Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Keresztűl utazó valék Stambulon,^* vagy inkább elutazandó, mert jó idő óta tartózkodám benne. Rokon lelkek várának Kahiróban,^* a’ paloták’ dicső városában, kik a’ puszták’ szeleitől gyakorta kérdezék, mikor érkezendik-meg pompás honába az útazó Mirza? És az én gondolatim is a’ szabadság’ pusztáiban kalandoztak, sokszor találkozók az enyéím’ vágyaival. Mindent előre küldék, vagyonomat, irataimat; a’ tenger’ szélvészeinek kényére bizám gyüjteményeimet ’s jó éjszaki szellőért fohászkodám, midőn vitorláit kiterjeszté a’ hajó. Magam maradtam csak Othman’ ünnepét megnézendő.

Az előző nap’ estéjén ünnepiesebb és ünnepiesebb lőn Stambul. Szebb pipákból füstölgött a’ dohány a’ kávéházakban, pompásabb findsákból ivák a’ kávét, a’ borozók jobban félre huzódtak, a’ mákonyozók’ homlokán a’ paradicsom’ ’s a’ holnapi jelenések’ dicsősége világosabban rajzolódék; a’ dámák, ezen szent lényei a’ hárem’ szentséges titkának, erősebben ’s szebben fátyolozva viteték magokat kikeresett hordszékeikben; az atyafiak több látogatót kaptak, ’s az Osmanlik minden természeti restségök mellett is jó számmal lábaikra keltek ’s európai szokásként körülnéztek a’ közelebb útczákon. Elüté az esti hetet, álgyuk durrantak-el a’ város’ sarkain, a’ hullámzó tenger’ szélén: ’s az ünnepi hang által mormogott Asia’ tündéribb világu halmaihoz.

Aja Sophia^* mecset előtt állék, százaktól körülvéve. Az ünnephirdető ékes hangon hirdeté a’ következő nagy napot, mint a’ megérkezett philoméla édes torokkal tudatja a’ virághozandó tavaszt. Ő alig végezé, ’s a’ toronyban szent dervisek’ éneke zendült-meg, Osmannak a’ tágas, noha megszűkebbült birodalom’ alapítójának tetteit dicsérőké.

Szép volt a’ hymnus, rezgő, harmoniával teljes, komoly ’s borzasztó, mint mikor az erdőknek mélyében napnyugatkor a’ mecset’ szent fala között csendűl-meg az ének, az előteremben szunnyadozni kezd a’ vándor, de a’ bús hangok elverik álmát, ’s térdelve késztetik kenyéradó Alláhjához fohászkodni. Az éj’ homályát ezer világ verdesé széllel; tündérfényben látszott úszni Stambul, a’ csillagok’ milliárdjának ezer fény felelt-meg a’ tükröző tenger’ két parti hosszában.

Büszkén ragyogtak a’ kelő nap’ sugáraiban a’ héthalom’ városának holdas tornyai: az orosz rezzentésből fölüdültek Sulejman’ késő unokái, ’s szokott lassúsággal kivereték magokat asszonyaik’ illattal ömlő teremeiből. Magasan lobogtak az öböl’ hajóinak zászlói, a’ különbféle nemzetek szerint különböző színüek; nemzeti lobogó is pattogott a’ szélben, a’ kelendő vízi szorgalom’ előkövete. Tarka vegyületben tódult a’ Skutariba törekvő népség a’ csendesen álló tenger felé, mellyek századokat játszottak a’ történetekbe repkedő lélek elé. Száz komp, ezer csónak szeldelé a’ habokat, pompásnál pompásabb, tarka oldalu, szőnyegezett; kényes urfiakat, fátyolozott nőket, az orosz háborúból haza jött vitézeket, frankokat, görögöket, osmanlikat, arabokat stb. vivő, ’s apró vitorláit vigan terjesztő a’ lengő szélben.

Othman’ ünnepe nevezetes a’ hivek’ országában, mellyet azonban, az Osmanlik nem az ország-alapításért ülnek-meg, hanem a’ propheta’ hitének fölvétele miatt. Nem legszámosabb csoporttal jöve ő Armenia’^* havas bérczei felől; két küzdő seregre akadt, nemes lelküen a’ gyengébb pártjára állt, győzött és seregét szaporítva belebb vonult Anadoli^* felé. Vitézséggel és fáradtsággal országot alkota, de mindegyre hitetlent. Törvényeken gondolkodék, mellyek az uj ország’ javát örök időkre megalapitsák. Ekkor – sötét éjszaka volt – jobbik szemével világosságot láta az ég’ magasában, a’ világ egy szép hajlékon terült-el, mellynek kúpjai, tornyai voltak, a’ tornyok’ tetején félhold ragyogott, a’ hajlék’ ablakain dervisek látszottak-ki, pillantataikat az egekre meresztve, szájokat, ajkaikat mintegy imádságban mozgatva. Othman’ lelkében egy illyen hajlékot építetni parancsoló gondolat villant-föl, ’s a’ látmány eltűnt szeme elől. Hét éjjel látá újra az épületet, a’ nyolczadikon elhatározá a’ megtérést, ’s országának megtérését. Boldogult szándékában, a’ kétes dolgokban tanácsot nyere mennyei fényt látó jobb szemétől, maga a’ prophéta is dicsérőleg mosolyogva mutatá magát neki. Ezer mecset, ezer hajlék zendült-meg halálakor a’ gyászkeservtől, ’s az erdők’ mélyében tápláló atyjok után sírtak a’ remeték ’s a’ szent falak’ rideg lakozói. Tarabosán megdűlvén, Edreneh elfoglaltatván, Stambul a’ hivek’ hatalma alá esvén, Brusából Stambulba hozatának Othman’ csontjai ’s ime jobb szeme hervadatlanul fénylett a’ koporsóban. Aja Sophiában tartaték egy ideig, de ott homályosodra kezdvén áltviteték Skutariba,^* Anadoli’ virágzóbb partjaira, hol fénye maig világol, ’s évenként egyszer megmutattatik az ünnepelő sokaságnak.

