A’ Niderlandi zenebonának alkalmatosságával – mellyben magam is hadi szolgálatot tettem – akadt egy kis könyvecske a’ kezembe, mellynek szerzője a’ mint a’ homlok írás mutatta, vólt 1790-ik Esztendőben Van Kooper túdós kaputzinus barát. – Ezt én ithon létemben a’ Belga nyelv kedvéért anyai nyelvemre lefordítottam. Vedd kedvesen tőllem Nemes Nemzetem és ha benne valami botrankozót találsz: tudd meg, hogy itt nem a’ Magyar Hadi Tiszt, hanem a’ Szamár- vagy-is kaputzinus beszéll, – a’ kinek szavait a’ mennyire nyelvünk engedte, híven által tettem.
Mese, melly a’ Lessing frantzia fordításában (Fables de Mr. Lessing. Traduites en francaise, et mis en Vers par Tourneur, advocat, à la Haye 1787 in 12 olvastatik) és a’ mellyből van véve a’ Criticusok vélekedése szerint a’ Niderlandi kaputzinus szamara.
Szóról szóra.
Hosszú Panegirust tartott a’ szabadságrul eggy elszabadúlt Szamár s boszszankodva beszélte el a’ mezei szarvasnak a’ szolgaság kínjait és az ő Urának Tyrannismusát. Örült az állat szerető szarvas, hogy az édes szabadság mellett így buzog a’ szamár is.
Végre érkezett a’ hideg ősz, meg szűkült az eledel a’ mezőben. Ordított a’ Szamár, ’s ő kegyetlen Urának istállóját és marok szénátskáját óhajtotta. Átkozta a’ Szabadságot, mellyért eggy kitsit szenyvedni kellett vissza futott a’ rabotára. Mit mondhatott ennek láttára a’ Nemes lelkű Szarvas? csak azt, a’ mit mondott: Nem is Szamárnak való a’ Szabadság.
A’ Szamár és Szarvas.
Aha! most érzem már, millyen derék állapot szabadnak lenni! – Beh gyönyörű élet ez! – Beh bóldog a’ függetlenség. – Ki parantsol most nékem? Magam Szamara vagyok. Senki sem köt rabszíjjánál fogva a’ bitó fához, vagy eggy kínos ólnak tömlötzébe. E bóldog vidéknek lettem én is lakosa, itt élek tellyes kényem szerint ’s életemet csak saját tetszésem határozza. Itt sem a’ teherrel nem nyomja öszvetört vállaimat ama kegyetlen szolga, sem kézzel nem adatja saját izzadásommal gyűjtött szénátskáját az a’ telhetetlen Ur. Szabad vagyok, előttem van minden jó, vígan élem világomat, ’s a pénzen fogadott béresnek kemény páltzája nem vér ki belőllem panaszló bőgéseket. Ugyan jó ám nem dolgozni, kivált – másnak. Azok az igazságtalan emberek – ah! mennyit kellett köztük szenyvednem! – mind én előttem élősködtek, sőt egyéb rab állatjaikat is az én fáradságomból ’s gyüjteményemből tartogatták. A’ kevély Lónak, melly kevély Urát büszke nyerítésével hordta tulajdon hátán, csak hogy ezüst bogláros kantárt ‘s paszomántos terítőt viselhessen, – a’ gyáva tehénnek, melly csak hogy fösvény Gazdájának tárházát tölthesse, meg vonta el rugott kisded borjától a’ tápláló tejet ’s eggy telhetetlen Urnak túró fizetőjévé tette magát, – a’ hízelkedő ebnek, melly korhely Ura mellett korhelykedvén, csak farka csóválással keresi a becsülletet, a’ jó embert is, a’ kenyér kérő koldust, és a’ nyomorultat meg ugatja, nappal