Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

 Kinek derültebb az ég, mint annak ki házasodik? Mint fürge madárka a’ liget’ első tavaszi lombjában, vidoran hintázza magát sudár gallyán azon bokornak, melly fészkét tartani fogja, ’s öröm zsibong kis keblében, öröm mosolyg körűle: úgy a’ boldog nősző szép varázs jelent szorít markába, ’s szorítva véli kezességűl benne a’ jövendőt is.

Illy derűlten űlt festett új szánjában Szilvay Bálint. Az öröm, melly ereiben pezsgett, kiült piros arczaira, kiszökelt mosolygó szemeibe is. Nem vala azt képes visszaverni ön a’ csikorgó téli fagy is, melly most a’ természetben minden élőt eldermesztett; minthogy Bálintnál a’ nyájas környűlményekhez ifjúi vidor erő is szövetkezvén, a’ szigorú idő ’s úti társai’ didergése, pajzán kedvének csak csiklandó ingerűl szolgálának. Ki-kihajolt tekintgetni mint repítnek szép lovai Tétény felé, szólítgatta egyikét másikát, ’s elégedten járásokkal hajlott ismét űlésébe vissza tréfát kezdni vagy folytatni útas szomszédjával, az öreg Orbayval.

Jó Bálint enyelghete. Ő maga ura vala, ’s kedvező környűlményeinek. Atyja szép falut hagya neki, falu-középen szép kastélyt, ’s ebbe épen most készűle a’ legszebb bútort, a’ deli Évikét, haza szállítani. A’ kosarat nem remegi; mert bátor a’ szemérmes nevelésű lyányka szavakban nem nyilatkozék is még, de a’ szép szemek, ezen gondatlan árúlóji a’ szívnek, majd biztossággal rokon reményt nyújtának neki a’ felől, hogy nem fog rabúl hagyatni epedéseinek, ha szinte nyájas ereklyéjét, a’ kötött dohányzsacskót, atyafiság’ rovására kellene is róvnia. Így jó Bálint enyelghete, árnyatlan fényben ragyogván néztei előtt minden tárgy, világ, ’s az élet benne.

Nem így szomszédja jobbról, ’s anyjáról rokona, az öreg Orbay. Kihűtvén ennek ereiből a’ meleget az évek’ sora, nem bírá didergő tagjainak még meghagyatott csekély melegit súlyegyenbe tenni a’ tél’ mái kegyetlen hidegével; bátor fejét alól háló- felette bársony sapka ’s majd háromszegű sulyom-kalap fedezé, mellét ümegen felűl téli al- és felmellény, felettök gyapotszövet, majdan rókával bélelt bekecs, ’s végre tisztes farkas bunda védelmezé, gyomrától szőrös nyúlbőr tiltogatá a’ hideget, lábait pedig olly tetemes szőr-botosok^* takarák, mint egy-egy máktörő fa mozsár.

Az öreg morgani kezde a’ hideg ellen, ’s Bálint szíve után is kettőzött kötelességének isméré hajtatni. Parancsára megsuhant az ostor, ’s szállt a’ szán. De Orbayt szorongások vevék-elő; a’ bő abrakú ’s hideg izgatta lovak rúgtak rugaszkodtak, ’s el-elborították hóval a’ szánban ülőket. Orbay duhogva rázta féltett farkas bundáját; de ismét riadva kapá azt öszve, a’ meg-megkapatott karcsú szánnak, melly borzasztón farolt jobbra balra a’ síkos torlatokon, minden perczben dűltét remegtében. Kérelmére Bálint lassabban parancsola hajtani, de – mint szokott a’ viczkándó ifjúság, hol veszélyt nem vél – oldalt szemébe vágott a’ kár-örűlő kocsisnak, ki a’ kiállandó hideg ellen már jó eleve bor-meleget szíva-be otthon, ’s ez majd a’ gyeplőt legyinté-meg a’ jó vérű lovakon, majd útfélen labodázó pipíst^* vága ostorával, ’s a’ vőlegényi tátosok meg-megkapák a’ szánt, hogy a’ sulyom kalap – mellyet már útközben néhányszor ránta előre az ostor – le-lemaradni vala kénytelen Orbay’ fejéről, ’s ez nem tudá: utána kapjon e? vagy az emelkedő szán’ oldalába kapaszkodjék? – „Öcsém! mondá az öreg, az alatt míg az inas kalapját meghozá, az én időmben másként fogadott szót a’ cseléd; de igaz, tudott az úr is parancsolni.” A’ kocsis vagy elérté a’ czélzást, vagy hogy pípára akara gyújtani, lassan ereszté ezentúl lovait, ’s Bálint is, hogy megenyhítse sötét arczú bátyját, csinos dohány-zsacskóját forgatá-meg előtte: hogy tetszik zsacskóm édes bátyám? kérdé. – Szép, öcsém! felele enyhűlten Orbay, de igen is tarka-barka; az én időmben az egyszerűt kedvelték. – Évike’ ajándéka, édes bátyám! súgá Bálint; de én is viszek ám egy arany nyak-kötőt viszon-ajándékúl, millyet még nem készítettek Pesten, mióta benne arany-mives lakik. – Arany láncz lakzi előtt, utána szőr kötél! morgá az öreg. – Ej bátya, bátya! enyelge Bálint, ’s csak úgy bíztat? – Jó vagy öcsém, jó, azt én nem tagadom; de szélmalom’ töviben születtél. Úgy tartom sok sótartó kiürűl addig asztalodon, míg a’ férjfi-érettséget megkapod; szerencse, hogy Évinek van esze helyetted is. –

Elégedetten kaczaga Bálint, hogy Évije, bár saját rovására, dicsértetett, ’s kéjesen gyújta kedves zsacskójából pípára. Ugyan ezt tevék az inas és kocsis is, kik a’ bor után sűrűbben eresztvén füstjöket, mellyet szemközt horda a’ szánülőkre a’ szél, a’ rongált tüdejű, ’s mindenünnen ostromoltatott Orbay, nem sokára fuldokolva kezde köhögni. – Mellyitek szívja azt a’ gonosz kapadohányt? kiálta tűrést vesztve az öreg: az én időmben csak ötléses lovat^* mosni termesztettek illyet! – Bálint, követve az öreget, kapá-ki szájából a’ pipát, becsapva letevé maga mellé az ülésbe, ’s letéteté azt cselédjeivel is.

