Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Soha egy egy alkalmatosságot, melly valamelly derék Urasággal lejendő esmeretségre nyitott útat, nagyobb örömmel és készséggel nem fogadtam, mint azt, a’ melly a’ Méltóságos Úrra nézve a’ múlt kikeletkor hasonló reménnyel bíztatott. Megvallom ugyan, hogy azon Uraságok eránt, kik vagy Hitem sorsosi, vagy e’ nagy lapályos tartományban velem együtt Dákus^* emberséges emberek, nem tsak kevés vonattatással vagyok, hanem tőlök egynéhány szomorú próbám után tartok, félek, futok: mindazonáltal személyes szerentsém előtt is tudván már, és meg lévén a’ felől győzödve, hogy Nagyságod a’ Virtus és a’ Tudományok Templomának gyakorlója, a’ jobb ízlés és erkőlts nevendékje, a’ Nagyobb Világ polgárja, szerentsémet egy illyen Méltósághoz a’ legnagyobb kiterjedésben érzettem.

De képzelheti magának a’ Méltóságos Úr, melly szomorú és megzavaró Következésnek kellett rám nézve lenni annak, midőn talám hűségtelen Követek, vagy bal tzélozású Susurrok^* miatt, minden ártatlanságom sőt a’ dologban semmit nem tudásom mellett is, Nagyságodnak erántam való Kedvetlenségét, ’s Irígyeimnek azon való Örömtapsát kellett tapasztalnom. Én sohajtottam, én hallgattam, és most is hallgatnék ha Tek. Bek Pál Úrnak szóval, Nagyságodnak pedig Levéllel későre tett nyilatkoztatásiból nem érteném, hogy azon Kedvetlenségnek okát egyenesen magamba kelljen, és pedig egy elégtelen Etiquettenek elmúlasztása miatt, keresnem és feltalálnom. Ha elébb eshetett volna értésemre elkövetett gorombaságom, mellyről én nem tehettem; előbb igyekeztem volna magamat belőle kitisztítani: noha az Etiquetteben való hibítást más Úri Udvarnál azzal expiáltam volna, hogy azon Czeremóniás Küszöböket szentségtelen lábaimmal soha többé nem érdekeltem volna. Most pedig, tsakhogy egy nem-közlelkek közzűl való Uraságnak vélekedését magam eránt helyre hozhassam, kész vagyok ímé szokásom ellen Apologista lenni. Menteni fogom magamat; de úgy, hogy minden pragmáticum^* nélkűl tsak egy Krónikai száraz előadással hordom fel a’ 11 Aprilistől fogva történt dolgokat, a’ mint körűltem ’s tudtomra estek.

Aprilis 8 Napj. estve hozzám kűldi General Frimont^* Úr a’ T. Lónyai Menyhárt^* Úr házi Praeceptorát, hogy, ha másnap reggelre készen lehetek, felvisz Váradra a’ Méltóságos Úrhoz. Az izenet röktön esett: én készűletlen voltam: azt kellett felelnem, hogy 10dik. magam ott leszek.

Aprilis 9 Napj. elkészűltem, és 10dik. forsponton megindúltam, ’s éjjel nappal sebessen folytatván útamat más nap reggel, azaz

Apr. 11 Napj. Váradra béértem. Az éjjel útazás, álmatlanság, rend nélkűl való Koszt, hideg nedves levegő elgyengítvén, várnom kellett míg a’ rendes ebéd és egy kis rövid álom által reficiálódjam. Úgy is lett: de addig is a’ mellettem lévő Deák által Levelemmel Nagyságodat elérkezésem felől alázatosan tudósítottam. Másnap ~

Apr. 12 Napj. Nagyságodnak személyes udvarlására mentem Dr. Sándorfi Úrral, dél előtt 10 óra tájban.

Apr. 13 Napj. Magánosan dolgozgattam, az atyafiaktól való butsúztatást, és magamat nem mutattam.