két lábon szolgál, parolákat s főhajtásokat tész, éjjel a’ dámák lába közt nyalakodik, – a’ módi majmoknak, – a keneködő macskáknak – a’ rabotás Juhnak ’s ki tudja még miknek? eggy szóval minden martalékjainak az én Uramnak én kerestem és hordtam az ennivalót. Akármi kellett – hajcsátok a’ szamarat, csak a’ szamarat mindég. Akkor szidtak, ütöttek, vertek a’ kegyetlenek, ’s nékem éhen is mennem kellett. Ah, az igazságtalanok! – Hü, hüm, de most már! Ki parancsol? – Hajt é munkára valaki? Bezzeg e’ már a’ valódi élet! Eddig is így kellett volna élnem. E’ már az élet! Akármerre fordulok, semmi bajom nincsen, eledel pedig a’ mennyi kell. A’ rétekről a’ Halmokra, az Halmokról az erdőkre nyargalok, vagy ama kis patak körül legelek, eszem, iszom, nem dolgozom, én sem bántok mást, más sem zaklat engemet. – Micsoda kövér fű van itten, millyen gyönyörűség, vagy békével harapni, vagy csendesen aludni rajta, – igen, aludni, ’s a’ meddig tetszik. Melly vidám környék már ez! – nem is ollyan, mint mikor a’ rakásfákat alélva hordtam haza, énnye mennyivel vidámabbnak látszik előttem, miolta szabad vagyok. Ni! mint örülnek körültem minden állatok, mint vigadnak eggymás társaságába. Ej! ej! – micsoda bóldogság jól lakni, micsoda bóldogság csendesen nyugodni. Vajha én így tölthettem volna el múlt napjaimat! most! most se hátamat nem fájlalnám, sem illy komor kedvű nem vólnék, sem füleim nem vólnának talán illy ostoba nagyok. De vallyon nem e? Biz alig ha – is. Legalább illyen lusták és földfelé konyúltak ’s illyen tompák nem volnának. Felemelhettem volna én is, mint más állatok, ha kicsinységemtől hozzá szoktattak vólna ’s halhatnám a’ Természet szavát, mint ők, mert őket is látom e nemesíti. E[n]nye
*
Eunye em.
vétkezném, ha szamár felebarátimmal is e’ jót nem közleném. Vajha eljönnének kiáltásomra! Vajha a’ Természet ölébe vissza térnének, rab köteleiket elszaggatnák, ’s azokat a’ Tyrannus embereket...
Szamarak – – Atyámfiai! szamártársaim! jertek mindnyájan, jertek, szabadokká lenni. Bolondság! rúgjátok főbe vad Uratokat, rágjátok el a’ pórászt – mit? hiszen ti-is csak ollyan állatok vagytok. Jöjjetek e bóldog mezőségre. Itt a’ világ. Ez az élet! Jertek, én is itt vagyok. Hallottátok-é? Szamarak! Hallottátok-é? Még eggyet kiáltok, eggyet, – nagyobbat. Hű, hűj! Szamarak!
Szarvas. Mit kiabálsz? Mit kiabálsz? balgatag. Vagy itt ne légy, vagy ne ordícs.
Szamár. Micsoda? Te parancsolod azt nekem, hitvány aristokrata! nem tudod, hogy én szabad vagyok – csak ollyan állat mint te – ?
Szarvas. Boldogtalan, rajtad van még hajdani szolgaságodnak szenje. Szabad vagy, a’ mennyibe mostan Urad nincs, de indulatidnak szükséges volna a’ fék. Nem a’ nagy lármába áll a szabadság.
Szamár. Hiszen az atyámfiait hívom, boldogokká akarom tenni őket is. Hát nem érdemli meg ez a’ szíves tzél, hogy érette torkom szakadtából bőgjek? – Micsoda?