Nyugtan haladának most a’ nászok; de nem sokáig békében. Egyszerre fojtó perzs-bűz üté orraikat ’s meg kelle állniok vizsgálni a’ bajt. Felálla kiki ’s megforga mindenfelé. A’ farkas bunda ég! kiálta az inas, ’s Orbay kiriada a’ szánból. Úgy vala a’ dolog; Bálint’ pípájának kinyílék könnyű záratú kupakja, ’s foltot perzsele a’ becses bundán. – Patvar üsse dolgodat, öcsém! kifakada Orbay, ez utolsó utazásom mai ifjúval, kivált házasúlóval, ki még egyszer olly szeles!

Bálint szivesen engesztelé az öreget, ’s ez enyhűltebben, bár nem morgás nélkűl, üle vissza ülésébe; de a’ kitakaródzás, kiszállás által nehezen gyűjtött kis melegét is elveszté, ’s most dideregni kezde szinte a’ reszketésig, bekukorodék bundájába egész homlokig; melly alatt azonban hogy fogai nem vaczogának, csak az vala az oka, hogy – egy sem volt már állkapczái között.

Bálint a’ mulasztást e vagy az öreget sajnálva, hirtelen beveté magát ülésébe: hajts Pista! kiálta, ’s az elsuhantott ostorra ragadtaték a’ szán.

Egy pár dűlő-hosszat haladhattak, a’ mint Bálint keresni kezd, felpattan ültéből, ’s szorongva megkutat a’ szánban mindent. – Hol a’ zsacskóm Jancsi? kiált az inasnak. – Nem láttam Tens Uram! felel ez. Megállnak ismét a’ lovak, kikel a’ szánból kiki, ’s felhányatik minden úti bútor. – Már kiesett! átkozom a’ dolgát! mondá Bálint; fuss érte Jancsi, bevárunk; de vissza ne jőj zsacskóm nélkűl! – akár az vesszen, akár a’ négy lovam! – Orbay arcza komorabb színt ölte magára, mint a’ legkomorabb őszi nap, ’s dideregtében egyre duhoga a’ mai szeles ifjak ’s gondatlan cseléd ellen.

Megtére Jancsi a’ zsacskóval, melly nyugalmasan fekvék azon helyen a’ hó’ tetején, hová azt Bálint kiszálltával köpenye után kirántá vala. Elsietének ismét a’ lovak, ’s Tétény alá jutának útasink. Épen leáldozóban vala már a’ nap, ’s a’ hideg pára megett vérlángban borúla-le. Kettőzött lőn a’ hideg, maró a’ szél, ’s meresztő a’ fagy. Téli csend ölé a’ vidéket, csak a’ haladó lovak’ tüsszögése dobogása, itató-kútgémnek nyikorgása a’ falu alatt, ’s közel hozzá az út mellett széna-izéken kerengő juhok’ kolompja szakaszták-meg azt. A’ juhász útfélen bundás mellének vetett botjára támaszkodék, ’s kurta szárú pipájából – mellytől orra nem vala látható – langyos füstöt eregetve arczainak, nyugalmasan szemlélé az elsuhanó úri szánt; bojtárja pedig a’ nyájat keringeté, vállára idézve dudáját, mellyet billegtetni, úgy látszék, időn kivűl esni vélte. Pista kocsis el-haladásában inte a’ bojtárnak, ’s ennek vissza intéséből sejthető vala, hogy megérték egymást.

Beroboga szánjával Bálint a’ Hangácsy-udvarba. Készséggel fogá azt körűl ennek cselédje, segítni a’ beszállást, ’s Gódor, a’ bátorsági bíztos^* – ki egy pár nap óta a’ falubeli fiatalság által elkövetett kicsapongások’ nyomozgatása végett mulatott a’ háznál – üdvözli a’ házi asszony’ nevében az érkezteket. Évike csinos tiszta előköténnyel, és szakácskéssel kezében bukkana-ki a’ cselédszoba’ ajtajába, ’s nyájas mosolyú üdvözlést inte, a’ mohon szagúldó tekintetű Bálintnak, ’s a’ kikelt útasok felléptetének a’ lépcsőkön. Hangácsyné asszonyság magyar szívességgel fogadá ott fenn, ’s időhöz szabott fűlésű szobába vezeté őket. A’ dermedező Orbayt, kinek csak a’ sulymot engedé letenni fejéről, ős karos székbe ülteté, közel az öblös kemenczéhez, lábai alá zsámolyt mozdíta, ’s morgó panaszaira: szép öccse mint fázlaltatá-meg, mint reszket minden tagja, hideg-kiszorítóúl vacsoráig is kávét rendele. Gódor, a’ bíztos, ad vocem hideg, egy pár telet horda-elő, mellyek az ő ’s boldogult atyja’ érésére, igy vagy még súlyosabban sanyarák^* vala az országot, mint a’ mostani, ’s néhány általa gyakorlatba vett előszeleket javasla ellene, mellyeket útban varázs erejűeknek magasztala. Ezek közt kiemelé a’ jó ó bort, kivált a’ tétényit, millyet a’ Tens házi asszonyság’ úri asztalánál van szerencséje inni. Hangácsyné hozata-fel ezen dicsért előszerből is, mellyhez Gódor szívesebben szegődék, mint a’ német leveshez, miként a’ kávét nevezé vala.

