ortzájihoz vitte, és a’ színeket öszve illegtette, és annakutánna mintegy örűlvén a’ győzedelmen, büszke mosolygás villámlott ki tekíntetén, ’s úgy láttzott; mintha ezt mondta vólna: én valóba meggyőzlek titeket, ’s nem is az én ékességemre hordozlak benneteket, hanem tsupán tsak a’ ti megszégyenűléstekre, hogy minden lássa mennyivel alább valók vagytok nállam. De míg ő piperézte, és szerelmesen nézegette magát, történetből hátrafordúlt, ’s észrevette, hogy én őtet észrevettem, és elpirúlván azonnal felállott, és a’ Virágokat elhullatta. Azalatt mennél jobban nevettem az ő pirúlásán; ő annál jobban elpirúlt az én nevetésemen; de minthogy még hajainak eggy része vólt öszveszedve, a’ más’ része szanaszét vólt, egyszer vagy kétszer szemeivel a’ tanátsadó forráshoz futott, és magát mintegy lopva nézte, attól tartván, hogy én az ő tekíntetébe fogok tekinteni; és magát fel nem tsínosítva látta, ’s így is tettzett magának, mert magát szépnek látta fel nem tsínozva is. Én ezt mind észrevettem és halgattam.
Tirzis. Te nékem éppen azt beszélled, a’ mit én gondoltam, hát nem jővendőltem é meg ?
Dafne. Igazán megjövendőlted, hanem valóba merem mondani, hogy annakelőtte, nem vóltak a’ Pásztor Leánykák, sem a Nimfák sem én nem vóltam ollyan gyermekségemben. A’ világ vénheszik, és vénhedvén néki komorodik.
Tirzis. Talám még akkor nem forgottak olly gyakran a’ Városiak az erdőkön, és a’ mezőkön; sem a’ mi mezőségi Leánykáink nem szoktak olly gyakran menni a’ Városba; már most öszve elegyedtek a’ fajok és az erkőltsök. Hallod, nem tselekedhetnéd azt meg, hogy valamellyik nap ráállana Szilvia arra, hogy véle beszéljen Amintás, vagy magánoson, vagy legalább a’ te jelenlétedbe.
Dafne. Nem tudom: Szilvia felette durtzás.
Tirzis. Ő is szerfelett betsűletre vigyázó.
Dafne.*
Dafné. [em.]
Isten neki, a’ betsűletre vígyázó szerelmesnek, valójába arra eszeld, hogy tsak másképpen bánjon a’ dologgal, minthogy ő ollyan a’ ki szerelmet akar tanúlni, felejtse el a’ betsületet, merjen, kérjen, sürgessen, alkalmatlankodjon, utóljára lopjon, és ha e’ sem elég még ragadjon is; hát nem tudod te, hogy van teremtve az Asszony? fut, és futván óhajtja, hogy elérjék; megtagad valamit, és óhajtja hogy ezt tőle elkapják; hartzol, és hartzolván óhajtja, hogy őtet meggyőzzék. Ládd Tirzis én veled bizakodva beszéllek.
Tirzis. Hanem kérlek tégedet, édes Dafném, a’ te virgontz ifjúságodnak édes emlékezetére, hogy segítts engemet szegény Amintás felsegéllésére, a’ ki haló félben van.
Dafne. Óh mitsoda különös, szent kénszerítést talált fel ez az ostoba, hogy engemet az én ifjúságomra emlékeztet, az elmúlt jóra, ’s a’ jelen való unalmas állapotra. De hát mit akarsz hogy tselekedjen?
Tirzis. Néked sem észre sem tanátsra nints szükséged: nem kell egyébb, tsak hogy kívánsága tellyesítésére vedd rá magad.
Dafne. Jól van; mindjárt megmondom Szilviának és nékem most mindjárt menni kell az úgy nevezett Diánna forrására, oda, hol az édes vizekre édes árnyékot vét az a’ Plátánus, melly friss ülő hellyel kínálja a’ vadászó Nimfákat, ott bizonyoson tudom, hogy megfogja fereszteni szép tagjait.
Tirzis. De még is osztán?
Dafne. De még is osztán, mindjárt meg fogod érteni: ha van eszed, e’ légyen elég.
Tirzis. Értem: de nem tudom, lessz é néki annyi mérészsége.
Dafne. Ha nem lessz, feküldjön le, várakozzon hogy más keresse meg őtet.
Tirzis. Ő valóba ollyan, hogy azt megérdemli.
Dafne. De nem kívánnánk eggy kitsit te magadról beszélni? Nosza Tirzis, nem akarnál é te megszerelmesedni? még ifjú vagy, ’s nem vagy huszonnégy esztendős (ha jól jut eszembe, mikor gyermek vóltál) henyeségbe kívánsz élni, ’s öröm nélkűl? mert tsak a’ szeretés által tudja meg az ember, mi a’ gyönyörködés.
Tirzis. A’ Vénus’ gyönyörködéseit nem múlatja el az az ember, a’ ki kerűli a’ szerelmet; hanem a’ szerelem’ édességeit keserűség nélkűl szedi ’s kóstolja.
Dafne. Ízetlen, az az édesség, a’ melly eggy kis keserűséggel nints megfűszerszámazva, ’s nagyon dosztig tartja az embert.
Tirzis. Jobb nagyon jól lakni, mint ételközbe, ’s étel utánn is mindég éhesnek lenni.
