Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Szeretni!! – – ez ollyan kérdés, mellyre tsak Ti felelhettek érzékeny Lelkek! kik az emberiség legédesebb indulataira tsiklándtok. Bár mint kiáltsanak a’ fekete vérű Komorok, bár a’ Fantaszta’ törvénnyé tegye is hideglelős képzelődéseit; én ugyan nem futok az elől az ösztön elől, mellyet magambann hordoztat a’ Természet. – A’ Szeretet lelkesíti az egész Világot. – Ez az első mozgó erő, melly a’ Mindenségnek közép pontjábann ülvénn, örök abrontsonn^* forgatja a’ Teremtéseket. Mikor még a’ Chaos elnyelvén önnön magát zavartt kerengéssel tolongtatá egymásba a’ tusakodó Lételeket: ez szóllott eggyet, ’s azonnal megkötötte az egymáshoz szívódó Valóságok között, azt a’ felbonthatatlan Atyafiságot, a’ mellybenn még máig is kedvellik egymást; e’ rakta a’ rendszerző Hármoniának Isteni újjaira a’ Világnak minden részetskéit, – nap ez, mely lételt, és elevenséget ád az ő mennyei súgárával, – rugó ez, mely mozdúlásba hozza a’ veszteglő testeket, – éltető állat, melly első kedve mindennek, valami a’ nap alatt, és azon felűl terem, ama legutolsó valóságig, melly a’ nem lételnek megmérhetetlen partjaival határos. – Mind Te vagy ez oh Szeretet! Te! ki minden vagy mindenekben.^*

Ímé a’ temérdek Világok öröm tántzal kerengenek abbann a’ nagy tágasságbann, mellyet mi Égnek nevezünk, megtartyák bátorságos forgásokat mértéketlen abrontsokban; mosolygó pillantással lejtenek el egymás oldala mellett a’ Csillagok, és soha össze nem ütődnek, mert egy édes erő vonja őket vissza abba a’ közép pontba, a’ hol Te űlsz, hogy őket fenntartsad. – Eljő a’ halavány Hold, hogy éjjel mintegy lopva katsongasson elszenderedett Főldünkre, hol félig dugja ki ábrázatját ama’ nagy árnyék mellől, mely a’ kiterjesztett Erősség’ mezejénn lebeg; hol tellyes ortzával kandikál ki alóla, mint az a’ Szerető, ki aluvó Nimfájára néki sárgultt képpel kukutsálgat a’ sűrű bokrok homályából. – A’ hajadon Tavasz ki száll az ő violás hintójából, szerelmes Szellőtskék enyelegnek piros orczáján ’s kékellő szép szeme körűl: egy közönséges tsókot vet az elalélt természetre, ’s azonnal kibúnak a’ göröngynek tojásiból a’ fiatal Játzintok, ’s a’ mezőnek szűz Liliomi.

Hatalmas Szeretet! Te óltottad be minden állatnak szívébe a’ te nemes tüzedet, melly azokbann tsudát tészen, és az a’ külömféle vér, melly annyi milliom állatoknak külömb nemeibenn folydogál, mind egyaránt alkalmatos érezni ama’ bóldog érzéseket, mellyekkel Te mindnyájokon uralkodol. – A’ kietlen Elefántot merevűl megtőltöd indulattal, felforralod annak özön vérét, ’s azonnal ereinek temérdek ágábann megtódúlva hömpölyögnek felfortyant habjai; mint midőn a’ megáradtt Nilus jövén az Abissinia forró hegyeiről, lebukdosik a’ Cataraktákon, hogy hét torkolatjain minél hamarébb ontsa ki régen gyűjtött adóját az Egyiptomi Tengernek; Te rázod meg ennek a’ nagy Alkotmánynak tsontjait, melly a’ hadakozók, és a’ rá épített tornyok alatt is nem tántorog. Te billegteted enyelgő ugrálásra annak idomtalan lábait, mint valami oszlopokat Indiának mezején, a’ ki tavaszollott zöld gyepen.