Az ezt nézendő sokaság ezerenként rajzik-át vámfizetve és vámfizetetlenül. A’ törökök’ nagy része Szerehét nevet visel, melly a’ dolgosabb, nyomottabb rész; a’ földet szántja, veti, a’ gabonát magának és jó részint másnak aratja, kapál, ás, vés, útat készít, katonát hord ’s kivált mióta az urak’ legnagyobbika, a’ felséges Padisah, újra alkotá hadiseregit, a’ rendes seregeket ő adja, azon kivül a’ fizetésbeli terheket megannyi gaurként hordja, viseli. A’ másik félnek Őlenegyin a’ neve, melly szabadot, ingyen létezőt jelent, hova még a’ tudósok, müvészek ’s általában a’ magát ollyannak szinlelni tudó tartozik. Ezen utósó faj a’ Skutariba menetelnél is kitűntette magát, vámot nem fizetett, de a’ többi, kinek szemén is az éh, a’ baj nézett-ki, kinek teste alig vagy durván volt fedve, kénytelen volt asperét letenni átmeneteldijban. Én mint tudós útazó, ki az ércznemnek ritkán van bővében, arab létemre is élni akartam tudósi jusommal ’s egy pogácsára szánva a’ vám-aspert, nem fizeték. Stambul’ sik partján, hol europaibbak, becsülettudóbbak az emberek, nem lön ütközésem, orrom’ hegyéről megismerték hogy tudományom nagy, és falak között szedett. De Skutari’ vároldalánál a’ jegyszedő hamar czélba vette ócskúlt turbánomat, ó, megfakult zubbonomat, ’s egy kevéssé ki is likadt sárga czipőmet, – és vámjegyet kére. Én legjobb kedvvel szemébe mosolygok, mondva; gyedohenm? az az: „miért nem?” ’s tovább megyek. Ő dúlt, fúlt, ’s távolról hallám a’ megtisztelő „rongyócz” nevezetet. Ez nagy meg-sértés egy arabnak ’s öngőgöm véres elégtételt kivánandott, ha nála alábbvalónak nem tartom a’ nyomorultat. Innét csak urának sugám-meg szolgája’ durvaságát, ki zömök testével, jól táplált hasával ült az őrszoba mellett sopháján, lábait keresztbe vetve ’s hatalmasan szipogatva basadohányát. Ő egy kicsit több emberséget tudott szolgájánál; engedelmet kért amaz nevében, a’ mit én adék, látva, hogy amaz épen nem, ő keveset tudja az embert megkülönböztetni zubbonától.

Új képek derítgeték hamar lelkemet, melly a’ hódoltatás’ boldogabb századaiba repkedett szabad szárnyain. Othmant látám a’ Bythiniát^* el-foglalót és Orchán’ győzedelmeit a’ Van’^* kékellő partja körűl. Látám Bajazet’ vérsebét Angoránál, a’ Jósa’ liliomos szélein és a’ kínos várnai győzödelmet^* a’ gaurok’ oroszlánnépén; látám a’ megholt magyarlengyel király’ gyászsirját ’s gőgöm ujra kelt. Szemeim a’ véres balkani csatákon bolyongtak ’s a’ nehéz diadalu Rigómezején.^* Stambulnál hallám az első álgyu’ eldurranását ’s a’ megvivott bástyákon boszúsan rohantam a’ védtelen városba. Soká késtem Selim’ és Sulejman’ virágzó korában megjárva az elfoglalt Syriát, a’ Mamelukkoktól elvett Egyiptust, a’ kékellő Rhodust és a’ sírok’ gyász mezejét Mohácsot, a’ hajóvivő Duna’ jajdult sik szélén. Könyezve ereszkedém a’ hanyatlás’ időszakába, midőn tartományok után tartományokat veszténk, testvérháborgások, honi háborúk, pártütések gyengítettek; nem találkozék segíteni tudó hatalmas kar, sok nemes hasztalan veszett, a’ nép nem nyert, az időtől hátra maradtunk, mig végre görögeink elpártoltanak ’s az orosz Edrehnének szent falai közé hozta fegyverét. Nem illett a’ mai vig zajhoz lelkem’ megállapodó szeszélye; riadva köszönté a’ nép a’ szélben lobogó lófarkakat, az ezüst félholdat ’s az általhozott szent zászlót, én az oroszokat tartám emlékemben ’s holdunk’ ragyogása elpirítá arczomat.