Dafne. De nem úgy van, ha az ember bír az étellel, és a’ néki tettzik, ’s annak kóstolása mindég újj kívánságot szerez bennünk a’ kóstolásra.
Tirzis. De ki bírja úgy azt, a’ mi neki tettzik, hogy mikor megéhezik, mindég készen találja azt?
Dafne. De ki leli fel a’ jót, ha azt nem keresi?
Tirzis. Veszedelmes azt keresni, a’ mit ha megtalálunk, gyönyörködtet, de sokkal jobban kínoz ha fel nem találjuk: akkor lehet látni, hogy Tirzis szeret, mikor Ámor az ő fészkében nem fog többé könnyeket és sóhajtásokat tartani, eleget sírtam már én, és sóhajtottam, fojtassa más is a’ maga dolgait.
Dafne. De nem vígadtál még eléggé.
Tirzis. Nem is kívánok vígadni ha olly drágán kell azt venni.
Dafne. Kéntelen fogsz szeretni, ha készakartva nem akarsz.
Tirzis. De nem kénszeríthetni azt, a’ ki távol van.
Dafne. De ki van távol a’ szerelemtől?
Tirzis. A’ ki fél és fut tőle.
Dafne. ’S mit tesz futni attól, a’ kinek szárnyai vannak?
Tirzis. A’ születni kezdő szerelemnek kurták a’ szárnyai, alig tarthatja fel azokat, és nem repűl velek.
Dafne. De nem veszi ám az ember észre, mikor születik ő, és mikor azt észre vészi az ember, már akkor nagy és repűl.
Tirzis. Nem ám, ha nem látta máskor az ő születését.
Dafne. Majd meglássuk, Tirzis, ha elfuthatsz é, a’ mint mondod; én esküszöm néked, majd mikor úgy teszel mint a’ Kengyelfutó, vagy a’ Szarvas, hogy mikor téged majd segedelemért könyörögni látlak, nem tennék a’ te segedelmedért eggy lépést, eggy szót, nem mozdítanám érted a’ kis újjamat is, vagy tsak a’ szemem pilláját.
Tirzis. Kegyetlen! vólna é annyi lelked hogy engem halva látnál? ha azt akarod, hogy én szeressek, szeress te engemet: egyeztessük szerelmünket.
Dafne. Te engemet tsúfolsz, és talám nem érdemlessz illyen szeretőt, ah mennyit megtsal a’ szines mázos tekíntet.
Tirzis. Nem tsúfolódom biz én nem; de te illyen esküvés mellett nem fogadod el az én szerelmemet; éppen a’ mint szokása minden fejér személynek: hanemha néked nem kellek, szerelem nélkűl fogok élni.
Dafne. Megelégedve élly inkább, mint valaha óh Tirzis henyeségbe élly, mert a’ henyélésbe tsirádzik mindég a’ szerelem.
Tirzis. Oh Dafne! ezt a’ henye nyúgodalmot nékem az Isten szerzette: az a’ kit köztünk Istennek lehetne tartani; kinek teméntelen tsordák, temérdek nyájak legelnek eggyik tengertől fogva a’ másikig, mind a’ termékeny mezőségnek vidám legelőin, mind az Appeninus bértzes hátain. Ő azt mondotta nékem, mikor engemet magáévá tett: Tirzis, más kergesse a’ Farkasokat és lopókat ’s őrizze az én kővel kerített aklaimat; más a’ büntetéseket ’s a’ jutalmakat ossza ki az én szolgáimnak; más legeltesse ’s őrizze az én nyájamat, másnak a’ gyapjúra és téjre légyen gondja; és más azokat kiossza: Te énekelly minthogy most semmi dolgod nints; a’ honnan igazságos dolog, hogy ne a’ főldi szerelem enyelgéseit, hanem a’ hellyett ditső Őseit az én élő és igaz (nem tudom őtet minek nevezzem) Apollómnak, vagy Jupiteremnek, mert tselekedeteivel ’s tekintetével mind a’ kettőhöz hasonlít; az ő Saturnusnál és Celusnál méltóságosabb öseit énekellye mezei Mú’sám, Királyi jótéteményének kipótolására, és bár tisztán vagy reketten énekel is, ő azt meg nem útállya. Nem éneklem őtet, mert néki méltóbban nem udvarolhatok, mintha tsak halgatok, és magamba tisztelem: hanem soha sem fognak az ő óltárai az én virágim és illatozó tűznek kellemetes füstje nélkűl lenni; és ez az eggyűgyű ’s buzgó szent tisztelet, akkor fog az én szívemből kivétetni, mikor a’ levegőbe levegővel fognak legelni a’ szarvasok, ’s mikor a’ folyóvizek megváltoztatván az ő árkokat és fojásokat, a’ Persa, Sequánából; a’ Frantz, a’ Tigrisből fog inni.
Dafne. Óh! te fellengősen jársz: nosza szálly le eggy kevéssé a’ mi feltételünkre.
Tirzis. Ez az a’ szempillantás, mellybe te a’ forrásra menvén Szilviával, igyekezz őtet meggyengíteni; én pedig az alatt azon leszek, hogy Amintás oda menjen, és talám az én munkám nem fog könnyebb lenni a’ tiédnél, most eredj.
Dafne. Én megyek, de a’ mi feltételünket más megértette.
Tirzis. Ha jól felvehetem messziről az ábrázatját Amintás az, a’ ki amonnan kibökken. Éppen ő.


