Kinizsi Pál Hamvai
Vásony’ Kőhalmai alól feltántorodott bús Szellő! mit sugdosol? mire kiszteted Músámat? ő feszegesse fel azt a’ márványt, a’ melly alatt a’ haza’ volt bajnokának elsenyvedt pora nyúgoszik? – Látd az én Fejemet borostyán nem övezi: gond-bú lepi Szívemet, ’s annak nyögése hasonlatos a’ Tenger Zúgásához. – Talán a’ Mátyás ditső Árnyéka körűl lebegtél? talán az ő sohajtása valál, ’s azért botsátott, hogy sírjából Kinisyt fel serkentsed? talán érez ő ’s félti Hazámat?
Ő kisztet oh Músám tégedet! indúlj tehát, szedd fel Kinisy’ hamvait, ’s hintsd a’ Magyarok’ kebelébe; feléled majd hajdani tüzök.
Mindenek mélly álomba szunnyadtanak. Én ledültem a’ pázsitra, szabadon botsátván gondolatimat a’ halavány Hold’ világánál; míg egyszer a’ friss Szellő lengedezése, a’ mélly Tsendesség, ’s a’ nagy éjtszaka, lágy szenderedésbe merít vala. Egy halkal való Zúgástol, melly is éppen ihlés volt, felébredvén gyenge Múzsám, azonnal dalra fakad. Minthogy Révai, Rajnis, Szabó, ’s az egész koszorús Kar elhallgatott, azt véli, netalám kihallik az ő rebegése. De légy kérlek az ő segédje, Calliope!
Nem olly büszkének pora senyved itt, a’ ki már régen elhúnyt Őseinek karjai által nyert Tzimereire dülvén henyélkedik; hanem a’ Kinizs fiáé, kit hajdan egy rengő Kalibának zúgása között lisztpor fedett. Tapsolj ezen Mező: ditsekedhetel. A’ kit a Természet, kortsosság nélkül szült remeknek; a’ kit izmos Test, gyöző Karok, deli termet, értz melly, nagy homlok, tüzes Szemek, komoly tekintet, bajnoki forró tűz, és az erkölts ritka szerelme, külön választottak a’ gyáva nép’ tsoportjától. Hirdessen többet a’ Rege ő felőle. Gyakorta eszet és hadi virtust rejteget a’ kunyhó ő magában. Szolj nagy Szívének ’s erős Karjának szemmel látott Tanúja, szolj Magyarom! vert é hazájához hívebb szív egy Magyarban? – – Hallja hazájának nyögését? kész annak sebére tulajdon vérét tsepegtetni, kész annak oltárán saját életét feláldozni, tsak az éljen. Nem rettenti a’ Veszély, ő szórja azt maga körül a’ halállal. Tudják a’ Német’, Cseh’, Lengyel’ halmai, ki légyen ő. Saját vére nevelte bajnoki Díszének azt a’ zöld ágát, mellyet előbb Márs övedzett e’ fijának homlokára.
Vaj mitsoda borzasztó Felleget látok ismét hazámra nyomúlni! – Hát soha sem lesz már nyugodalma Napkeletről? – Ah, hogy a’ Nap homályosítsa meg örökre a’ vérengző Holdat! – – Jaj dúl már a’ Hold Hazám’ hét Hegyein, és a’ veszélyt tüzzel okádja, reá. Futnak az ő bértzeiről a’ Músák, és a’ gyenge Napeáknak bús Kara, a’ Flóra’ leányi keservesen zokognak; jaj hangzatokat ád vissza sikoltó ekhója; a’ Keserűség Szélnek eresztvén hajait tévelyeg a’ pusztán hagyot[t] Kalibák töredékein. Az Osmán dühös keze által gyászba borúlt Erdély, egy meredek szirton elalélva így síránkozik: Oh rokonim! hát elhagytok é senyvedni a’ magam vérébe? hát nints é, a’ ki a’ tőrt vérző mellyemből kiragadja? – Még panaszit el nem végzé, már Kinisi készen áll Bátorival, hogy Szívének nyögésit megszüntesse, ’s Szemeinek bús harmatját jobb kezével szárogassa. Elérkeztek, láttak, de kétes a’ Márs’ kotzkája! –
Miként sír-rí Kaukazus bértzein a’ kölke-vesztett Oroszlány, olly Szív-iszonyíto Halla kiáltással, olly magát elszánva rohan ki Mahomet a’ viadalra. Mit tsinálsz itt Magyar? ímé Kardján van írva halálod! Bajra vitéz Fíjaim! hazánkért meghalni ditsőség, él még a’ Magyarok’ Istene: igy szollott Bátori, ’s azonnal Szíveknek olajt kapott Szikrája fellobban. Ki-ki kész most régi adósságát lefizetni a’ hazának. –
Spárta szállj ki hideg Sírodból, ’s leld fel itt vitézidet!
Összve tsap a’ két tábor, azt gondolnád Zajjáról, hogy ítélet van. Húll a’ Török, jaj de a’ Magyart sem kímélli a’ rettenetes fegyver. Mit látok? – talán tsalatkozom, – Báthori vérbe keverve festi vérével a’ Kenyér’ Mezejét, fegyvere elhúll, tábora bomlik. Megvan hát! – Ah kétes hadi Kotzka! – Zsákmány leszel rokonom, ’s örökre elfog veszni Szépséged? – Nem! jő már Kinizsi, ’s a’ haldokló Bajnok, mintegy hajdani sírjából, feléled e’ Szóra: Hol vagy? jer Bátori! Drága Vitézeinknek már halálba merűlt Szemeik ismét fénybe emelkednek, ’s mind új életre hozattatnak.
