Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

[I.]

A’ Khínaiak Nyelvekenn, a’ melly teméntelen Irók¹ bizonysága szerént minden Nyelvek között legbővebb, van eggy igen régi Könyv, a’ mellynek öt része van, és Shi King-nek hívják: 300 Óda van ebbe a’ Könyvbe az Erkőltsökről, Kötelességekről, Virtusokról; a’ mellyekbenn azt mondják a’ numerusoknak Kellemetes édességét, ’s a’ Képeknek Venustássát találhatni. Eggyet ezen Ódák közűl, a’ melly nékem felette tetszett, elő hozta Confucius, az a’, ha szabad úgy szólanom, Chinaiak Plátójok. Jones szabad fordítása.

Jeles maradványja ez a’ Régiségnek; mert az a’ fejedelem, kit a’ Kínai Poéta ditsér, K. U. születése előtt élt minteggy 800 Esztendőkkel: megmutatja továbbá az Elefánttetem metszőtől, és Drágakövek pallérozójától vett hasonlatosságokkal, mennyire mivelte a’ legrégibb Esztendőkbenn ez a’ legelmésebb Nemzet a’ szép Mesterségeket.

Indiai nyelvenn sintsenek kevesebb Versezetek;³ hanem az újabb Indusok, minek utánna a’ Mogolok Dinástiáját közöttek felállították a’ Timur’ Unokái, telyességgel Persáúl írnak, azért a’ Persákhoz kell öket ragasztani. Beszédjek neme felemelkedett és méltóságos, illyennel élnek, vagyis inkább vissza élnek; a’ mit némelly versekből (subinsulsumok ugyan) észre vehetünk, a’ mellyeket eggy Indus készített, azoknak rendéből, a’ kik Bramanoknak neveztetnek. Ugyanis ez, eggy jeles méltóságú és Tudományú férjfit akarván megdítsérni, eggy Versezetet tsinált; a’ mellyel az ő Pátrónussát az Egekre emeli, és ezekkel a’ tumidus és nevetséges szókkal szólítja meg:

Történetből ott állott, mikor ezeket elémondták, Bernir Orvos,⁴ eggy in primis tudós férjfi, és gyönyörüséges Iró, a’ ki akkor Indiába múlatott. Ő annak az embernek insulsa hízelkedését kinevetvén, ezt súgta a’ fejedelem fülébe, a’ kivel igen-nagyon familiariter élt, Tehát fejedelem vígyázz, hogy gyakrann űlj lóra, ne hogy a’ szegény népek olly gyakori főld indúlásokkal igen rosszúl járjanak. Akkor ő nyájasann: Ezért, u[gy] m[ond], szoktam többnyire lektikába⁵ járni.

Hanem millyen vólt a’ régi Indusoknak, a’ kik a’ Coromandeli Tartománybann laktak, Poesissok, épenn nem tudjuk. Van ugyan eggy felette régi Indiai Könyv, a’ melly egész Asiábann dítséretes, a’ mellyet az Arabsok Calila vva Demna-nak hínak, és a’ mellyet majd minden Európai nyelvekre fordítva találunk.⁶ Ebbenn megengedem, hogy igen nagy gravitas és bőltsesség van; de tellyességgel nem látszik benne az a’ poétai Virág, és Szín: a’ mit megtudhatunk eggy tudós Arabsnak hív fordításából, a’ mellynél semmi exilébb, semmi alatsonyabb, semmi a’ Poesistól inkább idegen nintsen. Azutánn pedig a’ Persa, ’s osztánn a’ Török fordítók tsudálatos fodorításokat, hogy úgy szóljak, és festéseknek színeit adtak hozzá.

A’ Tatárok Poétái is bévévén nálok a’ Mohammed’ vallását, Arabs és Persa Nyelvvel élnek; nemis kételkedem benne, hogy nékiek fellengős és tűz eszek ne vólna, bátor eggy kítsit horridumabbis: a’ mellyet ki láthatni a’ Zafar nama Könyvnek azon két Verseiből, a’ mellyekkel a’ Tatároknak győzhetetlen Királyok, Timur, mondatik, hogy az ő Katonáit a’ keményenn való hartzolásra lobbantotta.

Az erős férjfiak Tivornyájának helye a’ Hadnak mezeje; a’ Vígság Danlása pedig, a’ Hartzolóknak Kiáltásai; borok, az ellenségnek Vére; és Kantsók helyett mindúntalan kardokkal és nyilakkal élnek.

Továbbá azt állítja eggy hiteles derék iró Ibn Arabshah, hogy a’ Korásmia, és Sogdiana Lakosai hasonlóképenn kedvellik a’ Poesist, hanem ezek különbbek amazoknál: annyira, hogy azoknak fő Városábann, még a’ gyermekis a’ Bőltsőbenn leg delicatusabb és énekkel határos Szózatokkal vagiálnak. Lásd. Jones p. 11. Schol. és Herbel: Bibl. Orient. pag. 1001.

Nem kételkedhetni hogy az Arménusoknakis és Syrusoknakis, vóltak saját Poétáik. Kirchernek a’ Musicáról írott könyvébenn, némelly Arméniai nyelvenn lévő elég venustus versek hozattatnak elő; és Herbeló dítsér eggy valami Syrust, a’ ki a’ Homérus Versezetjeit anyai nyelvénn felette ékesenn hogy le forditotta mondatik.⁷ Hanem, azt tartom, igen kevés versek vagynak mind ezenn mind amazonn a’ Nyelvenn; mert midőn a’ Mohammedánusok a’ Keresztyéneknek többnyire minden Könyveiket megégették Ásiábann, a’ szer felett babonás Papok, tsak azokat kívánták a’ Lángok alól kiragadni, a’ mellyeket a’ Vallásra és a’ Szent Tudományokra tartozni gondoltak.⁸

Gondolom, ugyan az történt a’ Szeretsenekennis; a’ kiknek nyelvét bátrann számlálom az Ásiaiak közé, ugymint a’ melly az Arabshoz leghasonlobb, ’s kétség kivűl Asiából eredett.

Továbbá Szeretsen Nyelvenn, én tsak kevés jeleit láthattam a’ Poësisnak. Gyakorta tzitálja Ludolfus eggy Szeretsen Versezetét^* de Fastis, vagy a’ mint ő szól, az Égi és Főldi Dolgoknak Dítsérésekről, a’ melly elég gyönyörűségesnekis, elég ékesnekis látszik; és, ha szinte bővnek látszikis és felesleg valónak a’ tsudák el beszéllésébenn a’ Poéta, benne mindazáltal eggy valami ενθεος-i égés és elmének ereje tündököl, azonkivűl az ő Versezetjét azon víg Képekkel tzifrázza fel, a’ mellyekkel szokott többnyire az egész Ásiai Mondás megvilágosíttatni. P. o.

Vólt még eggy Szeretsen, a’ kivel barátságba élt Ludolfus, és a’ ki úgy látszik poétai elmével bírt. Irt az eggy Elegiát Ernestus Hertzegnek halálára, a’ ki igen gyermek korába halálozott meg; és a’ gyermeknek szépségét dítsérvén, ezt mondja:

„Ortzája Tündöklésivel Haladja (vagy: Meggyőzte) a’ Berillust. Jambus. azutánn bővebben:

Nem tudom, valyon sokan a’ Görög Poëták közűl, a’ kiket Lyricusoknak nevezünk, nem az Asiaiak közé kelljen é számlálni; a’ kik közűl némellyek az Ásiai Szigetekbe, némellyek magábann Ásiában, a’ Kissebbikben t. i. születtek, és a’ kik az Arabsok és Persák Poétáikhoz nagyonn hasonlóknak látszanak nem tsak a’ metrumokra és Compositióra, hanem még a’ figurákra, és Versezetjeiknek Árgumentumjaikra is. A’ honnan őket gyakorta hasonlítja öszve ezekkel Jones az ő Könyvébenn.

