Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Ezt Nagyságodtúl majd csak akkor fogom alázatosan kérni, ha talán lármát ütnének ellene azok, kik a’ tűkröt azért akarják porrá tapodni, mivel jól mutat. Hanem vegye, kérem, magához, mikor a’ falura kimegy, hol játszó társaságok, theátrumok és minden egyéb városi mulatságok nélkűl szűkölködni szokott. Nevetségessében – alázatosan megkövetem, hogy azt a’ridiculenevű tarisznyácskát módosabb szóval ki nem ejthetem nyelvünkönn, melly az efféle külföldi hasznos productumoknak szerencsésb elnevezésében még járatlan, – Nevetségessében, mondom, könnyen elfér, és ha unalmas óráiban komor orczáját eggykét mosolygásra győzi, nem csak szerencsémnek, hanem még különös dücsősségemnek is fogom tartani.

KICSINYSÉGEMTŰL fogva tudom, hogy a’ jó bornak nem kell czégér, ifiú koromtúl fogva pedig, hogy Előjáró Beszéd nélkűl még a’ legjobb könyvnek sem kell szűkölködni, ha azt akarjuk, hogy otthon ne maradgyon, mint a’ rút leány. Errevalónézve, mihelyt e’ könyvnek titulussát sok titkos gondolat-habzások és szó-rostálások utánn egynehány tudós barátimnak segedelmével in plena sessione megcsináltam, legfőbb gondom az vólt, hogy egy jó prefátzióra szert tehessek.

Elővettem e’ végbűl sok régi deák és görög classicus könyveket, mellyek’ elejébe az újjabb classicus Írók temérdek sok, szebbnél szebb és tudósabbnál tudósabb előjáró beszédeket készítettek, ’s mindegyikbűl egynehány előjáró periodust kicsenvén, olly gyönyörű prefátiót csináltam, hogy magam sem tudtam elegendőképpen sem csudálni sem érteni.

Méltoztasson az Úr, Olvasó Uram! magában eggy nagy kertet képzeni, a’ micsodás a’ Pesti Prater, és ennek eggy nagyobb térségénn tíz vagy tizenkét bandát, mellyek egymástúl két vagy háromszáz lépésnyire állyanak és úgy musikállyanak, hogy mindenike másmás nótát vonnyon vagy fújjon. Melly gyönyörű, melly fülköcsögtető, melly szívolvasztó volna ama’ cháosz, melly az Úrnak, Olvasó Uramnak érzékenységeit csiklandaná. Lehetetlen vólna bizonnyára, kaczagásra nem fakadnia örömében, lehetetlen vólna, elkerűlnie az agytompitó ájúlást, ha füleit be nem fogná.

Illyen lett az én Előjáró Beszédem, ammint egyszerre az tünt eszembe lövékeny súgár gyanánt, hogy előre okosan beszélleni lehetetlen arrúl, a’ mit az ember maga sem tud. Mikor az én kedves Uram Bátyám született, én még akkor nem vóltam a’ világonn, és így sem születésérűl sem nevelésérűl semmit sem szóllhatok mindaddig, még ezekrűl valamit saját szájábúl nem hallok. Attúl fogva pedig, hogy én születtem, azon szempillantásig, mikor ő Pestenn mindenestűl letelepedett, csak egyszer volt szerencsém látni kis koromban, mikor Pestre ökrököt hajtott. Ifiúságárúl és férjfi korárúl is tehát tőle kell tudósításokot várnom, minekelőtte azokrúl valami bizonyost mondhatok.

Azt az eggyet tudom az anyám’ bészédgyébűl, a’ ki familiánknak e’ híres tagját sokszor emlegeti, hogy legény korában eggy földes Uraságnál szolgált, a’ kastélybúl eggy szép szobaleányt elvett, szarvas marhákkal való kereskedésbe bocsátkozott, ’s magát elvégre úgy felvette, hogy körűlbelűl hozzá fogható gazda nem volt. Felesége meghalálozván, eggy pár gyermeket pedig a’ földes Úr magáénak fogadván, elköltözött az öccséhez, a’ ki eggy kis helységnek még most is érdemes mestere, kántora és nótáriussa, ’s kivel külömbféle kereskedésbéli speculátiókba ereszkedett. De azonnkivűl ezen ifiú tudós embernek más hasznát is vette, addig gyakorolván magát vezérlése alatt a’ magyar és deák írásban, még olly cultivátus ember lett, hogy akármellyik pés nemes emberrel is megmérkezhetne.

„Pés nemes emberrel?”

Igen is, Öcsém Uram! Ez nem új szó, hanem csak annyibúl, hogy akkorában kezdett vele Nemesseinknek nemesebb része élni, mikor a’ P betűvel kezdődő neveknek, mint: pípa, pohár, pénz, puska, palaszk, pisztoly, paripa ’s a’ t. ösmeretségével meg nem elégedett, hanem azokba a’ tudományokba is betekíntett, mellyeknek nevei az ábéczének külömbféle betűivel kezdődnek.

Ezek így lévén, mivel minden embernek gyermekkora egész életének előjáró beszédgye, engedgye meg az Úr, Olvasó Uram! hogy Kolomposi Szarvas Gergely Uram Bátyámnak gyermek esztendeirűl semmit sem tudván, Prefátiómot is későbbre haggyam.

„Hisz ebben nem a’ Hérosnak gyermekkorárúl, hanem a’ jelenvaló munkának közre bocsátásárúl kellene szóllani: hogy p. o. szép papírusonn, szép betűkkel, kötetenkint, fertály esztendőnkint vagy holnaponkint, olly ócsó áronn ammint csak lehet, sok jó barátoknak kívánságára ’s a’ t. fog közre bocsátatni.”

Megkövetem az Urat! ezek részént nem hozzám, hanem a’ Kiadóhoz tartoznak, részént jövendő dolgok, mellyekrűl előre semmi bizonyost nem lehet igérni, eggy általlyában pedig az Olvasó Uraktúl függnek. Mert ha ezek a’ Könyvnek kötetkéit frissen veszik és jól megfizetik, a’ Kiadó is frissen és szépen fogja nyomtatni és általam készíteni. Eggy szóval: mink ketten, a’ Kíadó tudniillik és én, úgy fogunk mindenkor tánczolni, ammint a’ Vevő Urak hegedűlni fognak.

ENGEDGYE meg, kérem, a’ Leányasszony, hogy – – –

„Kivel beszéll az Úr? Nem vagyok én szolgáló, hogy leányasszony titulással mocskollyon.”

Ezt én nem tudtam, kedves Kisasszonykám! ruhájárúl pedig meg nem ösmerhettem, sem szemébűl ki nem nézhettem; mert hiszen maga méltóztatik látni, hogy a’ szolgálok úgy hurczollyák magok utánn selyem vagy patyolat ruháiknak farkait még a’ büdös pocsolyákonn és útsza-csatornákonn is, mint a’ Kisasszony vagy akármellyik más Dáma, a’ ki hintóban járni nem méltóztatik; és hogy egyébaránt magokot módosabbaknak tudgyák mutatni, mint a’ kevélyen neveltt – – – –

„Hm! az ugyan igaz! De vegye fel az Úr azt, hogy ezek a’ selyem és patyolat ruhák nem a’ szolgalóké, hanem asszonyaiké; és hogy e’ szerint csak nagy külömbség van még is eggy szolgáló és eggy – – –”

Asszonyaiké? Hogyhogy lehet ez?

„Boldog Isten! Az Úr könyvet akar irni és még ezt sem tudgya. A’ mi szomszédságunkban lakik eggy asszony. Ő magát nagyságoltattya ugyan, de az Ura sem nem több, sem nem kevesebb eggy böcsületes de szegény furirnál. A’ minap a’ szolgálójával öszve-találkozok, és látom, hogy az asszonyának selyem ruhájában páváskodik. Boris! hisz ez a’ ruha a’ te asszonyodé? – Az egész hétenn, feleli a’ leány; de ma az enyém, mert vasárnap van. – Hogy a’ manóban? – Úgy hogy minden vasárnap és ünnepenn dél utánn én vagyok a’ Nagyságos Asszony, ő pedig otthon a’ gyermekekre vigyáz. – Eredgy, ne beszélly hiábavalót. Az asszonyod mulatságra ment, te pedig azonban lopva nyövöd a’ ruháját. – Kövesse meg magát a’ Kisasszony! én lopva más’ ruhájában az egész világért nem járnék. Mikor beszegődtem hozzá, öt egész forintot engedtem el neki, ha ünnepenn és vasárnaponn nem átallya, hogy a’ templomba és sétálni az ő ruhájában mennyek. – Ő az öt forintnak jó hasznát veszi, mert szegény; nekem pedig ünneplő ruhát csináltatnom nem kell. Már most a’ szolgálók,^* a’ hol csak lehet, mind így szegődnek be. Eggyik kéz a’ másikot mossa. Vannak, édes Kisasszonykám! sok ollyan Kis Nagyságos Asszonyok, a’ kik öt forintért ruhájokonn kivűl még férjeiket is arra köteleznék, ha lehetne, hogy a’ szolgálókkal sétálni mennyenek. – És úgy is van; azt nekem az Úr elhiheti; mert én azutánn errűl több szolgálóval is beszéllettem. De mit is akart csak az Úr előbb szóllani? Követem, hogy szavába estem.”

Én pedig köszönöm, hogy könyvemet a’ Kisasszony illy fontos tudósítással meggazdagította. A’ mi félbeszakadt szavamot illeti, engedelmet akartam arra kérni, hogy a’ Kisasszony Uram Bátyám’ képével megösmerkedtethessem.

„Kolomposi Szarvas Gergely Úréval?”

Igen is! Tessen feltekínteni arra a’ portréra, melly a’ két ablak között a’ falonn függ. Fekete haja, vastag szemöldöke, macska szeme, sűrű bajússza, kék szakálla, szőrös mellye, micsoda tüzességet mutat! Azért íratta magát Uram Bátyám nyakravaló nélkűl eggy ingben. A’ képíró elejénre szép dolmányt, övet és őtött mentét festett a’ testére, ammint már most, mióta Pestenn lakik, járni szokott; de ő ezt meglátván: mi a’ mennykövet gondol Kelmed? mondgya vala a’ képírónak. Hiszen még a’ legnagyobb télenn sem maradhatnék fűtött szobában ennyi ruha alatt. Hát még nyáronn? He, he, he! Irjon Kelmed engem’ eggy ingben és nyakravaló nélkűl, ammint házamnál járni szoktam.

„Kolomposi Szarvas Gergely Uramnak rendes embernek kell lenni.”

Maga víg ember és nem rossz szívű, vélekedései pedig többnyire különösek. De tessen csak a’ Kisasszonynak még eggy tekintetet vetni a’ portréjára. Erejét, melly olly nagy, hogy még a’ bikával is szembe mer szállani, világosann hirdetik húsos karjai, nagy kezei, vastag újjai, széles vállai, és kurta nyaka; kivált ha hozzájok gondollyuk majdnem idomatlan czombjait, rövid lábait, tömött lábikráit és talabor talpait is. Most már a’ hasa nagy, ’s mivel magos soha sem vólt, ollyan gömbölyű, mint eggy nagy tengeri süldisznó. A’ homloka ugyan keskeny és horpadtt, de azért az anyám még is nagyon okosnak tartya. Azt mondgya ő, hogy ebben a’ kis homlokban parányi az ész, de hathatós, ammint a’ borsrúl szoktuk mondani: kicsiny de erős. Ha oskolákot tanúlt volna, így szokta az anyám e’ mondását befejezgetni, a’ feje olly nagyra nőhetett vólna, mint eggy alföldi nagy tök, de azért okosabb még sem lett volna. Én az anyámnak ezen állítását mindaddig át nem tudtam érteni, még a’ nagy külömbséget a’ tudósság, bölcsesség és okosság között eszre nem vettem. – Gyere be!

„Köszönteni az Urat Szarvas Gergely Uram és ezt a’ czédulát küldi.”

Várj eggy kevésig Pista! mindgyárt elolvasom. – – – Mond szolgálatomot Uram Bátyámnak; azonnal tiszteletére leszek. – – – Követem a’ Kisasszonyt; Uram Bátyámhoz kell mennem.

„Én az Urat nem tartóztatom. Köteles szolgálója.”

Kívánok a’ Kisasszonynak nyugodalmas éjszakát.

Harmad napja, hogy Uram Bátyám Pestre érkezett, ’s az anyám olly szentűl meglátogattya mindennap dél utánn, mint reggel a’ templomot. Nála ül most is, ammint a’ czédulábúl látom, és minden bizonnyal irántam tanácskozik vele. Szeretném tudni mi az a’ fontos dolog, mellyet velem közleni akar? Hm! mi volna egyéb az anyám’ plánumánál? Több már esztendejénél, hogy házasodásra unszol, ’s most Uram Bátyámmal, hihető, öszveszűrte a’ levet ellenem. Rendes dolog, hogy a’ szülők magok szeretnek gyermekeiknek feleségeket választani. Mikor ruhákot akarnak nekik csináltatni, ifiú testeikrűl vetetnek mértéket a’ Szabóval; de mikor feleségeket akarnak nekik adni, saját szíveikhez szabják plánumaikot.

Illy tusakodások között elérkeztem Uram Bátyám’ házához, ki a’ viszontagvaló complementumok utánn így szóllott hozzám:

„Nem csak az anyádtúl, hanem más egyebektűl is hallottam már, hogy te a’ magyar nyelvnek nagy bolondgya vagy. Tegnap eggy régi barátommal öszveakadtam a’ kávéházban, hol éppen két meglett úri emberrel és eggy ifiú legénnyel beszélgettem. Barátom úgy ösmerkedtetett meg velek, mint bátyádot, és így a’ szó igen természetesen reád fordúlt. Szeretik benned, hogy a’ magyar írásban minden betűnek okát adod, ’s ez által a’ köz beszédnek gáncsait átláthatóképen, ammint mondgyák, felfödözöd. Ezt ugyan az ifiú legény elejénte szőrszálhasogatásnak nevezte, de minekutánna a’ többiek nyájasan és még is minden sérelem nélkűl megmutatták neki, hogy kritikáidot csak azért nem szereti, mivel közrebocsátott könyvecskéiben sok illyen gáncsok vannak és hogy az embernek saját nyelvhibáit igen szép megvallani és megjobbítani, mihelyt átláttya, hogy ez nyelvünk’ pallérozásának előmozdítására szolgál, elállott első állításátúl, és megigérte, hogy írásaiban a’ tiszta magyarságra ő is ezentűl jobban vigyáz.”

„Bajszfalvánn lakik eggy régi Bajtársom, Kénkövi Antal, az odavaló földes Uraságnak érdemes Tiszttartója, ki meg-hallván, hogy Pestre akarok költözni, eljött hozzám Kolomposra, ’s megújjítván velem a’ régi barátságot, azt kívánta tőlem, hogy a’ mit Pestenn látok és hallok, irkállyam meg neki. Megigértem, ha ő is viszontag tudtomra adgya, a’ mik Bajszfalvánn és az odavaló környékben történni fognak. Ő szépen ír magyarúl, én pedig, mint városi ember, még szebben akarnék írni, ha lehetne. Azért tehát tégedet akartalak kérni, édes Öcsém! hogy leveleimet, minekelőtte Kénkövinek elküldöm, rostálgasd meg, nem a’ tárgyakra, gondolatokra vagy vélekedésekre nézve, mert ezekben én senkinek sem engedek, hanem csak a’ magyarságra nézve. Fáradságodot ingyen nem kívánom.^*”

Elgondolhattya az Úr, Olvasó Uram! melly nagyon megörűltem ezen ajánlásnak, útat látván nyílni arra, hogy Uram Bátyámnak víg életét és nevetséges vélekedéseit darabonkint kitanúlhassam. Előre küldvén dicséretim iránt egynehány protestátiómot, ajánlását elvégre felvállaltam.

Mióta élek, az anyám’ orczájánn az örömnek olly világos nyomdokit nem láttam, mint ezen alkalmatossággal. De ő belső megelégedésének vallását nem annyira titkolni mint mellézni akarván, „Micsoda Kisasszony volt az, úgymond, a’ kivel téged’ otthon az Inas talált?” ’s hallván tőlem, hogy a’ Szabom’ leánya volt a’ contóval, mellyet ki is fizettem, elmosolyodott, és Uram Bátyámhoz fordúlván, kikérte magának, hogy látogatásaival, mikor jobb mulatság nélkűl szűkölködik, házunkot megtisztelni ne átallya. Uram Bátyám erre kezet csapott vele is, velem is; azutánn pedig kezembe adta az első levelet, mellyet Kénkövi Antal’ számára készített. Ezt én otthon rendbe szedtem, és itt az Úrral, Olvasó Urammal szórúl szóra közlöm, de úgy hogy Uram Bátyámnak a’ dolgot el ne árúllya. Ő az új magyar könyveket nem olvassa, mivel drágállya; az Úrnak, Olvasó Uramnak elárúlása nélkűl tehát soha meg sem álmodhattya, hogy Secretáriussával közlött leveleit nyomtatásban az egész világ olvassa.

Pestre érkezvén tegnap előtt mindenestűl, első gondom az volt, hogy pugyillárist vegyek, mellybe az emlékezetre méltó dolgokot számodra feljegyezzem. Elmentem azutánn a’ kávéházba, a’ hová engem a’ vacsora végett házmesterem igazított, ’s elbámúltam azonn a’ sok népenn, mellyet a’ mulatságnak e’ nyilvánvaló palotájában eggyütt találtam. Nemellyek a’ sachnál ültek, némellyek a’ bilyárdnál állottak; ezek kávéztak, amazok puncsoztak, mások meg újságokot olvasgattak. A’ külömbféle embereknek vegyülete szép tekíntet volna, ha a’ dohánynak kábító füstye úgy körűl nem venné őköt, hogy eggyiket a’ másikátúl megkülömböztetni allig lehessen. A’ szomszéd szobában terítve volt az asztal, ’s egynehányan már ettek is nála. A’ vacsorálás, beszéllgetés, ’s a’ jövőknek, mulatóknak és menőknek egymást felváltó külömbféle jelenései úgy elbámítottak, hogy csak éjfélkor jutott eszembe a’ hazamenetel.

Házam a’ külső várasban lévén, hol éjszaka lámpások égni nem szoktak, útamban, tudgya a’ tatár, micsoda deszkahídra jutottam, melly alattam, mivel könnyű nem vagyok, szörnyű nagy ropogással letört. Két könyökömmel a’ két szelső deszkára felakadván, mivel szinte csak a’ középső szakadt le alattam, ki nem mondhatom, melly szörnyű szívszorongatásokat szenvedtem. Próbáltam elejénte könyökömmel felsegíteni magamot, de a’ deszkák mód nélkűl meghajolván terhem alatt, féltem, hogy a’ középső’ példája szerint el ne törjenek, vagy legalább a’ gödörnek partyairúl le ne csússzanak. Képzésem mind csak azzal fenyegetett, hogy t. sz. árnyékszék van alattam, de az eszem inkább mészgödörnek tartotta. Akár az eggyik akár a’ másik legyen, gondoltam magamban, oda vagyok örökre, ha leszakadok.^*

Erre orditani kezdtem, mint a’ vad oroszlyány, segítséget kértem, tüzet kiáltottam németűl, magyarúl, deákúl és tótúl, de mind haszontalan’.

Majd eggy egész órát töltöttem illyen szituátióban, ’s karjaim már reszketni, torkom rekedni, szavam el-állani kezdett, ammint a’ holdvilágot, nem tudom, kelni-e, vagy a’ felhők^* alól kiütni észre vettem. E’ jelenés által vigasztalódtam ugyan, de igen keveset; mert tudtam, hogy emberi segítség nélkűl a’ hold engemet a’ veszedelembűl ki nem vonhat. Még azt is óhajtottam elvégre, hogy bár csak most egyszer, legalább eggy kis fertályóráig, lunaticus lehetnék. Ammint azutánn világosabb lett körűlöttem, letekintek nagy hasam’ széltében a’ gödörbe, ’s látom, hogy tiszta, és hogy fenekétűl csak eggykét arasznyira függnek lábaim. Eggyik könyökömöt a’ deszkárúl levonván, és szélénn csak kezemmel fogódzkodván, alább próbálgatom ereszteni magamot, ’s lábammal a’ földet szerencsésen elérem. Lebocsátkozok egészen, elnevetem magamot, megvizsgálom az árkot, ’s eggykét lépésnyire új falat találok benne, mellynek fogainn elvégre szerencsésen kimászok.

Más nap a’ dolgot eggy régi jó barátomnak elbeszéllem, azt adván hozzá, hogy panaszt teszek. Mert az én vélekedésem az, hogy a’ ki ollyan helyekenn, hol éjszaka emberek járnak, árkokot ás, köteles is legyen melléjek égő lámpásokot akasztani. De régi jó barátom azt felelvén, sőt meg is mutatván, hogy nem csak nevetséges esetemmel, hanem még nevetséges vélekedésemmel is az egész váras’ csúfjává teszem magamot, feltett szándékomtúl elállottam, ’s inkább magamnak eggy zsebbevaló lámpást vettem.

Ah! kedves Kénkövim! hány ezer targyat találok én itt, mellyekkel mulathassalak. Mikor még ökrökkel kereskedtem, akkor nekem Pestenn semmi sem tünt szemembe egyéb ökröknél és mészárosoknál; de most! E’ gondolat mindgyárt az első estve arra a’ vélekedésre birt engemet, hogy az országokot és várasokot minden ember csak saját szemeivel láttya, ’s legottan próbákot is kezdettem tenni egynehány férjfiakonn, kik a’ világot látták. Szóllottam más nap reggel eggy kapitánnyal, délben eggy franczia pappal, dél utánn a’ bótban eggy kalmárral, estve pedig a’ kávéházban eggy Gróffal, kik külső országokban sokat útaztak. A’ kapitány allig tudott egyébrűl szóllani, hanem csak a’ várakrúl, szánczokrúl, fegyverházakrúl, kaszármákrúl, szép asszonyokrúl, és amaz uraságokrúl, kik asztalaiknál megvendéglették; a’ franczia pap a’ templomokrúl és klastromokrúl; a’ kalmár a’ manufactúrákrúl, fabrikákrúl és a’ nevezetesebb kereskedő házakrúl, a’ Gróf pedig a’ külső kabinétokrúl és a’ kormányoknak külömbféle rendtartásairúl. Ezt nem azért mondom, mintha helyben nem hagynám, mert csak akkor mehet a’ világonn minden jól, mikor saját svérájában marad minden rend és minden ember; hanem csak azért, hogy eggy embertűl nem lehet okosan azt kívánni, hogy mindenben járatos legyen. Bele tekínteni eggy keveset mindenbe jó, de tökélletességre csak eggy vagy két dologban ügyekezni, legtanácsosabb.

Mit csinálnak a’ Bajszfalviak? Gyógyúl-e az öreg Úr? Tegnap eggy Prókátortúl eggy nevetséges esetet hallottam, melly külső várasunkban nem rég történt; de én ezt neked versekben akarom elbeszélleni, mivel tudom, hogy a’ magyar cadentiáknak nagy kedvellője vagy. Isten hozzád! Írj mennél hamarább.

