Nemesszívű Magyartársom! Melly öröm fogta el ködbe borongó lelkemet, mint öleltem betses Emlékezetedet (megengedj hogy hazafiui elragadtatásom a’ Quiritek’ tonusán
*
Quiritek’ tonusán: Quirites volt a római polgárok hivatalos megszólítása.
beszélltet Véled, közelebbről érzem hozzád magamat ha második személyben szóllíthatlak)
midőn Ujságainkban olvastam,
*
Ujságainkban olvastam: ld. a Jegyzeteknél a Keletkezésről mondottakat.
hogy
Gebhárdnak Magyar Historiáját,
*
Gebhárdnak Magyar Históriája: Ludwig Albrecht Gebhardi hannoveri történész négykötetes magyar történetéről van szó (vö. Kosáry, 1980, 578. l.), melyet magyarul Kultsár István adott ki.
ama betses Könyvet! Magyarjainkkal megesmértetni szándékozol; azt én e’ Levelemben ki nem nyomhatom: képzelj egy embert, a’ ki a’ Világi életben való gyönyörűségét abban akarta keresni, hogy ő holtig Árpádon dolgozhasson, ’s mindjárt képzeled örömemet, érted Erántad való tiszteletemet, érzed háládatosságomat. – De egy dolog van Gebhárdiban, a’ mi engem úgy is mint Árpád’ íróját, úgy is mint Magyart ígen-ígen
interesszál, felőle való Tudósításodat ’s Értelmedet ha kinyerhetném, köteleznél. Azt mondja t. i.
Gebhardi,
*
Azt mondja Gebhardi: itt a Hunnusokról szóló fejezetre, annak is főleg a jegyzeteire hivatkozik a költő (Kultsár kiadásában: I. 230–276. l.).
hogy a’ Magyarok tsak azért vették fel Őseiknek a’ Hunnusokat, hogy a’ magok Nemzetének Történet-Könyveit az
Átilla’ fényes tetteivel
feltsitsézhessék! Én azt tartom, hogy
Ns. Nemzetem ditsősségének nevelésére
Átilla nem szűkséges: de még is úgy tartom, hogy
Schlőtzer*
Slőtzer: A hozzá kapcsolódó témáról ld. részletesebben az 1802. szeptember 16-i levélhez
* fűzött jegyzetekben.
után, a’ ki (én legalább úgy ítélek) egy a’ nemzeti részvétellel legtelyesebb írók közűl, megbántanak bennünket némelly ujjabb ’s az ujjításra viszketőbb német írók, a’ midőn azt akarják imígy amúgy megvítatni, hogy a’ Hunnusok és Magyarok nem egy nemzetből valók voltanak. Magam is ebbe a’ vélekedésbe voltam, mikor 1799ben
Csurgón a’
Mr. Históriából
Exament tettem;
*A csurgói vizsga, melyet újdonsült tanítványaival tartott, 1799. július 11-én volt (vö. az 1799 nyarán írt levél jegyzetét
*).
de azolta való olvasásim ’s visgálódásim arra a’ részre állítottak, a’ mellyen az eddig való Külfőldi és Nemzeti Iróink voltanak. A’ Németeknek minden erőssége tsak tagadó, állítót bennek egyet se láttam: nékünk pedig minden lerontott okaink mellett is megmarad kettő, t. i. 1/ Hazai régi Historicussaink, kik ha nem régibbek is Béla Király nevetlen
IróDeákjánál, de történeteiket a’ régi (még a’ Tatár pusztítás előtt meglévő) Krónikáinkból szedték; és 2/ Egész Nemzetünknek hagyományja, melly a’ legutolsó, legírástudatlanabb Parasztjainknál is megvan, a’ mellyet ha históriai ’s anthropologiai
Crisisre vészünk, talán legcsalhatatlanabb bizonyság, ’s
Dátumok’ nem létében, én előttem ugyan a’ legtiszteletesebb.