Szarvas. A tzél szíves-is, okos-is. De ha ezt a’ szabad életet kívánod szamár-társaidnak tudtokra adni, ’s javallani, másképpen kell fogni a dologhoz. Menj el közzéjek, beszéld el mindeniknek mostani kínos állapotjokat, és a’ szabad életnek kincseit. Azután éreztesd meg vélek valójába, fesd le előttök, hogy a’ Természet minden szamarat szabadnak teremtett, a’ régi időkben ők is ollyan saját jussú szamarak voltak, mint most az erdőkben és hegyekben élő Onagerek, de a’ később időkben a’ Majmoknak ama szőrtelen neméből való két lábuak, a’ mellyek magukat embereknek hijják, véletlen reájok ütöttek, jármok alá hajtották, ’s az az után született szamaraknak birására elég oknak tartották, hogy ama régi rab szamaraktól ellődtek az udvarokba. Ezt beszéld el először minden atyádfiainak, el járván minden ólakat és istállókat. Akkor osztán egészen azt juttasd eszekbe nékik, hogy ők titeket mostan melly kimélletlenül ütnek, vernek, csigáznak, terhelnek. Rakd elejekbe nekik a’ sok méltatlan kinozást, csufságot, zaklatást, és éheztetést, hogy holott ti gyüjtitek véres verejtékkel az élelmet, még-is alig laktok jól eggyszer esztendőbe, pedig lám a’ Természet melly adakozó volt, mindent az ő fiainak tápláltatására meg termeszteni. Imé, csak e’ kis vidékecskébe is mennyi állatok el élhetnek vigan, örömmel és meg elégedéssel. Eggy sem aggódik, eggy sem fáradoz, még is el él, pedig ugy, hogy az emberrel magával sem cserélne. Oka ennek? Mert mindenik eggy forma, eggy se kiván többet az elégnél, ’s nem kell kilentzven kilentznek éhezni, csak hogy a’ századik zabáljon. Ezekből ’s az ehez hasonlókból által fogják látni a’ rabi és a’ szabad életnek külömbségét, amattól halálig fognak irtózni és ezt meg szerezni igyekeznek. ’S ha már magok lehetetlennek látják a’ környülállások miatt a’ szabadulást, vemhéjekbe fogják a’ szabadság és dühösség lelkét fuvallani. E pedig még most legjobb mód.
Szamár. De a’ mint mondám azok a’ kegyetlenek elő fogják pénzen bérelt fejszéseiket, botossaikat, puskássaikat, petzérjeiket, és sintérjeiket kiáltani: éngemet meg gyilkolnak, jóra vett Társaimat ólra zárják, szorossabb kötélre vetik ’s oda lészünk örökre.
Szarvas. Az meg lehet. Ők elég kégyetlenek, elég kevélyek is. De valamint sok vérrel veszett el a’ köz szabadság, sok vér kell a’ vissza szerzésre. Ha soha nem próbáltok, soha nem nyertek. Kégyetlenül fel mészárolnak benneteket, ’s rab lántzokon kinoznak? annál jobban néki busitják nemeteket, és tulajdon szörnyüségeket annál nyilván valóbbá tészik. Még szorosabb iga alá vészik a’ meg maradtakat? szenvedhetetlenné tészik magokat, és kétségbe ejtik őket. A’ megbusult, a’ kétségbe ejtett sereg közelget vagy a tellyes el vesztésre, vagy a’ tellyes felszabadulásra. A’ mi pedig magadat illeti: sem rabi lántzod, minthogy azt különben-is viselned kell sem halálod, minthogy az valamikor akkor csak ugyan utól ér, nem rettenthet el ettől a’ szándéktól. Legalább ha már csalhatatlanul meg kell halnod, ne hagyd ugy ki menni a’ párát belőled, hogy azzal sem mig benned vólt, sem mikor ki ment, senkinek hasznára nem vóltál légyen. – Ez utolsó veszteséget-is nyereséggé tehetni az által, hogy mások érezzék a’ mi nem létünket. Ah, mint fognak tégedet az utóbbi szamarak becsülni ’s áldani, a’ késő idő után-is, a’ te nevedet el tepedt kantáraikra fogják fel jegyezni és tisztelt sírhalmodat széna-murhával teritik be, tégedet bóldogitójoknak, tégedet szamárszeretőnek ’s a’ szabadság legfőbb bajnokának neveznek akkor és a’ több állatokhoz is elmegy a’ te dicsőséged. Eggy szamár ennél többre nem is vágyhat. De ha szintén eggy illy fontos próba jutalom nélkül maradna-is, tartoznál ezzel szamár társaidnak, mert feleit minden állat a’ természet által köteleztetik boldogitani.
Szamár. Ugyan tsak én nem szeretném azt a veszedelmes suttogást magamra válalni. Böh, hogy szerentséltetném magamat is, szeretteimet-is.
Szarvas. Szamár! Hiszen lám az imént nem csak suttogni, hanem mint a’ veszett állat, bőgni ’s ordítani is mertél? Hát ha már azt az embermajmok meghallották vólna? Magadat halálba-is ejtetted vólna, minket örök rabságba, ’s e’ bóldog környéket végső pusztu[l]ásba.
