Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

I.

_______

II.

_______

III.

 Kinek derültebb az ég, mint annak ki házasodik? Mint fürge madárka a’ liget’ első tavaszi lombjában, vidoran hintázza magát sudár gallyán azon bokornak, melly fészkét tartani fogja, ’s öröm zsibong kis keblében, öröm mosolyg körűle: úgy a’ boldog nősző szép varázs jelent szorít markába, ’s szorítva véli kezességűl benne a’ jövendőt is.

Illy derűlten űlt festett új szánjában Szilvay Bálint. Az öröm, melly ereiben pezsgett, kiült piros arczaira, kiszökelt mosolygó szemeibe is. Nem vala azt képes visszaverni ön a’ csikorgó téli fagy is, melly most a’ természetben minden élőt eldermesztett; minthogy Bálintnál a’ nyájas környűlményekhez ifjúi vidor erő is szövetkezvén, a’ szigorú idő ’s úti társai’ didergése, pajzán kedvének csak csiklandó ingerűl szolgálának. Ki-kihajolt tekintgetni mint repítnek szép lovai Tétény felé, szólítgatta egyikét másikát, ’s elégedten járásokkal hajlott ismét űlésébe vissza tréfát kezdni vagy folytatni útas szomszédjával, az öreg Orbayval.

Jó Bálint enyelghete. Ő maga ura vala, ’s kedvező környűlményeinek. Atyja szép falut hagya neki, falu-középen szép kastélyt, ’s ebbe épen most készűle a’ legszebb bútort, a’ deli Évikét, haza szállítani. A’ kosarat nem remegi; mert bátor a’ szemérmes nevelésű lyányka szavakban nem nyilatkozék is még, de a’ szép szemek, ezen gondatlan árúlóji a’ szívnek, majd biztossággal rokon reményt nyújtának neki a’ felől, hogy nem fog rabúl hagyatni epedéseinek, ha szinte nyájas ereklyéjét, a’ kötött dohányzsacskót, atyafiság’ rovására kellene is róvnia. Így jó Bálint enyelghete, árnyatlan fényben ragyogván néztei előtt minden tárgy, világ, ’s az élet benne.

Nem így szomszédja jobbról, ’s anyjáról rokona, az öreg Orbay. Kihűtvén ennek ereiből a’ meleget az évek’ sora, nem bírá didergő tagjainak még meghagyatott csekély melegit súlyegyenbe tenni a’ tél’ mái kegyetlen hidegével; bátor fejét alól háló- felette bársony sapka ’s majd háromszegű sulyom-kalap fedezé, mellét ümegen felűl téli al- és felmellény, felettök gyapotszövet, majdan rókával bélelt bekecs, ’s végre tisztes farkas bunda védelmezé, gyomrától szőrös nyúlbőr tiltogatá a’ hideget, lábait pedig olly tetemes szőr-botosok^* takarák, mint egy-egy máktörő fa mozsár.

Az öreg morgani kezde a’ hideg ellen, ’s Bálint szíve után is kettőzött kötelességének isméré hajtatni. Parancsára megsuhant az ostor, ’s szállt a’ szán. De Orbayt szorongások vevék-elő; a’ bő abrakú ’s hideg izgatta lovak rúgtak rugaszkodtak, ’s el-elborították hóval a’ szánban ülőket. Orbay duhogva rázta féltett farkas bundáját; de ismét riadva kapá azt öszve, a’ meg-megkapatott karcsú szánnak, melly borzasztón farolt jobbra balra a’ síkos torlatokon, minden perczben dűltét remegtében. Kérelmére Bálint lassabban parancsola hajtani, de – mint szokott a’ viczkándó ifjúság, hol veszélyt nem vél – oldalt szemébe vágott a’ kár-örűlő kocsisnak, ki a’ kiállandó hideg ellen már jó eleve bor-meleget szíva-be otthon, ’s ez majd a’ gyeplőt legyinté-meg a’ jó vérű lovakon, majd útfélen labodázó pipíst^* vága ostorával, ’s a’ vőlegényi tátosok meg-megkapák a’ szánt, hogy a’ sulyom kalap – mellyet már útközben néhányszor ránta előre az ostor – le-lemaradni vala kénytelen Orbay’ fejéről, ’s ez nem tudá: utána kapjon e? vagy az emelkedő szán’ oldalába kapaszkodjék? – „Öcsém! mondá az öreg, az alatt míg az inas kalapját meghozá, az én időmben másként fogadott szót a’ cseléd; de igaz, tudott az úr is parancsolni.” A’ kocsis vagy elérté a’ czélzást, vagy hogy pípára akara gyújtani, lassan ereszté ezentúl lovait, ’s Bálint is, hogy megenyhítse sötét arczú bátyját, csinos dohány-zsacskóját forgatá-meg előtte: hogy tetszik zsacskóm édes bátyám? kérdé. – Szép, öcsém! felele enyhűlten Orbay, de igen is tarka-barka; az én időmben az egyszerűt kedvelték. – Évike’ ajándéka, édes bátyám! súgá Bálint; de én is viszek ám egy arany nyak-kötőt viszon-ajándékúl, millyet még nem készítettek Pesten, mióta benne arany-mives lakik. – Arany láncz lakzi előtt, utána szőr kötél! morgá az öreg. – Ej bátya, bátya! enyelge Bálint, ’s csak úgy bíztat? – Jó vagy öcsém, jó, azt én nem tagadom; de szélmalom’ töviben születtél. Úgy tartom sok sótartó kiürűl addig asztalodon, míg a’ férjfi-érettséget megkapod; szerencse, hogy Évinek van esze helyetted is. –

Elégedetten kaczaga Bálint, hogy Évije, bár saját rovására, dicsértetett, ’s kéjesen gyújta kedves zsacskójából pípára. Ugyan ezt tevék az inas és kocsis is, kik a’ bor után sűrűbben eresztvén füstjöket, mellyet szemközt horda a’ szánülőkre a’ szél, a’ rongált tüdejű, ’s mindenünnen ostromoltatott Orbay, nem sokára fuldokolva kezde köhögni. – Mellyitek szívja azt a’ gonosz kapadohányt? kiálta tűrést vesztve az öreg: az én időmben csak ötléses lovat^* mosni termesztettek illyet! – Bálint, követve az öreget, kapá-ki szájából a’ pipát, becsapva letevé maga mellé az ülésbe, ’s letéteté azt cselédjeivel is.

Nyugtan haladának most a’ nászok; de nem sokáig békében. Egyszerre fojtó perzs-bűz üté orraikat ’s meg kelle állniok vizsgálni a’ bajt. Felálla kiki ’s megforga mindenfelé. A’ farkas bunda ég! kiálta az inas, ’s Orbay kiriada a’ szánból. Úgy vala a’ dolog; Bálint’ pípájának kinyílék könnyű záratú kupakja, ’s foltot perzsele a’ becses bundán. – Patvar üsse dolgodat, öcsém! kifakada Orbay, ez utolsó utazásom mai ifjúval, kivált házasúlóval, ki még egyszer olly szeles!

Bálint szivesen engesztelé az öreget, ’s ez enyhűltebben, bár nem morgás nélkűl, üle vissza ülésébe; de a’ kitakaródzás, kiszállás által nehezen gyűjtött kis melegét is elveszté, ’s most dideregni kezde szinte a’ reszketésig, bekukorodék bundájába egész homlokig; melly alatt azonban hogy fogai nem vaczogának, csak az vala az oka, hogy – egy sem volt már állkapczái között.

Bálint a’ mulasztást e vagy az öreget sajnálva, hirtelen beveté magát ülésébe: hajts Pista! kiálta, ’s az elsuhantott ostorra ragadtaték a’ szán.

Egy pár dűlő-hosszat haladhattak, a’ mint Bálint keresni kezd, felpattan ültéből, ’s szorongva megkutat a’ szánban mindent. – Hol a’ zsacskóm Jancsi? kiált az inasnak. – Nem láttam Tens Uram! felel ez. Megállnak ismét a’ lovak, kikel a’ szánból kiki, ’s felhányatik minden úti bútor. – Már kiesett! átkozom a’ dolgát! mondá Bálint; fuss érte Jancsi, bevárunk; de vissza ne jőj zsacskóm nélkűl! – akár az vesszen, akár a’ négy lovam! – Orbay arcza komorabb színt ölte magára, mint a’ legkomorabb őszi nap, ’s dideregtében egyre duhoga a’ mai szeles ifjak ’s gondatlan cseléd ellen.

Megtére Jancsi a’ zsacskóval, melly nyugalmasan fekvék azon helyen a’ hó’ tetején, hová azt Bálint kiszálltával köpenye után kirántá vala. Elsietének ismét a’ lovak, ’s Tétény alá jutának útasink. Épen leáldozóban vala már a’ nap, ’s a’ hideg pára megett vérlángban borúla-le. Kettőzött lőn a’ hideg, maró a’ szél, ’s meresztő a’ fagy. Téli csend ölé a’ vidéket, csak a’ haladó lovak’ tüsszögése dobogása, itató-kútgémnek nyikorgása a’ falu alatt, ’s közel hozzá az út mellett széna-izéken kerengő juhok’ kolompja szakaszták-meg azt. A’ juhász útfélen bundás mellének vetett botjára támaszkodék, ’s kurta szárú pipájából – mellytől orra nem vala látható – langyos füstöt eregetve arczainak, nyugalmasan szemlélé az elsuhanó úri szánt; bojtárja pedig a’ nyájat keringeté, vállára idézve dudáját, mellyet billegtetni, úgy látszék, időn kivűl esni vélte. Pista kocsis el-haladásában inte a’ bojtárnak, ’s ennek vissza intéséből sejthető vala, hogy megérték egymást.

Beroboga szánjával Bálint a’ Hangácsy-udvarba. Készséggel fogá azt körűl ennek cselédje, segítni a’ beszállást, ’s Gódor, a’ bátorsági bíztos^* – ki egy pár nap óta a’ falubeli fiatalság által elkövetett kicsapongások’ nyomozgatása végett mulatott a’ háznál – üdvözli a’ házi asszony’ nevében az érkezteket. Évike csinos tiszta előköténnyel, és szakácskéssel kezében bukkana-ki a’ cselédszoba’ ajtajába, ’s nyájas mosolyú üdvözlést inte, a’ mohon szagúldó tekintetű Bálintnak, ’s a’ kikelt útasok felléptetének a’ lépcsőkön. Hangácsyné asszonyság magyar szívességgel fogadá ott fenn, ’s időhöz szabott fűlésű szobába vezeté őket. A’ dermedező Orbayt, kinek csak a’ sulymot engedé letenni fejéről, ős karos székbe ülteté, közel az öblös kemenczéhez, lábai alá zsámolyt mozdíta, ’s morgó panaszaira: szép öccse mint fázlaltatá-meg, mint reszket minden tagja, hideg-kiszorítóúl vacsoráig is kávét rendele. Gódor, a’ bíztos, ad vocem hideg, egy pár telet horda-elő, mellyek az ő ’s boldogult atyja’ érésére, igy vagy még súlyosabban sanyarák^* vala az országot, mint a’ mostani, ’s néhány általa gyakorlatba vett előszeleket javasla ellene, mellyeket útban varázs erejűeknek magasztala. Ezek közt kiemelé a’ jó ó bort, kivált a’ tétényit, millyet a’ Tens házi asszonyság’ úri asztalánál van szerencséje inni. Hangácsyné hozata-fel ezen dicsért előszerből is, mellyhez Gódor szívesebben szegődék, mint a’ német leveshez, miként a’ kávét nevezé vala.

Bálint az első kézcsók ’s egy pár tűkön kiállt szó után, nem vala többé látható ott fenn. Oda siete-le, hol a’ csinos előköténykét megpillantá. Ma sertés-ölés’ napja volt a’ háznál, ’s Évike magyar szokás szerint felügyelőné, a’ bonczolás, sózás ’s kolbász-töltés körűl. Sürgött forgott a’ fejérnép a’ cseléd-szobában, ’s a’ vágó kések tactra tomboltak a’ hús-áros’ kezeiben, hogy a’ leendő pár ön szavát is alig hallhatá. Bálintnak India’ minden fűszer-szaga nem lett volna képes kipótolni most a’ cseléd-szoba’ nem legnyájasabb illatozását, mellyet fűtés, gőz és fris hús-párolgás okozának benne. Szemei kéjelgve csüggének Évike’ szép gazdasszonyi alakján, felgyűrt gömbölyű karjain; saját otthoni kis gazdasszonyságába képzelé-be menyasszonyát, ’s lelke’ derűléseiben addig forga ügyeletlenűl a’ szobában, mig az üres és tölt edényekkel járó-kelő cselédség néhány pecséttel ajándékozá-meg legcsínosabb frakját, mellyet vőlegényi testén hordoza. Évike sajnálkozék esetén, ’s parancsolá Szálinak, a’ ház’ fogadott leányának, venné orvoslása alá köntösét; ’s igy Bálintnak távoznia kelle.

Feltálaltaték a’ vacsora az öblös ebédlőbe. Orbay, a’ már kiengesztelt tagú, elréműle beléptében; szemeit majd a’ széles hosszú falakon, majd a’ karcsú új módi kemenczén jártatván, ’s új áltfázás’ aggodalmával üle az asztalhoz. Hangácsyné sejté ezt, ’s tétetni rendele a’ kályhába; melly parancsnak, ha nem épen meleg is, de legalább jókora gőz lőn sikere. – Illyen, édes uram bátyám, mondá Hangácsyné, a’ mai míves-munka; tetszően készűl alkalmas helyett. Olly derék kályhám vala itt nekem, hogy a’ Nabugodonozor’ három zsidai^* alkalmasan tánczolhattak volna benne; de az idő össze-vissza repesztgette már, ’s ki kelle tétetnem. Mint jó régi ismerősömtől, olly nehezen válék-meg tőle; mert érdemes következőt Pest’ fazekasainál hasztalan keresék helyébe. – Hangácsyné jól számola itt abban, hogy mindenkor kedvezést nyerünk annál, kinek szájából vesszük-ki a’ panaszt. Orbay azonnal szívesen közibe omlék a’ panasznak, a’ mai kor’ nem csekély csorbájára. – Úgy van, drága húgom asszony! így szóla, kopottas de tisztes háromszegű kalapomat fel nem bírám váltani Pest’ falai között; szeles kürtő formájúkkal kisérgetének mindenfelé. A’ rangos farkas bunda olly ritka már hazánkban, mintha Angliában laknánk, hol mint mondják, a’ farkast eggyig kipusztították. De igaz, nem is igen illenének e’ tisztes köntösök a’ mai szeles korhoz! ’S most a’ mai ifjúságot vévé korbácsa alá az öreg, nem minden czélozgatás nélkűl csalfán mosolygó öccsére, ki gyenge evődésűl inkább mint mentésűl, pártolá közbeszólásaival korát és az ifjúságot. Hangácsyné inkább hajlék Orbaynak nyújtogatni az igazságot, Évike a’ pajkos Bálint’ mentségeire mosolyga javallást, Gódor pedig, épen keze alatt álló kicsapongásait a’ falubeli ifjúságnak hordá-fel megmutatásáúl annak, hogy régi apáink anyáink, csak ugyan más anyagból gyúrattak; ’s bizonyításai még veszélyesebbek fogtak volna lenni jó Bálint’ ügyének, ha a’ felkerűlt fris kolbász, mellynek Gódor, úgy látszék szenvedélyes barátja vala, ezen bizonyítások’ ömledezésének gátot nem vetett volna. Elnémúla Gódor, ’s tányérjára lőn szögelve azonnal figyelme és munkássága. – De a’ szép nem, így szóla nyájas testhajlással Bálint, úgy vélem szintolly bájoló most is, mint hajdan vala? – Hellyel, hellyel! concedo domine spectabilis!^* mondá Gódor, megállítván kissé villájára szúrt jókora kolbász falatját; de az is mai időben, mint említett kályháink, karcsú szinte az áltszakadásig; ’s a’ magyar jó kenyeret ha ki tudná is sütni, nem bírja kidagasztani; a’ jó magyar étel-főzéstől pedig mindjárt csúzt kap harmat arczácskáira.

A’ bíztos, ezen szavainál, mellyek után ismét bekövetkeztek a’ kolbász-falatok, inkább a’ tagba-szakadt házi asszonyságot, mint a’ karcsú kisasszonyt tartá szemei előtt. – De Száli, kedves Gódor úr, mondá csalfás czélzással Hangácsyné, épen nem úgy indúl, hogy egykor emelgetős asszony legyen, ’s holnap délre majd megmutatja, hogy ki is birja dagasztani a’ jó magyar kenyeret. Szép lyányka, közbe szóla Bálint, hízelgést kívánván ejtni Hangácsynénak, kinek Száli nevendéke vala. – Ollyan a’ micsodás, felele a’ házi asszony, mintegy mellőzve a’ szót; de tisztességes ’s nem mostani szokás szerint férjfiak után labodázó. – Gódor bíztos elégedés’ mosolyával törölgeté-meg füleivel barátkozó bajuszát, szint’ azzal emelé-fel tölt poharát, ’s kétségbe nem vala hozható, hogy mindjárt a’ kolbász’ lenyomtatása után egyenesen Száli’ egészségének vala szánva annak ó tétényi tartalma.

Vacsora után Orbay, Hangácsynénak öreg testekhez fűlt szobájában, ifjúdva hozakodék-elő agg dolgokról, történetekről és emberekről; kedvtelve bolyonga Hangácsyné’ volt férjével töltött oskolai éveiben, emlékezék minden közösen elemelt vesszőre, minden köz sanyarúsá-gokra, mellyek olly édes emlékezetűek érettebb korainkban nekünk; tán hogy már túlestünk rajtok, tán hogy enyhűlünk gyermeki gondjainkon, mellyek olly csekélyek azokhoz képest, mikkel később megvívni vagyunk kénytelenek. Mint szokott az agg kor, Orbay felibe emelé ifjúsága’ korát a’ mainak, az idő’ érdeméhez csatolván homályosan az ifjúság’ öröm-fogékonyságát is, mellyet később életgondok, kor’ ’s erőfogyások meg szoktak csökkenteni. Hangácsyné majd figyelmével kedveskedék néhai férje’ barátjának, rokonának, ’s mint sejté, lyánya’ kérőjének, majd régi apróságokkal evődék vele.

Bálint az ebédlőben marada Évikével, ’s a’ jövendő’ bájos képeiből idézgeté-elő azokat, miket már éretteknek véle az idézgetésre. Az elébe hajnalilag mosolygó páros életet, mint valamelly varázs lámpa’ képeit, gyenge, de még is kivehető alakokban tüntetgeté a’ kedves lyánykának elő, ’s örűle, hogy ez szemérmes pirúlásokban inkább mint szavakban, lelkes pillantásokban inkább mint vallomásokban elárulá gyakran, hogy megérté a’ finom czélzásokat, ’s nem idegen az ő szép álmait a’ jövendő felől öszveszőni saját szép álmaival. Azon gyenge tartalék, mellyet illyenkor az illés von egy ifjú pár’ kölcsönös érzelmire, még egyszer olly kedves bájjal szokta elleplezni azokat; ’s ollykori akaratlan kitöréseik ezeknek a’ gyenge erőszakon, mennyei fény’, égi kéj’ sugárzati a’ szerető szívekre nézve.

Gódor kisikkada korán, víg jelent látni ott lent, hol a’ cselédség a’ juhászbojtár’ megeresztett dudája mellett szökdelve ülé a’ sertéstort; mert a’ jóvérű Szálika is kedvét lelé annak nézésében, ha szinte a’ tánczban részt nem vőn is, tán bíztos úrtól tartalékzottában, tán a’ ködös fejű vendég cselédséget átalltában. Ügyeletes bíztos úrtól karra fűzetve, némi felsőbbség’ jelével szemlélé Szálika a’ víg dévajkodást; Gódor előtt pedig ezen tartóztatása a’ leánynak nyájas kezesség vala annak nem csekély erkölcsi erejéről, mellyet benne mindenkor ön főzési sütési talentuma felett is – mi Gódornál sarkalatos asszonyi tulajdon vala – becsűle.

Orbayt a’ mai nap’ sanyarása korábban voná ágyba, mint az a’ boldog és pozsgás Bálintnak tetsző vala; de becsületből követé ő is, ’s Hangácsyné bevezeté őket a’ vendég-szobákba, megmutogatni a’ kinek-kinek vetett ágyakat. Uram bátyámnak ide vettettem a’ kék szobába, mondá a’ házi asszony; öcsém uram pedig Gódorral itt a’ zöldben fog aludni. Ezzel jó éjszakát kívánván vendégeinek, kiment Hangácsyné a’ fűtőnél tenni-meg rendeléseit.

Mihelyt magában marada a’ két nászfél, azonnal kitálalta Orbay öccse előtt nyájas jóslatát. Jó öcsém, így szóla, nagyobb a’ szerencséd, tán mint érdemled. Évike, kit két év óta nem láték, ugyan szépen kinőtte magát; és a’ mi leginkább bíztat, az anyja’ tisztes nevelése’ nyomait látom rajta. Akkor szól, ha kérdeztetik, ’s akkor is csak sipegve somolyg kaczagás helyett, peczkesen ül az asztal mellett, ’s szeme az öregek felé forog inkább, mint ifjak felé. Időmbeli derék asszony lesz belőle, ki, hidd-el, sokat fog tartani a’ becsületre. Mi is legénykorunkban csak abból sejtők, hogy jól állunk mátkáink’ kegyében, ha az mindenkire inkább tekintgete, mint reánk; hozzánk pedig csak tévedve köszönt-be a’ menyasszony’ pillantása, ’s akkor is lángzó pirúlattal. Az aszszonyságnak is, úgy látom, várt vitéze vagy, fiatal pulykát ettünk a’ vacsoránál; Száli pedig, mint hallád, puha kenyérnek fogja holnap remekét adni. Időmben a’ magyar anyák’ jóakaratjának ezek mindenkor bíztos jelenségei valának, ’s Hangácsyné még azon boldog magyar korból való.

Bálint kifakadó örömre riada az öreg’ szavaira, ’s zajosan ölelé magához őtet. – No, no, ismét szelesen öcsém? szinte ropognak vén csontjaim. – Bocsánat! lelkem bátyám! mihelyt haza kapom Évikét, olly mérsékes, olly tisztes leszek, mint egy parókás tudós, midőn festőjének űl.

Két két nyoszolya állott a’ vendégszobákban, de Orbayéban eggyike vettetlen. Az öreg kérő csak hamar észrevevé, hogy ebben két szárnyas ajtó van, mellynek eggyike a’ szellős ebédlőre nyilt, ’s a’ kályha sem izmosabb a’ szomszéd szobáénál. Azonnal csökkene bizalma szobájához, ’s cserét ajánla Bálintnak a’ magáéra. Bálint, ki ifjúsága ’s boldogsága’ hevében mit báná, ha fedelét vették volna is a’ háznak, kész vala erre, megvetteté saruit váró inasával Gódornak a’ vettetlen ágyat, ’s maga égő pipával bedűle az Orbaynak szántba; kéjelgve jártatván még egy darabig gondolatjait a’ maga’ rózsaszín környülményein, ’s várván egyszersmind háló társát, de a’ be nem várható bátorsági bíztost. Az álom végre elő-nehezedék szemére, eloltá a’ gyertyát, ’s csak hamar álomba merűle. Meddig nyughata ennek békés karjai között, maga sem tudá; de éjfél alig lehete, midőn egyszerre beszéd riasztá-fel, ’s minden álmat kiszöktete szeméből. Felül ágyában, ’s csodálva hallja, hogy az alvó Gódor, harsogó hortyai közbe, nyugtalan szavakkal vesződik; kétség kívűl a’ vacsorái kolbász tartván a’ reá öntött tétényivel a’ gyomorban csatáját. A’ hív éj visszaadá nappali foglalatosságit a’ bíztosnak, ki, hihető, a’ falu’ ifjúsága’ kicsapongásival vesződék zajlakodó álmában is. Kinek hívnak? hány esztendős vagy? miért vagy fogva? valának érthető kérdései, más több érthetetlenek között. Bálint meg nem tagadhatá ön pajzán kedvétől azt a’ mulatságot, hogy a’ biztos’ kérdéseire bohó feleleteket adjon. A’ tréfa addig folyt, míg Bálint hangos kaczajával Gódort fél ébredésbe hozta, ki is meg változtatván fekvését, békesebb álomba merűle. De Bálint azontúl nem nyerhete álmot szemére. Puha ágyán kivűl, melly az Orbay’ öreg tagjaihoz vala intézve, egy nagyobb gond bolygatta őtet. Tudnillik öreg bátyja’ külső ajtaját két ízben is hallá nyílni, ’s Orbay lába’ csoszogásait nyilván kiveheté. Aggódott, hogy miatta az útban csak ugyan áltfázott az öreg, ’s tán változása oka kijárásainak. Azonban álmatlan tünődései közt maga is érzi Bálint, hogy szokatlan forróság gyújtogatja testét, ’s az izzadtság sűrű cseppekben szakad homlokáról. Csodálja baját, mert hiszen csak könnyű paplan fedé testét, vacsoránál pedig reá sem ére Évike’ ellenében enni, hogy megterhelte volna gyomrát. De csak hamar rá talál a’ bibére, a’ mint a’ kályhát ropogni hallja. Felszökik azonnal ágyából, ’s a’ kályha felé, ’s ezt sütő forrónak, szobáját pedig a’ fúladásig gőzösnek találja. Siet-ki azonnal az ebédlőbe, ’s ebből a’ sokáig keresett ajtón ki a’ tornáczra, innen egyenesen a’ vendég-szobák’ kályha-lyukainak tartván. Ezeket közös külső ajtó zárá, mellyet kissé bevonva lele. Ki rántja a’ mérges Bálint az ajtót, bekukkan, ’s haragra lobban, látván saját hálószobája’ lyuka előtt kényelmesen ülni a’ fűtőt, ’s pirítni fogait olly parázs tűz előtt, mellynél bízvást koronázási vagy statutiói ökör vala süthető. Épen keledezék új hasábokat hányni-be a’ parázsra, a’ mint izmos Bálint kankója’ gallérjánál fogva kirántá a’ tornáczra. – Barom e’ kend földi, vagy leivott eszű? riada a’ maga eleibe talpra állitott fűtőre Bálint; vagy ki akar kend gonoszúl perzselni bennünket? ki látta éjszakára illy pogányúl fűteni? ím bíztos urat ott benn tán halálra fulasztotta ked már. –

Épen nyitá a’ maga ajtaját, paplonjába burkozva, hálósipkás fővel, botosos lábbal az öreg Orbay is, ’s megálla ajtajában. – Marha te! kiált a’ fűtőnek, ’s ez, ki eddig figyelmesen hallá Bálint úrfit, azonnal a’ vén Orbay felé fordúla; igaz e’ nálad is, mint magyar házaknál lenni szokott, hogy a’ fűtő a’ legbolondabb az egész udvarban? Az én időmben borsó közé állították volna váznak^* az illy kabak fejűt. Már harmadszor vagyok itt kint, ’s még a’ szomszéd kályha ropog, reped, engem majd megvesz az isten’ hidege! – Én azt mondom bátya, megjegyzé Bálint, ’s a’ fűtő ismét figyelve ő felé fordula, ennek a’ sertés-tor ártott-meg. Rakd által a’ tüzet mindjárt a’ szomszéd kályhába, hiszen abból minden tűz kialudt. A’ paraszt – kinek merőn felvont szemöldöke ’s nyitott szája, nyiltan tolmácsolák, hogy ő eggyike azon elállott gondolatú eggyügyűknek, kiket favágás, hordás, és fűtésre, mint udvarink’ legprosaibbaknak vélt munkáira, szoktunk kárhoztatni – intett fejével mind öreg mind fiatal úr felé, ’s ezek nyugosztaltan térének szobáikba vissza; Bálint azzal is nyugtabban, hogy öreg bátyjának semmi baja a’ fázáson kivűl.

Ifjúság, gőz és meleg szoba öszvefogva meghozák Bálint’ álmát; de boldogsága újolag nem soká tarta. Kemenczéjének újabb ropogása rémként ébredésre riaszták ismét. Tűrhetlen gőz és fűlői meleg fogták-el a’ szobát. – Lánczhordta paviánja! ismét nekem fűt! zajdúl Bálint; már nem vesződöm többé az oktalannal. – Felszökék fektéből, de fejét egész bódúlásban érzé, kinyitá az ebédlő’ ajtaját, ’s tapogatódzék annak setétében, ha nem lelhetne e ágyat, vagy valamelly fekvő zugot? Nagy vala az ellenzet elhagyott szobájának forró, ’s az ebédlő’ hideg lége között, ’s Bálint siete takarék alá jöhetni. Lele még is jó sokára valamelly alkalmasnak tetsző almot, közel a’ langyos kályhához, ’s fáradtan és bódúltan, mint vala, további tétova nélkűl behelyzé magát egy az üveges szekrényen talált ruha-darabbal, mellynek nemét, tapintás által nem is sokat törődvén rajta, nem bírá meghatározni, befedé testét, ’s minden további aggodalmat csak hamar mély álomba fulaszta.

Jézus Mária! ki van itt? így sikolt egyszerre Bálint felett egy asszonyi szózat, ’s ez egyszerre talpra szökik. Mi baj? én vagyok! mi baj? így kiált álmos riadással. – Nyilik az ebédlőnek másik szomszéd ajtaja, ’s Hangácsyné gyertyával kilép szobájából. Réműl Bálint eszmélve, hogy csak egy ümegben van, felkapja azon darab ruhát, mellyel takaródzék ’s magára kanyarítja azt. Száli görnyedezve kaczagja a’ jelenetet ’s csodáló Hangácsyné sem állhatja-meg a’ mosolygást; mert Bálint az ő tisztes szalupjában tisztelkedik az asszonyok előtt, ’s tagjaiban reszketvén a’ hidegtől, homlokában izzad a’ szégyenkedés miatt.

Ej ej, öcsém uram, mit keres itten? kérdé Hangácsyné. – Fekvő helyet, édes asszonyom néném! rebegé Bálint; minthogy szobám’ forróságát nem állhatám. – Különös! mondá Hangácsyné, olly keserű mosollyal, mellyből Bálint a’ gyanút könnyen kiolvashatá; nagyon is forró lehet az öcsém uram’ vére; melly éji bujdoklásra is kisztetheti. –

Bálintnak nem vala ideje mentődzéshez: mert most Száli kezde szörnyűködni. Azon alom, mellybe Bálint magát az ebédlőben beveté, egy széles, alacson lábakon álló sütő-tekenő vala, mellyet Száli a’ kelő kenyér-tésztával a’ kályha mellé helyheze, ’s meleget tartó takarókkal befede. Bálint izmos tagjaival laposra nyomá a’ tésztát, ’s azt minden tekintetben haszonvehetlenné tevé. Száli a’ káron, Hangácsyné az éjjeli kóborláson látszának aggódni; Bálint pedig leforrózva állván kis korig helyében, leveté hirtelen a’ szalupot magáról, ’s berohana háló-szobájába, tanakodásaiknak hagyván az asszonyokat.

Gyötrő epekedésekkel küzde ágyában Bálint, mellyek minden álmot száműzének szemeitől. Ifjú, ki vőnek vágyik a’ házhoz, szívesen felhasznál minden módot alkalmat, minél több oldalúlag ’s minél kedvezőbben kapcsolhatni magát ahhoz; ’s így lehete e kínosb helyhezet a’ Bálinténál, ki azon felűl, hogy egy kissé nevetséges szerepben tűne-fel a’ háznak, ’s a’ jóslatos tésztát tönkre tevé, még súlyos és disztelen gyanú alá is ejté magát? Reménylé ugyan, hogy ez utóbbi alól a’ reggeli nyilatkozás feloldandja; de egy egész éjszaka alatta állni, olly tisztelt, olly kedvelt lelkek előtt állani alatta – gyötrő gondolat vala az ifjúnak. Ezen felűl a’ kenyér-tésztát újra kelle dagasztni, keletni, mik Szálinak egész éjébe kerűlendők. Ez hihetőleg csökkentni fogja iránta a’ szobaleány’ jó akaratját, ki rendszerint, ha nem avatott titnokné szokott is lenni a’ ház’ kisasszonyánál, de csak ugyan fő hévérje, rugója, kegyeinek vagy kegytelenségeinek. Azonnal eltökélé magában Bálint, hogy Száli’ lehető idegenedésének jókor elejét vegye. Mihelyt tehát Hangácsynét szobájába betakarodni hallja, felszökik fektéből Bálint, ’s fogván bankó-tokját, ennek azon oldalából, hová tizes bankóit raká, ’s mellyet sötétben is bíztosan fellel vala, eggyet kivesz, ’s az ebédlő’ ajtaját csendesen kinyitván, kilopódzik Szálihoz, a’ sütő-teknő körűl motozóhoz.

Lelkem Szálikám! mond súgva és simogatva Bálint a’ leánynak; a’ férjfi csak bajára született a’ fejér népnek; remek tésztáját lelkecském agyon nyomám vala, tudom újra kell dolgoznia a’ kenyér körűl, engedje-meg, hogy okozott fáradságát, addig is mig a’ jövő vásár meghozná a’ maga fiát, megenyhíthessem ezen csekélységgel – ’s kezébe nyomá Bálint a’ kivett bankót. Szálika, bár nyájasan érzé kezében a’ pénzt, átallá még is elfogadni azt, minthogy nem tartá magát épen ajándék alá eshető szobaleánynak a’ háznál; de Bálint esdekle – ’s im! míg foly az oda- és visszaerőltetés, nyilik ismét az oldalszoba, ’s – Évike kilép kúlcsaival belőle, új lisztet adni-ki Szálinak. Fontolatlan riadtában megiramúl Bálint ön szobája felé, becsapja azt sebbel maga után, ’s berohan ágyába. – Egek’ atyja! felordít ebből az öreg Orbay, ki szobája’ fagyát nem állhatván tovább, az alatt vissza foglalá szobáját, ágyát, ’s zavart bódúlásában Bálint a’ Gódor’ ágyának szökik. – Mi a’ guta leli az úrfit? rival ez; lidércz e vagy gonosz lélek, hogy éjszaka bódorog körűl? – Angyalom bíztos úr! csak Szálikával volt egy kis dolgom. – Mit? Szálikával? kérdé Gódor, ’s ülésre pattana fektéből. – Hm, hm öcsém! bizony angyali egy vőlegény vagy ám! mormogá Orbay; az én időmben… Aludtak az emberek, mint én is fogok, mondá béke-vesztve Bálint, ’s Gódor’ ágyán alvásra helyzé magát. – Szálikával vala dolga az úrfinak? kérdé Gódor; ugyan mi dolga? ha merném kérdeni. – Igen uram, jó éjszakát kivántam neki, ’s azt kívánok az úrnak is. – Ezzel kifordúla Bálint, ’s az ifjúi természet erőt vévén boszúján baleseteire, mintegy pótlásáúl az elmulasztottnak mély hortyogó álmának ereszté magát, mellytől két alvó társai, majd hajnalig nem férhetének a’ magokéhoz.

Más nap’ mindenkit fonák idegzetben lele Bálint maga körűl. Az öreg Orbay komor volt, mint medve táncza után, mordan ’s egytagúlag felele Bálint’ kérdéseire, ’s áltfázott mellére panaszkodék. Gódor gőz-rongálta fejét fájlalta, ’s daczosan mellőzte az úrfit. A’ megátkozott fűtő újra ropogtatta reggelre a’ kályhát; de az meleg helyett füstöt ömledezett szét a’ szobába; mert az éjjeli fűtés össze-vissza repesztgette táblájit mindenfelől. A’ reggelinél még fagylaltabb arczokat lele Bálint. Évikéje bú’ ködébe vala vonúlva, ’s szemein hullatott könnyek’ jelei látszatának. Hangácsyné asszonyság hideg udvaris vala, ’s csak vendéglátó, bizodalmas rokon helyett. Száli pironkodva hozá-be a’ kávét, ’s kerűle szembe akadni Bálinttal és Gódorral; Bálint pedig szorongott keblében, mint tévedt vándor szorong, közelgő égi háború előtt.

Hitelesen tudom, jó öcsém, súgá Orbay Bálintnak, a’ bevett reggeli után, hogy a’ puha kenyér’ sütése eltiltatott. Ez nem idves jóslat, szép öcsém! gyanítom, rosz fát tevél a’ tűzre. – Én ártatlan vagyok, súgá-vissza Bálint, de majd fennakadva vére folyásában; már csak próbáljon szerencsét uram bátyám! Dőljek inkább, mint függjek!

Kifordúla Bálint, tért engedvén bátyja’ nyilatkozásának. Darab idő múlva, melly alatt szobája’ ablakában szorongva merede-ki tekintetével Bálint a’ téli vidékbe, belépe Orbay. – Fogassunk öcsém! kiálta ez; ’s Bálintban elállott a’ lélekzés. – Hogyhogy’ bátyám? kérdé haló hangon. – Kosár, nem egyéb, jó öcsém! Évike fonta, Hangácsyné nyújtja. Tovább a’ kocsirúddal, jó öcsém, itt szépen kikoptál a’ szerencsédből. Mi történt, ki nem tudhattam egészen; a’ házi fejérnép, mind mondja, kimélni kíván téged. De gyanítom, hogy a’ mai korból egy kis mustra-darabkát kelle előmutatnod ez éjjel: ezen magyar ház pedig, a’ mint tudod, még a’ becsületre adó régi magyar házak közűl való. Fogass édes öcsém! Ezen útunk is jó lesz egy magyar tapasztalásnak, mellyben kárán tanúl az ember. —

De, jó bátyám, magyar háznál tán csak fogják tudni a’ magyar törvényt, hogy senkit nem idézve nem hallgatva nem kárhoztathatunk? Lelkem bátyám, hadd menthessem magamat! esdekle Bálint. – Késő, öcsém! eljátszád idvedet, felele Orbay, a’ ház’ fejér személyei nem kívánnak többé veled szót váltani. – Ha úgy van a’ dolog, mondá szeles nehezteléssel Bálint, fogj Pista! kiálta-ki kocsisának, ’s hideg búcsút vevén a’ ház’ tagjaitól, zuzott érzelmekkel hajtata-el Tétényből, hol szép boldogságát hagyá, mint vélé, örökre hátra.

Szíve’ belső telében nem érzé Bálint a’ külsőt. Míg Orbay ez ellen óvakodék, Bálint szégyene’, boszúja’ és bánatja’ dúlásaiban, alkatként meredezék a’ szánka’ szegletében. Néma volt az egész útas-sereg, mert a’ cselédség is sejtve ura’ balesetét, hallgatással gyászolta azt, és saját jó óráit, mellyeket a’ vesztett háznál eggyütt veszt vala.

Még csak kihallgatásra sem méltatni az embert! illy szókkal szakítá végre meg, mintegy fél úton Bálint a’ hallgatást; bátyám! ez feszíti agyamat, ez szorítja-el szívemet! Mit vétettem, hogy így lakoljak? Végre is néhány itcze liszt az egész kár, ’s képtelen gyanú az egész kárhozat; ’s ezekért illy csúfosan lakolni! Asszonykény, nem egyéb! De nem visz még orkán is többé közibök, inkább klastromba, bátyám, barátnak. így fakadozék Bálint bús szégyenében, ’s Orbay sokára jöhete szóhoz.