Bálint az első kézcsók ’s egy pár tűkön kiállt szó után, nem vala többé látható ott fenn. Oda siete-le, hol a’ csinos előköténykét megpillantá. Ma sertés-ölés’ napja volt a’ háznál, ’s Évike magyar szokás szerint felügyelőné, a’ bonczolás, sózás ’s kolbász-töltés körűl. Sürgött forgott a’ fejérnép a’ cseléd-szobában, ’s a’ vágó kések tactra tomboltak a’ hús-áros’ kezeiben, hogy a’ leendő pár ön szavát is alig hallhatá. Bálintnak India’ minden fűszer-szaga nem lett volna képes kipótolni most a’ cseléd-szoba’ nem legnyájasabb illatozását, mellyet fűtés, gőz és fris hús-párolgás okozának benne. Szemei kéjelgve csüggének Évike’ szép gazdasszonyi alakján, felgyűrt gömbölyű karjain; saját otthoni kis gazdasszonyságába képzelé-be menyasszonyát, ’s lelke’ derűléseiben addig forga ügyeletlenűl a’ szobában, mig az üres és tölt edényekkel járó-kelő cselédség néhány pecséttel ajándékozá-meg legcsínosabb frakját, mellyet vőlegényi testén hordoza. Évike sajnálkozék esetén, ’s parancsolá Szálinak, a’ ház’ fogadott leányának, venné orvoslása alá köntösét; ’s igy Bálintnak távoznia kelle.

Feltálaltaték a’ vacsora az öblös ebédlőbe. Orbay, a’ már kiengesztelt tagú, elréműle beléptében; szemeit majd a’ széles hosszú falakon, majd a’ karcsú új módi kemenczén jártatván, ’s új áltfázás’ aggodalmával üle az asztalhoz. Hangácsyné sejté ezt, ’s tétetni rendele a’ kályhába; melly parancsnak, ha nem épen meleg is, de legalább jókora gőz lőn sikere. – Illyen, édes uram bátyám, mondá Hangácsyné, a’ mai míves-munka; tetszően készűl alkalmas helyett. Olly derék kályhám vala itt nekem, hogy a’ Nabugodonozor’ három zsidai^* alkalmasan tánczolhattak volna benne; de az idő össze-vissza repesztgette már, ’s ki kelle tétetnem. Mint jó régi ismerősömtől, olly nehezen válék-meg tőle; mert érdemes következőt Pest’ fazekasainál hasztalan keresék helyébe. – Hangácsyné jól számola itt abban, hogy mindenkor kedvezést nyerünk annál, kinek szájából vesszük-ki a’ panaszt. Orbay azonnal szívesen közibe omlék a’ panasznak, a’ mai kor’ nem csekély csorbájára. – Úgy van, drága húgom asszony! így szóla, kopottas de tisztes háromszegű kalapomat fel nem bírám váltani Pest’ falai között; szeles kürtő formájúkkal kisérgetének mindenfelé. A’ rangos farkas bunda olly ritka már hazánkban, mintha Angliában laknánk, hol mint mondják, a’ farkast eggyig kipusztították. De igaz, nem is igen illenének e’ tisztes köntösök a’ mai szeles korhoz! ’S most a’ mai ifjúságot vévé korbácsa alá az öreg, nem minden czélozgatás nélkűl csalfán mosolygó öccsére, ki gyenge evődésűl inkább mint mentésűl, pártolá közbeszólásaival korát és az ifjúságot. Hangácsyné inkább hajlék Orbaynak nyújtogatni az igazságot, Évike a’ pajkos Bálint’ mentségeire mosolyga javallást, Gódor pedig, épen keze alatt álló kicsapongásait a’ falubeli ifjúságnak hordá-fel megmutatásáúl annak, hogy régi apáink anyáink, csak ugyan más anyagból gyúrattak; ’s bizonyításai még veszélyesebbek fogtak volna lenni jó Bálint’ ügyének, ha a’ felkerűlt fris kolbász, mellynek Gódor, úgy látszék szenvedélyes barátja vala, ezen bizonyítások’ ömledezésének gátot nem vetett volna. Elnémúla Gódor, ’s tányérjára lőn szögelve azonnal figyelme és munkássága. – De a’ szép nem, így szóla nyájas testhajlással Bálint, úgy vélem szintolly bájoló most is, mint hajdan vala? – Hellyel, hellyel! concedo domine spectabilis!^* mondá Gódor, megállítván kissé villájára szúrt jókora kolbász falatját; de az is mai időben, mint említett kályháink, karcsú szinte az áltszakadásig; ’s a’ magyar jó kenyeret ha ki tudná is sütni, nem bírja kidagasztani; a’ jó magyar étel-főzéstől pedig mindjárt csúzt kap harmat arczácskáira.

A’ bíztos, ezen szavainál, mellyek után ismét bekövetkeztek a’ kolbász-falatok, inkább a’ tagba-szakadt házi asszonyságot, mint a’ karcsú kisasszonyt tartá szemei előtt. – De Száli, kedves Gódor úr, mondá csalfás czélzással Hangácsyné, épen nem úgy indúl, hogy egykor emelgetős asszony legyen, ’s holnap délre majd megmutatja, hogy ki is birja dagasztani a’ jó magyar kenyeret. Szép lyányka, közbe szóla Bálint, hízelgést kívánván ejtni Hangácsynénak, kinek Száli nevendéke vala. – Ollyan a’ micsodás, felele a’ házi asszony, mintegy mellőzve a’ szót; de tisztességes ’s nem mostani szokás szerint férjfiak után labodázó. – Gódor bíztos elégedés’ mosolyával törölgeté-meg füleivel barátkozó bajuszát, szint’ azzal emelé-fel tölt poharát, ’s kétségbe nem vala hozható, hogy mindjárt a’ kolbász’ lenyomtatása után egyenesen Száli’ egészségének vala szánva annak ó tétényi tartalma.

Vacsora után Orbay, Hangácsynénak öreg testekhez fűlt szobájában, ifjúdva hozakodék-elő agg dolgokról, történetekről és emberekről; kedvtelve bolyonga Hangácsyné’ volt férjével töltött oskolai éveiben, emlékezék minden közösen elemelt vesszőre, minden köz sanyarúsá-gokra, mellyek olly édes emlékezetűek érettebb korainkban nekünk; tán hogy már túlestünk rajtok, tán hogy enyhűlünk gyermeki gondjainkon, mellyek olly csekélyek azokhoz képest, mikkel később megvívni vagyunk kénytelenek. Mint szokott az agg kor, Orbay felibe emelé ifjúsága’ korát a’ mainak, az idő’ érdeméhez csatolván homályosan az ifjúság’ öröm-fogékonyságát is, mellyet később életgondok, kor’ ’s erőfogyások meg szoktak csökkenteni. Hangácsyné majd figyelmével kedveskedék néhai férje’ barátjának, rokonának, ’s mint sejté, lyánya’ kérőjének, majd régi apróságokkal evődék vele.