------------------------------------


HARMADIK JELENÉS.
Amintás, Tirzis.

Amintás. Akarom látni, mire mehetett Tirzis, és ha semmit sem tsinált, elébb mintsem magam legyek semmivé, megölöm magamat annak a’ kegyetlen Leánynak szemei előtt. Néki a’ kinek annyira tetzik az én szívemnek sebe, mellyet az ő szép szemei ejtettek, bizonnyal hasonlóképpen kell tettzeni az én szívem sebének mellyet saját kezem ejt.
Tirzis. Vígasztaló újságokat jelentek tenéked, Amintás, szakaszd félbe addig ezt a’ nagy keserűséget.
Amintás. Jaj nekem, mit mondassz? mit hozol, életet vagy halált?
Tirzis. Életet és megmaradást hozok; ha azoknak ellenébe mersz menni, hanem szükség ám, Amintás, embernek lenni, ugyan mérész embernek.
Amintás. Mitsoda bátorságra van szükség, és ki ellen?
Tirzis. Ha a’ te Szerelmesed eggy erdőnek közepébe vólna, melly körűl vétetvén legmagasabb kősziklákkal, rakva vólna a’ Tigrisek és Oroszlányok barlangjaival, elmennél é oda?
Amintás. Elmennék oda, nyúgodtt, és víg Lélekkel inkább, mint a’ mezei Innepnek tántzára.
Tirzis. És ha ő a’ bujnyikok és fegyverek között vólna, elmennél é oda?
Amintás. Elmennék oda nagyobb örömmel és készséggel, mint a’ megszomjúzott szarvas a’ kútfőre.
Tirzis. Nagyobb munkára nagyobb mérészség kell.
Amintás. Elmegyek keresztűl az rohanó víz omlásokon, mikor az elolvadtt hó feldúzzadva kűldi őket a Tengerre; elmegyek keresztűl a’ tűzön és a’ poklokra, tsak ő ott legyen, ha ugyan pokol lehet az, a’ hol olly szép teremtés van: tsak rajta, nyilatkoztass ki előttem mindent.
Tirzis. Hallod.
Amintás. Mond szaporán.
Tirzis. Szilvia téged eggy forrásnál vár, – – – és egyedűl elmernél é oda menni?
Amintás. Oh mit mondassz? Szilvia vár engem – – – és egyedűl?
Tirzis. Egyedűl, hanem hogy Dafne is ott van, a’ ki mi velünk tart.
Amintás. – – – vár ő engemet?
Tirzis. – – – hanem – –
Amintás. Jaj nékem, mit hanem? Te halgatsz, Te engemet megölsz.
Tirzis. Hanem nem tudja ám, hogy te oda akarsz menni.
Amintás. Kemény következtetés, a’ melly egésszen méreggel futtya el az előbbeni édességeket: Ugyan mitsoda mesterséggel gyötörsz te engemet kegyetlen? kevésnek láttzik hát te előtted hogy én szerentsétlen vagyok, hogy te is nevelni jössz az én nyomorúságomat?
Tirzis. Ha az én gondolatom szerént tselekeszel, meglásd hogy bóldog leszel.
Amintás. Hát mit tanátsolsz?
Tirzis. Hogy te – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amintás. Az Isten ne adja, hogy valaha ollyast tselekedjek, a’ mi néki kedve ellen légyen; soha semmi ellenére valót nem tselekedtem eddig, kivévén hogy őtet szerettem; és ez rajtam erőszak volt, az ő szépségének erőszakja, ’s nem az én véttségem, soha se történnyen meg tehát az, hogy én a’ mennyibe lehet kedvét ne keressem neki.
Tirzis. No tsak erre felelj; ha a’ te hatalmadban vólna, hogy őtet ne szeresd, felhagynál é az ő szerelmével, azért hogy ő előtte kedvet találj?
Amintás. Azt sem engedi meg Ámor nékem, hogy azt mondjam; sem hogy még tsak képzelhessem is, hogy én valaha, az ő szerelmét elhagyjam, ha szinte lehetne is.
Tirzis. És így te az ő truttzára szeretnéd őtet, mikor le lehetne tenned az ő szerelméről?
Amintás. Az ő truttzára nem, hanem tsak szeretném őtet. –
Tirzis. És így akaratján kívűl.
Amintás. Igen is valósággal.
Tirzis. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Amintás. Ah Tirzis, Ámor feleljen én hellyettem, a’ ki mennyit beszéll az én szívemnek közepében el nem mondhatom. Te nagyon okos ravasz vagy, már hosszas tapasztalásod által a’ szerelemről való beszéllésben, nékem megköti nyelvemet, az, a’ ki szívemet megköti.
Tirzis. Tehát tsak ne menjünk el?
Amintás. Én el megyek, de nem a’ hova te gondolod.
Tirzis. Hát hova?
Amintás. Halálra; ha az én haszomra egyebet nem tsináltál tsak a’ mit most beszéltél.
Tirzis. Hát kevésnek láttzik ez te előtted? Azt gondolod tehát balgatag, hogy Dafne az oda való menetelt tanátsolta vólna, ha nem látta vólna óldalról a’ Szilvia’ szívét. Hát ha ő tudja azt de nem akarja, hogy másnak tudtára légyen hogy ő azt tudja: – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Nohát hol van az a’ Te néki tettzeni óhajtó kívánságod? – – – – – – – – – – – – – Néked balgatag mivel lessz több, hasznod az eggyik módból mint a’ másikból?
Amintás. De ki tesz engem arról bizonyossá, hogy néki van arra kívánsága?
Tirzis. Óh esztelen! ihol te éppen azt a’ bizonyságot kívánod, a’ melly néki nem tettzik, és a’ melly igazság szerint nem is tetzhetik ’s neked keresni nem kell. De hát arról is ki tesz téged bizonyossá, hogy ezt nem kívánja? hátha kívánná? ’s nem mennél el? egyenlő a’ kéttség és a’ baj: ah valóba jobb mérészen halni meg mint gyáván. Te halgatsz; te meggyőzettettél, vald meg most ezt a’ veszteségedet, a’ melly nagyobb győzedelemnek fog oka lenni: mennyünk.
Amintás. Várakozz.
Tirzis. Mit, várakozz? hát nem tudod é, hogy az idő múlik.
Amintás. Ah gondolkozzunk elébb rólla – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tirzis. Az úton gondolkozzunk majd arról a’ mi még hátra van; – – – – – – – – – – – –
Kar. SZERELEM! mitsoda oskolában, mitsoda mestertől tanúlhatni meg a’ Te annyira hosszas és kéttséges szerető mesterségedet? Ki tanít meg minket annak megfejtésére, a’ mit az elme ért, mikor a’ Te szárnyaidon az Egek felett repűl? éppen nem a’ túdós Athene, sem a’ Lyceum nem mutatja azt meg; nem Fébus a’ Helikonon, ki a’ szerelemről úgy beszéll, mint a’ ki azt tanúlja; hidegen szóll arról és keveset; nints tüzes szózatja mint Te hozzád illene; nem emeli fel az ő gondolatit a’ te szent titkaidig. SZERELEM! egyedűl tsak Te vagy méltó mestere önnön magadnak: és egyedűl Te vagy tulajdon magadtól kinyomtattatva. Te tanítod meg a’ legparasztosabb elméknek azokat a’ tsudálatos dolgokat olvasni, mellyeket szerelmes betűkkel írtt tulajdon kezed a’ más szemeiben: Te a’ szép termékeny szózatokban fejted ki a’ te híveidnek nyelveket, és gyakorta (óh különös és újj ékesen szóllása a’ szerelemnek) gyakorta eggy zavart mondásban, ’s félbeszaggatott szókban jobban kinyomódik a’ Szív, ’s jobban láttatik indítani, mint a’ piperézett és tudós ígékkel. Még a’ halgatásban is szokott lenni könyörgés és beszéd. SZERELEM! olvassák*
olvasták [em.]
bár mások a’ Szókratesi könyveket, mert én két szép szembe megtanúlom ezt a’ mesterséget: és elfognak veszni a’ legtudósabb tollaknak versei az én erdei versem mellett, mellyeket durva kéz vésett durva kéregbe.