Mind ezek úgy vélem, eléggé megmutatják, mennyire mivelték az Ásiai népek a’ Poésist; mennyivel felyűl haladják pedig az Arabsok és Persák, a’ következendőkbenn reménylem bővenn meg fogom mutatni. A’ Törököknekis meglesz az ő Ditséretek, de ezek a’ Persákat nagyonn szolgai módon majmozzák, mint a’ Romaiak a’ Görögöket.

Azt tartom akármellyik tudós előtt esméretes az, hogy az Arabsok annyira rá adták magokat erre a’ Mesterségre, hogy akármi dologról ex tempore verseket ontottak, igaz hogy igen tsak középszerűeket, de ollykor valóba igen Szépeket; a’ mellyenn kevésbbé fognak azok tsudálkozni, a’ kik meggondolják abbann a’ nyelvbenn mind a’ metrumok könnyűségét, mind a’ Cadentiák bővségét. Ez a’ dolog pedig ő nálok olly gyakori vólt, hogy még mostis igen sok szavaik vagynak, a’ mellyekkel a’ verseknek hirtelen való tsinálásának mesterségét jelentik.¹⁰ Ezer a’ példa: eggyet kettőt lássunk. Elsőbenn azon Könyvnek, melly Shekerdán-nak neveztetik 14 részébenn ez beszélltetik. Magának az Irónak szavait teszem fel: Mentem, u[gy] m[ond] a’ Poeta Almofadhal, Arrashíd Királynak köszöntésére; a’ kinél eggy kosár Rósa vala, és eggy igen szép, tudós, és poesishez nagyonn értő Leány. Tehát a’ királyhoz közelítettem, ’s ezt mondta, Nosza mondjál ó Mofadhal, a’ Rósáknak egy valami rövid hasonlatosságát. Ezt mondtam azért ex tempore: Hasonlatos a’ Leánynak ortzájához, a’ melly, mikor azt megtsókolja a’ Szeretőnek ajaka, pirossággal kezd elboríttatni. Akkor közbe szólott a’ Leány ugyan azon metrum nemével, Hasonló inkább az én Ortzámhoz, mikor engemet az Arrashíd’ Keze a’ Szerelemnek édes Játszásira provocál.¹¹ E’ versek valóba igen kellemeteseknek fognak eggy Arabsúl tudó o[lvas]ó előtt látszani; és valóba szépek mind a’ Poeta, mind a’ Poetaleány hasonlításai.¹² Másik példáját ennek a’ dolognak emlékezem hogy eggy bizonytalan Szerzőnek Könyvébe olvastam. „Eggy szép és tanúlt Leánykát szeretett eggy az illustrisebb Poéták közűl. A’ Leány viszontag őtet annyira unice szerette, hogy soha sem örvendett, ha tsak jelen nem vólt az ő barátja. Eggy bizonyos Nap hideglelésbe esik a’ Leány, és, már tsak nem megenyhűlvén betegsége, az ágyánn aludtt. Akkor az ő barátja, a’ ki a’ szobát azelőtt el nem hagyta, fördeni ment. Amaz fel serkenvén, kérdi az ő barátja hol van. A’ szolgák azt felelték, hogy a’ Ferdőbenn van: ő tehát eggy darab papirost hozatott elő, és ezen Versetskéket írta, a’ mellyeket azonnal a’ Poétához kűldött: Ah, Lelkem, ha engemet igazánn szeretnél, nem szakasztana el tőlem a’ szerentsének mostohasága; bizonyára nem szeretsz te úgy engemet, mint én tégedet; én maga a’ halál köztt forgok, te a’ Fördőbe gyönyörködteted magadat.” Ahol megkell jegyzeni, a’ szók között való, a’ mint az Ásiaiak tartják furtsa játszást, ugyanis ez a’ szó hímám halált tesz, hammám pedig bányát. „A’ Poéta az ő Szerelmesének verseit elolvasta; eggy kevéssé a’ Papirosra sírt; akkor visszairtt ex tempore: Nem azért jöttem bé a’ Bányába, hogy magamat gyönyörködtessem, mert hogyanis? mikor a’ Kívánságnak tüze ég (lángol) az én Melyembe: hanem nem tett nékem eleget a’ Könyveknek kitsorgása; azért ide jöttem, hogy mindeggyik tagomról sírhatnék.”

Menjünk a’ Persákra. Ezek pedig melly szorgalmatosann mivelték ki a’ Poésist, és mennyire betsűlték azt, meg tudhatni a’ Poétáknak teméntelen sokaságából, a’ kik Persiábann virágoztak, a’ kik’ Munkáinak végig futására nem gondolnám, hogy eggy ember élete elég vólna. Ők, a’ legszebb Metáforával élvén, verset tsinálni helyett ezt mondják: Gyöngyöket fűzni, mint ama’ versetskéjében Ferdusiusnak: „Ugyanis a’ pennának gyémánt hegyével gyöngyöket fűztem; a’ tudomány tengerébe magamat egészenn bé merítettem.”

A’ Törökök, a’ mint feljebb meg van mondva, a’ Persákat követik, sőt, gyakrann olly hívenn, hogy szót szóra fordítanak. De Alcaeust, Archilochust, Bacchylidest, Anacreont másokat, sok helyekenn követett Horatius¹³ mind azáltal a’ Deákot nem kevesebb gyönyörködéssel olvassuk, mint a’ Görögöt. Sok Török versek vagynak azon kivűl, a’ mellyek nem Persából vétetvén, felette kellemeteseknek látszanak; mint azok, a’ mellyekkel Soleiman Császárnak igazsága, jószivűsége, és vitézsége dítsértetik:

„Az ő országlása alatt semmi nyögés nem hallatott, tsak az pendülő Kézívé; az ő országlása alatt semmi egyenetlen görbét nem lehetett találni, hanem tsak a’ Kézívet; az ő Királysága alatt semmi árva nem vólt, az Adeni gyöngyönn kivűl; az ő Császársága alatt semmi vérezett szív nem vala, a’ Khóten’ Moschusánál egyéb.”¹⁴ Nem tsak poétai elméjiket látjuk pedig az Ásiaiaknak, hanem még az ő Nyelveikis a’ poësishoz felette igen alkalmaztatottak; különbbözők ugyan azok eggymástól, de mindenik a’ maga nemébenn derék. Kellemetessége van tsudálatos a’ Persának, bövsége és ereje az Arabsnak, méltósága a’ Töröknek; az 1 ketsegtet (allicit) és gyönyörködtet; a’ 2 fellengősebbenn repűl, és minteggy incitatius fertur; a’ 3 valósággal felemelkedett, de nem ékesség és szépség nélkűl. A’ szerelemre azért és játszásokra a’ Persa Beszéd, a’ Hérósi tettekre, ’s ékesenn szólásra az Arabs, az erkőltsi írásokra a’ Török alkalmatos. A’ Persák a’ Compositióbann redundálnak és diffluálnak, az Arabsok ellenbenn rövidek, castusok, enucleatusok, pressusok; ritkánn effundálodnak, ’s nem élnek vissza a’ Szóknak Bővségével, és gyakrann eggy szóval világosabbann kiteszik érzéseiket, mint mi számos Sententiákkal.