Mint mikor a’ felhőknek öléből záporként hullanak a’ Menkövek, réműlést szórván és halált, ’s mikor a’ zordon észak’ pusztító Szele megindulván a’ hegyek oldalain álló tölgyfákra szakad, dönt, tör, ’s a’ fák iszonyú ropogással a’ földre terűlnek: így szórja tsapásait Kinisi, vitézeink valóságos képe. Vérpatakok nyílnak; a’ szörnyű Törökök szanaszét fetrengenek: ki hergett lelkeik szinte megtolúltak a’ Paraditsom’ kapuin, a’ kiket Kinizsi Fegyverrel le nem vág, rabszíjjain függenek.
Már a’ bús Hölgy’ artzájiról hull a’ szomorú Ősznek sárgája, ’s a’ tavaszi Rózsák nyilnak ki azokon; már a’ Siralom helyeit gyenge mosolygások lakják, ’s a’ hét hegyekre vissza térnek az elrettent Múzsa-szüzetskék. A’ koszorús bajnok pedig öröm-tort tart a’ holttest halmokon, ’s víg tántzra hevíti a’ bor elfáradt inait.
A’ háládatos Haza is tapsolt véle örömében, ’s ellenséget-tört Kardját örökre felvéste, felvéste a’ Holdnak általa lett homályba borúlását, ’s fényes tsillagjának az éjjeli setétségből ismét egére lett derűlését. Bajnokjának homlokát borostyánnal koszorúzta.
Oh szerentsés Temes! hogy kies Kebledbe foga[d]hatod. Ha ő a’ Vezéred, bilintsben lesz a’ Hold fél szarva. Szánthatsz az ő Szárnya alatt, ’s bátorságban boronálhatsz, ’s biztos Földednek szabadon ajánlhatod magvadat. Nem száll Kardra az Osmán, elrettenti ő Nevének hatalmával.
De jaj, te nyögdétselsz! mi véletlen homályba borúltál? mit réműlsz Temes? hová tűnt az édes öröm’ repesése vidúlt Ortzádról? mi fatsarja Szemedből könnyeidet? Mit? a’ kinek kezébe volt, azt keverte porba a’ halál? – Kegyetlen Halál! mi dolog vitt annyira, hogy Szívén illy sebet tegyél, egy illy bajnokot, egy illy oszlopot eldöntsél? Tudom már azt irígyletted, hogy erősebb tenáladnál. De lásd, mégis sokan megtisztelték. Édes Hazám is Vásonynak gyászdombján Záporral önti keserveit; a’ Vallás is sír, ’s bágyadt fejét letsüggeszti; még maga Márs is búson hint Sírjára zöldágakat. Méllyen hallgatva nyögdétsel a’ Hüség és a’ tiszta Igasság, fájlalván gondos Neveléseknek e’ ritka remekjét. És hogy éljen ő, ha szinte sárházát porrá senyveszted is; felvésték nevét a’ Szirtre. Ezt a’ te férged nem rághatja le.
Elvégzé Múzsám a’ maga dalját, ’s már indúlt, hogy vederbe szedje Hamvait; de a’ sírt felfeszegetve találta. Késő! már valami kaján Kéz eltsipte drága porait. – Szünj meg óh tsetsemő Múzsám panaszra fakadni, nem férkezett ide dúló kéz, ezt sugta Fülembe a’ vígan lebegő Szellőtske, a’ te vitézednek szép örökségébe méltán szállott ősi onokája, ez hintette az ő porát a’ Veszprém hű kebelébe. Hallá ez, mint nyöge árva módra kedves hazája, látá, mint ássa a’ Dühösség Királyának trónusát, Fülébe hatottak a’ stájer Szűzeinek Zokogásai: én ajakin űltem, mikor Megyéjét ekképen biztatta: Hív Nép! a’ ki Hazádról bátran tudod űzni a’ veszélyt, ’s a’ ki Fejedelmidnek hűséggel szoktál adózni. Most a’ haza hív és sok bajjal megterhelt Királyod; rajta hát Vitéz! Kinisink’ szent pora, ez a’ drága ereklye soha ne hagyja Mellyedben a’ tüzedet elaludni. És, már ötszázat láték nyeregbe űlni, ’s ugyan annyit Bajonéttal indúlni; mindnyáját nemes Tűz gerjedeztetvén. A’ szeretett Amadé repesett e’ szép ezred előtt.
Ezt hallván így fejezte örömét, remegvén könytsepjei mind a’ két szemébe: Veszprémnek most nyíló Szűzei szedjetek rózsákat, oh talán a’ Nyár sárga Kalássza meghozza hű védőit drága virágaitoknak; ’s ha majd azok elgyengülve anyjoknak kebelébe dűlnek, szépen fog az ő homlokaikon a’ bajnoki ággal állani a’ ti koszorutok; elenyésznek a’ hadnak eltűrt tenger bajai, ’s megédesednek.