------------------------------------


HARMADIK SZAKASZ.
ELSŐ JELENÉS.
Tirzis, Kar.

Tirzis. Óh határ nélkül való kegyetlenség! Oh háládatlan szív! Oh háládatlan Leány! Oh három ’s négyszerte háládatlan asszonyi Nem! ’s ugyan te is természet, te gyáva míves, miért tetted az Asszonyoknak tsupán tsak ábrázattyokra, és azon is kívűl mind azt, a’ mi bennek nemes, szelíd, és szíves; ’s minden egyébb részeiről elfelejtkeztél. Ah szegény, talán megölte magát, sehol se találom őtet. Én már három órája, hogy őtet azon a’ hellyen keresgélem, a’ hol hagytam, és itt a’ környéken mindenütt, ’s nem találom se’ magát, sem az ő lépésének nyomait. Ah mert bizonyosan megölte magát; majd tudakozódom felőlle azoktól a’ Pásztoroktól a’ kiket amoda látok: Barátim! láttátok é Amintást, vagy hallottatok é felőlle valami szerentsét?
Kar. Te nékem olly megzavarodottnak láttzol, ’s mi ok szerzi aggodalmadat? honnan van ez az izzadttság, ez a’ lihegés? van valami baj? nosza közöld velünk, hadd tudjuk mi is.
Tirzis. Félek az Amintás veszedelmétől; láttátok é őtet?
Kar. Mi azólta nem láttuk őtet, miólta te veled ez előtt jó darab idővel elment; de mitől félted őtet?
Tirzis. Hogy magát megölte légyen saját kezével?
Kar. Magát, saját kezével, hát miért? mi okát gondolsz annak?
Tirzis. A’ gyűlőlséget és szerelmet.
Kar. Két hatalmas ellenség öszveadván magát, mit nem tsinálhat? hanem beszélj világosabban.
Tirzis. Hogy eggy Nimfát felette szeretett, és hogy attól felette gyűlöltetett.
Kar. Nosza beszéld el egésszen. Itt szoktak járni, és talám majd jön valaki, a’ ki rólla hírt hoz; meg lehet hogy még maga is elérkezik.
Tirzis. Elmondom azt örömöst, mert igazság ellen vólna illy nagy és iszonyú háládatlanságnak örökös érdemlett betstelenség nélkűl maradni. – Előre észrevette Amintás (és én vóltam bóldogtalan, az a’ ki azt megjelentettem, a’ ki őtet oda vittem; most bánom már azt) hogy Szilviának Dafnéhoz eggy forrásra kellene menni fürödni: oda tehát megindúlt kéttségbe és bizonytalanságba, nem az ő szívétől indíttatván, hanem egyedűl az én alkalmatlan izgatásomtól; és sokszor kitsinybe múlt, hogy vissza nem tért, és én toltam előre kéntelen kelletlen is: mikor osztán már közel vóltunk a’ forráshoz, imé hallunk eggy asszonyi jajgatást, és eggyszerre meglátjuk Dafnét, ki kezeit verte öszve; a’ ki mihelyt minket meglátott, elsikójtotta magát: ah fussatok, így kiáltott, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – – kivágta magát minteggy dárda’ s én követtem őtet. Ímé megláttyuk eggy fához köttetve a’ Leánykát – – – – – – – – – és az ő megkötözésére kötél hellyett vólt az ő haja; az ő saját haja ezer tsomókba vólt a’ fához köttetve, és az ő szép öve, melly szűz kebelének vólt az előtt őrzője, segítője vólt ennek – – – – –– – – és az ő kezeit a’ kemény törzsökhöz szorította, maga a’ fa is adott ő ellene kötelékeket, mert hajlós ágait öszvegúzsolva tartotta – – – – – – – – – – – Előtte eggy pimasz Satirust láttunk néki, a’ ki az ő megkötözését éppen akkor végezte; a Leány, a’ mint lehetett, óltalmazta magát, de mire tudott vólna menni? Amintás eggy dárdával, mellyet jobb kezébe tartott, néki ment a’ Satírusnak mintegy oroszlány, nékem pedig azomba tele vólt az ölem kövekkel, a’ honnan ő elszaladt. Mihelyt amannak elfutása időt engedett Amintásnak az eszmélkedésre; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – –– – – És egésszen szikrádzani láttzott Amintás tekintetében, annakutánna tsendesen egéssz tartózkodással közelítvén ő hozzája ezt mondotta: Oh szép Szilvia, botsáss meg ezeknek ha nagy mérészség közelíteni a’ te édes tetemeidhez, mert a’ kegyetlen szükség kénszeríti azokat, az a’ szükség, hogy e’ tsomókat mególdjam; és ez a’ kegyelem, mellyet a’ szerentse kíván ezeknek engedni, ne légyen ellenedre.
Kar. Olly szavak, mellyek meglágyíthatnának eggy kő szívet; de mit felelt akkor?
Tirzis. Semmit sem felelt, hanem bosszankodva és szeméremmel a’ főldre szegezte szemeit; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Ő elibe menvén sárga haját kezdte kibontani, ’s azomba így szóllott: bizonnyára illy szép kötésekre nem vólt méltó illy durva törsök; mivel ditsekedhetnek már a’ szerelem’ szolgái, ha az ő betses köteleik köz a’ plántákkal? kegyetlen fa, megbánthattad azt a’ szép hajat, melly tenéked olly nagy díszt adott; ekkor kezeivel mególdotta annak kezeit ollyan formában mintha valóban félt, és egyszer’smind kívánta volna illetni azokat. – – – – – – – – – – – – – – – – mihelyt Szilvia szabadon látta vólna kezeit, így szóllott megvetéssel: Pásztor, hozzám ne nyúlj; Diánnáé vagyok: magam is megtudom már óldani lábaimat.
Kar. Hát olly nagy dagály lakhatik eggy Nimfa’ szívébe? Ah, szíves munkának háládatlan jutalma.
Tirzis. Ő félfelé vonúlt félelmes tisztelettel, fel sem vetvén szemeit az ő nézésére; – – – – – – – – – – – – – Én a’ ki elbújtam vala, és láttam ’s hallottam mindent, akkor kiáltani akartam néki, de tsak megtartóztattam magamat. Most hally eggy szörnyű dolgot. Sok bajlódás után, ő mególdozta magát, és alig óldózkodott ki, a’ nélkűl, hogy Isten hozzádot*
hozzád-ot [em.]
mondott vólna futni kezdett, mint eggy fiók szarvas: és éppen nem is vólt oka semmitől is tartani, mert esmérte már az Amintás betsületes természetét.
Kar. Miért futott hát?
Tirzis. – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – –
Kar. És még ebbe is háládatlan. De mit tsinált akkor a’ szegény Amintás? mit mondott?
Tirzis. Azt nem tudom; mert én tele lévén bosszúsággal; a’ Leány után iramodtam, hogy őtet elérjem és megtartóztassam, de haszontalan, mert őtet eltévesztettem, és azután vissza térvén oda, a’ hol Amintást a’ forrásnál hagytam, nem találtam ott őtet; hanem az én szívem valami veszélyt jövendől előre. Tudom, hogy ő elszánta magát a’ halálra, még minekelőtte ide jött vólna.
Kar. Minden szeretőnek szokása és mestersége, hogy halállal fenyegesse magát; de ritkán történik az osztán meg.
Tirzis. Adj’ Isten, hogy ő azon ritkák közzűl ne légyen.
Kar. Nem lesz, nem.
Tirzis. Én a bőlts Elpinus’ Barlangjába akarok menni: ha még életbe van, aligha oda nem vetődött, a’ hol gyakorta szokta legkeserűbb gyötrettetéseit édesíteni, annak a’ tiszta szavú Sípnak édes Hangján, a’ melly hallgatására vonja a’ magas hegytetőkről a’ Köveket; ’s tiszta téjjel fojtatja a’ Vizeket; és mézet tsorgattat a’ kemény Kérgekről.