Uram Bátyámnak parancsolattya szerínt ím! rendbe szedtem a’ levelet.

„Köszönöm, édes Öcsém! köszönöm, még megszolgálhatom. ’S hát? – – – Mit is akartam csak mondani? – – – Úgy! Azt szeretném tudni, mivel tölthetném viszontag kedvedet? Van-e szükséged valamire? Szólly! egyenesen szólly, mint bátyádhoz!”

Ha meg nem bántanám Uram Bátyámot alázatos kérésemmel – – – –

„Dehogy bántasz! A’ mi kitelhetik tőlem; azt szívesen megteszem; a’ mi pedig rajtam nem áll, azt tőlem nem fogod kívánni.”

Minden bizonnyal nem! Az anyámtúl, mióta eszemet tudom, sok dicséretét hallván Uram Bátyámnak, feltettem magamban, hogy az első Könyv, mellyet nyomtatásban kiadok, Uram Bátyámnak a’ Biografiája lessz. De az anyám sem születésérűl sem eseteirűl semmi bizonyos dátumokot nem tud adni; azért – – – –

„Születésemrűl, édes Öcsém! ne sokat tudakozódgy. Én magam sem tudom, hol születtem? vagy ki volt az atyám és anyám? Arrúl az eggyrűl emlékezek, hogy az öreg Bajszfalvi’ házában neveltek fel, és hogy a’ cselédek árva Geczinek neveztek. Eszem megnyílván, eredetem iránt semmit sem nyomozhattam ki egyebet, hanem hogy a’ Tekíntetes Úr, mikor egyszer Pestrűl az Asszonnyal haza felé útazott, eggy szegény asszonytúl megvett, haza vitt, és a’ kocsisnéra bízott.”

„Az öreg Bajszfalvinak szép jószágai és capitálissai voltak, ’s mikor én már annyira felserdűltem, hogy körülötte Pázsi’ képében forgolódhattam, sokszor hallottam tőle haragjában, hogy a’ Tekíntetes Asszonnyal nem kapott többet háromezer forintnál, és hogy még ennek a’ kis summának is nem lett ura, hanem csak gondviselője, Panaszolta némellykor azt is, nem ugyan nekem, hanem csak magának az én jelenlétemben, hogy az Asszony, mihelyt az órrát a’ várasba beüti, a’ czifrálkodásra felettébb sokat kőlt, a’ falunn pedig mind csak vendégeskedik.”

„Azonban, Öcsém! maga az öreg Bajszfalvi sem volt sokkal jobb a’ Deákné’ vásznánál, csak hogy az ő hibái másfélék voltak. A’ gazdaságot egészen tisztyeire bízván, ha némellykor vadászni nem ment volna, életét bizonnyára nem lehetett volna egyébnek tartani, hanem csak evésbűl ivásbúl és aluvásbúl álló vegyetátiónak, melly articulusokra nézve én, Kolomposi Szarvas Gergely, akkorában, hogy kenyerét ettem, nagyon vele tartottam.”

„Az Asszonynak majdnem minden kilenczedik holnapban, ha nem kettő, legalább eggy gyermeke bizonyosan lett, kik közűl a’ dajkák kezébűl csak négy leány és végtére eggy fiú jött a’ házhoz vissza elevenen. Ez a’ fiú volt, a’ ki mellett én azutánn, mikor oskolába járt, inaskodtam. Még ő a’ régi könyvekbűl a’ hajdani világot, vagy az újjakbúl azt az ideális világot tanúlgatta, mellyekben a’ tudós emberek, a’ kik könyveket írnak, a’ felhők köztt tündérkednek, addig én a’ mostani reális világgal akarván megösmerkedni, eggy özvegy asszonyhoz jártam, kit szolgálója nagyságolt ugyan azért, mivel férje, Pödrösi Gábor, minekutánna az ellenség előtt elesett, Adjutáns lett, de nekem ellenben nagyságolni szabad nem volt azért, mivel eggykét látogatásom utánn annyira megszeretett, hogy fiának fogadott.”

„Az öreg Bajszfalvi meg akarván fiának ártatlanságát óni, eggy parányi várasba küldötte tanúlni, a’ hol a’ romlott és rontó fejér személyek ritkábbak szoktak lenni. De az én vélekedésem az, hogy mind haszontalan volt ügyekezete; sőt hogy fiának talán többre ártott, mintsem ha mindgyárt gyermek korában a’ veszedelmekkel megösmerkedtette volna.”

Követem Uram Bátyámot! ezt én magammal el nem hitethetem. A’ ki a’ veszélyt szereti, vesztét talállya benne.

„Hm! a’ veszélyt szeretni és a’ veszélyt ösmerni kétféle dolog énelőttem. Mit mondtálsza tegnap azokrúl a’ népekrűl, mellyek a’ tüzet nem ösmerték? Beszélld el nekem még egyszer, hogy megtanúlhassam. Nekem nagyon tetszett.”

A’ Marjánai szigetekben a’ Spanyolok, Buffon’ bizonysága szerint a’ VI. könyvben, ha jól emlékezek róla – – – –

„No! akármellyik könyvben. Elég az, hogy bizonyíttya, és ha egyébaránt böcsületes ember volt, elhihettyük neki. Csak tovább!”

A’ Spanyolok olly népre akadtak, melly a’ tüzet nem ösmerte. Plinius is tesz illyen népekrűl VI. Könyvében emlékezetet. Sőt még az a’ szokás is, melly sok régi nemzetnél megvolt, hogy tudniillik a’ szent tüzet a’ templomokban különös szorgalommal őrizték és táplálgatták – – – –

„Mint a’ régi Rómaiaknál a’ Vesztális Szűzek, úgye?”

Igen is, Uram Bátyám! Ez a’ szókás is, mondom, bizonyos jele annak, hogy az efféle nemzetek a’ tüzet valaha nem ösmerték, és hogy megösmervén, azonn voltak, hogy fenntarthassák.

„No, láddsza már most, édes Öcsém! Ezek az emberek, a’ kik a’ tüzet nem ösmerték, az első tüzet meglátván, újjokot minden bizonnyal megégették, mint a’ gyermek, a’ ki az égő gyertyába kap. Ezt én ugyan meg nem tudom ollyan emberekkel bizonyítani, a’ minők azok a’ te ösmerőseid, a’ kiket imént megneveztél, mert én a’ nagyon tudós emberekkel nem szeretek barátkozni. De mivel önnön magamrúl tudom, hogy az újjamot bizonyosan megégettem volna, azt hozom ki belőlle, hogy ők is az övéket minden bizonnyal megégették. Ha ellenben a’ gyermek’ elejébe égő gyertyát teszel, ’s azt mondod vagy mutatod neki, hogy éget, nem eggy könnyen nyúl hozzá, ha csak nem olly szófogadatlan, mint én voltam. Mert én nevelőimnek még azt sem akartam hinni, hogy a’ falat a’ fejemmel át nem üthetem. Akár nevetsz, édes Öcsém! akár nem, de én biz’ el nem hittem mindaddig, még magam meg nem próbáltam; melly alkalmatossággal a’ fejemet szerencsésen be is törtem.”

Uram Bátyámnak nagyon különös vélekedései vannak.

„Vagy különös vagy sem! Elég az ahhoz, hogy Bajszfalvi Úrfink hat esztendő alatt a’ régi deák könyvekbűl sok szép mondásokot megtanúlt ugyan, de a’ mostani világnak sem kincseivel sem veszedelmeivel meg nem ösmerkedvén, szintollyan ostobácska volt azutánn is, mint az előtt, ’s egész maga viselésébűl világosan kilátszott, hogy jó tulajdonságai az első rossz alkalmatossággal elenyésznek. Az annya gyermekkorátúl fogva nem szenvedhette, egész anyai szeretetét három leányára, úgymint eleven mássaira, pazarolván. Ifiabb esztendeiben víg és tűzrűl pattant volt ugyan, de az annya még legártatlanabb csintalanságait is keservesen büntetvén, arra birta, hogy a’ társaságot eggyáltallyában nagyon kerűllye, annyival is inkabb, mivel a’ társaságok ritkán szűkölködtek árúlók nélkűl, kik az Asszonynak minden kicsinységet befúttak. Rajta kapván egyszer eggyik nénnye, ammint a’ szolgálót az udvarban mindenek’ láttára és így minden bizonnyal csupa ártatlan nyájasságbúl kergette, megfogta, és német forgót tánczolni kényszerítette, mivel sem vége sem hossza nem volt a’ dorgálásnak, mellyet e’ miatt az annyátúl tovább két hétnél naponkint szenvedett, feltette magában, hogy soha leányra vagy asszonyra nem néz, és fogadását, még én ott voltam, olly pontosan megtartotta, hogy az egész familia elvégre asszony-gyűlölőnek nézte, és az öreg Bajszfalvinak testvér báttya meg is házasodott a’ végbűl, hogy a’ familia ki ne vesszen.”

„Valahányszor vele vacátiókra haza mentünk, annyiszor az öreg Urat betegen találtuk. Az Asszony a’ Kisasszonyokkal eggyütt allig várták, hogy kiadgya a’ lelkét; de ő csak meg nem tette nekik még is ezt a’ barátságot. Az Úrfit illyenkor az öreg Úrnak beteg ágya mellett meg nem szenvedte az Asszony, ha pedig nénnyeivel akart mulatni, ezek ezerféleképen kínozták. Innen történt, hogy egész nap az erdőben, a’ pataknál, vagy a’ mezőnn andalgott, a’ nélkűl hogy valamiben foglalatoskodott volna. ”

„Azonban meg volt még is benne a’ közönséges életben előkerülő dolgoknak tanúlására való vágyakodás, meg volt az igazságnak kiszolgáltatására való hajlandóság, megvolt az érzékeny szív, melly másokkal örömest jót tesz. Ha kénytelen volt a’ társaságban maradni, felette keveset szóllott, mivel érzette, hogy mihelyt a’ száját megnyittya, azonnal ostobaságot mond; de örömest hallotta ellenben, ha valaki idegen országokrúl, vagy nagy várasokrúl beszéllett. Óránkint nézett illyenkor ki az ablakonn a’ messze nyúló térségre, mintha magában azonn iparkodott vólna, hogy ama’ vidékeket és helységeket megsajdíthassa, mellyeket szemének horízonnya megett feküdni gyanított. A’ lovaglást semmikép sem akarta megtanúlni csupán csak azért, ammint nekem egyszer nagy titok alatt maga megvallotta, mivel az attya a’ lovakot többre böcsűli a’ kocsisoknál, kikre amazok miatt minduntalan’ huszonötöt vágat, ’s kiknek eggyikét egyszer agyon akarta lőni, mivel nyergesse a’ patkószög miatt sántított. A’ kis várasban, a’ hol oskolába járt, a’ Gazdasszony, eggy tanácsbeliné, a’ kinél laktunk, az annyának, leányai pedig a’ Bajszfalvi Kisasszonyoknak személlyeit viselvén, annyira kerűlte az embereket, hogy még enni sem ment örömest az asztalhoz, mellynél kínzóit ülni tudta. E’ boldogtalan magányosság volt az oka, hogy kiki ostoba legénynek tartotta, és hogy sokakban ostoba is maradt, mivel az emberi társaságokban tanúságokot jövendő életére nem gyűjthetett, és lelki tehetségeit ki nem fejthette.”

„Én azonban Pödrösiné körűl forgolódván, ’s házánál, mivel már akkor serdülő legény, ’s Úrfimnál egynehany esztendővel öregebb voltam, külömbféle munkákot végezvén, részént az özvegynek oktatásábúl, részént pedig saját tapasztalásombúl, sokat tanúltam, a’ mi a’ gazdasághoz tartozik. Sőt cselédgyeitűl még a’ német nyelvet is felkaptam. Mikor a’ harmadik vacátiókra haza mentünk, az öreg Úr megházasított, ’s mivel Bajszfalva nem messze volt a’ várastúl, a’ hol az Úrfi oskolába járt, azt rendelte, hogy a’ feleségem Bajszfalvánn maradgyon mint udvarmesternéje a’ szolgálóknak és majorosnéknak, mink pedig minden vasárnap’ és ünnepenn, ha egyébaránt az üdő’ mostohasága megengedi, haza rándúllyunk. Feleségem a’ gyermekágyban meghalván, magam is elköltöztem Bajszfalvárúl, annyival is inkább, mivel az öcsémmel, mihelyt megházasodtam, kereskedésbéli társaságba bocsátkoztam, a’ mire nekem Pödrösiné szép summácskát részént adott, részént szerzett.”

„Ihol Öcsém! az én életemnek a’ kezdete! Eggyügyűebb valóban, hogy sem a’ közrebocsátást megérdemlené. Vannak ugyan, megvallom, még ezen kezdetben is némelly titkos esetecskéim, mellyek szép tanúságokkal kedveskedhetnének, de – – – csak nehéz az embernek arra vetemedni, hogy magát nevetségessé tegye. Mit gondolsz?”

Több nagy emberek voltak már, kedves Uram Bátyám! a’ kik saját hibáikot mások’ hasznára megvallották, ’s ez által magoknak nagy dücsősséget szerzettek.

Erre Uram Bátyám fel ’s alá sétálni, ’s méllyebben gondolkodni kezdett. Tusakodni látszott magában, ha helyt adgyon-e mondásomnak, vagy sem? végre pedig azt felelte: hogy a’ mi eszébe jut, velem mind eggy szálig közli, de úgy, hogy én csak darabonkint jegyezzem fel, azutánn rendbe szedgyem, holta előtt pedig ki ne adgyam. Ezeket én mind megigértem ugyan, de megtartanom lehetetlen. A’ Kiadó hetenkint sürgeti, és én sem halasztok örömest semmit holnapra, a’ mit ma elvégezhetek. A’ mit tehát Uram Bátyámtúl darabonkint hallok, azt én forrón az Olvasó Uraknak asztalára teszem.

Követem alázatosan a’ Tekintetes Asszonyt, hogy Uram Bátyámrúl egynehány napig semmi tudósítást nem adtam. Azokkal a’ versekkel, mellyeket Kénkövinek igért, több bajom van, hogysem gondoltam volna. Ha úgy adnám a’ nyomtató prés alá, ammint kezébül veszem, nem nagy böcsületére válna. Mert ő a’ régi magyar poéták’ módgya szerint, készebb a’ cadentia’ kedvéért olly új szókot alkotni, mellyeket senki sem ért, ’s mellyek a’ szokott formátióknak reguláival mindenkép ellenkeznek, mint gondolattyával felhagyni, vagy annak kifejezésére többféle szavakot keresni, a’ végbűl hogy azok közűl a’ legjobbakot kiválaszthassa. Rövideden szóllván, a’ micsodás férjfikorú ember, csak ifiú poéta még; valamint pedig a’ gyermek, a’ kiben eggy kis tűz vagyon, akármihez kezdgyen, nem győzi megvárni, hogy elvégezze, ’s üdőtlen sietésével többet ront mint épít; úgy az új poéta is nyakra főre csinállya egymás utánn a’ verseket akár jó akár rossz magyarsággal, csak hogy mennél hamarább eljuthasson a’ befejezéshez, mellynek utólsó szavát írván, gondolattyával már a’ Könyvnyomtató’ műhelyébe repűl, onnan pedig a’ Könyváros bóttyába, hol ódáját több hasonló productumok között ragyogni, gyönyörködve nézi.

Szinte verseinek pallérozásában foglalatoskodtam, ammint bedobbant hozzám Kénkövinek várton vártt feleletével, ’s mivel író asztalomnál talált, csak előmbe hagyította illy szókkal: „Olvasd el! ’s ha elúnod a’ munkát, jőjj utánnam a’ hídhoz.” El is olvastam mindgyárt, ’s a’ Tekíntetes Asszony’ számára ide írtam.

Leveledet nagy örömmel vettem. Esetedenn megijedtem, sajnálkodtam, ’s végre nevettem is. Nagy hasaddal ne sokat járj te deszkahídakonn még lámpással is. A’ mi vélekedésedet illeti, hogy legjobb, ha minden ember saját svérájában marad, én is tökélletesen helyben hagyom. Mikor én az országútat csináltatom Bajszfalva mellet, a’ külömbféle munkákot külömbféle munkásokra osztom, és soha sem engedem meg, hogy eggyik a’ másikéba kapjon. Lenne abbúl országút, ha kinekkinek szabad volna, más’ munkájába avatkozni! De így, ha kiki csak saját kötelességére néz, eggykét nap alatt kész is a’ munka, jó is.

A’ Fiscális – hisz’ ösmered, micsoda tudóska őkigyelme! – szinte nálam lévén, mikor leveled érkezett; elfintorította e’ vélekedésedre az órrát, és nevetségesnek találta, „Az egész emberi nemzet eggy nagy Egész, úgymond; ’s az emberek az emberekkel, a’ várasok a várasokkal, a’ nemzetek a’ nemzetekkel úgy vannak öszvekapcsolva, mint eggy hosszú láncznak a’ gyűrűi. Valamint tehát mindenik gyűrű az Egészhez tartozik, úgy szükséges, hogy minden gyűrűnek az Egészre gondgya is legyen. De ezt csak a’ nagy Lelkek érthetik át!” – Hallode! azt gondoltam, hogy a’ guta üt meg mérgemben, mikor ezt amúgy szokása szerínt nagy hegykén pökte ki előmbe. De nem is maradtam adóssa. Tudod, hogy azt, ha az ember kineveti, legkevesebbet szenvedheti. Én tehát elkacczantván magamot, így feleltem neki: Uram! ha a’ tizedik gyűrű az elsővel, a’ húszadik az utólsóval, ’s mindenki a’ tőle tizenkettedikkel, vagy huszonötödikkel öszvekötelődik, a’ láncz nem láncz többé, hanem cháosz, öszvezavartt gomoly. Hogy a’ láncz igaz láncz legyen, sem több sem kevesebb nem kívántatik, hanem hogy mindenik gyűrű két szomszédgyával jól öszvefüggjön; mert csak akkor függ jól öszve az egésszel is. De haggyuk ezt!

Bajszfalviékrúl tudakozódol? Hallyad itt a’ nagy változásokat és hűlly! Minekutánna az Úrfink a’ hat oskolát a’ te gondviselésed alatt kitanúlta, a’ filozofiában és a’ magyar törvényben a’ falunn vett leczkéket a’ Plébánustúl és a’ Fiscálistúl, kiknek unalmas és haszontalan igáik alól, mivel semmit sem tanúlt, végtére kiszabadúlván, az annyátúl olly szorosan tartatott, hogy még csak a’ szomszéd faluba sem mehetett. Egyszerre az öreg Úr súlyosan lebetegszik. Az Asszony tehát egynehány napig úgy járván körűlötte, mint az éhes macska a’ forró kása körűl, elvégre megszóllíttya, hogy a’ testamentumrúl el ne felejtkezzen. Megveti egyszersmind egész erejét, hogy leányainak legalább még egyszer annyit nyerjen ki atyai szívétűl, a’ mennyit a’ törvény szerínt várhatnának. Hogy magát ezen alkalmatossággal el nem felejtette, könnyen átlátod, ha eszedbe akarod juttatni, hogy gazdag leány nem lévén, jegypénzrűl vagy jegyjószágrúl a’ férjhez-menésnek alkalmatosságával nem igen gondolkodott. Örűlt inkább, hogy illy vagyonos legényhez mehet, kinek oldala mellett kincseket gyűjteni reménylett, a’ helyett hogy magátúl az alkuvás által elidegenítette volna, kivált mivel szoros markúnak tudta.

Az öreg Úr megszokta volt már házasságának kezdetétül fogva, ammint tudod, hogy az Asszonynak minden kivánságára főhajtással felellyen, ha egyébaránt békével akart élni. A’ békességet pedig olly annyira szerette, hogy még a’ kakasokat sem hagyta egymással veszekedni. Most is tehát a’ testamentom-csinálást az első szóra megigérte. Az Asszony a’ Fiscálist, a’ Szolgabírót^*és a’ Compossessorokot azonnal öszvehívatta, maga pedig leányaival eggyütt elment a’ szomszéd faluba, darokot játszani a’ végbűl, hogy jelenlétével a’ Testátornak akarattyát kényteleníteni vagy csábítani ne látszasson. Estvére haza érkezvén, a’ Fiscális’ kezébűl magához vette a’ bepecsételtt testamentomot, ’s valamint ennek felettébb megörűlt, úgy a’ Fiscálisnak tudósítására, hogy senki sem tudgya, mi van a’ testamentomban? nagyon megdöbbent.

Mihelyt tudniillik a’ bizonyságok a’ betegnél öszvegyűltek, ez felülvén az ágyban, kivette vánkossai alól a’ kész testamentumot, ’s megmutatván nekik a’ titulust, megfordította a’ levelet, ’s azonn a’ laponn, a’ hol a’ közönséges befejezésenn kívűl semmi egyéb írva nem volt, alá íratta. Eleget mondta neki a’ Fiscális, a’ ki az Asszonynak örömest kedvezett volna, hogy a’ testamentom szűkölködik talán a’ szükséges formalitások nélkűl, és hogy errevalónézve nagyon jó volna átolvasni; de a’ beteg nem hajtván szavára, csak alá íratta, kopertába tette, maga bepecsételte, a’ pecsétnyomót pedig erszénnyébe eresztvén, a’ feje alá tette.

E’ hírre mindent elhagyítván kezébűl az Asszony, nagy haraggal szaladt a’ beteghez, hogy rettentő leczkéjével ollyan testamentomra kényszerítse, mellynek helyességérűl senki sem kételkedik; de ammint szobájábúl az ajtónn kilépett, elejébe akadt az inas, a’ ki neki szomorú orczával azt a’ tudósítást hozta, hogy a’ Tekíntetes Úr szinte ezen szempillantásban meghalálozni méltóztatott.

A’ temetés utánn még a’ legtávúlabbrúl való atyafiak is öszvegyűlvén, a’ testamentom megnyíttatott, és a’ Fiscálistúl az Asszony’ parancsolattyára, ki végtére az öreg Úrnak sokszor tapasztaltt készakaratúságába vetette bizodalmát, fenn szóval elolvastatott. A’ formalitásokonn kivűl semmi egyéb nem volt benne, hanem csak a’ következendő három czikkely:

1. Az én fiam, Bajszfalvi Istvány mindennémű jószágomnak universális örökös ura legyen.

2. Négy pej és két fekete lovam el ne adassanak, és ha egyszer a’ hintó előtt többé nem szolgálhatnak, semmiféle terhes szekér’ elejébe ne fogattassanak, hanem az istállóba úgy tartassanak, ammint éltemben tartattak.

3. Kormos nevű agaramnak, még él, adasson minden nap reggel és estve eggy darab írosvajas kenyér, délben eggy font hús jó levessel, dél utánn pedig eggy darab nádméz.

Hallottál-e valaha illyen testamentomot? Az Asszony leányaival eggyütt majd megütötte a’ guta. Csak azt szeretném már látni, micsoda fordúlást fog venni a’ dolog? A’ Fiscális olly meredtt szemmel és komor tekíntettel jár a’ Kastélyba ’s meg’ innen haza, mintha leforrózták volna. Geczi! ha ez a’ rossz ember valami gonoszságot nem forral magában, híjj engem’ ostoba lúdnak! Verseidet allig várom. Isten veled!

