HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
ÓDÁK
KÉT KÖNYVBEN,

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
ÁLTAL.

NAGY VÁRADON,
Máramarossi Gottlieb Antal' betűivel.
1805.
LAJISTROM.

ELSŐ KÖNYV.

I. Serkentés a' Múzsához. 3
II. Dr. Főldi' Sírhalma felett. 6
III. A' feléledtt Pásztor. 9
IV. A' Szerelem' tilalma. 11
V. Egy kesergő Magyar. 13
VI. Felvídúlás. 14
VII. Filishez. 16
VIII. A' Búkkal küszködő. 18
IX. A' Tavaszhoz. 19
X. Bakhushoz. 21
XI. Víg élet a' Parnasszuson. 26
XII. A' Nap' Innepe. 28
XIII. Egy Tulipánthoz. 31
XIV. Paraszt Dal. 32
XV. A' Versszépítő. 35
XVI. Szerelemdal. A' Tsikó bőros Kulatshoz. 36
XVII. Rózsim' Sírja felett. 41
XVIII. Jövendőlés az első Oskoláról, A' Somogyban. 42
XIX. Miért ne innánk. 45
XX. Egy kéttségbe esett Maga Gyilkosa. 47
XXI. Dafnis Hajnalkor. 49
XXII. Chloé Dafnishoz. 51
XXIII. Álomlátás. 53
XXIV. Dórishoz. 55
XXV. Hívása a' Múzsának. 56


MÁSODIK KÖNYV.

I. A' Múzsához. 57
II. A' Szélhez. 58
III. A' Magánossághoz. 65
IV. Kifakadás. 70
V. VIRÁG BENEDEK Úrhoz. 73
VI. A' Dorottya' Kínjai. 77
VII. Az Ekhóhoz. 83
VIII. A' N. Mélt Gróf SZÉCSÉNYI FERENTZ Ő Exc ja' Nemzeti Könyvtárjára, melly hozzám KÚLTSÁR Úr által érkezett. 84
IX. Az elszántt Szerető. 89
X. Egy fiatal házasúlandónak habozása. 91
XI. Az én Vagyonom. 93
XII. Az Emberiség 's a' Szeretet. 97
XIII. Az Ember; a' Poézsis' első Tárgya 100
XIV. Egy Bétsi Magyar Gavallér. 102
XV. Mélt. Gróf FESTETITS GYÖRGY Ő N. gára. A' Hadi Oskoláról. 104
XVI. Az elmátrónásodott Dóris. 111
XVII. Egy háládatlanhoz. 116
XVIII. A' rövid Nap 's hosszú éj. 120
XIX. Szegény Zsuzsi, a' táborozáskor. 122
XX. Egy vén fának árnyékában régen szenvedő Rózsafa. 124
XXI. A' Fársáng' Bútsúszavai. 126
XXII. Főhadnagy Fazekas Úrhoz. 129
XXIII. Tüdőgyúladásomról. 133


ELSŐ KÖNYV

I.
SERKENTÉS A’ MÚZSÁHOZ.
JER! magunknak fűzzünk szárnyakat,
Hogy ama’ bértzes kőszálakat
Megtetézhessük azokkal,
Láthassuk várát az Ízlésnek,
Hol a’ Múzsák a’ sok elmésnek
Fejét fűzik babérokkal.

A’ Halhatatlanság felette
Öröm templomát építette,
A’ mellyben meghólt a’ halál.
Itt, ki szerette a’ Múzsákat,
Nevével kérkedő táblákat
Merő gyémántokból talál.

A’ Ditsőségnek trombitája
Érdemét harsogva fúkálja
Mindenütt a’ nemzeteknek;
Ezt a’ hír felvévén szárnyára,
Viszi a’ világ’ négy sarkára,
’S fülébe zengi ezeknek.

Századjai az elmúlásnak,
Általadják őtet egymásnak,
És megőrizik hűséggel;
És mikor sírjára mutatnak,
Örömnek könnyeit hullatnak,
Koronázván ditsősséggel.

Népei a’ fagyos északnak,
’S kik a’ forró Nap alatt laknak,
Hirdetik, ki vólt Homérus!
Örömmel tapsolnak őnéki
A’ Gángesnek gazdag környéki,
Visszaekhózik Ibérus. –

Vajha én reám tekíntene
Nyájas szemekkel Melpómene,
És éneklője lehetnék!
Úgy mind halált, mind más veszélyt ’s kárt,
Melly a’ legnagyobbaknak is árt,
Bátor lélekkel nevetnék.


II.
Dr. Főldi’ sírhalma felett.
MEGKÖNNYEZETLEN’ kell hamuhodni hát
Ákászod’ allyán, FŐLDI! tenéked is?
Óh néked is, kit dűltt Hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe?

Természet’ édes gyermeke! ’s a’ Világ’
Tág Templomának béavatott fija!
Hát a’ mikor törvényit írod,
’S Pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít é jussa alá korán? –
Korán! az élet’ leggyönyörűbb korán! –
Óh tán irígy ő? ’s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, a’ ki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, Kedvesem,
Hát már Apolló a’ Halálnak
Bűne között hidegen danolgat? –

Nem is danolgat! – Lantjai, fűvei
Pindus’ vidékén disztelen állanak:
Bús a’ Poéta- ’s orvos-isten
Jaj! Erató ’s Hygiene sorvad.

És én, ki hozzád olly lekötött valék,
Én a’ barátod légyek e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen

E’ bóldog Akász’: mint sem egész Hazám’
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a’ Lantot, ’s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg egyenes barát,
Mélly túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested’ erébe’, nemes barátom!

Még is betsetlen puszta bogáts fedi
Hadház’ homokján szent tetemid’ helyét,
Még sints, ki Lantján a’ Dunához
Igy keseregne: Kimúla Főldi!

Nintsen! – De nyúgodj e’ ligetek megett,
Nyúgodj ditső test: én velem is tsak így
Bánik Hazám, bár drága vérem
Értte foly, értte fogy, értte hűl meg.

Lesz még az a’ Kor, melybe’ felettem is,
Egy hív Magyarnak lantja zokogni fog,
’S ezt mondja népünk: Oh miért nem
Éltek ez emberi Századunkban?!


III.
A’ feléledtt Pásztor.
Tirzis.
AMOTT, hol a’ nyájas patak
Követtsin jádszadoz,
Laurám a’ zőld fűzfák alatt
A’ vőlgybe’ sunnyadoz.
Én addig e’ kopár kövön
Panaszlok, jajgatok,
’S a’ déli nagy hévség alatt
Miatta bádgyadok.
Én kértem untalan’
Szívét; da hasz’talan.
Te jöjj most, gyenge szellet!
’S lengvén hajtfürtje mellett,
Súgd néki ezt; hogy Tirzise
Végsőt lehellett. – – –

Laura.
Megálly, haldokló Pásztorom,
Tartóztasd lelkedet!
Tartóztasd! – óh mert Lelkem is
Lelkedre éledett.
Altomba’ éppen, édesem,
Te rólad álmodám,
Midőn zefir keservesen
Nyögvén fuvalla rám.
Ez a’ szintén megholtt
Zefirke lelked volt,
A’ mellyre Ámor űle,
’S Mellyembe bérepűle;
Addig tsikolt, hogy szívem is
Reád hevűle.


IV.
A Szerelem tilalma.
Minden érez gerjedelmet:
’S én kerűljem a’ Szerelmet?
És tsak én legyek hideg?
Hát a’ szépet
’S a’ faképet
Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a’ szemnek,
Költsönös bűbájt a’ Nemnek,
’E világnak bőlts Ura?
Hogy szeressük,
’S félre vessük? –
Éj, az ám a’ ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Tsillog, és virgontz eremben
Véremet jól érezem:
Hátha ennek
Lángba mennek
Zsúrolási; vétkezem?


V.
EGY KESERGŐ MAGYAR.
Minden vígasság tőlem eltávozott,
Vége minden örömemnek;
Szívem reményében megtsalatkozott,
Nintsen nyugta bús fejemnek.
Víg napim! elvesztetek,
Nem múlatok véletek;
Az öröm ’s a’ víg élet
Keserű ürömmé lett.

Életemet sok ezer gond terheli,
Lelkem a’ búk között eped,
Bús szívem bánatokkal lévén teli
Már ezer ízekre reped.
Óh keserves bánatok!
Világra ti hoztatok;
A’ bú nevelt engemet,
Sírba is a’ bú temet.


VI.
FELVÍDULÁS.
Búk bánatok!
Távozzatok
Előlem messze;
Hogy szívemet,
Víg kedvemet
Semmi ne epessze.
Fejemet nem töröm,
Jobb annál az öröm.
Kár hijába,
Bolondjába
Gyötreni szívemet;
A’ siralom,
Aggodalom
Ekképp’ el nem temet
Idején engemet.

Hát vígadok,
Helyt nem adok
Már a’ bánatnak:
Hoppot mondok!
A’ búk ’s gondok
Nálam nem lakhatnak.
Örömmel múlatok,
Mikor múlathatok.
Ha hallik a’
Víg muzsika,
Én is majd eljárom:
A’ vígságtól
Múlatságtól
Magam’ el nem zárom.
Kitsiny az én károm!..


VII.
Fillishez.
A’ SEMMISÉG’ örök tavába
Ifjú-korod’ javát hijába,
Szép Húgom! óh ne hán’d:
Úgy éld virágit a’ tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne hidj a’ nyájason mosolygó,
A’ Grátziák’ kertébe’ bolygó
Lepkéknek, óh ne hidj!
Ezek tsak új rózsákra futnak,
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyótska rágott
Emésztvén édesen;
De végre Lepke vált belőle,
’S újjabb virág után előle
Eltűnt negédesen.