Apr. 14d. Napj. A’ koporsóba tételen jelen voltam, estve az Udvarba mentem: ott vatsoráltam: vatsora után Nagyságod és T. Bek Pál Úr előtt a’ verseknek nagyobb részét felolvastam: haza mentem.

Apr. 15 Napj. Dél előtt az Udvarba megjelentem; de a’ fekete ruhának alkalmatlan volta miatt T. Domokos Lőrintz^* Úr’ ebédjére együtt el nem mehettem. Estve a’ temetés végivel az Udvarba ismét megjelentem: Nagyságoddal személyesen beszélltem: történhetett híbáimról magánosan a’ Szálába botsánatot kértem: most ismét az Udvarnál vatsorára fenn maradtam.

Ezekből a’ jelenéseimből kihozhatja a’ Méltóságos Úr, hogy én Úri Háztól, ’s Úri emberektől irtódzó ’s elbúni szerető Diogenes,^* Sonderling, és Lucifuga nem vagyok: mert azok az érdemes Emberek, a’ kiknek a’ temetés után való nap tett udvarlásokkal az én burnyasz absentatiom^* egybehasonlíttatik, soha addig felé se mentek a’ Nagyságod Udvarának. Nagyobb jusson hát ők Lucifugák mint sem én volnék, ha szinte másnap, azaz hétfőn reggel, önként múlattam volna is el, hogy Nagyságod udvarában a’ bútsú complimenten vélek együtt defilirozzak. De a’ temetés után való nap, u: m:

Apr. 16d. Napj. reggel a’ legkeményebb nervea hidegrázás félbe szakasztja álmomat: testem nehéz és erőtlen: elmém zavartt: minden érzésem tompa: hol lefekszem, hol felkelek. Egy igen kedves Asszonyom felől jön a’ követ, hogy meghala: menjek a’ szomorú házhoz: elhalasztom ozsonnára. Délbe enném, nem kell: alhatnám, nem nyughatok: lelkemet testemet leveretve érzem. Ebéd után, Dr. Sándorfi Urat, mint volt Barátomat, meghívatom. Minden Symptomákat veszedelmeseknek mond, de a’ nyavalya’ nevét eltitkolja. Kűlső, belső eszközökkel a’ gonoszt egyszerre megtámadja; olvasástól, beszédtől, szobából való kimenéstől keményen megtílt: a’ kűlső és belső nyugodalmamat a’ quártélyomon lévőknek is szívére köti. Én fekve maradok, magamról félíg eszmélve.

Apr. 17d. Napj. így nyavajgok minden étel és ital nélkűl, alvás helyett többnyire tsábúlva. Az említett Doctor Úr nálam lévén, beszélli, hogy Nagyságod Asztalánál szomorodva emlegették veszedelmes nyavalyámat; hogy Nagyságod különösen illyen formát is ejtett Gyógyítsa meg Dr. Uram a’ Poétánkat, mert ha meghal, nekünk lesz majd tisztünk elbútsúztatni; hogy Kánonok Gróf Haller Ő Nga különösen sajnálkozott sorsomon, ’s a’ t. Ezekből nem azt hozhattam én ki, kivált egy Orvos szava után, hogy Nagyságtoknál az én egész nyavalyám tudva van? Nekem a’ Doctor soha sem mondta egy szóval is, hogy Nagyságodtól parantsolatja vagyon néki, engemet a’ személyes udvarlásra emlékeztetni: más pedig annyival inkább elő sem hozta a’ Nagyságod ebbéli kívánságát, mivel én egy szegény papista Papnál ollyan tökélletes esméretlenségbe feküdtem a’ halálos ágyat Nagy-Váradon, mint akármelly szegény idegen valamellyik szánakozó Missionariusnál a’ Dalaj Láma^* Városába. Igen szomorúan esik tehát, illyen környűlállások mellett, hogy olly nagy gorombaság’ béllyegét kell ártatlanúl viselnem, mintha én Nagyságodnak sok izenetjeire ’s követjeinek intésére, semmit sem ügyelvén bukkó módjára a’ Hágón által^* loptam volna magamat. Kik voltak azok a’ Követek? én nem tudom; de akárkik voltak, vagy Nagyságod eránt hűségtelenek, vagy én ellenem gonosz szándékkal viseltetők voltak. Az egy Sándorfi Úrnál egész betegségembe egyéb velem nem beszélt: ő pedig soha sem hozta elő, ’s ha elő hozta volna is, mit ért volna, mikor maga tiltott meg, hogy a’ szobának 4 falain kivűl se merjek lépni? De folytatom már a’ Váradi lételem’ napi lajistromát.