------------------------------------


MÁSODIK JELENÉS.
Amintás, Dafne, Nerína.

Amintás. Kegyetlen vólt a’ te szívességed, óh Dafne, mikor az én Dárdámat megtartóztattad; mivel az én halálom annál keserűbb fog lenni mennél tovább késik. És most, miért hurtzolsz engemet illy tekervényes útakon, és illy külömböző okoskodásokkal hijjába? mitől félsz, hogy én megtalálom ölni magam? félj az én Kintsemtől.
Dafne. Ne ess kéttségbe Amintás, mert ha én őtet jól esmérem, egyedűl tsak Szemérmetesség vólt az, a’ mi Szilviát futásra indította.
Amintás. Jaj nékem, mert az én megmaradásom a’ kéttségbe esés lenne, minthogy már egyedűl a’ Reménység volt az én romlásom, és ah szegény fejem, még is kezd tsirázni mellyemben, tsak hogy én éljek: és mi lehet az életnél nagyobb nyomorúsága eggy bóldogtalannak, mint a’ millyen én vagyok?
Dafne. Élj bóldogtalan, élj a’ te nyomorúlt állapotodban, és ezt tűrd el tsupán azért, hogy bóldog lehess, akkor, a’ kor Reményednek jutalma (ha életbe ’s reménységbe megtartod magadat) Szilvia fog lenni.
Amintás. Nem láttzottam vólna szerelem, és az én szerentsém előtt tellyességgel nyomorúltnak, ha tsak egésszen meg nem mutatták vólna nékem, a’ mit tőlem megtagadtak.
Nerína. Tehát tsak nékem kell a’ legkeservesebb hír’ bal Varjának lenni. Oh mind örökké szerentsétlen Montánus, mitsoda Lélekkel fogod hallani a’ te eggyetlen eggy Szilviádnak szörnyű történetét, öreg Atya, megfosztatott Atya, oh, többé nem Atya.
Dafne. Bús szózatot hallok.
Amintás. Én a’ Szilvia’ Nevét hallom, a’ melly nékem a’ füleimet és a’ szívemet verdesi: hanem ki az a’ ki őtet nevezi?
Dafné. Ah Nerína, eggy nemes Nimfa, a’ ki Diána előtt olly kedves, a’ kinek olly szép szemei vagynak, és olly szép kezei, ’s olly rendes és kellemetes magaviselete.
Nerína. És tsak kivánom tudtára adni, hogy keresse fel annak bóldogtalan maradványit, ha ugyan van még ott belőlle valami; ah, Szilvia, ah kegyetlen szerentsétlenséged.
Amintás. Jaj nékem, mi lessz ez? mit beszéll ez a’ Leány?
Nerína. Dafne.
Dafne. Mit beszélssz magadba ’s miért nevezted te Szilviát, hogy azután sóhajtasz?
Nerína. Ah, mert méltán sóhajtok illy iszonyú történetre.
Amintás. Ah, mitsoda történetről beszélhet ő? érzem én, érzem, hogy az én szívem jéggé válik, és elfojtódik lehelletem: hát él é?
Dafné. Beszéld, mitsoda szörnyű történet az, a’ mit mondasz.
Nerína. Óh Egek, miért vagyok én a’ Hírmondó? de tsak el kell azt beszéllenem. Szilvia az én hajlékomba jött – – – – – – – – –. Azután felőltözven, kért engemet, hogy kövessem, hogy véle eggyütt mennék el a’ vadászatra, melly abba az Erdőbe volt kirendelve, a’ mellyet Tőlgyfák erdejének neveznek: elmentünk: és ottan sok Nimfákat találtunk egybegyülekezve, ’s kevéssel azután, ímé nem tudom honnan kivetődik eggy Farkas, szerfelett nagy volt, és a’ szájából vérengező tajtékot túrt: Szilvia eggy négyélű vesszőt eggy Ívnek húrjára alkalmaztat, a’ mellyet én adtam néki, megrántja és a’ Farkast a’ feje tetején találja: az, az erdőbe veszi magát, és ő eggy Dárdát villogtatván, utánna nyomúl az Erdőbe.
Amintás. Oh fájdalmas kezdete a’ dolognak: jaj már mitsoda kimenetelt jövendől az nékem?
Nerína. Én eggy másik Dárdával nyomába eredek, de nagyon távol, mert én későbben indúltam: mihelyest az erdőnek közepébe voltak, többé őtet nem láttam: hanem mégis annyira bévonúltam az ő nyomaikon, hogy a’ legsűrűbb és legvadonabb helyre érkeztem; ott a’ Szilvia’ dárdáját a’ főldön találtam, és ahoz nem messze eggy fejér fátyolt, a’ mellyet én magam kötöttem a’ hajára: ’s míg körűltekintek, meglátok hét Farkast, hogy a’ főldről valami vért nyalnak, melly eggy rakás egészen kopasz tsont körűl vólt elömölve, ’s az én jó szerentsém vólt, hogy engemet meg nem láttak: úgy rá andalodtak az evésre; akkor félelemmel és szánakozással tele hátra tértem megint: és ez mind az, a’ mit néktek Szilviáról mondhatok: ’s ihol a’ fátyol.
Amintás. Kevésnek láttszik előtted a’ mit mondtál? óh fátyol, oh vér, oh Szilvia, te meghaltál!
Dafne. Oh szegény, elájult a gyötrelem miatt, és talám meg is hólt.
Nerína. De lélekzeni kezd, ez tsak eggy rövid szédűlés fog lenni ihol már magához tért.
Amintás. Fájdalom, melly engemet így gyötörsz, miért nem ölsz meg valahára? te nagyon lassú vagy. Talám kötelességedet az én saját kezemre hagyod. Én örömest, én örömest rá állok, hogy ő ezt magára vállalja, minthogy te azt nem akarod, vagy nem teheted. Jaj nekem, ha semmi híjja nints már az én inségim’ halmazzának, ha semmi hijja nints már e’ dolog bizonyosságának, mit kések? mit várok egyebet? óh Dafne, óh Dafne, e’ keserű gyászra tartottál te meg engemet? e’ keserű gyászra? szép és kellemetes halál volt bizonnyára akkor, mikor én magamat megölni igyekeztem. Te azt nékem nem engedted, és az Ég, a’ kinek úgy látszott, hogy én meg akarnám halálommal azt*
az [em.]
az aggódást előzni, a’ mellyet nékem készített. Most már, mikor az ő kegyetlenségének legnaggyát véghez vitte, bizonnyal elfogja tűrni, hogy én meghaljak, ’s neked is el kell azt tűrnöd.
Dafne. Várj addig a’ te haláloddal, míg az igazat jobban kitanúlhatni.
Amintás. Jaj nékem, mit akarsz, hogy én várjak? jaj nékem, mert nem sokat vártam, ’s nagyon sokat tanúltam ki.
Dafne. Óh bár tsak néma lettem vólna.
Amintás. Nimfa, add nekem, kérlek, azt a’ fátyolt, melly néki egyedűl való, ’s bóldogtalan maradvánnya, úgy hogy az kísérjen engemet az én útamnak, ’s az én életemnek e’ rövid szakasszában, a’ melly még hátra van; és az ő jelenlétével nevelje azt a’ gyötrettetést, a’ melly igen tsekély gyötrelem, ha segíttség nélkűl szűkölködöm az én halálomra.
Nerína. Od’ adjam é, nem é? Az az ók, a’ miért azt kéred nem engedi odadatni vélem.
Amintás. Kegyetlen illy tsekély ajándékot megtagadsz én tőlem az én utólsó pertzemen? ’s még ebbe is ellenségemnek mutatja magát erántam az én Fátumom: engedek, engedek: maradjon neked, és magatok is maradhattok, mert én többé vissza nem kívánok jönni.
Dafne. Amintás, várakozz, hallod: oh jé, millyen szörnyű dühösséggel megy.
Nerína Olly igen sebessen megy, hogy őtet kergetni haszontalan lesz; azért nékem jobb, hogy a’ magam útját kövessem: és talám jobb lesz halgatnom, ’s eggy szót sem szóllanom a’ szegény Montánusnak.
Kar. Nem szükséges a’ halál, mert a’ nemes szívnek szorítására elég elébb a’ hívség, ’s azután a’ szerelem. És azt a keresett Hírt nem olly nehéz nyomozni annak, a’ ki valóba szeret, mert szerelem eggy portéka, és szeretettel lehet megvenni. És a’ szerelmet keresvén gyakorta halhatatlan Ditsőséget találni mellette.


