Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Rozália pedig el merűlvénn attól a’ gyönyőrködéstől, a’ mellyet ő az esztendőnek és saját életének tavasszában talált, le nyúgodott vala a’ mirtusoknak illatos berekjébenn. Törpe vólt ugyan annak az árnyéka, mint maga, de egy violákkal bé terített halmotska vetett hátat a’ ki kukottsáló Nap’ elibe. Szégyenűljetek meg ti pompás fák, mellyek a’ Királyoknak ’s Királynéknak múlató kertjeikbe is válogatva mentek bé: midőn én ezt a’ paraditsomot a’ plebejus fűzfákról magasztalom. Ti kik egy hatalmasnak únalom űzésére vagytok teremtve,^* ti kik kiragadtatván a’ Természet öléből, egy bábozó kertésznek nyírbálási alatt tanúljátok az idegen növést,^* martalékfák!^* nem vagytok méltók az én énekemre. A’ szabad fűzes érdemlette azt, hogy az én lantom zengedezze, és hogy valaha mellette feküdjön Rozália. Játékos habokkal tsörgött annak bolytos gyökerei között a’ kedve telt patakotska: sárga virágain pedig egy dolgozó^* méhraj enyhítette zsibongó daljával a’ munka terhét. Édes hármónia! mellyre még tsak az a Szív tsiklandik, a’ melly a’ Természetnek felséges egyűgyűségét úgy érezi, mint maga az Ártatlanság. – Itt dűle le Rozália, szorgalom nélkűl, és ártatlanúl. Kies vólt az ő álma, mint maga a Vidék. Tiszta öröm lebegett nyúgovó homloka felett, mint az az első hajnal, melly a Napot legelőször fel vezette az új^* égre, a’ mellyen még semmi felhő nem borongott.^* Világunknak katzér gyermeki[!] tudjátok é ti^* majd képzelni az én tollam után Rozáliát, ti kik ébredt fővel mesterségesen vigyorogtok, alvástokban pedig annyival vagytok Kísértőbbek^* a’ kétségbeesésben meg holtaknál, hogy szuszogtok, az ő tekíntetén tsendes^* álom látszott, és a’ nappali^* mosolygás. Illyen az Ártatlanság! Azonba Melíteszt oda vezette az ösvény, melly^* bár gyakorlott volt is, de szentsége nyilván kitetszett. A’ bús Galamb reá^* talált végre^* nyögő párjára, melly egy asszú ágatskán panaszolta a’ vidéknek boldogtalan Szerelmét. Tsattogó szárnyakkal repültek egy másnak irányjába, ’s a’ Rozália fejénél ültek le egy fiatal mirtusra. Mit érzett,^* miket hányt vetett akkor magába^* a’ szegény Melítesz, mikor e’ két szerelmes félnek örömét szemlélte, mikor látta, melly kedvek telve osztják egy másnak a’ tsókokat: ti képzelhetitek azt,^* Szerelmesek, ti mondhatjátok meg azoknak, a’ kik azt még nem érzették. Nem^* váltogatva rakták egy másra a’ tsókokat, hanem sok százat egy másba fűzvén egy tartós tsókkal^* tsimbalykóztak^* öszve, mellyet tsak azért hagytak néha félbe, hogy eláradt örömjöknek^* kiadására egyet nyöghessenek. Melítesznek eszébe jut végre az Isteneknek tanátsa körűl nézi a’ vidéket, és megpillantja Rozáliát. Ah! – itt van – mind ez vólt, a’ mit mondhatott. ’s meg hökkenve hátrább lépett; mint az a’ Fanátikus, a’ kinek saját képzése a’ mennyeiek formájába jelenik meg, ’s ezt^* kiáltja néki, te próféta vagy. Látta Melitesz az Isteneknek jelenségét,^* látta a’ mindenható Vénuszt, az ő papjával Filánderrel, egy levegői hintóban a’ mirtusoknak felibe szállani, hallotta a’ boldog tűndéreknek zengitséléseket,^* a’ kik őtet szerentsés halandónak, a’ halhatatlanok^* barátjának szólították, ’s azonban az alvó Szépségre húnyorgattak.^* Melítesznek soha nagyobb öröme nem volt, mint most; de ő azt nem érzette. Az ő minden kívánságinak^* tárgya előtte vólt, és ő azt illetni nem bátorkodott. Így áll az a’ szegény kapás, ki a’ sanyarú munka közben sokat fárasztotta már^* az egeket a’ nagy Urak’^* szerentséjéért, saját ásójára támaszkodva, reszketve habozva,^* a’ talált kintsek felett.