Kémlelődtem ezen változás’ oka után. Számunkat olly nagynak találám, mint mikor győzők jutánk Belgrád’ falai alá,^* karjainkat szinte olly izmosaknak mint mikor Kandiát elfoglaltuk,^* vasainkat olly éleseknek, mint mikor Moreában koponya-pyramisokat alkottunk, és még is olly alant vagyunk a’ hajdan’ magasához. És bennünk a’ hiba, valamint akkor a’ meggyőztük népekben volt. Éldelésben renyhülénk mi el, okosodás nélkül. A’ mufti – Allah bocsássa meg bűnömet! – türödelmetlenséget hirdete, holott Persa testvéreink szinte olly boldog hitüek mint mi, és a’ hitszakadások nem bizonyítanak egyebet, mint hogy a’ tudhatatlant tudottá nem tehetjük, és hogy a’ gondolkozási szabadságot mindenfelé szeretik, és egy kaptára az elméket lehetetlen verni. A’ nemmoslemineket^* gauroknak, ebeknek, pokol’ martalékainak hirdeti, és hirdetteti, pedig a’ nap – Allah bocsásd meg! – egyre hazugsággal bünteti. Ha Alláhnak képet merünk, képet akarunk adni, akkor a’ nap lesz az, bujdosó világrendszerünk’ mosolygva éltetője, és ez, az allah-erő’ ezen szép testesült képe, olly világgal néz-le elszórt imádóira Persiában, Confuccio’ hiveire^* messze keleten, a’ tudományos keresztényekre a’ mivelt nyugoton, a’ fatuskó-csókolókra Afrika’ heves térein, mint mi reánk, kik évenként buzgó ajándékot küldünk a’ szülő Mekkába. Minek ezen rabszolgák itt? Minek e’ heréltek? Lehet e egy Solimannak, egy Dsingischánnak vagy Timurnak elég joga a’ szabadság’ gyémántbélyegét lerabolni akármellyik ember’ homlokáról? És mi ezt egyesekkel, népekkel tettük. Mik az egész élet’ örömei a’ szerelem’ édes örömeihez képest? Ti a’ szerelemre alkalmatlanokká teszitek az embereket, hogy a’ világhoz ne rózsakötéllel köttessenek, hanem a’ gyomor által, hogy a’ ravaszság, embertelenség oltassék örökre beléjök, hogy ők, mint annyi ördögök az egész társaságon boszúlják-meg a’ rajtok történő méltatlanságot. A’ szerelem tesz emberivé, istenivé, ti irtjátok azt a’ szívből. A’ nagy prophéta bő példát mutatott, ha nem a’ szerelemben is legalább éldelésében, miért nektek ellenháremfalak, minek szerelemüző barlangok? A’ ki barlangba vágyódik, keres az, vagy ás magának, ha ti nem adtok is neki? – Diván gyakran tartatik ott azon csillogó tornyok körűl, túl a’ hajólepte szoros’ vizein, arany palotákban, de kik tanakodnak ott milliók javáról? Addig jöttünk a’ romlott időben, hogy a’ jogtalanok’ száma végetlenig szaporodott öngyermekeink között, a’ minden tehert vivőké, a’ haszonban nem részesülőké, kik hazátlanok lettek, kik mellett törvény nem szól, ellenök pedig az utósó basának, agának, kadiának akaratja vértörvény. Ez menjen e lelkesedéssel az ország’ ellensége ellen, ez harczoljon e a’ hadba gyakorlott orosz hatalommal, ez verje e le a’ Morea’ és Thessalia’^* erdeiben neki sanyarodott ’s a’ szabadság’ mindenható tüzében fölkelt görögöket? Ez, kinek magának is honot kellene keresnie, – vivjon rettenthetetlenül a’ honkeresőkkel? Soha sem, örömestebb megy az hátra mint előre ’s szenvedő társa’ számára áldássá kivánná elváltoztatni ezen golyót, mellyet kénytelen ellene lőni. –

A’ sötét kapuk alatt föltolakodtam a’ várba. Szörnyű volt az ember-hullámzás. A’ nagyúri palota előtt mozgásokat tön egy csapat az új seregből. A’ Valida mecset’^* pitvarában megmosám kezeimet. Osman’ mecsete felé törekedtem, hol a’ nagyúr, a’ vezér, basák és a’ birodalom’ nagyai imádkoztak a’ mufti’ éneklő hangjai után. A’ mecset előtt lobogott a’ prophéta’ ünnepes zászlója, lobogott más ezer zászló fölirásokkal, jegyekkel, lófarkokkal, félholddal. Nagy volt a’ zajgás a’ téren. Álgyú durrant-el, jelszó a’ nagyur’ kiindulására. Gyalog volt a’ Padisah, gyalog kísérék ezer nagyai. Csend lőn, kétfelé vonult a’ népözön ’s ut támadt a’ hítjáróknak. A’ nagy zászló viteték a’ Padisah előtt, utána hét lófarku zászló indult, meg annyi agától vitetve. Jöttek a’ dervisek is, egész, félturbánnal; jöttek meztelen, félig nyirt fejűek, durva zubbonúak; jöttek az Olymp’ hegyének szent remetéi, kik a’ nagy nemzeti ünnep’ dicsőitése végett elhagyák szerelmetlen barlangjokat. Most a’ mufti lépett-ki hoszú palástjában, tarka szalagokkal ékesítve; példázókkal a’ moslim’ éggel egybeköttetését; fején turbán helyett szegletes süveg volt, jobbjában fénylő, csinos, kicsin damaski vas,^* baljában zöldelő olajág, jeléül hogy a’ moslimért először harczolni kell, utána jő az ideig és örökkén tartó béke’ áldása. A’ mufti után jött négy almufti, középen egy fölnyitott biborral béllett szekrényt hordozó, mellynek emelt fenekén a’ hervadhatatlan szem vala. Előttem viteték-el a’ szekrény: gyémántokat, rubintokat láték benne; a’ szem üvegfényü vala. Minden a’ földre borult a’ szekrény’ közeletén, ajkaival csókolva azon szenthon’ porát, mellyet Othman szerze, imádva azon fényt, melly ezen szemben világita ’s az egyedűl boldogitó paradicsom-úti tanításokra vezérlett.