------------------------------------


NEGYEDIK SZAKASZ.
ELSŐ JELENÉS.
Dafne, Szilvia, Kar.

Dafne. A’ szél hordjon el azzal a’ gonosz Hírrel a’ melly róllad terjedett, minden bajodat, mind jelenvalót, mind jövendőt: te életbe vagy, és egésségbe, Istennek hálá: én pedig téged már hólt számba tartottalak: úgy festette le Nerína nékem a’ te történetedet. Ah bár tsak ő néma lett vólna, Amintás pedig siket.
Szilvia. Valóba a’ veszedelem nagy vólt, és méltó oka vólt néki az én halálomra gyanakodni.
Dafne. De nem méltó oka vólt azt mondani. Beszéld el hát, millyen vólt az a’ veszedelem és hogy vergődtél ki belőlle.
Szilvia. Én eggy Farkast kergetvén a’ legméllyebb erdőbe gázoltam bé, úgy hogy abba útat tévesztettem; hát mikor vissza akarok jönni, a’ honnan eljöttem, megláttam azt a’ Farkast, ’s megesmértem eggy nyílvesszőről, a’ mellyet magam kezeivel lőttem a’ füle tövére; láttam sokad magával egy döglött állat felett, a’ mellyet éppen akkor ölt meg, hanem nem vehettem jól fel a’ formáját; a’ megsebesíttetett Farkas gondolom engem megesmért, és véres pofájával nékem jött. Én mérészen bévártam őtet, ’s jobb kezembe eggy dárdát villogtattam: te magad tudod, hogy értek é a’ tsapáshoz és szoktam é benne hibázni. Mikor hát közel láttam magamhoz, ’s gondoltam, hogy onnan már tsak béjárja, néki vágtam eggy dárdát, de híjában, mert már akár a Szerentse hibája vólt, akár az egyím, hellyette eggy fát találtam: akkor nagyobb agyarkodással ellenem rohant; és én olly közel látván magamhoz, hogy a’ nyilat haszontalannak gondoltam, nem lévén egyébb Fegyverem a’ futást vettem elő; én tsak futok, ’s hát ő nem szűnik kergetni engemet; most hald már mi történt: a’ melly fátyol a’ hajamon vólt tekerve fél felőll kibomlott és lobogott, úgy hogy eggy ágra tekergődzött; észre veszem, hogy engem nem tom’ mi megfogott és késleltet. Én a’ haláltól való félelem miatt kétszerte sebessebb futással néki rugaszkodtam, ’s más felőll az ág nem enged, ’s engem nem botsát, utóljára kiszakasztom magam a’ fátyolból, és a’ hajamból is eggy kitsinyt a’ fátyollal kiszakasztva ott hagyott; ollyan szárnyakat fűzött a’ félelem az én futós lábaimra, hogy ő engem el nem ért, és én szerentsésen kijöttem az erdőből. Azután vissza menvén az én hajlékomba, téged egésszen megháborodva talállak; és bámúltam, látván hogy te úgy bámúlsz az én látásomon.
Dafne. Ojé! te élsz, Amintás már nem.
Szilvia. Mit mondassz? néked talám nehezen esik hogy én élek? annyira gyűlölsz te engemet?
Dafne. Nékem kedves a’ te életed, de fájdalmas amaznak halála.
Szilvia. Hát mitsoda halált értessz?
Dafne. Az Amintás halálát.
Szilvia. Ah! hogy halt meg.
Dafne. Azt nem mondhatom meg, hogy, sem azt nem mondhatom valósággal megtörtént é, hanem bizonnyal hiszem azt.
Szilvia. Mi az, a’ mit te nékem beszélsz? és mi okozta az ő halálát? *
Előtte sajtóhibaként Szilvia szólamaként a következő mondat olvasható: [Szilvia] A’ te halálod.
Dafne. A’ te halálodnak iszonyú híre, a’ mellyet ő hallott ’s el is hitt, adott szegénynek kezébe tőrt vagy fegyvert, vagy más illyes valamit, a’ mellyel eddig magát megölte.
Szilvia. Haszontalan fog te benned lenni az ő haláláról való gyanúság, mint a’ millyen haszontalan vólt, az én halálomról való; mert minden a’ maga életét tellyes tehettsége szerént óltalmazza.
Dafne. Oh Szilvia! Szilvia! te nem tudod ’s nem is hiszed, mennyit tehet a’ Szerelem’ híre eggy mejben, eggy ollyan mejben, a’ melly húsból van, és nem kőből, mint a’ tiéd: mert ha azt hitted volna, szeretted volna azt, a’ ki téged’ szeretett sokkal inkább, mint az ő szemének kedves fénnyét, sokkal inkább, mint az ő életének lelkét. Én azt valósággal hiszem, láttam is, és tudom azt: láttam, mikor te elszaladtál, (oh vadabb a’ kegyetlen tigrisnél) és abba a’ szempillantásba, a’ melybe őtet megölelned kellett volna, láttam, hogy ő eggy dárdát szegezett önnön magának, ’s azt mejjéhez nyomta, kéttségbe esve, ’s nem is bánta meg azután tselekedetét, mikor a’ ruháját, és a’ bőrét is által szúrta, és a’ dárdát véreivel befestette, és a’ fegyver belément volna, és keresztűl szúrta volna azt a’ szívet, a’ mellyet te nagyobb kegyetlenséggel szúrtál keresztűl, ha én meg nem tartóztattam volna karját, ’s meg nem akadályoztattam volna, hogy azt ne tselekedje: ah szegény fejem, és talám az a’ rövid szúrás tsupán tsak eggy próbája volt az ő dühösségének, és kéttségbeesett általkodtságának, és megmutatta vakmerő fegyverének azt az útat, a’ mellyen azután szabadon mennyen.
Szilvia. Óh mit beszélsz.
Dafne. Azután láttam, hogy ő, mihejt a’ te halálodról való keserves hírt megértette, gyötrelme miatt elájúlt: és azután sietve elment dühösséggel, hogy magát megölje, és eddig meg is ölte magát valósággal.
Szilvia. És azt bizonnyal hiszed?
Dafne. Én rólla nem kételkedem.
Szilvia. Óh, jaj, te nem mentél utánna, hogy őtet megaka – – dályóztasd? Jaj nekem, keressük mennyünk, mert ha ő meghalt az én halálomért, élni kell néki, az én életemért.
Dafne. Én néki utánna eredtem, de olly sebessen szaladtt, hogy előllem hirtelen eltünt; és ezután az ő nyomain hijába ögyelegtem; hol fogod hát most keresni, ha még nyomára se találsz?
Szilvia. Ő meg fog halni, ha őtet fel nem találjuk, ah szegény fejem! és maga fog lenni önnön magának gyilkosa.
Dafne.*
Dafné. [em.]
Kegyetlen, talám nehezen esik tenéked, hogy e’ tselekedetnek ditsősségétől megfosszon ő tégedet, te kívánnál tehát az ő gyilkosa lenni, és nem tettzik tenéked, hogy az ő kegyetlen halála, más munkája légyen, ’s nem a’ te kezedé? Vígasztald meg magadat, mert akármiként hal meg ő, te miattad hal meg, és te vagy, a’ ki őtet megölöd.
Szilvia. Jaj nekem! te engemet keserítesz, és az a’ szív fájdalom, a’ mellyet az ő történetén érzek, megkeserít keserves emlékezetével, az én kegyetlenségemnek, a’ mellyet én Tisztességnek neveztem, és valóba az is volt, de nagyon kemény volt és durva: most veszem azt észre és sajnálom.
Dafne. Óh mit hallok, te vagy érzékeny te, te érzessz szívedben a’ szánakozásnak legkissebb lelkét? Vagy mit látok én, te sírsz, te kevély? Oh tsuda dolog! mitsoda sírás ez a’ tiéd? Szerelem sírása.
Szilvia. Szerelem sírása nem, hanem érzékeny indúlaté.
Dafne. Az érzékeny indúlat, előljárója a’*
az [em.]
szerelemnek, mint a’ Villám’ a’ Menydörgésnek.
Kar. Sőt néha még, mikor ő titkon bé akar menni, a’ Szűz Leányok szívébe, a’ mellyből azelőtt kizárattatott a’ komor tisztességtől költsönöz ábrázatot; az ő szolgálójának, és követtyének, a’ szíves indúlatnak tekíntetit veszi fel magára, és illyen alakokkal ámítván el az eggyűgyűeket, be fúrja magát.
Dafne. Ez a’ szerelem sírása, mert nagyon bővön foly; te halgattsz; szeretsz te Szilvia? szeretsz, de hijába. Óh szerelemnek hatalmassága, parantsolj méltó büntetést ennek fejére; szegény Amintás! te mint a’ Méhetske, a’ melly szúrása közben hal meg, és a’ más sebébe hagyja az ő életét, éppen a’ te haláloddal szúrtad keresztűl végtére azt a’ kemény szívet, a’ mellyet soha életedbe meg nem szúrhattál. Most ha te (a’ mint én ugyan gondolom) bújdosó, és tagjaitól megmezíteleníttetett Lélek lévén, itten körűl vagy, nézed az ő sírását, és örűl. Életedbe szerető halálodban szerettetett; ’s ha a’ te végzésedbe a’ volt, hogy te halálod után szerettessél, és ha a’ szerelem azt a’ kegyetlent tsak olly drága áron kívánta eladni tenéked, lefizetted te azt az árt, a’ mellyet ő kért, és az ő szerelmét a’ te halálodon megvásároltad.
Kar. Betses ár annak, a’ ki adja azt; a’ ki azt elveszi, haszontalan ár, sőt betstelen is.
Szilvia. Óh, vajha én az én szerelmemen vehetném meg az ő életét, vagy még a magam életén is, ha ugyan ő megholt!
Dafne. Óh, későn okos, és későn szánakozó, mikor a’ már semmit sem könnyít.


------------------------------------


MÁSODIK JELENÉS.
Hírmondó. Kar. Szilvia. Dafne.