*
pusztutásba em.
Ah, előre látom, mennyi kárt tett vólna eggy okoskodó szamár – hiszen ostoba! azonnal emberek jöttek vólna ide, emberek, azok a’ fösvény, a’ kegyetlen állatok.
Szamár. Arról könnyű lett vólna tenni. Titeket nem bántottak vólna, mert ti alkalmatlanok vagytok a’ tereh hordásra, én pedig – betsüllettel el szaladtam volna. –
Szarvas. Kevéssé esméred még te az embereket. – Én olly szerentsétlen vóltam, hogy kitsiny koromban köztök nevekedtem. Mennyit tudnék róllok beszélleni! Eggy nagy Úr udvarában laktam én, sokakat ki ismértem közzülök, ’s hidd el, nincsenek nállok tsudállatosabb ’s szörnyebb állatok. Azt tartják magok felől, hogy a’ természet, vagy a’ mint ők hivják az Isten, e’ Világnak minden élő állatit, az ő birodalmok alá vetette. Ezért nem csudálkozhatni, hogy ők ollyan igazságtalanul ütik, verik dolgoztatják, ölik, vágják, fosztják, eggy szóval uralkodnak a’ hozzájok hasonló állatokon. Lovakat, ebeket, solymokat, miket tartanak a’ mészárlásra, és ezt ők vadászatnak hívják.
Szamár. Oh! bár csak el jönne az a’ boldog idő, hogy ők is hasonlót szenyvednének ’s gonoszságok ne maradna büntetlen.
Szarvas. Büntetlen? Hiszen lám nékik-is van magok közzül kissebb nagyobb Urok. Van Királyok, ’s kell [é]
*
kell e’ em.
már ennél nagyobb büntetés?
Szamár. Királyok? Micsoda állat az?
Szarvas. Tsak ollyan állat, mint ők. A’ Majmoknak ugyan azon neméből, csak hogy a’ mint hallottam hosszabb kezű. Ez szintúgy azt hiszi, hogy az Isten eggy néhány ezer embert az ő birodalma alá teremtett. Azokat, mint az alatta levő apróbb Királyotskák, ütteti, vereti, dolgoztatja, öleti, vágatja, fosztatja, eggy szóval a’ mint mondám, az Uralkodik a’ hozzá hasonló embereken. Lovasokat, szaglálókat, zsiványokat tart a’ mészárlásra, ezt ő hadakozásnak hijja.
Szamár. Nyomorúlt állatok, kik hasonló pányvát, és igát viseltek és mint szamaraitok, ti-is hasonló képpen koplaltok, kinozódtok, mig uraitoknak élelmet kerestek, csak ollyan szamarak vagytok mint mi, sőt szamarabbak nálunknál, ha mi leg alább bőghetünk inségünkben, mikor néktek pisszenni-is halálos vétek. – Én ugyan ha adnám bár ezt az életet az uramért, pedig ő fő vólt a’ többi emberek között ’s én is annál fogva fő szamári ranggal hordtam az első Juhászának tergenyéjét. ’S a’ mit ért? Az első szamárnak vóltam szamara, uriasabb igát hordtam, mint más közönséges szamarak, drágább Istállóba kinoztak, mint több paraszt társaimat. Most pedig már a’ magam szabadságába élek, nem vagyok a’ Tekintetes Úrnak udvari szamara – hanem csak – szamár, mint egyebek is. Ez ugyan rövidebb titulus, de sem ollyan súllyos teherrel, sem annyi szitokkal, bottal és éhezéssel nem jár, mint hajdani állapottom, mellynek nyomorúságos emlékezete kedvesebbé tészi mostani bóldogságomat. Illy szép! illy termékeny vidékbe jól lakva szabadon mulatni. –
Szarvas. Hát nem kies-é? nem boldog-é? eggy illy kis vidék, a’ mellybe emberek nem járnak, mulathattál vólna tsak olly bizakodással vélek mint én: akkor láttad volna: melly iszonyú teremtések ők. Én irtózom csak gondolkozni is azokról a’ vadállatokról. Minden gonosz természet feltaláltatik közöttök. A’ hányan vannak, annyi féle indulattal bírnak: és csak ez eggybe eggyeznek mindnyájan: – Gonoszok –
Szamár. De hogy lehet az, hogy olly külömbözők, holott mi egyébb állatok nemünk természetét meg tartjuk? Lám, minden szarvas ollyan, mint te ’s minden szamár ollyan talentumú mint én.