Minden a’ mufticsoport után özönlött: százan nem mentek önlábaikon, levegőben vitettek a’ tódulóktól. Én levegőt sajdítva a’ bástyaséták felé iramlám, onnét hallgattam a’ meg-zendülő hangát, a’ katona-fegyverek’ csengését ’s vártam a’ megdördülendő álgyuköszöntésekre. Némelly ember járt kelt itt is, fátyolozott lányok és nők lengtek alá, simultak-föl az új szabadsági szokást használva. Három igen közel jőtt hozzám; tündöklők voltak fekete szemeik, arczokon a’ fátyol redőzetlen, mosolygások átlátszó. „Este légy itt, Mirza!” mondá lassú hangon az egyik, ’s tovább mentek eltünve a’ fügék’ és akáczok’ árnyaiban. Én kérdve mondék igent szemeimmel ’s tovább lebegéseken mulattam, hamar kivánva az estet, a’ titkos gyönyörök’ hordozóját.

Gondolataim a’ lányalakokon függtek, titkaikat fölleplezni kivánva, mikor a’ hadisereg tüzelni kezdett. Recsegtek körűlem az épületek. A’ várfokon is megcsillámlottak az álgyúk, látám előgombolygó füstjöket, megrázott a’ dörgő hang ’s a’ közel ormok százszorozták a’ harsogást, a’ távol bérczeken elhalandót. Huszonnégy álgyú dörgött mindenikén a’ négy vársarknak, Stambul’ rézszörnyei először feleltek, majd a’ hajók adtak tiszteletet, távolról is látánk fölvilágító álgyútüzeket a’ fekete tenger’ partjai felől ’s a’ marmora-partok’^* hosszában, míg az utósó lökések a’ Dardanellák torokcsőiből érkeztek-meg. Csend lön reá, nem soká tartó; a’ puskák hamar elkezdtek ropogni, az álgyúk viszont dörögtek, ’s a’ távol várak mindannyiszor visszaüdvözlöttek. Ez hétszer ismételteték ’s a’ nép szétoszlott.

Délután a’ serail’ álgyúi többször megdördűltek a’ visszament nagyúr’ ebéde alatt, a’ mint Othman’ emléke éltetteték ’s a’ frank követek az Osmanok’ egészségére poharakat ürítettek. Zajosan tölt-el a’ hátra lévő napszak; kocsizások, vendégeskedés, sétálás alatt. Este felé a’ tenger fedve volt mulatozó sajkákkal, mellyek a’ szellőben vigan keringettek. Én a’ kis bujukderi erdőbe sétálék-ki Eskiudartól dél felé; az úgy nevezett tiszta csermely mellett befelé ballagtam a’ völgyben, hol négy évvel ez előtt gyakorta mulaték. Némelly változást találtam ott, mivelést, szépitést. De leginkább, egy oszlop vonta magára figyelmemet, nem régi, pyramis alakú cyprusfák’ árnyában álló, mellyen aranybetűkkel e’ szavak olvashatók: a’ bánatnak észrehozásnak, észrehozónak.

A’ táj ismeretes volt előttem: láttam azon gesztenyefát, mellynek árnyában hajdan a’ fáradt rab leroskadt, kit annyira sajnálék. Közel csorgott a’ forrás, mellynek vizéért esedezett a’ durva hajdúhoz. Itt adtam néhány ezüst darabot a’ hajdúnak, menjen a’ tengerszélhez ’s vásároljon kényére valamit magának, a’ rab’ számára pedig, ki a’ teher alatt különben kénytelen eldűlni, hozzon valami jó falatokat. A’ pénznek kellő sikere volt, pajtásának kiálta a’ hajdu, vigyázzon a’ rabra ’s az én kegyelmes kedvem szerint hagyja nyugodni visszajöttéig. Meglön; ő oda maradt vásárlani ’s borozott, a’ rab’ szemei pedig hálakönyűkbe borultak előttem, lábaimhoz hullott ’s szavait zokogása ölé-el. „Évek óta első érzékeny szívre benned találtam, töredezte-elő, beh édesen esik ez a’ hozzá szokatlan kebelnek!” Térdéről fölemelém, fakupájában vizet hozék neki a’ közel forrásból; ivott ’s erőtől látszottak duzzadni megújult tagjai. Munkájához vala kezdendő, midőn ura hozzánk robbant és szó helyett korbácsát suhintá. Láttam a’ fájdalmat a’ szerencsétlen’ arczvonatain, szemében; de nyelve le volt kötve, hogy jajgató hangja nekem ne okozzon fájdalmat. „Ebek martaléka, te!” így dörgött a’ vad kényúr „henyélve kell időmet lopnod?” ’s ujra ’s ujra suhintá korbácsát. A’ rab ájultan esett-le, én zajongtam kebelemben mint a’ legfergetegesebb tenger, meg nem határozva, megküzdjek e hatalmával a’ rabért, – kihez a’ törvényhiány dologi jogot ád neki – vagy esedezéshez folyamodjam. Egyikre sem lőn szükség, mert az úr velem semmit nem gondolva tovább ment a’ hajdút kiáltva. Ez nem felelt; a’ közel tenger’ szélén ivá a’ nem tiltott ürmöst ’s nem is gyanítván a’ reá várakozó poklot, vigan dalolva érkezik-meg. Készen várta a’ deres, ’s a’ józanodásig ’s viszonelkábulásig vereték. Az én közbe szólásomnak azon sikere volt, hogy az mondaték: „Ha tudós uram rakatlannak ohajtja talpát, kotródjék-el, különben ezennel lehet szerencséje.” Én a’ szerencsét meg nem köszönve tovább álltam, átkozva azon pillantatot, midőn a’ rabszolgaság’ gondolatja először megvillant emberi agyban. Ott feküdt a’ szegény rab, itt nyöszörgött a’ hajdu, midőn elmentem. Másnap eljövén, puszta, ember nélküli volt a’ táj, harmadik nap e’ levélkét leltem itt: „Legjobb, ismeretlen ifju! Hálaszavat nem lelek részvétedért, hálakönyemet két éj látta már. Jóságod élesztő balzam vérző szivemre. De segíteni nem tudsz sorsomon. Van azonban egy mód, mellyet próbálj-meg. Keress hajót, keress karavánt a’ fekete tenger’ partjaihoz, a’ Kaukaz’ bérczeihez menendőt. Küldj általa levelet Tiflisbe, az én virágos mezejű hazámba, Hamed al Omra’ nőjének, ki szeretett férjét a’ Leander-torony mellett, Emir Baktrunál, megtalálhatja, mint rabszolgát. Eskiudarban.”