Te keresed fel a’ deszkának, és létzeknek apró szálai között a’ lappangó Szút, mellyet a’ mi szemünk nem lát. – Ah melly kitsinynek kell az ő szívének lenni, melly elgondolatlan vékonyságnak az ő ereinek utólsó ágatskáinak; még is befurod abba magadat, ’s megtöltvén azt önnön magaddal, véghez viszed benne tsuda dolgaidat. – Midőn Afrikának megkérlelhetetlen Oroszlánnya végig ordítja a’ Pálma erdőket, ’s halál és veszedelem mérkődzik felborzadtt serényjének szálainn; eleibe hozod az ő nőstényjét a’ mészárlásból, ’s azonnal megszelídűl a’ két haragos, és Tégedet mintegy Királynét felvévén hódíthatatlan hátára, fark tsóválva várja tőlled, hogy borítsad el édes lángjaiddal. Te teszed virgontzá az egyűgyű Juhotskát, mellynek lassan verő szívetskéje alig mozdúlhat meg a’ Tiednél egyébb indulatra. Mi forróbb a’ Viperának vérénél, nem folyó tűz tsergedez é az ő száraz ereibenn, mikor Arabiának fűszerszámos virágait öszve mászkálja? Mi hidegebb a’ gelesztának nedvességénél, melly vér gyanánt folydogál az ő nyálkás testében a’ föld alatt? Még is Te óh csudatévő Szerelem! hatalmas vagy ezt felhevíteni, amazt pedig még a’ tűznél magánál is lángolóbbá tenni. – Mikoron Te felemeled Törvény adó mennyei páltzádat; mikor egyet mosolyodol a’ bádgyadó Természetre: azonnal a’ vadak, madarak, halak, és tsúszó mászó állatok ugrándoznak, énekelnek, örülnek, és párosodnak, az erdőbenn, a’ levegőbenn, a’ tengerek fenekén, az egész világon.

Szerelem! be hatsz Te még oda is, hol minden más érzések számkivettetve vagynak. Te általad tenyésznek Édennek minden pálmái, Te öltözteted fel Lakodalmi köntösbe, tarka köntösbe, a’ párosodni kívánó Liliomot, ’s Te általad mosolyog a’ hív Tulipánt, az ő pirosló ajakával. Nem mozdítod ugyan ki az Erdőnek törzsök fáit, sem a’ rétnek tarka Leánykáit, hogy enyelgő lépésekkel siessenek egymás ölébe, meghagyod őket eredeti álló hellyekbenn, hogy nagyobb tsudát tégy ő közöttök; elhinted rajtok a’ szerelmet, a’ nyájas tavaszi szellőket postáivá^* tészed az ő indulatjoknak, mellyek enyelgő repkedéssel^* terjesztik el a’ hím port a’ levegőn vagy belopják azt a’ virág tőltsérekbe, ’s tenyészővé teszed azoknak méhét. Tsak te birod egyedűl a’ Természetnek ezt a’ szapora országát is, egyedűl Te birod ’s Te adsz lelket ezeknek is. A’ Te munkád tehát, hogy ezer virágok illatoznak a’ vőlgyekben, ezer fűvek terítik be a’ kopár mezőt, ’s ezer fák gyümőltsöznek a’ kertekbenn, vagy gerendákká változnak a’ hegyeknek bérczein. – Mind a’ Te munkád ez örök Szerelem! sőt minden munka a’ Te munkád mint szintén az is, hogy én mostan írok, és Tégedet óh világ Lelke! halhatatlan ’s édes Erő! ditsőítelek. Te segítts ezután is a’ Te Isteni erőddel engemet, míg az Embert éneklem, óh emberi nemnek barátja és vígasztalója; – Te illesd meg az én Lelkemet ébresztő sugároddal, ’s ragadd fel az én képzelődésemet a’ te örök Trónusodhoz, mellynek zsámolya alól az élet forrása tsepeg a’ halandók szívére, hogy abban az életnek keserű bajait megédesíttse. – Te tettél engemet Poëtává, midőn az én gondolatimat felszedted a’ porból az én életem’ első tavasszábann. Te adtál lelket az én érzésimnek, hogy ember legyek, és erőt az én gyenge lantomnak, hogy énekeljek. Örök hatalom! vedd ki az én nevemet a’ halál jussa alól, erőssebb vagy te a’ halálnál, és tedd fel azt a’ halhatatlanság óltárára. Majd mikor én porrá leszek, és a’ Temetőnek fűvei felszívják az én nedvemet, a’ mellyet Te élesztettél, mikor még porom is vissza térvén az ő elementumiba, tsak egy név válik belőllem: akkor is mint a’ régi Anakreonnak tisztelet fogja kísérni áldott emlékezetemet. Az emberiséggel hal meg az én versem, mert annak nemes indulatit éneklem, az emberiség le fogja tépni a’ vérbe mártott borostyán koszorút ama déltzeg Poëtáknak Fejéről egy két század múlva, a’ kik az ő gyalázóit Herósokká, ’s a’ Világ latrait Fél-Istenekké tették vala. Nekem pedig a’ Helikon aljába szedett Violákból, az apró Játzintokból, és Nefelejtsből fog kötni egy szelíd koszorút, mellyen a Nyájjasságok és Kellemek repdesve mulatoznak az öröm, és megelégedés ül annak levelein. – Majd talán a’ háládatos Szép Nem, az érzékeny Leánykák, és kedve telt Menyetskék ki fognak ollykor az én temetőmhöz is jönni, midőn az ember emberebb lesz, ’s megemlékezvén az én Énekemről, rózsát hintenek sírhalmomra, ’s lengő piros pántlikákat kötöznek bemohodzott fej-fámra. – Akkor óh Szerelem! Te ki leszállhatsz a’ koporsó völgyébe is, éleszd meg ha tsak addig is az én hamvaimat, míg ezt nekik megköszönhetem, vagy ha az nem lehet, hadd intsék meg síromnak hantjairól a’ bókoló gyöngyvirágok, ’s az integető boglárkák, hogy ők köszönik a’ Szépeknek jó szívűségeket, kedvellik az érzékeny Szép Nemet, mert az én szívemből tápláltatnak az ő gyökereik, az én tsontomból kiaszott vér kereng apró tsövetskéikbe.