*E gondolat részletesebben kifejtve olvasható a CsADjegyz.-ben: „Magyarjaim! Literátorok! ne tsak a’ külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a’ rabotázó egyűgyű Magyart az ő erdeiben és az ő Scytha pusztáiban, hánnyátok fel a’ gyarló énekes könyveket, a veszekedő Predikátzókat, a’ szűr bibliopoliumon kiterített szennyes Romántzokat, hallgassátok figyelemmel a’ danoló falusi leányt, és a jámbor puttonost; akkor találtok rá az Árpád’ Szerentsi táborára, akkor lelitek fel a’ nemzetnek ama’ mohos, de annál tiszteletesebb maradványit, a’ mellyeket az olvasott és útazott uratskáknak társaságában haszontalan keresnétek.”
De hosszan ebbe a’ dologba ereszkednem nem lehet; elborít a’
Materia bő volta, ’s ki fogy magábol a’ Levél. Szokása szerént tsak enyeleg és vagdalódzik
Schlőtzer, mikor azt mondja az
Északi Históriájában,
*
Schlözernek a magyarokhoz való viszonyára nézve árulkodó az a mondat, amely Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen című művében szerepel: „Egy jelentéktelen, nyers ázsiai horda, akik csak német segítséggel lettek egy hatalmas, művelt európai nemzet” (idézi Kesztyüs, 1991, 360. l.).
hogy a’ Magyaroknak tsak annyi közök van a’ Hunnusokhoz, mint a’ Frankoknak a’ Zsidókhoz.
NB. Az Öreg Úr tsak ollyan embere volt a’ Magyaroknak, mint a’ Frantziáknak, mellyet megmutatni nem volna nehéz. Az Árpád’
Plánumán való gondolkodás, őseink idejebéli Régiségeknek öszvekeresése, az akkori dolgokra való olvasás, megesmértették velem a’ Belföldieken kivűl
Fischer,
Spittler,
Büsching ’s a’ t. találgatásait e’ dolog felől.
Engel és
Katona Urak nékem igen tetszenek, noha olly nagy tudomány mellett mindenik tsinálhatott volna még többet is de tán tzéljok másra siettette őket. A’ jó
Pálma Úr is a’ 3dik Kiadásban már alá fekütt a’ Német
Crisisnek. Kár! – Óhajtanám a’ Magyar Historiának attyát, ki nem érti ezen a’ Néven az idvezűlt
Prayt? a’ legutolsó
Munkájában e’ felől látni, de még az kezembe nem akadhatott. Illyen bajos ám,
Ns. Barátom! tudományos Hydropicában lenni, ’s forrástalan megyében nyavalyogni!! Ti Pestiek boldogok vagytok, mert kezetek alatt van a’ Nagy
K. Bibliotéka, és a’ mi egy nationálistának még többet fog használni, a’
Szécséniana.
À propos! mi van már ebből ’s ennek felállitásából? Mi ide le azt halljuk, hogy ebbe minden Magyar nyelven írott, és minden a’ mi Nemzetünket akármiképp illető Könyvek öszve vagynak gyűjtve, és hogy
Pesten a’ Köz Haszonvételre rövid időn ki is fog nyíttatni.
Mi Dacusok
*
Dákus: a dák ókori nép, amely a mai Erdély területén élt, Csokonai 1801-ben
* s 1804-ben
* írt leveleiben is említi, az ittenihez hasonló értelemben.
az illyen nagy Szándékokról olly későn hallunk
alig-hával is valamit, mint az Új Párisi Módikról, vagy még későbben. – Ha
Kiss István Úr nem éppen akkor szolgáltatta volna az Úr Levelét kezemhez, mikor már a’ Szekérre űlt: úgy felkűldöttem volna a’ Grófoknak szolló Leveleimet a’ Könyvekkel, de most már várnom kell valami jó
Pesti alkalmatosságra; azomba még most sem tudom, hová kelljen a’
Grófnéét Ő
Exc:ét titulálnom. Tisztelem az
Ifjú Grófot Ő Nagyságát, az Úrnak pedig lélek-adó Levelét ohajtva várom; változhatatlanul
etc.