^* Ugy van, jóltévő Istenasszony, fel szollala végtére, látom a’ te kedvezésedet, most érzem legelsőben, hogy te én hozzám közel vagy, elfogadom áldott sugarlásodat, ’s nem késedelmezek boldog lenni. – Szünjetek meg tsevegő madárkák,^* a’ víz mellett és e’ bokrokon, hogy az én bálványom fel ne serkenjen,^* míg én megtsókolom: akkor osztán, akkor, ha már én meg tsókoltam, daloljátok^* azt a’ dalt, mellyet párosságtoknak első álmatlan éjjelén daloltatok, zengedezzétek az én örömömet a’ víz mellett és e’ bokrokon. Elhallgatott Melítesz, és az egész vidék. Morfé egy kőlteményes Tűndér, ki szárnyalt a’ berek’ árnyékából, ’s az aluvó Leánykának Szemére ötször-tisztált mákolajat hullatott, ’s egy kis^* szönyegetskével bé terítette azt, a’ szemőldőkétől fogva a’ pilláján alól.^* Ezt a’ szemfedelet a’ leg vékonyabb estvéli homályszálakból szőtték a’ bibirkáló^* tündérek, alsó részére pedig válogatott^* színnekkel Morfé illyen képetskét^* hímezett. Rozália egy idegen tartományba andalgott, ’s valamelly^* ifjú egy^* rózsákkal körűlkoszorúzott tsészéből itatta véle^* az égiek’ nektárját.^* Melítesz^* azomba elszánván magát egy olly próbára, melly határvonás volt néki^* az élet és a’^* halál között, tántorgó lépésekkel, és Szívének^* esméretlen dobogási között, ballagott a’^* hely felé. Igy indul meg az ő sírjának széléről a’ megéledett portest, szokatlan előtte az az új lélek, a’ melly most benne uralkodik, egyenetlenűl vér benne a’ még most is porzó Szív,^* és nem tudja ha ez a’ más világi élet megegyezőleg fog é ki ütni, az ő hajdani ideájival, ’s az ő prófétájának isten nevébe mondott ígéreteivel. Háromszor próbált^* Melítesz le hajlani a’ szendergő rózsához, háromszor dobbant vissza; háromszor^* kerűlte körűl Rozáliát, ’s mind annyiszor bizonytalan maradt, hogy^* merjen é? Rajta Melítesz! a’ merőket segíti^* Ámor. Midőn már a’ vakmerő^* Szerelmes az ő bé telt kívánságának özönében szinte el buggyant, észre veszi, hogy az ártatlan^* Szüzetskének ajjaka mozog,^* ’s mintegy jóvá hagyván az ő lopott tsókjait, vissza tsókolja^* azokat. El bízza magát a’ heves ifjú, ’s kebeléhez szorítván annak még tapintatlan kebelét, minden tsókoknak tsókja vólt az a’ mit a’ nimfának szátskájára ragasztott. – Ki vagy te, idegen? felkiált Rozália, ’s Melítesz, mintegy napsúgár, melly a’ fáknak ága a’ sebes széltől elébe vettetvén, máshová lövellik, bé vágta magát egy sűrű bokor lombjába. Istenek! fel ugrik^* tüzesen Rozália, mi lelt engemet? régen alszom é? és mindég itt aludtam é? Igen, itt kellett aludnom. Mit álmodtam én boldog Egek? sőt álmodtam é, mondjátok meg, vagy az én lelkem felragadtatván a’ halandók’^* főldéről, túl tévelygett azon, a’ paraditsomba? Ki voltál te idegen fiatal? Ha istenek’ gyermeke vagy, ne vesztegesd egy gyarló állatra kegyelmedet, mellyért a’ Nimfák irígyeim légyenek,^* ha pedig egy vagy a’ mi vidékünk fiatal^* pásztori közűl, menj most békével, ne légy^* többé mérész, és^* kímélj meg egy Szűzet. De mit érzek én magamban? hallom az én szívemnek ütéseit, és^* az én játzintjaim rezegnek az én mellyem felett. Mi részegítő nektárból itattál te engemet, ifjú, nem tudom, kinek is nevezzelek, bőven kellett azt nékem innom, érzem utólsó^* tseppjeit, még most is nedves ajjakimon. Le mosom, le mosom azt e’ tiszta patak^* vizével, ha mindjárt istenek’ ajándéka is az az édes nem tudom mi. Igy teprenkedvén magába a’ kellemetes^* Szűz, sietett a’ virágokon által a’ patak megé. Le hajlott^* annak zöldellő^* partjára, hogy álmos szemeit^* és nedves ajjakát meg mosogassa. ’S imé a’ tiszta habok elárúlák^* az ő belső tüzét, mellynek langja ki sütött az ő két ortzájára ’s annak rozsáji között lobogott. Szégyen é vagy öröm, így tűnődik magába az el hűlt Leányzó, szégyen é vagy öröm, melly most az én ortzámat pirítja? De mi vólna az igazságos^* Egek, a’ mit én szégyenlhetnék? Örűlök hát? igen!