Példa legyen Montanábinak, nobilissimi Poëtae, versetskéje, a’ mellyel a’ Leánynak szépségét írja le: „Mint a’ hóld kitündöklött, és mint a’ myrobalanus ágatskája delicate meghajtotta magát; és ambrának illatját mutatott, (habuit) ’s a’ gyenge fiók szarvasnak tekintetét.” Megkell vallani, hogy a’ Görögök ebbe a’ dologbais, az Arabsok dítséretéhez legközelebb járulnak; mert így ír Pherecrates, vagy annak a’ Fábulának szerzője, a’ mellynek neve Persae: ώ μαλάχας μέν έσορών, άμπνέών δ’ ύάκινθον, – Κάι λαλών μελιλώτινον, κάι ρόδα προσεσηρώς, – ώ ϕιλών μέν άμαράκον, προσκινών δέ σέλινον. – Valóban nints ezenn Verseknél édesebb, nints venustusabb semmi. De már amaz Arabs verseket Deákúl szépenn ki nem lehet

NB. Ezutánn mindég az Arabs, Török, és Persa versekről eggyüvé foglalva. –

Az Asiai Versek metrumáról lásd Jonest P. II., Casiri Bibl. Arab. Hisp. T. I. p. 70 etc. Clerici Prosod. Arab. – Cleric. pag. 73: „Aruda secunda Hadhdhata est; cui duae competunt Darbae, prima Hadhdhata, secunda Hadhdhata Damrata. Quaternario Aruda unica est sana, cui Darbae quatuor, Raflata, Dhailata Nuda, et Katata.” Profecto haec legenti cuivis tam obscura videbuntur, quam Hannonis in fabulâ Plautinâ personati oratio Punica. –

Nagy különbbfélesége van az Ásiai Poesisbann a’ Metrumoknak, a’ mellybe még a’ Görögnek sem enged: hanem NB. az Arabsoknak és Persáknak több hosszú Syllabájok van, mint a’ Görögöknek. Verseiknek neme többnyire Jambicus, és Trochaicus, a’ sok közül néhányat említek, mint:

1. U – U – / U – U – / U – – / Trahuntque siccas machinae carinas. Horat. De az Arabsok tisztábbak; p. o. 1. / Menázilón / lekártaná / kifáron / 2. Cáinnamá / rosúmohá / sothúron/

2. – – U – / – – U – / – – U – / vagy – – U – / – – U – / U – – / Jambicus trimeter, impurus.

3. – U U – / – U U – / – U U – / Choriambicus. NB. Lásd a’ NB között nro. 5.

4. U – U – / U – U – / U – U – / Jambicus trimeter, purus.

Yadóbbo án / hareímihí / baseífihí

Warómhihí / wanáblihí / wayáhtomí.

5. – – U – / – – U – / Jambicus dimeter acatalecticus.

6. – – U – / – – U – / U – – / jambicus trimeter catalecticus.

7. – – U – /. Jambicus monometer, s. pes epitritus. Recentiores eo utuntur Poëtae, ut Hafiz in venustissimo carmine: Chún búlbulán / nezúl kuneím / áshíani gúl. Mint a’ fülemilének rósás fészkébe szálljunk le.

8. – U – – / – U – – / – U – / vagy – U – – / – U – – / – U – – / Trochaicus trimeter.

9. – U – – / – U – – / – U – – / – U – – / vagy

– U – – / – U – – / – U – – / – U – /

– U – – / – U – / – U – – / – U – /

Trochaicus tetrameter.

10.U U – – / U U – – / U U – – / vagy U U – – / U U – – / U U – /Horatii: Miserarum est neque amori dare ludum. Jonicus a min.

11. – U – – / U – – / vagy – U – – / – – –

Anacreonticus Jambicus dimeter catalecticus.

12. Mind spondeus p. o. Ín néddúnyá / kád ghárrátná / wástáhwátná / wástálhátná / A’ szép Élet / megtsal minket / vígakká tész, / ’s örvendeztet / Irta Ali, a’ Mohammed’ Veje.

Az Ars Metrica az Arabsoknál felette régi: ugyanis ámbár legelőször irt arról könyvet Ferahidius, a’ Mohammed’ futása után 2. Századba, mindazáltal Mohammed születése utánn, és talám a’ Nemzetnek első kezdetétől fogva, számtalan Poetákat hozott Arabia.¹⁵

NB. 1. Tarafae Elegia, seu secunda, ut vocatur Moallaca, ut: In tribu autem erat hinnulus fuscos habens oculos, qui recentes baccas decussit. – Exhibens duo fila margaritarum, et smaragdorum. 2. Tograi elegantissimum carmen, ut: Dormis me relicto, at stellae oculus non dormit: et tu mutaris; at noctis color non mutatur. Tenámo án / nívaéi / nónníjmisá / hiratón / – Watástahei / ló wasíb / gólléili lám / yaholí. / 3. Ah édes Schiráz Városa! és az ő gyönyörű fekvése! O Isten, ezt a várost oltalmazd a romlástól! Hafez. 4. Valyon a’ tevéknek gyors járásából megesméred é azoknak Erejeket? valyon a’ setetségből szeded é a’ gazdagságot? Admirabile Abi’ lolae carmen ita incipit. 5. Ménzilatón / sámmasadá / háwaafát / Ársomohá / ínsoilát / lámtogibí / (Ez a’) Szállás, mellynek Echója siket, és Nyomdoki eltörlődnek, ha megkérdezed, nem felel. 6. Ha a’ Skirázi Török az ő kezével az én Szívemet el venné, az ő barna jegyéért adnám Bockhara és Samarcanda Városait. Hafiz. 7. Láttam pedig embereket, de Zaide-hez hasonlót eggyet se láttam. Metruma: Wacád arái / tórrijála / famá arí / míthla Zeídin /

[II.]

Az Ásiai Poesisról akarván értekezni, legelőszöris elömbe akad a’ Zsidók Poesisa, verbis splendida, sententiis magnifica, translationibus elata, compositione admirabilis etc. Hanem erről lásd azt a’ tökélletes írást, Lowth de S. Poësi Hebra[eorum].

Én ugyan alatsonyabb dologról igyekezek irni; de a’ melly nagyonn tele van akadályokkal és Munkával. Ugyanis rejtekebb forrásokból, tsak a’ bedugúltakból kell meríteni materiámat; ollyan Poétákat kell világosságra hoznom, a’ kiknek munkájokat béhomályosította a’ Régiség,^* és a’ mellyeknek emlékezetét tsak nem eltörölte a’ Feledékenység. T. i. azon Nemzetségekről akarok beszéllni, a’ kiknek Poesisétől undorodnak a’ finnyás Europaiaknak fűleik. Mert mi a’ Translatiókat mitigálni szoktuk, és leniálni; az Ásiaiak pedig temere és incitatius exaggeralni: mi azonn vagyunk hogy verecundák légyenek, és minteggy könnyenn insinuálják magokat a’ Metaforák; ők, hogy erőszakosann rohanjanak be: mi, hogy tsinosak légyenek, tündöklök, gyönyörűek, nem messzéről vonttak; ők a’ pervagata és középenn tétetett dolgokonn keresztűl repűlnek, és ollykor a’ legmesszebbről keresett képekenn kapkodnak, a’ mellyeket egész dosztig halmaznak: Az Európai poéták végezetre főként azon munkálódnak, hogy gyönyörűségesenn, hogy világosan irjanak; az Ásiaiak, hogy vaste, hogy bujálkodva, hogy dissolute. Innen van, hogy ha az Arabsok és Persák Versezetjeivel eggybe hasonlíttatik az Európaiaknak legfelemelkedettebb Poésisok (a’ Görögöt mindég kiveszem) azonnal remisse láttatik folyni, és minteggy lebukni. Ut lana tincta purpuram citrà placet, At si contuleris eam lacernae, Conspectu melioris obruatur. Dicit Ovid. apud Quintil. Instit. L. X. cap. X. de mindazáltal az Ásiai Mondásnak azt a’ felemelkedését, alig ’s talán nem is igen veszi az észre, a’ ki tsak a’ fordításokat olvassa: mert minden nyelvnek külön van meg az ő saját kelleme, és minteggy tulajdon Színe; továbbá saját sorja és elrakása a’ Szóknak, ’s öszvekötése a’ Sententiáknak, a’ mellyeket ha az ember széllyel bont, azonnal elenyészti az egész Kedvességet, ’s a’ Venustásnak egész fényjét elóltja.