Tiz levelet küldék Tiflisbe biztos alkalmatosság által; egykettő, gondolám, csak kezéhez mehetend a’ nőnek. Én tovább utaztam ’s a’ szegény rabról semmit többé nem hallék. Most viszsza jövén megkeresém a’ Leander’ tornyát, kérdezősködtem Emir Baktru után, Hamed al Omrát fürkésztem, de csak az Emir’ halálát tanulhattam-ki, az egy évvel ez előtt történtet, a’ rabról semmit sem tudhaték-meg. Talám elhalt szegény, tudatlan nyugalommal cserélve-fel, a’ tudalmas nyugtalanságot. Vagy tán nője megérkezett ’s a’ kedves életet kiváltotta. Hajh mellette esett először igazi nehezemre szegénységem! Beh örömest adám érte utólsó falatomat, ha megszabadíthatám!

Leültem az oszlop’ körlépcsőjére, érzeteim’ tengerének szabad csapongási mezőt engedve. A’ nagyon lehajlott nap rezzente-föl ébredt álmaimból. A’ vársétára kelle sietnem. Eszembe jutott a’ vámjegyszedő, ócska turbánom, fakult zubbonom, és – restellék igéretemnek eleget tenni. De mellette határozám még is el magamat. Útközben megfürdém a’ tenger’ híves hullámaiban ’s a’ csillagok ragyogtak midőn Eskiudar’ várába fölértem.

Gyönyörű volt a’ kilátás Stambulra. Ezer világ ragyogott a’ tengeren, szoroson és öbölben. A’ serail fényözönben úszott palotáival, kertjeivel, mecseteivel, tavaival, tornyaival. A’ végetlen város mindenütt örömjegyeket hordott. A’ kapuk tűzoszlopokká váltak, a’ vár’ tornyai köröskörűl meg annyi lángtoronyként világítottak az éj’ szürkültébe föl, tüzgolyók röpkedtek száz oldalról a’ magasra. Eskiudar szinte világitva volt. Hiszen ő széke a’ nagy nemzeti ünnepnek, millyen több is tartathatnék a’ békében és hadban nagyok’ emlékére. Örömhangot hallék minden felé lábaim alatt, a’ zajongó város’ negyedeiben. De sietnem kelle. A’ rendelt helyre értem. Egy rabszolgát lelék ott, ki engem nevemen szólíta ’s asszonya’ nevében követésre kért. Menék, le a’ várból, át a’ város’ keleti részén, ki a’ kerthalmokhoz. „Ki az asszonyod?” kérdém útközben a’ rabszolgától. „Hallgatás van rám parancsolva” felelt ő, ment és egy pompás kertkapun csengetett. A’ kapu megnyilt; illatozó virágágyak közt suhant a’ fiú előttem a’ bőven megvilágított szép kerti épülethez. Varázsfényben álltak a’ fák a’ mesterséges világnál ’s egy ugró kút’ magasra szökelt vize hulló gyémántként esett egy márvány medenczébe. A’ fiú tovább ment a’ márványfolyosón, én utána. Egy terem’ szárnyas ajtai nyiltak-meg. Beléptünk. „Allah Abdul Mirzával!” szólamlott-meg hat csinosan öltözött rabszolga, „Idv a’ mi kegyelmes urunknak!” Térdre estek mindnyájan előttem, az első pedig egy irományt nyujta által, mellyben Emir Baktru Abdul Mirzát Eskiudar mögötti kertjével és hat rabszolgával ajándékozza-meg, mivel a’ rabszolgaság ellen írt munkáját olvasván, emberi indulatok gerjedtek szivében, mellyeknél fogva rabszolgáit a’ természeti jogok szerint tulajdon szabadságokkal ajándékozá-meg, és ezen idő óta érezé csak az élet’ valódi becsét. Ez óta élt másokkal jóltéve. A’ hála menté-meg a’ sumlai csatában is életét’ önéletén. Azon rab, kit hajdan kegyetlenűl korbácsozott, utóbb barátjának fogadott, szelé-le egy orosz lovag’ karját, midőn Emir Baktru’ fejére mérte már a’ vasat; maga pedig az ellene tolongóktól öleték-meg. A’ tiszta csermely’ forrásához közel áll emléke, mellyet Abdul Mirza’ különös gondjára bíz az ajándékozó.

