Kapcsolattörténet:
Rhédey Lajos (1763-1831) királyi kamarás, a kultúra, a magyar nyelvű tudományok és irodalom pártfogója volt, aki maga is verselgetett (felesége halálára írott búcsúversét ld. a Magyar Kurir 1804. augusztus 24-i számának Toldalékában). Csokonai útja először akkor fut össze vele, mikor 1803 elején
Márton József megkéri a költőt, hogy fordítsa le
Somssich Lázár Rhédeyt ünneplő latin ódáját.
* A fordítás elkészül, s eljut
Rhédeyhez is, ahogy azt annak köszönőlevele
* bizonyítja. 1804. január 24-i dátummal, éppen Nagyváradon létében egy hosszabb költeményt ír
Rhédey Lajos úrhoz, amelyben egyértelműen utal arra, hogy munkái kiadásához szeretne támogatást kapni. Nem tudjuk, eljutott-e ez a költemény
Rhédeyhez, az azonban bizonyos, hogy ekkor nem találkoztak személyesen, erre – mint maga írja
* – majd csak április 12-én délelőtt 10 óra tájban került sor először. A
Rhédeyné temetésén és közvetlenül utána történt eseményekre nézve jobbára a költő levele
* igazít el, melyben részletesen leírja az eseményeket, a maga szemszögéből. Most elegendő annyit kiemelni, hogy
Rhédey Csokonainak udvariatlanságát rója fel, Csokonai pedig verseinek tudta nélküli, megcsonkított kiadásáért neheztel módfelett. Ebben a helyzetben kapja kézhez, hosszú hallgatás után, augusztus végén
Rhédey száz forintját, amelyre önérzetes hangú levélben
* válaszol.
Rhédey udvariasan kioktató válasza október 27-én kelt,
* Csokonai bevallása szerint ekkor és ebből (valamint a
Bek Pál által szóban közvetítettekből) tudja meg a gróf neheztelésének az okát. Erre írja meg hosszú levelét,
* amelyben ismerteti a történteket, de amelyről nem tudjuk, elkészült-e teljesen, s ha igen, elküldte-e
Rhédeynek. További kapcsolatukról nem maradt fenn dokumentum. Az
Anakreoni Dalok végül
Rhédey támogatásával jelent meg 1806-ban, annak ajánlva,
Márton József által.
A Halotti versek, Rhédey Lajosné temetése
Az alkalmi költészet, amely Csokonai életművének nem jelentéktelen hányadát teszi ki, s amely megítéltetésének is az egyik központi kérdése már a kezdetektől, e levélben meglehetős élességgel elválasztatik az igazi poézistől, a „Versifikator” a „Poétá”-tól (vö. erről a levél vonatkozásában: Sinkó, 1965, 319–321. l., Vargha, 1974a, 346–350. l.). Ez részben a kor poétikai gondolkodásának egyik alaptételéhez vezethető vissza, amit maga is megfogalmazott A verscsinálásról közönségesen című tanulmányának első soraiban: „A’ Vers tsinálás nem Poézis. Mert ez a’ gondolatoknak, a’ kébzelődésnek, a’ tűznek természetében, és mindezeknek felöltöztetésében áll: a’ Vers tsinálás pedig, tsak a’ szózatok hangjának bizonyos regulákra, vételére, ’s külső elrakására ügyel; hogy azok hármoniával szóljanak az Ember’ fülébe. A’ honnan lehet valaki jó Poéta, ha mindjárt Verset nem ír is, és ellenben, jó Verseket írhat valaki, de azért nem Poéta. Legjobb ha a’ kettő edgyütt van.” (MTAK. K 668. 55a.; vö. CsMM, 1981, II. 279. l.)
Pontosan tudja alkalmi költeményei helyét saját és kora költészetében, amint arról világosan vall az
Alkalmatosságra írt versek előbeszédében: „
Az alkalmatosságra írott versek az Aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok.” (III. l.) Mégsem tagadja meg egészében e műveit: „
Én magam is megvallom, hogy ennek a’ Gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha azokat a’ Mú’sákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért napvilágot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol néhol képenként helyenként tartom poétainak; vannak ollyan Poémák benne a’ mellyeket a’ Tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak ollyanok a’ mellyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak a’ mellyeket parantsolatból nyomtatásra adtam. Most már a’ mi ezek közűl valósággal a’ Mú’sáknak, és a’ jó Vénának szülöttei, ha alkalmatosságra vannak is írva, megtartják a’ jó érzésű olvasó előtt betseket ’s által mennek bizonyosan a’ halhatatlanságra. A’ mi bennek tsak néhol mutogatja ezt a’ tökélletességet, az is által megy a’ maradékra, de úgy mint ollyan gezemitze, mellyekből jövendő arany időnknek Poétái talám gyöngyöket szedhetnek, ’s akkor reám, mint a’ mostani Punicum bellumi időszakasznak Enniusára jó szívvel emlékeznek.” (VII–VIII. l.) Ebbe az összefüggésbe illeszkedik az 1804. szeptember 8-i levél
* öntudatos vallomása, s ez az, amiért Csokonai nem lett sem
Csikorgó, sem
Kuruzs; e figurákban csak a fenyegető lehetőséget mutatja fel, azt, ami korában sokak valóságát jelentette, de amit ő összességében és végül is elkerült (vö.