Azért a’ kik az Ásiaiak’ Versezetit olvassák, tudni kell azoknak históriáját; meg kell tanúlni Nyelveket, a mellynek kiválogatottabb Ékességeit fel kell nyomozni, meg kell esmérni Erkőltseiket, tudományaikat, vélekedéseiket, Meséiket, példabeszédeiket; végezetre az Persáknak és Arabsoknak versezetjeiket, hogy úgy szóljak, Ásiai szemekkel és eszekkel szükség hogy olvassák. De S. Poësi. Prael. VI és VII. – Tudva is van előttem hogy némelly embereknek beszédjek elterjedtt, a’ kik ezen Nemzetségeknek Poésisát miveletlennek és borzasztónak tartják. Azoknak, a’ mint reménylem, bővenn meg fogtam felelni ebben a’ munkátskábann, ’s eléggé meg fog mutatódni, hogy magok azon Versezetek, a’ mellyeket gyönyörűség, és pallérozás nélkűl valóknak szoktak vaktába mondani, inkább gyönyörködtetnek, és alliciálnak hitel felett való különbféleségekkel (varietate) és bővségekkel. Úgy hiszem, igazán fogom ezt mondani, jollehet a’ Homer felségét, a’ Theocrít kellemetességét, a’ Pindarus nagyságos vóltát, az Apollonius ékességét, a’ Sophoclés erejét, az Euripides könnyűségét, az Aeschylus mérész figuráit, az Anacreon vídámságát, az Ibycus tüzét, a’ Stesichorus fontosságát, az Alcmán lágyságát, a’ Bacchylides gyönyörűségét, soha senki az írásbann, úgy kell ítélni, el nem fogja érni; mindazáltal nem tagadhatni, hogy meg van az Ásiai poétáknak, az ő, még pedig a’ természeti dolgoktól vett, tulajdonságaik; és a’ szépségek saját színei, a’ mellyeknek dítséretéhez az Európai Poësis épenn nem közelít.

Mert lehetetlenis annak meg nem lenni, hogy azok a’ Poéták legvígabb Képekkel bővölködjenek, a’ kik a’ leg kiesebb mezők, berkek, Kertetskék köztt forgolódnak; a’ kik gyönyörűségeknek és Szerelmeknek élnek tsupánn; a’ kik továbbá azokba a’ tartományokba laknak, a’ hol a’ Napnak tündöklése és az Égnek tisztasága ritkánn homályosódik bé felhőkkel; ahol a’ Virágoknak és Gyümöltsöknek leg nagyobb bövölködésével béhalmoztatván a’ Természet bujálkodik és néminéműképenn szerelmeskedik; a hol végezetre, a’ mint eggy régi poéta mondja: Segetes largiri fruges, florere omnia, Fontes scatere, herbis prata convestirier. Apud Cic. Tusc. Quaest. lib. 1. És alig van, a’ ki nem tudná, hogy a’ poésisnek legtöbb Tzifráji a’ természeti dolgoknak Képéből vétetnek; már pedig tudjuk, hogy Persiának leg nagyobb része, és az az egész Arabia, a’ melly a’ régiektől előbb Felixnek neveztetett, felette termékeny, és mindenféle gyönyörűséggel igen bővölködő Tartományok.

Az az Arabia pedig, a’ mellyet Desertának hívnak, televan azokkal a’ dolgokkal, a’ mellyekből a’ félelemnek és rettegésnek Képei vétetnek, és a’ mellyek annál fogva a’ Mondásnak felemelkedésére mindenek felett leg alkalmatossabbak: gyakorta tehát az régi Arabsoknak Versezetjeikbenn, hozattatnak bé a’ Hérosok, hogy mennek – Viá altá atque arduá – Per speluncas saxis structas, asperis, pendentibus, – Maximis; ubi rigida constat crassa caligo. – A’ természetnek kiváltképpenn ezen tulajdonságiért, és az élésnek illyen szokásáért, gondolom én, hogy az Arabsok és Persák mind gyönyörű, mind felemelkedett Képekkel bővölködnek, ’s azért a’ poésist, a’ melly nagy részént ezen Képekből igen szorgalmatosann mivelik.

Ezt az Argumentumot a’ több Ásiai Nemzetségekre is általvihetni, a’ kiknek t. i. valami esmerete jutott hozzánk: de kívánom saját Vélekedésemet példákkal világosítani, és eggy keveset a’ Sinaiaknak, Indusoknak, Tatároknak, ’s másoknak, poesisárol mondani előbb, míg az Arabsoknak erdejikre, és a’ Persáknak termékeny Kertjeikhez fognánk érkezni.

[III.]