A’ könyhullajtásokot,^*kedves Hadnagy Uram! nem ok nélkűl nevezte eggy érzékeny Író az emberség’ tejének. A’ ki sírni nem tud, könyörűlni és szeretni sem tud az; és a’ ki sem könyörűlni sem szeretni nem tud, embertársával sem tud emberségesen bánni. Az én Uram Bátyám, a’ micsodás csiga természetű gömböcznek látszik, keservesen kezdett még is zokogni, mikor az öreg Bajszfalvi’ halálát meghallotta. „Ő volt, úgymond, édes atyám helyet az én édes atyám! ő mutatott módot arra, hogy magamnak tisztességes vagyonkát szerezzek! Az Isten nyugtassa szegényt, ’s fizesse meg neki ott, a’ mi jót velem itt cselekedett.”

Illy forma siralmibúl egyedül az a’ gondolat^*hozhatta vissza ollykor, hogy az özvegyrűl és árva leányairúl csak kellett volna még is eggy picziny emlékezetet tenni a’ testamentomban. „Megérdemlették ugyan, úgymond, hogy elfelejtkezzen rólok, és hogy őköt fiának kezébe adgya, kit olly annyira üldöztek. De csak felesége és leányai voltak még is.”

Csak egynehány nap múlva jött hozzám következendő levelével, mellyben Hadnagy Uram az igértt verseknek elejét is meg fogja lelni, és arra kért, hogy még egyszer tekintsem át az egész levelet, mivel bújja miatt nem bizonyos, ha nem csinált-e belé hibákot.

Egészen oda vagyok szomorúságomban. Nincs nekem már atyám! árva vagyok. Magam sem hittem volna, édes Antalom! hogy én azt az öreg Urat úgy megsirassam. Ha tudtam volna, hogy olly nagyon szeretem, soha sem váltam volna meg tőle. A’ mit az igértt történetbűl versekben elkészíthettem, ime! itt van.

A’ folytatást derűltebb óráimra hagyom. Vígasztally meg, édes Kénkövim! mennél hamarább barátságos írásoddal. Nagyon szeretném tudni, mit fog az én jó szívű Úrfim az annyával és a’ nénnyeivel cselekedni. Maradgy jó egésségben és szeress.

Egynehány napig Uram Bátyám ki nem ment a’ házbúl, ’s talán még most is mellette kellene éjjel nappal lennem, ha el nem érkezett volna bagázsiájával a’ gazdasszonya, ki Perzsi leányával Uram Bátyámnak azóta, hogy Bajszfalvárúl elszakadt, olly hű szolgálatokot tett, hogy elegendőképen nem dicsérheti. A’ leány meg ifiú, és nekem, ha orczavonásai szívét igazán festik, nem igen tetszik. Szemei kékek ugyan de kicsinyek; a’ haja inkább veres mint szőke; az órra hosszú és hegyes, állkapczája pedig előre úgy feláll, hogy majd az órra’ hegyét éri. Ajakiban harapósság látszik lappangani; nyaka kis fejéhez képest nagyon hosszú. Egész tekíntetébűl semmi sem néz ki egyéb olly kevélységnél, melly másokot letapod, kígyó mérgességnél, melly minden emberre sziszeg, és – – – –

De majd el is felejtem magamot ezen orczának megírásánál, mellyre soha sem lehet bizodalmasan építeni. Mert a’ nevelés által a’ szív és az ész megjavúlhatnak és megszépűlhetnek, azonban hogy az orczának más vonásokat adni semmikép sem lehet. Ser Perzsibűl is tehát még jó leányka válhat.

Szinte a’ versek’ folytatásának jobbitgatásában foglalatoskodtunk Uram Bátyámmal, ammint a’ konyhában egyszerre nagy lárma esett. Serné és Perzsi leánya váltólag vetekedtek eggy idegen asszonnyal, ki nekik csak siralmas szózattal felelgetett. Felugrunk mind a’ ketten, ’s kimenvén, látunk a’ konyha’ közepénn eggy nagy szatyorban két csöcsömös gyermeket, kik benne lábbal egymáshoz fordúlva csendesen feküdtek.

„Mi dolog ez?” kérdi Uram Bátyám.

Az idegen asszony öszve tévén kezeit, „áh Tekíntetes Uram, úgymond, otthon három apró gyermekem, itt meg e’ kettős; férjem, az Isten bocsássa meg neki! a’ mit keres, meg is issza. Egész hétenn dolgoznék, éjjel nappal kötnék, varrnék,^* szappanyoznék, ha elegendő munkám volna. De a’ mi keveset szerzek, ebben a’ drága üdőben allig elég három négy napra. Mikor tehát munkát nem kaphatok, kénytelen vagyok a’ keresztény irgalmassághoz folyamodni.”

Erre Uram Bátyám megtudakozván tőle az útszát és házat, a’ hol lakik, sőt még a’ nevét is, alamizsnát nyújt neki; az asszony pedig megköszönvén, „ha munkát adna a’ Tekíntetes Úr, úgymond, meg nem hálálhatnám elegendőképen – – – –”

Perzsi morogva. Majd bizony munkát neked jöttmenttnek.

Az Asszony: Mert a’ gyalázásokot, mellyekkel imitt amott illetnek az emberek, ezerszerte nehezebben viselem, mint a’ legfárasztóbb munkának a’ súllyát.

Uram Bátyám Sernéhez fordúlván, szinte kérdezni akarta, ha nem adhatna-e neki kötni, varrni vagy mosti valót, ammint e’ vén gazdasszony csípeire tévén két karját, „a’ munkát, úgymond, könnyen elvégzem én a’ lyányommal magam. Ha pedig segitségre lessz szükségem, böcsületes asszonyra bízom a’ dolgot, nem czafrinkára.”

Az Asszony kezébe vévén a’ szatyort, még egyszer megköszönte Uram Bátyámnak adománnyát és elment.

Serné. „De minek is szoktattya ide az Úr az illyen csürhét? Botot neki, nem alamizsnát. Soha csak meg is gondolni, hogy fattyaikot szatyorban hordgyák házrúl házra! Szajha, mondom az Úrnak, szajha! nem becsületes anya.”

Uram Bátyám. Nem lehetetlen, de nem is bizonyos.

Perzsi: „Vagy csak kőlcsön kérte a’ gyermekeket, hogy koldúlhasson.”

Uram Bátyám: Ez sem lehetetlen, de ismét nem bizonyos.

Serné. „Szebb ruhában van pedig, mint én. Még Perzsim sem hordoz minden napra olly szép szoknyát.”

Uram Bátyám. „Sokszor a’ ki szép ruhában jár, nagyobb koldús, mint a’ ki rongyoskodik, mert több szüksége van.”

Serné: „Ha még egyszer ide jön, kiverem.”

Uram Bátyám. „Én pedig utánna kendet, lyányával eggyütt. Eggy szót sem többet! Az illyen embereket megitélni, nem a’ mi dolgunk. Csak az Isten ezekben a’ bíró. De még ha rossznak tudnám is a’ szegényt, nem merném adomány nélkűl elereszteni azért, hogy rosszabb ne legyen. A’ kit az emberek megvetnek, az végtére maga magát is megveti, és grádicsonkint nagyobb és nagyobb gonoszságokra vetemedik. Kendet, Jutka Asszony! leányával eggyütt nem örömest veszteném el, mert hűvek és dolgosok. De azt most utóllyára mondom, hogy mihelyt valamellyik szegénnyel gorombáskodnak Kentek, és én megtudom, az nap kiűzöm a’ házambúl Kenteket minden irgalmasság nélkűl.”

Ezt mondván, megfogta a’ kezemet, bevezetett a’ szobába, ’s így szóllott hozzám: „Eredgy Öcsém! még ma ennek a’ szegény asszonynak a’ házához; tudakozódgy iránta a’ szomszédoktól, és ha érdemesnek találod a’ további segítségre, rendeld az anyád’ házához. Ott szóllyunk majd vele, mikép lehetne sorsánn könnyebbíteni.”

Lehetetlen volt, Uram Bátyámot meg nem ölelnem és tüzesen meg nem csókolnom. Tudom ugyan, hogy vélekedései a’ szegények iránt a’ világ előtt nevetségesek; de ha meggondolom, hogy a’ jó szív a’ jótéteményeknek gyakorlásában még akkor is érzékenyen gyönyörködik, mikor azokban, a’ kikkel jót tesz, megcsalatkozik; lehetetlen, hogy boldogabbnak ne tartsam e’ világonn azt, a’ ki érzékeny szívének indúlattyai szerint a’ jóban szinte heveskedik, mint azt, a’ ki hideg eszének vezérlését követvén, még jótéteménnye utánn is kételkedik, ha nem kellett volna-e azt inkább nem cselekedni. Illy gondolatok gomolyogtak fejemben, ammint Kénkövinek következendő levelét behozták.

Érzékeny siralmidot, mellyekkel az öreg Bajszfalvinak emlékezetét megtiszteled, nagyra becsűlöm. Vígasztalást tőlem ne várj, mert ez Isten utánn csak az eggy üdőtűl függ. Folytasd verseidet mennél hamarább, nem csak azért, mivel tudod, hogy ezzel kedvemet töltöd, hanem azért is, hogy elmédet a’ komor gondolatoktúl, a’ mennyire lehet, vígabbakra fordíthasd.

Ifiú Bajszfalvink, a’ melly ostoba, csak jó szívű még is. Hallyadsza, miket visz végbe? és örűlly jó reménységünknek, mellyel iránta vagyunk. Csak készítő kicsinység gyanánt küldöm azt előre, a’ mire az öreg Úrnak halála’ napjánn mindnyájan elhűltünk. Mint falusi filozofus és jurista kapott az attyátúl minden hétenn négy forintot mulatságra, és ezt az utólsó fillérig el is kőltötte minden hétenn, de senki sem tudta, mire? Az nap, hogy az attya meghalt, az öreg Samu fenn szóval és háladatos könyhúllajtásokkal hirdette, hogy e’ pénzzel őtet táplálgatta, minekutánna negyvenöt esztendőbéli hű szolgálattya utánn, mellyet mint inas a’ Bajszfalvi kastélyban tett, az öreg Úrnak kegyelmébűl örökre kiesett, mivel egyszer az asztalnál szolgalván, véletlenűl Kormosnak, a’ legkedvesebb agárnak, finyás lábára tapodott. Az egész falu öszveszaladt a’ diadalomra, mellyel Úrfink e’ szegény öreget eggy rossz viskóbúl a’ kastélyba vezette, ’s inassának tette.

Minekutánna a’ testamentom elolvastatott, neki estek szegény Úrfinknak az annya és leánytestvérei, ’s csókjaikkal, hízelkedéseikkel és czirógatásaikkal mindaddig ostromlották, még írásban meg nem igérte, hogy törvényes részeikenn kivűl ád kinekkinek közűlök ezer tallért. A’ harcz ugyan elég sokáig tartott; mert ő mind szemekre hányta, a’ mit tőlök gyermekségétűl fogva szenvedett; de a’ leányok úgy meg tudták viszontag ellene elkövetett bosszúságaikat szépíteni, hogy vékony eszét homályos kétkedésre csábítván, szívét elvégre annyival könnyebben megvették, a’ mennyivel az övéknél kimondhatatlanúl jobb és érzékenyebb.

Mihelyt az írást kezekhez vették, a’ régi gyűlölködést azonnal nem csak megduplázták, hanem azzal, hogy jószívűségébűl szemébe csúfot űztek, még meg is mérgesítették. Ő ellenben szívét, melly a’ fiúi és testvér szeretetre csak imént nyílt volt meg, ismét elzárván, minden felelet nélkűl elment szokása szerint a’ háztúl, ’s egész estig idestova andalgott. Az Asszony azonban és a’ Kisasszonyok a’ szobáknak és az almárjomoknak kiüresítéséhez láttak, ’s a’ legdrágább ruhákot, házi eszközököt, a’ familiának írásival eggyütt ládákba rakatván, más napra tizenkét szekeret rendeltek azzal a’ szándékkal, hogy harmad napra mindenestűl Pestre költöznek.

A’ Fiscális eggy paplan alatt volt ugyan velek, de úgy tetette magát, mintha a’ pusztításhoz semmi köze sem volna. Én tehát az Úrfit megíntem, hogy jussaira vigyázzon. Ő a’ Fiscálissal szóll és feleletűl csak azt hallya, hogy a’ Tekíntetes Asszony nehezen fog valami ollyast cselekedni, a’ minek helyes okát adni képes nem vólna. Én erre átnyargalok a’ szomszéd faluba, és a’ Szolgabírótúl, a’ ki, ammint magad is tudod, nagyon becsűletes ember, az Úrfi’ nevével tanácsot kérek, mellynek foganattya az vólt, hogy az Úrfi öszvecsűdítvén Jobbággyait, kik a’ Tekíntetes Asszonyt a’ Kisasszonyokkal eggyütt tűrhetetlen kevélységek miatt halálban gyűlölik, leszedette a’ szekerekrűl és a’ szobákba visszavitette a’ ládákot, székeket, szófákot, tűkrököt, képeket, és almárjomokot, azutánn pedig a’ magáét és a’ familiájét, a’ Szolgabírónak jelenlétében és vezérlése szerint, elválasztván, az annyának és nénnyeinek jószágait ismét szépen öszve és két szekérre vissza rakatta, azzal a’ parancsolattal, hogy azon szempillantásban takarodgyanak oda, a’ hová a’ Tekíntetes Asszony parancsolta.

Még ezek történtek, az annyának és testvéreinek csak eggy rossz szót sem adott, jóllehet ezer meg’ ezer szitkokkal és átkokkal illették. A’ komédiának pedig az volt a’ vége, hogy az Asszony leányaival eggyütt a’ hintóba beült, ’s a’ szekerek útánn, mihelyt ebédelt, minden búcsúzás nélkűl elment. Az egész kastélyban, két kocsisonn és egy fullajtáronn kivül, csak maga maradt az Úrfi az öreg Samuval; mert az Asszony a’ cselédet, úgymint a’ komornát, a’ szobaleányt, az inasokot, a’ sáfárt, a’ szakácsnét, és a’ konyhaszolgálókot nagy igéretekkel mind arra vette, hogy Pestre kövessék, ’s részént saját hintajára, részént pedig a’ Fiscálisnak kölcsön kértt kocsijára felültette. Hogy Pestenn lessz szerencséd hozzájok, vagy talán már volt is, előre tudom.

Mihelyt az Asszony’ hintaja a’ kastély’ kapujánn kibukott, Bajszfalvi is, szokása szerint, elment a’ szomszéd ligetbe, honnan haza csak késő estve érkezett. Valamint a’ palánta élethez hasonló érzéketlenségbűl úgy a’ megrögzött szokásokbúl is fel nem ébred az ember egyébkép, hanem csak valamelly véletlen szükségnek hathatós döfései által. Ha Bajszfalvit a’ szükségek fel nem ébresztik a’ tehetős életre, vékony esze ugyan soha rá nem veszi, hogy önnön magához lásson. Ez iránt Samuval előre szóllván, megvártam nála e’ jó szívű de tapasztalatlan ifiút, kinek első szava, mikor hozzánk fáradtan ’s izzadva belépett, az volt, hogy vocsorát tálallyanak. Mink komor orczával azt feleltük, hogy a’ szakácsné a’ Tekíntetes Asszonnyal elment, és hogy az eleség-komrában allig van annyi, a’ mi eggy személynek táplálására nyolcz nap alatt kívántatik. Erre nagyon megharagudott, ’s ha megmondtuk volna neki, hogy az eleségnek legnagyobb részét a’ Tekíntetes Asszony a’ Fiscálishoz hurczoltatta, ennek házát talán meggyújtotta, magát pedig megverte volna. De így egész haragjának tárgya csak a’ szakácsné volt, „a’ kinek, úgymond, tudnia kellett volna, hogy mikor az erdőbűl haza jövök, vocsorálni akarok.” Ő tudniillik abban a’ vélekedésben volt, hogy a’ szakácsné az Asszonyt csak elkésérte, ’s ammint tőlünk megértette, hogy az Asszonynál Pestenn fog maradni, „Pestenn? úgymond, és én szakácsné nélkűl legyek? Ezt már el nem tűrhetem. Ha nénéim minden nap éhesek, én is az vagyok. Főzzenek ők magoknak; én főzni nem tanúltam. Gyurka! – így kiáltott le az ablakonn, – fogj be a’ postakocsiba négy lovat szaporán!”

Eleget mondtam neki, hogy más fejér személyek is tudnak főzni, és hogy a’ szakácsnét, ha a’ Tekíntetes Asszonnyál akar szolgálni, visszajönni nem kényszerítheti; de semmit sem fogott a’ szó rajta. Ő a’ szakácsnét még az Asszony’ hintajábúl is hajánál fogva kirántani, postakocsijára hagyítani, az üléshez kötöztetni, vissza hozni, és hogy Bajszfalvánn maradgyon, dupla bérrel megkinálni sietett. Végre megvallottam neki, hogy házamnál számára vocsorát készíttettem, és arra kértem, hogy legalább egyen, minekelőtte útnak indúl. Ezt örömest hallotta, ’s velem legottan el is jött házamhoz, jól evett, jól ivott, de felette keveset beszéllett; azutánn a’ kocsira ült és Pókamezőnn keresztűl, melly helység ide jó két mérttföld, egész’ a’ második postáig Fűrtelekre hajtatott. Éjfél utánn lévén, mikor ide ért, megköszönte, hogy a’ kocsisok az udvarba beeresztették, nem hogy még a’ Vendégfogadóst a’ szállás végett fel merte volna költeni. Az első, a’ mi az udvarban a’ fél holdnak homályosb világánál szemébe tünt, két szekér és két hintó volt egynehány egyéb ernyes kocsikonn kivűl. A’ két szekeret a’ bagázsiárúl az annyáénak ösmerte, ’s a’ mellettek álló hintóba nyugodalomnak okáért beült, eszre nem vévén, hogy a’ hintó’ rúdgya Pókamező felé áll. Ebben ő meggondolván, hogy az annya e’ helységbűl nem is mehet tovább, még őtet hintajábúl ki nem vonnyák, a’ mi a’ nélkűl hogy fel ne ébredgyen, meg nem történhetik; nagy bizodalommal és mélyen elaludt.

Azonban a’ hintó más uraságé volt, és üresen ment hazafelé Pestrűl. Kocsissa Bajszfalvi’ érkezésével felébredvén, megabrakolta két lovát, be fogott, és az aluvót vissza hozta csendesen Pókamezőre, a’ nélkűl hogy észre vette volna. Itt a’ lovakot a’ vendégfogadóban megitatni, magát pedig eggy kis reggelivel felfrissíteni akarván, megállott; mire Bajszfalvi felébredvén, kiugrott a’ hintóbúl, ’s azt gondolván, hogy Fűrtelekenn van, beszalad a’ vendégfogadóshoz, és azt kívánnya, hogy Bajszfalviné’ szakácsnéjához vezesse. A’ vendégfogadós azt feleli, hogy Bajszfalviné Asszonyom tegnap dél utánn nála csak itatott, és tovább ment, ’s mivel az Úrfink nem akarta hinni, szavait még esküvésekkel is bizonyította. Ki tudgya, mennyire nem ment volna a’ pörlekedés, ha a’ hintóra nem mutatott volna, mellyben hált, ’s mellyrűl az egész ház tudta, hogy csak imént érkezett. A’ kocsis vízért lévén, mikor Bajszfalvi a’ hintóbúl kiugrott, hallya a’ vetekedést, és hitével bizonyíttya, hogy Fűrtelekenn hált, és éjfél utánn befogván ide jött, a’ nélkűl hogy hintajában valakit aludni gyanított volna. Bajszfalvi átlátván végtére a’ nevetséges esetet, maga volt az első, a’ ki hangos kaczagásra fakadt, mellynek következése az volt, hogy kocsija utánn embert küldött azzal a’ parancsolattal, hogy térjen vissza, maga pedig a’ hintóba beült, és haza jött.

Azt én előre látván, hogy a’ szakácsnét vissza nem hozza, vagy hogy ez, ha erővel vissza hozná, meg nem marad nála; kerestettem a’ szomszéd mezővárosban eggy másikot. Még ez beszegődhet, az enyímmel főzetek neki, ’s magam is nála eszek. Ha a’ Fiscális nem volna, én ebbűl az ifiu emberbűl kevés üdő alatt jó gazdát, és jó földes Urat nevelnék; de nem merek oktatásba kapni, ne hogy amaz megórrolván, felhuszítsa ellenem, ’s jó akaratomért köszönet helyett engedelmet ne nyerjek oda menni, a’ hová akarok. Maradgy jó egésségben. Verseidnek folytatását elvárom.

Ma reggel Uram Bátyámmal a’ szatyros Asszonynál voltunk. Férje még feküdt, maga pedig mosott, még leányöccse, eggy tizenhat esztendős, karcsú és szép leányka, kit az annyátúl kikért, a’ gyermekekre vigyázott. A’ férjfi felugorván, ’s minekutánna tőlünk bocsánatot kért, az ágyra ülvén, kérdezi, mit parancsolunk?

Uram Bátyám. Szabó mesterembert kerestem ebben az útszában, ’s ide igazítottak. De ammint látom, nem ott járok, a’ hol kellene, ’s még a’ házonn sem vettem észre szabó czégért.

A’ Férjfi. Én ugyan, Uraim! tanúltt szabó és idevaló czéhbéli mester vagyok; de a’ czégért a’ padlásra vetettem, és nem dolgozok.

Ur. Bát. Nem dolgozik Kelmed? és miért nem? Vagy talán más hivatalban van Kelmed?

A’ Férj. Igen – – – más hivatalban – – – Itt a’ szomszéd vendégfogadóban már hegedülök, már meg’ a’ konyhába vagy a’ pinczébe látok.

Ur. Bát. És ebbűl elélhet Kelmed? Vagy tán nem házas?

Az Assz. Én vagyok a’ felesége, szolgálattyára az Uraknak. Gyermekünk már öt van.

Ur. Bát. Öt? és ezeket a’ hegedűvel eltudgya Kelmed tartani?

A’ Férj. Én egyedűl nem győzném, ha a’ Feleségem nem dolgozna.

Ur. Bát. Hisz’ a’ mesterséggel még jobban győzhetné Kelmed.

A’ Férj. Most már nem; mert egészen újra kellene magamnak minden szerszámot szerezni, és a’ mi még lehetetlenebb, hitelt is. Az emberek illy szegény mesteremberhez munkát nem örömest hoznak.

Uram Bát. Hát ha olly ember találkozna, a’ ki Kelmednek pénzt adna hitelben a’ szerszámokra, kiakasztaná-e Kelmed ismét a’ czégért?

A’ Férj. Ki Uram! még ma mindgyárt. Mert én jól átlátom, hogy a’ mesterségem mellett legjobban éltem. Ifiabb koromban a’ rossz társak elcsábítottak; mindenemet elvesztegettem, ’s mivel lehetetlennek láttam, hogy előbbeni állapotomra vissza juthassak, a’ musikusságra vetemedtem.

