Megjelenése: A levél egy része megjelent a Tudományos Gyűjteményben (Clementis, 1818, 91–95. l.) egy bizonyos Clementis közlésében, sok pontatlansággal. Toldy (CsMM, 1844, 865–871. h.) Stettner György másolata (MTAK. RUI 4-r 37.), valamint egy másik, számára is ismeretlen eredetű másolat alapján közölte; a Kazinczyhoz szóló verset külön is (786. h.). A Pesti Napló csak a verset adta ki a sárospataki másolat (SpK. 1722.) vagy egy arról készült másolat alapján (1860. február 9.), megjegyezve, hogy a vers mellett egy „értekezés” (t. i. maga a levél) is létezik. Kommentár és a vers utáni rész nélkül közölte a Hortobágy című lap (1865., 19. sz., 73–74. l.); e változat nem áll messze a Toldy-féle variánstól. A Harsányi-Gulyás, 1922 (II. 687–694. l.) Toldyt követte, megjegyezve, hogy összevetette a sárospataki kézirattal. A verset önállóan is szerepeltette (II. 109–110. l.), utalva a levéllel való összefüggésre. A KazLev. (II. 434.) csak a verset hozta, az autográf tisztázat (MTAK. M. Irod. Lev. 4-r 41. 117a.) alapján. A verset közölte továbbá a CsÖM, 1942 (592. l.), a CsÖV, 1956 (II. 49–50. l.), a CsÖV, 1967 (II. 43–44. l.), a CsMM, 1973 (I. 620–621. l.) és a CsMM, 1981 (I. 557–558. l.). A vers címe a CsMM, 1981 kivételével mindenütt Kazinczyhoz, mikor kiszabadúlt, a CsMM, 1981-ben: A magyar Orpheushoz. A CsMM, 1973 (II. 879–885. l.) és a CsMM, 1981 (II. 432–436. l.) közölte a teljes levelet is, Toldy alapján.
Szövegkritika: Toldy a következő jegyzetet fűzte közléséhez: „Én két másolatot használtam: egyike, melly teljes, egy ismeretlennek szívességéből jött birtokomba, ennek forrása ismeretlen előttem; de hitelességét megalapítja a Stettner György által velem közlött, bár nem egész, de Cs. önkezü leveléről a legnagyobb diplomaticai pontossággal másolt példány által”. Toldy kiadásának alapja tehát az ismeretlen eredetű másolat, amelyet Stettner töredékes, de az eredetiről készült másolatával ellenőrzött. Ez utóbbit Stettner 1844. május 15-i levelében küldte meg Toldynak, a következő sorok kíséretében: „Hogy lásd milly részvéttel viseltetem, folyvást, vállalatod iránt: ímé ide zárva közlöm Csokonay’ egy levelének hű másolatát, a’ nálam lévő eredetivel, a’ legnagyobb diplomatiai pontossággal (még a’ toll’ hibáira nézve is), össze egyeztetve. Ámbár neked, ki az írók’ orthographiai sajátosságaikat semmibe látszol venni, nem sok okod lehet ezen másolati hűséget méltányolnod. Áll az egész 3 negyedrétű levélből, Csokonay’ félre ismerhetetlen kezével sürűn tele irva; tartozott hozzá még egy negyedik levél is, ’s hogy arra is több tételeknek kellett irva lenni, mutatják ezen töredék’ végszavai: »Soha egyszer-egyszer« mellyek egy újabb eszmérei áttérést jelentenek. –” (MTAK. M. Irod. Lev. 4-r 112. 232.; közli Taxner-Tóth, 1987, 133. l.). Az ettől a levéltől elszakítva található másolat utolsó lapjának a szélén, haránt irányban Stettner megjegyzése olvasható: „Az eredetivel összeegyeztette Pápán, Május’ 14d. 1844. Stettner György mp.” Ha Toldy – mint e levél közléséből is látszik – nem „méltányolta” is Stettner másolatának „diplomatai” hűségét, számunkra ez igen nagy érték. Mi fordítva járunk el, mint Toldy: a leghitelesebb Stettner-féle másolatot választjuk alapszövegül, s csak ahol az megszakad, onnantól pótoljuk azt Toldyból.
További kéziratok
1. DIM. K. X. 75. 86. 1. 1a–6a. Másolat.
2. DEK. Ms 92/1. 45b–49a. Borbély János másolata.
3. SpK. 1722. 78–80., 86–90. Töredékes másolat (vö. Stoll, 1963, 604.).
4. MTAK. M. Irod. Lev. 4-r 41. 117a. A Kazinczyhoz szóló vers autográf tisztázata, Kazinczy megjegyzésével.
5. MTAK. M. Irod. Lev. 4-r 37. 1. A Kazinczyhoz szóló vers másolata, az első sorok magától Kazinczytól, a továbbiak Kazinczy Gábortól származnak.