Debreczeni, 1993a, 136–137. l.).
Az 1804. novemberében írt levélnek
* két fő tárgya van, az egyik a neki felrótt udvariatlanság vádjának elhárítása, a másik a
Halotti versek tudta nélkül való kiadása elleni utólagos tiltakozás. A Csokonai által leírt események hátterének megértéséhez főként a neki tulajdonított hibák mibenlétét kell tisztáznunk, ez azonban további három kérdéskört is a látókörünkbe von: a temetési alkalmat magát, az erre többször visszaemlékező
Kazinczyt és a
Halotti versek végső kidolgozásának körülményeit.
Az nyilvánvalónak látszik, hogy a neki felrótt legfőbb hiba az elutazás előtti udvariassági látogatás elmulasztása, vagyis a társaságkerülés volt: „az Urnak innen lett el menetele előtt, – ámbár mind magam kértem, mind mások által kérettem, – magát hozzám meg alázni nem tetszett” – írja
Rhédey neheztelően,
* majd kifejti, többek között, hogy „az egész okos Közönség sajnálja hogy az Ur magát a’ Társaságos élet fenn tartására szükséges és szokásba lévő rendhez szabni nem kivánnya”.
* De már ezt megelőzően is kellett valaminek történnie, mert Csokonai a novemberi levélben korábban azt írja: „
Estve a’ temetés végivel az Udvarba ismét megjelentem: Nagyságoddal személyesen beszélltem: történhetett híbáimról magánosan a’ Szálába botsánatot kértem”.
* Mik lehettek ezek a „
történhetett hibák”? Juhász Géza társadalmi radikalizmust hall ki a versből (
Juhász, 1977, 353. l.), Vargha Balázs pedig a II. rész 2. szakaszát idézve tiborci sorokról beszél, megemlítve ugyan, hogy persze a bibliában is majdnem ugyanez olvasható (
Vargha, 1974a, 341–342. l.). A
Rhédeynek nem tetsző szöveg azonban nem valószínű, hogy elhangzott volna, hiszen Csokonai, mint írja, 14-én este „
a’ verseknek nagyobb részét felolvasta” a grófnak,
Bek Pál jelenlétében.
* Sokkal inkább az elmondással lehetett baj.
A temetés egészének részletes történetét egy korabeli hírlapbeli tudósításból ismerjük (Magyar Kurir I., 39. sz., május 15., 607–612. l.; ismerteti Takács, 1976, 152–153. l.). A templomi eseményekre nézve ebben a következőket olvashatjuk: „Vasárnap Aprilis 15-dikén harmadfél órától fogva, három óráig adtak ismét jelt minden harangok a’ Temetési pompára, és a’ nép a’ Templomhoz felgyülekezvén ne hogy a’ nagyobb rendü Uraságok ki szoríttassanak 1 strása mester, 2 káplár, ’s 24 Granatérosok formáltak a’ templom előtt Spallért. – ’S így lassan lassan a’ teméntelen nép közzül elébb az Uraságok, azután a’ tiszteletesebbek a’ templomba béverekedvénn; a karban a’ Debreczeni Kántor deákok, az éneket el kezdették: ’s ő utánnok ismét a’ muzsikusok keserves Ariái következtek, ’s ennek vége lévénn fel ment a’ Katedrába Tiszt. Földvári Jósef Ur, és ezen alkalmatossághoz intézett prédikátziót mondott: melynek mikor vége lett ismét a karbann az énekesek, és muzsikusok egymást felváltó szomorú zengedezéseik hallattak. Ezek után fel ment a’ Katedrába Próf. Budai Ésaiás Ur, és egy halotti orátziót mondott el, melyet ujra az énekek, és muzsika váltottak fel. Végtére Hazánk esmeretes Poétája T. Csokonai Vitéz Mihály Ur mondott bútsúztató verseket, ’s azombann ezen halotti Czeremóniának tartása alatt, a’ Férjfiak között, egy koporsó kőre való Deák irás (Lapidaris Stylus) melyet Vármegyénk Exactora T. Hatvani István Ur szerzett osztatott ki nyomtatásban. Majd ismét, mind a’ Férjfiak mind az Asszonyok közt két nyomtatott gyász versek osztattak ki mellyek közzül egyiket tsak ugyan az említett T. Hatvani Ur; a’ másikat Héczei Gábor, Debreczeni deák készítette.”