Cogitanti mihi, quae fuerit apud varios antiquioris pariter ac recentioris memoriae populos rerum earum, quae ad gustum pulcrique sensum pertinent, conditio, qui status: mirari subit, quid sit, quod aliis omnem pulcri sensum furoremque poeticum omnino negasse, aliis autem e meliori luto praecordia Titan finxisse videatur. In argumenti fidem provoco ad Syros et Arabes, huius rei testes locupletissimos. Constat enim inter omnes, Arabes inde ab ultima memoria cultae poeseos laude floruisse; qui autem lingua Aramaea utebantur, nunquam videntur mediocrem in poesi laudem consecuti. Chaldaeorum quidem insignes in Astronomia progressus laudantur ab antiquitate; at nemo commemorat, eos in poesi excelluisse. Nec dubito, quod nescio, an ab aliis iam factum sit, ad hanc Chaldaeorum in rebus, quae gustus sunt, άμβλύτητα tanquam ad causam referre, quod ab eo inde tempore, quo Iudaeis artior cum Chaldaeis consuetudo intercessit, ab exilio, puta, babylonico, poesin hebraeam deflorescentem, et inclinata iam aetate ad senium quodammodo vergentem videamus. – Iam ubi Syrorum, qui post Christum natum aliquamdiu soli in Asia literas excoluerunt, examinaveris poemata, ad vepres et dumeta videberis relegatus. Hinc etiam Arabes Syrorum linguam ad poesin aptam esse negarunt, carmina Syriaca contemserunt, Poetas riserunt; Syri vicissim linguae suae amore capti, totique in id intenti, ut vagos poeticae venae rumusculos suae genti vindicarent, omnem lapidem moverunt, ut conficerent libros poeticum furorem spirantes, quibus vel ipsos Arabes vincerent, vel docerent saltem, se infra eorum laudem non consistere. Legimus igitur, Gregorium Arabum c. an. Chr. 647. episcopum vanam Arabum de poëseos suae praestantia jactantiam retusurum, suoque exemplo probaturum Syriacos versus Arabicis longe esse elegantiores, composuisse carmen metro Mar. Jacobi de chronico, hoc est, „carmen metro dodecasyllabo, in quo de Epacta, de festis mobilibus, inveniendis, de cyclo solari et lunari, de mensibus, aliisque ad computum ecclesiasticum spectantibus breviter agitur.” Assemanni Bibliotheca Orientalis. T. I. p. 495. Quo carmine quid profecerit Syrus, iudicent ii, quibus opus hoc Romae adhuc in Bibliotheca Collegii Maronitarum latens legere licet. – Idem de Syriaca et Arabica poësi certamen sibi cum Arabibus intercessisse, an. Chr. 1291 narrat Ebed Jeschu Sobensis apud Assemannum. Bibl. Or. T. III. P. I. p. 326, 327. – Ut igitur dicam, quod res est: Nihil habent poetae Syri, quo alliciant, oblectent, exhilarent; neque formidinis imaginibus terrorem iniiciunt; neque camporum, lucorum, florum descriptionibus animum pascunt, neque verborum elegantia ac dulcedine pectus permulcent. Ipsa poëtica oratio eorum tenuis est, humilis, frigida, subtilis; in verborum delectu parum delicati, in ornatu rari sunt; omnes fere in eodem consistunt et sententiarum et imaginum orbe, et ut paucis complectar, versificatores sunt, non poëtae, qui magnos animos angusto in pectore versant. Nec id mirum. (Exstant autem carmina multa in Ephraemi Syri operibus Syriacis, Assemanni Bibl. Or. etc.) Si enim a me quaeratur, qui factum sit, ut longe infra Hebraeorum Arabumque in poësi laudem constiterint Syri, qui tamen sub eodem coelo nati et educati cognataque lingua usi fuerint, plura habeo, quiae respondeam. Ac primum quidem invaserat Poëtas Syros omnes, quos novi, vesanus artificiis variis carmina sua tanquam sepe muniendi furor, quae et oblectationem nullam habent, et sacrum illum furorem temperant et deprimunt etiam. Omnes quidem, quibus a natura contigit pulchri sensus, laeduntur carminibus ad literarum ordinem digestis, quae Habraeis Persisque familiaria fuerunt, et adhuc sunt; at possunt tamen excousari. Verum Syri eo progressi sunt insaniae, ut ad ingenii ostentationem 600 aliis artibus lusibusque plane puerilibus locum in carminibus facerent. Nec minuta haec ac Poëta bono indigna prorsus artificia, pueris, ut decebat, reliquere ludorumve magistris, sed ipsi adeo poëtae Syrorum principes, iique qui de poëtica laude cum Arabibus certarunt, in hunc ineptiarum orbem sunt pervagati; neque unus vel alter Musis iratis natus homo, sed omnes omnino putidos hos partus enixi sunt, neque in hoc vel illo carmine, sed in maxima eorum, quae supersunt, parte hoc ratione delirarunt. Equidem possem dictis meis fidem facere ad 2 carmina illa^* provocando, quae Gabriel Episcopus Chaldaeus in Pauli V. Pontificis Summi laudes composuit. „Prioris enim omnes versus incipiunt a littera Schin in medio tanquam centrum in circulo posita, et in eandem pariter desinunt. Posterius autem constat 4 strophis, quarum unaquaeque ex 6 composita est versibus, ita ut 1. Versus cuiusque strophae 6 contineat voces, quae post modum initium praebent sequentibus versibus eodem plane ordine, quo in primo iacent; praeterea unaquaeque vox in suo loco principium est versus; sive vocem accipias in primo unius cuiusque strophae versu et ab hoc deorsum in lineam perpendicularem descendas, sive versus seriatim legas et ambo sunt eiusdem sententiae, ut patebit exordienti in 2^da voce 2^dae strophae et ita deinceps a sequentibus.” Verbi sunt Assemanni in Bibl. Or. T. I. p. 551, 552. Sed nolo haec recentioris aevi carmina urgere, ne dicatur ab aliquo: Damnosa quid non imminuit dies.

Ipse Ephraemus Syrus, princeps unanimi Syrorum consensu poëta, ab horum artificiorum insulsa ostentatione non immunis mansit; et qui post eum primum inter scriptores Syros locum tenet Ebed Jeschu Sobensis Syros Poëtas contra Arabum insultus defensurus, hunc ineptiarum campum totum emensus videtur. Cuius rei accipe exempla quaedam ex libro, Arabum poëtis opposito, qui Paradisus inscriptus est. Ex operis parte priori: „In 1^o et 2^o carmine acrostichidis artificium adhibuit; 3um aenigmata Ecclesiastica continet, quae eadem manent etiam, dum voces ordine retrogrado leguntur; in 4o quod de sapientia agit, voces singulae elemento Aleph terminantur, quae autem littera ante Aleph in fine versuum est, eadem stropham ipsam inchoat; 5i carminis omnes in Aleph, quae vero littera est ante Aleph ordinem alphabeticum exhibet a Tau usque ad Aleph etc.” Ass. B. Or. T. III. P. I. pag. 328. seqq. Ex operis parte posteriori „Carminis XXVIⁱ singuli versus desinunt in Aleph, ipsumque Aleph antecedunt literae, quibus ordo alphabeticus exhibetur; nullum vero in carmine est ﻤ, nec ﻡ, nec ﻤ, nec ﻣ, nec ﻡ, nec ﻣ. – In carmine XXIX.^o nulla vox caret ﻤ. – Nullum in Carmine XXX. est ﻡ, nec ﺩ, nec ﻣ, nec ﻤ; sed in unaquaque voce est ﻤ. Quae vero litera in 3 priorum versuum fine ponitur ordinem alphabeticum sequitur. Quaternus quisque versus desinit in ﻤ. Ibid. His igitur exilibus artificiis tamquam cancellis circumscripti Syrorum poëtae, bone Deus, qua ratione potuerunt ad astra volare? huiusmodi tenuibus et minutis rebus insanientes, qui fieri potuit, ut divino illo furore percellerentur, sine quo poëta friget? Tum etiam Syrorum ingeniis frenos iniecisse videntur argumenta, quae poëtica tractatione subegerunt: iam enim Relig. Christianae praecepta carminibus vel docuerunt, vel contra haereticorum insultus defenderunt; iam reconditas abstrusasque disciplinas numeris adstrinxerunt. In utroque autem argumento vereor, ut poëta cum laude versari possit. Ad 1um igitur quod attinet, ne malevolis invidiosis nominibus me compellandi ansam praebeam, eloquar, quae sentio: planissime scilicet mihi esse persuasum, religionem Christianam ita comparatam esse, ut magnos sensus hominum animis infundat, futurumque ut magnis his sensibus inflammatum pectus de Deo rebusque divinis praeclare praecipiat, nisi alia sint, quae obstent. Deinde carmina, quae religionis Christianae praecepta tradunt, sunt duplicis generis; alia funduntur in usum coetuum Sacrorum atque adeo eorum, qui infimo loco nati sunt; alia ad eos iam erudiendos, iam inflammandos, quorum ingenia ad maiora, et elatiora capienda sunt ab ineunte aetate exculta. Qui itaque in priori carminum sacrorum genere orationes et imaginum sublimitatem, sententias vel magno acumine et doctrina vel exquisitissimo cultu et ornatu expresses et perpolitas requirit, id postulat a poëta, quod erat ab eius proposito alienum. Est enim popularis (ut hoc utar), poëseos huius virtus maxima in eo posita, ut sit simplex, nec tamen humilis, ut in eadem idea haereat et immoretur diutius, nec res ipsas per transennam tantum monstret ac indigitet. Atque hanc ipsam ob causam in hoc Carminum genere ingenium ad poësin natum nec cerni potest, nec unquam eo cum successu est defunctum? In posteriori autem poëta magniloquus potest ingenio suo frenos laxare, potest novus, audax, grandis, sublimis esse, imagines vix per transennam monstratas relinquere et ad alias properare, et quae sunt huius generis alia. Verum in eo non infra mediocritatem consistere, hoc opus, hic labor est. Occupatur enim in iis rebus, quae inde ab ineunte aetate humilibus verbis, mediocri saltem dicendi genere enunciare audivimus, et ut iisdem, quibus a praeceptoribus tradita sunt, verbis 600^es repeteremus,^* coacti sumus. Uti autem est omnium difficillimum, ea, quae altas in animis nostris radices egerunt, prorsus delere; ita nihil potest esse difficilius, quam vulgaria haec subigere, et ad poëticam dignitatem accommodare. – Jam finge id, quod de Syris obtinet, vivere poëtam in ea gente, in qua multi, tamquam e specula, diu noctuque circumspiciant, quos invidiosis haereticorum nominibus salutent: quis, bone Deus, audacibus figuris, imaginibus insolitis locus esse poterit? Adfectibus frenos laxare periculosum est, ex audaci qualibet figura haeresis exsculpitur, poeta audax, novus, elatus, veluti Ecclesisae Christianae prostibulum accusatur, damnatur, aqua et igni, si fieri potest, interdicitur? Hinc in tali gente Sacrae poëseos honos nullus, et ne locus quidem erit; et quot quot in ea vires periclitabuntur, versus facient, non carmina, lectores molesta et odiosa garrulitate obstrepent, non accendent. Sed quid multa? Legimus Syros Poltas in vera laude posussie, pestiferis haereticorum placitis, carminibus in vulgus spargi solitis, carmina opponere, quae et memoriae mandarentur, et anguem in herba iugularent. Atque carminum hoc consilio fusorum tanta apud Syros copia fuit, ut, qui eorum catalogum conficere velit, librum debeat conscribere. Equidem, ne quid temere dixisse videar, utar solius Ephraemi Syri auctoritate. Is igitur, ut cum auctore Syro loquar, (in compendio Historiae Ecclesiasticae apud Assemannum in B. Or. T. I. p. 48. nota. Conf. Sozomenum lib. III. c. 16. et Theodoretum in Hist. Eccl. lib. IV. c. 29.) „quoniam Harmonius, Bardesanis filius cantica quaedam olim composuerat, et modorum svavitati impietatem admiscens, audientium pectus demulcebat, et ad exitium pertrahebat; modorum compositionem inde mutuatus, pietatem canticis permiscuit, et svave simul et salutiferum medicamentum audientibus exhibuit.” – Jam vero quis sibi persvadeat, fore, ut homo polemicus, subtilis, ieiunus, ingenio severo tristi, moroso natus, siccis et exsangvibus metaphysicorum hominum libris adsvetus, et phrases et voculas et syllabulas rimari solitus, poëtae personam cum laude sustineat? ut sit in verbis vel grandis, vel venustus, in figuris vel audax vel delicatus? Nam cum homines in dogmaticorum metaphysicorumve scholis educati et exsangvi et horrido compendiorum, quae dicuntur, dicendi genere adsveti, nescio quae mysteria ex syllabulis adeo exsculpere soleant, ubi casu et infaustis avibus ad poëtam explicandum delabuntur; quam turpiter quaeso se dent, necesse est, ubi ad carmina fundenda animum applicent! Hos homines decet in Grammaticorum et Metaphysicorum angustiis haerere, ne in laetissimos Musarum campos exspatiando, ridentem naturam tristi suo et moroso et anili vultu contristent. Tandem nec id possum hoc loco praeterire, in quo veluti in speculo aliquo Syrorum amentiam, vivis coloribus expressam videbis: scilicet Syros Poetas res horridas, abstrusasque disciplinas poëtica tractatione subegisse. Quis quaeso, Musis propitiis natus poëta Grammatices praecepta carmine tradet? tradidit Gregorius Barhebraeus! (Grammaticae huius Cod. MS. exstat in Bibl. Academica Götting.) quis computum Ecclesiasticum versibus exponet? Gregorius Arabum Episcopus exposuit! (vide superius) quis homo sanus librorum indicem numeris pedibusque adstringet? adstrinxit Ebed Jeschu Sobensis! (Catalogum hunc edidit Abr. Ecchellensis Romae. 1653. 8. Quae Editio cum parum accurata esset, eundem Bibl. or. Clementino – Vaticanae T. III. inseruit, emendavit notisque doctissimis illustravit I. S. Assem.) Sed hic videor mihi unum atque item alterum ita in aurem insusurrare: Ohe! ineptiarum satis est!

