Jártam zajongó partokon
Sötét örvény felett,
Villám röpűlt az ormokon,
Dörgött nyugot, kelet:
De Ída volt túlpartokon
Virúló szép kelet,
’S nem féltem vészt az ormokon,
Nem a’ viharszelet.
Bár a’ dühös hab habra dűlt,
Önté dagályait,
Rengett hajóm, de átröpűlt,
’S kivántam partra vitt. –
Járok hidegvett partokon,
Körűlem téli gyász;
Hó-fergeteg zúg ormokon.
Tölgyet, fenyűt aláz.
Már a’ folyam nem enged át,
Tükrén kel jégtető;
Keservét zengi ’s hő baját
Partján a’ szenvedő.
És búsan könnyező szemem
Az égre föltekint:
Hajh ég és föld! mi mind nekem,
Ha rajtok ő nem int? –
Feléd, Idámnak bájlaka:
Feléd nyilong karom;
Ott kél szerelmem’ hajloka,
Ott leng kivánatom.
De míg lelkem csapongva jár,
Idám, fenn bájidon:
Oh fájdalom, köztünk az ár,
Oh véres fájdalom!
Gaal.