Hírmondó. Az én mellyem úgy tele van szánakozással, és úgy tele van irtózással, hogy én nem látok, nem is hallok akármerre fordúlok ollyan dolgot, a’ mi engem réműlésbe, és busongásba ne hozzon.
Kar. Ugyan mi hírt hoz most ez, hogy így megháborodott ábrázatjában és beszédében?
Hírmondó. Eggy keserves hírt hozok az Amintás haláláról.
Szilvia. Jaj nekem, mit beszéll. A’ legnemesebb pásztora ezen erdőknek, a’ ki olly nemes szívű vólt, olly kellemetes, olly kedves a’ Nimfák és a’ Mú’sák előtt, és fiatal korába hólt meg, ah mitsoda halállal!
Kar. Beszélld el kérlek nékünk egésszen, hogy véled eggyütt sírathassuk az ő szerentsétlenségét, és a’ magunkét.
Szilvia. Jaj nekem, mert én nem mérészlek közelíteni annak hallására, a’ mit kéntelen vagyok hallani; kegyetlen szívem, kemény álpesi szívem, mitől, mitől rettegsz? Ereggy ellenekbe azoknak a’ hasgató késeknek, mellyeket ő hordoz az ő nyelvén, és ottan mutasd a’ te vadonságodat. Pásztor, én is részt veszek abból a’ fájdalomból, mellyet te ígérsz másnak, mert valóba engemet jobban illet, mint sem gondolnád, és én elfogadom azt, mint szükséges dolgot; azért te ne kíméld meg azt én tőlem.
Hírmondó. Nimfa, én néked valóba hiszek, mert én hallottam, hogy az a’ szerentsétlen az ő halálakor, a’ te Nevednek kiáltásával végzette életét.
Dafne. Kezdj belé már e’ fájdalmas történetbe.
Hírmondó. Én annak a’ hegynek közepén valék, a’ mellyen hálóimat kifeszítettem vala, mikor nem messze hozzám meglátom jönni Amintást ábrázattyában és tselekedeteiben megváltozva attól, a’ millyen szokott lenni, nagyon megháborodva, és sápadtan: utánna futottam és addig futottam, hogy őtet elértem, és megtartóztattam, ’s ő nékem ezt mondta: Ergastus én szeretném ha te nékem eggy igen kedves dolgot tselekednél; e’ pedig az, hogy te jer én velem a’ végre, hogy bizonysága légy eggy tselekedetemnek, hanem elébb azt kívánom tőled, hogy szoros esküvéssel kötelezd le nékem a’ te hitedet, hogy félfelől fogsz maradni, és kezedet ki nem nyújtod annak meggátolására a’ mit akarok tselekedni. Én – (ki gondolt volna olly iszonyú történetet ’s illy eszelős dühösségét?) a’ mint ő kívánta rettentő fogadásokat tettem, bizonyságúl hiván, mind Pánt, mind Palest, mind Priapust, mind Pomónát, mind az éjjeli Hekatét; azután megindúlt, és engemet oda vezetett, a’ hol az a’ meredek hegy van, és az omlásokon és a’ kietlen kősziklákon, mert ott semmi út sints, hanem eggy meredekség sűllyed le eggy vőlgyben. Itt megállottunk, és én lenézvén egésszen néki borzadtam, és hirtelen hátra vontam magam, ő pedig elmosolyodott, és tekintetébe néki vidámúlt a’ honnan az a’ tselekedet nyugodttabbá tett engemet. Azután így szóllott hozzám: Beszéld el te kérlek a’ Nimfáknak és a’ Pásztoroknak azt a’ mit látni fogsz, annakutánna lefelé tekíntvén ezt mondta: Ha én az én kívánságomra olly készen találhattam vólna a’ kívántsi farkasok torkát, mint ezeket a’ kőszirtokat, egyedűl tsak azzal a’ halállal hóltam volna meg, a’ mellyel az én életem hólt meg. Óhajtottam vólna hogy ezek az én nyomorúlt tagjaim úgy szaggattattak vólna széllyel, mint oh azok az ő kellemetes tagjai. Minthogy nem találhatok, és az ég nem ád az én kívánságomra ember húst evő vadakat, a’ mellyek alkalmatos időbe jönnének, én más útat kívánok felvenni az én halálomra: azt az útat vészem fel, a’ melly ha nem a’ szükséges út, legalább a’ rövidebb fog lenni. Silvia, én téged követlek, megyek a’ te társaságodba, ha meg nem neheztelsz érte és meghalnék örömest ha legalább bizonyos vólnék a’ felől, hogy az én te hozzád való leszállásom meg nem háborítana tégedet, és ha megszűnt vólna a’ te haragod a’ te életeddel: Szilvia, én követlek tégedet: Már megyek. Ezt mondván lebuktatta magát a’ magasról fővel a’ méjségre, és én jéggé váltam.
Dafne. Szegény Amintás.
Szilvia. Jaj nékem.
Kar. Miért nem gátoltad meg őtet? talán az a’ tett esküvésed állott előtted, hogy őtet meg nem tartóztattad?
Hírmondó. Nem az, mert nem gondolván az esküvéssel (mellyek az illyen történetbe talám semmit sem tesznek) mihelyt észrevettem az ő eszelős és gonosz feltételét kezemmel, oda futván, a’ mint az ő bal szerentséje hozta, megkaptam őtet ennél a’ selyem övnél fogva, a’ melly nem bírhatván a’ testnek rohanásával és terhével, ketté szakadva a’ kezembe maradtt.
Kar. ’S mi történt a’ szerentsétlen testel?
Hírmondó. Azt meg nem tudom mondani, mert úgy teltem borzadással és szánakozással, hogy szívem meg nem engedte, hogy oda nézzek, és őtet darabokra szakadva szemléljem.
Kar. Iszonyú eset.
Szilvia. Jaj nekem, valóba kőszirt vagyok, hogy engem ennek hallása meg nem öl. Ah ha annak kőltött halála, a’ ki őtet annyira gyűlőlte, elvette az ő életét, vallyon méltó lenne, hogy annak valóságos halála a’ ki engemet annyira szeretett, elvégye az én életemet, óhajtom is hogy ha azt fájdalommal el nem vehettem, legalább fegyverrel elóltsam, vagy pedig ezzel az övvel, a’ melly nem ok nélkűl nem követte az ő édes Urának lebukását; hanem tsak azért maradt meg, hogy én bennem megboszszúllya, az én hóhérló keménységemet és az ő keserves halálát. Övedző, szerentsétlen Övedzője a’ te szerentsétlenebb Uradnak, ne terheltess illy gyűlőlséges szálláson maradni, mert egyedűl tsak te maradtál meg bosszúállás és büntetés eszközének. Bizonnyára Társának, Társának kellett vólna lennem a’ szerentsétlen Amintásnak. Ha már akkor nem akartam, most már a’ te segítséged által társa fogok néki lenni a’ pokolban.
Kar. Vígasztald magadat nyomorúlt Leányzó, mert ez a’ szerentse hibája, és nem a’ tiéd.
Szilvia. Pásztorok mit sirattok? ha az én gyötrelmemen sírtok, nem érdemlek én szánakozást, mert azzal nem tudtam élni; ha annak a’ szegény ártatlannak halálán síránkoztok, tsekély jegy ez olly nagy dologra. Te is szárazd fel Dafne ezeket a’ könnyhullatásokat, az Istenre kérlek; ha én érettem hullatod azokat, kérlek tégedet, nem az én rajtam, hanem az azon való szánakozásra, a’ ki azokra méltó vólt, segítts engemet az ő bóldogtalan tetemeinek felkeresésére, és eltakaríttatására. Egyedűl tsak e’ tartóztat meg engemet, hogy most mindjárt meg ne öljem magamat. Le kívánom fizetni ezt a’ kötelességet, minthogy egyébb semmi sem maradtt fenn az ő szerelmének, mellyet erántam hordozott; és jóllehet ez a’ gonosz kéz megfertéztethetné annak a’ munkának szentségét, tudom még is, hogy néki kedves fog lenni az én kezemnek munkája: mert bizonnyal tudom, hogy ő engemet szeret, a’ mint megmutatta halálakor.
Dafne. Szívesen segítlek tégedet ebben a’ szent kötelességben, hanem te azutánn többé ne gondolkozz arról, hogy magad megöljed.
Szilvia. Mind eddig magamnak éltem, és az én Vadságomnak, most már a’ mi még hátra van, azt Amintásnak élni kívánom: és ha néki nem lehet élni, fogom azt az ő bóldogtalan hideg tetemeinek, addig, ’s nem tovább szabad nékem e’ Világon maradnom, és osztán eggy pillantatba végezni el mind az életet mind a’ temetést. – Pásztor, de mellyik út vezet minket arra a’ Vőlgyre, a’ hol az a’ kőszikla végződik?
Hírmondó. E’ viszen oda benneteket, ’s innen nem messze főldre van az a’ Vőlgy.
Szilvia. ISTEN hozzátok Pásztorok; Vidékek, ISTEN hozzátok; ISTEN hozzátok, Erdők és Folyóvizek, ISTEN hozzátok.
Hírmondó. Ez a’ Szűz úgy beszéll, hogy kimutatja vele, hogy elszánta magát az utólsó elválásra.

------------------------------------

Kar. A’ mit a halál elszaggat, te szerelem, öszveszorítod azt; te békességnek kedvellője, ő hadnak; ’s az ő triumfusin triumfálsz és uralkodol: és mikor két szép Lelkeket öszvekötsz, és körűl fogsz, olly hasonlóvá teszed az éghez a’ főldet, hogy benne lakni szerettsz, és nem sajnállasz. Nintsenek ide alatt haragok: az emberi elméket te szelídekké tészed, és a’ belső gyűlőlséget kihajtod Uram a’ jámbor szívekből: elűzöl ezer dühösségeket, és a’ te felséges erőddel minteggy örök forgásokat tsinálsz az emberi dolgoknak.


------------------------------------


ÖTÖDIK SZAKASZ.
ELSŐ JELENÉS.
Elpínus, Kar.