Kazinczy maga többször szól a temetésről: a Halotti verseket is kifigurázó Jövendölés című epigrammája (CsEml. 526. l.) mellett Nagy Gáborhoz írott 1812-es levele sem túlzottan elnéző, mikor hasonlatként azt írja, hogy „épen ugy pirulok, mint mikor az az istentelen Csokonay a’ Kácsándy Teréz temetésekor az egész Publicum szemeit Földvárj és Budai Urakra forditotta, és istentelenségből egy pausát teve, hogy nézzék a’ kiket ő néz.” (KazLev. IX. 354–355. l.) E késői megnyilatkozásokat azonban nem lehet fenntartás nélkül az akkori eseményekre alkalmazni, mert az időközben lezajlott viták, jelentősen megváltoztatták Kazinczy viszonyát Csokonai emlékéhez. Akkori naplói tényszerűbben rögzítik a történteket, s így az itt is érezhető rosszalló felhang már inkább megfontolásra érdemes: „Rendes bosszút álla Budain, ki a Csokonai társaságától eltiltotta a deákokat; mert midőn verseiben az a sor fordult elő, amelyben ez álla: »ezt előttetek már elmondá a két orátor«, akkor Csokonai Földvári és Budai felé fordult, kezével oda mutatva, s sokáig megállott, úgyhogy Földvári és Budai szégyenszékben látszának ülni.” (KazÉlet. 335–336. l.) Az a sor, amire Kazinczy utal, a Halotti versek VI. részének a végén következik:
És ti, tisztelt karok! tőlem tán várjátok,
Hogy e boldogúltnak életét halljátok;
De minek írjam azt, amit tudtok nagyon?
Minek írjam, ami tiszteletben vagyon,
S amit már tinéktek jobban lerajzoltak
Ama két túdósok, kik előttem szólltak?
Én hát csak lantommal fogom fel szózatját,
Hogy itt kirebegjem végső indúlatját.
Ez önmagában, beleértve a megelőzőeket is, nem megszégyenítő. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos hangsúllyal és gesztusokkal azzá lehet, de legalábbis félreérthetővé válhat. Leginkább ez utóbbira gondolhatunk, mert Budai Ézsaiással tudomásunk szerint jó volt a kapcsolata Csokonainak ekkoriban is, szépen emlékezik róla az Anakreoni Dalok jegyzeteiben is. Színpadias előadásmódja azonban félreértésekre adhatott okot. (Csokonai és Budai Ézsaiás kapcsolatáról ld. Borzsák, 1955, 123–128. l.)
Egyébként ez az előadásmód általában is kifogásolható lehetett egy temetésen. Kazinczy 1817-es Muzárionbeli cikkében (ld. CsEml. 334. l.) rosszallóan írja, milyen kardcsörtetéssel lépett fel Csokonai a templomban a szószékre, s hogyan kezdte nagy hangon szavalni az első sor hamleti kérdését. Naplójában rövidebben summázza benyomását: „Debreceni prédikátor Földvári predikációt, Budai Ézsaiás orációt monda, Csokonai pedig katedrából olvasá fel verseit. Elragadtatva e megtiszteltetés szerencséjén, hisztrióhoz illett akciója.” (KazÉlet. 335. l.; másutt „pajkos” verseket említ, ld. uo. 345. l.) Emlékezéseit – ellenkező hangsúlyokkal – megerősíti Domby Márton is, aki a kollégiumban elmondott búcsúbeszédet hasonlítja itteni szerepléséhez: „Én még igazán tüzes és rettenetes akciót a teátrumon kívül csak ezt az egyet láttam. Szemével, szájával, haja szálaival, karjainak s tagjainak minden mozdulatival beszélt, indított, s ontotta ki magából a meggyűlt érzést. Hasonlót lehetett mondani gróf Rhédey Lajosné felett véghez vitt akciójáról is.” (Domby, 1817, 39. l.)