Szarvas. Ők magok azt vallják magokról, hogy ők mindnyájan természettel hasonló gaz állatoknak születtek: de azután némellyek a menyből vagy honnan meg szentelést nyertek. A’ többit azt mondják valami ördög nevű vadállat, kinek farkát-is, szarvát-is, izéjét-is festenek, ’s azt mondják, hogy Pokol nevű országba lakik – csábítja el, és a’ ki ezeket nem hiszi, magok meg égetik.
Szamár. Ostobák!
Szarvas. Elég az, hogy ő közülök, ki kevély, ki buja, ki fösvény, ki szent. Az első angyalnak, vagy minek tartja magát, a’ másik barommá teszi magát, olyanná, a’ millyen köztünk kevés van. A’ harmadik[nak]
*
harmadik A toldalék hiányzik, em.
mindég a’ földbe, az utolsónak pedig a’ tőle képzelt menyországba van a szeme függesztve. És én nem tudok külömbséget tenni, mellyik köztük a’ monstrumabb.
Szamár. A’ mellyik ember.
Szarvas. Mind ember az oktalan! Példával világositom. Négyet esmértem a’ többek közül, mikor én az udvarba laktam. Eggykor történt, hogy edgyütt voltak mindnyájan ’s az én Uram pórázomnál fogva elejekbe vitt, hogy vélem játszon, ’s őket mulattassa. Argirusz volt az edjik, e’ tzifra Argirusz, mellette vigyorgott Kéreász, előbb pedig egy kevéssé a’ vén Krémesz, és a’ fekete Diofantus sóhajtozott, amaz a’ szűk időről, e’ pedig tettetésből. Miért nem méltóztatik az Úr, igy szolla gőgösen Argirusz, ezt a’ Szarvast meg ölni? – Én meg rászkodtam ’s az Uram igy felelt reá meg vetéssel: A gyermekeim jádzanak vélle, eggy jobbágyom szokta étetni, néha a’ felesége meg is szoptatja. Hiszen mitsoda fájin nadrág telne a bőriből, felel Argirusz, valami ostoba szabó meg varrná eggy két forintért, ’s mi az? – Csak azt sem adnám sokért, ha eggyszer végig mehetnék benne a’ piatzon egy vasárnap, holmi gyim-gyom embernek a’ kalapom sem emeliteném. – Jó lenne biz a’ húsa, viszonoza Kéreász, főve vagy sülve vagy ha csak ugyan meg ölni nem akarnám, szánnám különben is ezt a’ szép kis állatot, Frantzkának küldeném ajándékba, s ah, én ezért, én eggy pár mézes csókocskát nyernék azokról a’ pitziny ajakokról, ’s ki volna nálam meg elégedettebb? – „Jobb vólna bizony, mondá dünnyögve a’ vén Krémesz, ’s el nyelő szemeket vete reám, ha el adná az Ur, jó pénzt adna érte az Apátur, ’s be érné véle az ember eggy hólnapig, kivált, illyen szűk időbe.” Én Istenem! fel kiált különös hangon Diofantus, be el testisedett, be csak haszon keresővé lett ez a világ! a’ Lelkieket (ugy tetszik, ezt mondá) senki sem keresi. ’S hát az Isten oltára ugy el van az Urak előtt felejtve? nem jobb [l]enne é
*
enne-é Az l hiányzik a szó elejéről, em.
