Kis madárka, mért zenegsz felettem?
Ah! ne vedd-el égi csöndelmet.
Bájölében csak most szenderedtem,
’S újra vérzesz, újra engemet.
Szállj a’ boldogoknak ablakára,
Hol kegyesbek a’ bús végzetek,
Én e’ tájnak rózsapamlagára
Csak könyes szemekkel nézhetek.
Mint az alkony’ játszi fénysugára,
Messze száll e’ lenge képzelet,
’S nincs a’ földnek nyugtató határa,
Nem dereng sehol felé kelet.
Nincs reményem, elborúlt a’ pálya,
Elvadúlt vidító kelleme,
Itt körűlem ing a’ sír’ homálya,
És remegtet ádáz szelleme.
Halld az esti szellő’ csattogásit:
Szárnyain leng néma bánatom;
Nézd a’ terhes felhők’ áradásit;
Könnyeim, hajh, vélek hullatom.
A’ liget’ virága tőlök ázik,
Tőlök ázik árnya’ rejtekin,
Míg velem vadulva itt csatázik
Gyászfelhője közt a’ néma kín.
Vagy ha szánod bús szivem’ csatáit,
Zengj halált reája, zengj halált,
’S majd dalodnak áldom érte bájit,
Mert nyugalma messze messze szállt.
Olvadó hevében hadd zokogja
Megrepedve néma jajjait,
Bennem úgy is, hajh, csak Lethe fogja
Csillapítni a’ kin’ árjait.
Szabó József.