Apr. 18 Napj. A’ Doctor látván hogy a’ Symptomák a’ jóra kezdenek térűlni: megvallja iszonyú borzadásomra, hogy a’ melly nyavalyába estem, és benne ekkoráig dubia crisissel^* voltam, – Tüdőgyúlladás. De már a’ haláltól többé ne tartsak. Ez a’ Nap vala az az alávaló nyomorék Nap, a’ mellyen Poémámnak impurumát kezem közűl szép színnel kitsalni, Orvos karakterrel az életre tsak most neki biztatott Pátienst, baráti szín alatt a’ még tanáttsal érdekelni való barátot reá szedni, egy ember ellen, a’ kit maga mindentől elzárt, plágiumot, a’ legképzelhetetlenebb rútságú Plágiumot elkövetni… Doctor Sándorfi Úr nem átallotta. Az Impurumot, ahol olvasni nem tudta, vagy idétlen conjecturákkal suppleálta, vagy totaliter elhagyta, és mégis az e’ szerént ejtett hiatus miatt rosszúl cohaereáló Particulákat meg nem igazgatta: Az ’S conjunctiókat tsak Czigány boglároknak tartván, többnyire elhagyta, vagy hagyatta, melly miatt falat rakott málter nélkűl: az okoskodások lántz-szeméből vagy ő vagy a’ purizálója most egy majd húsz verset, a’ mint káprázatja tartotta, kihagyott, és azért mégis a’ régi modos connexionis^* meghagyta, a’ minél nevetségesebb nem is lehet: a’ példákkal hasonlóképpen tett, p. o. a’ Lapponok personalis transmigratióját^* is a’ mi az egész Északon közönséges vélekedés, az Indusok spiritualis transmigratióját is a’ mit az egész Déli Világ hiszen, egy átaljába elhagyja; még is a’ Négerek’ vélekedését (diribbe darabba) leírván, azt mondja,

Hát, a’ midőn ezt a’ verstümmelt poémát egyenes úton járó elmék olvassák: nem azt mondhatják é felőlem, hogy két particulát nem vagyok in statu^* egybe kötni, hogy a’ midőn említetlen dologra tzélozni merek, említettet magam hátba ütök, gyarlóbb elmével bírok mintsem két gondolatot természeti józan ésszel egybevethetnék? Én ugyan nem hiszem, hogy ebbe az 50 esztendőbe gyarlóbb munka kerűlt volna annál az enyimnél a’ köz világra. Nem keserves, sőt sértő dologis lehet é ez nékem, hogy másnak alattomos, gondolatlan és törvénytelen Plánuma miatt az én Irói betsűletemnek kell szenvedni? Nem voltam én már akkor ollyan Lázár,^* hogy nyomorúlt purizálóját, ha szobámba kűldötte volna, el ne tudtam volna saját kezem’ írása után igazítani: sem ollyan tsábúlt beteg nem voltam, hogy, ha valahol Nagyságodnak (de más ember kövesse meg magát) parantsolatjára egy sort, egy verset, egy egész Paragrafust ki kellett volna hagyni, annak particuláit a’ józan ész lánt[z]szemei szerént egybe ne tudtam volna kaptsolni. Ha már a’ munkámnak szűkség volt lopásra jutni: miért kellett azzal az én Hírem megölésének is egybeköttetni? Az illyen literaria Grassatiok^* boldogok a’ mai literaria lethargianak^* védelmező kárpitjai alatt; mert – bosszúlatlan maradhatnak!