ezt a szép állatot, kit az Ur az Istentől vett, az Istennek visszaadni? – Meg örültem, hogy el akar bocsáttatni, ’s azt a’ jól tévő szivet csodáltam benne – ’s az oltáron a’ szentelt tüzön megáldoztatni? Mit gondol az Úr? Lelkéért! Az Egek kedvéért! azért a’ sok áldásért a’ mellyet az Ég érette fog az Ur házára csepegtetni! – Ekkor rémültem el, ’s ájulva buktam lábok közé. Jól esmérem már én Diofantust, és az ő fekete társait. Ezek szüntelen az Isten nevébe öldösik az állatokat rakásra, mindennap vérrel, gyilkolással és üldözéssel mennek bé Templomjokba, ’s az oltár számára fel mészároltaknak ’sirjával kövérednek. Igy keresik a’ szent nevet, ’s e’ hatalmokat embertársaikra is ki terjesztik. Ezeket tartják pedig a’ balgatag emberek legjobbaknak, legigazabbaknak. Ezek legrettentőbb ellenségei a’ szabadságnak is: valamint azok az apró Királykák-is, a’ kiket már említettem. Kik a’ több több ember-állatok között semmit sem csinálnak, vagy legalább egyebet nem, hanem a’ mit a’ Here tészen a’ Méhek társaságában, meg emészti a’ legjobb mézet, mellyet a’ gondos Méh nagy munkával gyűjt, ’s minden érdeme abban vagyon, hogy újj bogarakat szaporit. Ezek-is a’ többiek között herélkednek, fosztanak, ragadoznak, ’s a’ mit a többiek keservesen gyűjtögettek, fel falják elöllök ’s magokét sem hadják békével bírni. Ah! az igazságtalan állatok, ha ember társaikkal is igy bánnak: – hát állattársaikkal, a’ kik felet[t]
*
felet em.
olly magosan képzelik magokat, és a’ kiken olly határtalan Just nyertek saját Kevélységektől?
Szamár. Be’ jó, hogy itt egy sem találtatik közzülök.
Szarvas. Éppen ebbe áll ennek a’ szerentsés hellynek legnagyobb boldogsága. Azért virágzik itt a’ liliom szabadság.
Szamár. Az igaz, hogy itt elég liliom van, és a’ mi még derekabb, sás, lóhere, és vad zab bőséggel terem. Már itt ugyan ehetni. Héj ha az én kifáradt, és éhel holt társaimat ide hozhatnám! De igyekezni is fogok ám benne, hogy őket szabadokká tehessem, szabadokká mint most az Onáger szilaj vemhéji. Ah, gyönyörű szabadság! édes szabadság! szabadság.
Szarvas. El szalad vig orditással. Lám a’ szamár előtt-is kedves a szabadság!
A’ Szarvas és a’ Szamár.
Ugyan hives őszi napok ezek. Már négy napja, hogy a’ havas esső mind szüntelen esik, ’s a’ hideg szél lutskosan szórja széllyel a’ sárga faleveleket, mérgesen mormolván a’ berekbenn. A’ Természetnek édes hangzása meg szünt az egész vidékenn. A’ fülemilének dalja el csendesedett. A’ Galambok és Gerlitzék a’ Kőszikláknak hasadékiba vették magukat. A’ játszadozó állatok magánosan veszteglenek a’ sűrű bokrokban, vagy a’ harasztok szövevénye között. A’ Gözű alszik, a’ Medve pedig a’ talpát nyalja...
Hát az én filozofus szamaram vallyon mint él most az ő ujj szabadságába? Ő bizonyosan valamelly Barlang enyhében a’ puha murván és falevélen heverész, jól lakott fa mohával, ’s e’ kedvetlen időkben minden szabad állat maga mulatságára – gondolkozik. De haa! amarra a’ sik felé hallám szavát – haa! Ő most is bőg. Felé megyek, meg látom, hogy van dolga? ’s mi nyomos okok kénszeritnek eggy szabad szamarat a’ bőgésre?
Szamár. Ju! hu! huj! beh szörnyű idő! Böh! beh nincs mit enni! A’ hideg-is majd meg vesz, az éhség-is majd meg öl. Hisz’ azt gondoltam én, hogy itt mindég nyár van, a’ hol ember nem jár. Pedig lám, még keményebb itt a’ tél. Ugyan szabadság vagy osztán!
Szarvas. Majd fel fakadok nevettembe ezen a’ bolond szamáron. Hogy bőg, hogy rug, kapál, hogy békételenkedik az ostoba. ’S már a’ szabadság ellen ordit. Csak szamár a’ szamár, ha Királyi palotába lakik-is.