^* örűlök én, de minn, magam sem tudom. De hiszen másszor^* is örűltem már én! Ha^* az én édes anyámhoz haza mentem, vagy az én bátyáim sípoltak én előttem, vagy Fillis új virágokat^* hozott én előmbe, vagy az én kis őzetském ugrált én előttem, oh mint örűltem^* én akkor,^* óh mint repesett mindég az én Szívem, ’s mint érzettem, hogy én^* boldog vagyok, mikor engemet minden szeret. De, de most nem úgy örűlök én. Ah hogy^* én ki^* nem vethetlek az eszemből tégedet, nektáritató^* Ifjú! – – Itt vagyok, szerentsés leányka, mondá Chloé^* néki változtatott hanggal,^* bé fogván hátulról az ő szemeit, hatalmadba áll, hogy boldog légy, ne ellenezd az Égiek’ tanátsát! Ah, botsáss el engemet, fel rijada a’ szemérmes Rozália, akárki légy, te ki a’ szüzek után leselkedel. Nem nem, kiáltá a’ tsintalan^* Chloé, ki már a’ bokornál Melítesszel beszélt vala, nem botsátlak el addig, míg a’ Vénusz’ örök hatalmára meg nem esküszöl, hogy azon nektáritató eránt^* háládatlan nem leszel. Háládatlan nem leszek, mondá^* a’ Szűz, a’ nektáritató eránt,^* esküszöm néked; tsak botsáss el engemet.^* Én vagyok hát^* az a’ szerentsés ifjú felele a’ tettetes Chloé, az Isteneknek és tűndéreknek gyermeke, ki tégedet azon nektárral saját ajjakimból itattalak, mellynek ímé mostan által adom utolsó fogyatékját. E’ szók után öszve tsókolá az ellenkedő Leánykát, ’s ímé Rozália bosszús hanggal, ollyan hanggal, a’ mellyen a’ megtsalatott leánykák bosszankodnak, így kiálta^* ő reá: nem a’ vagy, ámító,^* a’ ki nékem az én álmomban megjelent, vidd el magadat, és többé ne kerűlj elejébe azon Szűznek, a’ kinek te tsalt akartál vetni, álnok tsókoló. Ní be’ mérges angyalka vagy te Rozáliám,^* így szól^* Chloé, ’s^* elereszti őtet. Rozália meg pillantván kedves Barátnéját, örűlt é inkább, vagy neheztelt, alíg állíthatni meg. Örűlt, hogy víg kedvű^* Leánytársa lepte meg, ’s neheztelt, hogy nem az álombeli Ifjú jöve^* el. Azomba meg fogván egy más karját a’ gyönyörű Leánykák, lépegettek eléfelé, a’ mint a’ fortélyos Chloé intézte alattomba, és apró bokrétátskákat kötözgettek a’ tarka part’ mellyékén. De, mitsoda^* ifjú az, kedves Rozáliám, kérdé egyszer Chloé, a’ kit te az eszedből ki nem vethetsz, mondd meg nékem és ne legyen titkod a’ te barátnéd előtt. Te tsak reá érsz a’ tréfára, úgymond Rozália,^* enyelgő leányka, és te mindég keresel ’s találsz is tárgyat a’ kötődésre: mire való kérdés már ez a’ tiéd? Erre Chloé, ám hiszen ha terhedre vagyok, úgymond,^* kérdésemmel, félre állok attól; de én el hitettem vala azt magammal, hogy tenéked vagy valami Istenség jelent meg, vagy valami olly ifjú ember árnyékozott meg, a’ kire^* egy illy fiatal Leánykának több^* szűksége is volna. Tedd ki azért szíved titkát, kedvesem, ’s talám tanátsadódat is fel találhatd bennem. Vaj értek ám én egy kitsinyt a’ Nektárhoz is. – Rozália el pirúlt. Ah, Chloé! Chloé! ha te tudnád minő nektárból részeltettek engemet^* a’ kedvező^* mennyeiek! Rakd öszve elméddel, ha tudod, az eresztett^* szín-méznek édességét, a’ fesleni^* kezdő rózsa’ illatját, és e’ mi szigetünk borainak szívreható^* spiritussát, tégy még hozzá tzukrot, muskotályt, és