[IV.]

De Idyllio Arabico. P. II. C. III.

1. Igen régi és az Arabsoktól kimivelt neme a’ Versezetnek, a’ mit Kasidá-nak neveznek. A’ mi a’ Kasida’ formáját illeti, az első Versetskék hasonlóann végzödnek, azutánn az egész Versezetbenn a’ páros versek hasonló hangokonn mennek ki: a’ Versezetnek pedig modica nagyságúnak kell lenni; mert ritkánn van, hogy vagy 100-nál több Distichonokat foglalna magába, vagy 20-nál kevesebbet: van ugyan eggynéhány a’ mellybe tsak 7 van, mint az, a’ melly eggy bizonyos Collegiumnak dítséretéről van, a’ mellynek feje Abu Hanífa, vir eximie doctus.

2. „Ei autem (collegio) ob hunc (virum) tanta est prae caeteris excellentia, quanta inter ramos enitescit praestantia myrobalani.” Succrescere facit Deus in sancto eius recessu florem, qui auri puri monilia obscura reddit. „Tamquam esset (Persarum rex) Cosri Anushirwan, cui in palatio corona imponitur.” Nisi ita staret, essetque praeses eius Abu Hanifa, non esset cum anemonis (ob eximiam pulchritudinem) comparatum. „Feliciter Aegyptum circumdat mare doctrinarum eius, adeo, ut populus diluvio inundetur.” Flectitur in illud (collegium) doctrina, est autem tamquam habena eius, et Abu Hanifa, sacerdos noster, eam flectit. „In disputationibus autem singuli cursûs ad veritatem investigandam, et pernoscendam scientiam referuntur.” Shekárdán. cap. V. a’. liber.

Putatne amator, amorem celatum iri,Qui partim effusis lacrymis, partim cordis ardore detegitur? Nisi amares, non lacrymasses ob ruinosa domicilia,Neque ob myrobalani et collis recordationem insomnis esses.Quî itaque amare te neges, siquidem testes suntIn te veri, pallor et lacrymarum effusio? Ex carmine Bordah, quod Lugduni editum, et a viro erudito Jo. Uri accuratissime versum.

Hoc tamen statui potest: ea carmina quae ex paucioribus, quàm viginti constant distichis, si amores lusûs ac delicias continent, esse inter Odas recensenda, at si laudationem, si vituperium, si praecepta moralia, si quid heroicum, si quid tandem funebre et luctuosum complectuntur, ad horum poëmatum seu Kasidarum classem referri posse. Atque haec poëmatis species Elegiae nostrae nec undequaque convenit, nec est tamen prorsus dissimilis. Hoc autem inter eam et elegiam maxime videtur interesse, quod haec in amore aut tristitiâ plerumque versetur, illa vero intra nullius argumenti limites restringatur, sed vel praecepta vel querimoniam, vel laudationem, vel delicias ac lusûs, vel vituperationem possit complecti. Sed mos erat perpetuus Arabum poëtis, ut ab amoribus poëma ordiri, aut amorum descriptionem medio poëmati apte intexere; deinde equum aut camelum describere, quo vecti ad amicarum tentoria accederent; et postea ad argumentum praecipuum uberius tractandum properare, donec per svavem rerum varietatem carmen deducentes, lapsu quodam molli et aequabili, in clausulam quasi subito caderent. Haec autem mihi attente consideranti, videtur hoc poëmatis genus Είδυλλίω Graecorum mirifice congruere. Sic Abi’l Olae nobilissimum illud poema in laudem principis Sáďd, Theocriti ’Εγκομίω είς [...]

[V.]

1. Aura matutina ambari hodiè odorem habet,

Forsan, puella mea in prato incedit. Hafiz.

2. Cum in coelo splenderent Pleiades,

Tanquam extrema pars chlamydis margaritis ornatae.

