Kincsem minap rózsát adott
’S még azon nap elfonnyadott;
De rózsája hadd fonnyadjon,
Csak ő maga hív maradjon.
Kincsem virágmagot szelelt,
Szóltam hozzá, de nem felelt;
Semmi az, csak azért nem szólt,
Mivel dolga sürgetős volt.
Kincsem gyakran egy legénnyel
Elnevetgél vidám kedvvel;
Isten neki, hadd nevessen,
Csak engemet meg ne vessen.
Kincsem az ajtóban állott,
’S engem látván beszaladott;
Tudom miért, ha jőni lát,
Ékesgetni siet magát.
Zörgettem az ajtón neki,
De biz ő nem nyitotta-ki –
Vigye patvar az ő dolgát,
Most tudom már, milly szívvel lát.