egyebet: a’ lessz ollyan forma, mint az. Olly édes erőszakkal omlott a’ le^* az én^* szívemre, hogy az én szívem a’ miatt egynél többet nem üthetett, és én fel rezzentem. De azon ifjú el tűnt azonnal az én tébolygó szemem elől, hamarább mint a’ villám’^* fényje és mint az én álmom. Hát láttad é valósággal azon ifjat, kérdé valóságra szedett ortzával Chloé? Mint egy álomlátás, úgy jelent ő meg előttem, felelé Rozália, de az ő karjait érzettem magam körűl, és hallottam is az ő szívének^* verdéseit saját kebelemen. Óh, édes Chloém, az az álomba látszott ifjú, hasonló vólt ama’ pásztor legénykéhez, ki a’ múlt^* tavaszi innepen elég vakmerő vólt nékem az ő tüzét ki jelenteni. Istenem! hogy juthatott nékem eszembe az a’ szemtelen (itt Melítesz reszketett a’ bokornál) hogy álmodhattam én arról a’ gyalázatosról. Fejts ki, édes Chloém, fejts ki engemet e’ sok bizonytalan dologból. Ekkor Chloé így kezde szólani: Rozáliám, én úgy vélekedem, hogy tégedet valamellyik fiatal pásztor szeret, és azt néked még ki mondani általlotta, most pedig a’ te álmodat szerentséjére fordítván az ő titkos szerelmének minden hevét egyszerre^* ki ontotta a’ te ajjakidra. Mert az a’ rozsa illat, az a’ borerő,^* az a’ mézíz, a’ melly a’ te szívedet úgy fel forralta vala, mind öszve vévődvén – tsók vólt. Tsók vólt? felkiált Rozália, te engemet elakarsz álltatni Chloé, sem az én Anyám tsókja, sem az én Bátyáimé, és leánytársaimé nem hasonlíthat ingyen is ahoz, a’ mit én altomban érzettem az én ajjakimon. Még ama deli leányzónak is,^* a’ ki egy innepünkön elnyerte vala aző tsókjáért a’ koszorút, még annak tsókja is semmi sem még^* ehez képest. Te nem hiszed hát, mondá Chloé mosolygósan, hogy én mind azt, a’ mit te álmodban érzettél, egy pár tsókomban éreztetni tudom véled? Ám próbáljuk meg; és hogy az én látásom^* se tsináljon te benned változó képzetet, kössük^* bé a’ szemedet, ’s majd én mintha te alunnál,^* ama’ bokor mellől, mint idegen el jövök, és egy tsókot vetek a’ te ajjakidra. El hitette a’ tanúltabb az egyűgyűt, ’s bé kötötte a’ szemét. Melítesz pedig a’ bokorból várta a’ dolognak mire mentét.^* Ekkor Chloé lassú lépésekkel,^* mint egy leselkedő szerelmes, a’ lyánykához lopakodik, meg tsókolja őtet, és azt kérdi: Mint vagy Rozália? érzed é ama’ mennyei ifjútól hozott Nektárnak ízét ajakidon? Hiszen tsak megtsókoltál, felel az ártatlan leány, ’s le akarja bontani a’ szemkötőt. Várj még, kedvesem, kiált Chloé, még egy más módot^* próbálok, még is meg kell elégedned. Ekkor maga félre áll, ’s int a’ bokorban veszteglő szerelmesnek. Melítesz ki üti^* az árnyékból pelyhetlen^* ábrázatját, mellyen a’ félelem és az öröm vegyűlt vala öszve. Ohajtott^* Nimfájához közelítvén által karolja kebelét, ’s megtsókolja őtet. Ah, mit tsinálsz Chloé? ezt rebegé el alélva a’ magán kivűl való Leányka. Nem bírt gyenge szíve ez édes erőszakkal, ’s kéntelen vólt vissza tsókolni. Melítesz ezer szókkal kívánta volna örömét,^* háláját, kérelmét kegyes Nimfájával^* közölni, de minthogy azt mivelni nem merte, minden szavait ezer tsókokba fejezte ki: és ez mind meg esett két három pertz alatt. Mert Rozália is nem tűrhetvén tovább szívének tüzes vágyásait, oldozni^* kezdé a’ szemkőtőnek tsimbókjait. Mellyett észre vévén az örömbe el buggyant ifjú, le vévé alattomba^* a’ Szűz övjének pántlikáját; és azonnal mint a’ fiók^* szarvas, mint a’ sebes szél és a’ gondolat el tűnt^* véle a’ sűrűbe, nem hagyván maga után egyéb^* jelenséget a’ fején lévő koszorúnál, mellyet futtában hagyott el a’ pázsiton.