Uram. Bát. ’S mennyi kellene Kelmednek, hogy ismét szabóskodhasson?

A’ Férj. Száz forintocska untig elég volna. Ha ehhez a’ sommához jutnék, a’ czégérem helyett a’ hegedűt akasztanám a’ padlásra.

Ur. Bát. Hisz’ ünnepekenn és vasárnapokonn hegedűlhetne is Kelmed.

A’ Férj. Nem, Uram! ezt többé nem cselekedném. Éppen ez volt a’ veszedelmem; mert hegedűs bajtársaim voltak, a’ kik a’ boriváshoz szoktattak. De mit van mit tennem?

Ur. Bát. Én Kelmednek adok száz forintot, de úgy, hogy a’ borivást elhadgya, és hogy nekem minden hétenn számot adgyon irásban – – – Tud Kelmed írni?

A’ Férj. Tudok, Uram!

Ur. Bát. Hogy, mondám, számot adgyon mindennémű költségeirűl és jövedelmeirűl.

A’ Férj. Az Úr akar nekem pénzt adni, ösmeretlen létemre?

Ur. Bát. Miért nem? Nekem az elég, hogy Kelmedet a’ magistrátus ösmeri. Ez nekem ád elégtételt, ha megcsal Kelmed.

A’ Férj. Uram! soha életemben meg nem csaltam még senkit. Ha csalni tudtam vagy akartam volna, gazdag ember volnék.

Ur. Bát. Gondollya meg Kelmed tehát magát, és holnap jöjjön hozzám – – –

A’ Férj.^* A’ meggondolás ide szükségtelen, édes Uram! – Ah! – De kihez is van az Úrban szerencsém?

Ur. Bát. Én Kolomposi Szarvas Gergely vagyok, ez pedig az Öcsém. Mihelyt a’ szerszámokot beszerzi Kelmed, mind a’ kettőnknek eggyeggy egész ruhát fog varrni. További segitségem Kelmednek magaviselésétűl fog függni.

A’ férjfi erre felugrik, és zokogó feleségének nyakába borúlván: Julisom! úgymond, édes Julisom! angyalok-e ezek onnan menyországbúl? vagy emberek? megfogadod-e nekem, hogy barátságosan megintesz, ha igéretim ellen megbotlani akarnék? mert gyarló emberek vagyunk.

Az Asszony sűrű könyhúllajtások között kezed ád neki; ő pedig, mivel nadrágban és ingben feküdt, csak köpönyeget vetett magára, kiszaladt, és gyermekeivel ismét visszasietvén, letérgyepelt ezekkel eggyütt Uram Bátyám’ elejébe, ki mindnyájokat némán megölelvén, oda nyújtotta neki bankó-czédulákban a’ száz forintot, engem’ megragadott kezemnél fogva, ’s maga utánn a’ házbúl kihurczolt. Csak az útszánn jutott eszébe, hogy vissza küldgyön a’ végbűl, hogy a’ férjfinak szállásainkat megmondgyam, mivel nem akarta, hogy az Asszony elárúllya neki a’ minapi ottlétemet.

Innen némán a’ híd mellett lévő aléba siettünk, hol Uram Bátyámnak régi baráttya, Kenderfi, a’ minapi két meglett és eggy ifiú tudós Urakkal eggy kőszékenn mulatott. Ha ránk nem kiáltottak volna, elmentünk volna mellettek; annyira el voltunk merűlve az imént múltt jelenésbe. Sokszor nevettem már magamban annak a’ szokásnak, melly a’ mostani üdőkben az etikéthez tartozni látszik, ’s melly annyi sok polihisztort, poligrafust, és polizofust szül; hogy tudniillik, mihelyt valaki valamelly házba, vagy valamelly csoporthoz lép, a’ beszéd azonnal ollyan tárgyakra fordúl, mellyek szinte annak a’ professiójához tartoznak, a’ ki belépett. Ha Orvos vagy, még a’ Dámák is mindgyárt pathologyizálnak; ha pap vagy, theologyizálnak; ha katona vagy, machérologizálnak; ha képíró vagy, íkonologyizálnak; ha musikus vagy, harmonologyizálnak, ’s a’ t. Ezek a’ tudós Urak is, mihelyt hozzájok léptem, azonnal elkezdtek filologyizálni. De én ellenben feltettem magamban, hogy, a’ mennyire lehet, csak hallgatójok leszek.

„Ha merem kérdezni, úgymond A. hozzám, micsoda magyar munkában foglalatoskodik most az Úr?”

Én. Semmifélében, édes Uracskám!

A. Kár! legalább fordítania kellene valamit az Úrnak.

B. Haggyon békét az Úr fordításaival. Ha nyelvünk meg volna már határozva, origyinálisokot javasolnék; de mivel még sokakban habzik, legjobb volna, ha tudósaink reguláinak kinyomozására tennék magokot.

Uram Bátyám. Hiszen vannak már sok grammatikáink.

B. Vannak, de nem magyarok. Némellyek csak azokot a’ regulákot alkalmaztattyák a’ magyarra, mellyek a’ deák, német és franczia grammatikákban találtatnak. Némellyek a’ Zsidó, lappóniai, és arábiai nyelvekhez folyamodnak regulákért. Mások a’ régi magyar könyvekbűl azt akarják megmutatni, hogy nem olly módosan kell beszéllenünk, nem olly helyesen írnunk, ammint most szoktunk, hanem ammint nyelvünknek gyermekkorában Eleink írtak és beszéllettek.

C. De csak nem tagadhattyuk, kedves Professor Uram! hogy a’ régi magyar könyvekben lellyük meg leghamarább az igaz és sükeres magyarságot.

B. Az aranyt sok szemét^* köztt. A’ gyökér szókot és az akkori ideáknak magyaros kifejézését a’ régi magyar könyveknek köszönöm én is. De ezért a’ kincsért a’ háladatosságot nem űzöm annyira, hogy azokban még a’ helytelen formátiókot, és a’ declinátióbéli vagy conjugátióbéli hibákot is imádgyam. eleink ezekrűl és több efféle, kivált syntaxisbéli regulákrúl nem is gondolkodtak, megelégedvén azzal, ha tárgyaikot kimeríthették és vélekedéseiket helyes okokkal támogathatták. a’ mi régi poétainknál éppen könnyen állott az új szóknak szokatlan és helytelen formátiója. az első vers’ végénn e’ szó állván: feküszik, a’ másikénn pedig esküszik, ’s a’ poéta egész nyelvünkben nem találván több hasonló végzésű helyes és szokott szavakot, a’ cadentia’ kedvéért, mert akkor mind négysorú versekben írtak, csak oda mázolta a’ venhüszik, dühöszik, szélhüszik ’s többefféle szavakot a’ törvényes vénűl, dühödik, és szédül helyett.

A. Az igaz! A’ helyett, hogy e’ jó Őseink tisztogatták volna nyelvünköt, beszemetezték inkább az efféle csinálmányokkal. De még az ortografiára nézve sem lehet belűlök regulákot vonni.

B. Mit gondoltak ők az ortografiával? Ezt nem csak az akkori hanem még a’ mostoni Tudósok is olly kicsinységnek tartyák, melly csak a’ Könyvnyomtatókot illeti. Ezekre bízták a’ régiek a’ nyomtatásbéli hibáknak egész jobbítását; és mink most sok régi német Könyvnyomtatóknak^* írésbéli tévélygéseit törvényeknek nézzűk? Fel mernék fogadni, hogy ők voltak az efféle szavakban, mind: nádja, tudja, tolja, tanúlja, ’s a’ t. a’ j betűvel való helytelen élésnek atyái. Csuda hogy ö és ü betűk helyett is több szókban e és i vocálisokot nem nyomtattak.

C. Az ö és ü betűköt sokan még a’ Magyarok közűl is kellemetleneknek tartyák.

A. Tudnak hozzá! Ez a’ két betű, valamint a’ háromféle e, és a’ kétféle a is, a’ többi vocálisoknak társaságában szintollyan szépségek nyelvünkben, mint a’ chromaticus hangok a’ musikában.

B. De azonnkivűl, ha ő és ű hellyett e és i betűköt mondunk, nem hogy kellemetesnek tennénk szóejtésünköt, hanem úgy beszéllünk inkább magyarúl, mint a’ czigányok szoktak. Példának okáért:

Vulkánus’ legénnyei fekete imegeiket a’ szegekre figgesztvén, úgy zergettek pérelyeikkel az ilénn mintha menydergést akartak volna játszani, ammint véletlenél Jupiter’ mennykeve kezekbe itett. – Értik-e az Urak?

Elkaczagván megunkot, felkeltünk a’ kőpadrúl, ’s a’ Duna’ partyánn sétálni kezdtünk, ammint eggy Olasz megszóllítván bennünköt, perspectívumaival, microscópiumaival és pápaszemeivel megkínált. Uram Bátyám egynehány pápaszemet megpróbált és eggyet megvett. Azalatt mellénk sompolyodott szekerétűl eggy falusi paraszt, ’s „követem az Urakot, úgymond, én is örömest eggy pápaszemet vennék magamnak, ha evvel a’ német emberrel, a’ ki árúllya, beszélleni tudnék.” Uram Bátyám mindgyárt az órrára tesz eggyet, ’s kezébe adgya egyszersmind azt a’ Könyvet is, mellybül próba gyanánt maga olvasott volt. A’ paraszt levévén az órrárúl az első, második, harmadik és negyedik pápaszemet, mellyeket neki versengve választgattunk, mindenikérűl azt mondgya vala: „ez nem jó! ez sem jó! ez is ollyan mint a’ többi.” Végre Uram Bátyám neki fordúlván: „hallod-e, Apjok! te talán olvasni sem tudsz? úgymond.” – „Hm! felelé a’ paraszt, ha olvasni tudnék, mirevaló volna nekem a’ pápaszem?” Jól kinevetvén előre magunkot, elővettük azutánn a’ parasztot, és csak nagy nehezen tudtuk vele elhitetni, hogy a’ pápaszem nem teszi az írástudatlant írástudóvá.

Haza érkezvén, kezembe adta Uram Bátyám a’ következendő levelet a’ verseknek folytatásával eggyütt, szívébűl köszönvén a’ jobbítgatásokot, mellyeket bennek tettem; a’ mi eggy poétában hallatlan dolog.

Bajszfalviné’ cselédgyei közűl még eggyet sem láttam házamnál; én pedig őköt valójában fel nem keresem. Hogy ifiú Bajszfalvinkban meg nem csalatkoztam, nagyon örvendek. Ő fiúi és testvér kötelességének eleget tett, ’s az Isten meg is áldgya érte. Óh! be szeretem, hogy azt a’ rossz leányt, a’ szakácsnét, utól nem érte és vissza nem vitte. Szerezz neki, kérlek, eggy hű személyt, és ha bízol hozzá, hogy jó gazdát és jó embert faraghatsz belőlle, a’ Fiscálissal ne gondolly. Ha ezért a’ jó akaratodért űznének el, jer hozzám! úgy fogadlak, mint testvéremet. A’ verseknek folytatását kívánságod szerínt elküldöm, de a’ befejezést továbbra hagyom. Nem nevetsz-e rajtam, hogy vénségemre verseket csinálok? Azonnkivűl, hogy mulatom velek magamot, legjobb eszközöknek is tartom arra, hogy a’ tiszta magyarságban előmenetelt tegyek. Én az efféle munkákot csak naggyábúl dolgozom ki, azutánn pedig az Öcsémmel megjobbítatom,^* kit az idevaló Tudósok jó magyarnak tartanak.

Isten hozzád, édes Kénkövim! Írj mennél hamarább, és Bajszfalvit nevemmel tiszteld.

Minekutánna az előbbeni levelet Kénkövinek elküldöttük, feltettük magunkban, hogy únalmas munkáink utánn, a’ micsodás a’ verseknek szerzése, jobbítgatása és leirása volt, eggy egész napot szentelünk mulatságra. Kimentünk tehát eggy kertbe, hol magunknak vajban sültt csibét, uborka-salátát és eggy iccze bort adattunk. Uram Bátyámnak rósaszínű kedve kerekedett, és én már nagyon kezdettem reményleni, hogy életébűl eggykét nyájas esetet hallok, ammint hozzánk közelített kopott, fótos és rongyos ruhában eggy ember, kinek rezes orczájábúl könnyen kilehetett látni, hogy a’ bornak esküdtt ellensége. Rövid szárú pípa csüggött a’ szájábúl, melly erősen füstölgött; fejénn a’ kalapja félre-állott katonásan; két keze pedig háta megett volt úriasan^* egybekúcsolva. – „Egyél hamar, Öcsém! és igyál; mert ha ez a’ kan hárpia ide talál vetődni, szemébűl látom, hogy nekünk semmit sem hágy.” Úgy is lett valójában! Hozzánk érkezvén, megáll Uram Bátyám előtt, ’s tetétűl fogva talpig megvisgálván: „Ő bíz az, úgymond végtére, testestűl lelkestűl, az én régi kedves Barátom, Kolomposi Szarvas Gergely Uram! Örűlök, hogy az Urat friss egésségben és jobb állapotban láthatom, mint én vagyok.” Erre Uram Bátyámmal kezet fog, ki jól szeme közé nézvén: „Az Úr, úgymond, valaha Flajsi Mátyás, és vagyonos mészáros volt! Hát most, ha merem kérdezni, kicsoda vallyon és micsoda?”

„Flajsi Mátyás vagyok még most is, de sem vagyonos, sem mészáros többé. Elúntam a’ bajlódást, megböcsűltettem, eladattam és kreditoraimnak elosztogattam mindenemet.”

Ur. Bátyám. Megköszönték-e vallyon az Úrnak nagyszívűségét?

Flajsi. Szokás szerint egynehány attával, teremtettével, gazemberrel, ’s több effélével. Mit tehettem én róla, hogy egész vagyonombúl pénzeiknek csak fele sem telt ki. Nekem is kellett élnem; feleségestűl, gyermekestűl, cselédestűl kellett élnem.

Ur. Bát. Igaz! és még most is kell. Azóta tehát, hogy a’ mészárosságot szögre akasztotta az Úr, más valamiben foglalatoskodik.

Flajsi. Kétség kivűl! Mikép élhetnék én kereskedés nélkűl? Nyáronn eggyik kertbűl, télenn pedig eggyik borházbúl a’ másikba megyek, ’s már ennek már amannak ajánlom illyen vagy amollyan szolgálatomot. Eggyiknek interesre pénzt szerzek, a’ másiknak a’ borát dicsérem mindenütt, hogy jobban kellyen, a’ harmadiknak gazdag feleséget, a’ negyediknek szakácsnét^* keresek, ’s a’ t. Micsoda bort iszik itt Kolomposi Uram? Megkóstolom engedelmébűl; de előbb eggy harapás kenyeret – – – – – áh! hiszen még csibehús is van – – – – Mihelyt maghallottam, hogy az Úr ide érkezett, mindgyárt feltettem magamban, hogy felkeresem, mert – – – – – Ez derék bor! – – – – mert én az Urat valamire akarom kérni. – – – – Ez a’ csibe olly gyenge, olly kellemetes, hogy lehetetlen megkóstolni és meg nem enni. Megcselekszi az Úr, a’ mire kérem, régi barátságábúl?

Ur. Bát. Ha lehet, szívesen.

Flajsi. Hát^* ez az Úr kicsoda?

Ur. Bát. Az Öcsém.

Flajsi. De csak nem testvére még is?

Ur. Bát. Nem!

Flajsi. Már a’ más! Így hát előtte bízvást szóllhatok. Testvéreinél nincsenek az embernek nagyobb iríggyei; azt magam is tapasztaltam; de a’ többi rokonyok ollyanok erre nézve előttem, mint az idegenek. Az Úr Kolomposi Szarvas Gergely Uram, ammint hiteles emberektűl hallottam, kincset talált?

Ur. Bát. Találtam, mert kerestem.

Flajsi. Keresnék én is, ha tudnék hozzá. Ugyan ez az, a’ mire az Urat kérni akartam. Tanítson meg az Úr reá; nem hagyom jutalom nélkűl.

Ur. Bát. Ha jutalomért tanítom meg az Urat, soha sem veheti hasznát. Mondok én az Úrnak minden jutalom nélkűl eggy kincset, melly Pest körűl fekszik, ’s még a’ módgyát is megmutatom, mikép kell ásni és felvenni?

Flajsi. Ugyan úgy-e? És jutalom nélkűl? Az Isten áldgya meg az Urat érte.

Ur. Bát. De három nehéz dolog kivántatik meg hozzá, mellyeknek éntőlem csak eggyike telik ki. Egyébaránt a’ kincs már régen a’ zsebemben volna.

Flajsi. És ez a’ három dolog?

Ur. Bát. Elbeszéllem az Úrnak, ha böcsűletére megfogadgya, hogy soha senkinek sem szóll.

Flajsi. Uram! engem’ vigyen el és szaggasson ezer meg’ ezer darabokra a’ tatár, ha valakinek szóllok. Még magamnak sem beszéllem el.

Ur. Bát. Kincskereső vesszőmmel megtalálván a’ minap a’ helyet, megjegyeztem magamnak, haza mentem, bűbájos verseimet elmondottam, elaludtam, és álmomban az asztalomonn eggy palaszk bort, eggy töltött pípát eggy mérő serpenyőt láttam. Más nap felkelvén, megnézem az álomkönyvet, melly még a’ nagy atyámnak nagy attyárúl maradt.

Flajsi. Hát már ők is tudták ezt a’ mesterséget?

Ur. Bát. Nem tudták szegények, mert nem tanúltak deákúl.

Flajsi. A’ könyv hát deákúl van írva. Pedig ezt a’ nyelvet én sem tudom ám!

Ur. Bát. Semmi! Elég hogy én tudom, és az Úrnak a’ könyvbűl megmagyarázom, a’ mi a’ dologhoz tartozik. Ez nekem tehát azt felelte, hogy ehhez a’ kincshez senki sem juthat, hanem csak az, a’ ki bort nem iszik, nem dohányzik, és azoknak, a’ kiket megcsalt, visszaszolgáltattya az övéket, vagy legalább, a’ ki e’ három dolgot megfogadgya és végbe viszi.

Flajsi. ’S másvalahol nem tud az Úr kincset?

Ur. Bát. Körűlbelűl eggyet sem.

Flajsi. Hm! – – – Hát, kérem az Urat, mi baja lenne vallyon annak, a’ ki ezeket megfogadná, a’ kincset felvévén pedig meg nem tartaná?

Ur. Bát. Azt^* saját szobájában a’ kincsőrző lelkek felakasztanák.

Flajsi. Fel? Csak veszedelmes állapot még is az ördöggel játszani.

Ur. Bát. Ez a’ kincs nem az őrdög’ hatalma alatt van, a’ kivel nekem eggyáltallyában semmi közöm. A’ kincset, mellyet én találtam, nem az őrdögnek köszönöm; én az én álomkönyvemet a’ pokol tellyességgel nem szenvedheti. Gondollya meg magát az Úr, és ha tetszik, keressen fel a’ házamnál. Kár volna annak a’ kincsnek ott maradni.

Flajsi. Nehéz dolog! de még is tanácsot tartok majd magammal, ’s elmegyek az Úrhoz. Kellner! hozz még eggy iccze bort! Igyuk meg az áldomást.

Ur. Bát. Én eggy csöppet sem iszok többé, és otthon dolgom is van.

Ezzel Flajsi Mátyástúl elbúcsúztunk. Az útonn kérdezem Uram Bátyámtúl, mire magyarázzam azt, hogy ezt az embert a’ kinccsel úgy elbolondította?

„Arra, kedves Öcsém! hogy az efféle bolond emberekkel soha el nem hitetheted, a’ mi az ő gyermekkoroktúl fogva beszítt és velek felnevekedett képzeléseikkel és vélekedéseikkel ellenkezik. Hány ezer és megmeg ezer többnyire észre sem vett okoskodás kell ahhoz hogy az ember maga magát egynehány esztendőbéli tapasztalások és tanúlások utánn csak eggy igazságrúl meggyőzhesse? És te az illyen balgatag embert eggy óra alatt akarod oda vinni, a’ hová te csak egynehány esztendők alatt juthattál. Ha tehát azt nem akarod, hogy veled vetekedgyen, czivakodgyon, sőt még dühösködgyön is, hadd meg vélekedésében; ha pedig emberséges ember is akarsz maradni, ügyekezz azonn, hogy vélekedéseivel magának vagy másnak hasznot hajtson, vagy legalább ne árthasson. Ha én ezt az embert arra vehetném, hogy a’ bort, a’ pípát és a’ csalárdságot örökre elhaggya, én magam tennék neki arra a’ helyre három száz forintára kincsecskét. De mivel tudom, hogy erre rá nem veszem, legalább azt nyertem conditióimmal, hogy a’ kincs miatt nyakamra nem jár.”

Követem Uram Bátyámot, hogy ezen vélekedésének titkolgatására kérni merészlem. Azok a’ nagy bölcsek, a’ kik a’ köz népnek eszét nyakrafőre fel akarják világosítani, nagyon kinevetnék Uram Bátyámot miatta.

„Hadd nevessenek! Én pedig az okosb világgal őköt nevetem ki, hogy eggy illy háladatlan kősziklával Szizifuskodnak.”

Még eggy kérdést engedgyen meg Uram Bátyám! mi az oka tudniillik annak, hogy Uram Bátyám a’ bornak és a’ dohánynak olly nagy ellensége?

„Én a mértékletlen borivást és dohányozást a’ vadság okának és bizonyos jelének tartom.”

Boldog Isten! lassabban beszéllyen Uram Bátyám! mert ha e’ vélekedése kitudódik,^* fogadom, hogy hazafitársainknak nagy, igen nagy része még igaz magyarnak sem fogja Uram Bátyámot tartani.

„Lássa! Mikor én az Útazók’ könyveit olvasgattam az öcsémnél, kinek a’ Plébános sok jó könyveket ád, azt találtam, hogy valamennyi vad népek mind szeretik a’ részegítő italokot, és füstököt.”

Az igaz! és én emlékezek róla, hogy ezt a’ tulajdonságot a’ régi vad népekrűl is olvastam. Mihelyt haza megyek, felkeresem ez iránt jegyzéseimet.

„Ezeket tőled kikérem magamnak; én is szolgálok azutánn hasonlókkal az újabb barbarusok iránt. Az én vélekedésem az, hogy mennél ritkább a’ vad embernek parlagos eszében az idéa, mennél kevesebb gyakorlása van a’ gondolkozásban, ’s mennél nehezebb neki az észnek, elmének ’s eggyáltallyában a’ léleknek tunnyaságát meggyőzni és tehetségre ébreszteni, annál kedvesebb előtte minden, a’ mi vérének és nedveinek kerengését, ’s ez által lelkének tehetségeit is néműnéműképen mozgásba hozza.”

Illy beszéllgetések között haza jutván, neki estünk az említett Jegyzéseknek, mellyek az Olvasó Urakkal mennél hamarább közöltetni fognak.