Apr. 19 és 20 Napj. A’ reconvalescentia állapotjában voltam: még mind feküdtem: a’ házból ki nem mentem.

Apr. 21d. Napj. ~ Debretzeni Vásár előtt való szombaton, mondom Dr. Sándorfi Úrnak, hogy én Debretzenbe haza akarok menni. Mondja, a’ világért se merjem megprobálni, a’ tavaszi szél irritálni, a’ kotsi rázás szaggatni fogja a’ még gyenge tüdőt. Mondom ő K[egye]lmének: én azt tudom, de a’ mi a’ tavaszi időt illeti, nekem fontos Correspondentziáim miatt a’ Debretzeni Vásárra ha tsak egy napra is otthon kell lennem; a’ mi az út rázását nézi, arról már én tettem volna, mert egy Debretzenbe menő ifjat megfogadtam, hogy Kovátsiba^* menjen bé levelemmel, mellybe környűlállásimat szomorúan leírván, jó Uraimtól egy pár lovat és hintót kértem; de a’ követem aligha bé ment és meg nem tsalt: (úgy is volt tsak ugyan) hanem, mit szól hozzá Doctor Úr? az Úr jobban tudja az Udvarnál lévő dolgokat: én magát Ő Nagyságát, vagy Levelem által vagy személyesen akarom meginstálni, hogy Kovátsiig, vagy legalább tsak H: K: Pályiig ebből az Oláh Városból maga lován és hintóján kivitetni méltóztasson; azután jó Uraim szívességéből hazáig ollyan commoditással útazhatok, a’ millyet nem szokásom, hanem mostani nyavalyám miatt való különös situatióm erővel megkíván: mit javall a’ Doctor Úr ezen szándékom eránt, mellyre magamat is az orvosolhatatlan szorúltság kénszerít? Azt feleli a’ Doctor: Van ugyan Ő Nagyságának 3 rendbeli Zugja, de tsak arra a’ lépésre ne vetemedjem, inkább ő, (mert látta hogy az útról hijába vér le) Vasárnap indúlván, maga bé hoz Debretzenbe. (Még sem említette ekkor is, hogy Nagyságodhoz elébb udvarlani elmenjek, ha hintót nem kérek is!) Én minderre rá állottam, hitelt adtam barátomnak, Orvosomnak, és mint ollyannak a’ ki a’ dolgokat nálamnál jobban érti: és én vagyok é Cynicus, én vagyok é Sonderling, hogy megtsalatkoztam? –

Apr. 22d. Napj. Reggel 8 órakor megáll Szállásom előtt Dr. Sándorfi Úr a’ hintóval: felűlök: megyünk. A’ Hágón általmenvén, beszélli, hogy Nagyságod már ma 2-3 óra tájban Debretzenbe elindúlt. – Miért? – Mert ebédre Gen. Frimont Úrnál akar lenni. – Az szép útazás. – À propos, kérdi a’ Doctor Úr, hány Arany a’ Zsebbe? – „Arany?” – Igen, a’ mit a’ Mélt. Úr adott, mert a’ többi Actort^* formalis^* Aranyokkal ajándékozta meg. – „Nem tudok az Aranyok felől semmit is: a’ bankók felől pedig annyit tudok, hogy eddig tett kőltségem és betegségem miatt tsak ezzel a’ 2 forintossal útazok haza felé.” – Az Úr tsak titkolódik: a’ lehetetlen, hogy ő Nagysága a’ többit arannyal fizetvén ki, az Urat is valami Discretióval^* ne érdeklette volna. – Holnap után, azaz 24 Apr. lesz 5 esztendeje, miolta 1798 Keszthelyen Gróf Festetits György Ő Nagyságától a’ legutolsó Arany Ajándékot, u: m. 3 egész formalis Souverain d’Ort, nyertem:^* a’ többiek mit kaptak Váradon, mit nem, miattam örökre titokba maradhat; én senki dolgát nem visgálom, én megtettem, a’ mi tölem telhetett, és tsupa betsűletért: a’ kiknek az Órálás Métier gyanánt van, váltsanak Contot: azt maga tudja a’ Doctor Úr, hogy engem a’ házból való kimeneteltől is megtiltott, miért kérdi hát, hogy mit nyertem Discretióba? Valaki hozta el hozzám? Ki hozta volna, mikor ez alatt az egész méllységes hét alatt egy szegény Pápista Deákon kivűl, ki a’ tsupa versificatio eránt való buzgoságból jött bé beteg ágyamhoz látogatni, senki felém sem volt, felém sem kűldött? Barátom! (mert már az impertinens kérdés tűzbe hozott) ha hozzátok való indúlásom előtt való napon nem vettem volna Varasdról Gróf Erdődy Zsigmondné 100 Rf. ajándékát,^* és azt az idő rövid volta miatt mind a’ zsebembe nem találtam volna vetni: talán Váradotokkal nyomorúltúl és tsúfosan is jöttem volna ki, minthogy a’ pápista pap gazdám^* sem bírt a’ Crémesek’^* erszénnyével, más sem lett volna a’ kihez vagy az esméretlenség vagy a’ bien séance miatt folyamodni egy olly virágzó Publicumban lehetett volna.