Meglepő volt előttem az irás. Csalódni véltem magamat. De Emir Baktru’ kézírása ’s nyomjegye rajta. „Miként vagytok ti rabok, ha Emir Baktru minden rabjának szabadságot oszta?” kérdezém az előttem térdelőket. „Minket Emir Baktru’ felesége vásárlott ma, Othman’ dicső ünnepén, hogy az ajándéklevélnek elég tétessék” felelének azok. „Ez az egész dolog tréfajáték lehet, viszonzám én nekik, hanem tréfából sem árt jót tenni; e’ pillantat óta szabadok vagytok, mint magam. Itt van kezem. Ők földre borulva jelenték mély köszönetöket. „Nem úgy, mondám nekik, keljetek-föl, ’s állva végezzük játékunkat.” Mosolygva adék mindeniknek kezet, játékszerepemet – véleményem szerint – folytatva, de szemeiknek csillogó örömkönyűi azt mondák, valóság forog a’ dologban.

A’ virgoncz rabfiú tovább vezetett. Egy kisebb szoba nyilt-meg előttünk, benne hat fejéren öltözött rableány. Mindnyája térdre hullt előttem, köszöntve: „Béke és öröm Abdul Mirzával, a’ mi kegyelmes urunkkal!” – „Béke és öröm veletek is” felelék nekik gyorsan és fölemelgetém őket vidám kedvemben, „és szabadság nektek, nagyobb mint keleten akárkinek nemetekből!” Megrezzenve álltak erre előttem, egyik sem merve szemembe nézni, csak kezem csókolására tódultak. Egyike szinte levelet ada kezembe, illy tartalmút: „Mirza, ha úgy érezsz, mint szólsz, ha úgy téssz, mint érezsz, e’ levelem’ vettével már fölszabadítád a’ hat rabszolgát, ’s elmédben e’ leányok is szabadok előtted. Ha ez nem történt, sajnállak, ’s a’ lányokat adói hatalmam által elveszem tőled, szabadoknak hirdetve őket, ’s téged mindeniknek szabadlábra állítására, szülőihez, férjéhez, pártolóihoz küldésre kérlek, kötelezlek az e’ végre általam máshol meghatározott pénzen.”

„Nekem egész szenvedélyemmé lett a’ fölszabadítás, mondám egy harmadik szobában a’ rabfiúhoz, mondsza, hogy’ szabadíthatlak téged is föl?” Ő erre elneveté magát, rabgúnyáját elveté és szabad öltözetben álla előttem. „Én – úgymond – Emir Baktru’ fia vagyok, szabad, és a’ te barátod.” Kezet ada ’s magamra hagyott.

Csend lön körűlem; gondolataim félénken kalandoztak. Kinéztem a’ nyílt ablakon Eskiudar’ vára felé és az még világfényben úszott. Távoli dob, csengetyű és hanga-zengzet érinté füleimet. A’ mellékszobában suttogást hallék, ezen szavakat jól kivehettem. „Nem, anyám, én ki nem állhatom, – maradok, menj egyedűl.” – „Ide karodat” mondá egy erősebb szózat, és – az ajtó megnyilék. Két fátyolos nő lépett-be hozzám, mindenik nyulánk, de az egyik testesebb. Barátságos mosolygás volt ennek áttetsző arczán, amaz félénken csüggött anyja’ karjain, csak lopva pillantott reám, fekete szemei nyilalók voltak. Kezemet szivemen tartva tisztelém őket, az anya pedig hókezét átengedé megcsókolásra. Sok szépet, sok hizelgőt monda férjétől nekem, ki őt irásaim által emberségre vezetém; megmutatá irományaimat, a’ mint férje a’ tetszőbb helyeket aláhuzta, jegyzésekkel gazdagítá; mind ezek után a’ ház és kert’ birtokát, mint ekkoráig volt felvigyázója, általadá, ’s – a’ mint mondá – vendégem ő lön.

Tűkör előtt állék, meglátám benne magamat, eszembe jutott a’ reggeli vámjegy, együgyű idegen állék a’ gyönyörűn bútorozott szobában, és a’ valót erőszakkal álomjátéknak akarám tartani. „Felséges dolog két nőangyalt vendégül birni, felelém én az anyának, – hanem, megengedj asszonyom, előttem az egész dolog igen tündéres, gyanús, te maradj továbbra is gazda, ’s legyen nekem szerencsém vendéged lenni.” – „Hát Abdul Mirza is hisz tündéres eseteket, ki minden természeten-túlit tagadni látszott?” Kérdé a’ nő. „Azt nem, asszonyom, mondám én, hanem…” „Hanem szemeinek még sem mer egészen hinni, folytatá ő. Ugyan Mirza, lássuk van e jó emlékezeted, ismersz e bennünket?”

Félre tolta maga és leánya’ képéről a’ fátyolt, igy szólva; „Ollyan bölcs, vagy bölcseség-kereső előtt, mint te vagy Mirza, ki a’ világ’ nem mindég okos szokásain nem csügg, bátorkodom ezt tenni.” Mosolyogva mondá ő azt, de én megdöbbenve komolyodtam-el. A’ lány’ éjszemei, mellyek szemérmesen lesütődtek, azon mennyei pirulás a’ legvirágzóbb arczon, azon derűlt homlok a’ holló-fürtök alatt, a’ biborszáj egy titkos indulattól megmegmozdítatva, azon szelídség, melly egész képén, azon báj, melly egész alakján elömlött, multat, jövendőt elölt eszemben, csak a’ jelent érezém megmerevedve, kővé válva.