Bálint öcsém! mondá ez, szelesnek tudtalak mindég; de múlt éji bakod,^* mint értettem, több szelességnél. Mit kerestél te, éjjel, két ízben Szálinál? mi vitt-ki jó fűlt szobádból hideg tár-terembe, hol keskeny asszony-szalup menthet vala meg csak fagyás ellen? ’s honnan riadnod kelle vissza, hogy majd halálra riasztál bennünket is a’ szegény bátorsági bíztossal? he, hogy’?

Bálint előadá bátyjának az egész történetet, ’s kifejtni törekvék ön ártatlanságát. – Hm, hm, öcsém! dünnyöge vontatva és sulymos fejét rázva az öreg; kezdek tisztába jőni – de szép öcsém! még hátra van a’ nagya. Mi szerelmes levélkét nyújtottál te a’ Száli’ kezébe, csak nem erővel nyújtottál, szép öcsém?

Én? tudaklá csodáló szem-meresztéssel Bálint; szerelmes levélkét? Szálinak? Pokol, és minden lakosi! ki mondja ezt? így zajlék Bálint.

No, no, szép öcsém! a’ levelkét magam láttam: laconice, de elég érthetőleg vala ezen szavakkal írva: Érted halok, érted élek, e’ világért nem cseréllek!

Tüzes mennykő! rivall, magát homlokba ütve Bálint, bankó-tokjához kap, ’s reszkető kézzel motoz abban. – Ugy van! – igaz – most értem a’ dolgot. Megállj Pista! kiált a’ kocsisnak; egy tapodtat se tovább! Fordúlj-vissza a’ Hangácsy-udvarba!

Pistának, kinek óhajtott Kanaánja vala mindenkor a’ tisztelt udvar, nem kelle a’ fordulást kétszer parancsolni. Eresztett ostorral repűltek a’ lovak ismét Tétény felé vissza. – Ismét szelesség, mint a’ többi! morga Orbay.

Posta-csézáján szemközt találák Gódort. Fordúlj forspontos! kiált-ki szánjából Bálint,’s kiszállván maga, a’ biztoshoz robban. – Galambom bíztos úr! így szólitja-meg ezt, vissza kell térnünk, eggyütt megennünk a’ Hangácsyné asszony’ ebédjét. – Guta üsse az úrfi’ dolgát, ’s Hangácsyné’ asszony’ ebédjét! tán csak nem halok-meg otthon is éhen! felele boszúsan a’ bíztos. Ha még egyszer özönvíz öntené is el a’ világot – mert bizony nagy része a’ mainak meg-érdemlené – és csak a’ tétényi kastély maradna bárkának szárazon, még sem mennék, uram, többé bele. – Bálint elővevé minden szónokságát, melly tehetségében álla, ’s hosszas makacs ellentállás után csakugyan megtöré Gódor’ feltételét, ’s fordulásra bírá őtet szánja után.

Épen a’ vendégszobában álla a’ repedezett kályha felett a’ nagy vallatás, midőn megfordúlt útasink belépének. Hideg, zavart, boszús érzetek’ jelei űltek az asszonyi arczokon és szemeken. – Édes nagysád, szóla Bálint, alázatos kézcsókolással Hangácsynéhoz, ártatlanságom’ érzete bátorított megtérnem, hogy magamat kitisztítsam, mi különben szemtelenség fogott volna lenni. Engedjen nagysád kegyesen egy pár szót, védelmére egy ártatlanúl gyanú alá esettnek. – Bár ne volna több gyanúnál, édes öcsém uram! monda hideg mosollyal Hangácsyné. Bálint nem ügyelve erre, előadá egész éjjeli történetét, ’s hogy tanúsitsa előadását, hálószobájának volt tűrhetlen forrósága és gőze iránt utalt, mint corpus delictire, a’ hasadozott kályhára, Gódor bíztos úr’ főfájására – melly utóbbira azonban Hangácsyné azt jegyzé-meg, hogy a’ főfájásnak számos okai lehetnek – az öreg Orbayra, kivel eggyütt támadák-meg a’ tévedt fűtőt – ’s végre magára, az ismét felvont szemöldökkel ’s nyilt szájjal előttök álló fűtőre, mint a’ dologban fő-fő személyre. – Szóljon kend atyafi maga, így szólítá-fel ezt Bálint, nem volt e’ kend ez éjjel közel hozzá, hogy kiperzseljen kend bennünket biztos úrral a’ szobából? – A’ fűtő még feljebb voná szemöldökét és kijjebb nyitá-meg száját; de nem felele Bálint’ felszólítására semmit. – Azzal nem fog bizonyítni uram öcsém, mosolyga Hangácsyné; mert ez azonfelűl hogy csupa sváb, hülye is. Öcsém uram’ előadásában látom a’ hihetőséget, ’s addig, hogy kénytelen volt öcsém uram elhagyni a’ maga forró, mint uram bátyám a’ maga kihűlt szobáját, kész vagyok a’ hitel-adásra; mert most már tudom, hogy fűtőm, kire ráparancsoltam volt estve, hogy áltfázott Orbay uram bátyám’ szobáját folyvást fűtse éjjel is, nem tudván az ott bent esett szoba-cseréről, sürgetéseire bátyánknak, mind az öcsém uram’ kályhájába gyújtá a’ másikéba szánt tüzet – de ezt a’ Szálira tolt tartalmas levélkét tán csak nem fogja megtagadni uram öcsém, mondá szegzett komoly tekintettel Hangácsyné; ’s Évike és Gódor váró aggodalmas pillantattal csüggének Bálint’ ajkain. –

Igen is saját kezem, édes nagysád! felele Bálint; tizes bankó helyett nyomám Szálika’ kezébe, kinek miattam a’ kenyér körűl éjszakáját kelle vesztegetnie. Ezen levélke’ szavai általam az arany-míves’ számára írattak, hogy azokat Évike húgocskámnak ajándékúl szánt nyak-láncz’ záros függelékjébe vésse – melly levélkét én, hihető az arany-míves’ kifizetésekor, bankóim közé tévesztettem. Az arany láncz – ím itt van! Bálint kivoná oldalzsebéből a’ szép mivet, ’s a’ levélke’ szavain kivűl megmutatá rajta az Évike’ és saját maga nevének fonadékosan vésett előbetűit.

Elfoszlott azonnal minden gyanú. Hangácsyné szíves mosollyal nyújta béke-kezet Bálintnak, mellyet ez tisztelve vona ajakához, ’s Évike öröm-pirúlattal a’ magáét, mellyet Bálint égő csókokkal hinte-el. – Mondám, ismét szelesség nem egyéb! szóla Orbay, korholással ugyan, de mellynek tónján álttetszett a’ kedvező kifejlés’ öröme. – Szelesség! dörmöge Gódor, könnyűlt lélekzettel sodorván-meg bajuszát; szelesség, melly szép kárt tehet vala a’ háznál.

De már csak nem tesz? kérdé szelíden Évike, ’s bevoná az ebédlőben búslakodás közt állt Szálikát. – Bocsásson-meg szép leányasszonyka! szóla ehhez kezet nyújtva Gódor, ha egy kissé megbokrosodám vala. Bizony fájt magamnak is, tán hetekig sem lett volna ételem italom miatta; de hasztalan! a’ magyar még kényesebb becsületére, mint bajuszára. Hála az egeknek, hogy szépen tisztába jöttünk!

Az ebéd derűltebb arczokat gyűjte ma, mint a’ reggeli lát vala, ’s Gódornak megjöve mult vacsorai ét- és itvágya. A’ gyöngyöző tétényi vígan sikúlt-le a’ férfi-torkokon; mert czímjök ezeknek elegendő vala pohár-kocczantásra.

Estvére kisüle a’ nyájas jóslatu puha kenyér, ’s Szálika bebizonyítá remekjében, Gódor’ nagy kéjére, hogy valamint ki tudja sütni, úgy ki is bírja dagasztani a’ magyar kenyeret. Másnap’ megesék a’ kettős jegy-váltás, ’s néhány hétre a’ kettős menyekző. Boldog négy ember válék belőlök; de egyike sem szegheté-meg, még agg korára is a’ puha kenyeret a’ nélkül, hogy a’ tétényi viszályos éjszaka ne ötlött volna eszébe.

 Keresztűl utazó valék Stambulon,^* vagy inkább elutazandó, mert jó idő óta tartózkodám benne. Rokon lelkek várának Kahiróban,^* a’ paloták’ dicső városában, kik a’ puszták’ szeleitől gyakorta kérdezék, mikor érkezendik-meg pompás honába az útazó Mirza? És az én gondolatim is a’ szabadság’ pusztáiban kalandoztak, sokszor találkozók az enyéím’ vágyaival. Mindent előre küldék, vagyonomat, irataimat; a’ tenger’ szélvészeinek kényére bizám gyüjteményeimet ’s jó éjszaki szellőért fohászkodám, midőn vitorláit kiterjeszté a’ hajó. Magam maradtam csak Othman’ ünnepét megnézendő.

Az előző nap’ estéjén ünnepiesebb és ünnepiesebb lőn Stambul. Szebb pipákból füstölgött a’ dohány a’ kávéházakban, pompásabb findsákból ivák a’ kávét, a’ borozók jobban félre huzódtak, a’ mákonyozók’ homlokán a’ paradicsom’ ’s a’ holnapi jelenések’ dicsősége világosabban rajzolódék; a’ dámák, ezen szent lényei a’ hárem’ szentséges titkának, erősebben ’s szebben fátyolozva viteték magokat kikeresett hordszékeikben; az atyafiak több látogatót kaptak, ’s az Osmanlik minden természeti restségök mellett is jó számmal lábaikra keltek ’s európai szokásként körülnéztek a’ közelebb útczákon. Elüté az esti hetet, álgyuk durrantak-el a’ város’ sarkain, a’ hullámzó tenger’ szélén: ’s az ünnepi hang által mormogott Asia’ tündéribb világu halmaihoz.

Aja Sophia^* mecset előtt állék, százaktól körülvéve. Az ünnephirdető ékes hangon hirdeté a’ következő nagy napot, mint a’ megérkezett philoméla édes torokkal tudatja a’ virághozandó tavaszt. Ő alig végezé, ’s a’ toronyban szent dervisek’ éneke zendült-meg, Osmannak a’ tágas, noha megszűkebbült birodalom’ alapítójának tetteit dicsérőké.

Szép volt a’ hymnus, rezgő, harmoniával teljes, komoly ’s borzasztó, mint mikor az erdőknek mélyében napnyugatkor a’ mecset’ szent fala között csendűl-meg az ének, az előteremben szunnyadozni kezd a’ vándor, de a’ bús hangok elverik álmát, ’s térdelve késztetik kenyéradó Alláhjához fohászkodni. Az éj’ homályát ezer világ verdesé széllel; tündérfényben látszott úszni Stambul, a’ csillagok’ milliárdjának ezer fény felelt-meg a’ tükröző tenger’ két parti hosszában.

Büszkén ragyogtak a’ kelő nap’ sugáraiban a’ héthalom’ városának holdas tornyai: az orosz rezzentésből fölüdültek Sulejman’ késő unokái, ’s szokott lassúsággal kivereték magokat asszonyaik’ illattal ömlő teremeiből. Magasan lobogtak az öböl’ hajóinak zászlói, a’ különbféle nemzetek szerint különböző színüek; nemzeti lobogó is pattogott a’ szélben, a’ kelendő vízi szorgalom’ előkövete. Tarka vegyületben tódult a’ Skutariba törekvő népség a’ csendesen álló tenger felé, mellyek századokat játszottak a’ történetekbe repkedő lélek elé. Száz komp, ezer csónak szeldelé a’ habokat, pompásnál pompásabb, tarka oldalu, szőnyegezett; kényes urfiakat, fátyolozott nőket, az orosz háborúból haza jött vitézeket, frankokat, görögöket, osmanlikat, arabokat stb. vivő, ’s apró vitorláit vigan terjesztő a’ lengő szélben.

Othman’ ünnepe nevezetes a’ hivek’ országában, mellyet azonban, az Osmanlik nem az ország-alapításért ülnek-meg, hanem a’ propheta’ hitének fölvétele miatt. Nem legszámosabb csoporttal jöve ő Armenia’^* havas bérczei felől; két küzdő seregre akadt, nemes lelküen a’ gyengébb pártjára állt, győzött és seregét szaporítva belebb vonult Anadoli^* felé. Vitézséggel és fáradtsággal országot alkota, de mindegyre hitetlent. Törvényeken gondolkodék, mellyek az uj ország’ javát örök időkre megalapitsák. Ekkor – sötét éjszaka volt – jobbik szemével világosságot láta az ég’ magasában, a’ világ egy szép hajlékon terült-el, mellynek kúpjai, tornyai voltak, a’ tornyok’ tetején félhold ragyogott, a’ hajlék’ ablakain dervisek látszottak-ki, pillantataikat az egekre meresztve, szájokat, ajkaikat mintegy imádságban mozgatva. Othman’ lelkében egy illyen hajlékot építetni parancsoló gondolat villant-föl, ’s a’ látmány eltűnt szeme elől. Hét éjjel látá újra az épületet, a’ nyolczadikon elhatározá a’ megtérést, ’s országának megtérését. Boldogult szándékában, a’ kétes dolgokban tanácsot nyere mennyei fényt látó jobb szemétől, maga a’ prophéta is dicsérőleg mosolyogva mutatá magát neki. Ezer mecset, ezer hajlék zendült-meg halálakor a’ gyászkeservtől, ’s az erdők’ mélyében tápláló atyjok után sírtak a’ remeték ’s a’ szent falak’ rideg lakozói. Tarabosán megdűlvén, Edreneh elfoglaltatván, Stambul a’ hivek’ hatalma alá esvén, Brusából Stambulba hozatának Othman’ csontjai ’s ime jobb szeme hervadatlanul fénylett a’ koporsóban. Aja Sophiában tartaték egy ideig, de ott homályosodra kezdvén áltviteték Skutariba,^* Anadoli’ virágzóbb partjaira, hol fénye maig világol, ’s évenként egyszer megmutattatik az ünnepelő sokaságnak.

Az ezt nézendő sokaság ezerenként rajzik-át vámfizetve és vámfizetetlenül. A’ törökök’ nagy része Szerehét nevet visel, melly a’ dolgosabb, nyomottabb rész; a’ földet szántja, veti, a’ gabonát magának és jó részint másnak aratja, kapál, ás, vés, útat készít, katonát hord ’s kivált mióta az urak’ legnagyobbika, a’ felséges Padisah, újra alkotá hadiseregit, a’ rendes seregeket ő adja, azon kivül a’ fizetésbeli terheket megannyi gaurként hordja, viseli. A’ másik félnek Őlenegyin a’ neve, melly szabadot, ingyen létezőt jelent, hova még a’ tudósok, müvészek ’s általában a’ magát ollyannak szinlelni tudó tartozik. Ezen utósó faj a’ Skutariba menetelnél is kitűntette magát, vámot nem fizetett, de a’ többi, kinek szemén is az éh, a’ baj nézett-ki, kinek teste alig vagy durván volt fedve, kénytelen volt asperét letenni átmeneteldijban. Én mint tudós útazó, ki az ércznemnek ritkán van bővében, arab létemre is élni akartam tudósi jusommal ’s egy pogácsára szánva a’ vám-aspert, nem fizeték. Stambul’ sik partján, hol europaibbak, becsülettudóbbak az emberek, nem lön ütközésem, orrom’ hegyéről megismerték hogy tudományom nagy, és falak között szedett. De Skutari’ vároldalánál a’ jegyszedő hamar czélba vette ócskúlt turbánomat, ó, megfakult zubbonomat, ’s egy kevéssé ki is likadt sárga czipőmet, – és vámjegyet kére. Én legjobb kedvvel szemébe mosolygok, mondva; gyedohenm? az az: „miért nem?” ’s tovább megyek. Ő dúlt, fúlt, ’s távolról hallám a’ megtisztelő „rongyócz” nevezetet. Ez nagy meg-sértés egy arabnak ’s öngőgöm véres elégtételt kivánandott, ha nála alábbvalónak nem tartom a’ nyomorultat. Innét csak urának sugám-meg szolgája’ durvaságát, ki zömök testével, jól táplált hasával ült az őrszoba mellett sopháján, lábait keresztbe vetve ’s hatalmasan szipogatva basadohányát. Ő egy kicsit több emberséget tudott szolgájánál; engedelmet kért amaz nevében, a’ mit én adék, látva, hogy amaz épen nem, ő keveset tudja az embert megkülönböztetni zubbonától.

Új képek derítgeték hamar lelkemet, melly a’ hódoltatás’ boldogabb századaiba repkedett szabad szárnyain. Othmant látám a’ Bythiniát^* el-foglalót és Orchán’ győzedelmeit a’ Van’^* kékellő partja körűl. Látám Bajazet’ vérsebét Angoránál, a’ Jósa’ liliomos szélein és a’ kínos várnai győzödelmet^* a’ gaurok’ oroszlánnépén; látám a’ megholt magyarlengyel király’ gyászsirját ’s gőgöm ujra kelt. Szemeim a’ véres balkani csatákon bolyongtak ’s a’ nehéz diadalu Rigómezején.^* Stambulnál hallám az első álgyu’ eldurranását ’s a’ megvivott bástyákon boszúsan rohantam a’ védtelen városba. Soká késtem Selim’ és Sulejman’ virágzó korában megjárva az elfoglalt Syriát, a’ Mamelukkoktól elvett Egyiptust, a’ kékellő Rhodust és a’ sírok’ gyász mezejét Mohácsot, a’ hajóvivő Duna’ jajdult sik szélén. Könyezve ereszkedém a’ hanyatlás’ időszakába, midőn tartományok után tartományokat veszténk, testvérháborgások, honi háborúk, pártütések gyengítettek; nem találkozék segíteni tudó hatalmas kar, sok nemes hasztalan veszett, a’ nép nem nyert, az időtől hátra maradtunk, mig végre görögeink elpártoltanak ’s az orosz Edrehnének szent falai közé hozta fegyverét. Nem illett a’ mai vig zajhoz lelkem’ megállapodó szeszélye; riadva köszönté a’ nép a’ szélben lobogó lófarkakat, az ezüst félholdat ’s az általhozott szent zászlót, én az oroszokat tartám emlékemben ’s holdunk’ ragyogása elpirítá arczomat.

Kémlelődtem ezen változás’ oka után. Számunkat olly nagynak találám, mint mikor győzők jutánk Belgrád’ falai alá,^* karjainkat szinte olly izmosaknak mint mikor Kandiát elfoglaltuk,^* vasainkat olly éleseknek, mint mikor Moreában koponya-pyramisokat alkottunk, és még is olly alant vagyunk a’ hajdan’ magasához. És bennünk a’ hiba, valamint akkor a’ meggyőztük népekben volt. Éldelésben renyhülénk mi el, okosodás nélkül. A’ mufti – Allah bocsássa meg bűnömet! – türödelmetlenséget hirdete, holott Persa testvéreink szinte olly boldog hitüek mint mi, és a’ hitszakadások nem bizonyítanak egyebet, mint hogy a’ tudhatatlant tudottá nem tehetjük, és hogy a’ gondolkozási szabadságot mindenfelé szeretik, és egy kaptára az elméket lehetetlen verni. A’ nemmoslemineket^* gauroknak, ebeknek, pokol’ martalékainak hirdeti, és hirdetteti, pedig a’ nap – Allah bocsásd meg! – egyre hazugsággal bünteti. Ha Alláhnak képet merünk, képet akarunk adni, akkor a’ nap lesz az, bujdosó világrendszerünk’ mosolygva éltetője, és ez, az allah-erő’ ezen szép testesült képe, olly világgal néz-le elszórt imádóira Persiában, Confuccio’ hiveire^* messze keleten, a’ tudományos keresztényekre a’ mivelt nyugoton, a’ fatuskó-csókolókra Afrika’ heves térein, mint mi reánk, kik évenként buzgó ajándékot küldünk a’ szülő Mekkába. Minek ezen rabszolgák itt? Minek e’ heréltek? Lehet e egy Solimannak, egy Dsingischánnak vagy Timurnak elég joga a’ szabadság’ gyémántbélyegét lerabolni akármellyik ember’ homlokáról? És mi ezt egyesekkel, népekkel tettük. Mik az egész élet’ örömei a’ szerelem’ édes örömeihez képest? Ti a’ szerelemre alkalmatlanokká teszitek az embereket, hogy a’ világhoz ne rózsakötéllel köttessenek, hanem a’ gyomor által, hogy a’ ravaszság, embertelenség oltassék örökre beléjök, hogy ők, mint annyi ördögök az egész társaságon boszúlják-meg a’ rajtok történő méltatlanságot. A’ szerelem tesz emberivé, istenivé, ti irtjátok azt a’ szívből. A’ nagy prophéta bő példát mutatott, ha nem a’ szerelemben is legalább éldelésében, miért nektek ellenháremfalak, minek szerelemüző barlangok? A’ ki barlangba vágyódik, keres az, vagy ás magának, ha ti nem adtok is neki? – Diván gyakran tartatik ott azon csillogó tornyok körűl, túl a’ hajólepte szoros’ vizein, arany palotákban, de kik tanakodnak ott milliók javáról? Addig jöttünk a’ romlott időben, hogy a’ jogtalanok’ száma végetlenig szaporodott öngyermekeink között, a’ minden tehert vivőké, a’ haszonban nem részesülőké, kik hazátlanok lettek, kik mellett törvény nem szól, ellenök pedig az utósó basának, agának, kadiának akaratja vértörvény. Ez menjen e lelkesedéssel az ország’ ellensége ellen, ez harczoljon e a’ hadba gyakorlott orosz hatalommal, ez verje e le a’ Morea’ és Thessalia’^* erdeiben neki sanyarodott ’s a’ szabadság’ mindenható tüzében fölkelt görögöket? Ez, kinek magának is honot kellene keresnie, – vivjon rettenthetetlenül a’ honkeresőkkel? Soha sem, örömestebb megy az hátra mint előre ’s szenvedő társa’ számára áldássá kivánná elváltoztatni ezen golyót, mellyet kénytelen ellene lőni. –

A’ sötét kapuk alatt föltolakodtam a’ várba. Szörnyű volt az ember-hullámzás. A’ nagyúri palota előtt mozgásokat tön egy csapat az új seregből. A’ Valida mecset’^* pitvarában megmosám kezeimet. Osman’ mecsete felé törekedtem, hol a’ nagyúr, a’ vezér, basák és a’ birodalom’ nagyai imádkoztak a’ mufti’ éneklő hangjai után. A’ mecset előtt lobogott a’ prophéta’ ünnepes zászlója, lobogott más ezer zászló fölirásokkal, jegyekkel, lófarkokkal, félholddal. Nagy volt a’ zajgás a’ téren. Álgyú durrant-el, jelszó a’ nagyur’ kiindulására. Gyalog volt a’ Padisah, gyalog kísérék ezer nagyai. Csend lőn, kétfelé vonult a’ népözön ’s ut támadt a’ hítjáróknak. A’ nagy zászló viteték a’ Padisah előtt, utána hét lófarku zászló indult, meg annyi agától vitetve. Jöttek a’ dervisek is, egész, félturbánnal; jöttek meztelen, félig nyirt fejűek, durva zubbonúak; jöttek az Olymp’ hegyének szent remetéi, kik a’ nagy nemzeti ünnep’ dicsőitése végett elhagyák szerelmetlen barlangjokat. Most a’ mufti lépett-ki hoszú palástjában, tarka szalagokkal ékesítve; példázókkal a’ moslim’ éggel egybeköttetését; fején turbán helyett szegletes süveg volt, jobbjában fénylő, csinos, kicsin damaski vas,^* baljában zöldelő olajág, jeléül hogy a’ moslimért először harczolni kell, utána jő az ideig és örökkén tartó béke’ áldása. A’ mufti után jött négy almufti, középen egy fölnyitott biborral béllett szekrényt hordozó, mellynek emelt fenekén a’ hervadhatatlan szem vala. Előttem viteték-el a’ szekrény: gyémántokat, rubintokat láték benne; a’ szem üvegfényü vala. Minden a’ földre borult a’ szekrény’ közeletén, ajkaival csókolva azon szenthon’ porát, mellyet Othman szerze, imádva azon fényt, melly ezen szemben világita ’s az egyedűl boldogitó paradicsom-úti tanításokra vezérlett.

Minden a’ mufticsoport után özönlött: százan nem mentek önlábaikon, levegőben vitettek a’ tódulóktól. Én levegőt sajdítva a’ bástyaséták felé iramlám, onnét hallgattam a’ meg-zendülő hangát, a’ katona-fegyverek’ csengését ’s vártam a’ megdördülendő álgyuköszöntésekre. Némelly ember járt kelt itt is, fátyolozott lányok és nők lengtek alá, simultak-föl az új szabadsági szokást használva. Három igen közel jőtt hozzám; tündöklők voltak fekete szemeik, arczokon a’ fátyol redőzetlen, mosolygások átlátszó. „Este légy itt, Mirza!” mondá lassú hangon az egyik, ’s tovább mentek eltünve a’ fügék’ és akáczok’ árnyaiban. Én kérdve mondék igent szemeimmel ’s tovább lebegéseken mulattam, hamar kivánva az estet, a’ titkos gyönyörök’ hordozóját.

Gondolataim a’ lányalakokon függtek, titkaikat fölleplezni kivánva, mikor a’ hadisereg tüzelni kezdett. Recsegtek körűlem az épületek. A’ várfokon is megcsillámlottak az álgyúk, látám előgombolygó füstjöket, megrázott a’ dörgő hang ’s a’ közel ormok százszorozták a’ harsogást, a’ távol bérczeken elhalandót. Huszonnégy álgyú dörgött mindenikén a’ négy vársarknak, Stambul’ rézszörnyei először feleltek, majd a’ hajók adtak tiszteletet, távolról is látánk fölvilágító álgyútüzeket a’ fekete tenger’ partjai felől ’s a’ marmora-partok’^* hosszában, míg az utósó lökések a’ Dardanellák torokcsőiből érkeztek-meg. Csend lön reá, nem soká tartó; a’ puskák hamar elkezdtek ropogni, az álgyúk viszont dörögtek, ’s a’ távol várak mindannyiszor visszaüdvözlöttek. Ez hétszer ismételteték ’s a’ nép szétoszlott.

Délután a’ serail’ álgyúi többször megdördűltek a’ visszament nagyúr’ ebéde alatt, a’ mint Othman’ emléke éltetteték ’s a’ frank követek az Osmanok’ egészségére poharakat ürítettek. Zajosan tölt-el a’ hátra lévő napszak; kocsizások, vendégeskedés, sétálás alatt. Este felé a’ tenger fedve volt mulatozó sajkákkal, mellyek a’ szellőben vigan keringettek. Én a’ kis bujukderi erdőbe sétálék-ki Eskiudartól dél felé; az úgy nevezett tiszta csermely mellett befelé ballagtam a’ völgyben, hol négy évvel ez előtt gyakorta mulaték. Némelly változást találtam ott, mivelést, szépitést. De leginkább, egy oszlop vonta magára figyelmemet, nem régi, pyramis alakú cyprusfák’ árnyában álló, mellyen aranybetűkkel e’ szavak olvashatók: a’ bánatnak észrehozásnak, észrehozónak.

A’ táj ismeretes volt előttem: láttam azon gesztenyefát, mellynek árnyában hajdan a’ fáradt rab leroskadt, kit annyira sajnálék. Közel csorgott a’ forrás, mellynek vizéért esedezett a’ durva hajdúhoz. Itt adtam néhány ezüst darabot a’ hajdúnak, menjen a’ tengerszélhez ’s vásároljon kényére valamit magának, a’ rab’ számára pedig, ki a’ teher alatt különben kénytelen eldűlni, hozzon valami jó falatokat. A’ pénznek kellő sikere volt, pajtásának kiálta a’ hajdu, vigyázzon a’ rabra ’s az én kegyelmes kedvem szerint hagyja nyugodni visszajöttéig. Meglön; ő oda maradt vásárlani ’s borozott, a’ rab’ szemei pedig hálakönyűkbe borultak előttem, lábaimhoz hullott ’s szavait zokogása ölé-el. „Évek óta első érzékeny szívre benned találtam, töredezte-elő, beh édesen esik ez a’ hozzá szokatlan kebelnek!” Térdéről fölemelém, fakupájában vizet hozék neki a’ közel forrásból; ivott ’s erőtől látszottak duzzadni megújult tagjai. Munkájához vala kezdendő, midőn ura hozzánk robbant és szó helyett korbácsát suhintá. Láttam a’ fájdalmat a’ szerencsétlen’ arczvonatain, szemében; de nyelve le volt kötve, hogy jajgató hangja nekem ne okozzon fájdalmat. „Ebek martaléka, te!” így dörgött a’ vad kényúr „henyélve kell időmet lopnod?” ’s ujra ’s ujra suhintá korbácsát. A’ rab ájultan esett-le, én zajongtam kebelemben mint a’ legfergetegesebb tenger, meg nem határozva, megküzdjek e hatalmával a’ rabért, – kihez a’ törvényhiány dologi jogot ád neki – vagy esedezéshez folyamodjam. Egyikre sem lőn szükség, mert az úr velem semmit nem gondolva tovább ment a’ hajdút kiáltva. Ez nem felelt; a’ közel tenger’ szélén ivá a’ nem tiltott ürmöst ’s nem is gyanítván a’ reá várakozó poklot, vigan dalolva érkezik-meg. Készen várta a’ deres, ’s a’ józanodásig ’s viszonelkábulásig vereték. Az én közbe szólásomnak azon sikere volt, hogy az mondaték: „Ha tudós uram rakatlannak ohajtja talpát, kotródjék-el, különben ezennel lehet szerencséje.” Én a’ szerencsét meg nem köszönve tovább álltam, átkozva azon pillantatot, midőn a’ rabszolgaság’ gondolatja először megvillant emberi agyban. Ott feküdt a’ szegény rab, itt nyöszörgött a’ hajdu, midőn elmentem. Másnap eljövén, puszta, ember nélküli volt a’ táj, harmadik nap e’ levélkét leltem itt: „Legjobb, ismeretlen ifju! Hálaszavat nem lelek részvétedért, hálakönyemet két éj látta már. Jóságod élesztő balzam vérző szivemre. De segíteni nem tudsz sorsomon. Van azonban egy mód, mellyet próbálj-meg. Keress hajót, keress karavánt a’ fekete tenger’ partjaihoz, a’ Kaukaz’ bérczeihez menendőt. Küldj általa levelet Tiflisbe, az én virágos mezejű hazámba, Hamed al Omra’ nőjének, ki szeretett férjét a’ Leander-torony mellett, Emir Baktrunál, megtalálhatja, mint rabszolgát. Eskiudarban.”

Tiz levelet küldék Tiflisbe biztos alkalmatosság által; egykettő, gondolám, csak kezéhez mehetend a’ nőnek. Én tovább utaztam ’s a’ szegény rabról semmit többé nem hallék. Most viszsza jövén megkeresém a’ Leander’ tornyát, kérdezősködtem Emir Baktru után, Hamed al Omrát fürkésztem, de csak az Emir’ halálát tanulhattam-ki, az egy évvel ez előtt történtet, a’ rabról semmit sem tudhaték-meg. Talám elhalt szegény, tudatlan nyugalommal cserélve-fel, a’ tudalmas nyugtalanságot. Vagy tán nője megérkezett ’s a’ kedves életet kiváltotta. Hajh mellette esett először igazi nehezemre szegénységem! Beh örömest adám érte utólsó falatomat, ha megszabadíthatám!

Leültem az oszlop’ körlépcsőjére, érzeteim’ tengerének szabad csapongási mezőt engedve. A’ nagyon lehajlott nap rezzente-föl ébredt álmaimból. A’ vársétára kelle sietnem. Eszembe jutott a’ vámjegyszedő, ócska turbánom, fakult zubbonom, és – restellék igéretemnek eleget tenni. De mellette határozám még is el magamat. Útközben megfürdém a’ tenger’ híves hullámaiban ’s a’ csillagok ragyogtak midőn Eskiudar’ várába fölértem.

Gyönyörű volt a’ kilátás Stambulra. Ezer világ ragyogott a’ tengeren, szoroson és öbölben. A’ serail fényözönben úszott palotáival, kertjeivel, mecseteivel, tavaival, tornyaival. A’ végetlen város mindenütt örömjegyeket hordott. A’ kapuk tűzoszlopokká váltak, a’ vár’ tornyai köröskörűl meg annyi lángtoronyként világítottak az éj’ szürkültébe föl, tüzgolyók röpkedtek száz oldalról a’ magasra. Eskiudar szinte világitva volt. Hiszen ő széke a’ nagy nemzeti ünnepnek, millyen több is tartathatnék a’ békében és hadban nagyok’ emlékére. Örömhangot hallék minden felé lábaim alatt, a’ zajongó város’ negyedeiben. De sietnem kelle. A’ rendelt helyre értem. Egy rabszolgát lelék ott, ki engem nevemen szólíta ’s asszonya’ nevében követésre kért. Menék, le a’ várból, át a’ város’ keleti részén, ki a’ kerthalmokhoz. „Ki az asszonyod?” kérdém útközben a’ rabszolgától. „Hallgatás van rám parancsolva” felelt ő, ment és egy pompás kertkapun csengetett. A’ kapu megnyilt; illatozó virágágyak közt suhant a’ fiú előttem a’ bőven megvilágított szép kerti épülethez. Varázsfényben álltak a’ fák a’ mesterséges világnál ’s egy ugró kút’ magasra szökelt vize hulló gyémántként esett egy márvány medenczébe. A’ fiú tovább ment a’ márványfolyosón, én utána. Egy terem’ szárnyas ajtai nyiltak-meg. Beléptünk. „Allah Abdul Mirzával!” szólamlott-meg hat csinosan öltözött rabszolga, „Idv a’ mi kegyelmes urunknak!” Térdre estek mindnyájan előttem, az első pedig egy irományt nyujta által, mellyben Emir Baktru Abdul Mirzát Eskiudar mögötti kertjével és hat rabszolgával ajándékozza-meg, mivel a’ rabszolgaság ellen írt munkáját olvasván, emberi indulatok gerjedtek szivében, mellyeknél fogva rabszolgáit a’ természeti jogok szerint tulajdon szabadságokkal ajándékozá-meg, és ezen idő óta érezé csak az élet’ valódi becsét. Ez óta élt másokkal jóltéve. A’ hála menté-meg a’ sumlai csatában is életét’ önéletén. Azon rab, kit hajdan kegyetlenűl korbácsozott, utóbb barátjának fogadott, szelé-le egy orosz lovag’ karját, midőn Emir Baktru’ fejére mérte már a’ vasat; maga pedig az ellene tolongóktól öleték-meg. A’ tiszta csermely’ forrásához közel áll emléke, mellyet Abdul Mirza’ különös gondjára bíz az ajándékozó.

Meglepő volt előttem az irás. Csalódni véltem magamat. De Emir Baktru’ kézírása ’s nyomjegye rajta. „Miként vagytok ti rabok, ha Emir Baktru minden rabjának szabadságot oszta?” kérdezém az előttem térdelőket. „Minket Emir Baktru’ felesége vásárlott ma, Othman’ dicső ünnepén, hogy az ajándéklevélnek elég tétessék” felelének azok. „Ez az egész dolog tréfajáték lehet, viszonzám én nekik, hanem tréfából sem árt jót tenni; e’ pillantat óta szabadok vagytok, mint magam. Itt van kezem. Ők földre borulva jelenték mély köszönetöket. „Nem úgy, mondám nekik, keljetek-föl, ’s állva végezzük játékunkat.” Mosolygva adék mindeniknek kezet, játékszerepemet – véleményem szerint – folytatva, de szemeiknek csillogó örömkönyűi azt mondák, valóság forog a’ dologban.

A’ virgoncz rabfiú tovább vezetett. Egy kisebb szoba nyilt-meg előttünk, benne hat fejéren öltözött rableány. Mindnyája térdre hullt előttem, köszöntve: „Béke és öröm Abdul Mirzával, a’ mi kegyelmes urunkkal!” – „Béke és öröm veletek is” felelék nekik gyorsan és fölemelgetém őket vidám kedvemben, „és szabadság nektek, nagyobb mint keleten akárkinek nemetekből!” Megrezzenve álltak erre előttem, egyik sem merve szemembe nézni, csak kezem csókolására tódultak. Egyike szinte levelet ada kezembe, illy tartalmút: „Mirza, ha úgy érezsz, mint szólsz, ha úgy téssz, mint érezsz, e’ levelem’ vettével már fölszabadítád a’ hat rabszolgát, ’s elmédben e’ leányok is szabadok előtted. Ha ez nem történt, sajnállak, ’s a’ lányokat adói hatalmam által elveszem tőled, szabadoknak hirdetve őket, ’s téged mindeniknek szabadlábra állítására, szülőihez, férjéhez, pártolóihoz küldésre kérlek, kötelezlek az e’ végre általam máshol meghatározott pénzen.”

„Nekem egész szenvedélyemmé lett a’ fölszabadítás, mondám egy harmadik szobában a’ rabfiúhoz, mondsza, hogy’ szabadíthatlak téged is föl?” Ő erre elneveté magát, rabgúnyáját elveté és szabad öltözetben álla előttem. „Én – úgymond – Emir Baktru’ fia vagyok, szabad, és a’ te barátod.” Kezet ada ’s magamra hagyott.

Csend lön körűlem; gondolataim félénken kalandoztak. Kinéztem a’ nyílt ablakon Eskiudar’ vára felé és az még világfényben úszott. Távoli dob, csengetyű és hanga-zengzet érinté füleimet. A’ mellékszobában suttogást hallék, ezen szavakat jól kivehettem. „Nem, anyám, én ki nem állhatom, – maradok, menj egyedűl.” – „Ide karodat” mondá egy erősebb szózat, és – az ajtó megnyilék. Két fátyolos nő lépett-be hozzám, mindenik nyulánk, de az egyik testesebb. Barátságos mosolygás volt ennek áttetsző arczán, amaz félénken csüggött anyja’ karjain, csak lopva pillantott reám, fekete szemei nyilalók voltak. Kezemet szivemen tartva tisztelém őket, az anya pedig hókezét átengedé megcsókolásra. Sok szépet, sok hizelgőt monda férjétől nekem, ki őt irásaim által emberségre vezetém; megmutatá irományaimat, a’ mint férje a’ tetszőbb helyeket aláhuzta, jegyzésekkel gazdagítá; mind ezek után a’ ház és kert’ birtokát, mint ekkoráig volt felvigyázója, általadá, ’s – a’ mint mondá – vendégem ő lön.