Óh mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem eltsűggedt alatta,
A’ szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan’ kerestem
Másutt, mihelytt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A’ szép napok hosszak valának,
Az éjtszakák nem nyugtatának,
Hogy ő máshoz hajolt,
Szétt-néztem, és sohol se láttam
Azt, a’ kit*
kit. A pont sh., em.
oly hívenn imádtam;
’S egész főld puszta volt.

Most is, ha foly könyhullatásom,
Tsupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ő a’ hitszegő!
A’ tiszta szívet megvetette,
Ki őtet olly forrón szerette,
’S reám méltatlan ő.


VIII.
A’ BÚKKAL KÜSZKÖDŐ.
ÉLETEM’ mái
Komor Óráji,
Hány ezer bú ’s átok
Jöve rátok!
Fussatok ezekkel
A’ sok keservekkel,
Mellyekkel az Ég
Ostoroz még.
Jaj szabadítsatok,
Öldöklő bánatok!
Mert a’ kín engemet
Porba temet.


IX.
A’ TAVASZHOZ.
Jer, kies Tavasz! botsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihaltt mezőnkbe’ lássál
Újra vídám életet.
Száz Zefír köszönti tsókkal
Rózsaszínű lábadat,
A’ kiomlott Nártzisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz Driás mond az hegyekben
Néked áldó éneket,
Hármas Ekhó zeng ezekben
Innepedre verseket.
Nyájasabb Etéziákkal
Nyílik a’ Nap’ reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion’ Leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a’ fák’ gajjai.
Sok szerelmest kis nyilával*
nyiláyal Sh., em.
Vérez a’ Vénus’ fia:
Érzi ezt hív Dafnisával
A’ mosolygó Lídia.


X.
BAKHUSHOZ.

(Kar.)
ÉVOÉ!
Bakhe, éván, évoé!
Évoé!
Bakhe, töltsd lelkünket bé!
Itt van a’ zúzos Detzember:
Bor van é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!

(Eggyes.)
Idvez légy
Bakhe, áldott Istenség!
Hol te mégy,
Vígad ott a’ föld ’s az Ég.
Szívünk úgy fel rajzik véled,
Mint a méh;
Életünk tsak tőled éled:
Évoé!

(Kar.)
Évoé! ‘S a’ t, mint elől volt.
(Eggyes.)
A’ Mazúr
Általad gazdag lehet,
’S mint az Úr,
Szarvat és szemet vehet.
A’ bolond észt lél a’ borba’,
’S úgy lesz bőlts:
Tőlts tehát bort e’ tsuporba,
Tőlts, tőlts, tőlts!

(Kar.)
Évoé! ‘s a’ t.
(Eggyes.)
Általad
A’ barátság lelkesűl;
Általad
Sok harag letsendesűl.
Bóldog, és azon nem ülhet
Semmi baj,
A’ ki véled edgyesűlhet.
Haj, haj, haj!

(Kar.)
Évoé! ‘s a’ t.
(Eggyes.)
Tsak te vagy
Szíveinknek mindene:
El ne hagyj
Óh örömnek Istene!
Meg halunk; de semmi gond az,
Fére bú!
A’ ki búsúl, mind bolond az.
Hú, hú, hú!!

(Kar.)
Évoé! ‘s a’ t.
(Eggyes.)
Tőled ég
Ámor’ édes lángja is;
Tőled még
Felhevűl a’ lomha is.
Tsak te tartod friss melegben
A’ gyomort:
Bort igyunk hát illy’ hidegben,
Bort, bort, bort!

(Kar.)
Évoé! ‘s a’ t.
(Eggyes.)
Soknak kárt
Tészen a’ bor: szent igaz.
Soknak árt
A’ Tivornya: semmi az.
Fére most az Étikával:
Nints itt pap:
Tántzra víg kompániával.
Hap, hap, hap!

(Kar.)
Évoé!
Bakhe, éván, évoé!
Évoé!
Bakhe, tőltsd lelkünket bé!
Itt van a’ zúzos Detzember:
Bor van é?
Bort igyon ma minden ember:
Évoé!


XI.

VÍG ÉLET A’ PARNASSZUSON.
A’ TISZTA nyájasság hol örűl
Jobban, mint a’ Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a’ búk nem rágnak?
Zőld Ligetek! ti bennetek öröm lenni,
A’ Laurusok’ és Myrtusok’ árnyékában pihenni.

Itt a’ Múzsák maguk vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek;
Apolló maga énekelget;
Az Ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a’ víg muzsika, ott zengedez,
Hol a’ szagos bokrok között Agannipe tsergedez.

A’ Hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A’ legszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással, víg hangzással tántzolgatnak
Az örömök, ’s öszvekaptsoltt karral vígan múlatnak.

Lármás Városok! távozzatok,
Hol laknak a’ gondok ’s bánatok;
Nagy udvarok! tsak maradjatok:
Én e’ kies helyen múlatok.
Bóldog Máró! élted már óh! tsak te éled,
A’ Múzsáknak, Poétáknak ölében szíved éled.


XII.
A Nap Innepe.
IDVEZ légy, áldás’ forrása,
Világosság’ tengere,
Munkás halandók’ lámpása,
Életünk’ rúgó-ere!

„Te mutatod meg minékünk,
Mi fejér, mi fekete?
Te általad bús vídékünk
Örömkertté tétete.

„Halmainkat Vőlgyeinket
Örömbe őltözteted,
És sorvadó beteginket
Erőddel élesztgeted:

„Süss atyáink’ Templomába,
Süss szent súgáriddal bé,
’S a’ setét telet honyjába
Kergesd tőlünk más-felé.

„Im az Innep’ Szűzetskéji
Elődbe kiszállanak,
’S jótéted’ első zsengéji
Kaskáikban látszanak.

„Fogadd el ez apróságot
Hozzánk jöttöd’ innepén,
Óh te, ki fényt ’s gazdagságot
Hintesz el Pérú’ gyepén!”

Az Inkák így éneklének,
Így a’ Nap’ Leányai,
Így a’ Kuszkó’ szent helyének
Minden béavattjai,

Midőn hozzájok megtére
A’ rokon Nap fényivel,
És Hazájok’ Édenjére
Fényt és termést szóra el. –

Hát mi miként innepeljünk
Néked, óh Keszthelyi Nap,
Kitől Éden lessz lakhellyünk,
Kitől Népünk fényre kap?

Óh tiszteld minden haboddal,
Balatonnak Tétise!
Mert ki tesz jól tájékoddal? –
FESTETITS, vagy senki se’.


XIII.
EGY TULIPÁNTHOZ.
A’ HATALMAS Szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvossa sebemnek,
Gyönyörű kis Tulipánt!

Szemeid’ szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid’ harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Telyesítsd angyali szókkal,*
angyaliszókkal Sh., em.
Szeretőd a’ mire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek*
Eizetek Sh., em.
csókjaidért.


XIV.
PARASZT DAL.
AMA’ fejér nyárfák alatt, A’ part felé,
Sűrű rekettye köztt vezet Egy róna bé.
Óh! mert ez a’ hely énnekem Irtóztató;
Ott egy Vityilló, abba’ nyög A’ szép Kató.

Hiszen no tsendes este van, Nints semmi szél:
Még is hogyan, hogyan rezeg A’ nyárlevél.
Óh szép Katóm! nem reszket úgy A’ nyárlevél,
Mint én te értted reszketek: Hová levél.

Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz Te tán soha,
Úgy bétsukott az a’ guta Vén Mostoha,
Miólta szép ortzáidat, Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett – – – –.

T’od azt hazudtam volt neki: Tsak a’ pipát....
Hogy a’ manó el nem vivé A’ vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá, Egy szómat is;
Ki kergetett, ’s lelúgozá Subámat is.

Azólta erre jönni is Nem mertem én.
Tudod, pemetén jár az a’ Puruttya vén.
Tsak itt nyögök hozzád, Katóm! E’ fák alatt;
Tudom te is nyögsz a’ setét Kémény alatt.

Füstöl, Galambom! füstől A’ Kéményetek;
Mert tán bizony nagyonn alá Tüzeltetek.
Héj, héj, az én szívembe’ is Nagy tűz vagyon
Héj, héj azért sóhajtok én Illyen nagyon.

De még az Isten módot ád – Tudom hogy ád –
Ki-mentlek én, vagy meggebed A’ vén anyád.
Ha más-külömben nem lehet, Felégetem
Azt a’ vityillót, ’s őtet is Belévetem.

A’ szívem is majd meghasad, Kedves Katóm!
Hogy képedet még tsak nem is – – – –.
Szegény Legény vagyok; de tsak Egy csókot adj:
Ihon van a’ szűröm, nesze, Gatyába’ hagyj.

De már reám setétedett Az éjjel is:
Mégis tsak itt kesergek én Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én, ’S a’ szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is. – Jó éjtszakát!


XV.
A’ VERSSZÉPÍTŐ.
HA most nem édes énekem,
’S nem ég Poéta-tűzzel:
Ne bántsd! – legyen borom nekem,
Egy szívszerette Szűzzel:
Gyúl nékem is tüzem, hevem,
Poéta lessz az én nevem,
’S mirtust fejemre fonnak,
Miként Anákreonnak.


XVI.
Szerelemdal.
a tsikó-bőrös Kulatshoz.
DRÁGA Kintsem, Galambotskám,
Tsikóbőrös Kulatsotskám!
Értted halok, értted élek,
Száz Leányért nem tseréllek.

Megvídító ortzátskádat
Tsókra termett kerek szádat,
Ha a’ számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem tsókolgatom.

Óh hogy’ kótog a’ kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh millyen szép az ajakad,
’S aranylántzra méltó nyakad!