„Asszonyom, szólék utóbb, midőn lélekzethez jutottam, veszedelmes játékot kezdél velem, leányodat csak annak volna szabad látni, ki őt birandja, nem azért, mivel úgy szokás, hanem szebb, kellemesebb mintsem hogy látója valaha elfeledhetné.” A’ nő elijedt beszédemen, ’s leánya’ fátyolát helyre tette. „Erősebb lelket gondoltam, szóla, a’ rabszolgák’ bajnok barátjában. De felejtsd ezt Mirza ’s hozd vissza képzeletedbe azon időt, midőn…” Elhallgatott. „Midőn-kezdém én, – Sivásból Tarabosánba utaztál, egész nap vert az eső, késő este pedig azon kunyhóba jutál, mellyben engem az eső tartóztatott. Férfiruhád vala, egy fiú követett, ez, ki most leányoddá lőn. Sokat vesződtem azóta szemeivel, lelkével, gyanítám hogy leány.”

„És mért hagyod azt ki, felele az asszony, hogy mi átázva és félig dermedve voltunk; te adál száraz ruhát magadéiból, te készítél illatos sarjuból^* jó ágyat, mellyen édesebbet alvánk, mint valaha egy padishah aludt pamlagain, te aggatád-föl a’ mellékszínben vizes ruháinkat, ’s cserében az áltadtakat nálunk hagyád. Jó ember, sokszor gondolánk reád, ajándékod első becsű jószág volt előttünk.”

„Sikeretlenül keresénk – folytatá tovább – a’ jó férjet, a’ gyengéd atyát Tarabosánban, hová hajón jutnia kelle, sikeretlenül fürkésztük közel, távol, városokban, pusztában, a’ tenger’ szélein; sikeretlenül lestünk minden hírt, róla senki nem tudott semmit. Esetét sirattuk, könyűinket hullatók a’ tenger’ keserű özönébe, a’ neki sírúl szolgálóba; ’s haza tértünk, fájdalmunkban lelve vigasztalást. Havak folytak-le otthon, özvegy és árva valánk, midőn egy névtelen irás jut Stambulból kezünkhöz ’s tudósít, hogy életünk’ kedvese Eskiudarban vagyon, rabszolga, talám kiváltható, – hogy a’ Leander-torony’ közeletén Emir Baktru’ házában lelhető. Menny’ követe volt ez nekünk, szárnyakat ölténk lépteinkre, a’ kedvest meg-találjuk, épen tiz nap óta szabadot, te általad irásaid’ szivrendítő hatalma által szabadot.”

Kezemet fogá emléke’ tüzében, szelíd nyomást érezék beszéde’ utólján, én nem tudék egyebet tenni, mint kezét megcsókolni. De szívem mennyország vala, csekély munkám végetlen jutalmat nyert. – A’ fiú azonban belépett egy szabadostól és szabadult lánytól kisérve, kik, europailag szólván, asztalt terítettek, ő pedig hozzánk jött, meghajtá magát ’s így szólt: „Engedelmeddel mama! – Én neked, Mirza, már régóta barátod vagyok, légy te is enyém. Érdemeim ugyan nincsenek reá, ha csak a’ tiédhez hasonlólag érező szív nem az, de igyekezem ollyakat gyüjteni.” És ezeket olly nyájasan mondá, olly hatalmas tűz ége szemeiben, hogy a’ mellemre nyomástól nem tartóztathatám magamat, ’s jobbomat barátságom’ jeléül neki adtam.

Az étkek fölhozattak; leülendők valánk, de a’ leány meghajtá magát ’s távozni akart. „Maradj, leányom,” szólt anyja édes hangon, „ha nem eszel is, légy legalább körünkben.” – „Nem, anyám, felele a’ szűz remegő hangon, ments-ki Mirza előtt, ismersz, ottkin a’ hívesben jobb nekem.” Rám is pillantott; könnyű felhő mögűl, felhőn által jött hozzám tőle a’ napsugár, szemének napsugára,’s elértém miért akar távozni. Bátor lettem; a’ kétkedő anyának megfogám jobb kezét: „Legjobb anya,” szólék, „legyen szabad ezen édes nevezetet használnom, és add nekem elfeledhetetlen leányodat, kinek képét először a’ vak kedvező történet, ma pedig önmagad tevéd szemeim’ tulajdonává.” Az anya mosolygott, de hamar árnyék jött arczára, mint a’ nyári halomra, ha vékony felhő rejté-el a’ mosolygó déli napot. „Édes fiam,” felele ő, „ha tőlem függ, egyedűl tiéd leányom, de a’ kénytelenség mást parancsol.” – „Ne hallgass a’ kénytelenségre, anyám; szóla közbe a’ leplezett leány, adj engem Mirzának, ki már Tarabosán’ tájáról birja szívemet, én kivűle senkit nem tudok szeretni.” Térdeire hullott anyja előtt, kezeit csókokba füröszté, ’s esedezők voltak szemének pillantatai. Az arczfátyol félre tolódott, látám égő szemeit, tüzes arczát, nagyot lélekző mellét ’s melléje hullék térdemre. Az anya’ szeméből köny cseppent-ki, de erős vala, ’s „keljetek- föl, édes gyermekeim,” szólt, [„]kelj-föl Mirza, hallgass-meg, és ha beszédem után is kivánod leányomat, legyen tiéd.”