Tűkör előtt állék, meglátám benne magamat, eszembe jutott a’ reggeli vámjegy, együgyű idegen állék a’ gyönyörűn bútorozott szobában, és a’ valót erőszakkal álomjátéknak akarám tartani. „Felséges dolog két nőangyalt vendégül birni, felelém én az anyának, – hanem, megengedj asszonyom, előttem az egész dolog igen tündéres, gyanús, te maradj továbbra is gazda, ’s legyen nekem szerencsém vendéged lenni.” – „Hát Abdul Mirza is hisz tündéres eseteket, ki minden természeten-túlit tagadni látszott?” Kérdé a’ nő. „Azt nem, asszonyom, mondám én, hanem…” „Hanem szemeinek még sem mer egészen hinni, folytatá ő. Ugyan Mirza, lássuk van e jó emlékezeted, ismersz e bennünket?”

Félre tolta maga és leánya’ képéről a’ fátyolt, igy szólva; „Ollyan bölcs, vagy bölcseség-kereső előtt, mint te vagy Mirza, ki a’ világ’ nem mindég okos szokásain nem csügg, bátorkodom ezt tenni.” Mosolyogva mondá ő azt, de én megdöbbenve komolyodtam-el. A’ lány’ éjszemei, mellyek szemérmesen lesütődtek, azon mennyei pirulás a’ legvirágzóbb arczon, azon derűlt homlok a’ holló-fürtök alatt, a’ biborszáj egy titkos indulattól megmegmozdítatva, azon szelídség, melly egész képén, azon báj, melly egész alakján elömlött, multat, jövendőt elölt eszemben, csak a’ jelent érezém megmerevedve, kővé válva.

„Asszonyom, szólék utóbb, midőn lélekzethez jutottam, veszedelmes játékot kezdél velem, leányodat csak annak volna szabad látni, ki őt birandja, nem azért, mivel úgy szokás, hanem szebb, kellemesebb mintsem hogy látója valaha elfeledhetné.” A’ nő elijedt beszédemen, ’s leánya’ fátyolát helyre tette. „Erősebb lelket gondoltam, szóla, a’ rabszolgák’ bajnok barátjában. De felejtsd ezt Mirza ’s hozd vissza képzeletedbe azon időt, midőn…” Elhallgatott. „Midőn-kezdém én, – Sivásból Tarabosánba utaztál, egész nap vert az eső, késő este pedig azon kunyhóba jutál, mellyben engem az eső tartóztatott. Férfiruhád vala, egy fiú követett, ez, ki most leányoddá lőn. Sokat vesződtem azóta szemeivel, lelkével, gyanítám hogy leány.”

„És mért hagyod azt ki, felele az asszony, hogy mi átázva és félig dermedve voltunk; te adál száraz ruhát magadéiból, te készítél illatos sarjuból^* jó ágyat, mellyen édesebbet alvánk, mint valaha egy padishah aludt pamlagain, te aggatád-föl a’ mellékszínben vizes ruháinkat, ’s cserében az áltadtakat nálunk hagyád. Jó ember, sokszor gondolánk reád, ajándékod első becsű jószág volt előttünk.”

„Sikeretlenül keresénk – folytatá tovább – a’ jó férjet, a’ gyengéd atyát Tarabosánban, hová hajón jutnia kelle, sikeretlenül fürkésztük közel, távol, városokban, pusztában, a’ tenger’ szélein; sikeretlenül lestünk minden hírt, róla senki nem tudott semmit. Esetét sirattuk, könyűinket hullatók a’ tenger’ keserű özönébe, a’ neki sírúl szolgálóba; ’s haza tértünk, fájdalmunkban lelve vigasztalást. Havak folytak-le otthon, özvegy és árva valánk, midőn egy névtelen irás jut Stambulból kezünkhöz ’s tudósít, hogy életünk’ kedvese Eskiudarban vagyon, rabszolga, talám kiváltható, – hogy a’ Leander-torony’ közeletén Emir Baktru’ házában lelhető. Menny’ követe volt ez nekünk, szárnyakat ölténk lépteinkre, a’ kedvest meg-találjuk, épen tiz nap óta szabadot, te általad irásaid’ szivrendítő hatalma által szabadot.”

Kezemet fogá emléke’ tüzében, szelíd nyomást érezék beszéde’ utólján, én nem tudék egyebet tenni, mint kezét megcsókolni. De szívem mennyország vala, csekély munkám végetlen jutalmat nyert. – A’ fiú azonban belépett egy szabadostól és szabadult lánytól kisérve, kik, europailag szólván, asztalt terítettek, ő pedig hozzánk jött, meghajtá magát ’s így szólt: „Engedelmeddel mama! – Én neked, Mirza, már régóta barátod vagyok, légy te is enyém. Érdemeim ugyan nincsenek reá, ha csak a’ tiédhez hasonlólag érező szív nem az, de igyekezem ollyakat gyüjteni.” És ezeket olly nyájasan mondá, olly hatalmas tűz ége szemeiben, hogy a’ mellemre nyomástól nem tartóztathatám magamat, ’s jobbomat barátságom’ jeléül neki adtam.

Az étkek fölhozattak; leülendők valánk, de a’ leány meghajtá magát ’s távozni akart. „Maradj, leányom,” szólt anyja édes hangon, „ha nem eszel is, légy legalább körünkben.” – „Nem, anyám, felele a’ szűz remegő hangon, ments-ki Mirza előtt, ismersz, ottkin a’ hívesben jobb nekem.” Rám is pillantott; könnyű felhő mögűl, felhőn által jött hozzám tőle a’ napsugár, szemének napsugára,’s elértém miért akar távozni. Bátor lettem; a’ kétkedő anyának megfogám jobb kezét: „Legjobb anya,” szólék, „legyen szabad ezen édes nevezetet használnom, és add nekem elfeledhetetlen leányodat, kinek képét először a’ vak kedvező történet, ma pedig önmagad tevéd szemeim’ tulajdonává.” Az anya mosolygott, de hamar árnyék jött arczára, mint a’ nyári halomra, ha vékony felhő rejté-el a’ mosolygó déli napot. „Édes fiam,” felele ő, „ha tőlem függ, egyedűl tiéd leányom, de a’ kénytelenség mást parancsol.” – „Ne hallgass a’ kénytelenségre, anyám; szóla közbe a’ leplezett leány, adj engem Mirzának, ki már Tarabosán’ tájáról birja szívemet, én kivűle senkit nem tudok szeretni.” Térdeire hullott anyja előtt, kezeit csókokba füröszté, ’s esedezők voltak szemének pillantatai. Az arczfátyol félre tolódott, látám égő szemeit, tüzes arczát, nagyot lélekző mellét ’s melléje hullék térdemre. Az anya’ szeméből köny cseppent-ki, de erős vala, ’s „keljetek- föl, édes gyermekeim,” szólt, [„]kelj-föl Mirza, hallgass-meg, és ha beszédem után is kivánod leányomat, legyen tiéd.”

„Boldogul éltem félévig újra megtalált férjemmel, mig nem az orosz háboru kiütvén, jóltévőnk, Emir Baktru, a’ háboruba ment. Férjem követé őt. „Asszony – így szóla hozzám utóljára – sziveden tartsd a’ mit mondottam. Leányodat huszon harmadik éve előtt senkinek férjhez ne add, mint az én nemes lelkű jól-tévőmnek, ki, ha életben lesz, bizonyosan fog engem keresni ’s rajta ’s útjaiban bizonyosan lelendesz jeleket, mellyekből őt kiösmerheted. De a’ jeleket semmi férjfiúnak ki ne jelentsd. Nagyon kivánnám, hogy leányom őt tegye boldoggá, kinél nemesebb lelket én nem láttam.” – „Én azon csókra esküdtem ennek megtartását, mellyről nem tudám, hogy utólsó leend, ’s most szólj Mirza, mi tévő legyek?” Szomorúan felelém én: „Az eskü szent!” köny gördült-le szememből, a’ leány kiment.

Vacsoráltunk; vidámon szolgáltak az én fölszabadítottaim; mindnyájának szemeiből élet és szabadságöröm mosolygott. Utóljára azt kérdé tőlem a’ nő, volna e szándékom egy pohár bort inni. „Nincs, felelék én, noha általában nem vagyok ellensége a’ bornak. Az olly költeményes utazó, mint én voltam, a’ sokféle népek között gyakorta rá szorul a’ bor italra, midőn a’ viz rosz, és én az egészet nem tartom lelkiösméret’ dolgának, – mert az erkölcsiséget, vallásosságot csak fanaticus apáink helyeztették illyetén mellékes apróságokba.” – „De ezen pohárból még is csak iszol, felele a’ nő, szívem első szerelmese nyerte a’ sumlai csatában ’s magánál tartá midőn átszurva leesék. Mint oroszlán küzdött teste fölött Emir Baktru; a’ félholtat karjaira nyeré, tőle engem és az aranypoharat kapta ajándékba. Ezen pohár pedig – mint Emírem beszélé – az erős magyarok’ honában készült, sok tokaji csillogott benne, utóbb egy Uminski nevű lengyelnek küldeték barátság’ zálogául; Prága’ megrohanásakor orosz kézre került, most pedig itt van, igyál belőle!” Ittam ’s éltetém a’ pohárhoz kötött barátságos emlékeket. Utánam ivott a’ fiú is, és magasan élteté szinte a’ barátságot.

Csendes hangok lopództak azonban be a’ nyilt ablakokon, édesek, de szomorúak. Finom leányhang volt húrzengzettől kísérve. „Honnan ez?” kérdezém én. „Küszilma énekel” felele az anya. „Hallgassuk-meg közelebbről” szólék én kérve. – Mentünk; a’ kerthalom’ oldalában ült ő a’ még égő mécsek’ halványító világánál egy gyeppadon; kezeiben hathúrú guitár, ajkain mézdal. Boldogtalan szerelemről énekelt, fohászai elfojták hangjait. Anyja lépett először hozzá, megölelé az angyalt és biztatá, ne legyen szomorú. Én pedig rajtok legeltetém szemeimet. „Igen, anyám,” szólt végre a’ leány „erős leszek, vidám leszek; jer sétáljunk egyet a’ kertben.” Anyjának karjába fogódzva elől ment, mi a’ fiúval – az Emir’ fiával – karöltve utánok ballagánk. Itt ott ki volt aludva már némelly mécs, utunk a’ bokrok között itt ott homályos. Fenn a’ halmon egy vizomlásos sziklához jutánk, melly pompásan volt meg-világosítva. A’ szikla’ tövében egy forrás vala. „Ebből mi, valahányszor erre jövünk, inni szoktunk,” monda az anya, „ez volt al Omra’ kedves helye, midőn a’ barátság’ rózsafelhővel árnyalá már életét.” Ivott, ivott a’ leány is, reám jött a’ sor, kezembe adják – – a’ fa kupát, mellyet én ismerni gyaníték. Gondolkozóvá leszek, eszembe jut azon idvességes pillantat, midőn a’ rabszolgának vittem benne vizet ’s az új életet nyerve tőn előttem köszönetet. „Én ismerem ezen kupát, mondék, előbb a’ barátság’ emlékét éltettük, most éljen a’… Nem találtam szavat gondolatomnak. De ők elértettek; a’ mese fejtve volt. „Nemde, te adtál ebben egy ital hűs vizet al Omrának?” kérdé az özvegy. „Igen, ott, hol most az emlék áll” feleltem én. – „Idv neked, fiam! kiálta örömében az anya, és ölelve szorított-meg, és megcsókolt, és levette leánya’ fátyolát. „Leányomat azon nemesnek vagyok köteles adni, ki al Omráért a’ tiszta csermelynél méltatlanságot szenvedett, ki Tiflisbe nekünk tudósítást írt, idv nektek gyermekim!”

Karomra vezeté a’ leányt, leégett az első csók, kebleink összedobogtak; mennyünk kezdődék. Éjfélt ütött a’ vártorony’ órája, az utólsó rakéta elpattant, Othman’ ünnepe végződék, nekem új élet tünt-föl. –

I.

_________

II.

_________

III.

 „Füleden fölűl cziczuskám, ha kedves…” szól nyájasan simogatva a’ mosdó macskát Emma, a’ mindennapi magány’ egyforma unalmaiból tarkább örömek után vágyva vidor lelke. – „Mit? vendég? –” vág közbe Krisztinka néne ijedten, kedves házi nyúgalmára gondolva, melly rég nem zavarva már, tompa tespedésbe sűlyeszté lelkét, ’s az életes-kamra jutva eszébe, melly többektől hamarább fogyasztható. – „Ah!” sohajt hozzá Adél, huzamos felhajtása után findsájának, kétértelműleg fejezve-ki magát érzelme a’ titkos erejű sohajtatban, mellyből Emma’ ifjú lelke, könnyen egy édes visszavágyást a’ multba, Krisztinka’ komolyabb eszmélete pedig egy komorúlt érzelmeivel összehangzó neheztelést a’ világi gyönyörökre gyaníthatának. ’S így három külön érzetű tagját látjuk itt a’ szépnemnek, egy reggeli kávés asztal kőrűl, kiket a’ külső szín erőszakosan ugyan, de még is tetsző egyességre szoríta.

Krisztinka néne, feje a’ háznak, egy harminczadik évét csendes hideg vérrel túl haladt hajadon, tartá a’ kormányt. Ő egy fiu testvérével ékesíté hajdan a’ virágzó apai házat; ’s bár hiú hódolások élte’ tavaszán sem igen oltározának szépsége körűl, nem lévén még az e’ félék különben is gazdag divatjában azon kornak; de egyszerűbb kellemekkel eléggé meg vala áldva a’ jótékony természettől arra, hogy a’ valódibb jóllétre vágyók előtt szembe tűnheték. ’S talán, ha az ifjú leány-szívhez inkább illő lepkeség vidorabb szárnyakon hordozná a’ futó életörömek körűl, más pályát is jelelt volna-ki számára a’ sors; de igy derülő hajnalára korának csak hamar kedvetlen árnyék borúlván, komolyabb irányt tűze-ki lelkének a’ végzet. Anyja az említettnek, egy ajánló külsővel ’s jeles tulajdonokkal dús virága korának, bár kincs és gazdagság nem kecsegtetheték is a’ kezéért sovárgó nőszőt, nem marada imádók nélkül. Nem is volt tán a’ boldogabb hajdannak, melly ércz igája alá hajthatná a’ szív’ gerjedelmeit, olly ördöge a’ pénz, és birtok, mint üres fénnyel csillámlóbb jelenünknek; ’s így több hódolók közűl, szabad választás’ útján, gazdag férj juta a’ szegényebb sorsu, szép hajadonnak. Kölcsönös hű érzelmek alapíták boldogságát az új párnak, melly fájdalom! az első szerelmi mámor’ kora tűntével még is elröppene. Büszke szemekkel tekintve szét ősi udvarán a’ nagyravágyó férj, ön birodalmai’ királyának látá magát, melly felfuvalkodásában kevély megvetés lőn jutalma a’ szegény nő’ hű gerjedelmeinek, ’s az előbb lángözönben forró szívből hideg büszkeség üzé-ki a’ szelíd galambi szerelmet. Mert úgy hiszem, a’ szélesen elbokrosodott rossznak csirája fejlődésben vala akkor már, ’s elaltathatá bár kis korig egy két szerelmi pillantat a’ nagyravágyás’ sátánját: felütötte az utóbb kigyófejét, hogy mérges fulánkja halálra szúrja az ártatlan szegény szívet!

Krisztinkát keserű könnyek közt ápolá már anyja, mellyeket nemtelen szemrehányás, ’s a’ kor’ szellemével egyező durvább bánása a’ gazdag férjnek, sajtolának-ki szemeiből. Nem csoda hát, hogy a’ még alig eszmélő nevendék, bizonyos hideg komolysággal kezdé tekinteni az életet, melly kedves anyját olly kín-völgyön vezeté várt rózsapálya helyett, szárnyok-törve hiú reményeinek. Bizodalmatlanság a’ világhoz, idegenség az élet’ múlékony örömeitől, ’s bizonyos unatkozó kelletlenség jelelék a’ tizenhat évű leánykát, kit fekete eszméleti hamar ember gyűlölővé tehetének, ha könnyen hevűlő szív, ha gyengéd asszonyi lélek nem lakja az ifjuságban virúló testet. Tizenhatodik évében dobbant először szíve rokon érzelmekre egy kedves tárgy körűl; de hamar sötét homály borítá derülő egét lelkének. A’ drága, az ohajtott lény, kin függe reménye egy boldogabb jövőhöz a’ szerelmes leánynak, hitet szegve szebb virághoz szegődék, – ’s ez vala az utolsó csapás Krisztinka’ keseredett szívén. Megvetve a’ világot, utálva apja’ nemzetségét, ’s gyűlölve kivált a’ férfi nemet, boszút esküvék lelkében a’ sors ellen, ’s rendeltetését nemének meghazudtolva, a’ nyájas örömeknek nyílt kebel helyett, hideg magába-vonúltság bélyegzé az erős határozató lányt, ’s fogadást tőn: soha férfival többé nem ösmerkedni! – Apja’ házától, mellyet utált, miután kedves anyját, élte’ egyetlen örömét, a’ nemtelen bánás sírba vivé, ’s apját is a’ mértékletlen élet kora halállal bünteté; kemény szívvel, a’ nélkűl hogy bátyját – mert apja’ vére volt – megcsókolná, bucsút vett, ’s egy szegény özvegyhez, anyja’ rokonához vonúla, hol neki jutott gazdag birtokából ketten fény nélkűl, de elégedve, csendes magányban éldegélének. ’S itt nénje is elbetegedvén, ’s elhalván mellőle, átélve élte’ borongó tavaszát, valami nevendék csemetét gondolt ápoló gondja alá venni, kinek ön ínye szerint formálandó keblére hajthatná majd egykor őszűlő fejét. Testvére egy fiu ’s leánygyermeknek leve apja, kik méltán várhaták vala gazdag gyermektelen nénjök’ segedelmét, minekutána apjok könnyelműleg mindenét elpazarlá; de gyűlöltebb volt apjának emléke előtte, hogysem meleg részvéttel ölelhette volna vérét az elfajultnak; azért zárva maradt elölök keble, ’s később a’ fiút rokonai katonának adák igen ifjú korában, ’s a’ leányt bizonyos nevelő intézet’ felvigyázónéja vevé kis fizetésért gyámsága alá.

Krisztinka’ magányos napjai lelke’ kivánatainak megfelelőleg folyának. Az utas’ szeme elől elrejtett, de csinos kis hajlék, tiszta udvarral, ’s virágos kertecskével, mihez még is idegen szem alig férhete, egy állatos terem, mellyben különféle apró madárkák csevegének – hogy mégis csevegés legyen a’ különben néma nő-háznál – egy nagy tarka czicza – hogy legyen hizelgő is e’ férfiatlan tanyán, – egy vendég-szoba, zárva látogatók elől, néhány egerektől lakva csak, mellyek a’ belehordott csemegéken kényökre híztak, ’s egy nappali, mellynek varró asztalán már rég gyász szemfödél ’s halotti vánkosok készülének útjára a’ várva várt jobb életnek, mellyet egy kis benyilóban még megviselt vastag szent könyvek is egy nagy feszűlet előtt sürgetének; a’ száraz halál-főt csak asszonyi gyenge, ’s ijedelmes lelke tiltva-ki ’s száműzve e’ szent helyről, gyász, vagy tiszta fehérrel váltott ablak kárpitok, mellyek még az áldott napfényt is irígyen zárák-el, ez élő sírboltból, – és még – egy hetven évű öreg dada, ki regényes legendáival rövidítené a’ hosszú estéket, ’s mondaná utána köhécselő ahítatossággal a’ hosszú imádságokat… ezek valának, ’s illy renddel és móddal Krisztinka’ lelki ’s házi bútorai, kinek jámbor ház-táját a’ könnyelmű világ’ fia itt-ott „elátkozott apácza klastrom” czímmel is szokta néha gonoszul gúnyolni. De mi van e’ földön romlandó fészkünkben, mit kigúnyolni nem lehetne? ’s hányan vannak, kik méltóbb tárgyai a’ gúnynak annál, kit kigúnyolának?! Ez ’s hasonló okok kérgelék-be Krisztinka’ szivét is a’ világ’ fúlánkja elől, ’s boldog magányában aggodalom nélkűl folyának napjai.

Az élet hiszen csak foly; de az a’ kár, hogy addig foly, mig egyszer egészen kikopunk belőle. – Az a’ hiúság pedig, úgy hiszem, igen engedhető a’ romlékony emberi szívnek, hogy ha már magunk elveszünk, szeretjük legalább utóinkban még magunkat hosszú évek során át látni. Ez döbbenté-meg reggelenként Krisztinkát is, ha szent könyvei halálra emlékezteték, ’s vágy ébredé lelkében, élő emlékét hagyni magának, ’s tetteinek; mert ki is étetné fürge madárkáit, kihez simulna czukros tejet várva a’ tarka czicza, ’s – a’ mi legtöbb – ki gyűlölné a’ gonosz férfinemet, ha ő nem lesz? –

Adélt ösmerteté-meg vele az aggodalmairól hiven gondoskodó sors, és ő kapva kapott az alkalmon, remélve, hogy belőle tulajdon mását ön lelkének formálandhatja még ki, ’s a’ körülmények kedvezni látszának e’ szándéknak.

Adél ajánló külsővel, szegény házból ugyan, de mivel nagy kék szemeit itt-ott csillagnak, menny’ kapujának, paradicsom’ tűkrének nevezgeté a’ hizelgő ledérség, körűlményeihez elég önhittséggel lépe a’ világba. E’ csalóka ragyogás ez úttal nem is csalá-meg reményeit, gazdag legénynél szurának szemet a’ ritka kellemek, könnyen megdobbana a’ házok elébe állt négy szürke’ hatalmas hortyogásira az érzelgő leányszív, gazdag jegygyűrü örök szerelemre olvasztá csak hamar a’ hajlékony lelket, már kitűzve a’ sorsot határozó nagy nap, de – oh földi gyarlóság! milly nagy a’ pillantat’ hatalma emberi szándék fölött! – egy héttel az esküvő előtt, vadászaton, egy szerencsétlen golyó a’ szerencsés vőlegényt szíven találja, ’s Adélnak arany váraiból, mellyeket olly gazdagon ’s olcsón épít hasonló esetekben a’ képzelet, csak az egy jegy-gyürű marada, gyász emlékére a’ vesztett paradícsomnak. Földig gyászba öltözve, borús felhőkkel homályítva szemeinek előbb dicsért csillagai, hosszú kínos fuldoklások közt csak a’ temetőnek leve látogatójává a’ hajdan máshol nem, mint víg körökben élhető vidor leány: ’s így tűnt szemébe Krisztinkának is könnyel ázottan a’ holdvilágos estéken szétkalandozva, e’ sár testben búsongó Amor, ’s közelebb is kivána vele megösmerkedni. Adél hajlott az elébe terjesztett föltételekre. – Elhagyatva a’ világon, ölelő férj helyett szegénységben, ’s homályban; gazdag fény helyett könnyek közt; megszakadt reményekkel, vidor jelen, ’s gazdag reményű jövő helyett – – ez vala sorsa a’ mátka-vesztettnek; ’s most nyugalmas védhely, tisztességes élet, ’s még tán lehető örökölés is ajánltatának sorsa’ könnyítésére Krisztinka által nékie, ’s ki ne tudna e’ két rész közt választani? – A’ világról lemondani? oh ez könnyű, mert eddig kiélte javát; a’ férfiakat gyűlölni? oh ez csak egy volt jó, ’s ennek húnytával erőltetés nélkül meglehet vetni a’ rosz maradékot; végre Krisztinkával haláláig társalkodni? erre már maga csupán a’ hálás szív is int, hogy ki velünk holtig jót tesz, annak viszont iparkodjunk kedvét keresni, és így – készen volt magával Adél. – Oh mert az első szerelem, első héten kivált, minden áldozatokra kész, ő is ezen szerelmi fölhevűltében, ’s szorultságból tevé a’ mit tett!

Krisztinka új barátnéjával a’ leggyengédebben bánt, ’s ennek lelke, elkapatva fellengő ábrándjaitól, paradicsomává varázsolta a’ rideg magányt testi létének. Meggyőződék már barátnéja’ fontos okaira a’ földi örömek’ hiúságáról, képzeleti égben járának jobb lelkek közt; haj! de titkon az egy hű mátkát sohajtá mégis, míg Krisztinka mély áhítatosságában a’ férfinemnek elkárhoztatásáért könyörge. Mert bár nem nyilvánosítá, külön érzelmeket táplála e’ nem iránt keblében a’ két hajadon, a’ mint kinek milly órákon mulathata eszmélete; fenhangnak ezért a’ világ’ megvetése, a’ férfinemnek gyűlölete, ’s egy boldog halál után vágyás ennekutána is állandóul megmaradván. – Így telének hetek, ’s egy pár hónap – ’s ki hitte volna? Adél mind inkább kezde unatkozni. Lelke a’ sötét képzelmekbe fáradva, a’ világot kezdé mustrálni, ’s fejtegeté: a’ hol egy jó volt, nem lehetne-e még egy hasonlót lelni? Hiszen ha mindig sír az ember, utóbb kiapadnak könyei, megromlik az egészség, pedig ki tudja hol, ’s mikor, ’s miben lehetne még hasznunkat venni? Oh a’ könyek nem minden haszontalanságra pazarlandók. Boldog, ’s gazdag öröksége ez a’ nő-nemnek, mellyel bizonyosan a’ férfiúi erőt akará pótolni a’ mindent alkotó. ’S hányszor olvad e’ meleg cseppekre a’ legkeményebb férfi-szív is lágy érzelmekre! Főbbek ezek a’ chemia’ minden olvasztó szereinél. ’S az egészség? nem legdúsabb értéke-e ez a’ szépeknek? Sápadt arcz, lankadt szemek, bús tekintet, nem nyernek szívet: de lángoló csillagok, mellyeket szemnek kölcsönze égről magának a’ leány, nyíló rózsák a’ telt víg arczokon, ’s hő tekintet, melly szíveket hatva, epesztő szomjat hágy maga után a’ vágyó lelkekben – – ezek alapítják egy leány’ szerencséjét ész és kincsek fölött; mert vakítnak, ’s vért zudítnak a’ hő keblekben! – Példa lehetek magam, imígy sohajtá hozzá Adél, ’s naponként több gondot kezde magára fordítani. Megdobbana szíve, ha néha az ablak-kárpitot meglopva, kitekinthete^* lángzó szemekkel az édes világba. Ah! hisz a’ boldogult mátka is ott volt; ’s nem lehet-e kedves ott minden, hol ő járt? – Ki tulajdonítsa most vétkűl az életben dúsan vírúló leánynak, ha lassanként elszakadva lelke a’ holtaktól, élet után kezdett ismét vágyni, ’s megunván Krisztinka’ halotti tanításait, az árnyékolt szobákat úgy tekinté, mint bús tömlöczét derűlő kedvének – mellyben ismét elhervadandó. Ezt azonban csak érezé Adél, de nem segíthete rajta. Anyja elhalt, szegény rokoninál szinte nem remélhete kedvező felvételt; itt pedig élete csakugyan biztosítva van holtig, ’s ki tudja? ezt sugá neki az édes remény – melly még vég perczeinkben is biztató barátunk – ki tudja? egy magától is kivánt elhalása Krisztinkának nem teendi-e örökösévé a’ vele szenvedett barátnét. ’S ekkor félre dobva kárpitot és halálfőt, nem változtathatja-e vigalom helyévé e’ siralom-völgyet? Türé hát sorscsapásként az életet, mellyet ellobogott felhevültében szabadon választa; úgy hogy továbbad – mint minden véges lény – szinte szoknék is már bajához. Krisztinka kezdé átlátni, mennyire csalatkozott választásában, de társalkodónéját minden esetre megszoká annyira, hogy nem igen kivánna nélküle ellenni, bár czéljai itt megsemmisülének aztán az örökségről még semmi szót nem tett, így hát csak megvalának együtt, egyet beszélve, de kettőt gondolva.

Ez időpontban épen jókor jöve házokhoz egy ösmeretlen levél. Férfi-külirás döbbenté-meg a’ bizonytalanságban töprenkedőket, hogy határozatlanúl néznék darabig, valjon fel merjék-e bontani a’ titkot záró pecsétet. „Férfi irás!” fontolgatá magában Krisztinka, ’s mivel minden a’ mi férfi, száműzve volt körükből, szinte tűzre kárhoztatná már bontatlanúl a’ levelet, ha kiváncsisága – mert ő is a’ nő-nemhez tartozott – ez úttal kivételt nem formál az erősen alapított szabályok ellen. „Férfi irás!” ismételé fejcsóválva, ’s titkos erő – mellyel a’ természet szokott csodásan munkálni halandó szívekre – egy rég föl nem tünt derülettel borítá-el arczát a’ kétkedőnek, jeléűl, hogy csakugyan egészen égivé még nem vált szent magányában ’s lelke köz anyánkhoz, a’ földhöz, erősebben van csatolva, mint hevűlt ábrándozásinkban néha hinni szeretnők. Egynéhány éveken által, mellyek alatt magát a’ világ elől rejtve tartá, sok történhetett, sok gonosz, sok hűtelen, jó útra térhetett, „ki tudja – –?” ’s tovább nem mert gondolni. De Adél folytatá magában; gondolati merészebb szárnyakon lengvén. Tán szabadító angyalt külde az ég, ki tömlöczének zárait feltörve, boldogabb vidékre szállítsa az ártatlan szenvedőt, tán szívet hatának kárpiton által is a’ szabadságban igéző szemcsillagok, ’s ez egy kérő levél Krisztinkához, mint gyámjához? Oh boldog titok, meg ne nyílj; mert homály-kebled mennyét rejti a’ szívnek, melly olly hamar el-röppenend feltörtével a’ gyáva, a’ hűtelen őrnek! ’S így mindcsak huzódott a’ levél-fölbontás, míg erőt nem véve Krisztinka habzó lelkén, fölnyitását, hogy ön újai szentségtelen tárgyat ne illetnének, Adélra bizá. Mohón kapa az a’ pecséthez, ’s haj, mi könnyen törik az, melly ha erősebb, éveken át édes reményekkel táplálhatná a’ vágyó lelket. – A’ levélben ezt olvasák:

„Kedves, drága húgom asszony! Házi körűlményeim’ mostohasága kényszeríte e’ kérelmes folyamodásra. Éltem’ örömétől, egy ki nem pótolható házi asszonytól, feleségemnek gyászos elvesztése által megfosztatván, a’ mint ennek elhalását rokoni kötelességből kedves húgomasszonynak szomorodott szívvel jelenteném…” itt letevé Adél a’ levele, hogy a’ következőt Krisztinka’ sokat jelentő figyelméből lesné-ki. „Az özvegy nem férfi, úgy-e barátném? – így kerűle elébe – ez több szánásra, több figyelemre számolhat a’ hű asszonyi kebelben?” – „Ez kevésbbé rosz része a’ gonosz egésznek – mond Krisztinka andalogva – oh az a’ szeles ifjúság, az nem érdemli fél tekintetünket – –” „Aztán nyugalmasabb is tán –” „Mi?” vága közbe figyelemmel Krisztinka. „A’ második házasság –” felel amaz, ’s Krisztinka elnémúlt! „Ez az ember valamit akar –” monda kis vártatva — „’s engem zavarba fog hozni –” tevé hozzá szeméremmel Adél. „Én fogok megakadni – versenyge Krisztinka – már csak atyafi ne volna!” – Mindenik mást gondolt, ’s ha azon jó betűk, mellyek, nem tudom micsoda bűnökért, vakságra és siket-némaságra vannak kárhoztatva, ép érzékekkel birnának, most bizonyosan kedvökre elkaczagták volna magokat, mert a’ levelet, így folytatá Adél: „szomorodott szívvel jelenteném, egyszersmind illően megkérjem, hogy elhagyott szegény árváimnak pártfogó gyámjok, kereszténységből – ha atyafiságos tekintetből nem is – lenni méltóztatnék.” – „Űm! hát gyermekei is vannak? mond orrfintorítva Adél, látván már hogy nem ő van értve, ’s Krisztinka mélyebben merűle gondolatiba. „A’ keresztény vallás sok üdvest parancsol – felsohajt ahítatosságában – ’s az úr’ szent tetszésén meg kell nyúgodnunk, de illy gyám már csak még sem lehetek – –” tevé hozzá, megijedvén szinte az árváktól! „Különösen szegény leányomat esedezem – így olvasá Adél – kegyes anyai ápolása alá venni. A’ leány már tizenöt évű, elég kedves gyermek, ’s szíve minden jóra formálható; de a’ gyengébb leány-szívet csak gyengéd asszonyi kebel formálhatja, ’s igy csak az nyugtathatna-meg leányom’ jövő álapotja felől, ha őt, kedves drága hugom asszony’ biztos rokon kezei közt tudhatnám. – Annyival sürgetőbb pedig e’ kérelmem, minthogy környékünkben katonaság fekszik, ’s házam tisztjeinek csupa magyar barátságból is nyitva áll. Ebből maga átláthatja, kedves hugom asszony, hogy leányom anya nélkűl házomnál nem lehet. Melly igazságos tekintetből fenntebbi kérelmemet ismételve, vagyok ’stb.” – Adél néma egykedvüséggel hajtá-össze a’ levelet; Krisztinka mint mélyen fontoló, földre süté szemeit, hogy kikerűlje Adél’ éles tekintetét, örülve a’ dolog’ nem várt fordultának,’s hálát adva magában, hogy ez úttal kísértetbe nem vivék a’ váratlan körűlmények. A’ kérelem és ajánlás igen ínye szerint leve. Emma, a’ kis nevendék, formálhatóbb minden esetre, mint a’ határozattabb charakterű Adél, e’ mellett rokon, a’ kedves anyai ágon; és szegény, és árva, kivel jót tenni sok oka volt Krisztinkának, egy ínye szerinti szép jövőt építve magának a’ vállalaton. ’S így Adél csupa társalkodóné maradt mint ezelőtt, holtig tartást igérvén Krisztinka nékie; a’ leendő kis örökösért pedig másnap tüstént levél és alkalom küldetett a’ föltételekkel együtt, mellyek alatt Emmát nénje általános örökösének nevezi-ki. A’ föltételek’ főbbje természetesen a’ holtiglani hajadonság volt, mellyet az apa ránczolt homlokkal olvasott ugyan, de jó jövő’ fejében, bár áldozatot kivánt is az ajánlás, örömmel látá szegénységében annak elfogadását. ’S így Emma kevés idő mulva, megválva gyermeki könnyek közt az apai háztól, nénjéhez, új szállására megérkezék.

Mint egy tizenöt év virúla arczain a’ legszebben fejlődő nevendéknek. Szelíden gyúló szemei, ’s a’ nyájas nyelv, hű tolmácsa kedves néztének, első látásra gyanítaták az asszonyi gyengéd lelket, legfőbb díszét deli külsejének. A’ gyermeki elevenség tetteiben, szerény elménczsége, ’s a’ vidor eszmélet ártatlan örömek felett, bájlóvá tevék a’ kis egészet: hogy egy pillantat hódolásra intheté a’ kis tündér’ varázs-körében levőt. Kedves leve az új vendég Krisztinkának, és Adélnak is; ez örömmel hajolva vissza a’ fiatal nevendék felé, amaz fölötte látván magát új kis lányának ’s kincset nézve benne, melly sok szemek előtt még irigylendő leend. Ezentúl több csínra ügyele házánál, kedvét lelve a’ mindig több pompával fejledező nevendékben. Mert örömest fészkel e’ kis hiúság emberi keblekben, hogy a’ mi kezünkön van szeretjük, ha általunk lett avvá, a’ mi: bár többnyire természetnek, ’s más különös befolyásoknak köszönheti is az ragyogását. Ez okból Krisztinka is, hogy lelkét művelje leginkább leányának, kinek külsején a’ természet úgy is megtette a’ magáét, oktató, és finomító olvasásra szoktatá azt; sőt hogy játékot is leljen elméje, minden héten egyszer Whist-partiet^* ada házánál, mellyet ő, Adél, Emma, ’s egy özvegy katona-tisztné a’ szomszédból, tevének. Mind ezeknek újsága azonban pár hetek’ multával avulttá lőn Emma előtt, mi őt hamar ásításra kényteté, ki mosolygásra, ’s vígalmas életárasztásra látszék inkább teremtve lenni. De mit tegyen a’ szorongó körűlményeit gyermeki elmével is mélyen érző ifjú lélek? különösen, midőn mind e’ mellett szeretve látá magát, ’s könnyitve apja’ ’s testvérei’ sorsán, és még a’ fényes örökség is, mellyet Krisztinka tudtára ada, csakugyan fel-felcsiklandá szunnyadó eszméletét. Haj, mert nincs az életnek nagyobb ördöge a’ szegénységnél! Hány szép gondolat repked ég felé, míg porban, homályban fetreng a’ test, lekötve földi bajoktól! Hány test ragyog ércz oszlopokon, csillagok’ sorában, bár a’ lélek gondolat’ szükében alant csak, gaz és szemét közt kalandoz! ’s hány elme ragyogna fényözönben, ha arany lépcsőt támaszthatna a’ fennséghez, mellyen más lélek nélkűl földi gyémántjai közt tündöklik?! ’S így mulék egy pár év, ’s így unatkozék Emma’ ifjú lelke keskeny határok közé szorítva egy héttől a’ másikig, fásultan, az örök egyformaság’ izetlenségébe szinte beletörődve már; mint elején e’ soroknak e’ kénytelen sympathiáját három külön természetű lelkeknek egy reggeli asztal mellett láttuk.