Bálint az ebédlőben marada Évikével, ’s a’ jövendő’ bájos képeiből idézgeté-elő azokat, miket már éretteknek véle az idézgetésre. Az elébe hajnalilag mosolygó páros életet, mint valamelly varázs lámpa’ képeit, gyenge, de még is kivehető alakokban tüntetgeté a’ kedves lyánykának elő, ’s örűle, hogy ez szemérmes pirúlásokban inkább mint szavakban, lelkes pillantásokban inkább mint vallomásokban elárulá gyakran, hogy megérté a’ finom czélzásokat, ’s nem idegen az ő szép álmait a’ jövendő felől öszveszőni saját szép álmaival. Azon gyenge tartalék, mellyet illyenkor az illés von egy ifjú pár’ kölcsönös érzelmire, még egyszer olly kedves bájjal szokta elleplezni azokat; ’s ollykori akaratlan kitöréseik ezeknek a’ gyenge erőszakon, mennyei fény’, égi kéj’ sugárzati a’ szerető szívekre nézve.

Gódor kisikkada korán, víg jelent látni ott lent, hol a’ cselédség a’ juhászbojtár’ megeresztett dudája mellett szökdelve ülé a’ sertéstort; mert a’ jóvérű Szálika is kedvét lelé annak nézésében, ha szinte a’ tánczban részt nem vőn is, tán bíztos úrtól tartalékzottában, tán a’ ködös fejű vendég cselédséget átalltában. Ügyeletes bíztos úrtól karra fűzetve, némi felsőbbség’ jelével szemlélé Szálika a’ víg dévajkodást; Gódor előtt pedig ezen tartóztatása a’ leánynak nyájas kezesség vala annak nem csekély erkölcsi erejéről, mellyet benne mindenkor ön főzési sütési talentuma felett is – mi Gódornál sarkalatos asszonyi tulajdon vala – becsűle.

Orbayt a’ mai nap’ sanyarása korábban voná ágyba, mint az a’ boldog és pozsgás Bálintnak tetsző vala; de becsületből követé ő is, ’s Hangácsyné bevezeté őket a’ vendég-szobákba, megmutogatni a’ kinek-kinek vetett ágyakat. Uram bátyámnak ide vettettem a’ kék szobába, mondá a’ házi asszony; öcsém uram pedig Gódorral itt a’ zöldben fog aludni. Ezzel jó éjszakát kívánván vendégeinek, kiment Hangácsyné a’ fűtőnél tenni-meg rendeléseit.

Mihelyt magában marada a’ két nászfél, azonnal kitálalta Orbay öccse előtt nyájas jóslatát. Jó öcsém, így szóla, nagyobb a’ szerencséd, tán mint érdemled. Évike, kit két év óta nem láték, ugyan szépen kinőtte magát; és a’ mi leginkább bíztat, az anyja’ tisztes nevelése’ nyomait látom rajta. Akkor szól, ha kérdeztetik, ’s akkor is csak sipegve somolyg kaczagás helyett, peczkesen ül az asztal mellett, ’s szeme az öregek felé forog inkább, mint ifjak felé. Időmbeli derék asszony lesz belőle, ki, hidd-el, sokat fog tartani a’ becsületre. Mi is legénykorunkban csak abból sejtők, hogy jól állunk mátkáink’ kegyében, ha az mindenkire inkább tekintgete, mint reánk; hozzánk pedig csak tévedve köszönt-be a’ menyasszony’ pillantása, ’s akkor is lángzó pirúlattal. Az aszszonyságnak is, úgy látom, várt vitéze vagy, fiatal pulykát ettünk a’ vacsoránál; Száli pedig, mint hallád, puha kenyérnek fogja holnap remekét adni. Időmben a’ magyar anyák’ jóakaratjának ezek mindenkor bíztos jelenségei valának, ’s Hangácsyné még azon boldog magyar korból való.

Bálint kifakadó örömre riada az öreg’ szavaira, ’s zajosan ölelé magához őtet. – No, no, ismét szelesen öcsém? szinte ropognak vén csontjaim. – Bocsánat! lelkem bátyám! mihelyt haza kapom Évikét, olly mérsékes, olly tisztes leszek, mint egy parókás tudós, midőn festőjének űl.