Talán nem tévedünk nagyot, ha a temetés utáni bocsánatkérés okát valahol itt, az elmondottak környékén keressük. Ehhez járulhatott aztán a társaságtól való – betegsége miatti kényszerű – elvonultsága, ami mindenféle szóbeszédekre adott alkalmat az úri társaságnak. Vargha Balázs Kazinczyt véli a pletykák egyik legfőbb terjesztőjének, mégpedig annak férfiúi és költői féltékenységére hivatkozva (Vargha, 1974a, 340. l.). Ez azonban leginkább a késői Kazinczy vélekedésének visszavetítése a korabeli eseményekre. A valóság az, hogy ekkoriban igen meleg, baráti volt a viszonyuk, Kazinczy kereste a temetésen szerzett tüdőgyulladásából éppen lábadozó Csokonai társaságát. A népesség-összeírás alkalmával május elején Bagoson dolgoztak Baranyi Józseffel. Mint írja, 3-án „Csokonait kihívtuk magunkhoz, hogy pihenő óránkban velünk légyen. Egy nap ő és én kisétálánk a közel erdő fele. – Mely gyönyörű halmocska! mondám; ha ez Görögországban volt volna, bizonyosan egy szép gömbölyeg (templom) állana rajta. – Most pedig akasztófa vagy feszület (mondá Csokonai, visszáságok és kacagás nékül, s mintegy félálomban); ha Bagos pápista hely volna vagy jus gladival bírna! – […]Ezen sétálásunk alatt Csokonai kifakada valamely lutheránus magyar ellen, aki kritikázgatni szeretett anélkül, hogy a nyelvet úgy, amint azt e célra illik, ismerné. – Nem szenvedhetem, úgymond, az amphibiumokat, s ilyen német–magyar s a lutheránus, aki sem nem pápista, sem nem kálvinista. – A később időknek azt jegyzem fel, hogy Csokonai szabad volt a vallásbéli gyűlölségtől és ami azt szülni szokta. […] Mely balgatagság, úgymond Csokonai, positiva religiót az ész világa mellett akarni tanítani! Azt pápista módon kell.” (KazÉlet. 345–346.; vö. Szilágyi, 1981, 22–23. l.)
A bagosi időzés alkalmat adott Csokonainak arra is, hogy kidolgozza Rhédeyné felett mondott búcsúztatóját végső, kiadásra szánt formájában. Kazinczy erről kétszer is megemlékezik közvetlenül Csokonai halála után, Nagy Gáborhoz írott leveleiben. „De nagyon szeretném, ha Kis Úr a’ Rhédeiné perorált verseit kiadná a’ szerint, a’ mint azt nem kinyomtatták, hanem Csokonay Bagoson kidolgozta.” (KazLev. III. 278. l.) „Kérje az Úr Kis Imre Urat, hogy juttasson-el engemet a’ Csokonai Bagoson újra dolgozott, Rhédeinét elbúcsúztató Verseinek Manuscriptumára” (KazLev. III. 348. l.). Ezt két szempontból is igen fontos tudnunk. Részben azért, mert ebből nyilvánvaló, hogy Csokonai, noha április 18-án átadott egy fogalmazványt Sándorffi Józsefnek, nem tekintette művét késznek, csak ekkor adta meg végső formáját. Ezért is érintette olyan érzékenyen, hogy a verset tudta nélkül megjelentették, ráadásul nemcsak hogy befejezetlen állapotában, de megcsonkítva is. Ugyanakkor ezzel a kicsiszolt, végsőnek szánt változat megjelentetésének az esélye is elesett számára, bár a vers hatalmas kompozíciójának, gondolati ívének kidolgozásakor nyilván ez lebegett leginkább a szeme előtt. S ez a másik tanulság. Ha a Halotti verseket, mint alkalmi költeményt (is) akarjuk értelmezni, aminthogy nem tehetünk másképp, elsőrendűen a megjelentetést, az alkalmi kiadványt kell „az” alkalomnak tekintenünk a fennmaradt végső szövegre nézve (vö. Debreczeni, 1993a, 199–231. l., különösen 203–205. l.). Azt ugyanis, hogy mi hangzott el, nem tudjuk ma már rekonstruálni. (A mű bizonyos elemei készen voltak, még több készen lehetett. A temetés előtti utolsó napokban aztán megírta a búcsúztató részeket és összedolgozta az egészet. Ezt bemutatta Rhédeynek, aki akár változtatást is kérhetett. Aztán elmondott valamilyen szöveget a templomban, a Kazinczy által idézett két sorról bizonyosan tudjuk, hogy elhangzottak, az előbeszéd és a mottó bizonyosan nem. A vers hosszúságát ismerve az már egyáltalán nem biztos, de persze nem is lehetetlen, hogy az egészet elszavalta. Volt továbbá egy fogalmazvány, amit elkért tőle Sándorffi doktor, kellett legyen egy másik is, ami alapján Bagoson dolgozott. A végső változat a Kotsi Sebestyén István említette „verses diárium”-ban lehetett.) Az elhangzott szövegre tehát megalapozottan nemigen vonatkoztathatjuk Csokonai „történhetett hibá”-it.