3. Pag. 81–86. Ebn Al Faredh. Arabs

4. Hafezi vita p. 87. Scholion.

5. Pag. 88–90. Hafez.

6. Pag. 99–100. Ferdusius.

7. Pag. 101–103. Hafiz.

8. Pag. 105–106. Arabs quidam.

9. Tanquam subrideret, (dentes habet nitidiores)

Margaritis consertis, aut grandine aut anthemide:

Cincinus eius, tanquam nox demissus est,

(Facies) eius lucem aurorae pudore afficit.

Abu Ebadeh Albokhteri. Arabs. et alius

10. Duorum dentium splendore florem anthemidis pudore afficis,

O tu, cuius cincinni nocti similes sunt, facies vero aurorae.

De rosae et Lusciniae amoribus – vid. Hydii de Relig. Vet. Pers.

11. Nunc cum in hortum venit rosa a nihilo in vitam,Viola super pedem eius ponit caput, adorandi causa etc. Hafiz

12. Ex Narcissi excellentiis haec est, quod rosae imperio, cum dominatur, cedit:

Nonne vides rosam sedentem, ad cuius servitium surgit narcissus? Ebn Tamim.

13. A nubibus aeternitatis misericordiam petiit, sed praeter oculum suum lachrymis scatentem, nemo ili rorem dedit. Hafez.

15. Celata Virtus moscho similis est: tametsi enim occultus sit moschus, tamen odor qui ex eo afflatur, est iucundissimus. Ex libro elegantissimi poetae: Jâmi, Yuzef ve Zulikha. NB Roman.

16. Cum Sol vini ex Oriente poculi prodeat,In horto genae pocillatoris mille tulipae florent. H.

17. Ήελίου ώς τίς – έλελίζετο κούρης- Apollonius Rhodius Argon. l. 3. v. 755. Virgilius Aen. VIII. 18. hac similitudine, (ut gtendit Lowth. de S. Poesi Praelect. XII.) vel elegantius, vel politius, vel ad rem accommodatius, versus confer Jones. Utrumque mea sententia superavit Camoensius, Lusiad. VIII. 87.

NB os sigillo comparatum. – Amoris sigillum.

18.Vidi in hortulo violam,

Cuius folia rore splendebant;

Similis erat flos illi (puellae) coeruleos habenti oculos,

Quorum cilia lacrimas stillant. Ebn Rumi Arabs.

19. Pomum, cuius una pars ex lilio formatur,

Ex flore mali Punici altera, et anemone, V

elut si Amor junxisset, post discessum,

Genae amatae puellae genam amatoris. Abu Nowas. Ar.

20. Pag. 154. Ferdusius. Aspexit Barzu decem illos equites etc.

21. An profert terra ullum florem

(Cum ornatur, et pictam vestem induit)

Dulciorem et nitidiorem rosa, cui odor est

Is, ut videatur moschus in mediis eius foliis spargi,

Et quae refert amicae meae colorem, cùm me

In gremium recipit, semota iracundia? Ebno’l Motezz.

22. Venimus in hortos, cùm ornarentur

Et vestirentur roris gemmulis,

Et vidimus sigilla florum, cùm

A digitis ramorum caderent. Ebn Tamim.

23.Viola collegit folia sua, similia

Collyrio nigro, quod bibit lacrymas die discessûs,

Velut si esset super vasa in quibus fulgent

Primae ignis flammulae in sulphuris partibus extremis.

24. Pag. 177–181. Hafez.

25. Pag. 183–186. Hafez.

26. Pag. 186–188. Hafez.

27. Veni, sentio enim ex illa gena odoris halitum (vel spem animae)

Inveni etiam notam cordi meo impressam ab illa gena.

2) Significationem, quae nymphis coelestibus ab interpretibus tribuitur; – a dulci pulchritudinae genae illius, percontator

3) Capit vesica Sinensis odorem moschi ab illis crinibus,

Aqua rosacea talem odorem ab illâ genâ recipiunt:

4) In terram demittitur cupressus lasciva ob illam staturam

Pudore affecta sedet rosa horti ob illam genam:

5) Verecundans abit flos jasmini ob illud corpus,

Sanguinem stillat color floris purpurei (Argovan) ob illam genam:

6) Ob splendorem vultus tui Sol verecundiae rore inmergitur,

Stat immota ob illam genam in coelo Luna.

7) A dulcibus Hafezi numeris stillat immortalitatis aqua,

Quemadmodum ob illam genam sanguinem stillant eius praecordia. Haf.

28. Pulvinar in rosarium affer, ut pulchri pueri et ancillae

Labia premas, genas osculeris, et vinum bibas rosae odore praeditum. H.

29. At profecto satis intelligere nequimus – in pag. 195. usque ad finem pag. 196, ad voces – coelesti similis est, (convenimus).

30. Pag. 206–207. Ferdusius.

31. Pag. 219–222. Ebn Arabshâh

32. Pag. 222. a vocibus: Capiti huic de Venustate – usque ad vocem floreum Ver fugit, abit! – pag. 229.

33. Ex carmine veteri, ubi Tâbat Sherra, heros idem et poeta, de facto quodam audacissimo loquens, ait – Vidit Mors et erubuit. Et: – Terga Exitii nudus inequitavit. Adde: – Cum illum (ensem) in hostis ossibus motitet, emicant – Dentes ex ore Mortis dirč cachinnantes.

34. Omnino elatissimi sunt, ob frequentes terroris et obscuratis imagines, illi versûs, quos in notis ad Tharafah citat Reiskius: – Pervado hiatûs rupium abruptos, in quibus habitat Struthiocamelus, et sibilant genii ac lemures;Noctemque caliginosam, crassis tenebris obductam, tamquam umbras Sijani nigras, rigidas, difficiles,Transeo, dum comites somno gravati, velut fruticis Khirû pendentes ramuli, inclinati jacent;Etiamsi occurrant tenebrae, tamquam mare obscurum, et solitudo vasta, formidanda, terribilis;In qua errat viae dux, lugubrč canit noctua, et viator attonitus tumultuatur.

35. Pag. 240. a vocibus: Quisquamne, praeter poetam – ad finem versus pag 241. pedissequa.

36. Pag. 243. a vocibus: Persis poetam tulit – ad finem capitis: discumbitur auro p. 254.

37. Sunt autem bellissimi, et cum translatione venustâ, tum iucundâ, brevitate insignes, illi versûs, quos de obitu Nozami’l Molki composuit poëta Shabl o’ddoulah: Abu’l Ferege pag. 363.Fuit Vizir Nozamo’l Molk margarita pretiosa, quam numen divinum ex ipsa nobilitate formaverat.Effulsit: at pretium eius ignorabat aetas; idcirco invidit eam Deus hominibus, et in concham leniter reposuit.

38. Pag. 260. a vocibus: Sed omnino dulcissimum est – usque ad pag. 269.: ~ curat exequias?

39. Vita humana nihil aliud est nisi ebrietas; cuius dulcedo protinus evolat; sed restat crapula.

40. Silentio opus est; ne ideo sine causâ loquaris; Nam auditor multarum vocum fatigari solet. Quod si locutionem argenteam esse autumes, – Hoc scito, silentium esse aureum.

41. Ignorantia affert ignaris ante mortem, mortem;Et corpora illorum sunt, sine sepulchris, sepulchra: Quòd si quis doctrinâ cor suum non reficiat,Non erit illi ante resurrectionem resurrectio.

42. Pag. 278. a vocibus: His addam versûs – ad pag 280.

43. Inter sententias Turcicas nullas ferč legi his pulchriores:Estne ullus status, ubi non sit horrida tristitia? Cuiusquamne in genis sanguis moerore non obscuratur?Hoc rosetum huius vitae usquequaque sum contemplatus,Et nullam vidi rosam, ubi non esset spina animam ipsam vulnerans.Quot annos has tabernas ambivi!Et vinum nunquam hausi, quod non secuta sit crapula.