Két két nyoszolya állott a’ vendégszobákban, de Orbayéban eggyike vettetlen. Az öreg kérő csak hamar észrevevé, hogy ebben két szárnyas ajtó van, mellynek eggyike a’ szellős ebédlőre nyilt, ’s a’ kályha sem izmosabb a’ szomszéd szobáénál. Azonnal csökkene bizalma szobájához, ’s cserét ajánla Bálintnak a’ magáéra. Bálint, ki ifjúsága ’s boldogsága’ hevében mit báná, ha fedelét vették volna is a’ háznak, kész vala erre, megvetteté saruit váró inasával Gódornak a’ vettetlen ágyat, ’s maga égő pipával bedűle az Orbaynak szántba; kéjelgve jártatván még egy darabig gondolatjait a’ maga’ rózsaszín környülményein, ’s várván egyszersmind háló társát, de a’ be nem várható bátorsági bíztost. Az álom végre elő-nehezedék szemére, eloltá a’ gyertyát, ’s csak hamar álomba merűle. Meddig nyughata ennek békés karjai között, maga sem tudá; de éjfél alig lehete, midőn egyszerre beszéd riasztá-fel, ’s minden álmat kiszöktete szeméből. Felül ágyában, ’s csodálva hallja, hogy az alvó Gódor, harsogó hortyai közbe, nyugtalan szavakkal vesződik; kétség kívűl a’ vacsorái kolbász tartván a’ reá öntött tétényivel a’ gyomorban csatáját. A’ hív éj visszaadá nappali foglalatosságit a’ bíztosnak, ki, hihető, a’ falu’ ifjúsága’ kicsapongásival vesződék zajlakodó álmában is. Kinek hívnak? hány esztendős vagy? miért vagy fogva? valának érthető kérdései, más több érthetetlenek között. Bálint meg nem tagadhatá ön pajzán kedvétől azt a’ mulatságot, hogy a’ biztos’ kérdéseire bohó feleleteket adjon. A’ tréfa addig folyt, míg Bálint hangos kaczajával Gódort fél ébredésbe hozta, ki is meg változtatván fekvését, békesebb álomba merűle. De Bálint azontúl nem nyerhete álmot szemére. Puha ágyán kivűl, melly az Orbay’ öreg tagjaihoz vala intézve, egy nagyobb gond bolygatta őtet. Tudnillik öreg bátyja’ külső ajtaját két ízben is hallá nyílni, ’s Orbay lába’ csoszogásait nyilván kiveheté. Aggódott, hogy miatta az útban csak ugyan áltfázott az öreg, ’s tán változása oka kijárásainak. Azonban álmatlan tünődései közt maga is érzi Bálint, hogy szokatlan forróság gyújtogatja testét, ’s az izzadtság sűrű cseppekben szakad homlokáról. Csodálja baját, mert hiszen csak könnyű paplan fedé testét, vacsoránál pedig reá sem ére Évike’ ellenében enni, hogy megterhelte volna gyomrát. De csak hamar rá talál a’ bibére, a’ mint a’ kályhát ropogni hallja. Felszökik azonnal ágyából, ’s a’ kályha felé, ’s ezt sütő forrónak, szobáját pedig a’ fúladásig gőzösnek találja. Siet-ki azonnal az ebédlőbe, ’s ebből a’ sokáig keresett ajtón ki a’ tornáczra, innen egyenesen a’ vendég-szobák’ kályha-lyukainak tartván. Ezeket közös külső ajtó zárá, mellyet kissé bevonva lele. Ki rántja a’ mérges Bálint az ajtót, bekukkan, ’s haragra lobban, látván saját hálószobája’ lyuka előtt kényelmesen ülni a’ fűtőt, ’s pirítni fogait olly parázs tűz előtt, mellynél bízvást koronázási vagy statutiói ökör vala süthető. Épen keledezék új hasábokat hányni-be a’ parázsra, a’ mint izmos Bálint kankója’ gallérjánál fogva kirántá a’ tornáczra. – Barom e’ kend földi, vagy leivott eszű? riada a’ maga eleibe talpra állitott fűtőre Bálint; vagy ki akar kend gonoszúl perzselni bennünket? ki látta éjszakára illy pogányúl fűteni? ím bíztos urat ott benn tán halálra fulasztotta ked már. –

Épen nyitá a’ maga ajtaját, paplonjába burkozva, hálósipkás fővel, botosos lábbal az öreg Orbay is, ’s megálla ajtajában. – Marha te! kiált a’ fűtőnek, ’s ez, ki eddig figyelmesen hallá Bálint úrfit, azonnal a’ vén Orbay felé fordúla; igaz e’ nálad is, mint magyar házaknál lenni szokott, hogy a’ fűtő a’ legbolondabb az egész udvarban? Az én időmben borsó közé állították volna váznak^* az illy kabak fejűt. Már harmadszor vagyok itt kint, ’s még a’ szomszéd kályha ropog, reped, engem majd megvesz az isten’ hidege! – Én azt mondom bátya, megjegyzé Bálint, ’s a’ fűtő ismét figyelve ő felé fordula, ennek a’ sertés-tor ártott-meg. Rakd által a’ tüzet mindjárt a’ szomszéd kályhába, hiszen abból minden tűz kialudt. A’ paraszt – kinek merőn felvont szemöldöke ’s nyitott szája, nyiltan tolmácsolák, hogy ő eggyike azon elállott gondolatú eggyügyűknek, kiket favágás, hordás, és fűtésre, mint udvarink’ legprosaibbaknak vélt munkáira, szoktunk kárhoztatni – intett fejével mind öreg mind fiatal úr felé, ’s ezek nyugosztaltan térének szobáikba vissza; Bálint azzal is nyugtabban, hogy öreg bátyjának semmi baja a’ fázáson kivűl.

Ifjúság, gőz és meleg szoba öszvefogva meghozák Bálint’ álmát; de boldogsága újolag nem soká tarta. Kemenczéjének újabb ropogása rémként ébredésre riaszták ismét. Tűrhetlen gőz és fűlői meleg fogták-el a’ szobát. – Lánczhordta paviánja! ismét nekem fűt! zajdúl Bálint; már nem vesződöm többé az oktalannal. – Felszökék fektéből, de fejét egész bódúlásban érzé, kinyitá az ebédlő’ ajtaját, ’s tapogatódzék annak setétében, ha nem lelhetne e ágyat, vagy valamelly fekvő zugot? Nagy vala az ellenzet elhagyott szobájának forró, ’s az ebédlő’ hideg lége között, ’s Bálint siete takarék alá jöhetni. Lele még is jó sokára valamelly alkalmasnak tetsző almot, közel a’ langyos kályhához, ’s fáradtan és bódúltan, mint vala, további tétova nélkűl behelyzé magát egy az üveges szekrényen talált ruha-darabbal, mellynek nemét, tapintás által nem is sokat törődvén rajta, nem bírá meghatározni, befedé testét, ’s minden további aggodalmat csak hamar mély álomba fulaszta.

Jézus Mária! ki van itt? így sikolt egyszerre Bálint felett egy asszonyi szózat, ’s ez egyszerre talpra szökik. Mi baj? én vagyok! mi baj? így kiált álmos riadással. – Nyilik az ebédlőnek másik szomszéd ajtaja, ’s Hangácsyné gyertyával kilép szobájából. Réműl Bálint eszmélve, hogy csak egy ümegben van, felkapja azon darab ruhát, mellyel takaródzék ’s magára kanyarítja azt. Száli görnyedezve kaczagja a’ jelenetet ’s csodáló Hangácsyné sem állhatja-meg a’ mosolygást; mert Bálint az ő tisztes szalupjában tisztelkedik az asszonyok előtt, ’s tagjaiban reszketvén a’ hidegtől, homlokában izzad a’ szégyenkedés miatt.