Szamár. Ugyan bolond vóltam, böh be’ bolond, hogy az én jó Uramat oda hagytam. Hiszen lám ő nékem Istállót is, szénát is adott. Abba enyhősen nyughattam, és kedvemre ehettem. Ha néha megvertek, azt az ő szolgáinak kegyetlensége okozta, ’s talán-talán az én restségem is. Bár csak itt ha csak eggy rongyos-ólat is találhatnék, meg csak eggy marok szénácskát-is hogy el ne vesszek. Az is bolond, a’ ki a’ szabadságot fel válalja. Ihú, h h h!
Szarvas. Ennye be rosszúl elégedett ez a’ szamár a’ szabad állapottal! Már csak meg szólitom, ’s vigasztalást nyújtok a’ balgatag párának: majd néki biztatom a’ boldogtalant. – Szamár!
Szamár. He?
Szarvas. Mit békételenkedsz te élhetetlen a’ jól-tevő szabadság ellen?
Szamár. Éhj, ne is hozd elő.
Szarvas. Hát úgy meg untad már a’ szabadságot, hogy hallani sem akarsz rólla?
Szamár. Veszett vólna!
Szarvas. A’ szabadság?
Szamár. Nem adnék érte eggy kötés ízéket. Hiszen gondold el, illyen rut időbe-is a’ sikonn szükölni, harmadnapig sem enni eggy harapást, nem irtoztat-é? Ezt pedig mind a szabadság okozta. Hiszen ha én most othon vólnék – – –
Szarvas. Hordanád a’ hátadon a’ súllyos terhet: ’s azon felül jól meg agyabugyálnának.
Szamár. Bizony de jól laknám.
Szarvas. Eggy csomó szalma töréket vetnének elődbe, mikor már el aléltál, hogy meg ne dögölj.
Szamár. ’S legalább éjszakára ólba kötnének ’s a’ hideg eső, és nedves szél nem rongálna.
Szarvas. És te fel vállalnád azt a’ régi rabságot és inséget örömest? örömest ki túrósittatnád ismét a’ hátadat? nem irtóznál még eggyszer ama kegyetlen szolgáknak páltzájok alá esni? Szamár! Szamár!
Szamár. Akarkinek örömest lennék én most szamara, tsak nékem e’ hideg hólnapokba ólat épitene, ’s abba számomra szénát, és vizet készitene!
Szarvas. Bolond; iggy adtátok ti a’ hajdani korban-is magatokat a’ vad emberek birtoka alá, jól tevőiteket, boldogitóitokat néztétek ő bennek, ’s óltalmat kerestetek az ő birodalmok alatt! És imé... De minek fejtegetem én szamár előt[t]
*
előte em.
a’ régi idők történeteit, ’s ez oktató hagyományokat. Lám előttem a’ példa! Csak fontold meg ostoba, veszedelmes kivánságodat. Mondd meg bár eggy embernek akar mellyiknek, a’ kit leg elsőben elő találsz: azonnal reá áll kivánságodra – reá – és telljes örömmel. Simogatni, biztatni fog, Édes szamaram! – e’ lesz az első szava, – széna kell ’s enyhös Istálló? meg lesz mindenik, ne busúlj édes szamaram! Akkor a’ kantárt, a’ féket fejedre vonja, az erdőre visz, az ólnak való fát a’ hátadon tzipelteti haza; a’ Rétre visz, hogy a’ fedélnek való nádat haza emeld; szénát is rak hátadra, hogy éhel meg ne dögölj; vizet merit, de azt-is magadnak kell Istállódba vinned; ’s akkor osztán ha nem mégy, ha nem sietsz – tudod hogy ő bot nélkül meg sem indul veled. Kell é hát már ez a’ nyugodalmas ól, ez a’ meg újjitó széna ’s frissitő viz.
Szamár. Ha eggy kis veréssel esne-is, de legalább bár nehezenn-is, szert tehetnék mindenre, a’ mi ebben az alkalmatlan időben szükséges. De most mit tudjak itt csinálni?
Szarvas. Azt itt mind végbeviheted, ’s pedig könnyebb szerrel. Keress eggy üreges sziklát vagy eggy bokros sürüt, rakd meg az alját avarral ’s fa levéllel; a’ csendesség fog bé árnyékozni, ’s a’ nyugodalom fogja puhábbá tenni fekvésedet. Indulj el a rejtek völgyekbe, járd el a’ patakok széleit, egész télen által bőséggel fogsz találni zöldellő füvet, nem panaszos eledelt: ’s ha a’ Tél olly szörnyü lenne-is, hogy minden helyeket magas hóval fedve tartana, van akkor-is száraz moh, van tápláló csemete, és fa jövés, óh be édessé teszi mind ezeket a’ megelégedés és a’ szabadság.