Már egynehány hete, hogy Uram Bátyámmal estvénkínt a’ hídnál öszvetalálkozunk, onnan pedig eggyütt erre vagy amarra sétálni megyünk. Tegnap tehát őtet e’ helyenn szemeimmel már messzérűl keresvén, látom, hogy magányosan ül eggy padonn. Oda osontván, észre veszem, hogy komor gondolatokba van merűlve, ’s imígy szóllítom meg: min búsúl Uram Bátyám?

„Az árnyékomonn.”

Az árnyékánn? Hisz’ ez nem olly állapot, melly nekünk bút okozhatna.

„Gondolod? Hallgasdsza meg előbb elmélkedéseimet, mellyekbűl imént felserkentettél, azutánn szólly! Mikor reggel a’ mezőre kimegy az ember sétálni, nem ollyan hosszú-e az árnyéka, mint eggy torony, ’s mikor lép, nem úgy emeli-e fel lábát az árnyék is, mintha tíz dőlő földet akarna egyszerre átlépni? Lépése azonban, mikor a’ lábát ismét leereszti, csak eggy arasznyi. Illyen az ifiú ember is! világokot akar már rontani, már teremteni. Plánumokat épít, mellyek neki szárnyak gyanánt szolgállyanak a’ magosra, ’s mikor körűlnézi magát munkái utánn, csak eggy arasznyi a’ lépés, mellyet előre tett. Férjfikorában, mikor életének napja dél: pontyához közelít, óh! már akkor máskép van a’ dolog. Árnyéka naponkínt kisebbedik, hevessége hűldögél, lehetetleneknek érzi azokot; a’ miket könnyűknek gondolt.”

Szomorú igazságok, kedves Uram Bátyám!

„Nem szomorúak, Öcsém! hanem csak annak, a’ ki még férjfi korában is úgy heveskedik, mint eggy ifiú. Sőt hála Istennek! hogy így van a’ dolog; mert ha az ifiú embereknek annyi eszek és erejek volna, a’ mennyi hevességek van, minden órában máskép és máskép forgatnák fel a’ világot. Boldogok, a’ kik ezzel úgy megtudnak elégedni, ammint van.”

Ezt én nehéz mesterségnek tartom.

„Nehéznek? Mi nehezebb, kérlek, a’ világot magunkhoz, vagy magunkot a’ világhoz alkalmaztatni? Kövesd a’ fácskát, melly több fácskák között él. Megelégedvén földi és égi táplálékaival, svérájában vígan nő, terjed, és gyümölcsözik, egyszersmind pedig a’ többieknek, mellyektűl árnyékot vesz, hasonló árnyékot ád vissza.”

’S ez legyen az embernek egész vígasztalása?

„Ez, édes Öcsém! és az estveli árnyék. Ez az ember előtt szemlátomást nyúlik mind addig, még láthatatlan fejét az örökkévalóságnak homállyába rejti. Megettük illyenkor a’ nap ugyan alkonyodik, de előttük eggy szép csillag jön fel, a’ jobb életnek reménysége.”

Ezt mondván, elsohajtotta magát, feltekíntett az égre, és elhallgatott. Nagyon megílletődtem én is, és elmélkedésbe merűltem, majd azutánn felkeltünk a’ padrúl és a’ sóház felé índúltunk. A’ Duna kicsiny lévén, a’ víz mellett sétáltunk a’ fövenyenn. Hosszasb hallgatását elvégre illy beszéllgetéssel szakasztotta félbe:

„Egynehány botlásomot kivévén, mellyeket ifiúságomnak meg lehet bocsátani azzal ugyan dücsekedhetek, hogy estveli árnyékomtúl nem írtózok. Gyermekkoromban palánta’ módgyára nevekedtem, ifiúságomban vígan tenyésztem, férjfikoromban annyi gyümölcsöt hozok, a’ mennyit hozhatok. És ezt mind néked köszönöm, édes öreg Kénkövim!”

A’ Bajszfalvi Tisztartót érti Uram Bátyám?

„Ennek édes attyát, a’ Bajszfalvi öreg mestert. a’ kocsisné engem’ úgy nevelt fel, mint eggy sohonnai gyermeket. mihelyt szaladozhattam, a’ csintalanság volt minden foglalatosságom. A’ gyermekek, a’ kik velem játékba eredtek, külömbféle örömeket leltek ugyan társaságomban, mert nem volt olly mulatság, mellyet ki nem gondoltam volna; de a’ játékot soha sem végezhették máskép, hanem sírással, mível soha sem eresztettem el őköt magamtúl sérelem nélkűl. Ha nevelőném a’ sok panaszt elúnván hallani, ki nem bocsátott^* társaimhoz, kik a’ tőlem vett sebekkel nem gondolván, ismét felkerestek, akkor játékaim többnyire saját létemnek voltak veszedelmesek. már a’ nyíltt kút körűl kerestem magamnak foglalatosságot, már a’ ház’ tetejénn lovagoltam, már a’ fákra másztam, már a’ padlásonn verebeket szedtem. ha a’ kocsisné megvert, mind addig bőgtem, még az öreg Bajszfalvi meg nem hallotta, ki csintalanságimot megnevetvén, a’ Kocsisnét^* megdorgálta, engemet pedig garassaival megvígasztalt.”

Ha ő nem fogta volna Uram Bátyámnak pártyát, az írígy cselédek talán agyon kínozták volna.

„Nem lehetetlen; mert az illyen csürhék azt gondollyák, hogy a’ mit Urok másnak ád, az ő szájoktúl vonnya meg. Pázsi koromban felette kevés munkám lévén, vagy henyéltem, vagy a’ leány cselédekkel inderkedtem, ’s ki tudgya, mi lett volna belőlem, ha eggy véletlen eset hathatós taszítást nem adott volna a’ jóra. Hogy nevezed te csak amaz érzéketlenséget, melly az embernek, sőt még eggy egész nemzetnek is tulajdona mindaddig, még a’ külömbféle szükségektűl tehetős életre nem ingereltetik?”

Görögűl apathiának.

„Illyen apathiábúl ébresztett engem’ fel a’ következendő történet.”

„Az öreg Bajszfalvival kémenvén eggy estve lóhátonn sétálni, meglátunk az erdő’ szélénn eggy tölgyfa alatt ülni eggy embert, a’ ki kenyerét kutyájával falatonkint felosztotta. Rongyos ruhában volt, és tekíntetébűl még is a’ legtisztább öröm látszott kímosolygani. Bajszfalvi, ki olly emberséges úri ember volt, hogy minden idegent megtisztelt, közelebb jutván hozzá, levette kalapját, és tovább lovaglott. A’ jövevény is leveszi kalapját, és kutyájának azt mondgya: látod Kormos?”

„’S mit lásson a’ kend’ kutyája? kérdezi Bajszfalvi, a’ ki e’ víg tekíntetű ember mellett szó nélkűl egészen el nem lovagolhatott.”

„Azt, Uram! feleli a’ jövevény nevetve, hogy az úr engem’ olly emberségesen megköszönt. Ritka ám illy jó ruhában az ollyan Úr, a’ ki, nem mondom, a’ rongyos embert megköszöntse, hanem csak ennek köszöntését elfogadgya is.”

„Szabad-e^* tudni, kicsoda Kelmed?”

„Én, Uram! a’ szerencsének édes fia vagyok.”

„Kelmed’ ruhája nem ezt látszik mondani.”

„Én erre azt felelhetném, hogy pater, quem amat, filium castigat; de mivel nem tudom, ha érti-e az Úr a’ Tudósoknak e’ tudatlan nyelvét? csak azt mondom inkább: hogy a’ ruhám nem látszik ugyan feleletemet helyben hagyni, de az viszontag, hogy illyen ruhában nyájaskodhatok, ruhámnak állítását világosan megczáfollya.”

„Ha ez Kelmedben nem elmeszállongás, melly mindent könnyen vesz, nyájaskodását helyben hagyom.”

„Megkövetem az Urat, még az illyen szállongó elmét is szép tulajdonságnak tartom én, legalább a’ szerencsének ama’ fiaiban, kik hozzám hasonlók. Malomkő gyanánt feküdt szívemenn nekem is mostoha sorsom; de most már úgy párolog ki furcsa eszemenn minden búbánatom, mint ruhám’ lyukainn a’ levegő; és ha ez hiba, azt legalább bizonyosan mondhatom az Únak, hogy engem’ sok rossztúl megó.”

„De honnan jön Kelmed, és hová ügyekszik?”

„Uram! ezt nehéz megmondani. Én a’ bőcsőbűl jövök, és egyenesen síromba ügyekszek. Életem’ ösvénnyének e’ két pontyát bizonyosan tudom; a’ többivel pedig nem sokat gondolok. Egyébaránt azonn látszok tellyes erőmmel iparkodni, hogy szerencsémmel öszve ne akadgyak. Megvallom azonban, hogy kell bennem valaminek lenni, a’ mi nagy vonzó erővel bir; mert sorsom és kutyám el nem tudnak tőlem válni.”

„Ez nem olly kellemetes társaság, hogy Kelmedet megboldogíthatná.”

„De csak nagy hasznát veszem még is, Uram! mind a’ kettőnek. Sorsom megalázott, és arra tanított, a’ mit még nem tudtam, hogy a’ világot ki nem lehet sarkábúl emelni; a’ kutyám pedig arra, hogy van még a’ világonn szeretet és hűség.”

„Bajszfalvi a jövevényt megszeretvén, azt mondta neki elvégre, hogy a’ természettűl szép tulajdonságokkal lévén megáldva, minden bizonnyal nem arra született, hogy kutyájával a’ világonn idestova kóborollyon, és hogy jobb ember lehetne belőlle, ha meg akarna valamiben állapodni.”

„Jobb ember? felelé a jövevény. Ha a’ természetnek adománnyait akarjuk tekíntetbe venni, mellyekkel e’ jó anya minden embert felkészít, senki sincs talán a’ világonn, a’ kirűl azt nem lehetne mondani, hogy jobb ember lehetett volna belőlle. A’ mi engemet illet, jobb ember csak annyibúl lehetnék, hogy jobb ruhám és naponkint jobb ebédem lehetne; noha bizonyos, hogy egész nemzetek vannak, mellyek még mostani sorsomot is megirigylenék; ezeket a’ rongyokot értem, és ezt a’ darab kenyeret.”

„Ha olly jó ember Kelmed, hogy jobb már nem is lehet, kész vagyok Kelmednek jobb ruhát és naponkínt jobb ebédet adni, csak mondgya meg, miben tehetne Kelmed nekem viszontag eggy kis szolgálatot? mert hogy ingyen tartsam, azt, reménylem, maga sem akarná Kelmed.”

„Nem, Uram! minden bizonnyal nem! Én – ezt mondván, orczájának eggy kis komorságot adott, és magát meghajtotta, – Én tanúltt ember vagyok. Készakartva nem mondom magamot bölcsnek vagy tudósnak, mivel sem elegendő eszem sem elegendő ravaszságom nincs arra, hogy a’ világgal magamot bölcsnek vagy tudósnak ösmertessem. A’ mit az oskolákban előmbe tettek, mind eggy szálig megtanúltam; azonnkivűl pedig éjjel nappal sokat, felette sokat olvastam; de azt semmikép meg nem tudtam tanúlni, hogy akkor, mikor nevetnem kell, ne nevessek, vagy mikor haragudnom kell, ne haragudgyak. Ha igazságtalanságot láttam, nem tudtam hozzá mosolyogni, ha mindgyárt fellyebbvalom volt is, a’ ki elkövette. Ellenben pedig, ha eggy felfuvalkodott embert hiábavalóságokban kevélykedni, tudósokot tudhatatlan dolgokrúl okoskodni, bölcseket kicsinységekrűl, mintha legfontosabb dolgok volnának, tanácskozni láttam, lehetetlen volt, nem nevetnem. Ez volt az oka, hogy semmire sem mehettem. Találkoztak ugyan, megvallom, egynehány jószívű emberek, a’ kik szükségeimenn megkönyörűlvén: külömbféle zsíros hivatalokkal megkínáltak, de az eggyiknek kedvéért eggy leányt kellett volna elvennem, a’ kit ő szeretett, én pedig nem szerethettem; a’ másiknak kívánságára eggy igazságot megtagadnom, mellyet világosnak tartottam; a’ harmadiknak parancsolattyára versekben eggy Dámát magasztalnom, kit szívembűl útáltam. Mikor ifiabb koromban az illyen akadályokot láttam, azt gondoltam magamban, hogy könnyen áthágom vagy elkerűlöm, ’s végtére feltett czélomhoz csak még^* is eljutok. De nem úgy ment a’ dolog, ammint gondoltam. Eggy áthágott vagy elkerűltt akadály helyett száz újjat láttam magam előtt, és hogy kenyerem és jó nevem utánn még életem is el ne vesszen, kénytelen voltam, kutyámmal e’ rongyos ruhában vándorlásnak eredni.”

„Így hát akármicsodás kenyeret felvenne Kelmed?”

„Fel, Uram! kívévén a’ katonáét.”

„Falumban oskolamesterre volna szükségem.”

„Szívesen! De azt előre mondom ám, hogy én a’ gyermekeket semmi egyébre nem tanítom, hanem a’ mire a’ többi oskolamesterek taníttyák, kiknek írígységét magam ellen lázítani nem akarnám.”

„Megelégszek vele.”

„Így lett, édes Öcsém! Bajszfalvánn az én öreg Kénkövim oskolamester.”

E’ beszéllgetés köztt olly messze felmentünk a’ Duna mellett a’ sziget felé, hogy mikor a’ sóház mellé visszajutottunk, éjjeledni kezdett. Az ég azonnkívűl olly borúltt vólt, hogy egymást allig láttuk. Színte általellenében voltunk a’ sóháznak, ammínt utánnunk valakit futni hallottunk. „Megálly!” kíáltya a Bátyám, mikor a’ futó csak egynehány lépésnyire volt megettünk. „Mit akarsz? ki vagy?” – A’ nyers szózattúl megijedvén a’ futó, megáll ugyan, de semmit sem felel. Uram Bátyám tehát közelebb menvén hozzá, még egyszer kérdezi, és fenyegeti.

Akkor amaz, „kérni akartam az Urat, úgymond, könyörűllyön meg rajtam. Bajtársaim gyertyáért és borért küldöttek, és én a’ setétben nem csak a’ pénzt, hanem még a’ kardomot és elvesztettem.”

„Hazudsz, kiáltya viszontag Uram Bátyám; rabolni akartál, és ha eszre nem vetted volna, hogy többen vagyunk, megtámadtál volna. Takarodgy! egyébaránt embereim által azonnal megkötöztetlek és a’ fő strázsára vitetlek.”

„Viteted biz’ apádat!^* kiáltya eggy új szózat, ’s azonnal reánk rohanván hárman, pénzt kívánnak tőlünk, ha életünköt szerettyük. Uram Bátyám kezembe nyomván titkon eggy marok pénzt, „adgyuk hát oda, úgymond, öcsém! a’ mi kezünknél van.” – Én, a’ mit tőle csak imént vettem, azonnal oda nyújtottam. Oda adta nekik Uram Bátyám is, a’ mi még nála volt, és búcsúzni kezdett. De amazok, minekelőtte elváltak tőlünk, azzal fenyegettek bennünköt, hogy bajtársaik akármikor bosszút állanak rajtunk, ha őköt feladgyuk.

Húsz vagy harmincz lépésnyire lévén már tőlök, elneveti magát^* Uram Bátyám, és azt mondgya: „Siessünk Öcsém! mert ha a’ nyilvánvaló bátorságnak e’ dücsősséges Örzői eszre veszik, mit adtunk nekik? még egyszer utánnunk rugaszkodnak és minden irgalmasság nélkűl megölnek.”

Hát mit adtunk volna nekik, ha nem pénzt?

„Tántusokot, édes Öcsém! Pénzt én magamnál soha sem hordozok, kivévén a’ szegények’ számára aprót. Ma pedig sétálás előtt tántusokot vettem az anyád’ kedvéért, mivel estveli játékunknál szüntelen’ csúfol, ammint tudod, hogy babbal fizettyük ki egymást.”

Nem hiába, hogy az öreg Kénkövi nem akart katona lenni! Micsoda veszedelmes cselekedetekre nem birja őköt a’ nyomorúság.

„Nem a’ nyomorúság, Öcsém! hanem a’ henyélés, melly minden erkölcstelenségnek az annya. Az én öreg Kénkövim azt szokta mondani, hogy a’ köz katonákot nem külömben, mint tisztyeiket, ama’ napokonn, mikor szolgálatot nem tesznek, más hozzájok illő munkára kellene kényszeríteni jó fizetésért; azokot pedig, a’ kik még e’ rendtartásnál is részegeskednének, tolvajkodnának, vagy akármelly egyéb pajkosságokra vetemednének, el kellene küldeni ollyan várakba, hol nem csak a’ jó erkölcsű katonáknak, hanem még a’ polgároknak társaságátúl is elkülönözve legyenek mindaddig, még jobbúlásoknak bízonyos jeleit nem adnák. Oka e’ tanáccsának az, mivel a’ katonaság és a’ papság minden polgári társaságnak két fő oszlopa lévén, a’ relígyiónak bármelly buzgó szolgái sohasem építhetnek eggy egész század alatt annyit, a’ mennyit a’ rossz erkölcsű katonák a’ többi polgári rendekkel társalkodván, eggykét esztendő alatt leronthatnak. Azt meri ő állítani, hogy a’ romlott erkölcsököt legnagyobb részént a’ katonák relígyiótlanságának köszönhettyük.”

Ezt talán az öreg Kénkövi csak azért mondgya, mivel a’ katonákhoz egyébkép sincsen szíve, és inkább a’ tudósokhoz szít.

„A’ tudósokkal sem elégszik ő meg. Az ő itélete szerínt, az ollyan neveket nem kellene nekünk megtanúlnunk, mellyeknek tárgyait nem ösmerjük, hanem előbb a’ tárgyakot, azutánn a’ neveket; eggy általlyában pedig azonn kellene inkább ügyekeznünk, hogy magunk gondolkozzunk, nyomozzunk, okoskodgyunk, mintsem azonn, hogy másoknak itéleteit és vélekedéseit könyv nélkűl meg tanúllyuk. Azért ő engemet sem írni, sem olvasni nem tanított. Tapasztally, gondolkodgy, itélly, okoskodgy előbb minden előkelő dologrúl magad; azutánn ha egyszer megállapodott ember leszel, tanúlly meg írni és olvasni, és nézd meg, mit itélnek ugyanazon dolgokrúl mások? Nem leszel így soha másoknak majma, hanem originális elme. – Ennek az embernek vezérlése alatt, édes öcsém sok szép dolgokot tanúltam. Ő csak a’ kérdést vetette fel, én pedig nyomoztam. Ha tévedni kezdtem, azonn volt, hogy tévedésemet önnkínt eszre vegyem. Így vezetett mindaddig, még a’ kérdésre való feleletet magam fel nem találtam. Ekképen nyomozza éjszaka az útazó jó baráttyának karjánn a’ hellyelközzel megjelenő csillagok’ járásábúl a’ napkelet felé vezető útat, még a’ hajnalt hasadni, és a’ fényes napot támadní nem láttya.”

E’ beszéllgetések között haza érkezvén, a’ következendő levelet találtuk ifiú Kénkövitűl.

Negyedik holnapja már, hogy leveledre felelettel tartozok. Ha foglalatosságim megengedték volna is, hogy írjak, hozzád való szeretetem azt kívánta tőlem, hogy meg ne búsítsalak olly szomorú hírrel, melly szívedet hosszasan epesztette volna. Ha tudtad volna, hogy szegény Atyám súlyos nyavalyával küzködik, három holnapig aggódtál volna rajta; most csak halálának hírével szomorítalak meg, remélvén, hogy rövid siralmid utánn azonn leszel inkább, hogy engem’ vígasztally, mintsem hogy magadot emészd. Így halnak el mellőllünk, édes Geczim! az öregek, még ránk is eljön lassankínt a’ sor.

Bajszfalvi rárá borúlván elaludtt atyámnak hideg testére, úgy siratta mint attyát, ’s a’ temetésnél azt gondoltuk, hogy zokogásában eláll a’ lelke. Ösmerted az atyámot. Minekutánna Bajszfalvit a’ Fiscális’ trucczára magamhoz édesítettem, az Atyám egynehány hét alatt sokakban úgy megnyitotta szemét, úgy megnemesítette szívét, hogy e’ jó öreget én magam is inkább Isten’ angyalának, mint halandó embernek néztem. Módgya neki a’ tudatlan emberekkel bánni különös volt. Éreztette velek az igazságot, a’ helyett hogy velek elhitette volna, vagy hogy nekik mély okokkal megbizonyitotta volna. Most csak attúl félek egyedűl, hogy mentorát elvesztvén, a’ helyes gondolkozásban és a’ jó indúlatokban ne mértékletlenkedgyen.

Az atyám’ halála utánn jónak itéltem, útra indúlni vele, hogy eggy keveset a’ szomszéd világgal is megösmerkedgyen. Hat mértt földnyire innen eggy falura akadtunk, melly kellemetes hegyecskék között eggy szép és termékeny térségenn fekszik. Alkonyodott már, ammint bementünk. A’ házak előtt külömbféle csoportokban láttunk öregeket, ifiakot, gyermekeket játszani, amott tánczolni, vagy nevetkezni. Teli volt musikával és örömmel az egész falu, vendégfogadót benne nem találtunk, mivel az ország’ úttyátúl távulabb fekszik; de az első asszony, a’ kitűl a’ szállás iránt tanácsot kértünk, különös szívességgel ajánlotta házát és asztalát, a’ meddig velek élni kedvünk tartya. Ajánlását köszönettel fogadtuk, ’s minekutánna házába beszállottunk volna, tudakozásunkra: mit jelentene a’ faluban e’ közönséges öröm? azt felelte, hogy hű Eleknek és szép Ilonának a’ lakadalmát ülik. A’ falu háza előtt, úgymond, megláthattyák őköt az Urak. Ha majd besetétedik, akkor a’ földes uraság jön le vendégeivel, és úri tánczot tart. Miska fiam elvezeti oda az Urakot; csak a’ negyedik ház ide. Én azonban Örzse leányommal eggy kis vacsorát főzök.

Elmentünk tehát, mivel egyéb dolgunk nem volt, ’s megnéztük a’ falu’ háza előtt az új párt, kik a’ helység’ bíráival ’s ezeknek feleségeivel magosabb helyenn ülvén, az előttök tánczoló népet vígan nézték. A’ vacsoránál azt találom mondani, hogy az új pár nem ifiú már, és hogy Ilona szép csak valaha lehetett. Gazdasszonyunk tehát közelebb húzván hozzánk székét, így kezdett szóllani:

Ilona legszebb volt valaha az egész faluban, és még most sem rút, azt mondhatom az Uraknak. Én gyermekségétűl fogva ösmerem. Az annya hamar meghalt, az attya pedig már akkorában koros és nyavalyás volt. Az lyánka halálban szerette Eleket, egy szegény falusi szabónak a’ fiát, Elek pedig a’ lyánkát. Ilona’ attya jobban szerette volna vejének Gábort, eggy özvegy embert, nem csak mivel amannál gazdagabb volt, hanem azért is, mivel a’ mezei gazdasághoz jobban értett; de lyányát meg nem akarta szomorítani, és Eleknek, mikor kérte, csak azt mondotta, hogy szeretné, ha a’ lakadalom előtt vándorlani menne; mert igy azutánn mint czéhbéli mester a’ várasban is letelepedhetne.