Ej ej, öcsém uram, mit keres itten? kérdé Hangácsyné. – Fekvő helyet, édes asszonyom néném! rebegé Bálint; minthogy szobám’ forróságát nem állhatám. – Különös! mondá Hangácsyné, olly keserű mosollyal, mellyből Bálint a’ gyanút könnyen kiolvashatá; nagyon is forró lehet az öcsém uram’ vére; melly éji bujdoklásra is kisztetheti. –

Bálintnak nem vala ideje mentődzéshez: mert most Száli kezde szörnyűködni. Azon alom, mellybe Bálint magát az ebédlőben beveté, egy széles, alacson lábakon álló sütő-tekenő vala, mellyet Száli a’ kelő kenyér-tésztával a’ kályha mellé helyheze, ’s meleget tartó takarókkal befede. Bálint izmos tagjaival laposra nyomá a’ tésztát, ’s azt minden tekintetben haszonvehetlenné tevé. Száli a’ káron, Hangácsyné az éjjeli kóborláson látszának aggódni; Bálint pedig leforrózva állván kis korig helyében, leveté hirtelen a’ szalupot magáról, ’s berohana háló-szobájába, tanakodásaiknak hagyván az asszonyokat.

Gyötrő epekedésekkel küzde ágyában Bálint, mellyek minden álmot száműzének szemeitől. Ifjú, ki vőnek vágyik a’ házhoz, szívesen felhasznál minden módot alkalmat, minél több oldalúlag ’s minél kedvezőbben kapcsolhatni magát ahhoz; ’s így lehete e kínosb helyhezet a’ Bálinténál, ki azon felűl, hogy egy kissé nevetséges szerepben tűne-fel a’ háznak, ’s a’ jóslatos tésztát tönkre tevé, még súlyos és disztelen gyanú alá is ejté magát? Reménylé ugyan, hogy ez utóbbi alól a’ reggeli nyilatkozás feloldandja; de egy egész éjszaka alatta állni, olly tisztelt, olly kedvelt lelkek előtt állani alatta – gyötrő gondolat vala az ifjúnak. Ezen felűl a’ kenyér-tésztát újra kelle dagasztni, keletni, mik Szálinak egész éjébe kerűlendők. Ez hihetőleg csökkentni fogja iránta a’ szobaleány’ jó akaratját, ki rendszerint, ha nem avatott titnokné szokott is lenni a’ ház’ kisasszonyánál, de csak ugyan fő hévérje, rugója, kegyeinek vagy kegytelenségeinek. Azonnal eltökélé magában Bálint, hogy Száli’ lehető idegenedésének jókor elejét vegye. Mihelyt tehát Hangácsynét szobájába betakarodni hallja, felszökik fektéből Bálint, ’s fogván bankó-tokját, ennek azon oldalából, hová tizes bankóit raká, ’s mellyet sötétben is bíztosan fellel vala, eggyet kivesz, ’s az ebédlő’ ajtaját csendesen kinyitván, kilopódzik Szálihoz, a’ sütő-teknő körűl motozóhoz.

Lelkem Szálikám! mond súgva és simogatva Bálint a’ leánynak; a’ férjfi csak bajára született a’ fejér népnek; remek tésztáját lelkecském agyon nyomám vala, tudom újra kell dolgoznia a’ kenyér körűl, engedje-meg, hogy okozott fáradságát, addig is mig a’ jövő vásár meghozná a’ maga fiát, megenyhíthessem ezen csekélységgel – ’s kezébe nyomá Bálint a’ kivett bankót. Szálika, bár nyájasan érzé kezében a’ pénzt, átallá még is elfogadni azt, minthogy nem tartá magát épen ajándék alá eshető szobaleánynak a’ háznál; de Bálint esdekle – ’s im! míg foly az oda- és visszaerőltetés, nyilik ismét az oldalszoba, ’s – Évike kilép kúlcsaival belőle, új lisztet adni-ki Szálinak. Fontolatlan riadtában megiramúl Bálint ön szobája felé, becsapja azt sebbel maga után, ’s berohan ágyába. – Egek’ atyja! felordít ebből az öreg Orbay, ki szobája’ fagyát nem állhatván tovább, az alatt vissza foglalá szobáját, ágyát, ’s zavart bódúlásában Bálint a’ Gódor’ ágyának szökik. – Mi a’ guta leli az úrfit? rival ez; lidércz e vagy gonosz lélek, hogy éjszaka bódorog körűl? – Angyalom bíztos úr! csak Szálikával volt egy kis dolgom. – Mit? Szálikával? kérdé Gódor, ’s ülésre pattana fektéből. – Hm, hm öcsém! bizony angyali egy vőlegény vagy ám! mormogá Orbay; az én időmben… Aludtak az emberek, mint én is fogok, mondá béke-vesztve Bálint, ’s Gódor’ ágyán alvásra helyzé magát. – Szálikával vala dolga az úrfinak? kérdé Gódor; ugyan mi dolga? ha merném kérdeni. – Igen uram, jó éjszakát kivántam neki, ’s azt kívánok az úrnak is. – Ezzel kifordúla Bálint, ’s az ifjúi természet erőt vévén boszúján baleseteire, mintegy pótlásáúl az elmulasztottnak mély hortyogó álmának ereszté magát, mellytől két alvó társai, majd hajnalig nem férhetének a’ magokéhoz.