44. Et Haririi Mekáma 19a Tempus miraculorum pater est.

45. Pag. 287. a vocibus – Pulcherrimam fabulam ad finem capitis pag. 291.

46. Ab initio pag. 301: Per deum te oro – ad finem capitis pag. 305.

47. Elegans verni temporis descriptio, et postea 6 versus pietatis et sacri ardoris plenissimi pag. 308.

48. Vide Nympharum lusus Chaeremonis poetae apud Athenaeum Lib. XIII. Vertit Grotius p. 337.

49. Hortus, quem ornat ros, et in quo – Splendent flores, tamquam stellae lucidae,Induit eum Veris manus – Ornatam vestem, roris guttulis perspersam;Anemonae eius partim similes sunt, – Super colles eius, tunicis viridibus,Partim proveniunt similes oculis, – Quorum cilia flendo rubent. Abu Dhaher Ben Al Khiruzi.Volitant in eo papiliones candidi et rubri, – Ceu rosarum folia, quae ventus dispergit. Mohammed Abdalla Al Dawi. – Si quando mentio fiat de paradisi amoenitatibus, heus tu, age! ad vallem Mawashán accede. Reperies vallem, quae omnes molestias disperget, recessum, qui ab omni negotio te liberabit;Cum horto splendido, cum fontium murmure, dulciori lyrae et tibiae notis;Ubi aviculae modulantur inter fructûs,^* quos videbis pyropis et margaritis similes,O quam dulcis esset his recessus, nisi me desiderio afficerent amiculi absentes in Darbizafrán. Abu’l Hassan Ali Ebn’ol Hussein de valle amoenissimâ.

50. Poeta Turcicus: – Unusquisque fons aquae immortalitatis similis manavit,Tulipae lampas unumquodque latus illuminavit,Aura matutina laceravit rosae sinum,Zephyrus narcissi oculos reddidit madidos,Arbores leviter ac celeriter saltant, Et super flores nummos argenteos (rorem) spargunt.

51. Columba (turtur) nigram habens torquem, cuius os ita angustum est, ut desiderium, quod in pectore habet, enuntiare nequeat.Provocat spiritu altč deducto, collum pulsans, violentum amorem, usque eò donec torques dolore subito rumpatur. Abi’lola – Et alius: Vidi super arborem Erac turturem, – Qui varias querelas inter ramulos integrabat; Aequalis ei dolore fui, et ille mihi; – Uterque nostri de myrobalani ramis plorabat.Turtur, cuius querelae me insomnem reddunt, – Habet pectus, sicut ego habeo, dolore affectum;Queritur; at arcanum meum celo, sed – Lacrymae ob arcanum recentes fluunt;Velut si amorem divideremus, – Et illi esset planctus, mihi vero lacrymae. Al Serage Al Warák – Et alius:Turtures Eraci sylvae, amabo nobis dicite – Quem defleatis, et ob quem ploretis? Sane nos quoque corda dolore scindimus, – Et oculi nostri ob moestitiam lacrymas fundunt.Deus iniquitatem curis puniit, – Et ploramus ob amicorum discessum.Vobis autem fausta precamur, vos item nobis fausta precari decet. – Unusquisque enim moestus solatur.

52. Ex libro Hamasa: Dixit Melíha Al’Jarammi: Insomnis fui, cům protracta esset nox, ob nubem fulgurantem, splendidam; quae transversč profecta est de regione in regionem nigricans;Ob iter nocturnum ebria, obscura nubes, quae terrae sterili id attulit (ubertatem scilicet) quod aliàs non esset consecuta:Murmurabant nubium series, dum per desertum transibant, ut murmurant invicem cameli;

Velut si pars altior albae nubeculae vertex esset Libani, (cui) et longitudine et latitudine, (similis erat:) Haec nubila, venti ex Hadramut venientes disperserunt, cům pluviam tenuem, stillantem effuderint; Reliquerunt post se aquam, quae ita pura fuit, ut ex lacte mero formata videretur, Irrigabant radices, arefactas siccitate temporis spinosae uniuscuiusque et salsae plantae, quae prope evanuerat;Sic nubes atra progredi perseveravit, ut (camelus) sub onere curvatus, labore confectus, in loco arenoso difficile incedit.

CCI. Bocca amorosa, che una purpurea par matura fraga. Vicini. NB. S. CCIII.

[VI.]

Una ex illis puellis, cuius pulchritudinis pars extrema paradisi sponsis splendorem daret, et a cuius genae nitore sol terrarum orbem illuminans igne invidiae incenderetur, cuius ebrius ocellus sagitta unius obtutûs scopum pectoris, tanquam pectus scopi, percuteret; cuius labium vitam praebens, tanquam saccharum, dulcedinem cordibus daret;

Delicate incedens, tamquam cupressus procera, – Catenatos habens duos cincinnos, tamquam laqueum moschatum,

A mento argenteo globum habens extensum, – Sub quo torques a collo pendet.

Super quem torquem et sphaeram templum est illud amabile, – Quod ubique palmam pulchritudinis à sole rapit, Cum adolescentulo nitidum habente vultum, crines odoriferos, staturam cupresso similem, faciem instar lunae, linguam dulcem, corpus gracile, à cuius cincinnulis formosi Tartariae pueri deflexi erant et illuminati, et a cuius dulcedinis amorem excitantis desiderio iuvenes Samarcandii suavia habentes labia, tamquam amatorum corda, tumultuabantur,

Facies! at qualis facies? facies soli similis: –

Cincinnus! at qualis cincinnus? in unoquoque annulo plexus et splendidus. – – Amoris vinculo colligata est.

Ex imperatore audivi cum diceret: In itinere quodam Persam atque Arabem fuisse comites; per locum autem desertum iter facientes miseriâ (ob sitim et calorem) mirum in modum esse afflictos. Cum adeò Arabi aquae perpaullulum restaret, dixisse illi Persam, Celebris est, ac pervulgata gentis tuae liberalitas et benevolentia; quanta illi fiet accessio, si aquae haustulum mihi concedens, sodalem tuum ob interitu liberaveris? Tum post aliquam deliberationem, Arabem respondisse: Certo scio, si tibi aquam concessero, dulcem mihi animam ob sitim intensam in auras pervolaturam. Sed tamen indignum esse censeo, hanc gentis meae excellentiam in nihilum redigi. Famam ideò iucundam vitae fragili anteponens, et animâ meâ redimens tuam, aquam tibi praebeo; ut haec historia beneficentiae Arabum sit monumentum. Aquam adeò Persae dedisse, qui eius haustu a morte liberatus est, et ex hac solitudine incolumis evasit. Huius facti semper vivit et vivet recordatio.

Inter ornatam Persarum, atque Arabum dictionem plurimum interest: hi plerumque breves sunt, et pressi; atque adeo (quod mirum videri potest) servant quandam simplicitatem cum summa sententiarum altitudine et verborum concinnitate coniunctam. Eam adhibent vocularum collocationem, quam docere videtur natura; adeo ut, qui vocum significationes haud ignorat, facillime intelligat, quid auctor velit; etenim prope unica linguae Arabicae difficultas ex verborum incredibili copia oritur; in qua re Graecae est persimilis. Persae vero (quos Turcici scriptores imitantur) cum ornate et splendide scribere instituant, longissimis utuntur comprehensionibus; verba elaborate dimetiuntur, intexunt versus; omnes praeterea cumulant flores leporum et elegantiarum colores. Insigne est huius rei exemplum in libro Anvâr Soheili. Voluit dicere auctor Persicus, Adolescentem formosum puella pucherrima perdite amabat. Vix credi potest, quot verbis ad hanc sententiam exponendam utatur.

NB. Vicini. S. CCVIII. 2.