Egynehány nap múlva, hogy Ilona eggy estve a’ ház előtt font, oda megy hozzá Elek sírva és reszkető szózattal búcsúzni kezd tőle. Isten hozzád, úgymond, édes Ilusom! Én elmegyek vándorlani, ammint az édes atyád kívánnya. Légy hozzám hű, ne menny máshoz, még vissza nem jövök, vagy azt nem hallod, hogy meghaltam. Akkor a’ leány megtörűlvén könyező szemeit, áh! úgy mond, hogy az én öreg atyám át nem akarja azt látni, a’ mit én olly bizonyosnak érzek! Minek nekünk a’ gazdagság, ha egymást szerettyük? A’ te szíved nekem legnagyobb kincsem, jelenléted legfőbb örömem; és ha engemet úgy szeretsz, mint én tégedet, boldogtalan soha sem lehetek. Ne menny el tőlem olly messze; maradgy itt, ’s kapcsold naponkínt esedezésimhez könyörgésidet, meglágyíttyuk talán végtére jó atyámnak szívét, és egybe kelhetünk.

Nem, édes Ilonám! én az édes atyádnak azt mondtam, hogy te nekem eggyetlen eggy kincsem vagy, és hogy még e’ kincstűl is elválok eggy üdeig, ha kívánnya; csak igérje meg, hogy vándorlásom utánn egybekelésűnkkel nem ellenkezik. Megigérte, kezet adott, sőt meg is esküdött, és én holnap elindúlok.

El is indúlt, és Ilona meg nem szünt utánna szomorkodni: Ha maga volt, sírt, zokogott; attya jelenlétében pedig mosolygott ugyan, de úgy, hogy mosolygásával szívének keserveit elárúlta inkább, hogysem elpalástolta. Így epekedett majd tíz holnapig. Egyszerre Uraim! híre jön, hogy szegény Eleket a’ várasban megfogták, katonának vitték, ’s az első ütközetben agyon is lőtték. A’ kis mester hozta e’ hírt a’ várasbúl; mert Ilonára neki is volt szeme. Az egész falu megsiratta azt a’ jó legényt, és szeretőjénn úgy sajnálkodtunk, mint saját leányunkonn. Esztendő múlva megbetegedett az attya. Az özvegy Gábor, szomszédgya lévén, úgy szolgált neki, úgy forgolódott körűlötte, úgy virogatott mellette, mintha testvére volt volna. A’ beteg tehát nyoszolyájához híván egyszer leányát, megfogja kezét, és így szólíttya meg: Édes Ilusom! én már nem sokáig élek, és ha e’ nyavalyábúl fellábbadok is, gazdaságocskánk utánn nem láthatok. Gábor szomszédunk jó ember, és hozzám, látod, ollyan, mintha testvérem volna. Ő téged’ szeret, és azt mondgya, hogy kezénn hordoz, ha hozzá mégy. Ha gazdaságát a’ miénkkel öszvekapcsolhattya, eggykét bérest tart, ’s mind nekem könnyebben gondomot viselheti, mind neked nagyobb segedelmedre lehet. Erre a’ leány, részént engedelmességbűl édes attyához, részént háladatosságbúl jótévő szomszédgyához, kezet adott.

Allig múlt el a’ lakadalom utánn eggy holnap, ammint Ilona kimenvén az erdő’ széléhez, eggyik tehenét keresni, – legkedvesebb tehene volt, Uraim! ’s ammint otthon hajadon fővel és alsó ruhácskájában dolgozott, úgy szaladt ki – kimenvén tehát az erdő felé, elő talállya Eleket, ki hátárúl vándorló bútyorát elhagyítván, neki szalad a’ menyecskének, átkúcsollya, és csókolni akarja. Ilona elkiáltya magát, és Eleket magátúl eltaszítván: Ki vagy? úgymond, és mit akarsz tőlem? Hogy mersz illyen helyenn belém kapni? Azt csak tudd meg, hogy férjem számtalan munkásokkal ím! ebben az erdőben van – pedig a’ férje otthon volt – és hogy kiáltásomra itt terem mindgyárt, és tégedet agyonver.

A’ te férjed? kérdezi Elek. Ilona pedig szavárúl megösmervén, szeme közé tekint, és újra eljajdíttya magát. Szaladni akart szegény, de nem szaladhatott. Végre pihegő szózattal: az én Elekem’ lelke, úgy mond, ’s lábairúl leroskad. Sok baja volt a’ legénynek vele, még magához teríthette, de önnön magával azutánn még több, mikor meghallotta, hogy Ilonája férjhez ment.

A’ mi jó Elekünk, Uraim! a’ várasban egy özvegy asszonyra akadt, a’ ki neki közelrűlvaló attyafia volt. Mint mesterlegény böcsületesen viselvén magát, és ezen öreg asszonynak külömbféle hű szolgálatokot tévén, érdemessé tette magát arra, hogy fiának fogadgya. Minden egyéb gyermek nélkűl lévén, eggy rövid nyavalya utánn meghalt, és Eleknek hagyta mindenét. A’ legény pénzzé tett mindent, és haza sietett, hogy Ilonájával egybekellyen. Most tehát hallván, hogy szeretője már^* másé, elbúcsúzott tőle, és arra kérte, hogy a’ faluban senkinek se mondgya meg, hogy él. Engem’ soha sem látsz többé, édes ilusom! Felejtsd el hű elekedet, és légy boldog nálam nélkűl.

Elek elment, tudgy’ Isten! hová? messze innen. Ilona sírt. Kiki tudta, miért sír? és még is kiki szerette; mert a’ mellett, hogy Elek utánn búsúlt, az öreg Gáborral jól élt, édes attyának gondgyát viselte, jó gazdasszony volt, és minden embert böcsűlt. Megáldgya az Isten, azt jövendölte róla kiki, és elfelejteti vele azt a’ legényt! Az attya, a’ ki engedelmessége miatt úgy szerette, mint szeme’ fénnyét, mind csak azzal bíztatta: elmúlik üdővel búbánatod, édes leányom! minden bizonnyal elmúlik; megáldgyák az Egek az ollyan gyermekeket, a’ kik szülőiket böcsűlik. Édes Apám Uram! felelé a’ menyecske, legfőbb áldásom nekem az, hogy Kelmedet velem megelégedni látom.

Jövendelésünk elvégre betellyesedett, mert Eleket elfelejtette, és senkit sem szeretett mást, hanem csak férjét és édes attyát. Szívének nyugodalmát legfőkép eggy öreg Remetének köszönte, a’ ki Kalváriánkonn lakott, és Ilona’ attyának szíves jó baráttya volt. De ez hirtelen’ meghalálozván, a’ menyecske nagyon megijedt. Áh, úgymond, mikor az én Elekem eszembe jutott, és szívem úgy elkeseredett, hogy nem tudtam magamnak mit tenni, csak ehhez az istenfélő emberhez mentem, és ő szent vigasztalásai által azonnal megmentett minden bánatomtúl. – Küld az Isten eggy másikot, így biztatta leányát az öreg ember, a’ ki talán szintúgy megvígasztal.

Jött is, Uraim! nem sokára eggy; de, áh! ez szegény Ilonát nem vígasztalta. Orczája halavány, tekintete szent, és ősz szakálla olly hosszú volt, hogy egész kődökig ért. Álamízsnát nem kért, sőt a’ Kalvária mellett eggy darab földet vett, mellyre elég tág házat és szép kertet épitett. Itt ő bezárván magát, szüntelen’ imádkozott, vagy a’ kertben dolgozott. A’ faluban soha sem láttuk, hanem csak a’ szent mísénn, vagy a’ betegeknél; mert ő a’ füveket ösmerte, és az orvosláshoz jól értett. A’ férjfiakot, a’ kik tanácsot akartak tőle kérni, beeresztette magához, de az asszonyokot és leányokot nem. Még a’ beteg asszonyokhoz sem ment maga, hanem csak orvos füveket küldött nekik. Fogadása tartotta, ammínt mondta, hogy ezt cselekedgye. Még az útszánn sem állott asszonnyal beszédbe, és feje, akármerre ment, mindég be volt vonva kegyetlen-nagy csuklyájával.

Esztendeje lehetett már, hogy az új Remete hozzánk érkezett, ammínt Gábor, a’ mi szép Ilonánk’ férje, hatvanadik esztendejében hirtelen’ és súlyosan lebetegedett. A’ férjfiak mind a’ munkánn voltak a’ szántóföldekenn, kivévén a’ véneket, kik a’ Remetéhez nem szaladhattak, és a’ gyermekeket, kik csuklyás fejétűl és nagy szakállátúl féltek. Ilona tehát kapja magát, elmegy Berkesnéhez, a’ ki jó barátnéja volt, ’s elkéri tőle suhancz fiának ruháját, felőti magára, ’s megmondván férjének és édes attyának, mit szándékozik cselekedni? a’ Remetéhez megy. Alkonyodni kezdett már, mikor lakásához ért. A’ ház előtt találván eggy gyöpös dombonn, megijed a’ menyecske, és megáll. Áh! ha megösmeri, úgymond magában, hogy asszony vagyok, oda leszek szigyenletemben, és ő talán még meg is szid. Akkor a’ Remete megszóllítván, jőjjsze fiam! úgymond, közelebb, és mond meg, mit akarsz? Ilonánn végig futott a’ hideg borzadás, ’s helyéről eggy tapodtat sem tudott menni. A’ Remete felkel, hozzá megy, és megfogja kezét; a’ menyecske pedig térgyre esvén előtte, óh! kedves Atyám! úgymond, jőjjön velem hamar, az Istenre kérem, ’s gyógyítson meg eggy beteget. Szavábúl talán asszonynak gyanítván a’ Remete, azt kérdi tőle, ha az édes attya-e a’ beteg? – Nem, úgy mond Ilona, hanem annyi nekem mint édes atyám, az én jó Gáborom. – A’ te jó Gáborod? kérdezi haragosan a’ Remete, kinek szavára a’ menyecske látván, hogy elárúlta magát, megíjedt és elájúlt.

A’ Remete nem tudván rajta hamarjában egyébkép segíteni, felgombollya mellyruháját, hogy lélekzetet könnyebben vehessen, ’s előbbeni gyanítását helyesnek sajdítván, vizet hoz szaporán, ’s mindaddig apolgattya, még magához nem tér. Akkor a’ menyecske így szóllott hozzá: Óh! kedves atyám! bocsásson meg, kérem, ’s ne űzzön el magátúl. Én ugyan asszony vagyok, de – – – –

Asszony vagy? Hogy bocsássak én meg asszonynak, a’ ki engem’ meg akart csalni?

Szegény férjemért cselekedtem.

Azt látom! de mikép kívánhatod, hogy én ezt a’ te férjedet meggyógyítsam?

Ah! ha meg nem gyógyíthattya kedves atyám! kérem az Istenért, tartson legalább érte hat napi ajtatosságot, hogy az Isten megkönyörűllyön^* szegénykénn.

A’ Remete e’ szóra gondolatokba merűlvén, rövid hallgatás utánn azt mondgya Ilonának: Hallod-e, ha azt akarod, hogy az én imádságom neki használlyon, neked is kell érte hatnapi ajtatosságot tartanod.

Megcselekszem szívesen.

De még ez nem elég. Szükséges, hogy férjedenn kivűl senkit egyebet ne szeress.

Senkit? Áh! az én édes atyámot úgy szeretem, ha nem jobban, mint jó Gáboromot, és így – – – –

Az atyádot szeretheted. De e’ kettőnn kivűl senkit sem szeretsz mást?

Senkit, kedves Atyám! ’s ezt mondván, nagyot sohajtott.

Senkit? kérdezi a’ Remete még egyszer nyersebb szózattal. Ezt én neked nem hiszem.

Áh! megvallok inkább mindent. De igérje meg előbb, kedves atyám! hogy férjemért csak elvégzi még is a’ hatnapi ajtatosságot.

Elvégzem, ha mindent megvallasz, sőt orvosságot is adok neki.

Csak eggy dolog van még a’ szívemenn. Mikor hajadon voltam, volt nekem eggy szeretőm, a’ kit jobban szerettem, mint önnön magamot. Egyszer ez nekem eggy ezüst keresztecskét adott, és azt mondta: Ilona, fogadd meg nekem, hogy ezt a’ mellyedenn viseled mindaddig, még engem’ szeretsz. Én pedig azt feleltem neki: Elekem! nyakamonn hordozom, még élek. Ezt én azutánn megszenteltettem, ’s még most is hordom. Le kellett volna nyakamrúl vennem, mikor férjhez mentem; de én azt mondtam magamban, hogy azért viselem, mivel meg van szentelve; pedig ez, kedves atyám! nekem úgy látszik, hogy nem volt egészen igaz. Ha ez talán hatnapi ajtatosságomnak ártana, íme! leveszem inkább, vegye magához, kedves atyám! és akassza fel^* valahol szent lakásában.

A’ Remetének könybe borúltak szemei. Csak te tartsd meg, édes leányom! úgymond; és hordozd, mint eddig. Ez a’ te férjed’ gyógyúlásának nem fog ártani. Elmegyek én hozzá, és, ha lehet, meggyógyítom, de úgy, hogy mikor én oda megyek, te akkor a’ háztúl elmenny, és mindaddig haza se jőjj, még én ott leszek. Sőt még azutánn se szóllíts meg engem’ soha; mert én az asszonyokot, kiknek még legjobbika is ílly csalárd, ezentűl még jobban kerűlöm. Eredgy haza, én azonnal nálatok leszek.

A’ Remete három napot és három éjszakát töltött a’ betegnél, kinek nem csak orvosságokot adott, hanem hűven is szolgált. Megmondta végtére neki, mit cselekedgyen még? mit ne egyen, mit ne igyon? és elment. Gábor azutánn még két esztendeig élt, és talán még most is élne; de öt mérttföldnyire innen meghalálozván eggy nénnye és mindenét neki hagyván, oda ment a’ jószágért maga, és lebetegedett. Nem lelt ő ott szegény! sem Ilonát, a’ ki reá gondot visellyen, sem Remetét, a’ ki meggyógyítsa, és rövid nyavalygás utánn meghalt. Ilona meghalván hírét úgy siratta, mintha édes attya volt volna.

Szinte akkorában a’ Remetéhez talált menni Berkesné’ fia is, András, orvosságért, mert a’ sárgaság volt rajta. Ez neki a’ többi között elbeszéllette, hogy az öreg Gábor, a’ szép Ilona’ férje, idegen helyenn lebetegedett és meghalt. A’ Remete figyelmetes lett a’ hírre, ’s másoknál is tudakozódott íránta. Azonban naponkínt látván, hogy Andrásnak az orvosságok semmit sem használnak, azt mondgya neki egyszer: hallod-e András! a’ te sárgaásgod nem közönséges; valami más fekszik alatta. Valld meg igazán, mi bajod van. Az ifiú látván, hogy a’ Remete elől semmit sem lehet eltitkolni, megvallotta neki, hogy Julist szereti, és hogy csak bújában beteg, mivel az annya nem akarja megengedni, hogy azt a’ leányt vegye el, a’ ki az egész faluban legszegényebb. Ezt fiam! előbb kellett volna mondanod, felelé a’ Remete, és én a’ gyógyításhoz nem is kezdtem volna: mert én a’ szerelmet meg nem tudom gyógyítani. Légy azonban békével; elmegyek az anyádhoz, és szóllok vele.

Az egész falu csudálkozott, mikor látta, hogy a’ Remete Berkesnéhez megy. Berkesné asszonyom! mondgya vala a’ Remete, a’ Kend’ fia szereti Julist, kit Kend szegénynek tart. Ha megengedi Kend, hogy elvehesse, én Julisnak adom a’ házamot, a’ kertemet, és a’ két tehenemet. Berkesné azonnal rá állott. Harmad napra a’ kézfogásnál megjelent a’ Remete ismét, mint Julis’ attya, mert a’ leány árva volt. András részérűl Ilona’ apja volt a’ násznagy. Azonnkívűl sok atyafi és nem atyafi gyűlt öszve a’ házhoz, mert a’ Remetét kiki akarta, mint násznagyot látni. Az asszonyok és leányok, kik eddig nem szenvedhették, mivel kerűlte őköt mindenütt, azt mondták egymásnak, hogy jó embernek kell még is neki lenni, mivel az árva leánynak jószágot ád, hogy férjhez mehessen.

A’ kézfogás utánn, minekelőtte a’ vocsorához ültek volna, meg fogja Ilona’ attya, eggy nyolczvan esztendős öreg ember, és ősz, mint a’ fejér galamb, a’ Remete’ kezét, és köszönni kezdi neki először, a’ mi jót valaha boldogúltt vejével, Gáborral, tett, azutánn András’ nevével, a’ mi jót most szegény Juliskával tesz. Akkor a’ Remete azt mondgya neki, mindnyájok hallattára: eggy pár jó embert, a’ kik egymást szeretik, öszvesegíteni, olly öröm nekem, hogy minden legkisebb jutalom vagy köszönet nélkűl megcselekszem, valahányszor lehet. Próbállya Kelmed csak egyszer, úgymond tovább, megláttya, hogy igazat mondok.

Elhiszem, feleli a’ Remetének amaz; és ha módom volna benne, magam is örömest megcselekedném.

Módot én mutatok Kelmednek benne még ma, ezen szempillantásban.

Hogy hogy? Kérdezi az öreg ember.

Emlékezik-e még Kelmed arrúl, hogy Ilonának volt valaha eggy szeretője, a’ kit Eleknek híttak.

Emlékezek.

Él ő még most is, és én tudom, hol tartózkodik. Tudom azonnkivűl azt is, hogy Ilonához való szeretete mindeddig meg nem hűlt.

Ugyan úgy-e? De hát ha az én Ilonám őt már nem szereti?

Szereti, minden bizonnyal szereti; mert még most is viseli a’ nyakánn azt az ezüst keresztecskét, láttya-e Kelmed? mellyet neki olly kéréssel adott, hogy mindaddig visellye, még őtet szereti.

Ilona erre elpirúlt.

Mond meg nekünk Ilona! kérdi a’ Remete, de igaz lelkedre, elmennél-e Elekhez, ha az atyád megengedné? Ne ímezd ámozd a’ dolgot, szólly egyenesen.

Mi tagadás benne! elmennék.

Akkor Ilona’ attya megölelvén a’ Remetét, áh! úgy mond, malomkövet veszel le szívemrűl, ha lyányomot Elekéhez segíted, Istennek szent embere; mert én nagyot, felette nagyot vétettem, mikor szegény Eleket arra kényszerítettem, hogy vándorlani mennyen.

Erre a’ Remete elveti csuklyáját, ősz szakállát, remete köntösét, Ilona pedig elkiáltván magát, az én Elekem! úgymond, ’s a’ nyakába borúl.

Helyben meglett ez a’ kézfogás is. Az egész falu teli lett vele mindgyárt, hogy az öreg Remete elveszi a’ szép Ilonát. Elment más nap a’ híre a’ kastélyba is, és a’ földes Uraság úgy megörűlt neki, hogy maga kitartotta ma nem csak Eleknek és Ilonának, hanem Andrásnak és Julisnak lakadalmát is.

Óh! mikép kívántam, édes Geczim! hogy te Bajszfalvinkot, mikor ezt a’ történetet hallgatta, saját szemeiddel lásd. A’ beszéllő asszonynak szájára meredvén szemei, láthatók voltak orczájánn a’ változó indúlatok. Mikor elméjét a’ váratlan jelenések, meglepték, rámrám tekíntett mosolygva, mintha örömét akarta volna velem felosztani, és ha mosolygásombúl helybenhagyásomot látta, tüzesen biztatta az asszonyt ama’ rövid de fontos intéseivel: no ’s? hát azutánn? no csak tovább! ’s a’ t.

A’ történetnek végét hallván, kapta a’ kalapját és szaladt. Utánna siettem azonnal én is. Mint a’ testvér, a’ ki régen nem látott testvérét véletlenűl megláttya, úgy szaladt a’ falu’ házában Eleknek, ’s megölelvén, mellyéhez szorította, és megcsókolta, a’ nélkűl hogy eggy szót tudott volna szóllani. Álmélkodtak rajta mindnyájan, de kivált a’ földes Uraság, melly szinte csak akkor jelent meg vendégeivel, hogy örömét a’ falunak örömével megegyítvén, a’ menyasszonyokkal és a’ vőlegényekkel az estvéli tánczot elkezdgye. Bajszfalvinak megjött végtére a’ szava, és én elhűltem bele, melly okosan szóllott, melly kellemetesen nyájaskodott, melly tisztességesen vigadott. Hajnalkor szállásunkra térvén, befogatott, az özvegyet gazdagon megajándékozta, és az útonn a’ kocsiban sokáig hallgatott. Első szava hozzám az volt, hogy ő megházasodik; melly szándékát én viszontag megdicsértem ugyan, de egyszersmind még is koratlannak neveztem azért, mivel sok hijával van még arra, hogy eggy nemes személyt megboldogíthasson. Szavamra hajlani látszott ugyan, de csak azért, mivel okaimot megczáfolni nem tudta. Szíve ammint mindenbűl látom, tanácsommal egészen ellenkezik. Mi lessz e’ jelenésnek a’ vége? megírom. Azonban élly szerencsésen, és a’ szökevény szerelmeseknek folytatásárúl el ne felejtkezz.

Az öreg Kénkövi’ halála úgy elfoglalta Uram Bátyámnak szívét és eszét, hogy Eleknek és Ilonának történetére nem is látszott figyelmezni, mikor elejébe olvastam. Más nap elhozta hozzám a’ verseket, ezzel a’ rövid czédulával:

Kedves Kénkövim! Édes Atyádnak adgyanak az Egek örök nyugodalmat. Tőlem ez iránt vígasztalást ne várj, mert magamnak sincs. A’ verseket csak azért küldöm el, mivel készen vannak. Bajszfalvira most kiváltkép vigyázz; új periodus kezdődik életében. Másszor többet; most bocsáss meg, hogy nagyon rövid vagyok.

Befejezését e’ történetnek másszorra hagyom. Maradgy egésségben, és Bajszfalvirúl nekem mennél hamarább írj.

Más nap estve, ammint Uram Bátyámmal, hogy az öreg Kénkövi miatt való epekedésétűl elvonnyam, sachot játszok, bedobban hozzám Lyánkási Ferencz eggy czifra és virgoncz leánykával, utánna pedig fél részegenn Borfi Tamás, és dohányozva Pípási András, kik három esztendő előtt deáktársaim ugyan, de barátim soha sem voltak. Engedgye meg az Úr, Olvasó Uram! hogy ezt a’ jelenést dramatice írjam ide minden környűlállásaival.