A K1 és a K2 elég pontosnak bizonyult a szövegösszevetés során, bár a helyesírásuk ezeknek sem hiteles, s valamivel nagyobb szövegszerű eltérést mutatnak a Stettneréhez képest, mint a Toldy-féle változat. A K1 és a K3 vagy egymásról készültek, vagy azonos a forrásuk (megegyezik a címük, továbbá több jellegzetes ponton is teljes az azonosságuk). E két másolat szövege és a Toldyé igen közel áll egymáshoz, nem lehetetlen, hogy közös a forrásuk; hogy Toldy a K1-t vagy a K2-t használta volna, vagyis, hogy ezek egyike lenne az a bizonyos ismeretlen eredetű másolat, a mégis meglévő eltérések miatt nem valószínű, de ki sem zárható. A K3 csak a levél kis részét őrizte meg, amint erre címe is utal: „Baradla barlang leírása folytatása”. A K4 és a róla készült K5 csak a verset tartalmazza, megerősítvén a másolatok hitelét, csak két apróbb, verstani jellegű javítást kellett végrehajtanunk ezek alapján.
Keletkezése: A levelet Csokonai anyjának címezte, de valójában Nagy Gábornak szánta. Mint az e napon írott másik leveléből* kiderül, a tartalom miatt biztonságosabbnak ítélte ezt saját házához küldeni a levél vivőjével. Csokonai halála után Puky István a költő anyjától kérte e levelet vissza: „A’ Barlang le írását igen ohajtanám, ha vélem közölné, hogy akkép a’ rólla való jegyzéseim tudtára adhatnám.” (CsEml. 225. l.) A levél irodalmi igényű beszámoló, útirajz az aggteleki túráról és az éppencsak kiszabadult Kazinczynál tett látogatásról, egy sereg hír, információ kíséretében. Megtudjuk belőle azt is, hogy kiadási terveit előkészítendő Tiszaigaron tölti majd idejét (vö. Vargha, 1974a, 303. l.).
A Kazinczynál tett látogatásról maga Kazinczy is megemlékezik a Pályám emlékezetében: „Puky István úr a pataki examen alatt megtudá itthonlétemet, s a nála sok holnapok olta lakó Csokonaival július 14-én kijöve hozzám.” (KazMűv. I. 388. l.; ld. még erről KazÉlet. 202. l.) A Csokonai által hozzá írott vers kéziratára ezt jegyezte fel: „Regmeczre hozta a Pataki examenről Jul. 13d. 1801. visszanyert szabadságomnak 16dik napján”, de a cím alatt itt is a július 14-i dátum szerepel. Mint Csokonai beszámolójából kiderül, többször is találkoztak, így a verset az egyik, feltehetően nem az első találkozás alkalmával adta át Kazinczynak.
Kapcsolattörténet: Csokonai utolsó négy levele kérdéseket vet fel a költő életkörülményeit, édesanyjához való viszonyát illetően. „Különös és megoldhatatlannak tetsző, homályos feszültséget visz be az anya portréjába haldokló fiához való viszonya. […] 1804 decemberében kelt levelei szerint volt köztük valami, fájdítóan elidegenítő” – írja Szauder József Csokonai Józsefné portréjában (Szauder, 1980, 21. l.). Ezt a meglátást továbbfűzve írja Vargha Balázs: „Csokonai 1803 nyarától [inkább tavaszától] kezdve szinte egyfolytában betegeskedett, hol enyhébben, hol súlyosabban. És nyomorúságában kénytelen volt folyvást olyan helyet keresni, ahol módja vagy legalább reménysége lehetett volna a pihenésre, kezelésre, gyógyulásra. Keresett a városban, a környéken, akárhol. De otthon nem. Csak otthon nem.” (Vargha, 1989, 231. l. Az alábbiakban elsősorban Szauder József és Vargha Balázs itt idézett munkáira támaszkodunk.)