A’ mosdó czicza csakugyan vendéget jövendölt, mitől Krisztinka irtózott, Adél’ szive megdobbant, ’s Emma, ki legtöbbet igérhete magának a’ dologból, egykedvűleg vára a’ hosszú nap’ multát. Este gondolkodott csak felőle unalmában, hogy még is csak milly furcsa, ’s mulatságos lenne Krisztinkát vendéglőnének látni, ha csakugyan betelnék a’ macska-jóslat, ’s alig gondolá, már kivűl csengetnek az ajtón! Rémült képpel jőve az öreg Sára jelenteni asszonyainak a’ szokatlan újságot, hogy kün egy hintó áll, mellynek inasa bebocsátást kér; jelentő fontossággal hordván példákat elő, milly veszedelmes legyen estveli vendégeket bebocsátani. Adél, a’ keresztényi kötelességre hivatkozott, melly, ha zörgetnek, megnyitást parancsol; Emma rimánkodott, hogy tán apja, vagy valami rokona jő látogatásra; de Krisztinka nehezen határozhata valamit. A’ mint szeles robajjal nyílik az ajtó, ’s réműltökre a’ tanakodóknak, egy idegen inas köszönt-be. „Ah férfi!” kiált Adél, nem tartóztathatván magát e’ szokatlan látványra. „Minden jó lelkek dicsérik az urat! – mond ahítatos óvakodással Sára – ez a’ kulcslyukon jött-be, mert zárva a’ kapu; kisasszonyom, kísértetben vagyunk!” – „Ah! ha elvinne!” sohajta Adél. Emma nevetett, Krisztinka imádságos könyv után nézelt, hogy elfordítsa mennyei segedelemmel házáról a’ gonoszt. Az asszonyi kezek közt elavult zár, bár csukva volt, engedett az inas’ szokatlan erejű taszításának, ’s beereszté kérelem nélkűl a’ vendéget. Ez csak bámult köztök nem tudva nevessen-e, vagy fusson a’ különös helyről? Eszébe jutva végre asszonyának parancsa, éjjeli szállást kért számára. „Küldd-be asszonyodat” lőn rá a’ válasz, ’s az inas távozott. Távoztával kutyanyihogás ’s lónyerítés hallatszék, mellyekből Sára még inkább erősíté, hogy kísértet volt a’ háznál, mert ő a’ kaput zárva tartá; ’s füstölést ajánla tömjénnel. Hajlék Krisztinkának már természeténél fogva babonás homályba burkolt lelke a’ tapasztalt öreg Sára’ javallatát teljesíteni, ’s ahítatos szertartással elővéteték a’ nagy füstölő edény, mellynek izzó parázsára szent fohászkodások közt illatos tömjént hinte. Már épen indulóban vala az ahítatos kisded karaván, hogy körüljárja a’ szobát, elől menvén a’ füstölővel Sára, utána Krisztinka Adéllal, imádságot susogva könyveikből, mert a’ vidor lelkű Emma kifutott, udvarról kémlelni a’ kísértetet: a’ mint ez, öröm-sikoltással nénje’ nyakára rohan, hogy csakugyan vendég van, hintó áll a’ kapu előtt, ’s már jő is a’ bekéredzett asszonyság. Sára rémülésnek véve az örömsikoltást, ijedve dobja szugba a’ tüzes füstölőt, Adél becsapva könyvét tűkör elé szalad, Emma ablakról ablakra futosott, ölbe kapott cziczaját simogatva, hogy betelt reggeli jóslata, Krisztinka nagy könyvével határozatlanúl a’ középen maradt; a’ mint vig lejtéssel előtte terem a’ váratlan vendég, egy ifjú dáma. „Éjjeli szállást kérek, kedves néném, e’ bizodalmas szavakkal ugrék csókjára a’ bámulónak, úgy-e befogad e’ csendes hajlék egy pár jó embert?” – Krisztinka még sem szólt, mert Sára a’ sarokból jelek által inté a’ rosz lélek’ távoztatására. „Tán nem is ösmer?” folytatá a’ dáma. Sára igenelést inte; mert veszedelmes alvilági lelkektől illy esetben valamit megtagadni. De Krisztinka nem értvén őt, nem-et csóvála némán fejével. Épen ösmertetni akará magát a’ dáma, a’ mint szenvedheteden bűz terjed a’ szobában, diadalmaskodva a’ tömjén’ drága illatán, melly Sára’ orrát meghatván, az, „uram ne vígy a’ kísértetbe,” kiáltva, térdre esik, a’ többi rábámúl, a’ kályha megűl pedig füst és láng közűl szikrázó szárnyakkal, vészt jövendölő hangos kodácsolások közt az asztalon terem egy kotló-tyúk. A’ füstölő edényt fészke mellé dobá elébb Sára, mellyből a’ kiömlő tüz felgyújtá nyugalmas szalma-fészkét szegénynek, hogy kétségbe eső lármával kénytetnék a’ füst és lángvészből asztalon keresni menedéket magának. Emma, kinek gazdasszonyi gondja alatt vala a’ kiugrott tyúk, végveszélyben látván kis csirkéit, eloltá a’ lángot, érzékenyen vetve szemére az öreg Sárának vigyázatlanságát, melly itt ennyi ártatlan életet veszélyeztete, ’s ablakokat tára, hogy széledne az orrboszontó bűz. A’ fris levegőn kezdének az ámultak is eszmélni. Sára fél szégyennel igazítá helyre a’ tyúkfészket, a’ zavarba jött vendég újra szállást kért kedves nénjétől, Krisztinka kényszerítve volt a’ nem várt eset által mindent igenleni; Adél a’ szobát kezdé rendbe hozni, és Emma, a’ vidor lelkű, kaput tára a’ vendéghintónak.

A’ vendég Krisztinka’ testvérének, kit fölebb már említénk vala, leánya, kit ő gyermek évei óta nem láta. Elhalaványult a’ jó néne a’ hallottakra, eszébe juta apja ’s az egész férfinem, ’s ha közbe nem jő a’ babonás zavar, új gyűlölségre ébredve lelke, aligha csukva nem marad a’ kapu vendégeinek: de boldogult kedves anyja’ vonásira ösmere az ifjú nőben, mik tiszteletre csillapíták hevűlő érzelmeit; ’s hogy az előbb kísérletről ejtett szavak is butaság’ bélyegével ne jegyeztessék házát, elfogadá őket; pedig ez alatt Emma egy ifjú férfit vezete-be, kit férjének valla Albín, az ifjú nő. Adélt e’ nyilatkozás ismét egykedvűvé tette egész eset iránt; pedig pillantatok hozzák legdrágább kincsét éltünknek. Emma’ vidor lelke is borúlni kezde, mint azé, ki kedvesétől várva tudósitást levelet kap, melly másnak szól. Azonban e’ csekély változások alig lehetének szembetünők a’ hosszas, kölcsönös hálálkodások között. „Névnap elől szökünk, igy magyarázák Albínék magokat, mellyen ránk akarának törni ösmerősink; de, csak kevés heti házasságunk után, még nem érzők magunkat képeseknek elfogadhatására a’ társaságnak. Szöknünk kelle hát, de hová? hol mindenütt ösmerősekre bukkanva a’ kelepczét ki nem kerűlhetjük. Eszembe juta ekkor, folytatá Albín szerény rokoni érzelmekkel, kedves Krisztinka néni, kire elvonultságában alig eszmélheték már, ’s reményem nem is csal, szívesen elrejti úgy-e, drága nénikénk, kalandos bujdoklásában az ifjú párt, melly előtt olly tiszteletben áll, ’s kivált csak boldogult kedves nagy anyámnak emlékezetéért is – az isten nyúgossza-meg! –” ’s itt egy pár, nehéz volna meghatározni tettetett-e, vagy csupa asszonyi gyengédségből eredt, köny gördűle arcza’ rózsáin le az édes beszédűnek. Albin érté Krisztinka’ lelkét, ’s jó pontról ostromlá a’ kemény szivűt. A’ nyájas szavak, gyengéd szavai a’ legmelegebb rokoni érzelmeknek, egy-egy kis szemrehányásként érdeklék lelkét; hogy testvére gyermekeit ’s tisztelt emlékű jó anyja’ unokáit illy távol tudá mind eddig magától tartani. Mind inkább tetszeni kezde neki az ifjú nő; ’s ha férje, legalább csak most, vele nincs, Krisztinkához ma kedvesebb vendég nem igen jöhetett volna. „De így” – gondolá magában sohajtva, – ’s az egykedvüség’ szűk határin alig emelkedheték felűl vendégei között. Albín, a’ vidor lelkü ifjú nő, mind e’ mellett nem hagyá kedvcsapongásait szűk határok közé szorulni, ’s a’ hideg udvariságot könnyeden elmellőzve, egyszerre hon lelé magát a’ háznál férjével együtt.

Emma, szellemi rokonságban állva minden hasonló lelkekkel, édesen szövetkezett a’ nyájas vendéghez: de bizonyos érzelgő komolyság, mint mentő lágy fátyol a’ szép arczot, voná-be ma még is csodálatosan kedvét a’ mindig örömest vigadó lánynak. Kezét szorongatá, ’s csókolá arczát a’ drága ángynak, de a’ nyelv, melly boldogságát festé a’ szerencsés nőnek, fúlánkként érdeklé gyönge szívét a’ gyúladt képzelmű leánynak, pedig szereté ángyát, tisztelé férjét, még is – még is! – mért épen, férj és feleség? ’s mivel az: mért nem ölelheti Albínt egész hévvel? ezen bibelődék a’ kis tudatlan holmi irigységgel rokon érzelmek közt habozva. Adél, Krisztinka és Albín közt hajlongva, majd öröm loboga derűlt arczán, mint egy erőszakos kitörése a’ fogoly léleknek, majd a’ mult és jelen sötét borúként szállva-meg lelkét, hallgatott; földre sütött szemekkel egy hű sohajtatban keresve titkon nyúgtát. Albín, gondtól ’s bútól szabadon, maga volt úgy szólva nyelve a’ kisded társaságnak. Férje is, egyike azoknak, kik szóval szépítni sorsukat nem tudják, némán andalogva csak – mint esedező, kérelmes levelének olvastatása alatt – azon jón, mellyet még megnyerendő.

Adélt most konyhára sürgeté Krisztinka, hogy lenne segéde ’s felvigyázója Sárának, ki kísértetűző zavarában tán a’ húst is szentelt ág’ lángjánál pirítja. Adél ment, de egy hatalmas „siccz!” Krisztinkát is figyelemre ébreszté ahítatosságából, ’s ím, a’ kedves czicza egy darab orozott sülttel szájában fut keresztül a’ szobán, űzetve Sárától egy súlyos vas lapoczkával.^* Krisztinka sem rest most, ’s nem tudom a’ sültet féltve-e, vagy védeni kedves cziczáját a’ boszús Sára’ hatalmas lapoczkájától, utánok iramult, ’s Albín férjével, és Emma, magok maradának. Rég lesve már e’ drága pillantatot Albín, fülébe súgja az ábrándozó Emmának: „Én testvért keresek kedves, a’ színlett férj, bátyám, csak hagyja ránk magát mindenben, ’s mi ki szabadítjuk ez unalmas klastromból.” E’ szavak’ igazságát egy forró kézcsókkal pecsételé a’ nőtelen, és Emma, a’ gyengéd kis lélek, édesen döbbenve-meg a’ nem várt pillantat’ fölségén, viszont kézszorítással tudta nélkűl árulá-el, mellyek közt mindeddig habozott, titkos érzeményit. ’S így a’ czicza, melly reggel vendéget jósolt a’ zárt kapujú háznak, most szerelmi vallást eszközle, ’s ki hitte volna? azon szobában, mellyből a’ férfinemnek még neve is száműzve volt, ’s hol kevéssel ez előtt illatos tömjénnel akarák űzni a’ kisértetet!

Dénes csakugyan testvére volt Albínnak nem férje, ’s mindketten Krisztinka’ gyűlölt bátyjának gyermekei, ’s ő ugyan azon hadnagy, ki Emmáék’ házához jártával ennek apját, mint már látók, arra kényteté, hogy leányát Krisztinkához adná. És igy Emma előtt nem volt valami új kép a’ hadnagyé, csakhogy még akkora’ gyengébb korú, úgy szólva gyermek-leány, nem vévé észre a’ figyelmet, mellyel tettei kísértetének; de édes emléket költe-fel a’ nemvárt jelenés most serdűlő keblében, és mást is, mit előbbi ártatlan habozásából bizonyosan ki fog találni a’ figyelmes olvasó. Hozzá járult titkos nyilatkozása Albínnak, ’s a’ titoknak, tudjuk, bizonyos erős hatása van emberi szívekre, melly egy kis büszkeséget ’s bizodalmat az iránt, ki azt ránk bízta, gerjeszt keblünkben; ’s nem e’ bizodalom alapja-e minden leggazdagabban virulandó szerelemnek? ’S igy a’ kis Emma, átesve mintegy szerelme’ kezdetén vagy legalább észre nem véve azt, folytatni látszék egyszerre, minek néha olly hosszas kezdete van, mintha már annak csak úgy kellene lennie; megmenekedvén szerencsésen unalmas, néha kinokkal küzdő pillantatoktól. Ki vetné most szemére a’ gyúlékony lánykának, hogy e’ perczben épen eszébe nem jutának a’ föltételek, mellyek alatt Krisztinka házához fogadá, ’s hogy a’ kegyes nevelőnek két évi buzgó tanításit egy néma, heves kézcsók megsemmisítheté? –

De csitt! Krisztinka néni csoszog – vége a’ sugdosásnak, – időről ’s konyhai dolgokról kelle kezdődni a’ beszédnek. A’ magábol kiemelt Emma azonban alig tudá megállni, hogy nyakába borulva nénjének, forró csókjai közt vallást ne tegyen azokról, miket hamarjában megtudhatott. De megvan azon hatalma a’ szerelemnek újoncz szíveken is zászlója alatt, melly szereti bekárpitozni a’ kebel’ réseit az édes titok’ örzésére azok elől, kiket az nem, vagy épen’ csak kárral illethetne, ’s e’ természeti ösztönből Emma is lepattant egyszerre alig kúcsolt nyakáról nénjének; de azt még sem állhatá-meg, hogy ki ne fusson a’ konyhára elfecsegni Adélnak, hogy a’ hadnagy nőtelen, melly újság új érdekkel lepve-meg Adélt is, ki csodálná hogy sós leves jöve az esti asztalra?!

Az éj átalában álmatlanul mult-el mindnyájoktól. Krisztinka még mindig határozgatá: örüljön-e vendégeinek, vagy kárhoztassa sorsát, hogy’ férkezheték férfi e’ kegyes magányához is, nyugalma’ háborítására. Aztán egypár újházast látni kölcsönös forró érzelmein az első szerelemnek – oh! ez minden férfigyűlölés mellett is szív’ mélyire ható! – Adélnak reménysugár villant menekedhetni lélek-fogyasztó unalmából e’ páratlan ahítatosságnak; és a’ hadnagy nőtelen! Hathatós két álomüző szer egy lángkeblű leánynak Adél’ helyezetén. A’ kis Emma? ennek édes álmai valának, mert mindig aranyos huszár forma-ruhát látott, ’s benne Dénest, a’ hadnagyot, ’s mellette – kis magát, – mire álmában is elpirúlt, mert holmi szentségek is szövődének képzetibe, oltár, pap, ’s illyenek. De még sem izelheté ő is nyúgton álmai’ fölségét szegény; mert Adél közel hozzá, szüntelen forgolódott veszedelmes nyikorgású ágyán, álmot zavarva nyögéssel rokon sohajtatival. – Albín és Dénes kiviendő tervükkel vesződtek. Egyik örökséget, másik nőt akara, ’s „csak a’ határon túl vihetnénk őket!” – ezen okoskodának, ’s a’ reggel mindinkább közelített. Még Sára sem nyúghatott. Egy kis jobb asztal, szokatlan zaj, és élénkebb sürgődés az este, varázs-íhlettel hatának agg éveire, ’s mért nincs urok? mért nem jár több vendég? mert milly jól menne ez így – gondolá; de ha csukni akarta pilláit, ördög álla elébe kísérteni férfi’ képében, ’s rettenve ijedezett a’ jámbor, tűrhetetlenűl várva a’ nyugtalan éj’ multát! –

’S im bekövetkezék a’ jó reggel, hogy nagyobb zajt és zavart hozzon a’ házhoz. Még reggeli mellett űlt megszaporodott háznépünk, a’ mint kocsik állának-meg a’ kapu előtt, új félelemmel rezzentve-meg gyönge szivét Krisztinkának. Dénes és Albin’ ajkait titkos mosolygás lepé; mert minden az összebeszélés szerint történt; Adélt is – örömre lobbanva szive – erőssé tevé a’ mindig több érdekkel szálló pillanat, hitetszegve lelkében, elpártolni Krisztinka’ bús zászlója alól, ’s felejtve gyászt és mátkát, ki régen szét-porlék már; kitekinteni a’ tarka világba, mellynek olly szép rózsái között, olly vigan telének ifjabb évei. Emma elégedettebb vala vendégével, hogysem többeket várjon még, ’s csak a’ jelen’ édességén függve felejté a’ jövőt. – És nyílék az ajtó, mellyen vetekedve tódult-be a’ vig csoport, első vágyva mindenik lenni, és – „Hát, szökevények, itt bujdoklanak?” ez vala érthető a’ hang-zavarból, ’s a’ kölcsönös hálálkodások: kedves néném, édes húgom, ’s illy férfikörben! Krisztinkát majd kétségbe-ejték. – Kiki örült, a’ mint tudott, de Krisztinka nem tudott ugy haragudni, a’ mint szeretett volna. Azonban ez még mind tűrhető, ’s vendéglőnénk is csak nyelte mindeddig kénytelen a’ keserű falatot, de midőn ajtajában egyszerre megzendűlt Marczinak, a’ környék’ híres czigányának, bandája, nem állhatá tovább, de hogy’ is állhatná a’ jámbor lélek? és fölkiálta Jeruzsálem’ vesztét sirató hangon:^* „Már látom, kocsmává teszitek házamat!” – „Ki hitte volna? – fontolgatá fejcsóválva a’ konyhában Sára – ennyi férfi vendég, uramfia! és muzsika!” – ’S hogy még is szégyent ne valljon konyhája besompolyga Krisztinkához ugy titkon megkérdeni, hány font húst hozzon délre? a’ kocsisok pedig pálinkát és bort emlegetnek. Egyik szörnyűbb hír a’ másiknál, ’s a’ két gazdasszony félre ment tanácskozni. A’ vendégek ugy adák elő, mintha ők megtudták volna hová-szöktét az ifjú párnak, ’s nyomukon jövének eddig. Albín esdeklék Krisztinkának, hogy tartaná-meg ebédre a’ köszöntőket, másként a’ világ előtt szégyenben maradnak, de Krisztinka irtózott e’ gondolattól, Marczi pedig magas phantasiájából alább nem szállva, tüzesen dolgozott kün, pausák alatt vonójával még lustább kontrását is nógatva; hogy a’ falu’ ebei kapu elé gyűlnének e’ szokatlan neszre, segíteni a’ concertet.

’S ím Krisztinka feltalálá magát, mert végszorultságában legelmésebb az ember, ’s egy hamarjában Sárával koholt levéllel jő a’ társasághoz, mellyben őt a’ szomszéd faluba, egy kedves leánykori barátnéja, keresztányjává hívja most született gyermekének. Albín örömest hitelt ada a’ mesének, csakhogy házából kicsalhassa nénjét, ki is tüstént elkéretvén a’ helybeli öreg plébános’ két szelíd sárga lovát, engedelmet kért a’ társaságtól, hogy ez jött közbe, ’s mint sajnálja hogy így történt; de most a’ keresztényi ’s baráti kötelesség parancsol, ’s a’ társaság tettetett búval helybehagyá okait; ’s így, miután Adélt és Emmát, kiket magokra hon nem hagyhata, maga mellé vevé, utnak indult. A’ társaság három kocsival nyomban követé, ’s a’ mint már a’ faluhoz közeledének, Krisztinka mindinkább szorongott, hogy meg nem válhat tőlök. De kiállítatta kocsisát az utból, hogy menne a’ zajos nép, mint a’ mellyel együtt keresztelőre menni nem illik. Albín ösmeré a’ barátnét, kihez Krisztinka szállandó vala, ’s hogy őt megelőzzék, örömmel sürgeté vendégeit, mert egy plán villanék-meg sokfelé kutató eszében, mellyet ha előbb érnek, még sükerrel lehetne végre hajtaniok, ’s kevés perczek alatt a’ kivánt helyen valának.

Kevés vártatva beügetének a’ lustább sárgák is Krisztinkáékkal ugyan azon udvarra: de bár kerekök tört volna inkább az úton el, sohajta kínos aggodalmában Krisztinka, a’ mint Marczit, mint fekete kisértő lelket, barna frigyeseivel együtt természeti gyászában a’ ház körül szédelegni meglátá. „Vig paszita lesz ma itt!” szól életre derűlten a’ kis Emma, gondolatiból, mint egy homályos álomból, vidám dalokkal zengő reggelve ébredve. Adél nyúgtalan volt míg le nem szállhatott, mint szökevény az áthágandó határ előtt, és Krisztinka némán nyelé mérgét, alig hivén, hogy elhagyható csendes fészkét, összezavarodva boszús fejében gondolati; de az Albintól már mindenről értesített barátné nyílt karokkal repűle elébe, ’s alig vevé észre, midőn ismét a’ reggeli társaság közt – mellyet olly cselesen akara kikerűlni – lelé magát. Itt is névnap vala, keresztelő helyett, ’s a’ szíves barátné legfőbb szerencséje közé számlálá Krisztinkát, még gyermekévi ösmerősét, házánál láthatni ez alkalommal; a’ vendégek pedig ráestek,^* mért akará őket megcsalni, paszitát színelve, hol inkább esküvő lehetne. Albín meg vala elégedve, hogy nénje valahára kimozdula házából, az pedig ma boszujában mindent hagya magával tetetni, csak ne vallassák. – Adél, mint kalitkából szökött madár, nagyokat lélekzett a’ szabad levegőből, ’s Emma, a’ kis tudatlan, alig ösmere a’ világra, mellyet két éve már hogy nem láta. Eleinte feszes vala a’ társaság, mint szokott lenni, hol több ösmeretlenek jőnek össze; közös beszéd nehezen kezdődik, egykét magányos észrevétellel kimeríti magát az ember, ’s újra gondolkodni kell, mit szóljon. A’ nőnem itt sokkal szerencsésebb. Úgy látszik, melegebb bizodalom köti egymáshoz, egy csók, örök barátságot sző köztök, ’s az elsőbbségen nem annyira aggódva, rég közös vigalmakra derűltek már, míg a’ büszke férfi tartózkodó hidegséggel méregetve az ösmeretlent, fontolgatja, mellyikét illetné inkább a’ megszólítás. –

Ebéd után kölcsönösebb leve a’ társalkodás, zajosabb öröm kezde derűlni, mellynek élesztésére Marczi is az ajtóban megveté minden müvészi mesterségét. De Krisztinka vágyva e’ kínhelyről – hová szerencsétlen csillaga vezérlé – csöndes fészkébe; készülésre nógatá leányait. Azonban erről régen tett már Albín, visszaküldvén az üres kocsit, mellyen nénje jöve. Kifakadni vidéki helyen, ’s illy nagy körben nem lehete, hát csak nyelé Krisztinka is a’ keserű poharat, mellyet minden pillanat készen tarta számára. – Egy rövid sétálást ajánlának most a’ kertbe, míg a’ szoba rendbe hozatnék; ’s megoszlék a’ társaság kisebb körökre, kit hova leginkább vonza lelke. Adél a’ hosszú négy év után, mint tél’ multával a’ természet, új életre ébredve, diadal-ünnepét tartá az életörömnek, ’s még nem tanult-ki egészen hállót szőni a’ férfiszivek körűl. Dénes és Emma szelíd szerelmök’ csendes andalodtában nem is tudták, hogy kivülöttök más is van, egy új világban, ’s csak ketten édelegtek a’ jelen’ virágain. Mert varázs-erővel hat lelkünkre az érzelmi rokonság, kiemelve földi bajok közűl szelíd nefelejtsekkel virúló mennyei tájakra. Minden érdemet akart magának szerezni más előtt, ’s megkötni az édes ösmeretség’ fonalát, mellyet majd a’ beállandó boldog emlékű este’ vigalmai lesznek folytatandók – – csak Dénes nem, és Emma, ’s ez utóbbinak most kezde már komolyodni románja, eszébe jutva nénje, az örökség, ’s a’ föltételek. Szerencsétlen eszmélet! mi is hozhata most illyest eszébe? oh hogy halandónak a’ boldogságot is bajoktól kell mérnie!

Azonban mindent helyre hozott a’ beállott este, ’s ki hitte volna? Krisztinkának minden boszúja mellett is hamarabb telt ideje mint otthoni szűk magányában. Muzsika kezdődék és táncz, ez a’ két sarkantyúja az ifju életkedvnek, mellyek mellett testté válik a’ lélek, ’s lélekké magosúl a’ test, mellyek olly édesen felejtetnek földi bajt a’ vigadóval, ’s közelebb vonzák a’ távollelkeket, egy nyájas vigalmu egészet alkotva részes társaságból! – Emma is felejté ismét a’ föltételeket, ’s Adél, hogy kedv-csapongásait még meg is böjtölheti otthon. Minden egy szivvel és lélekkel azon volt, hogy jól mulassa magát, mintha csak ez egy estén, ’s csak itt osztanák a’ földi jót. Albín jára csak körül részvét nélkül, ön ügyével foglalatoskodva, mint cseles róka esti szürkűletkor a’ falu körül, hogy – vakmerő gondolat! – hogy Krisztinkát férfiakkal vehesse körűl! Egy Whist-partiet rendele e’ czélból a’ mellékszobában, mellyet nénje, a’ házi asszony, egy más dáma, ’s ő tevének, ’s Krisztinka hajlék az ajánlatot elfogadni, annyival örömestebb, hogy igy csupa asszony közt leend, bár a’ tánczterembe is szeretett volna kilátni; hogy Adélt ’s Emmát szemmel tarthatná, ezen okot adá legalább ő, melly hihető is; nem volt-e azonban még is valami más érdek is egybefüggésben a’ dologgal? – nem igen merném határozgatni! – ’S igy csak folyt csendeskén a’ Whist egy darabig; de most a’ házi asszonyt tiszteletből – inkább Albín’ terve szerint – tánczra kérék, ’s helyét ajánlatára Lugossy úr fogá-el, kiről alább még szó leend. Krisztinka nem látá még át a’ cselt, mellyel a’ csíntalan Albín őt körűl szövé, ’s bár kevéssé több tartózkodással; de csak folyt a’ játék. Most a’ másik dámát szólíták-fel, hogy cselédje akarna beszélni vele, ’s helyette az eddig háta megett mélázó komoly doctor Görcsi üle-le. Most már megszeppent Krisztinka is, ’s ott hagyná a’ játékot, de félt hogy rá fognák, nem a’ táncz’ hiúsága csalá-e el az asztaltól; hát csak maradt, de szörnyen vesztett, nem ügyelhetve többé a’ játékra, mi új zavarba hozá, nevelve kedvetlenségét. És most még Albín is fölkél, kinek mint helyettes házi-asszonynak konyhára kelle nézni, egy katonatisztet hagyva helyén, ’s Krisztinka, három idegen férfi közt nem képes többé a’ játék’ folytatására; halaványul, tüzesűl, szívdobogást kap, szédűl, végre boszúsan felugrik, hogy ő nem játszhatik többé, mert egyszerre gyomor-görcsöt kapott. Lugossy akará ápolnia’ gyengélkedőt, de az őszinte jó akarat erőszakosan hatva a’ gyengéd lélekre, szegény Krisztinka ájulva dőlt deli leventéje’ karjaiba, ki iszonyú torokkal doctort kiálta ijedtében, pedig mellette állt.

Görcsi, egyike azon orvosinknak, kik a’ doctori kalap’ föltételével lemondanak az élet-kedvről, hogy erőszakosan komolyabb szerepben jelenve-meg a’ világ’ színén, bámulást gerjesszenek magok körül, mint valami más planétai lények, szenvedélyes apostola volt Hahnemannak, ’s szereté ha milliomodnyi kis porocskájával csodatevőnek hirdetteték a’ varázslatokban hivőktől. Egyébiránt szelíd ember-barát, ki más úton tán még hasznosabb polgár lehete. Itt is ápolása alá vevé tüstént sínlődő betegünket, ’s ránczba gyűlt homlokkal elővéve porocskáját, melly zsebében mindig készen volt, mély figyelemmel nyeleté azt el Krisztinkával, mintha egész gyomorig akarná kísérni babonás gyógyszerét, ’s most füsttől és illattól tiszta szobában, nyugalmas ágyat kért betegének, igérve, hogy két óra mulva ismét Whisthez ülhet. Albín, az éles szemű, ez úttal mélyebben tekinte a’ nyavalya’ fészkébe tudós Eskulapunknál, ’s nem gyomor-görcsnek találá a’ bajt, azért nem sokat aggódva nénje’ sorsán, bizton a’ doctorra, ’s Lugossyra bízá azt. Adél érzékenyebben véve barátnéja’ roszúllétét, tüstént ápolóihoz szövetkezék. Emma is kifutott, megrezzenve a’ hírre, de Albín megnyugtatá, ’s kis leánynak nem is beteg körűl a’ helye, evvel igazítá-vissza a’ társaságba.

Krisztinka nem tudá, hogy a’ porocskának olly tüstént kelljen nyavalyájára hatnia; azért még mindcsak egyformán szenvedett, félve, hogy ha hamarább jobban lesz, nem hiszik-el baját; de Emma jutva eszébe, kikivánkozott a’ vendégek közé, hogy majd ott a’ nyugágyra dőlve jobban lesz, de „az istenért, ez nem lehet!” szól közbe Görcsi, ott már ételt hordanak, ’s a’ sáfrány, foghagyma, fahéj, szegfű ’s egyebek, gyógyszere’ munkálatit csupa illatjokkal megsemmisítenék. Krisztinkának az étel’ említésére is étvágyat kapa görcstől ment gyomra, ’s csak egy kis meleg levest kért, mellytől már sokszor jobban lett, mondá. „Isten mentsen! – mond ijedelmes képpel a’ doctor – levest, mellyben zöldség, só, sáfrány, minden van, ez tiszta méreg lenne – –” ’s rendelést teve egy kis homeopathiai szabályok szerint készítendő levesről. Krisztinka megízelé ezt, ’s mert éhes volt, két három kalánnal erővel is csak lenyelt, de többet lehetetlen volt az ízetlen lévből: sőt e’ kevés is annyira felháborítá egész valóját, hogy kábulna, sáppadna, homlokán hideg izzadság ütne-ki; mi most már aggodalmakba hozá a’ bizakodó orvost is, ’s abba hozá kivált Adélt és Emmát, kik csakugyan e’ veszély mutatá-meg millyen gyengéd érzelmekkel valának, minden elunt klastromi tartás mellett is, Krisztinkához csatolva. Emma, a’ jó lelkű, rozmarin-eczetet emlegete, mit még boldogult anyjától hallott; de dörögve mordult-rá az orvos, az ajánlott szernek nevétől is féltve betegét, ’s a’ kis jó szándékú könnyes szemekkel hagyá-el a’ szobát. Krisztinka mérges volt, hogy nem Sára főzé a’ levest, ki igazabban megszoká savát borsát adni az ételnek, amúgy magyar szellemben; ’s bántá az ágyához csődülés is; azért álmosságot színle, hogy nyugton hagynák, mit azonnal meg is nyert. De Görcsinek mind ez nem tetszék; illy szembetünőleg nevekedő gyengeség zavarba hozá tudományát, hogy félne még egy második porocskát beadni, ’s betege’ éjjeli sorsát illő felvigyázat alatt a’ nyugalomra ’s természetre bizá, mellynek mentő karjai közé, hasznára a’ szenvedőnek, most csak a’ szükség kényszeríté.

Azt gondolná az ember, hogy hű szorgalmú doctorunk betege’ ágya mellett, csak a’ nyavalya’ folytát vizsgáló, ’s csak óriási munkálatit a’ parányi porocskának tartá figyelemmel. Ah nem! homeopathánk Adélra, a’ lelkes beteggyámra alopathicus szemeket vetett, ’s nem milliomodnyi részét, de egészen kiváná a’ leányt egykor még magáénak nevezhetni. Mert az való is, hogy közös tárgyon legkönnyebben rokonulnak érzeteink, ’s Adél olly gondos beteg-ápoló, bajban olly segítni ohajtó, szelíd lelkes leány, szóval olly igazán doctornénak való! Ezeket gondola Görcsi nyugtalan ágyába dőlve, minekutána a’ bús eset után nem sokára eloszlék a’ társaság. Nem alhatott, mert betege szívén feküdt, ’s épen most nincs foganatja, máskor olly bizonyos hatásu gyógyszerének, most, midőn érdemet tehetne, ’s ollyannak láttára, kihez szíve ügyében még folyamodandó. „Borlevest rendelek holnap, naráncs- és fahéjjal!” – így küzde magában Hipokrates és Hahneman közt hajlongva, ’s elpártolva az utolsótól – ah! mert a’ szerelem sem homeopathiai adagban lepé-meg szívét!

A’ rendelt borleves reggel csakugyan kívánt hatásu leve, csakhogy Krisztinka szeretvén mindennek megadni módját – illőnek tartá még az nap ágyban maradni, ha már olly lármát ütöttek tegnap úgy is a’ dologból; különben elég erős, ’s már nyájas is vala, ’s ki hitte volna? orvosunk diadalt kiálta magában az alopathiának! Adél szüntelen a’ beteg’ ágyát őrzé, különös kedvét lelve a’ finom orvos’ deli módjában, ’s az nem mulasztá-el, – betege most már veszélyen kivűl lévén – új gyógy-módját Adélon is megpróbálni, ’s teljes adagokban teve neki a’ szépet, nem gránon, hanem uncián, ’s fontonként méré neki a’ hódolást, ’s megint kívánt sükerrel. Adélnak tetszék az orvos, tetszék hivatala is, és tetszék leginkább az, hogy négy évi remetesége után világba jöhet ismét, kegyelem-kenyér nélkűl, biztosítva jövője, egy deli, egy hű férj mellett. ’S e’ nézetekből hamar határoza lelkében, ők egymásnak bízottjai lettek, ’s Adél’ vidorult lelke igen szerencsésen vegyűle Görcsinek komoly orvosi dagályával; ki ne kívánna, ki ne reménylene hát köztök egy hosszú boldog házasságot?

De nem csak doctorunkat nyugtalanítá a’ mulatság utáni éjjel; egy másik szegény férfi atyánkfia is tarka képzelmek közt hagyá oda a’ társaságat, tett, és lemondás közt habozva, ’s alig gondolhatná az ember, hogy ez – Lugossy volt, kiről fölebb már szót tevénk, ’s ki hitte volna? Krisztinka gyújtá-fel a’ keblében mindeddig hamu közé fojtott tüzet. Ő egy birtokos régi nemes háznak a’ negyvent már átlépett utolsó ivadéka, agglegényi magányában a’ mindennapiság’ szük korláti közé szorulva, úgy szólva csak gazdaságának ’s cselédeinek éle, ’s legfölebb is gyűlésre ment-be néha városra csak azért, hogy nemesi szabadságának ususábol mintegy ki ne jőne. ’S ha itt rokon megyéktől valami közlemény olvastaték-föl, melly „nagyságtoknak, kegyelmeteknek, testvéri, baráti –” aláirással végződék: teljes elégedéssel vonúla vissza ismét egy időre szigorú lakába; mert – „híven őrzi még a’ magyar – ugymond – nemzetiségét!” – Lelke jámbor volt, mert szüléinek jámbor házánál csak illyen lehete. Káromló ’s más illetlen szó leggerjedtebb hevében sem jöve szájára, nem is minden dolog indíthatá egy könnyen haragra; legfölebb – ha ősi nevét levele’ czímén tudatlan toll, az ármálist meghazudtolva, egyes s-el és y nélkűl irá, vagy a’ Jelenkorban holmi morgadalmasabb új szavak, szokatlan füleit, ’s a’ kis betűkkel írt: gróf, báró, közönség, ország, vármegye T. N. nélkül ’sat. mellyeket pedig egykori mestere vele nagy betűkkel tanúltata írni, nagyító üveggel fegyverkezett szemeit sértegeték. Ezek mellett egyenes lelkű magyar, munkás gazda, ’s jó szivű ember-barát, melly szép tulajdonok eme’ csekélyebb gyöngeségeket könnyen elnézetheték. – Háztája, hasonképe Krisztinkáénak, annyiban még is különbözve, hogy Sára helyett itt az öreg kocsis volt a’ titkos tanácsos, ’s a’ mennyiben a’ terjedtebb gazdaság nagyobb lármával jára. Mindeddig bizonyos félénkség tartá-vissza a’ nőnemtől, meg’ hogy jó gazdasszony anyja nem rég hala-ki a’ házból ’s igy egy gondos házi asszony’ hiányát nem érezheté. Ez idő óta csakugyan kezdő már érezni ez új szükséget, de biztatója nem volt, ’s igen hozzá vala szokva, kivált nagyobb fontosságu dolgot magátol nem kezdeni. Márton is, az öreg kocsis, kit tatárvérű párja még ifjonta elhagyott, hogysem ösztönözné, inkább lebeszélte a’ jó szándékról. ’S igy alig vevé Lugossynk észre, midőn az agglegények’ tisztes sorába kerűle, ’s egyszer borotválás közben ijedten ugrék-föl székéről, fehérleni sejtve egykét hajszálat fején, búsan emlékeztetve ez új fölfedezés – mint jámbor szerzetest a’ halál-fő – a’ közelgő végre. ’S most jöve épen Krisztinka’ ösmeretségébe, ’s ki ne látná egymásnak teremtve a’ jó párt! Csakhogy nehezen fog ez menni Krisztinka’ részéről – fogják mondani olvasóim – Majd meglássuk! –