Borfi. Mi a’ mennykőt! tik sachot játszotok? Ez ám a’ barbáriesnek – hogy mondgyátok csak magyarúl? – úgy! a’ vadságnak az igazi jele, ez! nem a’ bor, nem a’ pípa! Úgy-e Pípási? (Ezt mondván, a’ sachtáblánn a’ figúrákot mind öszvedönti, ’s az asztalrúl a’ táblával eggyütt letaszíttya.)

Pípási dohányozva. Hová, hová? Kolomposi Szarvas Gergely Uram?

Uram Bátyám. Dolgomra.

Pípási. Itt is dolga lessz az Úrnak velünk. (Kezénél fogva a’ szófára vissza vezeti.) Azért csak maradgyon veszteg.

Borfi. Hallod-e te Biografus! hozass nekünk bort, de jót ám! jobbat, mint te magad Kolomposi Bátyád Uraddal inni szoktál.

Lyánkási. Nekem pedig és az én kedves Juliskámnak két pohár puncsot!

Pípási. Kiégett a’ pípám. (Kiüti pípájábúl a’ szoba közepére a’ hamut, és újra megtölti.) Te Kata, Perzsi, vagy mi őrdögnek hinak, hadd azt a’ bolondságot a’ földönn, és hozz nekem tüzet.

Borfi. Töltsd meg az én pípámot is.

Lyánkási. Az enyimet is.

Uram Bátyám. Hát a’ leányasszony nem dohányos?

Vad nevetésre fakadnak az Entheusok mind a’ hárman.

Borfi. De bort csak iszol, úgy-e, Julis! ha kaphatsz? Amúgy lopva, cserép csuporbúl? Ha, ha, ha!

Julis. Minek innék lopva, mikor senki sem tiltya. Az asztalnál vízzel egyelített bort iszok, a’ mennyi kell, de annyit soha sem, hogy az eszemet megigyam.

Borfi. Ez szúrás! Értem. (Énekelve:) Meum est propositum in popina mori. (A’ szolgálót meglátván, a’ ki a’ pípát a’ tűzzel behozza:) Hát a’ bor hol van? Kolomposi Uram! ma én az Úrral verset akarok inni. Mutassa meg, hogy igaz magyar.

Uram Bátyám. Ezzel inkább azt mutatnám meg, hogy vad ember, sőt – – – – – bocsásson meg az Úr! – – – hogy még a’ marhánál is alábbvaló vagyok.

Borfi. Ez goromba complementum! De semmi! Ma én feltettem magamban, hogy disputálok; ez pedig, tudom, gorombaságok nélkűl meg nem történhetik. Így hát, kedves Kolomposi Szarvas Gergely Uram! Hercules is vad ember volt volna, mikor Lepreással versenyt^* ivott? quod absurdum est; mert Herkulest az egész világ fél istennek vallya, ammint az oskolában tanúltuk. (Aelian, var. hist. 1. 24.)

Uram Bátyám. Biz Uram! akármit mondgyon a’ tudós világ, de Herkules az akkori Görögökkel eggyütt csak nem volt egyéb vad embernél. Akár a’ régi vad népeket nézzük, akár az újjakot, fő tulajdonságnak talállyuk bennek a’ részegítő italok utánn való esdeklést.

Borfi. Ugyan úgy-e? De könnyű ám ezt mondani. Doce! Kolomposi Uram! doce! Hol vannak a’ tanúk?

Uram Bátyám. Nincsenek kezednél Öcsém! a’ dátumok?

Én. Szinte az író asztalomonn vannak; a’ prés alá purizálom.

Borfi. Hallyuk^* hát ezeket a’ bölcs tanúkot, ha nem vizivók.

Én. Pelloutier írja ezt a’ régi Czeltákrúl, (2. k. 18. r.) Herodotus és Aelianus a’ Scythákrúl, (6. k. 78. r. – 2. k. 41. r.) Ammiánus Marcellinus az Allemannokrúl, (18. k. 2. r.) Buffon az Afrikabéliekrűl, (6. k. 231. old.) La Hontan az Amerikabéliekrűl, (2. k. 154. old.)

Borfi. Elég, kérlek! Ne piszkáld fülemet ezekkel a’ barbarus nevekkel.

Uram Bátyám. Csak azt az Írót nevezd még meg, a’ kibűl eggy Újságíró azt vonta ki, hogy a’ Guinéai tengerpartoknak lakosi még a’ Missionáriusokot sem akarják hallgatni, ha csak égett bort nem adnak nekik.

Én. Ennek a’ neve: Römer, az újságé pedig: Gazette litteraire de l’ Europe 1764. n. 16. a’ 352. old.

Borfi. Jó borért, úgy segéllyen! magam is eljárnék a’ prédikátzióra.

Uram Bátyám. Az Amerikabélieknél a’ részegség még bűntelennek is teszi az embert, akármelly gonoszságot kövessen el.

Borfi. Hisz’ ennek úgy is kell lenni! Ebrietas excusat az egész világonn.

Uram Bátyám. Követem az Urat! A’ ki részegségében követ el valamelly gonoszságot, nem hogy bocsánatra volna méltó, hanem inkább dupla bűntetést érdemel minden emberséges embernek törvényszéke előtt.

Pípási. Jó hogy az Isten az Urat birónak nem teremtette.

Uram Bátyám. A’ kinek az Isten észt adott, azt, ha eszével tud élni, birónak is tette, kivált az illyen dolgokban. Lám én abbúl az eggybűl, hogy Chardin’ bizonysága szerint, (I. k.^* 143. old.) a’ Mingréliabéliek jobban tudnak inni, mint az éjszaknak valamennyi népei, az hozom ki mind józan eszű biró, hogy a’ Mingréliabéliek ezen éjszaki népeknél sokkal vadabbak, és itéletemet az Útazóknak tapasztalásai helyben is haggyák.

Borfi az érkező szolgálótúl a’ bort elvévén, ’s a’ poharakot megtöltvén: Éllyenek a’ Mingréliabéliek! Nem magyar az, a’ ki nem iszik, a’ meddig győzi. (Iszik.)

Uram Bátyám. A’ Georgiabéli Görögök is azt tartották, mikor Chardin, (2. k. 129. old.) mint útazó, köztök mulatott, hogy nem jó keresztény az, a’ ki a’ nagy ünnepekenn meg nem issza magát.

Borfi. Éllyenek a’ Georgiabéliek! (Énekelve:) Der niemals einen Rausch hat gehabt, der ist kein braver Mann!

Lyánkási. De hát az ollyan népeknél, mellyek a’ bort és pálinkát nem ösmerik, mi okozza a’ vadságot?

Uram Bátyám. Az ópium, a’ puncs, a’ dohány, vagy egyébféle kábító füst.

Lyánkási a’ szolgálót látván, a’ ki neki puncsot hoz: Ide vele! Juliskám! Ne gondolly vele, ha eggy keveset megvadúlsz is, igyál!

Pípási. Hát a’ dohány füstrűl is vannak az Uraknak tanúik? vagy csak amúgy minden próba nélkűl magoktúl prédikállyák.

Uram Bátyám. Olvasd el nekik, Öcsém! Én már a’ nagy füst miatt allig szólhatok.

Pípási. Be vékony dongájú Magyar az Úr!

Borfi. Magyar? de Töröknek is rossz. Éllyen a’ dohányfüst! (Iszik.)

Pípási és Lyánkási. Éllyenek a’ pípák! (Isznak.)

Lyánkási. És a’ dohányzacskók! (Puncsot iszik.)

Borfi. No már most Biografus Uram! olvass,^* én addig alszok. (Az asztalra teszi karjait, ezekre pedig fejét.)

Én. Pelloutier azt mondgya (2. k. 18. r.) hogy a’ vad népek, mellyek a’ bort nem ösmerik, bizonyos füveknek füstye által ingerlik komor lelkeiket vad örömre. A’ Canádabéliekrűl La Hontan azt beszélli (2. k. 104. old.) hogy czeremóniáiknak, mellyekkel ünnepeiket ülik, legfőbbike a’ pípázás. Plátó (de legibus 3. 516–520.) azt írja, hogy a’ Scythák társaságos örömeiknél, és kivált toraiknál, füstökkel szokták volt magokot megrészegíteni. Ezt Herodotus (4. §. 69. 70. 71.) illyformán írja le: Az ő tartománnyokban olly kender nő, melly, magosságát és vastagságát kivévén, a’ lenhez hasonlít. Ennek a’ magvát megtüzesített kövekre vetik, magokot pedig a’ füst felett lepedőkkel beboríttyák, hogy annyival jobban felfoghassák. Ettűl elvégre úgy elkábúlnak, hogy iszonyú öröm-ordításokra fakadnak.

Pípási. Van-e még több?

Én. Chardin’ bizonysága szerint, (3. k. 105 és 210. old.) mikor Perzsiában az országnak valamellyik naggya a’ Királyt vendégli, mindaddig füstölteti a’ szobát, még a’ benne lévők a’ királlyal eggyütt el nem szédűlnek.

Pípási. Borfi, tölts! Igyunk a’ dohányosok’ egésségéért.

Borfi. Nekem^* haggy békét, mert én alszok.

Pípási. Gaz ember, a’ ki nem iszik. (Mind a’ hármoknak bort töld. Isznak.)

Lyánkási. De azt csak nem tagadhattya Kolomposi Uram, hogy a’ bor, pálinka, puncs, és több efféle ital nem utólsó eszköze annak, hogy az ember nagy cselekedetekre hevűllyön. Mikor az ember Bacchussal teli van, mindenre kész. Lám Tacitus is azt mondgya (de moribus German. §. 22.) hogy az otromba Germánusokot soha sem lehetett arra birni, hogy magokot valamire eltökéllyék, ha csak képzeléseket a’ bor meg nem hevítette. Herodotus pedig és Strábo (1. §. 123. – 15. 848. old.) a’ régi Persákrúl azt bizonyíttyák, hogy tanácskozásaikban hasonló eszközökkel éltek a’ végbűl, hogy magokot könnyebben eltökéllhessék.

Uram Bátyám. Óh! azt én örömest megvallom, hogy a’ vad ember’ vérét így kell gyorsabb kerengésbe hozni, képzelését így kell meghevíteni, ha azt akarjuk, hogy magát valamire eltökéllye; mert ama’ sűrű homályok, mellyekkel az ő nyers és komor elméje környűl van véve, áthathatatlan gátokot vetnek minden új és kivált idegen gondolatnak. Nem üthet egyébkép e’ setét ködönn keresztűl az igazság’ napjának semmi súgára. De az Úr is kénytelen viszontag azt megvallani, hogy az illyenképen felhevített vad ember nem csak minden jóra, hanem minden gonoszra is kész. Sőt azt merem állítani, hogy a’ ki őtet efféle módokkal akarja jóra birni, méltán tarthat attúl, ne hogy maga legyen dühös hevűlésének első áldozattya. Innen történt bizonnyára, hogy a’ Törököknek és Moscovitáknak első Törvényszerzői szörnyű büntetések alatt tiltották meg e’ vad népeknek a’ boritalt. (Busbek Konszanczinápolyi útazásainak 1. Levelében. – Münster Geografiájának 4. k. 911. old.)

Lyánkási. Nem csak ’ vad embert, kedves Kolomposi Uram! hanem még a’ cultivátust is szép és nagy dolgokra hevítheti a’ bor, sőt még a’ dohányfüst is, valaminthogy a’ poézisbéli inspirátiónak a’ világ’ elejétűl fogva legjelesebb eszközei voltak a’ bor, a’ hadi trombita, és a’ szerelem.

Uram Bátyám. Ezek, Uram! a’ világ’ elejétűl fogva csak vad poétáknak való eszközök voltak, és eggy csöppel sem jobbak ama’ dühítő páránál, melly Parnasszus’ allyánn valaha a’ hegynek eggyik hasadékábúl kiszivárgott, és a’ hozzá közelítőköt úgy elkábította, hogy ész nélkűl pythiáskodtak, poétáskodtak. A’ jó és nagy dolgokra való hevűlésnek eggyetlen eggy eszköze énelőttem az emberség. Ez vezérli a’ cultivátus embert bátorságos útakonn az Istennek, a’ hazának, és a’ felebarátnak szeretetére.

Pípási. Haggyatok, kérlek, békét a’ sok haszontalan disputának. Elég az nekem, hogy én pípa nélkűl csak eggy jó levelet sem tudok írni.

Uram Bátyám. A’ pípával még rosszabbat ir az Úr, mint nélküle; mert azért, hogy az Úr az ollyan levelet jobbnak tartya, mellyet pípával ír, nem következik ám, hogy valóban jobb. Nem tudom már, mellyik újságban olvastam egyszer, hogy két Anglus felfogadott, mellyik dohányozhat közűlök eggy húzomban többet? Nagy dohányos volt mind a’ kettő. Egymásnak engedni nem akarván, megütötte a’ guta mind a’ kettőt, úgy hogy szörnyű halált haltak. Az Anatomusok megnyitották testeiket, és csak agyvelejeket találták feketének és szikkadttnak. Egyéb tagjaik egésségesek voltak. Valamint tehát a’ tisztátalan gyomor meg nem emésztheti az ételeket, és az egész machinában rendetlenséget okoz, úgy a’ dohányfüsttel megterheltt agyvelő meg nem teheti, ammint kellene, az észnek ama’ szolgálatot, melly nélkűl a’ helyes itéletekben nem nagy előmenetelt tehet.

Borfi megütvén öklével az asztalt. Gyerünk haza! mert itt, látom, eggy csöppet sem alhatok.

Pípási. Gyerünk! Eggy szó, mint száz, Kolomposi Uram! az Úr minket nem convincált.

Uram Bátyám. Sajnálom! Azonban, ha azt, a’ mirűl meg nem győződhetnek az Urak, érezni akarják, tessen ebbe a’ nagy tűkörbe tekínteni. (Ezt mondván felkelt, és az ajtó felé indúlt.)

A’ három részeg Entheus egyszerre a’ tűkörbe tekíntvén: ’S mit látunk benne?

Uram Bátyám. Hogy a’ bor és a’ dohányfüst a’ vadságnak jele is, oka is. Jó éjszakát kívánok az uraknak. (Ezzel elment.)

Vad haragra fakadván mind a’ hárman, rajtam töltötték volna bosszújokot, ha a’ leányzó nem lett volna, ki tüzököt lecsillapítván, arra birta őköt elvégre, hogy haza mennyenek. Az útszákonn – mert én őköt messzérűl követtem a’ nélkűl hogy eszre vettek volna – kurjongatván és ocsmány énekeket bőgvén, egynehány ablakokot betörtek, három németet megvertek, két mesterembert a’ falhoz taszítottak, egynehány leányt szemtelen szókkal illettek, egynehány asszonyságot ocsmányúl legyaláztak, ’s végtére a’ külső várasban eggy híres borházacskában eltüntek.

Csak egynehány nap múlva láttam eggy keveset Uram bátyámnak orczáját felderűlni. Ha csupán az öreg Kénkövit siratta volna, nem volt volna olly szótalan. Egyéb baját nem gyaníthattam semmikép, még magát elvégre maga el nem árúlta. A’ minapi Entheusok, igy szóllott hozzám, megemlékeztettek eggy ódámra, mellyet a’ köz néprűl csináltam. Strófái eggy hexametrumbúl és eggy kis archilochiumbúl állanak. Olvasd el és jobbítgasd meg. Ezt tehát kötelességemnek tartom, érdemes olvasóimmal, tett ígéretem szerínt, közleni. Az alkalmatosságot e’ versekre ki nem tudhattam tőle. Hihető, hogy a’ falubéli parasztok adtak neki okot illy invectivára, mikor az Öccsénél lakott.

Tegnap ebéd utánn az ablaknál ülünk Uram Bátyámmal, ’s az útszára nézünk. Beszéllgetésre nem lévén olly tárgyunk, a’ minőt kívántunk volna, sokáig némáskodtunk. Egyszerre meglátunk eggy lyánkát az útszánn eggy tányér szőllővel menni mellynek szemeit már az eggyik már a’ másik fürtrűl eggyenkint szedegette és ette. Uram Bátyám Kénkövinek utólsó levelétűl fogva első mosolygásra fakadván: Pázsí koromban, úgymond, majd pórúl jártam egyszer illyen nyalánkoskodásért.

Hogy hogy? kérdezem tőle hevesen, szinte megörűlvén jobb kedvének hajnalodásánn.^* Ő pedig szavait így folytatta.

Az öreg Bajszfalvival a’ kertben sétálgatván, megsajdítottunk egynehány érett cseresnyét. Parancsolattyára, felmásztam a’ fára, ’s vagy húszig valót le szedtem. Tedd eggy tányérra, úgymond az öreg Úr, vidd el az Asszonynak, mond hogy én küldöm neki, és hogy ezek kertünkben az idénn az elsők. – Még a’ kastélyba értem, megettem belőlle, vagy tízet. Az Asszony éppen aludt. Én hát az ablakomba tettem és visszamentem a’ kertbe. Az öreg Úr már nem volt ott. Egynehányszor fel ’s alá sétálván, elmentem végre haza, és a’ cseresnyét az ablakban nem találtam. A’ lyánka, a’ ki azutánn nálunk szobaleány, végtére pedig feleségem lett, azt gondolván, hogy az ő számára készítettem, – mert én szoktam volt neki illyen kis örömeket tenni, – megette. Elszaladok, minekutánna ezt nekem megvallotta, a’ kertbe, felmászok a’ fára, de hasztalan! nem leltem érettet többet kettőnél. – Más módot nem találván benne, hogy a’ kárt helyre hozzam, eltökéllettem magamban, hogy hallgatok mindaddig, még kérdés nem történik miatta. Az öreg Bajszfalvi ritkán ment a’ nélkűl is az Asszonyhoz, és így nagyon remélhettem, hogy elfelejti. Harmad napra eggy czédulát ád a’ kezembe, ’s azt mondgya, hogy vigyem a’ mesterhez. Nekem éppen más dolgom is lévén, meglátok eggy paraszt gyermeket, ’s kezébe nyomom a’ czédulát, hogy szaladgyon el vele a’ mesterhez. A’ czédulában ez volt irva.

„Ennek a’ rossz gyermeknek vágasson Kelmed jó tizenkét vesszőcsapást az alfelére.”

A mester tehát a’ paraszt gyermeket levonattya a’ padra, ’s veretni kezdi. Az ötödik ütésnél bedobban az öreg Úr azzal a’ szándékkal, ammint azutánn megvallotta, hogy a’ büntetésnek felét elengedgye, ’s látván, hogy a’ mester helyettem mást veret: mi a’ manót cselekszik Kend, úgymond, ezzel a’ gyermekkel?

„A’ Tekíntetes Úrnak saját parancsolattyára.”

Hisz’ én a’ pázsimot küldöttem ide.

„A’ czédulát ez hozta.”

Az öreg Úr, a’ ki hozzám egyébaránt nagy szeretettel viseltetett, elkaczagta magát, ’s a’ paraszt gyermeknek fél forintot adván, haza jött, ’s az Asszonynak a’ dolgot élesen nevetve elbeszéllette. Engem’ azutánn behivatott, és megdorgált. Most egyszer, úgymond, büntetés nélkűl a’ cseresnyét meg is etted, ’s velem meg is fizettetted; de ha még egyszer valaminn rajta kaplak, okosabb czédulát adok a’ kezedbe.

Uram Bátyám e’ nevetséges esetecskének elbeszéllése által úgy felderűlt, hogy szinte megörűltem neki. Vallyon az öregségnek komorságai ellen, így kezdtem magamban gondolkodni, nem universális orvosság-e ama’ víg eseteknek emlékezete, mellyek velünk vagy rajtunk gyermekségünkben és ifiúságunkban történtenek? De minekelőtte gondolatomot Uram Bátyámmal közölhettem volna, bejött Ser Perzsi a’ következendő levéllel, melly Kénkövitűl a’ postánn érkezett.

Oda vagyunk! Ha örökös koldúsokká nem tett bennünköt a’ szakácsné, legalább úgy visszataszított gazdaságunkban, hogy tiz esztendő kell, ha nem több, még helyre verődhetünk. Elégtünk! Elejétűl fogva elbeszéllem az egész tragyikomédiát.

Bajszfalvink’ szolgálattyában allig volt két holnapig a’ szakácsné, ammint engem’ egyszer az Úrnak nevével a’ kastélyba híttak. Belépvén Bajszfalvihoz, a’ szófánn látom komoran ülni és gondolkodni, a’ szakácsnét pedig az ablakban sírni. Első szava hozzám ez volt: Beszélly te vele! én őtet nem értem.

Én tehát a’ leányhoz fordúlván, így találom megszóllítani: Mi baja van a’ leányasszonynak?

Szakácsné. A’ leányasszonynak? Nem elég hogy e’ háznál szerencsétlen lettem, még csúfolnak is. Sok veszedelmenn átestem már, mióta eszemet tudom, de böcsűletemet és ártatlanságomot csak megóttam még is mindaddig, még ebbe a’ boldogtalan szolgálatba nem állottam.

Bajszfalvi. No lásd, Kénkövi! ezt hajtya ma nekem majdnem eggy órátúl fogva szüntelen’.

Szakácsné. De tagadhattya-e az Úr?

Bajszfalvi. Hogy pokolba ne tagadhatnám? Én a’ te böcsületedet soha csak eggy szóval sem sértettem meg. Hisz’ az édes anyámot sem szerethettem volna jobban, mint tégedet; hogy tehettelek volna szerencsétlenné?

Eggy kis exámen utánn kisült, édes Geczim! hogy szegény Bajszfalvink a’ veszedelmet nem ösmervén, tovább ereszkedett, hogy sem kellett volna.

Szakácsné. Az Úr nekem Isten és ember előtt köteles, káromot helyre hozni.

Én. Errűl semmi^* kétség sem lehet.

Bajszfalvi. De hogy? mikép?

Én. A’ kárt egészen helyre nem hozhattya egyébkép az Úr, hanem ha elveszi.

Bajszfalvi. Feleségemnek?

Én. Igen is; de ezt a’ familia nehezen fogja megengedni.

Bajszfalvi. És így?

Én. Köteles az Úr az anyát gyermekével eggyütt tiszteségesen eltartani.

Bajszfalvi. Vagy az eggyiket vagy a’ másikot minden bizonnyal megcselekszem.

Ezzel végződött, kedves Kolomposim! a’ tragyikomédiának első actusa.

Mivel Bajszfalvi nagy várasban soha sem volt, valahányszor az Újságokban valami ollyas jön elő,^* a’ mirűl neki idéája nincsen, engem’ kérdez, és te könnyen átláthatod, hogy én az illyen alkalmatosságokkal elméjének felvilágosítására úgy élek, ammint csak lehet. Betegen feküdt már akkor az atyám, mikor egyszer az Újságban eggy ünneplésnek rajzolását olvastuk, mellynek alkalmatosságával a’ sánczokrúl ágyúkkal lovődöztek, mesterséges tüzeket, és illumínátiót tartottak, szabad theátrumot és tánczot adtak. Az öröm, mellyet ezeknek magyarázásánál mutatott, nagyon szemembe tünt, de a’ nélkűl hogy okát kitanúlhattam volna.