Apr. 23d. Napján, hozzám jön Dr. Sándorfi Úr, és meghagyja, hogy a’ rendeltt orvosságot még egyszer meghozatván, véle tsak éljek, a’ házból míg a’ Májusi jó Napok el nem jőnek, ki ne menjek, annyival inkább ne útazzak. Én mind megfogadtam. –

Itten már, Méltóságos Úr, elhagyom a’ napi számolást, és tsak hónaponként rakom fel, mik estek, a’ miket én is tudok, és a’ miket bizonnyal tudok.

Aprilis Hava’ fogyta. Én a’ szobába kíméllem és pihentetem magamat. Addig ellenségim, irígyeim, Kissebbítőim híreket kőltenek, anekdotákat hintegetnek. Így foly

Május hava is. És már Professor^* is részt vesz a’ pletykába; és egy előkelő Háznál a’ torba felgyűlt érdemes publikumot az én nevemmel ’s a’ maga monastica anekdotáival distrahálja. Így terjed ez a’ tónus, több érdemes Előkelő értelmes okos emberek által több fontos és fontatlan gyűlésekbe. – Én magamat nem menthettem, és az ügyet az Abderiták^* eldűjtötték.

Junius hava. Ebben is, valamint a’ másik hónapban, az Anekdoták és az Einfallok szaporodnak, a’ régiek jobban kipalléroztatnak. Hallik a’ híre is, hogy a’ Pap és Professor^* Actioinak Purumát a’ Mélt. Uraság Typographia alá kikérette, Dr. Sándorfi Úr vitte fel Váradra, még Sz: György napi Vásárkor^* vitte fel, sőt meg is igazgatták az Irók ’s a’ t. „Édes Istenem! Dr. Sándorfi Úr vitte fel, és Vásárkor! a’ ki engem akkor hozott bé, és egyszer házamnál is volt! – Az Uraság maga vitette fel, és typus alá! – Ha az Uraság magamat is, munkámat is méllyen meg nem gyűlölt volna: talán az a’ Doktor ugyan akkor felkérte volna tőlem is az én tsekély Poémámat, mellyről tsak ugyan meggyőződve érzem, hogy van az ollyan annak a’ mi ő, mint a’ más két actio annak a’ mik ők. Titkos Irígyimnek ’s a’ Susurroknak tulajdonítsam é ezt a’ következést, vagy minek? Mit feleljek most annak a’ tsínos Kissebbítőnek, ki a’ Tanáts háznál publice^* így szólott; Lám, u: m: a’ híres versek még tsak jó szót sem érdemlettek!” – Igy töprenkedtem magamba, örökös votumot fogadván minden Solennitás ellen, ’s vártam mégis mind tsak az időtől. De az alatt a’ kűlfőldi és idevaló, jó és rossz akaró, idegen és esmerős, a’ ki tsak belém bökkenhetett, mind azt tudakozta, hát mit adott Rhédey Úr? Én természeti egyenességemből eggyűgyűen feleltem Semmit se. Ezt senki se hitte; és azt gondolta sokszor a’ legjobb emberem is, hogy valami politikám van, a’ miből tagadom. Nem is tsuda: mert még haza sem jöttem, mikor már néhol 200 ftot, néhol 100 Aranyat, sőt pensiot etc. hirhesztettek el. Sőt most 3-4dik postával vevém egy túl a’ Dunai Uraságnak^* a’ Levelét, mellyben aggratulál,^* hogy nagy kedvet nyertem Verseimmel Váradon, ’s hogy a’ miatt a’ Bihar Vmegyei Nemesség concurrálván 10.000 való Capitalíst hányt öszve persionalis fundusúl^* ’s a’ t. Az illyen hírek ugyan az én tettetés nélkűl való feleleteim által, és a’ Kajánoknak Anekdotái miá körűlöttünk tsak hamar megszűntek: de a’ hát mit adtak felől kérdező Szúnyogoknak aprólékos rajjai nem szűntek meg alkalmatlan dongásokkal és néha még tsípésekkel is háborgatni.