A költő
életkörülményei az 1802-es tűzvész után rosszak voltak, folyamatosan pénzzavarban volt, nemhogy munkái kiadását nem tudta biztosítani, de leégett házuk rendbehozását sem. Az 1804 tavaszán hozzájuk érkező
Gál László még romokat talált: „Az 1802-dik évbeli nagy tűz előtt, udvarának hátulsó része felé a’ funduson keresztűl egy nagy istálló is volt félszerrel eggyütt, mellynek háta megett a’ fundus leghátulján szép kis virágos kertje rózsa-lugassal, ’s egy különös nagyságú bodzafával melynek terebélyes árnyéka alatt valamint dolgozni, úgy barátival is vígadni szeretett. Láttomra már mind az istálló, mind a’ kis kert kormos omladék, ’s pusztaság volt.” (
CsEml. 406. l.; vö. az 1802. június 15-i levél jegyzeteit.
*) A költő az újjáépítéshez csak 1804 nyarán fogott hozzá, július 19-től október 31-ig naponta lejegyezte a vásárolt építőanyag mennyiségét és árát, a végzett munkákat és a kifizetett munkabért (MTAK. K 3/27.;
CsMM, 1981 II. 347–352. l.). Az építkezés során alakította ki
Kazinczy nyomán azt a kis „múzeum”-ot, amelyről
Rhédeynek* és
Bek Pálnak* írott leveleiben is megemlékezik, s amelyről a kortársak is említést tesznek.
A ház újjáépítésétől azt a nyugalmat is remélte, melyben erőit nagy tervének, az
Árpád-eposznak a kidolgozására összpontosíthatja:
„Ezenn én holtig akarok dolgozni, és e’ tzélra kuporgatni egy kis pénzt, hogy magamnak egy kis kertet, másfél szobát, és 10–12 historiai könyvet szerezhessek. Mert harmadévi Desolationk miatt, egyik sem lévén; írásaim szerte széllyel vagynak, leveleim, rendeletlenűl, válaszolatlanúl, gondolatim, planumim, elszilálva”* – írja
Kazinczynak 1804. június 14-én. Ez a szoba megoldhatta volna fonák, megalázó helyzetét, amelyről kortársi emlékezésekből van tudomásunk: „Midőn Cs. téli időben fakéméllésből anyjával azon egy és nem igen tágas szobába vonúlni kénteleníttetett, hogy az ő megháboríttatása nélkűl, anyja is látogatóit fogadhassa, ennek fennálló nagy ruhatartóját kiüríttette, abba kis székét és asztalkáját helyhezvén s ajtaját világosság okáért nyitva hagyván, ha abba beűlhetett: az egész világtól elszigetelve tudta magát képzelni, teljes figyelemmel tudott olvasni, gondolkodni és írni.” (
Sárváry Pál,
CsEml. 399. l.)
A költőnek édesanyjához fűződő viszonyát elég sűrű homály borítja. Fennmaradt ugyan Csokonai Józsefné kéziratos emlékezése, ez azonban meglehetősen szűkszavú: „N. Csokonay Mihály kedves Fiam volt tizenkét 12 esztendős hogy Édes Attyától reám maradot árvaságra, akkor végezte a Poéta classist, az után kétt esztendeig az oratoria Classist járta, annak utánna hétt esztendeig Deák volt, a’ melly hivséges volt tanúlásában, olly hivséggel igyekeztem szükségeit tellyesiteni, a’ mellyeket már kisded korában nagyon érezvén vélem egygye forott szive, igaz fiúi szeretettel viszonozta halála orájáig, a’ kiről azt mondhatom hogy soha egy szavával annyival inkáb tselekedetével, soha meg nem szomoritot, minden bajait tsendesen hordozta, a’ volt leg nehezeb elötte, hogy énis véle együtt éreztem mindeneket.” (MTAK. K 3/9.; CsMM, 1981 211. l.) A kortársi emlékezések ugyancsak megszépítőek, a „napsütésesebb” oldalról szólnak, a fia emlékét ápoló anyát festik meg. Sárváry Pál a külsejében kevéssé feltűnő, de annál kifinomultabb lelkiekkel bíró, művelt, irodalmi felolvasásokat tartó, azokban jeleskedő asszony alakját állítja elénk (ld. CsEml. 393. l.). Gál Lászó, az egykori kosztosdiák, megerősíti ezt a jellemzést, még a felolvasások tényét is (CsEml. 401. l.). Ebből kiindulva hagyományozódott az utókorra „a kedves anya” (Haraszti, 1880, 218. l.) stilizált képe, mely elfedni látszik az emberi kapcsolatok bonyolult szövését.
Csokonai Józsefné Diószegi Sára (1755-1810) igen korán, harmincegy éves korában özvegységre jutott, s – pár év alatt elvesztve apját, anyját, testvérét is – teljesen egyedül maradt, önmagára hagyatva gyermekei eltartásában és nevelésében (vö.