Más nap’ mindenkit fonák idegzetben lele Bálint maga körűl. Az öreg Orbay komor volt, mint medve táncza után, mordan ’s egytagúlag felele Bálint’ kérdéseire, ’s áltfázott mellére panaszkodék. Gódor gőz-rongálta fejét fájlalta, ’s daczosan mellőzte az úrfit. A’ megátkozott fűtő újra ropogtatta reggelre a’ kályhát; de az meleg helyett füstöt ömledezett szét a’ szobába; mert az éjjeli fűtés össze-vissza repesztgette táblájit mindenfelől. A’ reggelinél még fagylaltabb arczokat lele Bálint. Évikéje bú’ ködébe vala vonúlva, ’s szemein hullatott könnyek’ jelei látszatának. Hangácsyné asszonyság hideg udvaris vala, ’s csak vendéglátó, bizodalmas rokon helyett. Száli pironkodva hozá-be a’ kávét, ’s kerűle szembe akadni Bálinttal és Gódorral; Bálint pedig szorongott keblében, mint tévedt vándor szorong, közelgő égi háború előtt.

Hitelesen tudom, jó öcsém, súgá Orbay Bálintnak, a’ bevett reggeli után, hogy a’ puha kenyér’ sütése eltiltatott. Ez nem idves jóslat, szép öcsém! gyanítom, rosz fát tevél a’ tűzre. – Én ártatlan vagyok, súgá-vissza Bálint, de majd fennakadva vére folyásában; már csak próbáljon szerencsét uram bátyám! Dőljek inkább, mint függjek!

Kifordúla Bálint, tért engedvén bátyja’ nyilatkozásának. Darab idő múlva, melly alatt szobája’ ablakában szorongva merede-ki tekintetével Bálint a’ téli vidékbe, belépe Orbay. – Fogassunk öcsém! kiálta ez; ’s Bálintban elállott a’ lélekzés. – Hogyhogy’ bátyám? kérdé haló hangon. – Kosár, nem egyéb, jó öcsém! Évike fonta, Hangácsyné nyújtja. Tovább a’ kocsirúddal, jó öcsém, itt szépen kikoptál a’ szerencsédből. Mi történt, ki nem tudhattam egészen; a’ házi fejérnép, mind mondja, kimélni kíván téged. De gyanítom, hogy a’ mai korból egy kis mustra-darabkát kelle előmutatnod ez éjjel: ezen magyar ház pedig, a’ mint tudod, még a’ becsületre adó régi magyar házak közűl való. Fogass édes öcsém! Ezen útunk is jó lesz egy magyar tapasztalásnak, mellyben kárán tanúl az ember. —

De, jó bátyám, magyar háznál tán csak fogják tudni a’ magyar törvényt, hogy senkit nem idézve nem hallgatva nem kárhoztathatunk? Lelkem bátyám, hadd menthessem magamat! esdekle Bálint. – Késő, öcsém! eljátszád idvedet, felele Orbay, a’ ház’ fejér személyei nem kívánnak többé veled szót váltani. – Ha úgy van a’ dolog, mondá szeles nehezteléssel Bálint, fogj Pista! kiálta-ki kocsisának, ’s hideg búcsút vevén a’ ház’ tagjaitól, zuzott érzelmekkel hajtata-el Tétényből, hol szép boldogságát hagyá, mint vélé, örökre hátra.

Szíve’ belső telében nem érzé Bálint a’ külsőt. Míg Orbay ez ellen óvakodék, Bálint szégyene’, boszúja’ és bánatja’ dúlásaiban, alkatként meredezék a’ szánka’ szegletében. Néma volt az egész útas-sereg, mert a’ cselédség is sejtve ura’ balesetét, hallgatással gyászolta azt, és saját jó óráit, mellyeket a’ vesztett háznál eggyütt veszt vala.

Még csak kihallgatásra sem méltatni az embert! illy szókkal szakítá végre meg, mintegy fél úton Bálint a’ hallgatást; bátyám! ez feszíti agyamat, ez szorítja-el szívemet! Mit vétettem, hogy így lakoljak? Végre is néhány itcze liszt az egész kár, ’s képtelen gyanú az egész kárhozat; ’s ezekért illy csúfosan lakolni! Asszonykény, nem egyéb! De nem visz még orkán is többé közibök, inkább klastromba, bátyám, barátnak. így fakadozék Bálint bús szégyenében, ’s Orbay sokára jöhete szóhoz.

Bálint öcsém! mondá ez, szelesnek tudtalak mindég; de múlt éji bakod,^* mint értettem, több szelességnél. Mit kerestél te, éjjel, két ízben Szálinál? mi vitt-ki jó fűlt szobádból hideg tár-terembe, hol keskeny asszony-szalup menthet vala meg csak fagyás ellen? ’s honnan riadnod kelle vissza, hogy majd halálra riasztál bennünket is a’ szegény bátorsági bíztossal? he, hogy’?

Bálint előadá bátyjának az egész történetet, ’s kifejtni törekvék ön ártatlanságát. – Hm, hm, öcsém! dünnyöge vontatva és sulymos fejét rázva az öreg; kezdek tisztába jőni – de szép öcsém! még hátra van a’ nagya. Mi szerelmes levélkét nyújtottál te a’ Száli’ kezébe, csak nem erővel nyújtottál, szép öcsém?

Én? tudaklá csodáló szem-meresztéssel Bálint; szerelmes levélkét? Szálinak? Pokol, és minden lakosi! ki mondja ezt? így zajlék Bálint.

No, no, szép öcsém! a’ levelkét magam láttam: laconice, de elég érthetőleg vala ezen szavakkal írva: Érted halok, érted élek, e’ világért nem cseréllek!

Tüzes mennykő! rivall, magát homlokba ütve Bálint, bankó-tokjához kap, ’s reszkető kézzel motoz abban. – Ugy van! – igaz – most értem a’ dolgot. Megállj Pista! kiált a’ kocsisnak; egy tapodtat se tovább! Fordúlj-vissza a’ Hangácsy-udvarba!

Pistának, kinek óhajtott Kanaánja vala mindenkor a’ tisztelt udvar, nem kelle a’ fordulást kétszer parancsolni. Eresztett ostorral repűltek a’ lovak ismét Tétény felé vissza. – Ismét szelesség, mint a’ többi! morga Orbay.