Lugossy a’ betegség’ éjjelén, keblében víve a’ nyavalya’ ’s szerelem’ aggodalmait, eltökélé álmatlanságában, jeget törni szive’ ügyében, ’s ki lehetne kivántabb pár számára Krisztinkánál? Az már nem gyermek, kinek hamarabb szemébe tűnhetnék az őszűlő haj, kegyes, istenfélő személy, van is neki mint hallja ’s a’ nemzetség elég régi. Ezek valának a’ nyomos szószólók Krisztinka mellett, mellyeket tüstént kedvező határozás is követe. Másnap reggel elküldé Lugossy Mártont, megtudni Krisztinka’ hogylétét, ’s e’ követség meglepőn hata betegünkre; hogy hol nem is gondolná, ott érdekel résztvevő kebelt sorsa, kivált egy férfitól igen elég ennyi udvariság! Albín az első kis szikrát sejtve, gondosan iparkodék azt lángra éleszteni. Lugossyt, mint a’ megye’ legtisztesebb férfiát festé, ki utálná a’ világ’ hiúságát, szilárd lelkű, jóltévő, nagy gazda, gyermektelen – – ’s hogy őneki tegnap ejtett is egykét szót, de nénjének nem meri megmondani; evvel csalfa mosolygások közt ott hagyá a’ szobát. Nincs lélekostromlóbb valami, a’ fölébresztett ’s ki nem elégített kiváncsiságnál. Bűbájos erővel hat ez a’ lélekre, kikeresi annak kivánatit, kinoz, mulat, találgat; de ég a’ vágy bennünk, azt bizonyos szájból hallani, ’s illy indulat-zavarban zárt szívekhez is legkönnyebben térhet a’ szerelem. Albin hát igen jól készíté az utat, mellyre Lugossy fellépendő vala, ’s kedveze a’ körűlmény is, kevés vártatva ő személyesen jövén Krisztinka’ tiszteletére. Krisztinkát újra meglepé, ’s pedig hatalmasabban, mint az előbbi követség, e’ látogatás. Most kinyílik a’ titok, reménylé; ’s hol van asszonyi kebel, melly illyféle nyilatkozásokat egykedvűn várhatna? Némi zavarba jött Lugossy’ beléptekor ’s ő viszont. Adél álmélkodék hogy férfi léphete ’s kivált illy beteges körűlmények közt, a’ szobába; ’s ez csakugyan nehezen is történheték vala, ha Krisztinkával Albín’ rejtélyes szavai titkot nem sejtetnek. Oh ezért sokat elfelejt az ember! Lugossytól is nagy volt a’ lépés ’s merész a’ tőkélet, de őt meg’ a’ mult éjjel fellovalta a’ hadnagy – Krisztinka’ ájuldozásinak ’s betegségének egészen más színt adva. ’S igy dobogó szívvel ugyan, de erős elszántsággal kezdődék a’ beszéd köztök, kiket legközelebb illete a’ dolog. Lugossy elszámlálá gazdaságát, ’s milly nehezen megy, ha nincs hű segéd, ki gondot ’s örömet osztana. Krisztinka magányát festé, mellyben olly részvétlen egyformaságban tűnnek napjai. „Nagysád maga az oka – mond Lugossy hevűlve – ki keresné a’ rózsát, melly szivatag pusztákon, rideg homályba rejtőzik, ’s ki bámulná az ártatlan liliomot, ha kerten kívül árkok’ szélein sorvad?” Rózsa – liliom – ah! még is csak gyenge mű ez az emberszív! Lugossy megszerzé neme’ érdemét e’ két szóval, egy olly kebelben, melly mint már tudjuk, minden férfit egy-egy hét fejű sárkány kigyónak tarta. „Az igaz, hogy házi körűlményim elég sanyarúak valának, folytatá Krisztinka, mellyek szívemből mindeddig kizárák az élet’ örömeit, ’s bús magányomban csak bánatomnak éltem eddig.” – „Eddig! ’s ezután?” vág közbe mindig hevűltebb Lugossynk. „Hiszen kisértet nélkűl nem valék – igy kerűlé-ki Krisztinka a’ kérdést, hogy Lugossy kérdésből ki ne fogyjon – akadtak szerencséim; de soha sem merék a’ sikos pályára lépni, csalfa a’ világ, igaz örömet ritkán lel a’ szív hiuságaiban.” – „Úgy van! igazolá Lugossy, de még is, ha két egyetértő szív kelne-föl egymás’ boldogítására? –” „Ah! ha illyen volna!” sohajtá Krisztinka. „Van, mond Lugossy határozottan, van! ’s én meg vagyok győződve, hogy épen nagyságod’ nemes keble rejti e’ kincset; de a’ rejtettet ki tudná eléggé méltánylani?” „De ha nincs ki vele érzene?” mond Krisztinka lelkesűlve, ’s ki hitte volna, hogy ő még érez is? „Van, felel Lugossy, van ez is; én a’ magaméról felelek – –” ’s itt egy hosszu, de igen hosszú csókot nyom Krisztinka’ kezére. „Még mi boldogok lehetnénk – kezdé csillapulva, mintegy vontató fontolással – mért burkolódunk-be az élet-kedvek elől, mellyek ápoló kebleken olly gazdagon virúlnak!” Krisztinka el vala lágyulva; illy gyengéd bánást, illy részvevő kebelt magányában csakugyan nem várhata. Látá milly szigorún hata eddig elvonultsága lelkére, ’s milly szép a’ világ jól használva, viszonyos barátságban! ’S ím, illy idves elmélkedések közt – ki hitte volna? – Krisztinkánk Lugossynak kedvező választ ada bizonyossá téve őt hajlandósága felől. Lugossy’ villogó szemeiből Albín győzödelmet olvasa, ’s e’ győzödelem várt véggel koronázá az ő, ’s Emma’ pályájokat is. –

Másnap veve bucsút Krisztinka, Albín ’s Dénes’ kiséretében, gyógyultan, a’ szíves vendéglő háztól, ’s e’ kíséretre maga hívá-meg Albínt. Erre csakugyan szüksége is vala, mert kemény harczok támadának keblében, mellyeket elintézni Albínnak kelle. Lugossynak jó választ ada, ’s inye szerint is lett volna az egész dolog, de – Adél, de – Emma, kiket holtiglani párta-fogadás alatt veve szárnyai alá, ’s az utóbbit még örökölési reményekkel is kecsegteté, ezek nagy akadályok valának; ’s bár férjet tudna most hamarjában számokra szerezni, ezen töprenkedék, hogy kölcsönös kötelezésökről mind hárman szép módjával lemondhatnának. Albínt külön hívá e’ végre, mert megkedvelé, ’s közlé vele titkát. Bámulást ’s meglepést szinle Albín nénje’ nyilatkozására; de lelkének virúló öröme is átcsilloga szemén, így minden kivánságát teljesűlve látván. „Ha parancsolja, kedves néném, tüstént kiszabadítom a’ kelepczéből –” mond tüzesen csókolva’ Krisztinkát Albín, ’s kifuta hogy Dénest és Emmát nénjök elébe állítsa. Krisztinka mint kőszobor álla egy pillantatig, kétség és remény, megjátszás, ’s ön ’s a’ többi’ boldogítása’ érzelmeinek tarka vegyűlete közt habozva. De híven megfejté Albín a’ mesét, hogy Dénes testvérje, ki két év óta ég már Emmáért, ’s most az ifju pár csak jó nénjök, mint gyámanyjok’ jóváhagyására vár, apjokat titkon már ezelőtt részökre megnyervén. Krisztinka áldást monda a’ szeretőkre, mert a’ reménytelen eset által kellemetlenné lett helyezetből szabadulhata, ’s lecsillapíthatá keblében már már éledező dorgálását is lelkének; hogy ön testvére’ gyermekeit ennyire távol tarthatja rokon szívétől. „Enyéim lesztek mindnyájan – szóla lelkesűlve – ’s én a’ tiétek, javaimban, mint egy vér’ tagjai, mindnyájan osztozandók! „A’ kis Emma sirva fakadt, indulatosan kúcsolva-át nénjét, mert gyenge szíve ennyi öröm, ennyi kedves változás’ elviselésére képes még nem vala. Meleg könyűiben folya forró hálája nénjének őt eddig híven apoló kezeire, ’s a’ pillantat’ felsége, egy néma, egy varázs hatásu angyal-tekintetben mutatkozék derülő arczán a’ lelkes leánynak. Adél csak végére jött a’ mennyei jelenésnek, ’s a’ nem várt fordulaton neki bátorulva, barátnéja’ keblén vallá-meg ő is új frigyét, mellyet az orvossal köte.

’S illy szerencsésen oldódva-fel a’ csomó, Krisztinka egy napon köz-kiházasítást igére kegyeltjeinek, ’s tüstént tudósítások indultak az illető helyekre. Albín’ férje – mert csakugyan férjnél volt – egy jeles tekintetű tisztje a’ megyének, még az nap megérkezék, ’s mint násznagy, elkezdé a’ házassági munkálódásokat. Ez idő óta tártabb leve kapuja az előbb olly sír csendű kis hajléknak, Krisztinka férfi cselédeket fogada, ’s ismételt kirándulási a’ környékbe Sárát bámulatra indíták; ki, eljövén a’ közlakoma’ nagy napja, ’s a’ csillogó vendégek’ megjelenésével értesítetvén a’ dologról, öszvetett kezekkel, fejcsóválva imígy sopánkodott: „Ej, ej, no! már ki hitte volna ezt?”

I.

_________

II.

III.

 A’ szép özvegy megérkezett. Az egész fürdő suttogni, mozgani kezdett. Nevét csak tegnap, kevéssel megérkezte előtt, tudhattam-meg. Az aubade-ot csekély magam intézte-el, ’s az kétségkivűl fényesebb is, szerencsésebb is lehetett volna; de czigányainkra nézve: ki tanúltatja-meg ezekkel egy éj alatt Mozart’ vagy Schubert’ műveit? gróf Almavivát pedig, a’ nem épen rekedt hanggal, nem épen tört guitarral, a’ mi illeti: szabad-e ennél többet kivánni Szliácsnak? – Csak az egy Imrey nem volt jelen; csak ő nem tudott a’ szép, a’ váratlan vendégről semmit is. Mint fogta ő magát viselni? mit fogott ő az asszonyi társaságról, mit különösen a’ mi rejtélyes, fiatal özvegyünkről mondani? – Ezt az embert én meg nem foghatom. Fiatal és független: borúlt; fiatal és ép: borúlt; fiatal és nőtelen: borúlt ’s makacsszomorú és emberkerűlő és bizarr. Mit akar például azzal mondani, hogy a’ pisztolytól gyermekileg retteg, ő a’ merész, ’s gyakorlott czéllövész? ’s mit azzal, hogy a’ dohányzást nem szenvedheti, noha azelőtt két évvel, mint egykor kedvetlenűl vallá, dohányzott? hogy ugyanezért semmi köz helyén a’ fürdőnek meg nem jelen, ’s midőn magányos csapongásiban rá tolom magam’, vagy a’ szomszéd bérczekre, a’ kies Hajnik felé erőltetem; legelső zavart kérelme is az: de kérem az urat, ne dohányozzék? Miért szökik, fut; ha talán irányunkban, bár távol, leány- ’s asszonybokor közeleg? miért sohajt, remeg; ha neki a’ boldog, fiatal házas párt mutatom, emlegetem? miért vonúl-el messze lakására, valahányszor a’ fürdőt új vendég, táncz, kocsizat, vendéglet, vagy más köz öröm harsogtatja? szóval: honnan ez a’ ború, ez a’ természet-elleni, élet- és embergyűlölő különczködés? Ha ez az ember dőre: ha ez egy elvadult, a’ zavart és czéltalan olvasmányba bele fáradt elme: honnan a’ velős, éltető tudomány, a’ nyomos és tiszta okoskodás szelíd óráiban? honnan e’ felvilágosult, mély, egyedűl idvezítő elvek a’ politicában ’s a’ vallás felől? egyébiránt is Imrey’ viselete, jobb szülei házat és kényelmesb ifjuságot árúl-el, hogysem tanúlmányainál tapasztalt vezérben szűkölködött volna. Ha pedig Imrey rosz: ha ezt az arczot, ezt a’ lelket valami fekete tett nyomja, honnan a’ gyermekded, olvadékony sziv? mikép szeretheti ő a’ kisdedet, a’ szegényt, a’ jámbor földművest? miért keresi ezek’ ’s a’ természet’ és holtak’ társalkodását, míg csak a’ világét, csak a’ művelt, mesterkélt embereket kerűli? ’s lehet-e annak szíve rosz, ki mint ő a’ dalt és muzsikát kedveli, sőt ez utóbbit, mint egykor fuvoláján meglepém, lelkesedéssel tudja gyakorolni? Nem, ő nem rosz, nem dőre; Imrey szerencsétlen; – ’s lett vagy ne lett legyen annak okozatában neki is, hév vagy puhaság által, némi bünrésze, mindig igen méltó, hogy nemes és művelt hajlomai, a’ munkás életnek ’s társalkodásnak, mellyekért teremtve látszanak, vissza adassanak. Az orvos azt mondja, hogy Imrey beteg, szívbeteg, ’s erős léptekkel közelít a’ melancholiához; annál inkább ’s hamarább kell tehát igyekezni, hogy ez a’ lélek a’ bú’ és merengés’ körmeiből kimenekedjék…

Ezen, általam már többször meghányt ’s forgatott gondolatok futának ma ismét elmémen keresztűl, midőn az aubade után köntösbe vetem magamat, ’s tudván, hogy a’ szép vendég legalább is délig nem leend látható, reggeli sétámról gondolkodám. Eltökélett akarat volt bennem Imreyn segíteni, ’s a’ jelen alkalom erre kedvező terveket, kilátásokat látszott nyújtani. Ugyan is abból, mit az özvegy’ életfolyamáról, egyetlen forrásunkból, a’ tiszttartótól, ki lakát megrendelé, kéz alatt érthettem, igen könnyű vala egy kis románt öszve szerkesztetni. Az özvegy is szerencsétlen volt; áldozatja egy különcz, zsarló férj’ sanyargatásinak, kinek féltékeny dühe, ijesztő vázkülseje mellett, annyira elrémíté a’ szelíd, ártatlan nőt, hogy ez az együttlét’ utolsó félévében szántszándékkal ’s tökéletesen elnémult ’s keble’ sajgásait férje’ halála után is a’ felvidéknek egy rideg, elvonult falvában rejté-el, honnan csak egyetlen, kisded lánykájának neveltetése ’s az orvos’ sürgető kérelme ragadhatá-ki egy pár napra Beszterczére ’s onnan egykét hétre talán ide Szliácsra. Csak Imreyt birhatám nyilatkozásra, szóra! Milly könnyű vala aztán vonzalmat, részvétet gerjeszteni benne a’ szenvedő iránt; ’s csak egyszer magán kivűl figyeljen valamire, csak ő egyszer fájdalma’ öléből legyen kiragadva: akkor a’ gyógyulás nála nem lehet kétséges. De őt szóra, nyilatkozásra birni! belőle a’ titkot kilopni, kicsalni, kifacsarni! –

E’ pillanatban ’s mármár indulóban, hogy őt felkeressem, különös vágyat érzék a’ pipára, mellyet néhány nap óta félre tettem, vagy is inkább feledtem elő venni. Azon kölcsönzetben lelvén most magamat, hogy vagy Imreyvel ne szóljak, vagy ne dohányozzam: sürgető levén mind a’ kettő, csakhamar oda esett-ki a’ kérdés: valljon nem lehetne-e Imreyvel dohányozva szólanom? ’s ez egyszer így fekvén, igen könnyű volt mentséget, sőt okokat találnom, hogy a’ dolog így és ne másként történjék. Valóban Imrey egypár nap óta derültebb, beszédesebb volt mint eddig; tegnapelőtt egész órát töltött velem a’ halászat körűl ’s egész sereget öszve beszélett a’ név- és dologbeli javitásokról, mellyeket Földynk’ munkáján a’ halak’ leiratában is végre valahára tennünk kellene; tegnap cselédemet kérdé, hol és mint vagyok, ’s ha nem szándékom-e, ma falura menni,’s több effélék. Mind ezek oda mutattak, hogy Imrey társaságot ohajt, következőleg ahhoz simulni is kész, vagy elég erős; ’s nem első lépés-e ebben a’ dohánytürés? nem okosság, nem kötelesség-e magunkat erre készítenünk? ’s nem vagyunk-e mi, noha neveinket nem egymástól tudtuk-meg, ’s egymást nem azon szólítjuk, barátok? fogja-e őt a’ kinálás, meglepetés illy csekély dologban tőlem sérteni? De hogy’! legroszabb esetben is neheztelni, egy perczet, egy órát, egy napot talán haragudni fog. Haragudjék. Az orvos különben is azt mondja, neki üdvös a’ rázkódtatás, a’ kitörő, ellenséges indúlatok neki jobbak, mint a’ merítők, puhítók, olvasztók; ki tudja, mi lesz ezen egy szokatlan tettnek, ezen első önmagán vett diadalnak következése ő rá nézve, mire fogja őt majd ez az egy kis lépés is segíteni? Minden esetre egyedűl én vagyok az, a’ ki veszthet, ő nem; ’s megsérthet-e engemet ő, a’ beteg? – Nem, nem; neki erőt kell venni magán, ’s ő erőt fog venni magán; – a’ ki mer nyer, a’ kezdet fél tett… Gyönyörű okoskodás!

Kedvencz helyén ült a’ sziklapadon, honnan a’ messze elsimuló völgyre, gyönyörű vizével, ’s az éjszak-keleten kékellő havasi vidékre olly bájos-ábrándos kilátás esik. Gyakran láttam őt itt arcczal éjszaknak fordúlva a’ távol’ ködébe merengeni; barna fürtei bomladozva lengettek szirtje ’s homloka körűl; nyári, langy permeteg áztatá gyakran arczát és ruháit: de ő folyvást merengett, ’s a’ keserű pillanatú szemből leszivárgott könnyek valának tanúi, mi mély és bánatos érzeményekkel küzde kebele. Itt ült és olvasott. Legdelibb habpípámat füstölgő bükkanócczal a’ felpattant födél alatt bal kezemben, jobbomban saját czigarómat tartva, simúltam feléje, ’s amazt oda nyujtván, a’ legengesztelőbb hangon mondám: Barátom, az én kedvemért!…

Rám üté-fel szemeit ’s az után nyúlt, a’ mit kinálni láttattam; de alig vete egy pillanatot az égő kanóczra, elriasztott hihetlen változása. Mint ki száraz, mohos gallyat vél letörni, de egyszerre kígyót érez, melly markában siklik ’s fejét kezének intézi: felszökelt, ’s egy vonagló karrántással úgy sujtá pipámat a’ sziklához, hogy az ártatlan eszköz száz darabra pattant ’s előbb büszke födele alant a’ porban bakázott.^* Rettegtem barátomért. Kínosan érzettem, hogy e’ pillanat meghaladta számolatomat, hogy az kettőnk között ’s talán rá nézve is elválasztó leend. De csak hamar feléledtem, látván, hogy benne az első borzadást düh váltotta-fel. Ő egy pillanat alatt borzasztó ’s ijesztő lett. Előbb halavány arczába sötét pir kezde tolongani, szeme lángolt, ajka és tagjai remegtek, az előbb kivonult kar engedni ’s helyette a’ jobb kéz feszülni, ’s az egész test mintegy emelkedni kezdett.

„Az úr engemet megpiszkolt, megsértett!” kiálta haraggal „’s ez elégtételt kiván!”…

Hála az égnek, gondolám magamban, ez jól megy, ezt a’ pillanatot használni kell. – Azt én is kérek, felelék kémlelő pillanattal, a’ sérelem itt csak kölcsönös lehet. Kard, vagy pisztoly tetszik? –

Pisztoly! sohajta elhaló szózattal, ’s tenyerét homlokára fedve hátra hanyatlott. Vele hanyatlottak-el reményeim. – Az úr pisztolyt választ! – sohajta még egyszer, ’s ezen pillantatban haldoklani látszott.

Elréműltem. – Ember, barátom! kiálték, melléje dobva-le magamat, térj magadhoz, ne hagyd-el lelkedet; én, én vagyok itt. Nyisd-meg kebledet, mondd, mi bánt, szólj szív szívhez, ész észhez, ember emberhez, mint a’ mellyek’ nevében eddig ismertél, ismertelek. Nem kérem titkodat, ha annak megvallása téged elemészt; mondd ekkor, hogy menjek, és megyek, és mindennek vége közöttünk; de ne hidd, hogy e’ szó és kéz álnokúl akart gyötreni, hogy az ellenednek keze és szózatja!…

Az úr engemet igen betegnek hisz, monda lassúdan eszmélve, ha azt véli, hogy én az urat ellenemnek tartom. Nem, valóban nem. De mi mindketten egy vad, ellenem ádáz végzetnek lehetünk játéki, melly miután életörömeimet feldúlta, véget akar vetni napjaimnak, hogy egy más kegyencze amazokat annál nyugodalmasabban birhassa. Legyen úgy! Bolondság és gyávaság volna ellen állani. Igen is, én elbeszélem az úrnak életemet; látni fogja akkor a’ kezet, melly kettőnket tudtunk ’s akaratunk nélkűl vezetett; – de ne reménylje az úr, hogy engemet más gondolatra bír, hogy én habozni,vagy engedni fogok. Nem, valóban nem. Én az urat megsértettem, az úr becsületcsorba nélkűl vissza nem léphet, – ’s én pisztolyt választok! Minden, a’ mit kérek, csak az, hogy a’ találkozás ne most, de ma, kettő és három között történjék. Én egykor itt leszek. Megelégszik az úr?…

Mit vala tennem, mint hogy ide nyújtott jobbját elfogadjam ’s mindent ő rá hagyjak? Engedékenységem ’s részvétem’ meleg nyilatkozási, úgy látszott, valamennyire megnyugtaták. Enyhülten ’s az elhatározott lélek’ tiszta csendével kele-fel helyéből, ’s ajánlott kiséretemet tova szállásáig elfogadá. Menőben említettem neki tegnap éjjeli karigazgatóságomat Farao’ fiai közt, – ’s mintha mosolygást láttam volna ajka körűl elsiklani, de figyelme mélyen el vala foglalva, ’s néha tévedő lépése mutatá, hogy testének hosszú, ujító álomra vagyon szüksége. E’ nézetet, mihelyt megérkeztünk, közlöttem emberével, ki engemet tökéletesen látszott meg-érteni, ’s én azon reménnyel távoztam lakomba, hogy beteg, valóban igen beteg barátommal egy kedves, kinálkozó álom bút, napot és órát elfeledtet. –

De melly igen meg valék lepetve, midőn dél után mindjárt ő lép szobámba, pisztolyaimat kéri ’s a’ kijelelt helyre hiv. – Megvallom; kedvetlenűl esett. Egyetlen reményt az elbeszélés és időnyerés látszott még nyújtani; de mit változtathatott ez elbeszélés a’ dolgon? mikép lehetett az öszveütközést halasztanom? – Kétségtelen volt, hogy nem fogok vivni: de mi színt adjak, mikép szabadúljak? Azt mondassam magamnak, te gyáva! én katona? – Bánni kezdettem, hogy ennyire jött közöttünk a’ dolog, hogy heveskedtem ’s hogy annak idejében nem vonúltam vissza. De visszavonúlni? én katona! bánni azt, hogy embertársam’ bajában részt vettem, a’ jog’ és szabadság’ határai között beelegyedtem? – Történjék akarmi: én nem vivok, ez egyszer nem; ’s tettem’ következményeit elviselem!

Imrey, úgy látszott, nem vette észre szótlan tünekedésemet. Ő az alatt valóban csoda hidegséggel vizsgálta a’ pisztolyokat, mellyekre ládkájokban inték inkább, mint mutaték; húzta ’s porozta azokat, port, tekét, lapocsokat készített, végre becsuká a’ tokot, hón alá vette, ’s megfogá kezemet, hogy menjünk.

De, barátom,…

Rám nézett. Arcza halavány volt de kemény és elszánt. Érzettem, hogy e’ pillanatban minden szó, tanács vagy formaság fölösleg ’s csak engem nevethet vala ki. Semmi mondám, és menjünk, és mentünk. Legényem süvege után kapott. Te itthon maradsz, szólék, ’s bevárod jöttömet. –

Felérvén a’ hegyre, helyet fogánk. Imrey maga mellé vevé a’ fegyvereket ’s beszéleni kezdé történetét. Én a’ lombokon ’s fellegeken jártatám szemeimet, fel-felügyelve ’s ismét azon tünekedésre térve vissza, mikép lehetne a’ vitát halasztanom.

„Concipista valék Budán ezelőtt hat évvel, így szóla, ’s az emberek’ legboldogabbika. Vagyon’, tekintet’, izlés’, társalkodás’ és barátság’ kellemein kivűl egy szívet mondhaték enyémnek, mellyet örökre szeretnem és imádnom könnyebb, mint leírnom. Pauline kétségkivűl most is bájoló; de akkor csillaga és bálványa vala minden körnek, minden szívnek. Ez a’ szellemtermet! ez a’ lebegő, hullámi mozdúlat! ez a’ fekete szem! ez a’ szűz és még is lángpillanat! ’s ez a’ lélek, ez a’ szív, ez az akarat! Lelkeink észrevétlenűl forrottak egymásba; benne éltem és ő én bennem, mielőtt tudnók, vagy ajkaink nyilatkoznának. Egykor, – nyár’ közepén valánk, – a’ természet’ öléből, a’ pesti erdőcske’ nyáralkonyi vidékeiből, térénk haza, teltebb kebellel mint valaha. Pauline a’ clavierhoz ült és andalgott; én fendobogó szívvel állék mögötte, ’s az angyal’ kecseibe egészen elmerültem. Anyai nénje, a’ consiliariusné, ki a’ korán anyátlan ’s intézetben nevekedett Paulinét magához vevé, látta ’s hihetőleg megszánta epekedésünket, mert egy pillanatra a’ szomszéd szobába távozott. A’ clavier elnémult, ’s Pauline a’ tova ablakhoz ment. A’ mint őt követem, ’s szemeink újra találkozva, egymáson andalgánk, egyszerre megnyilnak karjaim. Pauline, kiáltok, ’s az angyal ölembe dől, és lélek és test egymáshoz szorúlnak. Szeretlek, és örökké foglak szeretni! monda, legelébb eszmélve ’s karjait vállaimon, szemeit szemeimen nyugtatva. Enyém, örökre! volt minden válaszom, ’s szív szíven dobogott ismét, ajkam vállába tapadva, arczom és homlokom csókjaitól illetve. A’ tanácsosné belépett. Anyám, én szeretem Imreyt; monda Pauline. ’S én Pauline’ kezéért esedezem; mondék, a’ jó asszony’ kezeire borúlva. Megindult. Áldjon az ég, kedves gyermekeim; mond ő, én megegyezem; a’ legelső postával írni fogok atyádnak, ’s nem kétlem, javalni fogja választásodat. Irjon Imrey is, ha tetszik. – Irtam, de nem lévén Pauline’ atyjánál bemutatva, legjobbnak találtuk levelemet a’ consiliariusné’ levelébe rekeszteni, mit ez önkényt ajánla. Most kezdődtek életem’ legszebb órái. A’ válasz késett ugyan, de az, úgy hittük, nem lehetett ellenkező. Jegyeseknek nevezők egymást, ’s mit a’ gyermekded szerelem, mit az élet’ e’ legbájlóbb, legábrándosb szaka kecsekűl nyújthat, azt mind’ izleltük. Végre a’ válasz megérkezett. Pauline’ anyja nem tiltja, hogy leánya velem ’s más hasonló nevelésű ifjú urakkal társalkodjék, ’s megengedi, hogy a’ jövő telet Pesten töltse. Neki most tractatusai vagynak bizonyos jószág iránt, melly fontos ügyben a’ jövő januariusban Pesten kell lennie. Akkor meglátja, mik lesznek teendők; ’s addig minden formaságot a’ legkeményebben tilt. Leányomtól sürűbb levelezést vár, ’s azt sogorasszonyának további kegyes gondviselésébe ajánlja. – Rólam ’s levelemről ezentúl semmi szó. Jól van. A’ tél elérkezik. Az asszonyegyesület bált adat januarius’ 20kán: mi hárman ott vagyunk. Pauline örömest tánczol. A’ legelső forgót tánczolom vele, ’s mindjárt az első pihenőben a’ leány egyszerre megretten, félre húz, hogy őt egy rettentő, fekete ember nézi. Hadd nézzen, angyal! mondom mosolyogva. De olly szörnyű, ollyan fekete! – Hátra tekintek, ’s egy magas, szikár alak áll előttem, merően, feketében; fekete haj és szem; sárga, sovány, mozdulatlan arcz, gyilok-pillanat. – Tovább tánczolunk. A’ második szünetben ismét itt áll; a’ harmadik szünetben ismét itt, ’s így folyvást, mindig merően, mindig némán, szemeit mindig Polcsira függesztve. A’ leány rezketni kezd, nem birom bátorítani. – Végre a’ táncz megszűnik, ’s Pauline lihegve fut anyjához a’ credenzbe. Én nézem a’ tüneményt, nincs sehol. Pauline utóbb maga is nevetkezni kezd a’ babonán; azonban a’ következett forgót kihagyta, ’s csak a’ cotillonhoz jöve-meg ismét kedve. Alig fordulunk egyet ’s íme a’ fekete ismét szemközt áll vele, Pauline elsápad, elfordul; de erőt vesz még is magán ’s az egész tánczot ritka kellemmel végig lejti. Midőn utóbb a’ tömegen álthatunk, a’ fekete újra élőnkbe lép, ’s Pauline, a’ mint előle kitér, atyjának ölébe dől. – Ez azon estve érkezett-meg ’s utánunk jöve a’ bálba. A’ feketét nem láttuk’ többé. – Imrey úr! monda Pauline, epedő pillanattal tekintve felém ’s atyja’ öléből kibontakozva. Hideg meghajlás mind a’ két részről. – A’ consiliariusnéhoz menénk. – Itt újra bemutattatom ’s a’ consiliariusné elárad dicséretemben. Szép, monda Pauline’ atyja; köszönöm az úrnak szívességét. – Én fáradt vagyok, leányom; úgy tetszik… Menjünk! monda a’ consiliariusné, ’s a’ mint mellette elmegyek, szándékból-e, vagy csak enyhíteni akarván zavartságomat: Holnap, úgy mond, hozza-el gyürűjét! – Nem tudtam, mit csinálok. Kábúlva omoltam a’ kocsiért ’s fel a’ ruhatárba ’s vissza Paulinéhez. A’ mint a’ kocsihoz értünk, halálfélelem szállá-meg lelkemet. Ölembe ragadtam a’ leányt, ’s – mintha vele együtt kellene elvesznem. Pauline! kiálta az atyja másodszor, ’s a’ kocsi elgördült. Én a’ falnak támaszkodtam.

Más nap’ siető dologgal várt a’ hivatal. Egy órakor még a’ praesesnél voltam; három óra vetett-fel az iró-asztaltól. Szaladtam a’ parthoz. Sürű, téli köd feküdt a’ Dunán; a’ folyam egy úszó jég-táblának látszott. A’ hajósok nem akartak indúlni; pénzem megindította őket. Táblákhoz ütődve és táblákra, életveszedelmek között vergődtünk a’ vizen, a’ borúban, ide ’s tova. Hetedfelet^* ütött mire Pestre értem. Szívkopogva megyek a’ kedves utczán végig, ’s a’ kapu – be van zárva; az ablakok csukvák. Csöngetek erősen, – nem jő senki. Látogatóba mentek, gondolom; holnap is jókor jövök. – Éjet a’ vadászkürtnél töltöttem, a’ másodikat szembehúnyás nélkűl. Zörej és lábtapogás vert-fel andalodásimból. Végre nyolczat ütött. Pauline’ atyja engem nyolcz órakor is kihallgat, gondolám – ’s vettem kalapomat. Elijedtem, a’ mint a’ tűkörbe pillanték; de, nem csoda, mondám, két éjet nem aludtam. Vigan tapodok-fel a’ csendes, széles hágcsón, ’s a’ consiliariusné’ komornája jő előmbe. Ah, teins úr! monda, midőn megpillantott. No’s, kérdem, Pauline? …El ment! A’ nagysás úr elment! A’ nagysás asszony beteg! – Mikor ment-el? kérdem. – Ma reggel a’ nagyságos urral. Oh, a’ kisasszony és a’ nagysás asszony sokat sirtak tegnap délben; a’ nagysás úr haragudott, egy magas, fekete úr jött ide tegnap reggel… Itt egy levél a’ kisasszonytól. Bontom és olvasom: „Kedves jegyesem! Miért nem jöttél-el tegnap? a’ te jegyesed sokat sirt és szenvedett miattad. Bezzeg itt volt a’ fekete; – ’s atyám hozzá akart engemet adni; de, úgy-e, ez lehetetlen? Addig sirtam ’s mondottam ezt neki, míg végre azt mondta ő is, hogy már, nem akarja. – El kell mennem, édes jegyesem, jó atyám úgy akarja; de ne tarts, hiszem B* nincs messze. Jőj-el és légy velem; te benned bízom csak és istenemben. – Sietek, megbocsáss. Ugyan szomorú névnapom lesz ez úttal. Csókollak ezerszer és vagyok – a’ te híved.” – Az egész complot előttem állott, csak az egyik név hibázott még. Ezt a’ consiliáriusné megmondá ’s meg a’ hihető okot is, miért pártolta olly igen Pauline’ atyja az új kérőt, ’s miként akará ő, a’ hiú de kevés vagyonú földes úr, magát, házát ’s figyermekét a’ leány’ föláldoztával gazdagítani. –

Legelső ’s talán egyetlen lépés, mellyre magamat illy helyzetben határozhatám, egy levél volt az új kérőhöz, mellyben kifejtém neki minden jogaimat Paulinéhez, ’s miután jó hosszan ’s tüzesen leirtam, melly ocsmány, undok, illetlen ő hozzá, ’s mennyire ellenkezik ésszel és vallással olly leányt hurczolni oltárhoz ’s csatoltatni örökre magához, kinek szíve nem övé: azzal rekesztém fenyegető levelem, hogy az utat Pauline’ kezéhez csak az én szívemen keresztül fogja megtalálni. – Hihetetlen, milly nagy lett levelem’ foganatja; mert alig telt bele harmad hét,^* a’ következő válasz érkezett. Kérem, olvassa-el az úr…”

Vevém a’ levelet és olvasám: „Nemzetes ifju úr! Tetszett a’ mindenhatónak, szövetségemet a’ nemes Szendy ház’ ivadékával, tekintetes Szendi Szendy Paulina kisaszonnyal a’ szentségek’ malasztjaiban részesíteni. Én és Pauline ma állottunk oltár előtt. Az úr, ifju úr, tudni fogja, mivel tartozik a’ házi csendnek ’s egy nemes asszony’ becsületének; ’s ha talán nem: maga az én szeretett hitesem kegyes itt az urat arra emlékeztetni. Ehhez én csak azt adom, hogy ha a’ tollhoz és fuvolához szokott gyenge kezek csakugyan képesek még más egyebet is forgatni, az úgy nevezett, ’s megsértett jogokért minden nemű elégtételre kész és önkényt ajánlkozik – Solymosi.

Solymosi? kérdém a’ legnagyobb csodálkozással.

„Igen, Solymosi. De vette észre az úr ezen sort itt Pauline’ kezétől: Én Solymosiné vagyok ’s ohajtom, hogy ezen Imrey úr megnyugodjék. Oh, ha e’ szent betűk nincsenek, ki tudja, mit végzett volna már akkor a’ kegyes gondviselés. Képzelje az úr helyzetemet. Rettentő eszközökhöz kellett nyulniok, hogy a’ leányt megegyezésre birhassák. Ismertem őt; erőszak a’ legkegyetlenebb sem vala képes, lelkét meghajtani. Egy nyilt oldala volt csak: atyja iránti tisztelete. Ezen embernek ki kellett az atyáért az emberiségből vetkeznie, hogy leányát így elölhesse. De ha egyenes erőszak nem győzhetett is e’ hős lelken, nem fáraszthatá-e azt ki a’ rettegtetés, a’ félelem? Mit tettek, mit mondottak neki? – E’ tűnekedés nem hagya nyugtot; kértem, ostromoltam a’ consiliariusnét, fejtse-meg előttem e’ titkot, életek függenek nyilatkozásától, sem nyilt, sem álnok erőltetést jegyesem’ szivén ’s akaratján nem türök! – A’ jó asszony kért, esdett, biztatott. De mielőtt maga tehetne lépéseket, Paulinétől egy levelkét kap ’s benne e’ sorokat: „Az istenért, néném, nyugtassa-meg Imreyt; ő mindent meg fog tudni. Ah, én nem írhatok erről; de neki azalatt is és minél előbb tudni kell, hogy én egyedűl atyám’ akaratjának, kérelmeinek, esdekléseinek vagyok áldozatjok.” – Elég volt. Sorsom örökre eldőlt. Öldöklő bánat kapá-meg lelkemet. Elzárkoztam. – De midőn a’ tavasz el-érkezett, a’ fák, az én boldogságom’ tanúi kirügyeztek, akkor a’ bú könnyekké olvadott. A’ pesti erdőcske tanyámmá, lakhelyemmé lett. A’ kedves itt járt, itt beszélt, itt mulatott. A’ reggel itt, az estve ott talált förödve könnyeimben. Ha nem jöheték korán, ablakomat csapám-ki, ’s félnapokat könyöklöttem benne áltmerengve. Kocsim elhaltan hozott haza gyakran; ’s a’ dolog annyira ment, hogy a’ legkisebb érintés, emlékeztetés fellázasztott; eljajdultam irataim mögött. – Végre eltiltottak Pesttől. Egyik rokonom magához vett, ’s uj lakot készíttete-fel házában számomra. Ő, az orvos, ’s barátim mindent elkövettek, a’ mi földerithetett, széleszthetett; bánatom’ feledteté. A’ természet segélé igyekezetöket. Negyedik hónapra új erőt érzettem magamban, ’s neki feküdtem a’ dolognak. A’ hivatal lett egyetlen gondom, szerelmesem. Hihetetlen, a’ mit harmadfél^* év alatt véghez vivék; nagy részét tettlegi ismereteimnek azon időszaknak köszönöm. Előléptem. De a’ megfeszítő munka, az elvont, szívnélküli élet nem volt káros befolyás nélkűl egészségemre. Fogyni kezdettem, vérem fejembe tolongott, gyakran szédelegtem. Az orvos utazást, derűlést javaslott. Az elsőre annál könnyebb vala szánakoznom, mivel ebben régi hajlandóságomat követém, ’s minél szükségesebbnek találtam, a’ hazát több tekintetben közelebbről ismerni. A’ felső vidékek régóta érdeklettek; ’s én erre intéztem útamat. Körmöcz’, Selmecz’, Béla- és Bakabánya’ ’s Bars’ és Hontnak minden nevezetességét kikutattam. Olly tömérdek az, a’ mit itt látni, tanúlni, elmélkedni lehet! – Innen, nem tudom mi, éjszakkeletre vont. Bizonyos, határozatlan szándék, homályos, gondosan rejtegetett vágy látszott, vezérleni. Alig érve Szepesbe, kocsimat O*ban hagyám, parancsot adva legényemnek, meddig várjon és merre kövessen, ’s útamat vagy gyalog vagy lóháton folytatám. Ez a’ bujdoklás, ez a’ remény és rettegés közötti bolygás az új, ábrándos tájakon tetszett nekem. Egy nap’ – mint ma, julius’ elején valánk – egy bérczcsúcsról szállottam alá ’s a’ hegy’ derekán, a’ jelenhez, hol állunk, igen hasonló fokon meglepett a’ tájék’ varázs szépsége. A’ teljes erőben emelkedő nap heven lövellé sugárait, fényt árasztva körűlem ’s a’ fensőbb vidékeken. Alább kékellő, ritka ködben csend alatt a’ lombos hegyalj, ’s csak a’ völgy’ rejtekebb helyeit jelelék sötétebb árnyéklatok. ’S ott a’ völgy’ közepén, a’ halmon egy csinos kastély ragyogott felém, alatta vékony füst és ködgomolyagban a’ szerény falu. Ünnepileg diszkedett a’ reggeli táj, ’s a’ föld illatáldozatot bocsáta-fel. Nem tudtam mi lel engemet. Egy szebb élet’ álmai fogának bájolólag körűl. Egyszerre megnyilnak karjaim: Pauline, kiáltok megoldott kebellel ’s tündér világomba ragadtatva, – te ott lakol! neked ott kell lakni! Megyek ’s megkérdem szívedtől, szeret-e még? Vagy szólj, nem illy nap vala az, midőn nyakamba borúlva őszinte kebellel vallád: szeretlek és örökké foglak szeretni?! Ah, most és negyed éve! – –

De mik az ember’ álmai, kedves ur?! E’ szép csalódás is hamar megszünt; ’s midőn majd a’ szomorú valóságba térve vissza, elhagyám helyemet ’s azt kérdém hidegen magamtól; mi nekem Pauline még? – nem tudtam felelni. Eszméletim a’ leélt évek ’s szenvedések óta annyira elszoktak, elszilajúltak e’ tárgytól, hogy bármilly bájolón tűnt képe mindenkor előmbe, azt többé sokáig meg nem tarthatám, őt bizonyos, meghatározott viszonyban magamhoz nem gondolhatám. De lenn, mélyen a ’szivben rejtett az érzemények’ egész serege, ’s egy viszhang, egy viszsugár táborokat költött, lázított ellenem. A’ sziv nehezebben feled, mint a’ fő.