Kartsú derekadon a’ Váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a’ Mantzié,*
Mantzió Sh., ért. sz. em.
Vagy a’ majd megmondám kié.

Szép a’ hajad’ szép szála is,
Ha kis tsikó hordozta is,
Nem akasztott ember’ haja,
Mint a’ Trézi’ rőt Vuklija.

Édes a’ te danolásod,
Jértze-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús Szívemnek, szegénykének.

Ha bánatim’ közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jó kedvem tsutsorodik,
Általad megszaporodik.

Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a’ fagynak;
És mikor a’ hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

Óh ha téged nem láthatlak,
Beg óhajtlak, be’ siratlak!
’S ha képed kezembe akad,
Szememből örömköny fakad.

Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

Eggyütt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, tsak megintsem,
Eggyütt hálunk úgy e Kintsem?

Óh ha szívünk’ szerelmének
Kis zálogi születnének,
’S ott űlnének hosszú sorral
A’ kutzkóban tele borral! –

Bár tsak a’ feleségemmel
Téged tserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, Leányokat,
Szűlnél apró kulatsokat:

Zsanám meg’ kulattsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgy-is tsikó,
Belé férne négy-öt akó. –

De jaj, engem ide-tova
Elvisz a’ Szent Mihály’ lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

Keserves Sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a’ tort;
A’ mi menne más kutyába,
Jobb megy a’ magunk torkába.

Akadtam még egy Bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a’ szemfedél?

Kintsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó*
utóltó Sh., em.
forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Tsak szádhoz érhessen a’ szám.

Óh csókollak, óh ölellek!
Míg mottzanok, míg lehellek:
Tested’ tegyék hólttestemhez,
És ezt az írást fejemhez:

„Útas köszönj rám egy pint bort:
„Itt látsz nyúgodni egy Jámbort,
„Kedves élete-párjával,
„TSIKÓBŐRÖS KULATTSÁVAL!


XVII.
RÓZSIM’ SÍRJA FELETT.
Forró Sohajtások – lelkemnek
Elszagatott darabjai!
Itt lengjetek, hol Kedvesemnek
Nyúgosznak áldott hamvai.
Vagy szálljatok fel a’ Mennyekbe,
Hol ő van, ’s a’ több Angyalok,
És lelkem’ e’ ditső helyekbe’
Várjátok meg: mert meghalok.


XVIII.
Jövendőlés az első Oskoláról A’ Somogyban
Hát Múzsáknak szenteltt
Kies Tartomány!
Illy számkivetve vólt
Nálad minden Tudomány?
Hát tsak sertést nevelt é
Itt a’ makk ’s haraszt?
Hát tsak Kanásznak termett
A’ Somogysági Paraszt?
Istenem!
Senki sem
Vette észbe,*
Vetteészbe Sh., em.
Hogy e’ részbe’
Árva még Somogy!

Hány jó ész lett vaddá,
Hogy nem mivelték?
Hány polgár Búnyikká,
Hogy jóba nem nevelték!
Dudva lenne a’ Dudvák
Köztt az Ananász:
Kanász marad a’ kinek
A’ nevelője Kanász.
Hát már, hogy
A’ Somogy
Illy tudatlan
Formálatlan,
Kié a’ hiba?

Debretzen, és Patak
Messze estenek,
Ide, hol a’ Múzsák
Nem is esmértettenek.
A’ mi kevés pénz bejött
Két-három póra,
Nagyobb dologra ment el –
Borra avagy Disznóra.
A’ szegény
Pór-legény
Vagy Bodnárnak,
Vagy Betyárnak,
Vagy Zsiványnak állt.

Óh szomorú sorsa
Egy szép Megyének!
Hol a’ Magyar lelkek
Megvetve heverének.
Óh nem fáj é a’ szíve
Minden Magyarnak,
Hogy a’ Magyar fiakkal
Gondolni nem akarnak? –
De tán jő
Olly idő,
Mellyben nékünk
A’ vidékünk
Új Hélikon lessz. –


XIX.
MIÉRT NE INNÁNK?
Igyunk, barátim! a’ komor
Bú’ lángja nem tsatázik,
Ha Mádi borral a’ gyomor,
A’ kis pokol, megázik.
Igyál! ne, e’ szőlőgerezd’
Levével öblödet fereszd.
Vígadj, ötsém! maholnap
Zsákjába dughat a’ pap.

Mi gondod a’ továbbira,
’S világodat hogy’ éled?
Tekínts tsak e’ jó Mádira,
Szíved tudom megéled.
Más hadd gyötörje a’ fejét,
Tőltvén bolond esztendejét;
Éljünk rövid napunkkal
Múlatva víg Igyunkkal.

A’ Bakhus Úr’ pintzéjibe
Magam leszek vezértek.
Nunc est bibendum! ennyibe’
Horáttzal eggyet értek.
Igyunk! eb a’ ki nem barát,
Tegyünk le minden maskarát.
Most rajta! poculatim
Igyunk, vidor barátim!


XX.
Egy kéttségbe esett
MAGA GYILKOSA.
Jaj, Egek! melly szörnyű képzeletek,
Mellyeket elmémben hempelygetek.
Óh, látom Tartarus’ mélly üregét,
A’ feljött Árnyékok’ fergetegét!
Már Lelkemig ér a’
Pokloknak hóhéra,
Dárdákkal,
Fáklyákkal
Veri Megéra!
Jaj! hová kell lennem;
Nem lehet pihennem;
Melly vesztő
Ijjesztő
Tsata van bennem!
A’ szép Napfény eltűnt,
Az ég, a’ főld megszűnt;
Tsak nékem kell még látnom ezt a’ nagy bűnt.
Óh, jóltévő Halál!
Ki borzasztóm valál,
Jer, karom’ emelem!
Itt a’ megszenteltt Kés, –
Tégy jól, jaj, jaj, ne késs,
Oh, Furia! velem.
Idvez légy, óh Plútó!
Fogadj el; ’s nyugtató
Szent kezed’ ölelem. – –


XXI.
Dafnis Hajnalkor
Szép Hajnal! emeld fel főldünk felett
Az egek alatt tündöklő szent fáklyádat;
Bársonyban idvezli majd Napkelet
Az aranyozott felhők köztt szűz ortzádat.
A’ Madarak kontzertjei tisztelnek már,
Sok fatetőn éneklő Fülemüle rád vár.
Jer, vedd el fényeddel
A’ még iszonyú égnek gyász ruháját,
Hogy messze szélessze
A’ mord éj fekete homályát! –

Felkél a’ rózsákból, ’s illatozva
Emeli Zefir Nektárral tőltt szárnyait,
Harmatos tsókokkal játszadozva
Tsipegeti fel még alvó kis társait,
Már susog a’ fáknak tetején kerengvén,
Majd piperés rétünknek kebelibe’ lengvén.
Szárnyra kél a’ víznél
A’ több Zefirek’ nyájas kisded rajja,
A’ nedves Vőlgy’ kedves
Szaggal tőltt liliomit nyalja.

Rajta, kis Szellőtskék! szedegessetek
Violaszagot szárnyatok’ bársonnyára,
Míg Chlóém fel nem kél, siessetek
Vele pihegő mellyére ’s szátskájára.
Míg aluszik játszodjatok Édesemmel,
Majd ereit tsiklándozzá ... tok-fel;
Akkor súgjátok-meg,
Hogy hajnal előtt Dafnis már pihegett
Sóhajtván szép Nevét
Itt e’ kis patak’ ere megett!


XXII.
Chloé Dafnishoz.
Menjetek, kis Szellők! menjetek,
Lelkem is Dafnishoz megy veletek,
Mondjátok: hogy Chloé már hevűl,
A’ Dafnis’ tüzétől ég merevűl.
A’ Szerelem szívem’ rejtekibe’ dong
A’ keserű-édes Mézbe’ zsibong.
Mellyet szád’ rózsáiról szedett;
Ah! kár! hogy fúlánkkal mérgesedett!
Tele már Szerelemrajjal mellyem,
Sok ezer fiait hogy’ neveljem? –
De hogy elaltassam sok fiát,
Jer, Dafnis! hints rájok Ambróziát:
Tsókjaid’ harmatján mind elűl,
Lassan zsibongó álomba merűl. – –
Igy emelem vígan fel karomat;
Igy ölelem kedves Dafnisomat;
Így lelkedbe ontom lelkemet,
Életedbe öntöm életemet;
Hadd nyíljon ága száz új bimbókkal,
Pirúljon muskatály-ízű csókkal:
Majd köztte az öszvenőtt ágaknak
Fészket a’ Szerelmek’ Madarai raknak.


XXIII.
Álomlátás.
MIT álmodám az éjjel!
Óh Dóri! mint tsudállék
Két domború halomkát
Citére’ templománál.

Apró Meánderetskék
Kékellnek a’ virág köztt,
És egy parányi vőlgyön
Eltűnnek ágaikkal.
Ahol ti lágy Szerelmek,
’S víg Grátziák, tzitzáztok;
– – – – fejérén
Tollászkodó Galambid’
Tzirolgatod, Citére!
Pihegő fuvallatoktól
Habozva lengedeznek
A’ gyöngyvirág barázdák,
Felettek a’ tetőn áll
Egy kláris-oldalú kút
Gyengén körűl ölelve
Rózsákkal ’s értt eperrel,
Mellyből az élet áldott
Forrása tiszta mézet
’S hószín tejet szivárog.

A’ Rózsa-káva mellől
Nyilával a’ kis Ámor
Rám int; ’s alélva dűlök
Elasticus gyepére;
’S azt képzelem magamnak
Hogy én a’ Hébe’ bóldog
Vánkossain henyélvén
Mint égiek’ barátja
Nektárral ittasúlok. –

Azomba, Dóri, halld tsak! –
Ütött az éj, az őrzők’
Szavára felrijadtam:
’S hát – bús fejem borúlva
Van a te – – – – !