Szamár. Jaj még ezeket keresni-is kellene?
Szarvas. Eggyügyü állat! Mennyire nem érdemled a’ jó tanácsadást. Ám eredj, fuss szántszándékkal abba a’ nyomoruságos inségbe, a’ mellyre úgy látszik, teremtve vagy. Eljön még az a’ keservesebb idő, a’ mellyben a’ mezei vakondoknak sorsát irigyelni fogod. El jön az a Kéttségbeejtő nap, a’ mellyben jajgatva ohajtod e’ mostani zúgolódó állapotodat minden szerentséden vissza nyerni. Orditva fogsz az én szavaimra emlékezni, ’s e’ boldog környék keservesen fog jutni eszedbe.
Szamár. Tavasszal ismét elszököm az Uramtól, ’s késő őszig itt lakom közöttetek. Akkor ujjonnan haza megyek téli enyhős szállásomra. – És nem derék találmány é ez?
Szarvas. Hozzád illik éppen. De az ember ollyan bolond é, hogy ő véle igy lehessen komázni. – A’ bizony szép. Szamarabb vólna ugy az ember te nállad, ha a’ maga szamarával illyen alkura lépne. És ha te eggyszer ő hozzá vissza – – –
Szamár. Bőhh! be szörnyű szél, be hideg szél, mit várhatni még ez után, be iszonyú nagy szél! Alig állok már lábamon is a’ nagy Esső, a’ nagy Éhség miatt. Ah, tsak annyi erőm vólna, hogy haza vántzoroghatnék! Inkább fel fogadnám, fel, örökre pedig, hogy soha nem-is álmodozom a’ Szabadság felől. Átkozott szabadság! büntető ostora a’ társaságos Állatnak!
Szarvas. Csak ugyan nem veszed bé szíves tanácsomat, háládatlan szamár! Szánom a’ te bóldogtalan agyvelődet: még eggyszer kérlek, ne ejcsd magadat meg sirathatatlan veszedelembe. Maradj itt vélünk, ’s érezd a’ szabadság kellemetes vóltát. Imé minden szarvasok, őzek, nyúlak, az én első kiáltásomra sereggel fognak hozzád jőni, vigasztaló nézéssel, vidám társasággal fogják unalmadat enyhíteni, ’s csak hogy eggy szamarat szabaddá tehessenek, készek lésznek arra-is, hogy a’ legtáplálobb fűveket számodra meg mutassák, száraz leveleket hordjanak fekvő Almodra, mellyet a’ barátságos Madarak fognak a’ leg rejtekebb
*
rejtegebb em.
helyekben nyugodalmodra fel keresni. Ládd é illyen eggymást szeretők a’ szabad állatok; – nem néznek ők sem fajra, sem nemre, sem tollra, sem szőrre, mindnyájan ugy tekintik eggymást mint eggy Alomba, eggy fészekbe nevelkedett atyafi állatok, a’ kiknek eggy annyok a’ Természet, köz törvények a’ Szeretet. Ne menj el, ne menj el, gondolatlan állat társunk: ládd melly boldogitó, melly örvendeztető a’ szabadság.
Szamár. A’ szabadság! – Ah ne fessed illy szép szinnel ezt a’ nyomoruság eszközlőjét. Nem kell nékem az átkozott. – Bár soha el se-is hagytam vólna régi boldog állapotomat, bár soha a’ Szabadságnak bolond hagymázza meg ne részegitette vólna a’ fejemet. De ám még nem késő. Megyek, futok, nyargalok, hogy szamártársaimnak-is jó tanácsot adhassak előre, hogy soha a’ szabadság ugy meg ne kábittsa szamár fejeket, hogy az illy inségbe buktassák valahol magokat. Ah! – átkozott szabadság! utálatos szabadság szabadság! – –
Szarvas. El szaladt kéttségbe esett ordítással – Nem is szamárnak való a’ szabadság! – – –