Szauder, 1980, 19. l.). Az anyagi biztonság megrendülését jelezte az is, hogy 1788-ban, a Hatvan utcai házat elárverezték a fejük felől, s a Darabos utcában, a kollégium háta mögött vettek egy nádas házat a 221. sz. alatt (vö. minderről részletesen
Zoltai, 1905, 103–11. l.;
Kilián, 1976, 387–410. l.;
Csejtei, 1990;
Szilágyi, 1990, 506–510. l.); itt éltek halálukig, ez égett le 1802-ben. Az élet által megkeményített asszony magatartásában Szauder József valami makacs rátartiságot vél felfedezni (21. l.), ami nehezen illeszkedhetett fia bohém természetével (vö. Vargha Balázs, i. m. 234–235. l.). Csokonai anyjáról alig tesz említést, csak itt és még 1798-ban,
Festetics Györgyhöz írott levelében
* szól személyesebben, 1801-es, szintén
Festeticshez szóló levelében
* mindössze megemlíti, június 26-án, hirtelen elutazásakor keszkenőt küld neki.
* A hozzá írott 1801. július 19-i levél
* valójában
Nagy Gábornak szól, óvatosságból címezte csak anyjának, nincs is benne semmi neki szóló, a másik fennmaradt levél
* pedig rövid üzenet. Kapcsolatukról ezekből nem sokat tudhatunk meg.
Az utolsó időszakról azonban, éppen a szóban forgó utolsó négy levél alapján, bizonyos információkat nyerünk. Feltűnő, s elsősorban ez ütött szöget a kérdést alaposan vizsgáló Szauder József és Vargha Balázs fejébe is, hogy az egyre gyengülő költőt nem az anyja ápolja, sőt, nemhogy otthon nincs, de egyenesen menekül onnan. Bek Pálnak írja kályhát kérő, november 10-i levelében:
„A’ kis Museum hangos, és benne a’ Purizálónak ujjai meggémberednek. – De sokkal inkább hangos és alkalmatlan egy ollyan Curának folytatására, melly gyakori fomentumokkal, főzésekkel és fördésekkel van egybeköttetve, és a’ melly miatt 16dik Octobertől fogva még mindég más’ házánál kénteleníttettem patzienskedni.”* December elejéig a metsző ifjak adtak neki otthont és szeretetet, amit e levélben meg is köszön, de gondozása mégsem volt teljesen kielégítő:
„itt a Metszők Quártélyán sokat a mit kellene, nem tselekedhetni, alkalmatlanság is van ollyan, a’ mi efféle nyavalyában bajt és hátramaradást okoz. Legfőbb és minden kűlső belső szereknél használatosabb volna a hátgeréncznek végig való dörgölése: de azt magamnak lehetetlen megtsinálni, mással pedig nints kível tétetni. Ez után való dieteticum a’ Nyugodalom volna vagyis a’ Tsendesség: már itt ebben sints módom; otthonn pedig még úgy sem.”* A metszők azonban hosszabb külföldi tanulmányútra indultak, neki is mennie kellett:
„Most is azért megyek Deretskére, hogy mivel sem otthonn a’ magunk’ házánál, sem másutt a’ Városban, Curámhoz szűkséges Commoditással nem lehetek: ott egy szobát, és szolgálatomra egy fiút és öregasszonyt fogadván, a’ Doctor intézése szerént, fogyatkozás nélkűl vitethessem az orvoslás’ rendét.”*
Valóban rendkívül különös ezt így végigolvasni, tényleg gondolhatunk kapcsolatuk megromlására, de az sem zárható persze ki, hogy anyja maga sem volt ekkor abban a helyzetben (például akár egy betegség miatt), hogy fiát ellássa, a félig felépült ház pedig nem biztosíthatott megfelelő körülményeket egy súlyos beteg számára. Akármi is volt az ok, tény, hogy Csokonai utolsó hónapjaiban vendégeskedésre kényszerült, idegen kezek ápolták. Hogy mikor került vissza anyja házába, nem tudjuk, az emlékezések szerint azonban ott halt meg 1805. január 28-án (
CsEml. 401., 408. l.;
Domby, 1817, 61. l.). Az 1804. december 10-i levél
* ugyanakkor nemcsak az otthonról való menekülés kétségtelen dokumentuma, hanem a költő anyjáról való legszemélyesebb vallomását is megőrizte:
„Én, ha számkivetésbe kűldődném: talám az Anyámtól bútsúznám legkevesebb szókkal, sőt éppen némán.”*