XXIV.
Dórishoz.
Pillants reám, Leánka!
Pillants reám, de titkon;
Hogy vén Anyád, ki pénzét
Olvassa, meg ne sejtse.

Pillants reám; ’s azonnal,
Szép Dóris, én elértem,
Hogy érzed, a’ mit érzek.


XXV.
HÍVÁSA A’ MÚZSÁNAK.
Jer, kit mérges gondok rágnak,
Jer a’ zőld Tempére,
Ez ártatlan múlatságnak
Ébresztő helyére.
Itt örvendhetsz a’ víg ekhóval,
Játszadozván muzsikaszóval,
Az örömök’ táborában,
A’ Grátziák’ sátorában
Vígadozván Názóval.



MÁSODIK KÖNYV

I.
A Múzsához.
Múzsám, ne tsüggedj! bár vak irígyeid
Kantsal szemekkel rád hunyorítanak,
Múzsám, zsinatjokbann az Ország
’S a’ tudományok eránt ne tsüggedj!

Lát’d; a’ magános berki homály alól
Míg a’ babér-szál halkal emelkedik;
A’ nyári gyanták’ durrogási
Szent tetején magosabbra rázzák;

A’ téli szélvész’ mérgei köztt örök
Zőlddel virítván, fája tövesbedik:
Te is kevély megnyúgovással
Bírd magadat, ha sikólt az allynép.

Lát’d! integetnek tiszta barátaid;
Nevednek óltárt a’ maradék emel:
Megpukkad annál a’ kajánság,
És a’ Halál elalél előtte.


II.

A Szélhez.
MIT hízelkedel, óh lengeteg, óh tsalárd
Elmék’ ingadozó béllyege, esti szél?
Hát füstfogta Hazámnak
Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó Pósta! mit únszolod
Pernyében heverő lantomat? A’ katzaj
Bosszantó gyönyörűség
A’ bóldogtalanok között.

Zengj a’ kis Balaton’ partja körűl, hol a’
Természetnek örök Szűze ’s az emberi
Mesterség, ez a’ Hérós,
Egy tűkörbe katsonganak.

Tsattogjál aranyos szárn[n]yal*
szárnyal Sh., em.
enyészeten,
’S hagyj engem’ szabadon Dácia’ pallagán
Elnémúlva zokognom
A’ Nád-lepte fedél alatt.

Hát a’ nyár’ elején nem te valál, ki a’
Szikrából eredett lángokat egy szegény
Özvegynek fedeléről
Szórád vad hahoták között?

Látám a’ Lakosok’ jajjait a’ setét
Füstnek gombolyagin mennybe tolongani
A’ Mindent-tehetőnek
Zsámolyszékihez, a’ kinek

Kor-kéméltte falán bús diadalmadat
Tapsoltad. Szomorú dűledezési köztt
Most a’ gyász ’s a’ halálos
Csendesség’ fija zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az Imádkozás,
’S a’ Zsoltárok’ erős Sérafi’ zengzete
Megnémúlt. Igaz írét
Vallásába se lelheti

Mostann a’ nyomorúlt; tsak zokog, és maga
Házának hamuját hinti fejére már.
Óh, óh még is örömre
Ingerelsz, te katzérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat ’s innepi
Víg dalt adni nekem Calliopé, mikor
Vulkán az Helikonnak
Szent berkét tövig égeté?

Nem lát’d hogy’ kesereg, nyögve hogy’ öntözi
Elsírtt tsillaginak könnyivel a’ babért?
Nem lát’d sárba keverve
Pernyés köntösinek havát?

Hát én a’ ki (miként a’ Capitolium’
Tőszomszédja, Ovid) hasz’talan éltetém
Itt a’ Mennyeieknek
Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok é? Lám oda Tíburom,
Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek,
És a’ rózsa lugasnak
A’ mellyben Philoméla ’s én

Egymást váltva üténk Pindusi dallokat,
Nints árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti Szél!
Hagyj békét, ’s pitzi lantom’
Törd ízekre … De mit, de mit

Hallok még is amott? innepi lármaszót
És SZÉCHÉNYI nevet hallok a’ Heszperus’
Bíbor pitvara mellől –
Haj, még is tsak örűlni kell!

Még is kell örömöt tudni! nem állhatok
Ellent szívem’ erős duzzadozásinak:
Lantot, Píeri, lantot!
Száz víg hang veri nyúgotot.

Mennyegzőt mutató Innepi lárma e’?
Vagy más boldog öröm’ zengedezése az?
Jertek, Gángesi Szellők,
Mellyek Veszta’ ölének értt

Almáit gyönyörűn lengetitek puha
Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek
Túl a’ fellegeken túl –
Már, már szárnyra emelkedem,

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!
Hol Corvín ragyogott ’s hajdani nemzetem,
Látom már Nizidernek
Tsendes tűkribe’ képemet.

Itt minden halait Czenkre sietteti
Tétis, túl az öreg Pán teli tulkait
A’ kastélyba behajtja,
És Céres maga tőlti meg

A’ bőség’ szaruját. Sopronyi halmain
Tombol Liber Atyánk, ’s víg adományival
Kínálgatja az Ikvát:
Ikvának szeme ég, ragyog

Ím, ím a’ koszorús Pásztorok, és velek
A’ szomszéd Ligetek’ Hőlgyei (óh kegyes
Látás!) dalra fakadnak:
Haj! hogy’ zeng az egész Vidék.

„Jóltévő Osziris! élet-adó Atyánk!
„Izis nyájas Anyánk! éljetek! éljetek!
„És a’ boldog Arany Kort
„Óh kezdjétek elől megint!”

Így éneklenek ők. – Vénusz - Uránia,
A’ boldog szeretet’ kellemes Asszonya,
Szennyetlen viseletben
Hoz két égi szövétneket.

’S ím a’ főldmivelő Keszthelyi Indigesz’
Húgával jön az én Calliopém’ kegyes
Dísze ’s gyámola; szívén
Hogy tsillognak az érdemek! –

„Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz’
„Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,
„A’ vídám, a’ hibátlan,
„Lángolt bennetek, Édesim!

„Félszázadra fogom nyújtani lántzotok’,
„Hív lelkek, Nemesek: majd unokáitok
„Fogják ősz korotokban
„Számosbítni ez innepet.”

Ezt mondá az egek tiszta lakója, ’s ím
Szép testvére, ama’ rózsatekíntetű
A’ szellős Amatusról
Hattyújinn ide jön, ’s felel:

„Igy fényljék ezután a’ ti LAJOStokon,
„’S BATTYÁNINN Amatus’ rózsakötése majd;
„És néktek liliomszál
„Légyen béretek, és babér.”

Igy áldottanak ők: mennyei hangjokat
Vígan visszonozák istenek, emberek.
És én – pallagi dallos, –
Bort és kedvet ivám velek.


III.
A’ MAGÁNOSSÁGHOZ.
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe’ lelkemet.
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E’ helybe’ andalogni jó,
E’ hely Poétának való.

Itt a’ magános Vőlgybe’ és tserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A’ tsonka gyertyányok’ mohos tövében
A’ tiszta forrás tsergedez.
Két hegy között a’ tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
’S tsak akkor úsznak ők elő,
Ha erre Bőlts ’s Poéta jő.

A’ lenge Hold halkal világosítja
A’ szőke bikkfák’ oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A’ tsendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az illy helyekbe’
Gyönyörködöl ’s múlatsz Te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadtt lelkemet.

Te a’ Királyok’ udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a’ Kastélyokat;
’S ha bévetődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a’ fogyasztó gondokat.
A’ félelem ’s bú a’ vad únalommal
Tsatáznak ott a’ tiszta nyúgalommal.
A’ nagy világ jótétedet
Nem tudja, ’s útál tégedet.

Óhajtoz a’ fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A’ nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A’ lárma közzé kergeted.
Futsz a’ tsatázó trombiták’ szavától,
Futsz a’ zsibongó városok’ falától:
Honnyod tsupán az érező
Szív, és szelíd falu ’s mező.

Mentsvára a’ magán szomorkodónak
Tsak a’ te szent erdődbe’ van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a’ boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a’ világot,
Vagy a’ kinek már ez nyakára hágott,
Kíséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a’ Virtust, tsupán te tetted
Naggyá az ollyan böltseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe’ kisded lelkeket.
Te benned úgy tsap a’ Poéta széllyel,
Mint a’ sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
’S a’ semmiből világokat.

Óh kedves Istenasszony! én is értted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl ketsegtetel magadba,
Nints tettetés, sem tsalfaság szavadba’,
Hív vagy, nem úgy mint a’ mai
Színes Világ’ barátai.

Lám melly zavartt lármák között forognak
A’ büszke lelkek’ Napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna’ bukkanásai –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak;
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, tsendesen:
Élűnk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem’ világán
Vak kárpitot sző az halál;
Ott a’ magánosság’ setét világán
Behulltt szemem reád talál.
Síromba tsak te fogsz alá követni,
A’ Nemtudás’ kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a’ sírhalom’
Vőlgyén is Őrzőangyalom.

Áldott magánosság! öledbe ejtem
Ottann utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba’ elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor tsak a’ sír lessz örök sajátom.
De ez Napom mikor jön el? –
Áldott Magánosság, jövel!


IV.
KIFAKADÁS.
Biz’ én nem is törődöm már,
Akár-ki mit beszélljen.
Gyakran rúgást ejt a’ Szamár
Betsűletes személlyen,
És jámbor is jár ott, ahol
Egy két irígy kuvasz tsahol.

Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után botsátom.
Volt mindenkor, ’s lessz is bolond;
De volt, ’s lessz is barátom.
Béhúnyom hát fülem’ szemem’,
Érzem tulajdon érdemem’.

De másra mért is hallgatok?
Szándékomból ki zár ki?
A’ mint vagyok, maradhatok
Olly ember, mint akárki;
Ebnél külömb sok tzímeres;
Akár setét, akár veres.

Ha kell, kedvem szerént eszem,
Kottyfittyre nem szorúlok.
Hellyén van még az én eszem;
Ollytól nem is tanúlok,
Kinek kobakja korpavár,
’S a’ tzinke is tart tőle már.

Érzem saját jó szívemet,
Más embernek nem vétek.
Még-is, ti Tzenkek! engemet
Szitokra felvevétek.
Ha néha én botlottam is:
De a’ ti lelketek hamis.

Más az hibában torkig űl;
Még is darál felőlem:
Bár engem’ a’ jámbor betsűl,
Tsijést teszen belőlem.
Kurvannya! hadd fetsegjen ő,
Hóld-tőltre tán eszére jő.


V.
VIRÁG BENEDEK Úrhoz.
Nékem zőld olajág ’s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, ’s Páfusi lantomon
A’ mirtusligetek’ lanyha Zefirjei
Félszunnyadva enyelgenek.

Míg LILLÁNN zokogok, ’s tsonka panasszaim
A’ lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép Kínzóm az alatt kedvese’ karjain
A’ Cythére’ lugassa köztt

Próbálgatja nevem’ messze felejteni;
Én sírok, te pedig zengedező VIRÁG!
A’ zőld Pannoniát ’s Dátzia’ Szűzeit
Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód’ tábori hangzatit,
Hallom Pest’ fala köztt és Buda’ szirtjain;
Már a’ Karpatokat verdesik, ’s a’ Tisza’
Síkján messze terűlnek el.

Hallá Élizium’ berkeiben Horátz’
Szent árnyéka Hazám’ Bárdusa’ énekét,
És réz píramisán, mellyet emeltt maga,
Néked fő helyet engede.

Látom lábod alatt a’ letiportt halált –
Ní, mint küzdik az Éj’ rettenetes fija!
Mint tajtékzik atzél ínye, ’s eszén kivűl
Mint ordítja kivertt fogát!

Látá ezt az örök Hír; ’s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, VIRÁG!
’S túl a’ tsillagokon Melpomené’ fiát
Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Győzödelem! Rajta, Nemes Magyar,
Fűzz számodra babért, ’s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidonn engem’ is, édesem,
A’ szent Pimpla felé segíts! –

A’ nap ködbe borúl elfogy az Ótzeán,
A’ szirtok’ ’s a’ hegyek’ fellegi bértzei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
Mindent fékje után ragad:

Eldülnek Babilon’ tornyai, ’s nem lelik
Gyémánt jármokat a’ büszke tirannusok,
A’ nagy Várakat és kis Birodalmakat
Vastag rosda emészti meg –

Látjátok? vagy erőss rémzetem áltat el?
Látjátok ki van ott’ a’ düledékeken?
Ő az – Melpomené; a’ befaló Chaósz’
Mellyén áll, ’s az ezer veszély’

Porja ’s füstje között a’ zavaron belől
Tsendes fénybe’ ragyog Mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
’S élnek lantosi, él VIRÁG.

Élnek mindazok is, kik neki Templomot
Szenteltek, ’s kiket a’ lantosok áldanak;
Él a’ Keszthelyi Gróf, és az örök Napok’
Jussán Nagy Neve tündököl.

Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel; te vitéz tárogatód’ szavát
Búdítsd, én meg’ ezüst lantomat izgatom:
Zengjük FESTETITSET, jere!


VI.
A’ DOROTTYA’ KÍNJAI.
– – – – –
– – – – –
– – – – –
– – – – –

Ha elértette: mért ment el
Ollyan hideg komplimenttel?
Rám mért jobban nem vígyázott,
Mikor szemem úgy szikrázott?

De tsak elnéztem zokogva
Tegnap is a’ tántztól fogva,
Melly hidegen traktál vélem,
Bár én a’ szót nem kímélem.

Az Úr’ keze mikor tántzolt,
Az enyímhez képest jég volt;
’S bár melly heven szorongattam,
Szíves költsönt nem kaphattam.

’S bátor mást, akármit, tészek,
Értte jutalmat nem vészek
Sőt sokszor el sem fogadja,
’S ha mit kezd is, abba hagyja.

Az Úrnak sokkal kedvesebb,
A’ ki kőszívű, ’s kényesebb;
Éj! a’ vadegrest szereti,
’S az asszúszőlőt megveti.

Szavát sem úgy szokta tenni,
Mintha el akarna venni;
Hozzám eddig tsak úgy szíta,
Mint Gavallér, ’s fávoríta. –

Sokszor várom; de tsalódom,
Sokszor látom; de nints módom.
Szól, szól; de egy hév Dámának
Kényjei többre vágynának.

Azt veszem már észre éppen,
Hogy nem tűrhet semmiképpen;
Mert minden fordúlásinál
Vélem ellenkezőt tsinál.

Elfordúl, ha mégyek felé:
Feláll, mihellyt űlök mellé:
Ha mit tzélzok, mindjárt felsüt.
Majd hogy a’ guta meg nem üt!

Ha valamelly társaságba’
Kezdek vélle nyájasságba:
Mindjárt szérioz ’s valódi.
Az sem szívesség, sem módi! –

Ezer kínom’ ha meglátná,
’S ujját sebembe botsátná:
Tudom, hozzám lágyabb lenne,
Szükségemről mindjárt tenne.

Jaj, be nagy kín a’ hevesség,
Még nagyobb a’ szemérmesség!
Ez hallgatna, ama’ szólna;
Tsak mind kettő baj ne vólna.

Kőszív volt abb’ a’ férjfiba’,
Ki bé hozta a’ módiba,
Hogy ő bátran szóljon ’s járjon,
A’ Dáma tsak kéztől várjon.

Ha kivalljuk, hogy szeretünk,
Az ifjaktól megvettetünk;
Ha szólni meg’ nem kívánunk,
Az ördög sem jár utánnunk.

Égni kínos: szólni szégyen.
Már hát az ember mit tégyen?
Óh férfiak’ vastörvényje,
Melly alatt nyög sok szív’ kénnye!

De én bizony nem bánom már,
Szóljon akárki a’ tatár;
Még is az Úrnak megvallom.
Mert a’ sok tűrést sokallom.

Már szívemnek nintsen nyugta,
Hallgatás’ zárját felrugta.
Ki is volna, ki ne szólna,
Ha illy kínok között vólna?

Megvallom, hogy úgy kedvelem,
Hogy még helyemet sem lelem;
Étem sints, tsak nyújtózhatnám,
Az Úr’ karjára vágyhatnám.

Ha pedig az Urat látom:
Ásítozok, számat tátom,
Tsiklándik bennem minden rész,
Hogy majd az eszem is elvész.

Álmaim*
Almaim Sh., em.
is mind nehezek:
Mind tsak kísértést érezek.
Az éjjel is a’ setétbe’
Megnyomtak az Úr’ képébe.

Édes ugyan a’ szerelem:
De keserűn bánik velem,
Ha mézzét olykor mutatja,
Üvegen által nyalatja.

Bámúlásra méltó vennem,
Hogy lehet olly’ erő bennem,
Hogy gyarló Lyánka létemre
Halál nem jön életemre?

Azt sints honnan magyaráznom,
Hogy bentt égek, kinnt meg’ fázom;
’S két – – – – – – –
Olly nagy Etna hogy lángolhat?

Mert ha szívemet tserébe’
Tehetném az Úr’ mellyébe,
Hogy egy nap’ ott szikrádzana:
Az Úr a’ kútba ugrana.

De bár kútba ugranék is,
Bár benne nyakig állnék is;
Még sem alunna el lángom,*
langom Sh., em.
Mellytől gyúlad – – – –.

Hanem, ha tán, mint szokásban
Van minden nagyobb Városban,
– – – – – – – –
– – – – – – – –.


VII.
AZ EKHÓHOZ.
PANASZIMAT óhajtással
Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
Kérni, bús Ekhó!
Te vad havasok’ kősziklája,
Te szomorú Ekhó’ hazája,
Jajgass vissza reája!
Panaszimat óhajtással
Kettőztetem, óh!
Jer az eget jajgatással
Kérni, bús Ekhó!


VIII.
A’ N. Mélt. Gróf Szécsényi Ferentz Ő Exc. ja
Nemzeti Könyvtárjára,
melly hozzám Kúltsár Úr
által érkezett.
HOL jártok, óh Félistenek, óh nemes
Árnyékok, itten? Ki ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztái mellé
E’ Magyar Arkadiába, kérlek?

Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt: érezem isteni
Ihlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok ellene állhatatlan

Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Mellyben az Égnek sorsosi a’ szelíd
Emberhez is bészálltak. – Így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom.

Ti, halhatatlan Lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba –
Pindusi tollat egyengetétek.

’S most már az ázur Menny’ palotáiban,
A’ Mennyköveknek hámorain felyűl
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi Nektárt.

Még is magános nyugta-helyén ihol
Egy elfelejtett kis Danolót, ’s Magyart
Meglátogattok: mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?

Kultsárom! itt vagy? tán te valál ditső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
Hogy hű barátságod’ fogadjam,
’S isteneinkre tömént botsássak. – –

„Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, tömént;
A’ Czenki oltárokra tartsad
Innepi tárogatód’, töményed’.