Elpínus. Valósággal az a’ törvény, a’ mellyel Ámor az ő birodalmát igazgatja mind örökké, nem kemény nem is igazságtalan; és az ő gondviseléssel és szent titkokkal tellyes munkáit igazságtalanúl kárhoztatja valaki. Oh mennyi mesterségekkel és esméretlen útakon viszi ő az embert a’ bóldogságra, és az ő szerelmes paraditsomának örömei közzé helyhezteti; mikor az ember leginkább hiszi, magát a’ veszélyek fenekére süllyedve lenni. Ímé a’ kőszikláról lebukván száll fel Amintás a’ minden vígasságok halmazzára és tetejére. Óh szerentsés Amintás, óh be bóldog vagy te, annál bóldogabb, mennél nyomorúltabb voltál; most nékem a’ te példádból lehet reménylenem, hogy valamikor akkor az az én gyönyörű, és kegyetlen Szűzem, a’ ki a’ szíves mosolygás alatt lappangtattya az ő kegyetlenségének halálos fegyvereit, valódi érzéssel fogja meggyógyítani az én sebeimet, a’ mellyeket tettetett szívességével, ejtett az én szívemben.
Kar. Az, a’ ki itt jön, a’ bőlts Elpínus, és úgy beszéll Amintásról, mintha ő életbe volna, bóldognak, és szerentsésnek nevezvén őtet; kegyetlen állapotja a’ szeretőknek. Talán ő szerentsésnek tartja, azt a’ szerelmest, a’ ki meghal; és meghalván, végtére szíves érzést tanál, az ő Nimfájának szívében; és ezt nevezi szerelem paraditsomának, ’s ezt reményli. Melly tsekély jutalommal elégíti ki, a’ szárnyas Isten, az ő szolgáit! Elpínus, Te tehát olly nyomorúlt állapotba vagy, hogy szerentsésnek mondod, a’ bóldogtalan Amintásnak halálát, ’s Te is ehez hasonló végre jutni kívánnál?
Elpínus. Barátim, légyetek vígan, mert hazug hír az, a’ mit az ő haláláról hallottatok.
Kar. Óh mit beszélsz nékünk, és mennyire megvígasztalsz minket, ’s nem igaz tehát, hogy ő magát a’ kőrűl nyakra főre buktatta volna?
Elpínus. Még az addig igaz, de lebukása szerentsés volt, és a’ halálnak eggy fájdalmas képe alatt, életet, és örömöt hozott néki. Ő most az ő szeretett Nimfájának nyájas kebelébe fekszik, a’ ki, a’ millyen érzéketlen volt eddig, most már olly érzékeny szívű, és ajakaival száraztja fel, az ő szép szeméről a’ sírást. Én most Montánust, az ő Attyát, keresni megyek, ’s hogy oda vezessem őtet, a’ hol ezek múlatnak: ’s egyedűl az ő akaratja van hátra, ’s a’ késlelteti, mind a’ kettőjöknek eggyező akaratját.
Kar. Egyenlő korátsuak; nemességek egyenlő, ’s megeggyez az ő kívánságok, és a’ jámbor Montánus óhajtaná unokáit látni, és illy édes óltalommal gyámolgatni vénségét, úgy, hogy saját akaratját, az övék szerént, fogja intézni. De te, oh Elpínus, nosza beszéld elő, mitsoda szerentse mentette meg Amintást az ő veszedelmes lebukásában.
Elpínus. Szívesen megtselekszem: hallyátok, hallyátok meg azt, amit tulajdon szemeimmel láttam. Én a’ barlangomba valék, melly a’ vőlgy mellett fekszik, ’s minteggy a’ hegynek tövében a’ mint aláfelé domborodik. Ottan Tirzissel eggyütt beszélgettünk arról a’ Leányzóról, a’ ki ugyan azon hálóba először őtet azután engemet gyűgözött és szorított, és nagyobbra betsűlvén az ő futásánál, az ő szabad állapotjánál az én édes rabságomat; mikor szemünket a’ hegytetőre vonta eggy kiáltás, és hogy embert a’ magosságról lerohanni láttunk, és őtet eggy sűrű bokorra esni láttuk, mind eggy szempillantásba esett; a’ hegyen kívűl nem messze felettünk holmi szorossan öszvenőtt, és szinte egymásba szövött fűveknek, töviseknek ’s egyébb ágoknak nagy tsomója terjedtt ki. Ide bukott elébb mintsem más hejre vethette vólna magát; és jóllehet ő a’ terhével megütötte is magát, és onnan sokkal alább esett, tsak nem a’ mi lábunkhoz; ez a’ tartalék még is olly nagy erejét vette el az esésnek, hogy az nem lett halálos: mindazáltal olly terhes volt, hogy ő eggy óráig ’s tovább is egésszen elájúlva és magán kívűl hevert. Mi a’ szánakozás és bámulás miatt illy reménytelen történetre, némán veszteglettünk megesmérvén őtet: de észre vévén, hogy ő nem hólt meg, és hogy talám nem is halna meg, enyhítettük fájdalmunkat. Akkor Tirzis egésszen értésemre adta az ő titkait, és szorongató szerelmeit. De míg őtet feléleszteni igyekezünk külömbféle eszközökkel, elkűldvén azonba’ Alfezibeusért is, a’ kit Phoebus megtanított az orvosi mesterségre, mikor nékem adta a’ lantot és a’ pengetőt, hozzánk érkeztek eggyütt Dafne és Szilvia, a’ kik (a’ mint azután megtartottam) keresni mentek volt azt a’ testet, a’ mellyet élet nélkűl gondoltak lenni. Hanem mihejt Silvia őtet megesmérte, és meglátta az Amintás szép gyenge ortzáit olly kellemetes képpen elszínetlenedve, hogy nints ollyan Viola, a’ melly olly édesen haloványodjon meg, és őtet úgy ellankadva, hogy már lelkét utólsó sóhajtásaiban, láttzott ki lehelni; Bakkáns modjára sikójtván, és verdesvén szép mellyét a’ hanyatt fekvő testre vetette magát, és ortzáját ortzájára, száját szájára értette.
Kar. Nem tartotta hát most meg őtet a’ szemérem, a’ melly olly komor, és olly szégyenlős?
Elpínus. A’ szemérem gyenge szerelmet tarthat meg hanem gyenge zabola eggy hatalmas szerelemnek. – Azután mintha szemében forrás lett volna, balsamozni kezdette könyhullatásával annak hideg ábrázattyát, és annak a’ Víznek olly ereje vólt, hogy ő feleszmélt; és szemeit felnyitván, eggy fájdalmas Oh jajt tőlt ki szívének fenekéről. De az az ohjaj, a’ melly olly keserűen jött ki az ő szívéből, öszveötlött az ő kedves Silviájának Lelkével, és elfogadtatott annak kellemetes ajakától, ’s azonnal egésszen édessé tétetett ottan. Oh ki tudná elmondani mit érzettek mind a’ ketten abban a’ szempillantásban, mindeggyik bizonyossá lévén a’ másiknak életéről, és bizonyossá lévén Amintás az ő Nimfájának szerelméről; és látván, hogy azzal eggyütt van, és öszve ölelkezve, a’ ki a’ szerelemnek szolgája, ezt magától gondolja el. De nem lehet elgondolni, nem hogy kimondani.
Kar. Amintás olly egészségbe van, hogy az ő élete a’ veszedelmen kivűl van.
Elpínus. Amintás egésségbe van, hanem hogy valamennyire meg van kartzolva a’ képe ’s valamennyire a’ teste megrontsolódott; de a’ semmi sem, és ő azt semminek tartja. Bóldog ő hogy olly nagy jelét adta a’ szeretetnek, – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – a’ melynek az elmúlt aggódások, és veszedelmek édes és kellemetes fűszerszámot adnak. Hanem Isten maradjon véletek, mert én felvett útamat akarom követni, és felkeresni Montánust.

------------------------------------

Kar. Nem tudom, ha az sok Keserű, a’ mellyet Amintás tapasztalt, sok utánna járás, szeretés, sírása, és kétségbeesése közbe, édessé tétethetett é tellyességgel valami jelen való édes által: de ha kedvesebben esik, és ízesebb a’ rossz után a’ jó: én nem kérem te tőlled, szerelem, ezt a’ nagyobb bóldogságot. Ám bóldogíts másokat illyenképpen: engem az én Nimfám fogadjon bé rövid könyörgés, és utánna járás után, és a’ mi édességinknek fűszerszámai ne illy terhes Gyötrelmek légyenek, hanem kellemetes neheztelések, és kellemetes megvetések, tzivódások, és hartzok, mellyeket kövessen, megújjitván a’ mi szíveinket, vagy Béke, vagy Szövetség.
V é g e.