Andalgva hagyám-el a’ helyet, mellyen olly csodálatosan lepett-meg az előttem egészen ismeretlen táj; andalgva kerűltem-meg a’ hegy-üstöt^* ’s délben leindúltam, keresztül a’ falun ’s egyszerre a’ deli kastély előtt állék. – Itthon az uraság? kérdém. – Tessék! – Ki áll előttem? – Solymosi. Megborzadtam. – Bocsánat, szólék akadozva, valóban nem tudtam. ’S menni akarék. Ah, ah, Imrey ur! – monda Solymosi – milly öröm! nem, valóban nem eresztem. – Maradtam. – Hánni, kiálta, mondd-meg az asszonynak, hogy kedves, igen kedves vendégem érkezett; fél óra múlva az ebédlőbe várom; csak hárman leszünk. Takarodj’! –

Felmenénk. Az ember szikárabbnak, fáradtabbnak, ijesztőbbnek tetszett, mint valaha. Mit szóljak, mit ne szóljak? – Ez az ember nehezen fogja elhinni, hogy látogatásom nem szántszándékból történt; ’s ki tudja, mik lehetnek ezen oktalan, meggondolatlan lépés’ következései?…

Solymosi urnak itt díszes kastélya van? mondám végre, látván, hogy ő mind folyvást hallgat, rezket, pirul, sápad.

Csinos, monda eröltetett udvarisággal, – de uraságod’ kocsija? nyomban ide parancsoltatom.

Kérem; nincs kocsim.

Hogy’? –

Gyalog utazom és egyedűl.

Ugy-e? kiálta gonosz diadallal ’s mintegy felszökelve Solymosi.

Igen, felelék szárazon, ’s estére P*be szándékozom; reménylem, nincs messze?

Isten őrizz’; de minek sietni? az ember nem ér czélt; – értem, a’ tanulásra nézve. –

Nem felelék. Az ablakba fordúltam, a’ kert felé. Érzettem, hogy erőre, hidegvérre lesz szükségem, ’s mi lehetett nehezebb, mint illy helyezetben a’ kettőre szert tennem? Szerencsémre elhallgatott ő, és erős, indúlatos léptekkel járdala mögöttem.

Végre az ajtó benyilt, ’s valaki belépett. Pauline volt. – Édesem, Imrey ur! monda Solymosi. – Pauline összerezzent. Kinyújtám karjaim’; de feleszmélt, ’s egy leírhatatlan pillanattal férjére, felém meghajolt. Visszonoztam. – Ej, ej, kedvesem, te megijedsz? szóla, a’ pillanatra nem ügyelve, Solymosi: mit kellene gondolnom, ha féltékeny volnék? – de hidd, nekem a’ legnagyobb öröm, Imrey urat itt láthatnom, ki, csak gondold, gyalog utazik! ez már szenvedélyt kiván, ugy-e? – Forrottam.

Örűlök, hogy Imrey urat itt láthatom, monda szilárdul Pauline.

Ez az egyetlen vigasztalásom gondolatlan úttévesztésemnél; – felelék ’s szemem Solymosi’ öldöklő szemével találkozott. –

A’ cseléd belépett, ’s mi asztalhoz ülénk. Hosszu csend. Ha legkevesebbé is kétkedtem volna még Solymosi’ charaktere vagy is inkább betegsége felől, Pauline’ viselete a’ legtisztább világositással szolgált volna. Aggódva, remegő pillanattal kisérte férjének minden mozdúlatát; ennek kivánatit előzni, félt, rettegett kitöréseit hátrálni, lázítani, akadályoztatni: ez vala minden figyelme, foglalatossága. Solymosi több izben ujolag meg akart szólalni, de, ugy látszott, nem bízék hevéhez; nekem, ha önmagammal nem valék is elfoglalva, kérdésre kellett várnom.

Pest épűl? kérdé végtére Pauline.

Oh, a’ Maria-Dorottya-utcza! igen szép.

Oh, a’ Maria-Dorottya-utczára te is igen gyakran emlékezel, ugy-e kedvesem? monda vagdalva Solymosi.

Néném mikép van? kérdé Pauline.

Ah, a’ consiliariusné!… igen jól.

Ah, a’ consiliariusné igen jó asszonyság; – így ismét Solymosi, – én őt kimondhatatlanul szeretem ’s reménylem, meg lesz ő is én velem elégedve. Fájdalom, hogy sürü dolgaim néhány év óta nem engedik az előbb egy részről legalább gyakor levelezést folytatnom. Azonban, ha talán úgy akarod, édesem?…

Semmi válasz. Részemről érzettem, hogy bár mint igyekeztem az ellenkezőn, Pauline’ szavára ’s kérdéseire mindig a’ sziv felelt, nem a’ fő, ’s mindig zajogva, ön magát árulva. Ez megannyi diadal vala Solymosinak, ki rajtunk ördögi gyanúját ördögi elméskedéssel gyakorlá. De látván utóbb, hogy faggatásaira semmi vagy egyszavú válasznál egyéb nem érkezik, elhallgatott ő is, keblét egy mélyen rejtező szándék, egy sötét, gonosz terv látszott elfoglalni.

Felkelénk, ’s én elég erős valék Paulinét a’ szomszéd terembe vezetni. Kedves barátom, szóla itt mézesen ’s látszatos nyugalommal Solymosi, tessék itt egy pipa dohány mellett kipihenni, azután, ha tetszik, ó- és fegyvertáramat megtekinthetjük. Emberem P*ig el fogja majd uraságod’ kisérni. – Elfogadtam ’s kevés szóval, de annál több füsttel szörpölém csészémet, hol belső háborúmat akarván titkolni, hol tolongó ideáimat kergetve, rendesgetve. Solymosi, miután csészéjét fenékig kiitta, felkelt, hitese’ társaságába ajánlott, ’s egy két parancsadásra, mint mondá, eltávozott.

Ketten maradánk. Csak most esett alkalmam Paulinére figyelemeznem. Első tekintettel ’s az ebéd alatt ugy látszék, változott, nagyobbodott, de most, midőn közelebb vala ismét hozzám ’s meghitten, tanú nélkül, ő vala ismét, a’ bájos, kellemes leány, az én jegyesem, szerelmesem! – De ah, búfedte arcczal és némán és szomorún!

Pauline, mondám végre szorongó kebellel, te, az látszik, nem vagy olly szerencsés.

Felriadott. Az én volt barátom, szóla rezkető szóval, meg fog engem kiméleni a’ választól. Megvallom, csodálkozom, hogy, miután atyám a’ nénémnek mindent megvallott, miután a’ consiliariusné az úrnak mindent megmondott, ’s miután az én barátom, mint velem, mind ez ideig egészen meg vala nyugodva; épen most esik szerencsénk e’ váratlan látogatáshoz…

Vétkeztem, ’s illő, hogy bűnhödjem. De az igazság kisztet megvallanom, hogy azon két soron kivűl, mellyben nekem bővebb értesülés igértetett, semmi hirt, semmi, bár sürgetett megfejtést senkitől sem vettem.

Egek lehetséges-e? ’s te nem tudod, milly esdekléssel, milly hazug költeményekkel fogák-meg gyermeki szivemet? Oh, jegyesem, én és te, mi iszonyúan valánk megcsalatva!

’S könnyei omlottak. Nem birtam magammal. Pauline, mondám esengő szózattal, te engemet e’ könnyekkel meg akarsz ölni ? Szólj, nincs atyád neked, kiért áldozol, kinek igaz, vagy igaztalan tette kinjaid’ enyhíti? de én, ki minden örömét elvesztette, ki élemény nélkül kel és bujdoklik, mig rideg, kietlen sirját fölleli, szólj, én kire vessek? –

Te szenvedtél édes jegyesem? szóla kezét nyujtva, és nem találsz enyhűletet? – Szegény Imrey! ’s nincs Pauline több, ki neked vissza adjon mindent, a’ mit elvesztettél?

’S ujjai, mint hajdan, simongva játszottak homlokomon…

Néma, kimondhatatlan elragadtatással terjesztem karjaim’ feléje… Anyám! hangzék egy távol szobából. – Leányom! válaszola Pauline ’s én elhalva rogytam székembe vissza.

Isten veled! monda Pauline, jobbját felém-nyujtva. Isten veled! mondám. ’S örökre! és örökre! ’S a’ mint kel és a’ mint kelek, hogy örökre elváljunk, ajkaink egy hosszu, feledhetetlen csókban találkoztak.

E’ pillanatban belépett a’ gyermek, ’s a’ másik fő ajtón Solymosi. A’ kisded repesett anyjához ’s a’ hozzá lehajlót megcsókolá. Lehet, hogy az anyai részvét nem felelt-meg a’ leánysziv’ ömlengéseinek, mert a’ gyermek félhidegen ’s félboszúsan monda: Anyám, be füstös vagy! –

Most kelle látni Solymosit. Rám tekintett és Paulinére és az elmozdúlt asztalra. Sötét vér futotta-el vonagló arcz-izmait.

Pisztolyt! kiálta, pisztolyt! ’s ne innen egy tapodtat! – és kirohant.

A’ corridorhoz állottam, mellyen kalapom feküvék, ’s karjaimat egymásba öltöttem. Pauline, ugy látszott, a’ közelgő’ ellenébe törekvék, arcza merően az ajtóra függesztve. A’ leányka lábaihoz vonúlt és sirva fakadt.

Solymosi vissza rohant. Válasszon az úr, monda, élet és halál! ’s két pisztolyt tola előmbe.

Itt én nem lövök.

Fattyú, kiálta, gyáva fattyu ’s nem te vagy-e, ki engem fenyegetni mert, ’s most meg-szaladsz?

A’ pisztolyt kezembe vettem.

Irgalom! kiálta Pauline, ki csak most tére magához, ’s kapván gyermekét, ki a’ mellék ajtón.

Végre! szóla Solymosi ’s tova állott. Lőj, vagy halsz! ’s csővét nekem szegzé.

Fölemelem karomat, hogy pisztolyomat a’ felpadba lőjem-ki, de ugyan e’ pillanatban sujtva érzém magamat; robogás, füst, sikoj egyszerre hatnak érzékeimre, lépek és lerogyok…

A’ mint föleszméltem, ágyban érzettem magamat; szelíd mécsfény’ világa vett körül. Felsohajték. Csendes férjfialak álla felettem. – Legyen nyúgodt az úr, nincs semmi baj; néhány nap alatt mindennek vége. – Ugy-e? ’s karomat akarom mozdítani. Nem lehet. Egyszersmind égető fájdalom sajog keresztűl mellemen. Mi baj? kérdém parancsoló hangon; akarom hallani. – Az istenért csendesen; épen semmi. A’ mellbőr van karczolva ’s a’ hón’ izomrésze álthatva. – ’S Pauline? – Ép, és közelebb van, mint az úr gondolná. – Jól van, megnyugszom. Gyógyszert ada-be ’s kevéssel azután elaludtam. Más nap igen későn kelle fölébrednem, mert a’ napvilág az ablakfüggönyökön keresztül is igen eleven volt. Ekkor láttam, hogy a’ szoba, mellyben valék, igen nyájas, az ágy, mellyben feküvém, igen csinos. De minek tartóztassam az urat? én, a’ mit csak utóbb tudtam-meg, tized napiglan Solymosi’ házában feküttem. Pauline’ gondja lebegett felettem. Ekkor sürgető kivánatomra O*ba kézen szállítottak inkább mint kocsiban a’ nélkül, hogy őrangyalomat láttam volna. Orvosom itt vallott-meg mindeneket. Pauline hihetetlen lélekerőt fejtett-ki. Ő volt az, ki legelőször sietett asszonyával segédemre. Ő küldött lóhalálban orvosért; ő gyüjté egybe az urakat más nap’, ’s tevé előttök nyilatkozását, véteté-föl a’ ház’ vallomásit. Solymosit nem látták. De nekem, mondá Pauline, a’ háznál kell felüdűlnöm. Ha dühöncz férje engemet megakart gyilkolni, mi ha meg nem esett, nem rajta mult: ő és háza köteles felelni életemért. Jőjön és merje bár a’ szenvedő’ álmait zavarni, egy őrt találand a’ beteg’ lakja előtt, ’s csak annak szivén keresztül megy az út… Oh, és én az angyalt, ha imádom-e? Oh, és én az angyalt nem láthattam, életemet neki nem köszönhettem, azt érette föl nem áldozhattam!

Második éve mulik, ’s én azóta Velenczét Tyrolt, Schveitzot bejártam; lemondásomat ’s végrendeletemet Triestből felküldöttem. A’ sors vissza hozott. Bécsben kell vala elhalnia, a’ mi sziv volt bennem, de nem halt-el. Ide, közelébe, kel le jőnöm, itt húnynom-el. Látja az úr, hogy minden tévedezés hasztalan. Neki, a’ férjnek, kell élni, nekem vesznem; a’ férj’ és az angyal’ nyugodalmáért halnom-el. Elhalok. Megsértettem az urat ma reggel; itt az elégtétel’ órája. ’S felállott.

Barátom uram, mondám a’ lehető legnagyobb csenddel és hangtalansággal. Barátom nem látszik tudni, hogy ez a’ Solymosi István, Szepes és Sáros vármegyei földes ur ’s több tekintetes, nemes vármegyék’ táblabirája…

No ’s?…

Hogy, mondok, ez a’ Solymosi István, nem tudni, mi okból, de hihetőleg egy régi, lassú sorvadás’ következésében a’ mult tavasz’ kivirúltakor meghalt…

Meghalt? –

’S hogy a’ bánatos özvegy, miután a’ gyász évet a’ legnagyobb ’s ridegebb magányban eltöltötte, a’ múlt hét’ elején – Beszterczén volt.

Barátom, lehetetlen! –

De kétségkivül.

Nem, ez lehetetlen! és ölembe borúlt és zokogott; és a’ pisztoly, az üres pisztoly, még mindig kezében. Hagytam őt.

Édes barátom, mondám végre, én a’ meglepetést nem tanácslom. Ha úgy tetszik, egy rándulót^* tehetünk holnap Rosnyóra, vagy bár hova, ’s a’ találkozás’ legszelidebb módjáról…

Igen, igen, és menjünk! és mentünk. De én követem az urat. – Én követlek. – Én voltam goromba, …sőt én, én. – Legyünk barátok!

’S íme, éjfél lett, mire e’ történetet följegyzettem. A’ szép vendég egész nap’ nem vala látható. Igen helyesen. Meg kell előznöm barátomat, nehogy megsúgja neki valaki, hogy itt az özvegy.

 Minekelőtte Nápolyba elindulnék, hova titoknokká volt szerencsém kineveztetni a’ követség mellé: atyám hasznosnak itélte, hogy Ledényi nagy bátyámat itt meglátogassam, ’s magam’ atyafi szeretetébe továbbra is ajánljam. Én szivesen felelek meg ohajtásának, nem annyira azért, hogy önszerzette nagy vagyonának engem nevezzen ki örökösévé; mint azon háladatos figyelemből, mellyel neki azokért a’ jókért tartozom, mikkel iskolaévim’ korában, midőn jó hitvese még élt, ’s engem fiok gyanánt tartának házoknál, mindenkor tetézett. Azon pár napot, mellyet itt kivánok tölteni, ritka szíves sürgéssel fűszerezi a’ jó ősz. Neki még most is gyengéje azon gondolat, hogy Pestből még valaha nagy és dicső város lesz, ’s figyelem; a’ nevelést már a’ népnél kellene kezdeni. Vigasztaló tekintet volt rám nézve az úgy nevezett új hidutcza, melly ritka behatásu valóban gyönyörű házsorával, ’s azon helyen, hol tanuló koromban, a’ városfalhoz tapasztott zsidó szatócsvityillók mellett estvénként félve menénk-el, ha a’ temetőből – melly akkor a’ pestieknek egyik kedves sétahelyök volt – későcskén találánk haza érni. ’S hol e’ temető állott, most vásár tartatik, ’s hol az úrban boldogult József remete sekrestyéskedett ’s néhányszor magam is ministráltam veled, most Ürményi’ palotája kevélykedik. Az újépület is közeledik már a’ városhoz, vagy inkább ez amahhoz, mert arra is ki vannak jelelve utczák, de palánkokon ’s itt ott néhány alházon kivűl bennök semmi nagyobb épület. Nagy örömemre volt, hogy a’ hecczháznak semmi nyoma többé. Az, az embertelenség’ és kegyetlenség’ iskolája volt csak, ’s müveletlenségünk’ kiáltó tanubizonysága. Melly változások! mondám tíz rövid év alatt. ’S bátyám örűlve meglepetésemnek, felkiálta: Mit mondtam mindég? Pest nő. Mióta eltávoztál, fiam, hétszáz házzal ’s nyolcz ezer lakóval több! Majd elérjük nem sokára Budát is?

A’ zsidópiaczon, a’ királyutcza’ elején, feltünő jelenés volt B. Orczy Józsefnek óriási nagyságu háza. Melly dicsőén állna az ben a’ városban! Általellenében pedig, a’ város felé, a’ nagy kaszárnya megett, melly roppantságra, izlésre, pompára nézve még mindég első dísze Pestnek, templom épűl az evangelicusok’ számára. Mint bátyám mondá, a’ reformátusok, kisded számok mellett is, gondolkoznak már egy istenház’ épitéséről; ’s így nem sokára Pesten minden vallásbeli testvéreink el lesznek látva.

Innen bátyám a’ hajdani Lechnerkertbe^* vitt ki végig a’ szűk, kövezetlen ’s alacson kunyhókból álló, de fényes nevű királyutczán. Boldogult Batthyányi cardinál azt bérben tartá mind haláláig; de ez minden erőlködései mellett is az emberszerető primásnak csak homokhant a’ bécsi mulató kertekhez képest. A’ jó öreg nem szerette, hogy nem lelém benne kedvemet, ’s megparancsolá kocsisának, vinne-ki a’ vizafogásra,^* honnan majd a’ Margitszigetre kelünk által. Útközben; miután egy igazi lybiai homokpusztán nyomultunk^* volna által, a’ váczi utat vágtuk keresztűl, mellynek egy része egy elég magos töltés’ hátán megyen-el, ’s a’ gyakor dunaáradások ellen gátul rakatott; balról pedig, nem messze az újépűlet megett, új temetőt vevék észre. – Margit’ szigete annak, ki a’ pesti oldalról jő, rendkivűli jótétemény. Más föld, más természet. Alkonyodni készült a’ nap, ’s így azt csak futólag tekinthetők meg, de e’ futó tekintet is mutatá, hogy új gazdája tudja mit lehet belőle csinálni, ’s mikép. A’ régi monostor’^* romjai, mellynek falai közt egykor Béla’ leánya sanyargott, a’ szigethon’ sürűbb vidékén kedvesen lepik-meg azt, kinek a’ régiség’ emlékezete szívét és eszét érdekelni tudja. Ha pesti lakó volnék, e’ csendes helyeket gyakran fognám látni.

Bátyám sürgeté a’ visszamenetelt, hogy a’ játékszint el ne mulasszuk. A’ szűk, alacson és gőzös várfokot, mellyet a’ pesti nép theatrumnak nevez, nem merte ugyan dicsérni, annál inkább pedig az adandó darabot ’s a’ játszókat, kik, úgy mond, ámbár ő nagy barátja a’ magyarságnak és sajnálja hogy a’ 1792diki epocha ismét hanyatlóban van, még is inkább elégítenek-ki, mint néhai magyar comédiásaink. Abellínót adák, a’ nagy banditát! Melly érdekkel csodálta merészségét a’ publicum! melly tapsolás követte Frasel úr’ minden lépteit, ’s könnyek, a’ szerencsétlen Rosamunde’^* könnyeit, kit Schillerné asszony valóban nem roszúl játsza. Mindazáltal a’ rosz darab – mit itt mentsen isten, hogy valaki mondja – untatott volna, ha nem volt volna szerencsém a’ legjelesb magyar iróval ismeretséget szőnöm. Az – páter Dugonics volt. Ki ne ismerné Etelkáját és Gyapjas vitézeit!^* Azok igazi remekjei a’ magyar literaturának, ’s szerzőjök nem kevesbbé originális ember, mint munkái, ’s a’ játékszínnek szenvedelmes barátja. Még egy más, új, de mint bátyám mondja igen jeles, magyar poétával fog megismertetni: prof. Virág úrral, kit ő gyakrabban meglátogat, mióta az, nyugalomra lépve Pesten lakik.

Haza menvén a’ szárazmalomból – mint a’ nagy szinházára büszke budai nevezi a’ pestit – nagy meglepetésemre látám, hogy az utczák ki voltak világítva. Hát nem haladunk? kérdé ismét bátyám; hatszáz lámpa, ujdonan új, ’s idővel még több is! – Mára is magához rendelt, ’s én csak e’ levelemet teszem a’ postára. Talán veszed még soraimat; mert olly hamar, látom, nem szabadúlok.

Nem ellenzhetvén bátyám’ ohajtását, végig kell vele delenként járnom a’ várost, melly úttal aztán ő ismeretest nem ismeretest egyiránt mutogat. A’ városház’ tornyát nem győzi dicsérni, szép arányairól úgy mond; ’s mióta a’ főegyház’ tornyai új rézkúpokat nyertek, öröme tökéletes; én ellenben annak nemes alaku sanctuariumában gyönyörködtem már azért is, mivel az egyetlen egy maradványa Pesten a’ got épitésnek, ’s még hazai királyink’ idejéből maradt ránk. Innen elvitt látogatóba Schönwiesner apát úrhoz, ki jelennen a’ magyarországi pénzek’ történetei’ megírásában fáradoz, és Schwartnerhez, a’ híres staitisticushoz, ki szíves volt a’ nagy könyvtárt nekünk megmutogatni. A’ cynicus Katanchichtól a’ jó öreg idegenkedik, mint kinek a’ tót literatura inkább fekszik szivén a’ magyarnál. Az agg, nyájas Mitterpachert, fájdalom, nagy, de dicső szegénységben találtam. Ő, úgymond bátyám, mindenét elajándékozza, sőt kölcsön is vesz, hogy adhasson, ’s így fizetésének sokszor alig marad meg fele mindennapi szükségeire. Pedig gyakran méltatlannak is jut a’ jótét, míg az adó foltozott czipőkben és harisnyákban jár. Ekkép Pest’ nevezetesb iróit volt szerencsém látni, vajha volna időm bővebben ösmerni is. Virág urat nem találtuk otthon. Versei, mellyeket bátyámnál olvasgatok, új világot nyitnak előttem, ’s úgy látszik a’ magyar nyelvben van valami, a’ mit rómainak lehet nevezni.

Gróf Beleznay’ kertébe menvén ebédelni, a’ kerepesi út mellett egy nagy épület ötlött szemembe, az új kórház. Ezen város’ polgáraiban csakugyan van lélek, ’s ha előmenetöknek az idő folyvást kedvezni fog, bátyám’ álmaiból még lehet valami. Nagy rugót ada egyebek közt Pest’ haladásának a’ kir. curia’ általtétele is, melly a’ temérdek perlőket már most ide vonja, ’s általok több pénz jő itt forgásba, mint az egyetemi ifjuság által; de Budának most nagy divatba jött fürdei, borai, az udvar ’s az országos kormány még sok időre biztosítják előkelő rangját. Casinója megszűnt ugyan, ’s a’ Hacker ’s a’ Zsorskertet a’ budaiak számosán látogatják; de a’ csinos és téresebb játékszin, valamint a’ bástyák, a’ gyönyörű városmajor, az úgy nevezett Sauwinkel,^* mellyet a’ kényesebb izlésüek, nem gondolván a’ név’ eredetével, Auwinkelnek kezdenek hivogatni; ’s többi vidékei, millyenektől a’ természet Pestet megfosztá, ezt Buda’ örök adósává jelelték-ki. Bátyám kissé irígyli a’ budaiak’ elsőbbségét, ’s neki az a’ kert sem tetszik, mellyel az új nádor a’ valóban királyi palota’ környékét napról napra diszesebbé teszi. Ugyan ezen herczegnek kedveskedett Batthyányi cardinál budai kertével a’ Duna’ mellékén Promontór^* felé, ’s az már is szebb arczot vön-fel. Tegnap egy kellemes délutánt tölténk benne.

Ha van szándékod külföldre mentem előtt még írni, teheted tíz nap alatt. Azontúl utban leszek rendeltetésem’ helye felé, honnan azonnal veended levelemet.

 Itt vagyok ismét a’ hazában, ’s annak új fővárosában. Tedd hogy láthassalak, kedves barátom, ’s veled, ki már régebben nem láttad azt nálamnál, együtt örvendhessek haladásainak. Új előttem minden, ’s alig van néhány pont, mellyről a’ hajdani Pestre rá ismerek. E’ helyett Bécsből Győrön keresztül (melly, utolsó általutaztam óta, nem csak kétannyira növekedett, hanem szépült is) gyorsszekeren jöttem, de ez csak névre gyors; mint is lehet, az, hol az utak illy keserves roszak… Mindazáltal, hála az égnek, most még is csak másodfél nap kelle, hol harminczhárom év előtt legalább négy. A’ budai alváros’ kövezete sem sokkal jobb mint elébb; még is örvendetes vala látnom az Ujvidék’ ’s a’ viziváros’^* házait jobb állapotban, utczáit tisztábbaknak, ’s a’ császárfürdőt, melly ismét régi magyar „alhévviz“^* nevét viseli homlokán, egy részt újra ’s igen csinosan felépülve. Udvara sok nép ’s számos kocsitól eleven. Uti társamtól tudám-meg, hogy ezen intézet minden részeiben nagy figyelemmel tartatik-fen, egyedűl parkjára nincs annyi gond, mennyire fekvése érdemesíti ’s a’ gyógyvendégek’ szüksége kivánná. Ugyan az teve figyelmessé az irgalmas barátok’^* kórházára is, mellyet a’ nagy lelkű Marczibányi alapíta, ’s azon másikra, mellyel ugyanaz nevelé sz. Erzsébet’ ispotályát; ’s mindketten áldottuk a’ nagy hazafi’ emlékét azon ügyefogyott sinlődők’ nevében, kik ezen intézetekben lelnek emberbaráti menedéket és segedelmező kezet.

De mennyire lepettem-meg a’ Duna’ tulsó partján mutatkozó látvány által. Azon homokpusztán, mellynek közepén József császár’ roppant épülete egykor szinte magányosan álla: ennek már csak felsőbb emeleteit látám kiemelkedni egy, azt körűlvevő, ’s a’ nádori szigetekig nyúló nagy városból: ’s mint nőtt édes meglepetésem, midőn a’ postaház előtt bérkocsiba ülvén ’s a’ Dunaparton hajtatván a’ hid felé, Pestnek palotákkal bészegett ’s hajóktól pezsgő révét szemléltem! Hiába kerestem már az alacson partokat, mellyek hajdan sz. János’ kápolnáját^* ’s a’ Zsigmond király’ tornya’ romjait^* annyiszor vízben hagyák fürdeni; hiába a’ nagy sórakhelyt ’s a’ dunai sétányt, a’ hajóhivatalt és szárazmalmot! A’ feltöltött partok nagy kőmasszákkal vannak békorlátolva, felettök a’ dísz’ és kényelem’ házai, paloták és porticusok állanak; ’s a’ Kemniczerház, mellynek ajtaihoz már csak egy lépcső szolgál, egyik éke ugyan még most is a’ csinos hidfőnek, de magasb szomszédai között régi imponáló tekintetéből sokat vesztett.

Szivem dobogott örömében, midőn a’ hidfő’ terére érvén, kocsik’ és emberek’ tolongási közt az ugy nevezett nagyhidutcza’ egy részén keresztűlnyomulva a’ játékszinpiacz^* felé fordultam. Édes jó bátyám! sohajték magamban, mint szökdelne szived e’ tekintetnek! ’S méltán. Mert lelní ugyan másutt is e’ nagyságnak ’s ez életnek párját, de nagy azért ez is, életerő mutatkozik e’ város’ ereiben is, ’s hol a’ kezdet illyen, mit lehet még egy kedvezőbb jövendőtől várni! A’ kisded kalmártanya országos kereskedővárossá lett, ’s azt mutatni is tudja.

A’ magyar királynál szálltam. Oda utasított unokaöcsém’ levele; ’s alig öltöztem által, ő maga is nálam termett. Nekem a’ fiu tetszik; csupa tűz, mint ifjusághoz illik, ’s tüze’ tárgyai méltók. Néma álmélkodó gyönyörűséggel hallgattam, miket a’ nemzetiség’ ’s vele a’ felvilágosodás’ terjedéséről, a’ nemzeti nyelv’ ’s literatura’ emelkedéséről lángszavakkal feste. Én mind ezekről a’ külföldön nem is álmodtam; az európai hírlapokban magyar országról ’s kivált magyar életről mély a’ hallgatás. Most már magasztalom az öreg Ledényinek jósló tehetségét, midőn bizva egy jó istenségben, azzal biztatgata: Lesz, bizonyára lesz belőlünk is valami.

A’ sok beszéd közt bealkonyodott, ’s igy késő lévén a’ várost nézni, a’ játékszinbe akartam menni, de tüzes öcsém erővel le akart róla beszélni. Német játékszínbe, édes bácsi? monda, biz az volna még szép! – Tulságoskodni nem kell, mondám, ’s látni kivánom a’ házat; de még is megöleltem a’ jó fiút. Ha mindnyájan ugy gondolkodnának mint ő, volna bizonyára nemzeti szinünk, ’s pedig jó, mert van izlése, ’s jártassága a’ dologban nagyobb, mint sem vártam volna. Egy hazai drámát adtak hazai élet nélkül, ’s uram öcsém accurate megróta a’ hibás helyeket, mind hol az iróné (mert azt egy német színjátszóné irta), mind hol a’ játszó vétkezett. Meg kell vallanom, én már valamivel öregebb voltam mint az én Lajosom, és sem illy szabott irányom nem volt, sem olly éles szemem.

A’ tánczpalota’ alsó termeiben vacsoráltunk. Pest nem Párizs, mindazáltal kielégítve érzém magamat.

Öcsém holnap korán reggel itt akar lenni. Alig várhatja hogy magával hordhasson. Én pedig tudósítlak hogy hazánkba érkeztem, ősz hajjal ugyan már, de olly szívvel, melly emelkedésünknek ’s ez új nemzeti életnek teljes erővel örűl.

Egy hete hogy nem vevéd levelemet. Ne csodáld. Az én tüzes pesti magyarom nem hagya nyugonnom; de én neki érte köszönettel tartozom, mert a’ miket láttam, nekem nagy örömeket adtanak. Igazságtalan, ki mindent a’ külföld’ mérpálczájához mér. A’ pestiek, a’ mit felmutathatnak, kezdetnek mondják; ’s ez látatja, hogy tudják mi kell még, ’s így haladások bizonyos. Az áll, hogy a’ kezdet kevés helyt vala illy nagy és szabályos; ’s hogy felette sok helyt megálltak ott, hol ezek még kezdetet látnak.

Mindenek előtt szemembe tűnt az a’ szebb ízletű nyájas épitésmód, melly Pesten szinte közönséges lett. Az érdem leginkább Hild és Pollak uraké. Amaz Rómában ’s a’ Sansovínók’ és Palládiók’ művein tette magáévá a’ képző mesterségek’ egyik legszebbikét, ’s épületeit többnyire nagy és egyszerű stílusban alkotja, ’s leginkább a’ viszonyok’ szépségében ’s a’ belső osztályban erős. Emlékezetét több rendbeli első rangu építvény fogja fentartani. A’ rakpiacz^* egészen az ő műve. Legjobb nézpontja a’ Duna’ hajóiról van. Itt vonúl el párhuzamosan a’ folyóval a’ mintegy 45 ölnyi hosszaságu, háromfelől szabadon álló Nákopalota, mellynek termeiben a’ magyar akademia tartja gyüléseit. Az egész mű két emeletnyi; kiálló közepét tizennégy félmagaslatu jóniai rendbeli oszlop díszesíti, ’s olasz tetejét egy ékes kő ballustrad veszi körűl. Öcsémtől tudom, hogy a’ birtokos Ferenczy Istvántól, ki hazánknak a’ szó’ szorosb értelmében véve első ’s még egyetlen szobrásza, faragási ékesítvényekre tervet kért; ’s ez, a’ homlokmezőre négylovas diadalszekérnek, a’ galleriára pedig körös körül mintegy negyven képszobornak adá mintáit. Amaz érczből készülne, ezek kőből. A’ milly nagynemü és fényes ezen palota’ külseje, olly meglepők annak lebegő hágcsói,^* mellyeknél pompásbat láthatni sok helyt, de mesterségesbet és merészebbet talán sehol nem. Az épület’ nyugat-éjszaki szögletében található kerek

hágcsó, melly világítását üveg tetején által nyeri, száztizenöt lépcsőből áll, ’s földszintől padlatig, csak egyik végével falba eresztve, márvány testével szabadon leng; e’ mellett szinte ölnyi szélességü, ’s három helyt, hol az emeletek belé nyílnak, egyegy négyszegölnyi tér ad helyt a’ pihenőnek. Megjegyzést érdemel, hogy a’ lépcsők’ szélessége ’s magossága fokonként csak néhány vonalnyival fogy, ’s a’ járó sem rengést nem érez rajta, sem fáradást. A’ délnyugati kapuszínbe nyíló hágcsónak, melly szegletformára van alkotva, csak felső harminczhárom lépcsője lebeg, de épen e’ forma, a’ nagyobb szélesség ’s az osztályok’ lebegő masszáinak roppantsága, mint nekem látszik, gondolatban még bátrabb, ’s számolásra nehezebb feladása a’ mesterségnek. A’ néző nem győzi csodálni a’ müvész’ bátorságát és bizodalmát, mellyel illy sulyu szikladarabokat, látszató legnagyobb könnyüséggel, felfüggesztett; ’s nem tagadhatom, némi titkos borzadás fogott-el, midőn lábam e’ remekek’ lengő alapjaira először bocsátkozott. Azóta hasonlót, de kisebbet, sokat láttam, ’s szemem Hildnek ezen kedvenczeiben bizni kezd.

Egyéb díszei a’ rakpiacznak a’ Dunafürdő újolasz izlésű udvarával, mellyben a’ bemenet’ általellenében egy tempelforma tornácz áll basrelieffel ’s négy oszlopon nyugvó tetővel; ’s a’ kereskedők’ palotája szép viszonyu erkélyével. Földszint a’ nagy ’s oszlopokkal díszes pitvarban naponként a’ déli órákban börze tartatik. Vásár levén, egyfelől a’ számtalan adó ’s vevők’ tolongó sokasága, másfelől a’ réven a’ hajók’ ’s kirakodók’ csoportjai hollandi képirónak száz érdeklő grouppokat^* nyujtanának. Különös dísze az eleven partoknak I. Ferencz gőzhajó, melly Győr felé menendő, a’ börze’ irányában horgonyoz. Én az emberi szellem’ erejének ezen büszke tanúját lelkesedéssel látom honunk’ folyamán is lebegni, ’s benne jóllétünk’ növekedése’ hatalmas eszközlőit szemlélem.

A’ rakpiacztól az elég tágas, egyenes, hason magosságu ’s kellemes stilusban épült házakból álló, Dorottyautcza a’ téres játékszinpiaczra vezet, mellyen egy részt a’ régi krajczáros theatrum’ helyén, a’ városi nagy színpalota, szobraival ’s szép portáljával^* kevélykedik. Ujra eszembe jöve a’ hajdani kisded Pest, melly egykor e’ helyt, a’ deszkasátor’ Hannswurstaiban is gyönyörködött, holott most egyikén a’ legnagyobb színpadoknak, a’ theatrális mesterség’ minden csábjai sem birják elkényeztetett izlését kielégítni! Az épületnek, melly több millióba került, Dunát néző előlső részében a’

tánczteremek ’s ebédlők vannak, ’s ezek Pollak úr’ művei. Homloka a’ börze’ homlokának nagyobb ’s pompásabb mása; a’ gigászi ablakok feletti völgyekben a’ classicai régiség’ hagyományaiból vett ábrázolatok látszanak egész magaslatu szobrász munkában (haut-relief), mellyek gondolat’ ’s kivitel’ tekintetéből figyelemre méltók.

Ugyan Pollak ur’ műve a’ Ludovicea’ nagy palotája is, egyszerű nemes ízlésben; ’s a’ magányosak’ épűletei közűl a’ Wurmudvar, az ujváros’ egyik dísze. A’ jelennen készülők közt Marczibányi Márton’ palotája, Hildtől, annyi architekturai szépségekkel bír, hogy ha neki a’ szarkautczát néző homlokán portál juthatott volna, müvészi érdemeire minden egyebeket felül haladt vala.

Dicséretre méltónak lelem mind az ugy nevezett szépitő biztosság’ munkásságát, mind a’ várostanács’ készségét a’ város’ szépsége, tisztasága, kényelmei ’s bátorsága’ emelésében. Több helyeit az óvárosnak téresbeknek leltem, a’ külvárosok’ piaczai ’s utczái mennyire lehet tágasak ’s egyenesek, a’ közösülés új utczák’ szegése által könnyebbűl. Emlékezel, mikép a’ városkának partmelléki részei egykor szinte évenként a’ dunazaj’^* elköltöztekor víz alatt állának, ’s az alsó város’ lakói csónakon látogaták egymást; most a’ néhol kétölnyire is feltöltött partok védfalul szolgálnak a’ különben fölötte mély fekvésü városnak, ’s áradás, az 1830dikit kivéve, melly a’ rendkivüliek közé tartozott, ’s a’ váczigátnak is új megerősitését kivánta, Pestet többé nem bántja. Nagy a’ gond az utczák’ csinjára is, a’ kövezet javúl, az ó ’s uj város’ számos utczáiban négyszegű kővel van a’ gyalog út kirakva, sőt a’ vácziutczában, melly fényes boltjaival bármelly europai városban elállhatna, a’ szekérut lüttichi módra van kövezve.^* A’ városnak e’ czikkelyekre szánt áldozatai nagyok; 1830ban a’ kövezés 36; a’ csatornaépítés 16, utkészités és igazitás 26, utczatisztitás 16 ezernél többe kerűlt, a’ világítás pedig közel 22 ezerbe, ’s azóta e’ czikkelyek folyvást növekednek.