„Tudod hogy ott ál Temploma a’ szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a’ fejér
Jótételeknek; ott adott helyt
Calliopédnak ama’ Nagy-ember,

„Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
Iróit a’ közfényre kiálltatá.
Gőzburkok űlték szent neveknek
Érdemit a’ buta Léthe’ partján,

„SZÉCHÉNYI’ tsendes virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres ajtajit,
És Nemzetünk’ kertébe rakta
A’ siket Élizium’ babérit.

„Most látogatják régi Tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokájikat. –
Hozzád is elkísértem őket
A’ kegyes ÉLETADÓ’ szavára.” –

Óh gyáva lantom’ húrja, miért rebegsz?
Óh mért nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az Égi Sférák
Hármoniáznak az Isten áldó

Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
Meggyílkolójit, ’s homlokoknak
Tiszteletére babért kötöznek.

Egy, tartományok’ pestise, milliom
Élőket öl meg; ’s imhol az ő neve
Hérós: Ugyan NÉKED mit adjunk,
Óh te, ki annyi halottat ismét

Életre hoztál? óh TE, ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
Nagy Gróf! az élők ’s holttak eggyütt
Zengedezik kezeid’ csudáját.

Ní a’ jövendők’, ní az Utóvilág’
Képes piattzát látom az éj alól
Felnyúlni, ’s a’ SZÉCHÉNYI névvel
Hallom az Aeonokat susogni:

Gyémánt kopáttsal, nézd, Uram, a’ komoly
Történeteknek termetes angyalát –
Nézd, nézd, Neved’ roppant betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ oldalába.


IX.
Az elszántt Szerető.
SEMMIVÉ kell lennem!
A’ Nemlétel hív.
Gémberedj meg bennem,
Rontsoltt Szív!
Jobb, hogy a’ dögférgek
Széttmartzongjanak,
Mint e’ belső mérgek
Rágjanak.
Óh miért születtem!
Vagy miért szerettem!
Vagy mért élek!
Jaj fuss a’ szépektől,
Mint a’ tigrisektől,
Jámbor lélek!
Én is egyszer képzésemnek
Meghódoltam,
Két hitető szemnek
Rabja voltam.

Válj bennem epévé,
Hajdan édes hang!
Gyúlj pokol tüzévé,
Kedveltt lang.
’S a’ kiért így élem
Bús világom’ még,
Vágd ki edgyütt vélem,
Bosszús Ég!
Mért kívánjak élni?
Élni ’s nem reméllni? –
Hogy búm nőjjön? –
Nem! – ’s ha halni mégyek:
Hogy magam ne légyek,
Ő is jőjjön!
Hogy ott tsalfa praktikáját
Kitruttzoljam,
És hitszegő száját – –
Megtsókoljam.


X.
Egy fiatal házosúlandónak habozása.
Szeme nem sír, még is nedves;
Képe rántzos; foga redves;
Horgas lába tittyen-tottyan;
Sovány fara eggyet lottyan.

Mégis, noha hidegvette,
Legényes a’ szedte-vette:
Óh Uram! őrizz meg ettől
A’ vasorrú kísértettől! –

Vén ugyan, vén a’ kurvannya:
De van ezűstje arannya,
A’ melybe ha markolhatnék,
Hozzá jobb kedvet mutatnék.

Tsak pénzében lennék vice;
Megölelném histórice,
Férje lennék az erszénynek.
E’ kén a’ szegény legénynek!


XI.
AZ ÉN VAGYONOM.
Ugyan tehát mit érsz azzal,
’S mi hasznod e’ munkába’,
Hogy kintseid’ nagy halmazzal
Gyűjtöd bé a’ ládába?

A’ te szívednek bálványja
Az epesztő fösvénység,
Gyötör tsalárd ragyogványja;
’S titkon öl a’ szegénység.

Te a’ felsőbbek udvarát
Éhen, és szomjan lesed,
A’ Nagyok’ záros pitvarát
Szívszakadva keresed,

Melyben azoknak lábait
Örvendezve tsókolod;
’S ezzel hijánosságait
Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porban,
’S másoknak rabja lenni;
Tsak hogy szabad légyen sorban
A’ több rabokkal menni:

– – – – – – – –
Ruháidra varratod,
– – – – – – – –
Azokon fitogatod.

Végre fellengős palotát
Rakatsz a’ felhők között,
A’ mellybe bíbort ’s tafotát
Az öt világ kötözött.

A’ szegénytől grátziádat
Sok gráditsra emeled,
Tőle készűltt palotádat
Még magad is tiszteled. –

De légyen ez a’ szerentse
Légyen tiéd, barátom!
Sorsom’ ettől az Ég mentse:
Betsesbb az én sajátom.

Eggy helyhez nem kötelezem
Én, gyönyörködésemet;
’S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Minden, a’ mi tsak szépíti
Az egész természetet,
Bennem a’ gondot enyhíti,
Ha rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
A’ szép Napot tisztelem,
’S a’ tsendes Etéziákkal
Élesztgetem kebelem’.

Ha sétálok, szép útamon
Liliomon sétálok,
’S kevélykedve a’ Salamon’
Ditsősségén járkálok.

Az hegyek’ hűs forrásai
Lelkem’ feléleszthetik;
Ezt a’ gazdagok’ borai,
Óh ezt, ritkán tehetik.

Édes-Anya a’ természet,
A’ bújaság mostoha;
Ez legtöbbször elenyészett,
Az nem változik soha.

A’ gyönyörűség karjait
Itt kinyújtja énnekem,
’S pengetvén lantom’ húrjait,
Édesíti énekem’!


XII.
AZ EMBERISÉG*
EMBERÍSÉG Sh.em.
’S A’ SZERETET.
Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam semmi Lyány,
Rabbilintsre már nem hány.

Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam:
Azt is mondám, mind bolond,
A’ ki rólok le nem mond.

Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy Asszonnyal sem beszéllek;
’S bár Heléna vólna is,
Még sem kapnék rajta is.

Gyűlölöm minden nemével,
Bájoló tekíntetével,
Gyűlölöm! – Mind tsalfa kép,
’S még talán tsalfább ha szép.

Felfogadtam mindenekre,
Rá sem nézek őkemekre;
Mert mind vesztembe kerűl. – – –
Meg is álltam emberűl.

Jaj de fojtó unalommal
Bánat szálla rám egy nyommal,
’S a’ szerelmes kény helyett
Gyűlölség foglalt helyet.

A’ barátság ’s kedv megszűnék,
Tréfa, nyájasság eltűnék;
Tsak setétes gondolat
Vont körűltem gőzfalat.

Tsak rettentő képzelések,
Tsak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet;
Úgy gyötörtek engemet.

Semmi Virtust nem kerestem;
Embergyűlölésbe estem,
’S már egészen ellepe
Lelkestől a’ sárepe.

Már az elmém is tompúla;
És tsak – tsak kevébe múla,
Hogy fejembe nem lövék. – – –
Mégis elmémhez jövék.

Légyen hálá! észrevettem,
Hogy bolond gombákat ettem,
’S felkiálték: „Grátzia!
„Megbotsáss, szép Cipria!”

Jertek, óh Angyal személlyek;
Hogy megint, mint ember éljek!
Elvetettem pisztolom’. –
Szép ortzátok’ csókolom.

Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, ’s így kiáltok:
„Mind bolond, ki nem szeret,
„Vágasson magán eret!”


XIII.
Az Ember
a Poézis’*
Poézsis Sh., em.
első Tárgya.
ÓH melly örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh miként
Érzém, hogy élni, ’s Tháliának
Rózsanyakán enyelegni, édes!

Víg borzadással jártam el a’ Görög
Szépségek’ és a’ Római Nagyvilág’
Pompás maradványit; ’s ezeknek
Sírja felett az Olasz’ negédes

Kertjébe’ szedtem drága Narantsokat;
A’ frantz mezőket láttam; az Álbion’
Barlangiban ’s a’ Német erdők’
Bértzeibenn örömöt találtam.

Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések ’s büszke vetélkedés;
Lantot ragadtam, ’s a’ lapályos
Dáczia’ térmezején danolván,

A’ főldnek allyáról felemelkedém;
A’ felleg elnyelt, mennyei képzetim
Mint az habok felfogtak, ’s úsztam
Gondolatim’ tsuda tengerében.

„Mérész halandó! lelkesedett iszap!
„Így zenge hozzám egy levegői Hang,
„Szentségtelen létedre nem félsz
„Angyali pitvarokat tapodni?

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? ’s végre mivé leszel?
„Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
„Por vagy, az is leszel.” E’ szavára,

Mint lenge párák’ éjjeli tsillaga,
A’ tágas Éther’ Mennyezetén alól,
Sebes bukással főldre hullván
Tsak tsupa por, hamu lett belőlem.


XIV.
EGY BÉTSI MAGYAR GAVALLÉR.
Be’ kedves Napjaim repdestek mellettem!
Be’ vídám életem volt régenten!
Mikor még a’ márvány szívet is megvettem
Egy szótskán, egy kurta komplimenten:*
komplitenten Sh., em.
De most már kerűlnek, látom, az ollyak is,
Kik hajdan tiszteltek, ’s imádtak is.
Úgy vagyon! kit tegnap bálványolt a’ Dáma,
Szemeit gúnyolva hánnya rá ma.

Míg tsengett, míg pengett nálam a’ sok tallér,
Míg szemfényt veszthetett a’ szuferint;
Vóltam a’ Dámáknál kedves egy Gavallér,
Tiszteltek, imádtak módjok szerint: –
De most rám mindenik félszemmel hunyorgat,
Megvető nézéssel hátat forgat.
Úgy vagyon! – – – – – – – – –:
Láb alatt sem fér el ma, ha szegény.