Julius hava. Így tőlt el az idő: így szenvedett az én betsűletem, így az én nyúgodalmom: míg más oldalról mellyemnek a’ Váradi gyúlladás által megromlott belseje mind jobban jobban fogyatkozni, elmém és kedvem tompúlni, szomorodni, komorodni, ’s egész egésségem a’ maga fő principiumiban bontakozni kezdett. Ehez az öszverontsoltt Systemához nem kellett már egyetlen egy ütésnél több: és az is betsűlettel elérkezett. Látám a’ tőlem ellopatott, értetlenűl lehányt vetett, Absyrtus módjára Medéai kezekkel tagokra darabolt^* széllyelszilált Poémámat – nevem alatt – hírem nélkűl – Világ elébe botsátva! Ezt az érzést az embereknek 15/30 nem értené; 10/30 kinevetné; a’ hátra lévő 5/30 közűl is kevés volna a’ ki magát illyen esetben a’ valóságos Künstleri karakterbe tudná tenni. Méltóságos Úr! egy Uralkodó akármelly Künstlernek Munkája eránt magának többet a’ Veto jussánál nem kívánt megtartani: ha valamit benne nem szeret, kitörőlteti, sőt olly igazságos hogy meg engedi magával jobbíttatni: Nem véteti el még a’ pensionatus Kapellmesterétől is az Operát, hogy magának vagy Hőflingjének Capriciája szerént hányatván el a’ scénákat, más formába tégye közönségessé: nem töreti le az Izis álló képéről a’ sok emlőt, mert sok az egy asszonynak, sem a’ Jánus egyik ábrázatját idegen Pictorral bé nem mázoltatja: a’ kéz írásokat az Iróktól nem gyűjteti öszve hogy Cancelláriáján elforgattatván ki-adassa: sőt ha a’ Censura nagy részét most kihúzza is a’ Kézírásnak, az Iró szabad akaratján áll, hogy mívét vagy egész új formára vegye, vagy azokkal a’ Censura miatt esett tsorbításokkal a’ köz fényre ki ne állítsa. És én rajtam ’s munkámon többnek elkövetésére formáltak just. Méltóságos Úr! már abból, hogy az én munkámat a’ Papokéval Sándorfi Úr el nem vitte, magamat megútáltnak ítéltem: de az haggyán, – azt a’ többi után írtam volna – ; de mikor az első nyomtatott exemplárt megláttam, már akkor, méllyen és a’ legbelsejéig érzettem a’ méltatlanságot, a’ megsértetést, és azt a’ kitörűlhetetlen nemes bosszúságot, mellyet a’ Teremtő önnön magunk féltésére mellyünk körűl mozgásba hozott.