Egy dologról látszik e’ város egészen megfeledkezni, melly minden nagy és népes helynek első szükségei közé tartozik: egy benfekvő nagy és nyílt sétányról. Az a’ fákkal beültetett helyecske a’ híd alatt e’ nevet nem érdemli; pornak, szélnek egyiránt kitéve, kicsíny, árnyéktalan, ’s kofák ’s lazzaroniaink’ legkedveltebb gyűlhelye. A’ Ludovicea’ kerte, melly a’ szebb angol kertek közé tartozott, ’s ha az épülő intézet kész leszen, bizonnyal ismét fog tartozni; úgy a’ városliget is, melly a’ legszebb láthatártól környűlvéve, értelmes kezektől elrendelt berkei, rétei ’s folyóival, gyönyörű helyzetü tavával, szigeteivel, függő hidjával, mulató házaival, népjátékaival, ’s a’ belé vivő hosszu ’s téres, ’s két felől magányos lakók’ szebbnél szebb kerteivel díszlő fasorjával a’ legkellemesb mulatóhelyek’ egyike: mindkettő olly tova fekszik a’ város’ középpontjától, hogy, noha nagy meglepetésemre az itt is már divatozó omnibuskocsikon, kivált az utolsóba, minden órán ’s olcsón kimehetni: még sem alkalmasok arra, hogy bennök a’ foglalatosságaitól kissé megnyugonni kivánó néhány óranegyednyi pihenést leljen. Az ujváros’ telkei többnyire fel vannak már házhelyekre osztva, ’s egy alkalmas térnek a’ mondott czélra megszerzése már is áldozatba kerűlne: de mennyivel nagyobbá fog utóbb, midőn házakat kellend majd lerontatni, hogy a’ lakó ’s az idegen a’ nagy háztömegből el ne kivánkozzék. Azon néhány kisebb, de városközepett fölötte kellemes nyílt kertek is, mellyeket még utolsó itt létemkor virágzásban leltem, megszüntek; ’s a’ pesti „Tivoli”, „Flóra’ kertecskéje” ’s hasonló szép nevü, néhány élő fával ’s cserepben nevelt virágokkal, ékesített udvarokkal kénytelen beelégedni, ha nyári vacsoráját a’ városban szabad ég alatt kivánja elkölteni.

Nagy részét láttam a’ nevezetességeknek, ’s többnyire újakat. A’ Museum ideában felette jeles intézet. Hazai dolgokra terjeszkedik-ki literaturában, mesterségek, régiségek ’s természeti tárgyakban; ’s minden osztály már is sokat mutat elő. Kár, hogy öregbedését szinte kizárólag kegyes adományoktól kell várnia. Innen van, a’ mennyire történetéről értesítve vagyok, hogy egy idő óta bővülése kissé megcsökkent. Ohajtható volna, hogy vele képtár is kapcsoltatnék össze, ’s mindenek előtt hazai, régiebb és újabb szüleményekből, nem iskolául még most, hanem hogy lássék, mit mutatott eddig a’ haza elé e’ nemben. Kupeczki ’s Mányoki’ néhány darabjainak nem volna szabad hibázni, ’s a’ mik szerte az országban találtatnak: érdeklő személyek’ ’s vidékek’ képei, itt együtt sokfélekép emelnék az intézet’ becsét. Nagy örömmel akadtam itt Ferenczy’ pásztorlyányára, carrárai márványból.^* Rajzolat ’s kifejezés nagy reményekre bíztatók. A’ művész minden esetre nem közönséges tehetségekkel bír, ’s öcsém igérte, hogy műtermébe el fog vezetni. – Vajha ez országos gyűjtemény diszesebb ’s több kényelmeket is nyujtó ’s nem már szinte omló félben levő házban volna felállitva! – Láttam az egyetemi könyvtárt is; a’ fiókkönyvtárral együtt, melly a’ papnevelő házban áll, közel százezerig megyen-fel a’ kötetek’ száma; ’s a’ régi literaturára nézve haszonvehető, de mint öcsém mondá, új könyve kevés, úgy nevezett pompás munkák igen gyérek. Helye jó, de kelletinél kisebb. Ugyanazt mondhatni az egyetem’ egyéb gyűjteményeiről is, mellyeknek kezdetök jó volt, de nevelésök, mióta utolszor láttam, lassu léptekkel jár. Csak a’ csillagásztorony^* vala rám nézve meglepő, műszerbeli gazdagságára ’s ezek’ válogatottságára nézve. Elébbi helye a’ királyi vár’ tetején szűk volt ’s a’ nyomozásokra a’ tapasztalt rengés miatt nem egészen alkalmatos; a’ mostani, szent Gellérd’ csúcsán, az eszközök’ tisztántarthatásának nem kedvező; a’ tudósoknak pedig, kik oda számüzetnek, gyötrelem.

Tudod-e már, hogy a’ várnak tornyát elbontották? Helyette egy harmadik emeletet rakának. –

A’ várkert minden tekintetben érdekes, sőt fekvésére ’s ültetvényi elintézkedésére nézve pompás, virágokban ritka gazdagságu. Hányszor beszélé bátyám, mikép e’ hegy puszta volt, és tüskéivel éktelen. A’ természet’ barátja reá egy kis tündérligetet varázsolt. Nb! az új metropolist innen is kell látni; leginkább pedig a’ vár’ portáléja előtt való gyönyörű partérről. Mondják a’ nádor annak nem csak gyönyörködik haladásaiban, hanem buzdít és segít is, hol szükség.

Tegnap Pest vármegye’ köz gyülésében voltam jelen. Melly lelkesítő látvány reám nézve, kinek arról eddig képzelete sem volt. Megvallom, szívem szökdelle örömében, midőn édes anyai nyelvemet, véleszületett jogaival teljes élésben nyílt helyen zengeni hallám; de még inkább midőn észre vevém, hogy a’ melly igazságokat a’ külföld’ ujabb történetei kifejtenek, vannak hazámfiai közt is kik nem csak ismerik, hanem szabadlelkű polgárhoz illőleg ki is merik mondani; ’s ha a’ régi homályt egészen még el nem üzheté is a’ felvilágosodás’ szövétneke: fogja azt bizonnyal. Öcsém, ki mindent egy varázspálcza-ütéssel szeretne átváltoztatni, mindezekkel koránt sincs még megelégedve, és csodálkozik mikép lehetek én az, ki annyi éveket tölték a’ Temze’ és Szajna’ partjain.^* De a’ hirtelen ’s elő nem készített változások, kivált olly hazában mint a’ miénk, nagy veszedelemmel járnak. Az áll, hogy nemzetünk, ha t. i. e’ megyéről az országra következtetni szabad, politikai nézeteiben haladt, hogy a’ régi rendszer’ barátai fogynak, ’s egy másikéi folyvást szaporodnak: ’s már ez elég, ’s reménylenünk hagyja, bogy a’ győzödelem el nem marad.

Kettő volt az óra, midőn, a’ gyülésnek vége levén, öcsém ebédre a’ casinoi vendéglőbe vitt. Az asztalnál, mellyet választánk, egy ősz ember ült, kiben utóbb, nagy csodálkozásomra, Bakaira ismertem, kiről iskolaévink’ korából talán te is meg fogsz emlékezni. Ő azóta a’ grand tourt csinálta, sok évekig Párizsban élt, ’s most, mint látszik, egyenesen Angliából jő: beszéde legalább egyébről nem folyt mint liverpooli és manchesteri utazásairól, ’s arról, melly mászás vala az a’ Bécsből lejövetel neki! ki vasutakon utazott ’s gőzhajón; ’s én hiában mentegetém szegény hazámat azzal, hogy még mikor én jártam-meg Angliát, minek nem olly nagy ideje, Liverpool ’s Manchester közt sem volt vasút; hiában mondám, hogy ő is lejöhet Bécsből gőzhajón ’s szintolly hamar mint folyón egyebütt: ő csak nem érzi itt magát otthonosnak. De neki lyányaink sem tetszenek szépeknek, ’s innen azt következteti, hogy mióta utolszor itt járt, az egész generatio hitványabb lett, ’s nem akarja hinni, hogy talán ősz hajaiban van a’ hiba. Beszélt az új literaturáról is, ’s azt állítá hogy abban fölötte sok az erőlködés és fonákság; én nyiltan kimondám, hogy azon kevésből, mit öcsém’ kisded könyvtárában nem csak láttam, hanem olvasgattam is, inkább meglepőnek találom literaturánk’ előmenetét; noha nem tagadhatám hogy, valamint egyebütt, úgy itt is hiszem hogy a’ gyümölcs közt van gyom is; ’s kérdém, ismeri-e Kölcseyt és Berzsenyit, Kisfaludyt és Kazinczyt, Vörösmartyt és Széchenyit? Ekkor vevém észre, hogy ő a’ Muzárionnál^* egyebet nem ismer, mellyet az a’ könyváros, kitől a’ literaturát akarta ismerni tanulni, tola reája; ’s hogy abból von következtetést arra is, mit nem ismer. Egy dolog látszott helyben hagyását megnyerni, t. i. a’ magyar öltözet, mellyet, úgymond, ma a’ vármegye’ gyülésében végre ismét láthatnia nagy örömére szolgált. Ej te vén gyerek! mondám magamban, te is ben voltál, ’s míg lelked holmi csekély tárgyakra ügyelt, a’ nagyon szemed még meg sem is akada!

Öcsém alig várhatta hogy fölkeljek. Nem birta a’ liverpooli utazót tovább hallgatni, ’s ha közbe nem vetem magam’, becsületesen öszszezördűlnek. Felmenénk a’ két casínót nézni. A’ kereskedőké csínos, az úgy nevezett nemzeti pedig pompás és nevéhez méltó. Itt könyvtár, amott journálok; biliárd és clavier, tágas ebédlők ’s egy gyönyörű tánczterem: ellátva mindennemű eszközeivel a’ kényelmes társaséletnek, ide vonszszák hazánk’ sok előkelőbb férfiait, ’s e’ találkozások ideák’ cseréjét, érzések’ egyesülését, erők’ egybegyülését eszközlenek, ’s így míg az egyesek itt kénytelést lelnek, a’ közszellem, melly innen fejledez, a’ hazának is bő gyümölcsöt igér. Szerencsém volt az egyesűletek’ magyarországban szerzőjét is, gr. Széchenyi Istvánt látni, ki az állattenyésztő- ’s a’ casinotársaságok’ most folyó gyűlései ’s a’ lóverseny miatt múlat jelennen itt. Elmentünkkor öcsém, ki a’ grófnak lelkesedett tisztelője, ujra nem győze eleget szólni a’ jeles férfi’ munkásságáról, minden hazai ügyben buzgóságáról, ’s mennyit tett immár és áldozott, mennyit tesz folyvást és áldozik; ’s mennyi jónak inditója az országban szó, írás és példa által! Megjegyzé azt is, hogy mind a’ két hazában folyvást szaporodik a’ casinók’ száma, ’s bennök a’ szebb társasélet’ eszközlői, a’ közértelmesség’ kifejtői, a’ felvilágosodás’ mind annyi, messze elható, székei.

Délután Rumbach’ vasfürdejét látogattam-meg. A’ hely, kivált pesti vidéknek, szép, maga az intézet hasonlólag. Örvendve hallám hogy már most öt külön fürdő van Pesten, a’ két nyárit a’ Dunán ide nem számítva. ’S mind e’ mellett a’ budaiak nem csak nem vesztenek, sőt évről évre mind inkább felvirágoznak, ’s új formájokban a’ kényelemnek, ’s külsőjök a’ jobb izletnek, egyiránt megfelelnek. De mind ennek igy kelle jönnie olly két városban, melly százhúszezer embernek ad szállást. Estve b. Bösyhez valánk hivatalosak thére. Nagy gyönyörűségemre együtt találám ott szép részét Pest’ magyar iróinak, ’s köztök több tagjait a’ magyar akadémiának. Jól esett az a’ magyar nyiltszivüség, melly e’ szép társaságban uralkodott, ’s jól azt látnom, hogy ezen férfiak nem csak ismerik és értik a’ külföld’ iróit, de azokat méltánylani ’s hasznokra fordítani is tudják. Folyt beszéd hazánk’ állapotjáról, nyelvünk’ terjedéséről ’s országgyülési hirekről, ’s mind ezekről igen szenvedelmesen: nekem pedig nagy tanúságomra. Bakaival, ki hasonlókép váratott, de nem jött, elmenet a’ hágcsón találkoztunk. Vele ballagván haza felé, elmondá, a’ mit én is tudok, hogy Párizsban csak illyenkor szokás soiréekbe menni, ’s hogy ennél fogva ő elébb játékszinbe ment – mellyet délben még ócsárla. Én az igen naiv beszédre nem feleltem, mert minden affectatio előttem nem csak nevetséges, de még annál valamivel több is.

Jó éjszakát, kedves barátom. Egy darabig még itt mulatok, mielőtt falucskámra kimennék; mert ámbár szeretném már öreg napjaim’ nyugvó fészkét látni, még ki nem éltem e’ nekem új világ’ gyönyörűségeit.

A’ napokban Budán nagy fontosságu dologban jártam. Öcsém mindenekre kért, kedvese’ szüleinél lennék kérője; melly ohajtásának szivesen megfeleltem. Jövendő ipa derék egy magyar ember, ’s ha a’ leány olly jó, a’ milly szép és művelt: úgy falusi magányom, hol ők viendik egész kis gazdaságomat, nem lesz előttem kevesbbé kedves, mint akármelly fővárosa a’ földnek.

A’ consiliarius, Emmának atyja, a’ tavaszt künn tölti a’ Nyékben¹), melly mióta a’ vidéket nem láttam, egészen új arczot vön-fel. Mindenfelé mezei házak ’s nagyobb kisebb múlató helyek a’ község’ minden osztályai’ számára, a’ disznószug vagy mint némellyektől neveztetni hallám: Szugliget, a’ Laszlovszkymajor, Ferenczhalma, a’ Széppásztorné, Marxvölgye, Leopoldmezeje ’stb., mellyek külön nemű mezei kellemeikkel egymással vetélkednek, ’s a’ sok néptől szinte pezsegtek. Az ezen szép helyek’ élését könnyítik a’ már itt is divatba jött társaskocsik; ellenben ismét kellemetlenné teszi az a’ töménytelen por ’s ez az idei tűrhetetlen hőség, mellyet semmi legkisebb árnyacska nem hűt az egész hosszú úton.

Maga Buda’ városa, mióta utolszor láttam, csinosodott ugyan, ’s alvárosai valamivel kiterjedtebbek is, de a’ haladás nem feltünő. Az 1812diki tűznek kivált a’ hid körűl még vannak nyomai; ’s a’ partok csak a’ rudasfürdőtöl a’ sárfűrdőig vannak fallal bevonva. A’ borkereskedésnek mintegy tíz év óta szerfeletti megcsökkenése mind a’ várost, mind annak egyes polgárait megfosztja nem csak a’ szépités’, de még némelly szükséges javitások ’s változtatások’ eszközeitől is. A’ kellemetes bástyasétány, melly a’ várkormány’ munkája, ’s a’ várhegyen keletkezett kertek a’ legnagyobb szépülés, mellyet Buda azóta nyert. A’ játékszin, melly egykor olly nagy divatjában volt, zárva áll. Vajha nemzeti foglalná-el helyét, de ollyan, melly mívelt községet vonhatna magához.

Utolsó ebédemet gr. Dévainál költém-el. A’ grófnál csak háromkor tálalnak, ’s Bakainak, kivel a’ történet itt is összehozott, ez ismét korán volt; ő, úgymond, Párizsban hatkor szokott. Mint sajnálom azokat, kik a’ külföldről csak illy reminiscentiákat hoznak. Kijelentém előtte abbeli csodálkozásomat, mikép ő mind ezektől németországban, mellyen keresztűl jött, ’s hol az illy dolgokban hasonló a’ szokás a’ mienkhez, el nem tuda szokni, ’s észrevételre az illyet érdemesnek találja.

Pestnek legfényesebb nyilványos helyét csak tegnap láthatám, értem a’ városi hármas táncztermet. Nagyság, forma, márvány és aranyzás egész a’ fecsérlésig, ’s még is izléssel ’s nem halmozva: egy olly gyönyörű egészet adnak, millyenhez hasonlót aligha láttam. ’S melly hatásu lehet e’ tündérhajlék, midőn a’ világok’ ezrei mellett a’ két város’ színe fiatalság, kellem ’s a’ fényüzés’ pompájában tolong benne fel ’s alá! A’ hágcsó, mellytől a’ tett leirások után sokat vártam, talán azért nem lepett-meg, minthogy a’ londoni Athenaeuméra^* emlékeztete, de melly nálánál nagyobb és jóval fényesebb is. – Városaink’ lakói ’s kormánya nem csak pompára költenek. Budán és Pesten jótékony asszonyegyesűletek, úgy nevezett kisdedek’ védiskolái, utczai koldulást gátló aláirások állnak-fen, ’s Pesten egy vakok’ intézete napról napra több sikerrel munkálódik.

Ferenczyt nem találtuk műhelyében. Ő Ruszkabányán, a’ magyar-erdélyi határokon, tartózkodik, hol önmaga kénytelen magának márványt töretni műveihez! Mennyi akadályokkal ’s bajokkal kell még hazánkban küzdeni annak, ki a’ fentebb szellemi munkálódások’ bármelly nemének szentelé pályáját!

Indulásom holnapra van határozva. Nagy örömemre szolgál, hogy, ha már itt nem láthattalak, negyven évnyi távollét után, enn tüzhelyemnél foglak végtére megölelhetni.

 Alig érkeztem-meg, kedves öcsém, Budapesten, azonnal eljártam azokat, kik perem’ eldöntésére befolyással lehetnek, ’s minthogy az alapok egészen tisztába vannak már hozva, méltán reménylem, hogy törvénykezésünk’ jelen módja szerint be fogom várhatni a’ dolog’ végét. Noha pedig ohajtottam volna, hogy egészséged megengedje ittlétedet; még így is kedvesen mulnak napjaim. Ablakim – minthogy a’ Háromhegy-vendégházban lakom – a’ Dunára nyílnak, ’s reggelenként első mulatságom szemeimet a’ köhídon, fővárosunk’ ezen európai nevezetességén, legeltetnem, valamint azon új világon is, melly a’ Dunát mind két felől körülveszi. Az a’ fal, melly városunk’ mindkét partját, a’ szigetektől egész a’ hajdani tábori kórházig (hol most mintegy háromszáz gonosztevő, munka és emberi bánás által a’ javulás’ pályájára vezettetik) bekeríti, kivált a’ budai oldalnak egész arczát megváltoztatá, ’s fölötte, a’ város egész hossza szerint, magas és csinos házak állanak. Kilencz felé reggelizni megyek vagy a’ nagy sétányra, melly a’ játékszín’ térén magos nyárfáival kevélykedik, vagy az elyziumi berekbe, melly a’ hajdani vásárpiacz’ helyén virít. Innen végig ballagok a’ Leopoldváros’ néhány pompás térein ’s az újhidon által a’ Tabán’ és Váralja’ népes utczáin; mindenütt a’ számtalan kereskedő és kézműves’ ezerféle mutatvánnyal ékes boltai között. Leginkább itt látszik, melly nagy sikerü volt hazánkra nézve a’ czéhek’ eltörlése; már most nem pénz és czéhlevél, hanem ügyesség, szorgalom és pontosság azon módok, mellyek által a’ munkás ember halad, ’s élni akarván mindenki, közönséges az ipar, ’s egymást felülmúlni sovárgó vetélkedés olly annyira, hogy ritka száma az a’ Budapesti mindennaposnak,^* mellyben egy és más új találmányra, vagy egyéb a’ mesterségekben tett javitványokra királyi pátensek ne olvastatnának. Az olly híres pesti vásár, igaz hogy szemre alább hagyott, mert sokkal kevesebb külső eladó jelenik-meg: de épen ez mutatja a’ belső ipar’ emelkedettségét; azon kivül a’ nevezetesb műgyárok állandó rakhelyeket tartanak, mi a’ vevőknek nagy kényelmökre van; nyers termékeink pedig a’ hajdantinál jobb miségök miatt, drágábban kelnek, ’s értök több külföldi vevő jelenik-meg a’ budai part’ nagy raktáraiban, mint valaha. – Déltájban a’ Vizi terrászra szoktam menni. Ez a’ régi rakpiacztól egész a’ harminczadig – melly a’ hajótisztségnél valamivel alább, az új raktéren, áll – vonúl-el az ott is feltöltött parton, ’s nem széles ugyan, de sürü fasorai’ hüs árnyékába ’s virágágyai’ illatos köreibe a’ leopold- és vizivárosi szép világot számosan vonja. Különösen nevelik a’ hely’ kellemét a’ sok jövő menő, ’s mindenféle szinű lobogóikkal ékes csónakok, mellyek a’ városnak ezen, egymásnak szemközt fekvő részeit kapcsolják össze. Az ó ’s az alsókül-városok’ népe’ déli sétálója az országut, melly a’ pesti oldalnak valamint leghosszabb és téresebb, úgy legpompásabb utczája is. A’ magyar (hajdan széna-) piacztól fogva a’ királytérig (egykor zsidópiacz) hosszu sorban vonúlnak-el a’ legszebb épűletek, köztök az ország’ háza, a’ magyar akademia, a’ nemzeti bank és nemzeti museum’ palotáik, az új gymnasium, az odeon, mellyben a’ muzsikai egyesűlet minden héten kétszer adja versenyeit, ’s végre a’ festőakademia’ nem nagy, de csinos’ épülete, mellyben a’ még kisded, azonban igen válogatott képtár hetenként háromszor látható. Mind ezen intézetek iránt a’ köz részvét olly nagy, hogy nyiltok’ napjain termeik telvék látogatókkal. Nagy, mondanám fő, dísze az országútnak, ’s az, mi neki a’ franczia boulevardokkal ad hasonlatosságot: a’ két felől magasló jegenyesorok, mellyek alatt, minden szakaszaiban a’ napnak, foglalatosak’ és henyék’ csoportjai igen számosak. Be találtam ma térni a’ füvészkertbe, ’s ott nagy örömemre a’ növények’ neveiket a’ latin mellett magyarúl is fel találám jegyezve.

A’ nemzeti játékszinben még nem voltam, minden estve hivatalos lévén majd ide, majd oda. A’ mai társaságokban az szolgál legnagyobb gyönyörűségemre, hogy vegyűltebbek mint egykor valának, nyelvre pedig egyformábbak. T. i. a’ kereskedőség, azóta hogy jószágokat birhat, bizodalommal közeledik hozzánk; ’s fiaik, kik kivétel nélkűl mind utaznak, nem csak jól, de szépen is szólnak nyelvünkön, ’s olly kényes tonuson, millyenre húsz évvel ezelőtt alig mertük volna azt képesnek hinni.

Holnap ipad’ nyéki szőllő-majorjába megyek, hol ő a’ nyarat fogja tölteni. Mihelyt dolgaim ismét fogják kivánni, bejövök; aztán haza hajtatok. Tudja isten, mikor az ember a’ nyolczvannak küszöbéhez közelít, ha tud is még néha a’ nagy világnak örűlni, csakhamar haza kivánkozik, kivált mikor olly lelkek környelik, millyeneket nekem a’ jó isten bennetek adott.

Dolgaink eldőltek szerencsésen, ’s holnap indúlok hozzátok, édes gyermekeim. Szinte nehezen válom-meg innen, mert tudom hogy e’ várost utolszor látom. A’ mit talán először kell vala ez alkalommal megnéznem, a’ történet úgy hozta magával, hogy utoljára maradt: játékszinünk. ’S elgondolhatjátok, melly örömeket adott az nekem. Annak lelkes kormánya egész művészi iskolát járat szinészeivel, mielőtt fel hagyná lépni; de más is azoknak járta kelte mint provinciális játszóinké, ’s itt nem nógrádi vagy dunántuli, szegedi vagy erdélyi szóejtést hallani, hanem azt a’ tiszta, válogatott nyelvet, mellyet iróink irnak ’s a’ szebb izletü társaságok beszélnek. A’ hős itt nem betyár, az erő nem durvaság, a’ méltóság nem affectatio. A’ két estve, mellyet benne tölték, e’ szerint kedves emlékezeteket hagyott bennem vissza. Ez az intézet megérdemli az ország’ pártfogását, de azt nem is teremthette elő más az országos pártfogáson kivűl. De csak teljenek-el megyei kis theatrumaink ezen játékszin’ nevendékeivel, melly nagy és általányos leszen befolyása nemzetiségünk’ terjesztésére, ’s a’ társasági hang’ csinosbitására: a’ mit már itt helyben is nem érezni nem lehet. Maga a’ szinház kisebb ugyan a’ városi nagy játékszinnél – mellyben jelennen négyszer hetenként játszik egy német társaság –, de a’ hangokat igen szerencsésen terjeszti-el, ’s külseje a’ legnemesebb izléssel épült.

A’ várbéli casino nem igen halad. A’ kisebb tisztek – nem mintha a’ kisded részvényt nem győznék, hanem mivel minden szegszugban előljáróra bukkannak, – nem igen vesznek benne részt; a’ nagyobbak restelnek azokkal mulatni estve, kikkel úgy is fél nap együtt ültek a’ tanácsban, ’s így az többnyire üres. Ellenben a’ pesti, melly körülbelől a’ régi harminczad^* helyén áll, legnagyobb divatjában van. Terme nem kevesbbé szép, mint hajdan a’ börzében volt, de fekvése, noha nem lát Dunát, talán kellemesb, mert portálja egyenest a’ nagy sétányra nyílik, melly mintegy hozzá tartozni látszik. Mindenek felett kedvesen a’ könyvtár lepett-meg benne, melly csak tízezer kötetből áll, de az új kor’ legválogatottabb munkáit foglalja magában, ’s minden által használtathatik, ki valamelly választottsági tagtól bilétet kap. Ki Budapestnek leginteresszánsabb embereit látni ohajtja, azokat itt az estveli órákban, rendszerint együtt találja.

Tegnapi délutánomat a’ városligetben töltém. Az már most egyike a’ legszebb parkoknak, ’s terjedelme is sokkal nagyobb; vagy hogy ezelőtt tizenkét évvel az új ültetvények fiatalságok miatt nem vonák még magokra a’ szemet. Kisfaludy’ szigetéhez^* csónakon menni. Az emlék egy kis dombon áll, mellynek alját közvetetlenűl a’ víz mossa, ’s melly a’ tónak egész regióján uralkodik. A’ mű a’ müvész’ egyik legszerencsésebb órájának szüleménye. Nekem úgy látszik, mióta a’ museum’ nagy termében, azon alkalommal midőn a’ Marczibányi’ jutalmai^* osztattak-ki a’ mult évre, Virág’ emlékét láttam: hogy a’ kettőben szép jelentésű ellentételt akart a’ művész kifejezni. Komoly ’s nyugott méltóságban ül egy koronás fejű asszony’ képében a’ haza Virág’ mellszobra előtt, ’s azt az érdem’ füzérével koszorúzza-meg. A’ munkás öregnek a’ halál agg korában zárta-be szemeit, midőn már végig futotta pályáját; elhunyásában tehát semmi tragikum nincs. Kisfaludy ellenben ereje’ delében múlt-ki, mielőtt mind azt a’ nagyot elvégezheté, mire lángelméje által kijeleltetett. ’S így a’ Musa könyekben szétolvadva terjengeti, Ferenczy’ művén, utána karjait, a’ korán elvesztett, a’ visszahozhatlan után. Mert ime’ húsz éve már hogy nincsen többé, ’s helye mind eddig be nem töltve áll. – Éljetek boldogúl, te felséges város, ti szép vidékek! mondám haza téret, én elmegyek, ne hunyjon-el soha szerencsés csillagtok.

Levelem indúl, nem sokára, kedveseim, én is köztelek leszek.

_____________

 N. helységben két szegény ember lakott, kiket a’ történet szomszédokká, a’ köz inség ’s még inkább a’ szívreható együgyüség atyafiakká tett. Czigánytalan lévén a’ falu, ők foglalák el annak egyik végét, hol parányi sárházaik, a’ földanyának két csodálatos buborékai, egymás mellett szép frígyben állottak. A’ bugaczi csárdáéhoz hasonlatos bogárhátú fedél, melly eredetileg gyommal fedetve ’s a’ tavaszok’ lanyha szellőiben koronként felviritva, idővel egész tündérkertté változott, most, midőn az ősz’ fanyar leheletében díszeit elhullatá, úgy állott gordontól ’s labodától^* borzasan az égnek, mintha segítségért akart volna felkiáltani. Ehhez a’ rozzant, ki ’s behorpadozott falak’ fakó oldalai, a’ másfél arasznyi, lantornától homályos ablakok, ezen kétesen pislogó szemei a’ háznak, nem fölötte vigasztaló tekintettel örvendeztetheték a’ fáradt utazót: enyhelyet az itt hiába reménylett. Egyébiránt a’ két ház tökéletesen hasonlék egymáshoz, azon csekély különbséggel, hogy a’ magyar’ házak’ módjára, egyik homlokkal, másik háttal állt az útnak; utczának kell vala mondani; de ők nem laktak utczában, viskóik azon hosszú sort fejezvén be, melly a’ falu’ testéből egy nagy kacsiba lábként messze kinyújtózott. Mindenik házhoz, mint illik, kertecske is tartozott, nem sokban különböző a’ ház’ fedelétől; bennök kizárólag paraj ’s a’ halovány seprű véletheték uralkodni, hacsak a’ hatalmas úri tök, melly egy boldog emlékezetű szilvafának száraz ágaira fölkapaszkodék, jelét nem adta volna, hogy a’ növények’ ezen köztársaságában valami nemesebb is találkozik. – Mi boldog nép, fogják felkiáltani olvasóim, melly illy kevéssel beéri; milly példátlan példája a’ megelégedésnek! Vagy talán – fogják némellyek gondolni – ezek a’ legkétségbeesettebb emberek, kik egy két garasért készek volnának embert akasztani, kiknek magoknak a’ halál csak jó tétemény lehet. – Azonban, oh gyarló emberi találgatás! mi messze járnak ezen képzeletek a’ testi valóságtól; a’ miről azonnal meg leszünk győződve, ha a’ tanya’ kebelébe egy futó pillantatot vetünk. Ott ugyan is egy törött fazék’ alján pislákoló mécs’ világánál a’ szoba’ közepén szűreikre telepedve két emberalakot látandunk, kik épen vacsorájokat költik. Mindenik előtt az imént magasztalt kertnek fejedelmi terméke, egy egy jó darab sűlt tök áll, mellynek vékonyra vájt héja jelenti, hogy a’ vacsora vége felé halad. Közben egy öblös kobak^* kinálkozik a’ kora szüretnek már csipős nedvével, mellyből mindenik torkának saját mértéke szerint amúgy látatlanban részesűlgete. A’ kobakra nem sokszor kerűlt a’ sor; de bágyadt kótogása mutatá, hogy egy két lelkes vonás tökéletesen megfelelt a’ czélnak. Az evés ívás egyébiránt minden mohóság nélkül esék, egész ázsiai komolysággal ’s érdemes hallani, minő beszélgetés fűszerezte azt. – Biz’ úgy! János koma, szólt legelőbb is a’ gazda, kit, mert görbe lábú vala, Lőcsláb Jakab^* néven ismere a’ környék. Ezen bölcs felszólalás után ismét hallgatás következett, mély titok fedezvén, mit kelljen azon nagy jelentésű igékből érteni. De Lőcsláb lenyelé falatját, illendően leöblíté azt ’s folytatá a’ szót: Mondom kednek János koma, az nem volna tréfaság. – Bizony nem! vigyorga rá Jankó, ki Röhöginek hívatott idomtalan nevetéseiért ’s ki már maga sem tudta, mi a’ becsületes neve.

„Ha még egyszer oda juthatnék – szóla tovább Jakab ’s társam is akadna, kinek amúgy emberűl helyén a’ szive – János koma ekkor tátott szájjal rá mereszkedett, mintha gyanítaná, hogy ez a’ felszólítás tán őt is illetheti – ha egy igazi barátom találkoznék, csak be búnám én a’ hegy’ oldalába, hol az aranypor terem.”

„Aranypor!” eszmélkedék Jankó egy még hatalmasabb vigyorgással.

„Mondom koma, hogy aranypor, de mennyi! millyen kiapadhatlan bőséggel! De hiába egy ember csak egy ember, ha még ollyan derék is!”

„Bizony derék ám!” monda János, ki társának többnyire utósó szavaiból szerkeszté össze gondolatjait. ’S ez esetlen válasz minden egyebet kivetkeztetett volna magas reményeiből csak Lőcsláb Jakabot nem; igen ismerte ő sorsosa’ eszének csodálatos tekervényeit; azért terve ’s czéljai’ sürgetésében el nem csüggedett. Legelőbb is egy tündöklő képét állítá fel a’ jóllétnek, az az jól lakásnak, melly merényök’ sikeres kimenetelét követendő vala. A’ gombóczók még egyszer akkorák leendenék élénk rajzolása szerint, mellyekre János koma elragadtatásában borzasztó nyilatú száját már is tátogatá; a’ húsétel mellyet most csak nem egyedül jó hírből ismertek, ezentúl mindennapos a’ háznál: disznótorok, kolbász, hurka a’ káposztában, véres kásával töltött gömböczök mint egy egy szakasztó. Ezen fölűl – csak igen későn kerűlhete rá a’ sor – egy tágas épűlet, téres udvar, teli csűr és pincze, hatalmas asztagok, és kazalok a’ szűrűn, baromfi annyi mint a’ légy, ’s végre, – mert ennyi gazdaságba asszony is kelle a’ házhoz – feleség.

Jankó’ röhögései rettenetesek levének, annyira magán kivűl ragadá őt a’ fényes előadás, ’s Jakab érzé, hogy az időpont, mellyen komája’ tehetségeinek ura lehet, elérkezék; ugyanazért, hogy lelkesedésének irányt adjon, így végzé beszédét; „De hasztalan, ember kell a’ gátra: a’ hegyoldal ide nem jön, ha csak mink oda nem megyünk. ’S a’ hetven hetedik’ öreg apám’ lelkére mondom, a’ ki ha szinte szegény volt is, de egy szikrával sem becsűletesebb; – ha még egy illy ember találkoznék mint én, ’s ekkor félig fölemelkedék, bal kezével derekát támasztva, jobbjával mellére dobbantván – tudom azt az egyet, hogy ma holnap nem csak tökkel élnénk.” Végezé ’s egyszersmind falhoz hajítá a’ üres tökkérget, mellynek ízes sárga belét már kirágta volt.

Már ezen hathatós ízgatásnak ellent nem állhata Jankó, felállott egész hosszában, vagy inkább széllességében, mintha mondaná: „itt vagyok, hova menjek veled?” de csak hamar észrevevén, hogy komája ülve is majd akkora mint ő, ismét vissza telepedék ’s durva daczos hangon kérdé: no hát mikor menjünk?

Lőcsláb tökéletesen meg vala elégedve szónoki remekével; de még egy feladás maradott, tudniillik az út’ nehézségeit is előterjeszteni, részint azért, hogy azok Röhöginek ne legyenek egészen meglepők, részint talán, hogy önbátorszivűsége, melly inkább szóból, mint valódi bizodalomból, állott, komája’ isméretes rendithetlenségén néminemű izmosodást nyerjen. Azért is újra felfogá a’ beszéd’ fonalát ’s monda: „igaz hogy az út messze és fáradságos –

„Fáradságos!” visszhangozá hörgő csodálkozással a’ koma.

„A’ barlang’ torkolatja szűk. Belül tágas lehet; de setét, mint a’ pokol.”

„Pokol!” vigyorga János.

„’S ha a’ kincset valami sárkány találja érzeni. –

„Vagy porkoláb!” mondá vigyorogva Röhögi, ki már végen nem gondola magától semmit. ’S most rendkivűl meg vala lepetve, hogy szúnyadozó elméje egyszerre illy nagy lobot vetett. „Bizony János koma az könnyen meg lehet, hogy fogunkat ott hagyjuk ’s aztán, mint szokás mondani, sem pénz sem posztó.”

„Posztó!” bőge csódálatosan Röhögi, ki előbbi észlobbanása által megerőltetve hűledezéseibe csakhamar vissza esett ’s ezen végszó által annyira ki lőn forgatva sorából, hogy az egész beszédben alig emlékezett egyébre vissza, mint a’ gombóczokra; de arra semmikép rá nem mehetett, hogy azokat a’ posztóval valami összefüggésbe hozza. Lőcsláb sejté, hogy pajtásának fejét igen meg találta terhelni, azért is össze voná beszéde’ vitorláit ’s a’ mit az előbocsátottak után kevesen vártunk volna, igy zárá szavait: „Már, János koma, hát csak elmenjünk, (’s ezt leginkább hangoztatá) a’ jó isten’ nevében, ha addig élünk is!” ’S ez ügyes kanyarítással annyira vissza hozá társa’ eszméletét, hogy midőn ő ültéből fölkelt, amaz is felállott ’s vastag busa hangon így szólt: „no hát menjünk?”

Talpon állt mind a’ két jó barát ’s csak most látszék, hogy Röhögi egy harmadrészszel kisebb ’s szinte háromszorta vaskosabb Lőcsláb Jakabnál; kinek össze vissza hányt tagjai ügyetlen magasságig felnyulának. Azonban alig álltak föl embereink, hogy a’ tüzes beszéd közben roszúl ápolgatott mécsbél egy kétes fellobbanás után zsírjába fúlada ’s a’ szobát, mint költő mondaná, által adá éjnek és homálynak. Szerencsevadászaink, kik már alig tudák hányadán vannak az időben, most eszmélének, hogy nyugalomra is volna szükségök. Röhögi azonnal vissza is dőlt előbbi helyére ’s vadkannemű horkantásai csak hamar hírűl adák, hogy elnyúgodott. A’ gondosabb Lőcsláb pedig még kifordúlt, hogy a’ lovakat megtekintse.

Más nap hajnal előtt már kifelé állt a’ félhajból a’ kocsirúd, jelenségűl, hogy Lőcslábék útnak indúlandók.