Posta-csézáján szemközt találák Gódort. Fordúlj forspontos! kiált-ki szánjából Bálint,’s kiszállván maga, a’ biztoshoz robban. – Galambom bíztos úr! így szólitja-meg ezt, vissza kell térnünk, eggyütt megennünk a’ Hangácsyné asszony’ ebédjét. – Guta üsse az úrfi’ dolgát, ’s Hangácsyné’ asszony’ ebédjét! tán csak nem halok-meg otthon is éhen! felele boszúsan a’ bíztos. Ha még egyszer özönvíz öntené is el a’ világot – mert bizony nagy része a’ mainak meg-érdemlené – és csak a’ tétényi kastély maradna bárkának szárazon, még sem mennék, uram, többé bele. – Bálint elővevé minden szónokságát, melly tehetségében álla, ’s hosszas makacs ellentállás után csakugyan megtöré Gódor’ feltételét, ’s fordulásra bírá őtet szánja után.

Épen a’ vendégszobában álla a’ repedezett kályha felett a’ nagy vallatás, midőn megfordúlt útasink belépének. Hideg, zavart, boszús érzetek’ jelei űltek az asszonyi arczokon és szemeken. – Édes nagysád, szóla Bálint, alázatos kézcsókolással Hangácsynéhoz, ártatlanságom’ érzete bátorított megtérnem, hogy magamat kitisztítsam, mi különben szemtelenség fogott volna lenni. Engedjen nagysád kegyesen egy pár szót, védelmére egy ártatlanúl gyanú alá esettnek. – Bár ne volna több gyanúnál, édes öcsém uram! monda hideg mosollyal Hangácsyné. Bálint nem ügyelve erre, előadá egész éjjeli történetét, ’s hogy tanúsitsa előadását, hálószobájának volt tűrhetlen forrósága és gőze iránt utalt, mint corpus delictire, a’ hasadozott kályhára, Gódor bíztos úr’ főfájására – melly utóbbira azonban Hangácsyné azt jegyzé-meg, hogy a’ főfájásnak számos okai lehetnek – az öreg Orbayra, kivel eggyütt támadák-meg a’ tévedt fűtőt – ’s végre magára, az ismét felvont szemöldökkel ’s nyilt szájjal előttök álló fűtőre, mint a’ dologban fő-fő személyre. – Szóljon kend atyafi maga, így szólítá-fel ezt Bálint, nem volt e’ kend ez éjjel közel hozzá, hogy kiperzseljen kend bennünket biztos úrral a’ szobából? – A’ fűtő még feljebb voná szemöldökét és kijjebb nyitá-meg száját; de nem felele Bálint’ felszólítására semmit. – Azzal nem fog bizonyítni uram öcsém, mosolyga Hangácsyné; mert ez azonfelűl hogy csupa sváb, hülye is. Öcsém uram’ előadásában látom a’ hihetőséget, ’s addig, hogy kénytelen volt öcsém uram elhagyni a’ maga forró, mint uram bátyám a’ maga kihűlt szobáját, kész vagyok a’ hitel-adásra; mert most már tudom, hogy fűtőm, kire ráparancsoltam volt estve, hogy áltfázott Orbay uram bátyám’ szobáját folyvást fűtse éjjel is, nem tudván az ott bent esett szoba-cseréről, sürgetéseire bátyánknak, mind az öcsém uram’ kályhájába gyújtá a’ másikéba szánt tüzet – de ezt a’ Szálira tolt tartalmas levélkét tán csak nem fogja megtagadni uram öcsém, mondá szegzett komoly tekintettel Hangácsyné; ’s Évike és Gódor váró aggodalmas pillantattal csüggének Bálint’ ajkain. –

Igen is saját kezem, édes nagysád! felele Bálint; tizes bankó helyett nyomám Szálika’ kezébe, kinek miattam a’ kenyér körűl éjszakáját kelle vesztegetnie. Ezen levélke’ szavai általam az arany-míves’ számára írattak, hogy azokat Évike húgocskámnak ajándékúl szánt nyak-láncz’ záros függelékjébe vésse – melly levélkét én, hihető az arany-míves’ kifizetésekor, bankóim közé tévesztettem. Az arany láncz – ím itt van! Bálint kivoná oldalzsebéből a’ szép mivet, ’s a’ levélke’ szavain kivűl megmutatá rajta az Évike’ és saját maga nevének fonadékosan vésett előbetűit.

Elfoszlott azonnal minden gyanú. Hangácsyné szíves mosollyal nyújta béke-kezet Bálintnak, mellyet ez tisztelve vona ajakához, ’s Évike öröm-pirúlattal a’ magáét, mellyet Bálint égő csókokkal hinte-el. – Mondám, ismét szelesség nem egyéb! szóla Orbay, korholással ugyan, de mellynek tónján álttetszett a’ kedvező kifejlés’ öröme. – Szelesség! dörmöge Gódor, könnyűlt lélekzettel sodorván-meg bajuszát; szelesség, melly szép kárt tehet vala a’ háznál.

De már csak nem tesz? kérdé szelíden Évike, ’s bevoná az ebédlőben búslakodás közt állt Szálikát. – Bocsásson-meg szép leányasszonyka! szóla ehhez kezet nyújtva Gódor, ha egy kissé megbokrosodám vala. Bizony fájt magamnak is, tán hetekig sem lett volna ételem italom miatta; de hasztalan! a’ magyar még kényesebb becsületére, mint bajuszára. Hála az egeknek, hogy szépen tisztába jöttünk!

Az ebéd derűltebb arczokat gyűjte ma, mint a’ reggeli lát vala, ’s Gódornak megjöve mult vacsorai ét- és itvágya. A’ gyöngyöző tétényi vígan sikúlt-le a’ férfi-torkokon; mert czímjök ezeknek elegendő vala pohár-kocczantásra.

Estvére kisüle a’ nyájas jóslatu puha kenyér, ’s Szálika bebizonyítá remekjében, Gódor’ nagy kéjére, hogy valamint ki tudja sütni, úgy ki is bírja dagasztani a’ magyar kenyeret. Másnap’ megesék a’ kettős jegy-váltás, ’s néhány hétre a’ kettős menyekző. Boldog négy ember válék belőlök; de egyike sem szegheté-meg, még agg korára is a’ puha kenyeret a’ nélkül, hogy a’ tétényi viszályos éjszaka ne ötlött volna eszébe.