Már ma a’ szíveket kirakják vásárra.
Legjobbat vehet a’ leg pénzesebb;
Komisz lessz, ’s rossz féle, ha óltsó az árra,
A’ módi ’s külfőldi legbetsessebb: –
Így arany szerelmet aranyon vehetel,
Réz lessz, ha tsak rézzel fizetgetel.
Úgy vagyon! most aranyidőben kell élnünk,
A’ mint peng, a’ szerént kell reméllnünk.


Mélt. Gróf FESTETITS GYÖRGY Ő N. Gára.
A Hadi Oskoláról.
SZÁRNYALJ le Mennyből Calliopé! ’s segítsd
A’ még szokatlan Tárogatón kezem’.
Im Tháliának gyenge Lantját,
Bár szeretik koszorús Leányink,

E’ rozmaringok’ zőldje alá teszem;
A’ fenyveseknek görbe gerintzeit
Megmászom, ’s onnan messze nézvén,
Kalpagosink’ örömét kifúvom. –

Ki az, ki kertté téteti a’ mezőt
’S termő mezővé a’ sivatag kopárt?
Kit Trítonok’ kürtje ’s Tihannak
Ríjjadozó hajadonja hírdet?

Nem látod őt – a’ Keszthelyi Indigeszt?
Az Ő Nevének Temploma fénylik ott.
Nézd mint teríti bé Hazánknak
Bóldog Egét ragyogó világa.

Bellóna’ markos Báttya pihenteti
GYÖRGY’ görbe kardját húsz adamás szegen,
Zőld pálmaágakkal takarván
A’ hüvelyére tapadtt aludttvért.

A’ tarka Bőség csűngeti jobb felől
Horgas türökjét; és sok ezer betses
Áldási nem férvén beléje
Hervadozó mezeinkre ontja.

Pómóna rak rá ritka gyümőltsöket;
Czéres kötést fon sárga kalássziból,
Mellyet piros pipatsvirágok
’S kék Czianák gyönyörűn vegyítnek.

Idvezli GYÖRGYÖT szőke gulyáji köztt
Pán, a’ furuglyás; ’s Szittya szokás szerént
Bacchussa a’ bóldog Szigetnek
Tőltt poharát neki hajtogatja. –

Mély tisztelettel borzadok! a’ magas
Mennynek Leányit látom az Áoni
Keszthelybe’ – óh bóldog halandó
A’ ki az Égbe lakók’ barátja!

Melly édes érzés játszik az ő komoj
Ortzáikon, ’s mint zengik az Indigeszt,
Tágas mezőt ’s Védőt találván
Szárnya alatt - - - De mi képtelenség –

Márs könyvet olvas! Húga sziláltt haját
Felsímogatván,*
Eelsímogatván sh., em.
né! hogy okoskodik,
És czirkalommal mérsekélli
A’ tüzes ütközetek’ piattzát.

Ott kardra termett ujjait egy Huszár
A’ messzelátó csőhöz egyengeti;
Itt egy erőss Hajdú az Ország’
Rajzolatin figyelemmel andalg.

Mit szóltok erről Hétmogorok? ti kik
Tátur’ havassán tábori abroszok
’S nézőtsövek nélkűl jövétek
E’ Kanaán’ mezejére győzni?

Azonn igyekszik FESTETITSÜNK, hogy e’
Kartáts-világban hív unokáitok
Ésszel ’s okossággal tanúlják
Őrzeni érdemitek’ jutalmát,

Melly értte hullott véreitek miatt
Zsengés. – Ma már a’ táborokat befűltt
Szobákba’ intézik tsatának;
’S penna után viszik ütközetre,

Kiknek nyeregből szabta ki rendjeket
Az üstökös Kund, a’ bajuszos Gyula.
Most líneán lövik rakásra,
Kit buzogánnyal ütétek agyba.

Hijjába vinnéd, rettenetes Botond!
Mennykőtsapású bárdodat a’ mai
Bizántzium’ várához, annak
Rézbeborúltt kapuját bevágni:

Egy messzelátó Cső kitekintené
Szándékod’, egy más Cső az egész kaput,
A’ Bárdot, a’ vitéz Botondot
Egyszeri pertzbe’ darabra törné.

Mindég „vitézek’ Nemzete” volt nevünk:
E’ két örökség jegyzi ki még ma is –
Rettenthetetlen Szív ’s Serénység!” –
Nagyraváló fijait Lehelnek.

De ez kevés még egy bizonyos veszélyt
’S halált okádó bombi előtt; ma már
Száz Dentmagyart is porba dűjtne
Holmi suhantz gyerek egy kanóttzal.

Izmos Leventák! hogy ha reánk maradt
Kemény erőtök: megnemesíti GYÖRGY,
A’ Szittya testet Brittus ésszel;
’S gyermekeink VAYAK lehetnek.

Ő, a’ ki főldünk’ Pontusa’ habjait
Törvényre húzá, száz lehetetlenen
Tett, ’s tesz csudát: ő mér fuvallni
Lélekerőt az inas Magyarba.

Ő új Minervát ugrat elő Zeüsz’
Szent homlokából, és maga nyújt dsidát
’S halálszemű Égist kezébe. –
RHÉDEI van vele, és segíti.

Zengj harsogóbbann, Énekem! e’ betses
Két névre, melly, mint a’ Duna, élni fog,
’S mint a’ világosság, kiterjed,
És bekerűl az egész Világon.

Hanem ki lészen, Bárdusaink közűl,
Ki a’ sok elmés Hunnia’ Hadnagyit
A’ Léthe’ zsibbasztó vizétől
Trombitaszón az Egekre hordja?

Méltatlan éjtsend sürgeti sok vitéz
Árpádjainkat. – Félre haszontalan
Kétségek! – ím általragyogván
CZENKI NAPUNK a’*
a’ a’ Sh., em.
homály tsoportján,

A’ múltt’ ’s jövendő’ Pólusit is süti.
Tud már ezentúl tenni is, írni is
Nagy dólgokat főldünk’ vitézze
’S Lantosa: Calliopém! elég ez. –

Elég! – Reked már tárogatóm’ szava,
Lankadnak ingó ujjaim ennyi nagy
Dítséreteknek hírdetésén,
Mellyek elállt erejim’ tetézik.

Mátyás’ ditsőűltt Lelke! tekínts alá,
Esmérd egedből lábbadozó Hazád,
A’ Keszthely’ és Czenk’ istenűlő
Grófjaiban magadat találd fel;

’S érezd hogy a’ Meny’ kedve is eggy igaz
Hérósi szívben megszapodhatik,
Ha Nemzetét ’s emberbarátját
Virtusibann öröködni látja.


XVI.
Az elmátrónásodott Dóris.
DÓRIS! míg úgy virágzottál,
Mint egy Májusi szép Fa;
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú’ hajára.

– – – – – – – –
– – – – – – – –
– – – – – – – –*
A cenzor törlése.
Újító balzsamokat.

De virág hullta szépséged
Hozván már gyümőltsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
’S álomtalan tsőszödet.

Már most tsak az ő számára
Kell neked virítani;
Katsi! a’ más almájára
Számot sem kell tartani.

A’ Szűz – ’s Mátróna – a’ szemnek
Vét más-más tekíntetet. –
Tavasz van a’ szerelemnek
Hideg ősz a’ tisztelet.

Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlts fázással űgyelünk.

Sovány lelkem titulussal
Bé kell érni néked már,
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgye bár?

Az a’ boldog Kor eszébe
Asszonyságodnak jut é,
Midőn ledér szerelmébe’
Olly sok ifjú tégeté?

Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe’ is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!

Már bút terem barázdáján
Asszonyságod’ homloka,
Már kartsú nyakad’ símáján
Hasat ereszt a’ toka.

Már, a’ hol domború voltál,
Lapos vagy és négy-szegű:
Ollyan állásra hajoltál,
Mint a’ bőgő-hegedű.

Már tzédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egypár Narantsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már. –

Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj a’ kit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.

Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nekem is roskadtt erőmmel
Szívem meggémberedett. –

Régi lángom’ ellotsolta
Cipris’ pajzán gyermeke,
Virgontz kedvem’ elgázolta,
Tsak füstöl szövétneke.

Elmém is, melly hajdanában
Az égnek tág boltjain
Át lövelt egy minutában
A’ Pégazus’ szárnyain,

Lassodik, ’s hogy megjárhassa
A’ szomszédság’ vőlgyeit,
Mankót fog, és megolvassa
Minden tippenéseit.

Most is hogy tréfás versembe’
Játszhatnak még húrjaim,
Az hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.

Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég –
Szívem szívedhez hajolna,
’S megifjodnám egyszer még.


XVII.
EGY HÁLÁDATLANHOZ.
Távozz tőlem, háládatlan!
Távozz, ha vélem így tettél!
Gondold meg jól, hogy szerettél,
De már annak vége lett.
Gondold meg, hogy elárúltál,
És hogy állhatatlan voltál,
Egy hív szívtől elpártoltál
Melly mind végig szeretett:

Hogy, lántzaink elbomolván,
Ámor’ nyila és dárdája
Szívem többé nem rongálja,
’S értted nem sohajtozom:
Hogy, mivel engem elhagytál,
Több hűségem hozzád nintsen,
Lábom nem tsörög bilintsen,
’S rólad nem gondolkozom.

A’ hajós is dallásától
Fut a’ szerelmes Szírennek;
Mert tudja, hogy mérges ennek
Dalja, sőt halálos is:
Így fordítom el ortzámat
Én is bájoló képedtől,
Mert tsábító beszédedtől
Jéggé fagy a’ szívem is.

Meghűl minden vérem bennem,
Mihelyt kegyetlen voltodról
És nem vártt árúlásodról
Emlékezem, hitszegő!
Irígyemet vígasztald meg,
Örvendj hogy űlhetsz ölébe:
Pedig tán egyszer tserébe
Megvet, és elárúl ő.