„Boldogul éltem félévig újra megtalált férjemmel, mig nem az orosz háboru kiütvén, jóltévőnk, Emir Baktru, a’ háboruba ment. Férjem követé őt. „Asszony – így szóla hozzám utóljára – sziveden tartsd a’ mit mondottam. Leányodat huszon harmadik éve előtt senkinek férjhez ne add, mint az én nemes lelkű jól-tévőmnek, ki, ha életben lesz, bizonyosan fog engem keresni ’s rajta ’s útjaiban bizonyosan lelendesz jeleket, mellyekből őt kiösmerheted. De a’ jeleket semmi férjfiúnak ki ne jelentsd. Nagyon kivánnám, hogy leányom őt tegye boldoggá, kinél nemesebb lelket én nem láttam.” – „Én azon csókra esküdtem ennek megtartását, mellyről nem tudám, hogy utólsó leend, ’s most szólj Mirza, mi tévő legyek?” Szomorúan felelém én: „Az eskü szent!” köny gördült-le szememből, a’ leány kiment.

Vacsoráltunk; vidámon szolgáltak az én fölszabadítottaim; mindnyájának szemeiből élet és szabadságöröm mosolygott. Utóljára azt kérdé tőlem a’ nő, volna e szándékom egy pohár bort inni. „Nincs, felelék én, noha általában nem vagyok ellensége a’ bornak. Az olly költeményes utazó, mint én voltam, a’ sokféle népek között gyakorta rá szorul a’ bor italra, midőn a’ viz rosz, és én az egészet nem tartom lelkiösméret’ dolgának, – mert az erkölcsiséget, vallásosságot csak fanaticus apáink helyeztették illyetén mellékes apróságokba.” – „De ezen pohárból még is csak iszol, felele a’ nő, szívem első szerelmese nyerte a’ sumlai csatában ’s magánál tartá midőn átszurva leesék. Mint oroszlán küzdött teste fölött Emir Baktru; a’ félholtat karjaira nyeré, tőle engem és az aranypoharat kapta ajándékba. Ezen pohár pedig – mint Emírem beszélé – az erős magyarok’ honában készült, sok tokaji csillogott benne, utóbb egy Uminski nevű lengyelnek küldeték barátság’ zálogául; Prága’ megrohanásakor orosz kézre került, most pedig itt van, igyál belőle!” Ittam ’s éltetém a’ pohárhoz kötött barátságos emlékeket. Utánam ivott a’ fiú is, és magasan élteté szinte a’ barátságot.

Csendes hangok lopództak azonban be a’ nyilt ablakokon, édesek, de szomorúak. Finom leányhang volt húrzengzettől kísérve. „Honnan ez?” kérdezém én. „Küszilma énekel” felele az anya. „Hallgassuk-meg közelebbről” szólék én kérve. – Mentünk; a’ kerthalom’ oldalában ült ő a’ még égő mécsek’ halványító világánál egy gyeppadon; kezeiben hathúrú guitár, ajkain mézdal. Boldogtalan szerelemről énekelt, fohászai elfojták hangjait. Anyja lépett először hozzá, megölelé az angyalt és biztatá, ne legyen szomorú. Én pedig rajtok legeltetém szemeimet. „Igen, anyám,” szólt végre a’ leány „erős leszek, vidám leszek; jer sétáljunk egyet a’ kertben.” Anyjának karjába fogódzva elől ment, mi a’ fiúval – az Emir’ fiával – karöltve utánok ballagánk. Itt ott ki volt aludva már némelly mécs, utunk a’ bokrok között itt ott homályos. Fenn a’ halmon egy vizomlásos sziklához jutánk, melly pompásan volt meg-világosítva. A’ szikla’ tövében egy forrás vala. „Ebből mi, valahányszor erre jövünk, inni szoktunk,” monda az anya, „ez volt al Omra’ kedves helye, midőn a’ barátság’ rózsafelhővel árnyalá már életét.” Ivott, ivott a’ leány is, reám jött a’ sor, kezembe adják – – a’ fa kupát, mellyet én ismerni gyaníték. Gondolkozóvá leszek, eszembe jut azon idvességes pillantat, midőn a’ rabszolgának vittem benne vizet ’s az új életet nyerve tőn előttem köszönetet. „Én ismerem ezen kupát, mondék, előbb a’ barátság’ emlékét éltettük, most éljen a’… Nem találtam szavat gondolatomnak. De ők elértettek; a’ mese fejtve volt. „Nemde, te adtál ebben egy ital hűs vizet al Omrának?” kérdé az özvegy. „Igen, ott, hol most az emlék áll” feleltem én. – „Idv neked, fiam! kiálta örömében az anya, és ölelve szorított-meg, és megcsókolt, és levette leánya’ fátyolát. „Leányomat azon nemesnek vagyok köteles adni, ki al Omráért a’ tiszta csermelynél méltatlanságot szenvedett, ki Tiflisbe nekünk tudósítást írt, idv nektek gyermekim!”

Karomra vezeté a’ leányt, leégett az első csók, kebleink összedobogtak; mennyünk kezdődék. Éjfélt ütött a’ vártorony’ órája, az utólsó rakéta elpattant, Othman’ ünnepe végződék, nekem új élet tünt-föl. –