’S nem vala különben. De mielőtt kalandorainkat útra eresztenők, szivünkön fekszik elmondani, különös gazdálkodások’ okait és módját, melly sok tekintetben nevezetes. Ők tulajdonképen ketten tőnek egy emberszámot ’s ennek igen természetes következése az lett, hogy gazdaságokat is összesítették. De mindez nem valami kigondolt terv szerint ’s még is minden perpatvar nélkül mene véghez. Ugyan is Röhöginek – zsák foltjára talál – egy menyecskéje akadott, kivel az élet’ terheit kezdé megosztani; de ettől őt egy különös történet megfosztotta. Az utósó tevejáráskor^* tudniillik, mellytől a’ vidékbeli nép az időt számlálni szereti, történt, hogy Jankó az öreg biró’ háza’ tetején nádaza ’s épen a’ szegélyen ült midőn az olasz tápláló mivésztársait^* megállitotta. A’ nyerges állat illendő komolysággal viselé magát; de annál pajzánabb volt a’ majomúrfi, melly görcsös hátán ide ’s tova ugrándozott ’s pisze orrát Röhögire több ízben fölfitogatta. E’ látvány Jankót rendkivűl gyönyörködteté, hogy nem csak szemét száját mereszté el reá, hanem röhögtében a’ házcsúcsáról fejtetőre le is bukkant. Ezen bal esés különben is gyenge eszét ’s beszélő tehetségét olly igen megviselte, hogy a’ fürge menyecske, ki a’ szomszédra eddig sem idegenűl nézett, most egészen a’ furfang eszű Lőcsláb’ részére határozá magát. ’S ez volt az első lépés a’ gazdaság’ egyitésére; mert Lőcsláb’ és Röhögi ez idő óta nem hogy ellenségek, hanem még inkább elválhatlanok levének. Közösből főzött a’ menyecske mind kettejök’ számára, ’s bővebben mint az előtt, a’ mit Jankó több mint elégséges kárpótlás gyanánt vett. Azonban a’ gyermek is megszületett – a’ gonosz világ’ értelme szerínt talán egy harmadiknak is közbe járultával – ’S már ekkor lehetetlen vala a’ házasságot halasztani. A’ menyecske Lőcslábné lett, Jankó a’ kereszt koma, ki ezen diszes hivatallal egész a’ könyhullásig meg volt elégedve. A’ menyecskét az irígy halál nem sok idő mulva mindkettejök’ nagy siralmára kiragadá ez árnyék világból ’s az özvegyek, hogy temetését becsűlettel megadják, kénytelenítetének az egyik szőlőt eladni. Ínnen lőn hogy a’ megmaradott ’s már közössé lett szőlőt, melly a’ szívvidámító nedvet adá, együtt kezdenék mivelni, együtt mivelék szűk földeiket is; együtt a’ szélső házban laktak, mert a’ belsőt (Röhögi Jankóét) a’ záporok’ ereje nagyon megrongálta. A’ lovak ellenben Röhögi’ ólát foglalák el, részint, mert belsőbb vala ’s azért a’ lókötők ellen bátorságosabbnak tartathaték, részint egy legitten érintendő okból. Négy lóból gazdaságok kettőre olvadott. Röhöginek egyik lova egy három mérföldnyi útról visszajövet kidőlt ’s szegény Jankó hogy veszett fejszéjének nyele fordúljon, kénytelen volt azt egy agarász ispánnak kutyái’ számára egy zsák zabért általengedni; Lőcsláb’ egyik tátosát pedig, épen midőn kivezetné, a’ lezuhant ól rokkantotta meg. Azonban a’ két megmaradott ló hamar össze tanúlt ’s a’ szekérnek tökéletesen megfelelt, melly szinte csak úgy vala hasznavehető, ha kettőből állítatott össze; mert Lőcsláb’ szekerének két kerekei agyban ingadoztak, Jankóénak ezen fölűl még tengelye ’s oldala is eltörött; de a’ kettőből egy alkalmas jármű kerekedett, melly csak abban nem hasonlék egyéb szekerekhez, hogy kerekei össze vissza lévén cserélgetve hol egyik hol másik oldalán állott magosabban; de azért épen olly kényesen csikorgott, mint akarmellyik baranyai szekér. Vassal épen nem láták szűkségesnek megterhelni; az könnyü, ékes menetelét csak gátolta volna. Hogy konyhát együtt tartottak, már látók. A’ gazdaság’ egységéhez még az is tartozott, hogy Lőcsláb jobb szemét vastag hálog borítván, Röhögi a’ nagy eséskor bal szemét elvesztvén, szinte csak kettejüknek volt egy pár egészséges szemök, mellynek Lőcsláb’ bölcs elintézése szerint úgy vették teljes hasznát, hogy midőn együtt utaznának, Jankó jobb, maga pedig bal felől mendegélt, ’s mig az a’ felvidéket tartá szemmel, ő az alsóra fordíthatá osztatlan figyelmét. De, a’mit előbb illik vala mondanunk, együtt nevelék Petit is, a’ két ház’ fiát, ki már surjány gyerkőcze^* volt, ’s egyszersmind a’ legvásottabb az egész környéken. Azonban őt az atyai háznál ritkaság volt látni, hacsak valami latorsága miatt menedékkeresés végett nem, vagy, hogy valami csínt tegyen, a’ miben mester vala; azért is bár milly különböző sejtéssel bírt a’ két koma annak eredete felől, abban teljesen megegyezének, hogy a’ fiú semmire kellő, ’s hogy gondjokat róla végképen levegyék. Erre Petinek nem is volt szüksége; annyira elmerűlt ő most a’ szüret’ ’s kukoriczafosztás’ gyönyöreibe, a’ mesék és dalok’ tündér világába, ’s a’ kósza élettel olly igen megbarátkozott, hogy honn számot épen nem tarthattak reá. Miért a’ két gazda, minden aggodalom nélkül a’ holló fiú’ elélése felől, megindúlt kanászkürtöléskor, ’s a’ falu’ határait, ha nem szinte villámgyorsasággal is, maga után hagyá.

Már jól fenn volt a’ nap, hogy Baranyának hegyei között a’ mohácsi sík fölött egy kétlovas kocsi mendegélt, mellynek veszedelmes csikorgását varjak hollók kársejtő zajgással kísérték; a’ szajkók felrikkantának, a’ merre ment, ’s egész erdő lázadásba jött madaraival. A’ kocsi lassan ’s talán igen is kéjelmesen látszhaték haladni, ha az ülésbe mélyen elsűlyedt kocsisnak vesződései, a’ sűrű még is sikeretlen ostorozások el nem árulják vala, hogy a’ sebesebb haladás nem az utazókon múlt. „Hogy meg nem zápultatok még tojás korotokban! károgjatok, hogy megfuljatok belé! Hogy isten’ haragja mindig varjat fojtogasson és hollót és mindent a’ mi feketében jár! Károgjatok a’ sátán és lucziper’ nevében! Tán lóhúst érzetek? kellene? károgjatok, hogy elveszszetek belé!” Igy ’s így kiáltoza fel, midőn egy sereg varju fejük fölött károgva elcsapott, türödelmét vesztve, egy hosszu sovány alak, melly hátúl a’ tisztesebb kukoriczaszár ülést foglalá el, ki egyébiránt magas sivány süvegébe, mellynek tetejét egy megfordított kurta szárú pipa koronázá, egész orrig el vala merülve. Azalatt a’ kocsis szüntelen csettegetések ’s ostorcsapások között szólogatá Szellőt és Tündért; mert ezek fület farkat eleresztve a’ neveikben fenn maradott ősi dicsőségről végkép meglátszának feledkezve lenni, készebbek akarmelly gyalázatos kínszenvedésre, mint hogy haladjanak. Már is minden ostorcsapásra rugással feleltek ’s vég erejöknek ezen kinyilatkoztatása jelenté, hogy tovább általán fogva nem akarnak menni. Szellő ugyan is olly bágyadt vala, mint az elcsüggedett szerelem’ utósó nyögése, ’s Tündér, dicső nevének egészen ellenére, még csak nem is mozdult. „Szálljunk le koma, szóla most a’ hátúl ülő, ne hajszoljuk tovább lovainkat (ez igen bajos is lett volna); a’ hegy különben is közel van ’s mig oda gyalogolunk, lovaink legelészhetnek.” A’ kocsis a’ szólóra bámészan tekinte, mintha kérdené: hát ha elviszik a’ lovakat? A’ szóló azonban kinyujtá egyik lábát a’ kocsiból, melly azonnal földet ért, a’ nélkül hogy ő ülését elhagyta volna. „Soha se aggódjék keed János koma. Ki bántaná itt lovainkat az isten’ háta megett?” így folytatá beszédét: a’ kocsit huzzuk be ide a’ fák közé, a’ lovak hadd mászkáljanak. Csak szálljon keed le bízvást, János koma.” Ezalatt kinyujtá másik lábát is ’s lassanként leszállott, vagy is inkább elvált a’ kocsitól: mert úgy látszék, mintha minden tagját különösen szedte volna ki belőle. „No hát szálljunk le.” felele a’ zömök kocsis, széles kalapja’ kajláját felütvén szeméről ’s mint a’ karika leperdüle üléséből, egészen ellenkezőleg a’ vontató hanggal, mellyel szavait ejtette. Majd a’ lovak’ elébe állott ’s olly hatalmasat rántott a’ szegény párák’ üstökén, hogy azok szinte térdre rogygyanának. A’ lovak csakhamar ki levének fogva a’ kenderhámból ’s neki korbácsolva, hogy legeljenek; a’ kocsi betaszítva a’ fák alá ’s utasaink indulóban mindenik egy vastagon össze vissza toldozott zsákot terítve vállára. A’ zsák épen illett öltözeteikhez; az egy pár tüszögő bocskorból állott, ’s üngből és gatyából, mellynek fehérítetlen vászna csaknem zöld volt az újságtól ’s pozdorjás szálaival eléggé csiklandó, ha viselőinek elkérgesedett bőre azt érezhette volna. Az elválhatatlan iszákot oldalaikon egy általvetett posztószél tartotta; de fejeik’ födözete még is különbségre ’s ha szabad mondanunk, néminemű elsőségre mutatott az egyik félről; mert Lőcsláb (ki nem fogja gyanítani, hogy ő az egyik utazó?) süvegesen volt, míg Jankónak fejét egy bágyadt széles kalap fedé, mellynek kajlája egyik felől zsineggel vala felcsaptatva. Így felkészűlten megindultak utazóink, Lőcsláb nagy gondolataiba elmerűlten ügyetlen lábszedegetéssel, Jankó gondolatlan andalgásaiba sűlyedve, de annál derekasabban lábalva, olly mély és rejteményes hallgatással, millyen csak a’ nevezetes merényhez illheték. Mintegy rövid félórai ballagás után egy völgytorkolathoz érkezének. Ott egy magasra kivágott elejű puszta pincze állt, mellynek beomladozott garádja gyászolá régi elhagyatottságát. „Itt volnánk” monda most Lőcsláb, nem minden döbbenés nélkül, „ha isten is úgy akarná!” ’s leveté hátáról a’ zsákot, nem mintha terhelte volna, hanem alkalomúl, hogy a’ merész munkához elegendő lélekzetet vegyen. Jankó merőn és határozatlanúl nézett, nem tudva, hol kelljen a’ dolgot elkezdeni.

Azonban Lőcsláb egy két pillanat után elég bátorságot vőn a’ bíztatásra ’s így szóla komájához:

Lőcsláb. Koma, tudja-e keed, hogy már itt vagyunk?

Röhögi. Hát!

Lőcsláb. No ha tudja keed koma, az igen szép dolog, hanem hajoljon keed csak meg egy kicsint. – Jankó a’ mennyire törzsöksége engedé, meghajlott. ’S nézzen keed be az üregbe. – Jankó benézett – „Mit lát keed ott benn?”

Röhögi. Mit-e?

Lőcsláb. Mit hát a’ milliomadtába! mit lát keed ott benn, ott a’ pincze’ közepén?

Jankó mindent akara látni ’s komája’ unszolására meglátta volna még a’ láthatatlant is: de a’ fölötte nagy akarás elméjét megfosztotta minden gondoló, és kigondoló vagy is költő tehetségtől. Vigyorgott tehát ’s vigyorgása Lőcslábot észre hozá, ki is azonnal lelépe lelkesedése’ széditő fokáról ’s így folytatá szavát: „Törölje keed ki szemeit János koma, ’s nézzen keed oda az üreg’ közepére.” – A’ nap épen besütött a’ pincze’ szelelőjén, ’s benne egy fehér pont látszék rezgeni. – „Ott koma, ott, hol a’ világosság látszik, ott van az arany por!” Jankó vigyorgással ismételé a’ szót. „Arany por koma, vagy arany homok, vagy arany föld, ahogy jobb’ szereti keed, az az a’ világi kincs, miből úrrá leszünk.” Röhögire nézve már minden el vala enyészve, ő most egészen a’ pincze’ belsejébe tapadott szemeivel ’s Lőcsláb folytatá a’ mesét, mellyet gyermek-korában halla; de mellyet élemedett kora a’ csodálatost mohón szerető eszében valóvá érlele. A’ sok furcsát, réműletest, csodást végre is avval zárá: „hogy egész hegy csupa arany belűl. – Jankó fejével már az üreg torkában vala – ’s hogy végre hozzá is kell fogni, mert az idő eljár.”

„No hát menjünk, monda vigyorogva a’ boldog természetű Jankó ’s megindúlt, nem mint isten’ képére teremtett állathoz illik, két lábon; hanem négykézláb az oktalan állatként, de annál sikeresebben, mert fenn állva a’ torkolat’ alacsonsága miatt épen nem mehetett volna. Most Lőcsláb sem védheté magát a’ hőskedűség ellen, előre forditá iszákját, hogy fenn ne akadjon, ’s nagyobb bátorságnak okáért egy kést ránta elő tág csizmaszárából ’s a’ koma után mászott. Azonban alig haladott a’ torkolat’ közepéig, hogy Jankónak kétségbe ejtő ’s bajborzasztó ordítását hallá. Röhögi tudniillik már egészen bejuta ’s föl is egyenesedék az eléggé tág ’s magas üregben, midőn annak egyik oldaláról vamelly rémállat szemébe pislogott. Ez hagyján; de a’ rém nyugtalankodni is kezdett, mint kinek birodalma meg vala támadva. Most szarvai is fel-ötlének a’ derűs homályban ’s Jankó, ki mindenkép ember vala talpán, egy fülhasogató ordításban adá bátorsága’ jelét. De a’ szörnyeteg nem várá be a’ megtámadást, hanem egyenesen a’ torkolatnak ’s az útban álló Röhöginek rohant. Lőcslábnak meg alig vala ideje a’ fenn megírt ordításra kitelhetőképen megijedni, midőn Röhögi, egy az előbbinél még hatalmasabb bődűléssel a’ rémállattól fellöketve eldőlt. Egy rohanat ’s a’ szarvas szörnyeteg már Lőcsláb’ oldalát korholta, holott a’ szűk torkolaton a’ két test megszorúlva, sem ki sem be nem mozdulhatva sokáig kinos küzdésben vala ’s a’ nyögés ’s ordítozás közönséges lőn. Az állat kimenekedék; de helyette most Jankó nyomúlt a’ torkolatba, ki épen nem jól kezdé magát érzeni a’ belső magányban. Úgy tetszék neki, mintha az egész bércz rá készült volna omolni ’s mit valaha boszorkányokról, kísértetekről, gonosz lelkekről és csoda állatokról hallott, most az egyszerre világos képpé alakult eszében. Most sejté először, hogy titkos hatalom is van ’s ez annyira megrenditette bátorságát, hogy egyedűl ön mentségéről gondoskodnék. Ugyanazért olly mohón kezdé magát által fúrni a’ torkolaton, hogy Lőcsláb komát is minden nyöszörgéseinek ellenére magával ragadta. De a’ végzet még nem akará kínjaiknak végét. A’ pinczeszáj még szűkebb volt, mint befelé a’ torkolat, miért is ott újra fenn akadtak. Nem festőileg szép ugyan; de minden esetre mulatságos lett volna látni ezen vég vergődést. Lőcsláb épen akkor ére ki hátfelével a’ lukból, midőn hosszú póklábai között egyszersmind Röhögi’ borzas feje is előtünt, mellyben az erőködéstől megborúlt savókék^* szemei sült veres hajmaként szilajúl forogtak. Ő tudniillik rohantában egészen komája alá fúrta magát ’s annak hátával minden kímélet nélkül horzsoltatá a’ pinczetorkolatot ’s most épen azon munkában izzadott, hogy annak lábai közűl valahogyan kimászhasson. ’S ő csakugyan kiküzdötte magát; de most történetből-e, vagy hogy erősen megizgattaték, tompa zuhanással beomlott a’ pinczetorok ’s az illethetetlen kincseket a’ mohó emberek’ szemei elől örökre elzárta; a’ mi pedig fő veszteség vala, a’ szerencsétlen Lőcsláb is ott nyomatott, fejét tudniillik ’s kezeit földomlat borítá. Azonban Röhögi váltig hű bajtárs maradott. Még jól ki sem törlötte szemeit, már is bajtársa’ megmentéséről szorgoskodott; a’ mit nem gondola ügyesebben véghez vihetni, mintha annak hosszu lábait össze fogja ’s őt azoknál fogva kirántja halálos fektéből. A’ kirántás megesett, de nem minden erőtetés nélkűl: Lőcsláb komának nyaka derekasat roppant. Most őt Jankó egész hosszában a’ gyepre kiteríté, hogy kinyugodja magát ’s Lőcsláb – hála az áldott természetnek – éledezni kezdett. Hihetőleg fejét az omlásnak igen csekély súlya érte; de előre nyujtott kezei el lévén nyomatva, magán azokkal nem segíthetett. A’ fris levegő elakadt életmüveit csakhamar munkásságba hozta. Egy hathatósát tüszszent legelőször is, azután fútt és tüszkölt szakadatlanúl, mint az utazó koldusnak bocskora, mig a’ port szájából ’s orrából lassanként kitüszkölte. Majd felült ’s mint afféle kárvallott ember, öklével törlé ki szemeit. Majd lábait emelgeté, mintha kémlené, megbirhatnák-e még? ’S miután mindent jó karban talált, lassanként fölszedte magát a’ földről, még mindig gyanakodva, hogy talán valamellyik tagja elmaradott. Szegény Lőcslábnak lelkesen roszúl kell vala lennie; mert még legtehetősb része a’ nyelv is, mozdulatlanúl vesztegle szájában. Jankó azalatt minden idejét hallgatásra ’s bámészkodásra forditotta, ’s azt látszék várni, hogy föleszmélt komája, kinek uralkodását már megszokta, gondolkodásának tárgyat ’s arányt adjon; de nem csekély rémületére az folyvást hallgatott. Illy elhagyatottságában Jankó ki nem kerűlheté az öngondolkodást, azért is minden figyelmét a’ környületekre veté, hogy azokból valamit szóba foglalhasson. ’S a’ szó felhangzott, ridegen, mint Nóé’ hollójáé, melly a’ bárkán kivűl a’ sivatag világban maga kalandozott.^* „Vér!” monda szörnyűködőleg Jankó, a’ gyepre lemutatva ’s Lőcsláb felriadott ábrándozásiból; mert valólag fris vérnyom tünt fel az ösvényen, melly egy bokor felé vive. Legelőbb is magát vizsgálá meg Lőcsláb, nem maga-e a’ vérnek kútfeje? de noha ruháján itt ott vérfolt mutatkozott is, arcza pedig olly vérevesztett és halovány volt, mint a’ cseppentett tök mag, még is testét sértetlen találta ’s a’ vérnyom egy általok nem járt táj felé huzódott. Olvasóink már eléggé tudják ezen jeles pár’ beszélgetése’ módját, azért is annak előadásával türelmöket nem teszszük tűzpróbára. Nem mondjuk el, hogyan kanyarított a’ dolgon Lőcsláb, hogy tekintetét ezen csúfos eset után tovább is fenn tartsa; elhallgatjuk, hogyan mesterkedett a’ rászületett kiváncsiságnál fogva komáját arra bírni, hogy a’ vérnyomon indúljanak egy talán új, váratlan szerencse’ felkutatására; de azt már szükségesnek tartjuk elmondani, hogy a’ vérnyomon, noha minden egymásba kapaszkodás nélkül, csakugyan megindúltak ’s hogy végre fenyűbokor mellett egy vérében vonagló kecskére találtak, mellynek nyaka felhasítva ’s szügyében egy markolatig elmerült kés vala. Lőcsláb ugyan el nem mulasztá mondani, hogy az ördögnek is kecske lába van – ’s a’ már egyszer megfélemlett Jankó nem kévessé borzadozott e’ fanyar gondolattól – de mivel ez állat egészen kecske volt, még inkább, mivel annak szügyében tulajdon késére ismert, legesleginkább pedig mivel az ördög halhatatlan, a’ kecske pedig már is utósót vonaglott, annyira kiokoskodá végre a’ valóságot maga előtt, hogy az állatot végre valóságos bakkecskének látta, hitte és vallotta. A’ szegény kecske tudniillik, isten tudja miféle kandiságból (vagy talán a’ pinczeoldalának valami sós ízét érzette,) a’ puszta pinczében igen járatos volt. Vesztére ott mulata mostan is, ’s kirohantában a’ felijedett Lőcsláb’ késének ment, ki azt hegyével be felé kezében tartotta. A’ boldogtalan állat e’ szerint, úgy szólván, maga végezte ki magát ’s az elréműlt Lőcsláb észre sem vette, midőn kése kezéből kimaradott. Most ismét egy kettős beszéd következék, mellyet azonban Lőcsláb csaknem egymaga vitt, a’ felett: szabad-e, illő-e, vagy is inkább bátorságos-e a’ kecskét magokévá tenni? ’S miután Lőcsláb megmutogatta volna, hogy a’ kecske önként ment a’ késnek, hogy azon fölűl őket szertelenűl meg is károsította; de mivel az is meglehet, hogy ura hagyott, bitang jószág; – mert különben hogy mászkálhatna egyedűl illy félremaradt helyen? – végre pedig mivel senki sem látja, – elvégezteték, Jankónak szokatlanúl kevés rávigyorgásával, hogy a kecske isten ’s ember előtt övék. Azonnal neki is állt Lőcsláb, minden irgalom nélkül felvágá hasát, komáját szólítván, hogy együtt a’ kocsihoz vigyék. Jankó egy kis vonakodással fogott a’ munkához; ő ezen kalandban két igen veszedelmes tudománynyal gyararapodék, avval tudniillik, hogy ördög, vagy gonosz lélek is van ’s hogy az ördögnek kecskelábai vannak; különösen pedig ezen kecskéről nem igen jó vélekedéssel volt; mert ha igazi kecske, hogy döntheté őt le lábairól? De mivel komája már neki gyürközött, ő sem vonakodék tovább ’s vissza indultanak. Elfeledve kincset és aranyport legfőbb gondjok (azaz Lőcslábé) az vala, hogy a’ vadat a’ kocsira szépen feltakarítsák ’s a’ világ’ kiváncsi szemei elől galyakkal ’s gunyáikkal elfödjék. Ez meg is történt. A’ kocsi előhuzaték rejtekéből, minden készen az elindulásra; de, oh morgadalom! ló nem vala sehol! Hiába minden fürkészés, minden sopánkodás, sőt néminemű szitkozódás is, sem föld sem lég nem adá elő lovaikat. Szellő és Tündér nem valának többé. Megtetszék-e nekik az arany szabadság, vagy ők tetszének meg valami bujdosó legénynek, vagy végre a’ fatalis (kár hogy erre nincs magyar szavunk) hollók riaszták el őket, elég hozzá, hogy nem kerűltek meg. Mi tevők lennének? Betelik rajtok az íge: szekéren ment, gyalog jött; ’s a’ mi több, még a’ szekeret is magok után kelle hurczolniok, a’ mire egy rövid falatozás után rá is fanyalodtak. A’ menetel ugyan, ha veszedelmet nem is, de gyalázatot ’s kicsúfoltatást vonhata maga után; de ők úgy intézék bölcsen a’ dolgot, hogy nagyobb részt éjjel vagy úton kivűl jártak; ’s így szekerök keserves csikorgatásától, mint valami rosz lelki ismerettől ’s néhol a’ pásztor gyermekek’ ujjongatásaitól kísértetve minden egyéb nevezetes viszontagság nélkül elérték a’ boldog, az enyhadó hajlékot.

A’ lovak’ vesztesége Lőcslábnak még egy kis fejcsóválásába ’s dünnyögésébe került; de a’ boldogabb véralkatu Jankó igen meglepő ’s csaknem örvendetes fordúlat gyanánt vevé, hogy a’ lovakat nem kelle kifogni.

De végre ennyi fáradalomnak gyümölcsöznie is kellett. Kevés pihenet után, azonban óvással, hogy valaki észre ne vegye a’ dolgot, levéteték a’ kecske a’ szekérről, lefejtett bőre kifeszíteték kertben a’ fára, Jankó borért indúlt a’ pinczébe, Lőcsláb előrántá az egyetlen egy bográcsot és szakácskodott: mind olly készületek, mellyek nem mindennapi tort hagyának várni. ’S nem tartjuk tovább függőben olvasóinkat, a’ vacsora csakugyan bekövetkezék; de gazdálkodásból ’s mert szép idő vala, mécs helyett a’ hold’ világánál ’s künn az udvaron. ’S a’ „jóra roszra szövetséges két barát” a’ felségesen párolgó bográcsnak késeikkel és fakanalaikkal teljes becsűletet tőnek. A’ sors nem akará, hogy ezen sikeres lakoma szerencsésen végbe menjen. A’ legbuzgóbb falatozásban voltak még – a’ jól lakásnak alig közepe’ táján – midőn az est’ méla csendéből egy kísértetes mekegés hangzott fel. „A! koma,” szólt a’ legelébb feldöbbent Lőcsláb, „keedből a’ kecske szólt.” Jankónak a’ hatalmas koncz, mellyet épen kenyerére tőn, kifordult kezéből, állmozgása elakadt, szemei elmeredének: a’ kecskelábú ördög ötlék elméjébe. Másodszor hallaték a’ mekegés, ’s a’ két evő társ egy pillantatban talpon vala, ’s midőn a’ kert felől, hol a’ kecskebőr kifeszítve volt, mozgást ’s a’ kórók’ zörgését hallanák, maradhatlannak érzék magokat; cserben hagyva bográcsot ’s lakomát, sietének elhagyni a’ házat, hol, mint vélék, az ember’ örök ellensége, a’ megtestesűlt sátán, nyugalmok ellen pártot esküdött. Hozzá járúlt a’ súlyos öntudat, a’ nem igaz keresmény’ érzete. Azonban alig haladának száz öreg lépést, hogy a’ mekegés fülökben elhangzott ’s a’ hirtelen támadt félelem épen olly hirtelen elcsillapodék. A’ megízlett jónak fennmaradt kivánása, a’ félig éh gyomornak ellenvetései döntögetni kezdék a’ rémület’ óriási bálványait. ’S Lőcsláb téregető okoskodásai után az egész dolog álomnak ’s bohóságnak magyaráztatott. Vissza lopózának tehát a’ komák, magok előtt is titkolni akarva, hogy megfutamodának, még inkább azt, hogy minden józanodások ellenére is még alkalmas rettegésben voltak. Visszautjok háborítatlan ’s minden folyvást csendességben vala; közelebbről tünének fel a’ két ház’ ismeretesb környékei, ’s végre az udvaron a’ szívemelő bogrács; de oh halál! a’ bogrács mellett egy sötét szarvas alak ült, háttal a’ közelítők felé, melly mintegy boszút állva azon illetlenségért, hogy vacsorára meg nem hívatott, faldosni látszott a’ hátra maradt darabokat. A’ kecskebőr! kiálta elámúlva Lőcsláb; de a’ kecskebőr nem hagyá boszúlatlan haborítatását, sűrű mekegések között fölemelkedék ’s a’ megriadt ’s futásnak eredt lesők után indúlt. Mekegés hangzott most hegyen völgyön szünetlenűl a’ szaladók után ’s mentek irány nélkül a’ kecske’ gyilkolói, merre őket az ijedség ’s lábaik viheték. Már nagy útat tettek, midőn egyszerre emberi hang üté meg füleiket, hasonló a’ sírva könyörgő gyermekéhez, mellyre mindketten akaratlanul visszatekintének; de ez csak nevelé ijedelmöket, a’ kecskebőr két lábú alakká változva, sírva és bőgve kiáltozá „vigyen keetek engem is!” a’ mi őket csaknem őrűletbe hozá. Vég erejök’ feláldozasával futának most észméletlenűl, talán kifutandók széles e’ világból, ha egy kis bokron egymásba ütközve össze nem rogynának. E’ helyezetben már a’ halál’ iszonyait várták; mert az ütődés olly kárhozatosan jóltevő vala, bogy midőn erejöket végkép el tompítaná, visszaadta nekik a’ kinos eszméletet. Életök most olly keserű vala, mint a’ kérgeibe szorúlt keserű mondoláé, olly keserű, mint maga a’ keserűség, de olly mód nélkül keserű, hogy azt hasonlítani sem lehet. E’ szánandó állapatban nyögtek néhány pillanatig, lélekzsugorodva, szembehunyva ’s fület nem billentve, ’s még sokáig az üldöző hangokat vélték hallani, még előttök káprázott a’ kecskerém’ alakja. Azonban a’ csalódás soká nem tarthatott. Fülök, szemök lassanként neki bátorodék olly mit nem látni ’s nem hallani, a’ mi nem volt, ’s a’ mély csend, a’ szelíd hold’ világa végre elhiteté velök, hogy bátorságban vannak. Ezen fölűl szertelenűl megviselt tetemök nyugodalmat kívánt, miért is azon helyen, hol elhullások történt, nem sokára el is szenderedének, képzelhetni, miféle álmadozásokkal; de olly hosszan és szívesen, hogy a’ jól felhaladott nap már arczokra pirított, mikor fölébredtek. A’ boldog vérü Jankó már alig emlékezett a’ múlt napi halságokról, a’ mi körűlbámészkodó szemeiből nyilván kitündöklött; de annál súlyosabb gondok maradának Lőcslábunk’ igen is hű emlékezetében, ki most valóban nem tudta, hová legyen. Olly vala most az ő szelleme, mint az újonan megszállt ház, mellyben a’ bútorok ide ’s tova rend nélkül állonganak, alig engedve utat a’ beköltöző gazdának, hogy közöttük járhasson. Feje csüggött, mint elfonnyadott szárán a’ kobak ’s azon sok felséges gondolatból, mellyel elméje egyébkor áradozott, most csak egy sovány, csak egy hétköznapi ötlet sem csillámlott elő. Czéltalan merengéséből végre is – a’ mi alig hihető – Röhögi vette ki. „Gyerünk haza!” monda ez elmúlt kínjai’ mámorában. „Haza!” kérdé fölijedve Lőcsláb ’s gyanúsan körűl tekingete. „Haza, János koma? tudja-e keed, mi az, haza!?” ismételé üres lelkendező hangon. A’ világ olly nagy, olly véghetetlen; de nekik széles e’ világon csak egy tanyájok van, ama’ kicsin, de kedves lak, holott egyedűl nyilhatnak számokra az élet’ virágai. Virágai? igen is, virágai; mert nem virágzik-e a’ kóró is míg fiatal? Az elhatározásnak, mert választás nem marada, igen hamar kelle következnie: mentek; mert menniök kellett, ’s haza, mert máshova nem lehete. ’S rég idő óta most Jankónak, az együgyűbbnek tanácsa követteték ’s nagy kérdés, nem vitt-e nagyobb boldogságra, mint a’ felette is bölcs, de nyúgtalan Lőcslábnak kapaszkodásai?

Visszamenet – útokat mindenütt csak torony iránt vették – véletlen egy széles ’s már begyepesűlt gödörre bukkantak, mellyben, oh csoda! Peti, a’ megtestesűlt Peti a’ szürettől még most is szurtos arczaival, hanyatt fekve édesen szúnyadott, pőrén és borzasan, mint az ágról szakadt; alatta egy kecskebőr elterűlve, mellynek szarvai homlokát árnyékozák. Döbbenve álltak el a’ komák, igen hajlandók újra kezdeni a’ futamodást: de Peti latorságra bélyegzett alakjával félre ismerhetlen vala; ő volt, a’ gonosz csont, ’s a’ kecskebőr ugyanaz, mellyet Lőcsláb a’ kertben kiakasztott. ’S már most fogja érteni olvasóm, – ha csakugyan találkozik, ki a’ pedestris Musának^* ezen andalgásait végig olvasni méltónak tartotta – az egész történetet. Peti tudniillik, ki az atyai ügyelet’ határain kivűl már megunta a’ kalandozást, vagy tán csupa kiváncsiságból ’s változatosság’ kedveért, egyszer végre rá szánta fejét, hogy az ősi házat megtekintse. Egyenesen szembe nem mervén menni elszokott ápolóival, most is, mint többnyire, úgy akara a’ kert’ vagy ház’ valamellyik környékéből elősompolyogni, miután valami csíntéttel megérkeztének jelét adta ’s magát úgy szólván meghonnosította volna. A’ csíntétekért rendszerint meg volt a’ leczke, hol több, hol kevesebb ütlegekből álló, mint azt maga a’ csín, ’s a’ komák’ szeszélye hozá. Ezen leczke azonban igen jótevőleg szokott Peti’ környűleteire hatni; mert az által mintegy újolag beavatottnak érzé magát ’s felhatalmazottnak arra, hogy magát a’ becsűletes család’ (familia) egyik kiegészítő tagjának tekintse, ’s a’ félbe szakadott ismeretséget néhány pillanati fejlesütés után ismét helyreállítsa. Az új csíntét’s a’ rá mért bűntetés fölmenté őt a’ gondtól, hogy régiebb torlatlan maradt csíntéteiről ’s hosszas elmaradásáról számot adjon, leginkább pedig azon tehertől, hogy magát bemutassa, a’ mi neki, mivel szilaj vadságában más felől igen szemérmes ’s emberfélő volt, még apja iránt is nagy kínjába kerűlt. Azért ő ezen megjelenés módjától ritkán tért el, nem mulasztván el, távoztát is hasonló tétekkel koronázni, hogy a’ verés’ félelme miatt a’ háztól elmaradni annál több ürügye legyen. Már egy illy ficzkónak épen nem vehetni rosz néven, ha ő a’ komák’ visszatérése’ estvéjén a’ kert’ kórói között megjelenik, a’ kiterített kecskebőrt hátára veszi, ’s magát mind addig meghúzza, mig pajzánykodására alkalom adódnék. ’S ez el nem maradott. A’ két koma vacsorához ül ’s ő – kecskebőrben mit tehete természetesben? – mekegni kezd, hogy ez által honn létének néminemű jelenségét adja. A’ mekegésnek váratlan sikerét látva, nemde ismét mind természetes a’ mit cselekedett? hogy a’ párolgó bográcsnak neki ült, ’s hogy a’ visszatérőket újra megriasztá? Végre mert az út ’s éj’ ijedelmei megszelidíték, megbánja tettét, sírni, könyörögni kezd; de azok nem hallják, nem értik, ’s szivök inokba szakadván még inkább szaladnak, ő kifáradottan a’ gödörbe telepedvén elaluszik. Most pedig íme a’ lábdobogásra altából felnyujtózik; ’s a’ szégyen’ haragjától fölgerjedett apa, sőt még a’ koma is, már epen döngetni akarják, midőn bámulva észreveszik, hogy a’ kecskebőr hátán ’s haján ragadt. A’ gyermek végkép felocsódván sírni ’s könyörögni kezd, hogy a’ kecskebőr derekához forrott ’s hogy haját annak szarvai alól elválasztani nem bírja. A’ harag szánakozásnak ád helyet. A’ jó emberek most minden gondjokat arra fordítják, hogy a’ fiút a’ kecskebőrből valahogy kifejtsék. Legelébb is haját nyiszolják el késeikkel, a’ mi Petinek nem kevés arczfintorgatásába kerül, majd közelében egy kenderáztatóba fektetik, hogy a’ bőr lassanként felázván testétől elváljék. ’S így viszik haza bágyadtan és piszkosabban, mint valaha; a’ kecskebőrt az ajtóra szegezik örök intő ’s emlékjelűl, hogy a’ nagyravágyás bűn ’s hogy a’ másét, ha szinte kecske volna is, bántani nem szabad.

Még ők sokáig élték együtt a’ barátság’ szelíd örömeit, sokáig voltak a’ falu’ urainak levélhordozói; de jámbor életökben ’s gazdálkodásokban semmi nevezetes ezentúl nem történt, hacsak azt nem tartja a’ netalán még eddig is hű olvasó figyelemre méltó változásnak, hogy az elveszett két ló helyett későbben egy szamarat vettek ’s a’ mindinkább rozzanó kocsiból taligát csináltak. Petit azonban eszére hozta az utósó csapás. Elhagyta előbbi kalandozásait; megmosdott, iskolába járt a’ tél’ derekán, őszkor és tavaszkor beállott a’ szántó gyermekek’ sorába, ’s még ugyancsak ember válhatik belőle, – ha isten is úgy akarja.

 Coriolan, saját névvel Caius Marcius, egyike vala azoknak – mint a’ történetek’ ismerője előtt tudva van – kik a’ néphatalom’ emelkedését ’s a’ tribunusi tisztséget Romában irígy és boszús szemmel nézték. Különben szerencsés hadvezér, bátor bajnok, az ősi törvényeknek gondos őre és védője, de lelke aristokratai gőggel teljes, ’s kész túlságokra vetemedni csakhogy a’ nép’ befolyását a’ kormány’ dolgaiba akadályozhassa. Innen azon szigorú ’s egyszersmind éles beszédek, mellyeket egy ’s más ízben a’ demokraták ellen a’ tanácsban monda, olly tűzzel ’s kimélet nélkűl, hogy a’ nép végtére elveszté türödelmét ’s boszújában saját gyűlése elébe idézvén őt, hazájából örökre számüzé.

A’ hontalant, az idegen földön bujdoklót, a’ Volscok^* (Roma’ kérlelhetlen ellenségei) nem csak szívesen fogadák magok közé, hanem egyszersmind polgári joggal megajándékozva seregeik’ vezérévé választák, ’s Roma ellen küldék. A’ korának másatlan elméjű bajnoka beüte Romának és frígyeseinek tartományaiba, foglala és dúlt, ’s könnyeden keresztűl rontva minden akadályokat egyenesen Roma’ kapuihoz szállott, a’ hálátlan hazát, melly annyi fényes szolgálatait számkivetéssel jutalmazá, véres ostrommal büntetendő.

Azon verseny, melly a’ patriciusi és póri rend között a’ hatalom’ elsősége miatt rég forrt, most vala a’ legnagyobb buzgásban, midőn Coriolan nem vélten ’s váratlanúl meglepte a’ várost. A’ pártos nép nem akara, a’ lovagrend nem vala elégséges ellene fegyvert fogni; ide járult az, hogy ismerve, mi gyakorlott ’s ügyes hadvezérrel kellend mérkőzni, mindenki vonakodott a’ vezéri tisztet elvállalni, ’s a’ büszke republicanus nép odáig juta, hogy számüzött honfia előtt meghajolva kérelemre kell vala fakadnia. A’ tanács követségeket külde egy és más ízben, hogy az ellenséget megkérlelvén békekötésre birhassa: de a’ megbántott lélek el vala tökélve a’ boszúra ’s nem engede semmi kérésnek mind addig, míg Veturia és Volumnia – amaz anyja ez nője Coriolánnak – látva a’ véginséget, az elrémült Roma’ első rendű hölgyeinek kíséretében a’ táborba nem jőnének, hol kérelmeikkel, esengéseikkel a’ rémítő bajnok’ sziklai keménységét meglágyítva, honokat az ellenségtől megszabadíták.

E’ rajzolaton itt azon szempillantatot fogá-fel a’ müvész, midőn Coriolan anyja’ lelkes, érzéseket rázó szavaitól ostromolva elhatározatlanúl küzd a’ honszeretet, a’ fiúi érzés, ’s a’ kötelesség között ’s már már ajkain lebeg amaz ismeretes szó: „Anyám! te hazádnak fényes győzödelmet nyertél, de fiad’ örökre elvesztéd.” Veturia megett a’ csoportban látni Volumniát, kisded gyermekével, és Róma’ hölgyeit, kiknek arczaikból aggodalom, ’s a’ kérlelés’ esengő fájdalmai szólnak. Coriolan’ jobbján a’ Volscok’ tábornagyai állnak, csodálattól elfogódva ez érzékeny nagy jelenéstől. – Ennyit a’ kép’ magyarázatára. A’ történetet kellett vala e’ helyt adnunk okok és következmények’ pragmatikai fejtegetésével, ha…