Megvallom, bár szégyenemre,
Szíved’ olly heven szerettem,
Hogy midőn azt megvetettem,
Véltem, a’ halál jön rám:
És ha azután némelykor
Távolról megszemlélélek,
Mindjárt kiszakad a’ lélek
Belőlem, azt gondolám.

Szép virág vagy, azt megvallom:
Mert a’ Rózsa bíborához,
És a’ Liliom’ havához
Színed hasonlóvá tész.
Rózsa vagy, de tüske-termő;
Liliom, de illatatlan;
Mert hűségednek tartatlan
Hószíne mindjárt elvész.

Távozz tőlem, háládatlan!
Távozz, szerethetsz miattam.
Én mi voltam, az maradtam,
’S az maradok örökké.
Ha az én arányos szívem
Változna a’ szerelembe’;
Akkor mond osztán szemembe
Hogy: hazudtál hallod é!


XVIII.
A’ RÖVID NAP ’S HOSSZÚ ÉJ.
A’ NAP megint leszálla,
Elvégezé futását,
Sátort az éj tsinála,
Fonván setét lakását:
Így múlik életünk el,
Melly most ragyog körűlünk,
És*
Ég Sh., em.
végre mindenünkkel
Gyász éjtszakába dűlünk.

Az éj’ komor homálya
Ismét ki tud derűlni,
Mihelyt az ég’ királya
Keletre fog kerűlni:
De óh, ha a’ mi fényünk
Már eggyszer éjjelen jár,
Nintsen tovább reményünk
Felvírradás felől már.

Míg hát az ég kinyitja
Örömre hajnalunkat,
’S az éj be nem borítja
Örökre víg Napunkat:
Éljünk, barátim, e’ szép
Kies világ’ ölébe’,
Mert majd az Éjjel itt lép,
’S borít setét ködébe.


XIX.
SZEGÉNY ZSUZSI, A’ TÁBOROZÁSKOR.
Estve jött a’ parantsolat
Viola-szín petsét alatt,
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgettek Jantsim’ ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában
Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a’ törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem K[v]ártéllyáig,*
Kártéllyáig sh., em.
’S onnan a’ kertek’ allyáig.
Indúlt nyelvem bús nótára
Árva gerlitze módjára.

Tsákóját könyvel öntöztem,
Gyász pántlikám’ rá kötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Száz annyi tsókot magára.

A’ Lelkem is sírt belőlem
Mikor bútsút veve tőlem:
„Isten hozzád!” többet nem szólt,
Nyakamba borúlt, ’s megtsókol[t.]*
megtsókol A szó vége és a mondatvégi írásjel hiányzik, sh., em.


XX.
Egy vén fának árnyékában régen szenvedő
RÓZSAFA.
Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könytseppek hullanak kinyíltt bíbor száján,
Mellyek leperegnek egypár bimbótskáján.
Egek! még elején a’ kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A’ fa rá terítvén mohos vén gajjait,
Nem ereszti hozzá a’ Nap’ súgárait.
Egek! illy szép rózsát ide ki űltetett,
Melly a’ kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a’ több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény illyen korán:
De itten a’ bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár Mogyorófák körűltte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez:
Mert a’ vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe’ –
Ah! e’ rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kinjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénkét a’ Nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hímfák.
Maga a’ szép rózsa tsüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panasszait:
„Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
„Illyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
„Vajha forgószelet támasztna valaki,
„Hogy tégedet vénfa tőből fatsarna ki!


XXI.
A’ Fársáng’ Bútsúszavai.
ŰZIK már a’ farsangot,
Bor, muzsika, tántz, múlatság,
Kedves törődés, fáradság,
Kik hajdan itt múlattatok,
A’ közhelyről oszoljatok!
Kongatják a’ Harangot:
Űzik már a’ Farsangot!

Fussatok hát, jó Napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok a’ világgal;
De itt lepnek a’ Papok:
Fussatok hát víg Napok!

Piszt minden Tántzpaloták!
Ürűljön boros Asztalom,
Némúljon meg a’ tzimbalom,
Szűnjetek meg, hahoták!
Piszt! minden Tántzpaloták!

Könyvhöz, Dáma, ’s Gavallér!
Elég vólt a’ sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
Itt van, itt a’ szent pallér:
Könyvhöz, Dáma, ’s Gavallér!

Itt a’ Bőjt: koplaljatok!
Itt van: ’s ízetlen olajja
A’ tsókokat majd felnyalja.
Szent ételt is szopjatok:
Itt a’ Bőjt; koplaljatok!

Vége már a’ nőszésnek.
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton útfélen elég jár.
Tsont azoknak, kik késnek;
Vége már a’ nőszésnek!

Élni kell a’ Bőjtbe’ is.
Azért ki szép párt lele
– – – – – – – –,
Jó a’ jó, innepbe’ is;
Élni kell a’ Bőjtbe’ is!

Most nyúgodjunk; Ádiő!
Pislog a’ Dáma ’s Gavallér;
Beteg, ’s oda a’ sok tallér. – –
Majd megjön tán egésségbe,
Hervadó kedve ’s szépsége;
A’ kőltség is tán kijő:
Most nyúgodjunk: Ádiő!


XXII.
Főhadnagy Fazekas Úrhoz.
KEREK hajnal! súgároddal
Küllőzd meg a’ fél eget,
’S múlólagszín sáfrányoddal
Szegd bé a’ kék felleget.
Én, ki téged’ Napszálltával
Legtöbbször áldottalak,
Most a’ Kelet’ harmatjával
Melly nagyon óhajtalak
Menj, ’s fogj szürke paripádhoz
Fél-ébredtt Zefíreket,
Tégy kakast is hintótskádhoz,
’S kettőzd a’ lépéseket.
Süss Druszámnak, Barátomnak,
Két szemére édesen,
’S babonázd le az álomnak
Mákját rólok tsendesen.
Vagy ha már ő, mint kedvellőd,
Ébren szívja lelkedet;
Mond meg néki, hogy egy szellőd
Mellyemből kerekedett.
Mellyemből, mellynek tartatlan
Ereje tsak akkor nagy,
Mikor érzése ártatlan,
Tiszta, ’s vídám; mint Te vagy.
Mondd meg néki; hogy kertjébe
Régólta kívánkozom,
Hol a’ természet’ ölébe
’S az övébe nyúgoszom.
Mondd meg néki hogy pattantom
Húromat már ő felé.
Ah, mert – ah! magános lantom
Drágább névvel zenghet é?
Mondd meg – de már – már jól látom
Már itt van – már látom őt, – –
Haj! az én nemes barátom
Hogy’ használja az időt!
Ő a’ kinek Bellónától
Magasztalva van neve,
A’ gőgösség’ hagymázzától
Irtózván kertész leve.
Ő a’ tomboló vígságnak
Futja unszolásait,
’S egy félig fejlett virágnak
Lesi bíztatásait.
– – – – – – – –
– – – – – – –
– – – – – – – –
– – – – – – –
Ő a’ fösvények’ sorában
A’ dög kintsekkel felhágy,
’S Húgának társaságában
Gyöngyvirág gyöngyökre vágy.
Számlálgatja víg ortzával
Az ezüst Játzintokat
’S az Ibolyák’ arannyával,
A’ szagos gyémántokat.
Most a’ bőltseknek álmára
Hol ébred hol szunnyadoz,
’S majd a’ képzeltt Heloára
Érez, újjúl, bágyadoz.
Majd a’ rendtartó Méheknél
Kedve-telve átsorog,
’S érzi hogy az embereknél
Az Ország nem így forog.
Már meglátott: gereblyéjét
És kapáját elteszi,
’S félig harmatos Linnéjét
Pípája mellé veszi.
Jer, barátom! lépegessünk
Kis kertednek útain,
’S dohogás nélkűl nevessünk
Mások’ bolondságain.
Jer, ’s érezzük, hogy nagy telket
Többször fának ád az ég,
’S kis jószágot és nagy lelket
Bírni boldogabb sors még.
Jer e’ Répánál térdeljünk,
Jer, katsínt e’ Tulipánt,
Jer, e’ Töknél süvegeljünk: –
Mind használ ez, ’s egy se bánt.


XXIII.
Tüdőgyúladásomról.
Fenn lengő Hold! nézd mint kínlódom,
Mondd meg nekem hol fekszem én?
Ágy é, a’ mellyben hánykolódom,
Vagy a’ Koporsó az szintén? –
Nem! – Csónak ez, melly jaj a’ kétes
Remény’ és bíztos félelem’,
’S az élet’ és halál’ setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó Szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
’S a’ kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyíla bélőve áll,
’S mellyem’ tsontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két Halál.

Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a’ Kupresszusos partokba
Hol rémlet űl ’s jéghallgatás;
Majd a’ túlsó part’ lejtőjébe
Honnan barátság’ szózatit
Hallok a’ Plátánok’ berkébe,
’S Örömszerszámok’ hangzatit.

Innen savanyú Ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek, és otsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás! …

Ki vagy Te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
’S a’ partról e’ szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi bíztossa az égnek
Arany Gyógyúlás! Te a’ nagy
És bőlts Teremtő tehetségnek
Halandó Leánya! te vagy.

Te illetéd ró’sás újjoddal
Mellyemnek rokkant boltjait,
’S elinditád pillantásoddal
Az élet’ dobbanásait.
Már lelkem új Feniksz’ módjára
A’ lángok közzűl élledez;
’S gyengűltt ujjom’ pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? – mind tűnnek – mennek –
Minő derűlés ez, nagy Ég?
Sándorffym űl ágyamnál … ’s Ennek
Köszönhetem hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti tsendesség!
A’ hála engem’ dalra ránt.
Telly bé, kettős szent kötelesség
Az Orvos és Barát eránt!!