Tarka kendőd’ lobogása
Lelkem’ édes múlatása;
Csakhogy hajh a’ kendő alatt
Hamis a’ szív, melly kopogat.
Barna szemed’ villanatja
Szívemet fölgyújtogatja,
Csakhogy a’ szem hamis követ,
Csal mikor sír, csal, ha nevet.
Piros ajkad’ szólalása
Paradicsom’ megnyilása,
Csakhogy a’ szó két élü szer,
Egyszer gyógyít, míg százszor ver.
Vajha orczád tűkör volna,
Lelked abban képpé folyna,
’S olly szép lennél millyen igaz,
Vagy olly nem szép, millyen ravasz.
Akkor végre kimutatnád,
Ollyan igen szép vagy-e hát?
Vagy szépséged mint a’ hinár
Veszedelmes mély fölött jár?
Vörösmarty.