Te pedig ártatlan Lelkem, akár az Égből származtál alá az én testembe, ’s az Ethernek valami részetskéje, vagy valamellyik Csillagnak tiszta sugára lévén, nemesebbé tettél egy tsomó sárt a’ több testvér göröngyöknél; akár az én érzéseimnek, és Fantaziámnak tűköre vagy; kelj fel könnyű szárnyaidra, ’s megelőzvén a’ nyugoti szellőket, és a’ napnak ki nyilalló súgárait, repűlj a’ szerentsés Cziprusnak azon partjaira, a’ hol a’ Gratziák Naránts Almákkal játszanak a’ Majoránna gyepen ’s az apró Szerelmek lantolgatnak a’ Jázmin bokrokon. – Magasztald a’ Szerelem édes hatalmait; Te ki tsupa szerelem vagy, és telj meg azzal az édes illetéssel,^* mellyel a’ szépségnek Angyali hevitnek fel tégedet: mert a’ Szerelem lesz az én Énekem. – Ez az a’ nemes indulat, mely a’ virtusnak kútfeje, ’s gyakorta a’ jeles cselekedeteknek tüzet és kedvességet szerez, felemeli a’ porba tapodtt Lelket, erőt ád a’ gyávának, és sokszor Heróst tesz a’ Világnak alávaló fiából. Valahányszor nemes a’ Szeretet, nemes egyébb indulat is, – kiduzzasztja ez a’ szívet, e’ keskeny golyóbison felűl lebegteti a’ gondolatokat, keresztűl ront ez minden gátakon, édes erőszakkal győzi meg az ellene álló akadályt, félelem, reménység, öröm, és bánat meg nem tarthatják nemes feltételeit, lába alá tapodja a’ lehetetlenséget, bévezeti a’ nád-kalyibába a’ Virtust, a’ Trónusból leszállítja az alkalmatlan Felségtartást, a’ nagyra vágyást a’ por közzé pirongatja, feltöri a’ koporsók’ zárjait, kitördeli a’ halál szájából a’ fogakat, s’ még a’ hólttak Tartományán túl is, hol már a’ dolgoknak szűnni kell, az ő neve, az ő munkája tsudállatos. Ki állhat ellene az ő édes erőszakjának, mellyik szívnek van olly erős ajtaja, mellybe ez a’ hatalmas tündér be ne törjön, ’s gyakorta ah! tsak egy szép Nemnek pillantásán? Hányszor rejti el magát két kis Ajak rózsái között, vagy a’ pillogó Szemhéjjatskák alá, vagy ama’ pitziny gödrötskékbe, mellyeket a’ mosolyodás ejt a’ szép Ortzákon? Tudom én mikor szánakozás formájába változott, ’s úgy tsúszott be egy nemes szívbe, a’ mellyet osztán hóltig lángoltatott hév tüzével; tudom mikor a’ tisztelet állortzáját színlette magára, ’s az emberi szív tsak akkor vette észre, mikor a’ mély tisztelet egyenlő szerelemmé változott, tudom hogy édes szavait először háládatosság név alatt árulta, ’s mikor a’ háládatosság Óltárán égtek a’ bényújtott tömjének, annak eleven pár szenénél lobbantotta fel szövétnekét, egy szóval nints az az út, mellyen e’ hatalmas tündér a’ szívnek réssét fel ne találja.