Eleknek és Ilonának lakadalmárúl haza érkezvén, egyenesen a’ Plébánoshoz ment, és azt kívánta tőle, hogy adgya öszve a’ szakácsnéval. A’ Plébános keményen megleczkézte; de az intések sokkal mélyebbek lévén, hogysem megfoghatta volna, szándéka mellett mindaddig megmaradt, még a’ Plébános azzal nem fenyegette, hogy az annyának megírja. Ezt ő valóban meg is cselekedte, arra kérvén Bajszfalvinét, hogy intse meg fiát eggy kemény levéllel, és parancsollya meg neki, hogy a’ szakácsnét űzze el a’ háztúl. Bajszfalvi e’ levelet olvasván, mind csak azt hajtotta: no nem veszem el, nem! mivel az egész világ azt mondgya, hogy a’ familiának gyalázattyára volna; de el nem kergetem, mert én főzni nem tudok, és nekem szakácsné kell.

Ettűl az üdőtűl fogva nagy dolgokot látszott forralni magában Bajszfalvi, és a’ helyett, hogy hozzám járt volna, már eggyik már másik jobbágyhoz ment, kik viszontag hozzá is sokat szaladoztak. Ma két hete, hogy elmentem a’ szomszéd falura dézsmálni, és ez talán eggyetlen eggy oka szerencsétlenségünknek; mert ha itthon maradhattam volna, kitanúlhattam volna előre szándékait, és meggátolhattam volna.

Azalatt tudniillik, hogy én itthon nem voltam, a’ szakácsné betegágyba esett. Bajszfalvi már előre kikészíttette a’ kastély’ környékére a’ mozsarakot,^* mellyek a’ fegyverkomrában rozsdásan feküdtek, ’s mihelyt a’ kirendeltt követektűl meghallotta, hogy a’ gyermek a’ világra jött, mind a tizenkét mozsarat egyszerre kisüttette. Megrezzent az egész kastély, felijedt az egész falu, és a’ szakácsné elájúlt. A’ jobbágyok, kiket a’ mozsarak mellé öszvecsűdített, a’ lövés utánn nagy és vad kurjongatásra fakadtak, és örömkiáltásaik között egész’ a’ gyermekágyasnak az ablakjához siettek. A’ kik pedig a’ faluban a’ dologrúl semmit sem tudtak, füstöt látván a’ kastély körül, tüzet kiáltottak és nagy lármával a’ kastélyba ütöttek. Ő maga bement a’ szakácsnéhoz, ’s a gyermeket ölébe ragadván, úgy tánczolt vele, mint a’ bolond.

Az örömkiáltások az ablak alatt meg nem szünvén, lelkére kötötték az asszonyok, hogy a’ betegágyas, kit az ájúlásbúl fel nem verhettek, minden bizonnyal, meghal, ha a’ lármát le nem csendesíti. Szavoknak engedvén magához tért lassankínt a’ beteg, sőt a’ lárma’ okát hallván, még nagy örömre is fakadt. De íme! allig múlt el ájúlása utánn fél óra, ismét fájdalmakot kezdett érezni, és az asszonyok csak hamar azt kiáltották, hogy még eggyet szül.

Még eggyet? kérdezi Bajszfalvi.

Igen is, Uram! felelik az asszonyok, és ammint látszik, még ezen fertály órában.

Abbúl semmi sem lessz! kiáltya Bajszfalvi. Legalább eggy óráig kell neki várakozni, mert én csak egyre készűltem.

Ezzel a’ szobábúl kiszaladt, a’ szomszéd mezővárasba eggy lovast puskaporért küldött, meg’ vissza szaladt, és a’ betegágyast térgyenn állva kérte, hogy csak eggy kis óráig várakozzon. Puskaporom, úgymond, nincs, és a’ másodikot örömlövéssel eggy óra előtt nem fogadhatom. – Eleget mondták neki, hogy ez a’ betegtűl nem függ; de ő nem hajtván semmire, az asszonyokot még azzal is fenyegette, hogy más szobába zárattya őköt mindaddig, még a’ puskapor el nem érkezik. Csak az öreg Samu vehette nagynehezen arra, hogy a’ betegnek illy üdőtlen kivánsággal ne alkalmatlankodgyon.

A’ keresztelés utánn bort adatott jobbágyainak, és allig várta, hogy beestveledgyen. A’ beteget előre megintvén, hogy meg ne ijedgyen, ha estve a’ mesterséges tüzet dörgeni hallya, mellyet tiszteletére csinál, elhitta magával a’ parasztokot, és a’ nagy farakást, melly a’ betegnek ablakjához közel állott, maga meggyújtotta. Rakatott ő a’ fa közé szalmát, kénkövet és szurkot, hogy a’ tűznek külömbféle szinei legyenek, ’s mivel a’ másodszori puskapor a’ mezővárasbúl későn érkezett, az jútott még eszébe, hogy ezt a’ farakásnak közepébe dugja a’ végbűl, hogy a’ mesterséges tűz annyival hangosabban pattogjon. Ezt ő saját kezével cselekedte meg titkon, hogy a’ váratlan jelenéssel az egész falut kellemetesen meglepje.

Égett már a’ farakás, kiáltottak körűlötte a’ részeg parasztok, maga Bajszfalvi örömében sírt, ammínt a’ puskapor tüzet fogván, egyszerre fellobbant, ’s az égő üszögököt rettenetes pattanással szétvetette. Sok paraszt megsebesítetvén, az örömkiáltások rémítő jajszavakra, és szívhasító panaszokra változtak. Egynehány szurkos és kénköves üszög a’ kastély’ födelére és az ístállókra szállván, az épűleteknek külömbféle részeinn eggyszerre fellobbant a’ tűz. Ha az öreg Samu nem volt volna, a’ betegágyas két ártatlan gyermekével eggyütt minden bizonnyal megfúlt volna a’ füstben, melly a’ szobákot elfoglalta. A’ részeg parasztok Bajszfalvival eggyütt mind elszaladtak. Kiki házát ment óni; ő pedig a’ szomszéd erdőbe bútt, hol rettegve gondolkodván, mi lehetett az oka, hogy mesterséges tüzének illy szerencsétlen kimenetele volt, végre a’ hűs levegőben elaludt, és elégett kastéllyába vissza sem tért volna többé, ha reggel a’ parasztok véletlenűl rá akadván, fel nem biztatták volna reműlésébűl.

A’ szomszéd faluban korán reggel meghallván a’ szerencsétlenséget, haza siettem. Füstölgött még a’ kastély, mellynek egész födele porrá égett; mert Samu felette kevés józan embert szedhetett öszve, kik ótani segítsék. Csak a’ téglával kirakott padlásnak köszönhettyük, hogy a’ tűz a’ szobákba be nem hathatott.

Minekutánna a’ legszükségesebb rendeléseket az új födélrűl megtettem, első gondom az volt, hogy a’ szakácsnét hallatlan szemtelensége miatt megdorgállyam és elcsapassam. De haj! mennyi bajom vol Bajszfalvival, még arrúl meg tudtam győzni, hogy a’ betegágyasnak, mivel még fél esztendeje sincsen, hogy a’ kastélybann szolgál, terhesen kellett falunkba jönnie. Szorosabb nyomozásim utánn még az is kisült, hogy Bajszfalvinak társalkodása nem volt vele olly mély, a’ minőnek gondoltuk. A’ szakácsné, eggy szóval, ostobának látván, a’ világot pedig olly rosznak ösmervén, hogy az illy ocsmányságokot minden emberrűl az első híresztelésre elhiszi, arra akarta csalárd fortéllyaival birni, hogy elvegye, vagy legalább gyermekeivel eggyütt eltartsa.

Minekutánna mindezeket Bajszfalvi jól átlátta volna, sürgetésemre, hogy csapja el, imígy felelt: Ezt én nem cselekszem, úgymond. Mink már ösmerjük, minket tehát többé meg nem csalhat. Másokot szintúgy magjátszhatna, valamint minket megjátszott. Szolgálatba most hamarjában nem állhat; sőt azutánn sem, ha csak magzattyait másra nem bizza. Hol kaphat ő annyi bért, hogy gyermekeivel eggyüt: elélhessen. Én akárhogy veszem a’ dolgot, az ártatlanak legtöbbet szenvednének, ha annyokot elkergetném. Maradgyon tehát, főzzön, mint eddig, ’s visellye gondgyát kicsinnyeinek. Fogadok melléje még eggy szolgálót, hogy könnyebben győzze. De azt megmondom neki előre, hogy ha még egyszer megcsal valakit, mindgyárt elűzöm. Ha pedig jól viseli magát, találkozik majd ollyan férjfi, a’ ki megkönyörűl rajta és elveszi. A’ gyermekeket, ha megnőnek, magamhoz veszem. Hisz’ a’ ki rosz, még rosszabbnak kell neki lenni, ha minden ember űzi, kergeti. – Ezeket mondotta azutánn előttem a’ Szakácsnénak is, ki sírva fakadván, lábaihoz borúlt, és jobbúlását mindenkép igérte.

Maradgy jó egésségben, kedves Geczim! és feleletedet, ha lehet, sokára ne halaszd.

Nem is halasztotta; mert más nap készen hozta már hozzám következendő levelét.

Melly iszonyúnak tette szerencsétlenségtek előttem az ollyan embernek sorsát, a’ ki oskoláiban a’ régen kihaltt világgal társalkodik, a’ mostanit pedig azutánn meg nem ösmerheti egyébkép, hanem csak kárával és szörnyű veszedelmeivel. Hányszor hallottam szegény Bajszfalvit a’ régi Görögöknek, Rómaiaknak és Carthágobélieknek fegyvereirűl, mellyek nekünk már most sem nem árthatnak, sem nem használhatnak, leczkéket tanúlni; az órra előtt fekvő puskapornak erejérűl pedig semmit sem tudott mindaddig hallani, még vele saját házát meg nem gyújtotta. Engedgyék az egek, hogy ez legyen utólsó kára, melly tudós ostobaságábúl származott. Siess, kérlek, oktatásával.

A’ szökevény szerelmesek’ történetének befejezését igéretem szerint, ime levelemhez függesztem.

Ezzel lefizettem, kedves Kénkövim! adósságomot. Bajszfalvira most különös gondod legyen. Maradgy egésségben ’s mennél hamarább írj.

Ma szerencsés napom volt, mert Uram Bátyám olly titkot közlött velem, melly képessé tesz arra, hogy az olvasó Uraknak adott szavamot jobban megtarthassam. Ő már eggy üdőtűl fogva, ammint nekem ma megvallotta, külömbféle tárgyakrúl elmélkedéseket ír, mellyekbűl nevetséget vélekedéseit, ammint ki-ki könnyen átláttya, legigazabban kitanúlhattyuk. Eggy illyen Elmélkedést adott ma a kezembe az emberi formárúl azzal a’ szokott kéréssel, hogy a’ magyarságra nézve pallérozgassam meg. Lemmája Socratesnek ama’ híres szavaibúl áll: Non philosophemur pro schola, sed philosophemur pro vita civili: minus enim interest, esse hominem eruditum, quam scire vivere; mintha mondaná: Ne bölcselkedgyünk oskolabéli pörpatvar alá való dolgokrúl, hanem ollyanokrúl, mellyek a’ polgári életnek boldogságához tartoznak; mert dücsőségesebb ám és hasznosabb, élni tudni, mint tudós embernek lenni. Ezen első Elmélkedést, mellynek magyarságát nem rossznak találtam, íme! ide terjesztem. Megmutattam kézírásban eggy Lavateriánusnak, azutánn pedig eggy Antilavateriánusnak, és mind a’ kettő mosolygott reá. Azt tehát nem ok nélkűl remélhetem, hogy az ollyan Olvasó, a’ ki sem nem Lavateriánus, sem nem Antilavateriánus, minden bizonnyal és jóizűen megneveti.

A’ külső forma vagy is termet mindenben, a’ mi legelőször szemünbe tűnik, és a’ mi az alkotmányoknak tulajdonságait, mellyek által egymástúl külömböznek, minteggy mutató gyanánt jelenti. Amaz elementumoknak, tagoknak, és részeknek külömbféle öszveszerkeztetésébűl állván, mellyekbűl az alkotmány támad, bizonyos jele és minteggy czégére a’ belső organizátiónak, és mivel minden alkotmánynak organizátiója másmásféleképen vagyon meghatározva, a’ határozott organizátio pedig csak hasonlóképen határozott hivataloknak végbevitelére szolgál, czégére egyszersmind a’ belső tulajdonságoknak és néműnéműképen a’ belső mivoltnak is.

Így, hogy a’ dolgot példákkal megvilágosítsam, mivel az élettelen szereknek, úgymint a’ köveknek, érczeknek és több efféléknek belső organizátiója igen eggyügyű, külső formájok sem áll külömbféle öszveszerkeztetésekbűl. A’ kristálynak vagy sónak legmorzsább részei nem egyebek, hanem csak kristályok és savak, és a’ nagyobb darabocskáknak csak ollyan eggyügyű a’ termetek, mint a’ legkisebbeké.

A’ palántában a’ részek már külömbfélék. Vannak neki gyökerei, vannak csőves szálai és ágai, vannak görcsei és levelei, vannak rügyei és virágjai, melly részek egymástúl nem csak külső formájokra, hanem belső épűlettyekre és e’ szerínt hivatallyokra nézve is külömböznek, jóllehet valamennyien mind egyféle talpszerbűl állanak, melly fibráknak vagy magyarúl rojtocskáknak neveztetik.

Ugyanezen fibráknak még mesterségesebben öszveszőtt csoportya, mellyet a’ deák musculusnak nevez, mint pedig talán eleven húsnak mondhatunk, azzal haladgya fel a’ palántabéli organizátiót, hogy nem csak nő és szaporodik, hanem már érez, önnkint mozog és él is. Illyen organizátió találtatik a’ csigák’ nemeiben.

Ha végtére az organizátió nem csak mesterségesebben öszveszőtt fibrákbúl, azaz: musculusokbúl, hanem még inakbúl is áll, már akkor az alkotmány nem csak nő és szaporodik, mint a’ palánta, nem csak él és érez, mint a’ csiga, hanem gondolkodik is annyibúl, hogy a’ tárgyaknak képeit magában lerajzolni, és az előkerülő eseteket emlékezetében fenn tartani tudgya. Illyen organizátió van a’ madarakban és a’ négylábú állatokban.

E’ négyféle fő organizátiónak számtalan al osztásai vannak az érzéketlen ércztűl fogva egész az emberig, ki elvégre a’ gondolatokot a’ reflexióbéli tehetség által úgy öszve tudgya hasonlítani és szerkeztetni, hogy belőlök okoskodás támadgyon.

A’ forma osztya fel tehát nekünk az egész földnek alkotmánnyait három fő részre, úgymint az élettelen, a’ növötény és az élő országra; az élettelen országot külömbféle érczekre, kövekre, savakra, ’s a’ t; a’ növötényt a’ füvekre, palántákra, csemetékre, fákra ’s a’ t; az élőt a’ csúszó, repűlő, négylábú állatokra ’s a’ t; az igy felosztott nemeket megmeg felekezetekre, mint példának okáért a’ négylábúakot a’ házi és vad állatokra, a’ háziakot a’ lovakra, szarvas marhákra, juhokra, ’s a’ t; sőt még a’ juhokot is megmeg spanyolokra, németekre, magyarokra ’s a’ t. A’ forma nyújt végtére módokot még arra is, hogy a’ finomabb külömbségeknek segedelmével eggy darabka sót a’ többiek közűl, eggy juhot az egész nyájbúl, eggy embert az egész seregbűl kiösmerhessünk.

Az emberi termetet, melly legszebb, mivel legtökélletesebb, úgy kell tekíntenünk, mint eggy fő formát, mellyhez a’ többiek garádicsonkínt közelítenek. Hogy az ember felfordított palánta, mellynek gyökerei az agyvelőben fekszenek, már a’ régi Bölcsek is eszre vették. A’ csigákban, bogarakban, halakban és madarakban az emberi formának csak rideg tagjai vagy inkább még ezeknek is csak idomatlan árnyékai vannak, mindenik állatnak bizonyos hivatallya szerínt, különösebben kidolgozva. Az osztriga majdnem semmi egyéb hanem csak száj, a’ pók csupa újjak, a’ hal merő has, a’ madár puszta karok. Ezen speciesek majdnem egész’ a’ négylábú állatokig a’ fő formának minteggy részecskéi, és hogy a’ Poéta’ mondását czélomra alkalmaztassam, a’ széthánytt embernek tagjai: disjecti membra poetae. Az ollyan madarak, mellyek a’ repülők’ nemérűl a’ földi állatokéra minteggy átmenetelek, az emberi testnek épületéhez már valamivel jobban is hasonlítanak, mint a’ többiek. Illyen a’ denevér. Ezt vesszük eszre az amfibiákban is, mellyek vízi egyszersmind és földi állatok lévén, jobban hasonlítanak valamivel hozzánk, mint a’ halak. A’ manátinak már első lábai és csöcsei, a’ vízi medvének és a’ vízi oroszlyánnak még hátúlsó lábai is vannak, jóllehet ezeknek, mikor a’ vízbűl a’ verőfénynek kedvéért, a’ szárazra kijönnek, kevés hasznát vehetik, mivel újjaik hártyával, mint a’ ludaknál, öszveakasztva lévén, csak az úszásra szolgálnak. Az efféle közelítés az emberi termethez a’ földi állatokban, az Unautúl^* kezdvén, mellynek már három újja és csak két csöcse van, egész’ a’ majomig, melly az emberhez legjobban hasonlít, majdnem érezhetetlenűl és külömbféleképen ugyan, de még is garádicsonkínt nevekedik. A’ négylábú állatokban, éppen úgy, mint az emberben, fő tagok s’ fő, a’ derék, a’ lábak, mellyek közűl az elsők nekik kezek gyanánt szolgálnak. Vannak ezek köztt ollyanok is, mellyek külső tagjaikra nézve az emberi formátúl messzebb távoznak ugyan, mint a’ sertés, de belső részeikre nézve épűletéhez annyival inkább közelítenek.

Kitetszik ezekbűl, hogy az emberi formában a’ többieknek finomabb vonásai mind egybekapcsoltatván, a’ nyomozó ész ezeket nem ok nélkűl úgy tekíntheti, mint jeleit és mutatóit ama’ külömbféle tehetségeknek és tulajdonságoknak, mellyek az alkotmányokban eggyenkínt, vagy legfellyebb felekezetekenkínt széthányva, az emberben pedig mind öszveszerkeztetve találtatnak.

Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy az emberben még az egymással ellenkező erők és tulajdonságok is szintazon mértékben vannak egybekapcsolva, mellyben külömbféle állatoknál elválasztva találtatnak; hanem csak azt, hogy az alkotmányokban nincs olly tehetség vagy tulajdonság akár jó akár rossz, mellynek gyökere az emberben meg ne volna, ’s mellyet az ember a’ gyakorlás vagy mesterség által olly magosra ne emelhetne, hogy abban még az élettelen alkotmányt vagy az oktalan állatot is felmúllya. Vizsgállyuk meg ezen állítást közelebbrűl.

A’ gyermek palánta gyanánt nő, csöcsömös korában majdnem csak úgy él és érez, mint a’ csupa musculusbúl álló csiga, azutánn pedig valamint az inakkal felkészített állathoz illő képzésekben és indúlatokban, úgy az embernek sajáttyában, a’ beszédben tudniillik és az okoskodásban is csak lassankínt nevekedik. Tudgyuk pedig rész szerint tapasztalásbúl, rész szerint^* hiteles tudósításokbúl, hogy az embert, ha magának hagyatik vagy rosszúl neveltetik, a’ szükség, a’ rossz szokás, vagy más akármellyféle mostohaság már palánta-növésére, már musculusainak éltető ingerére, már állati érzékenységeire, már meg emberi tehetségeire nézve úgy megronthattya, hogy soha belőle ép, igaz és tökélletes ember nem lehet; valamint hogy ellenben tudgyuk azt is, hogy mindezekben, ha el nem haggya magát, nagy tökélletességre emelkedhetik.

A’ rossz környűlállások úgy elronthattyák, hogy egész élete csupa vegyetátióbúl állyon, mint a’ palántáé, melly csak nő és szaporodik. Megmeg más környűlállások arra birhattyák, hogy érzékenységeit megfinomítván, olly élesen lásson, mint a’ hiúsz, minden legkisebb suhogást megválasszon vagy legalább meghallyon, mint a’ nyúl; a’ szaglás által a’ nyomokot megkülömböztesse, mint az eb, az illetés által a’ tárgyakot úgy kiösmerje, mint a’ szemetlen bogár, vagy az ízlés által az egésséges eledelt a’ mérgestűl úgy megválassza, mint akármellyik barom. Ide tartoznak mind ama’ mesterségek is, mellyek az érzékenységnek segítségére szolgálnak, mint példának okáért az üvegcsövek, mellyekkel kétség kivűl messzebb és jobban lát az ember, mint akármellyik állat.

Ismét más környűlállások arra vihetik, hogy indúlattyaiban és hajlandóságiban, akár jók legyenek akár rosszak, még az ollyan állatokot is megelőzze, mellyekben az efféle indúlatok és hajlandóságok mint fő tulajdonságok uralkodnak. Szelídebb lehet ő a’ galambnál, de dühösebb is a’ legkegyetlenebb tigrisnél. Csupa szeretetbűl úgy agyon apolgathattya gyermekeit, mint a’ majom az ő kölkeit, vagy hidegvérűségbűl úgy elhagyhattya, mint tojásait a’ béka, úgy felemésztheti, mint malacczait a’ sertés. Ravaszabb lehet a’ rókánál, eggyügyűebb a’ lúdnál, tűredelmesebb a’ szamárnál, kevélyebb a’ pávánál. Képes ő másokkal olly békében élni, mint a’ bárány, az idegen jószágot erőszakkal elragadni, mint a’ farkas, a’ tündöklő kicsinységek utánn esdekleni, mint a’ holló, az erőtlent megkimélleni, mint az oroszlyány.

Végtére pedig megmeg más környűlállások arra is ébreszthetik, hogy a’ mesterséges állatokot a’ tőlök tanúltt fortélyokban és készségekben messze felmúllya. Jobban tud ő szőni, ha akar, a’ póknál, szebb házat építeni a’ hódnál, okosabban lesni a’ macskánál, nyillal vagy ónnal bizonyosabban lőni a’ prédára rohanó sasnál.

A’ palánta tulajdonságokot nem külömben, mint az állati érzékenységeket, hajlandóságokot, indúlatokot és mesterséges készségeket úgy megfinomítani, hogy a’ tulajdonképen emberi tehetségeknek, avagy, hogy eggy szóba foglallyak mindent, a’ humanitásnak előmozdítására eszközök gyanánt szolgállyanak, nem csak dicséretes dolog, hanem az Istentől szívünkbe öntött kötelesség is. De ha ellenben azoknak finomításában úgy foglalatoskodnak, hogy az emberséget miattok elmulassuk, vagy velek még el is fojtsuk, akkor valóban a’ mennyivel felmúllyuk bennek az állatokot, annyival alacsonyabb és méltatlanabb alkotmányoknak tesszük magunkot akármellyik baromnál vagy élettelen szernél, melly igaz czéllyátúl, mellyre teremtetett, soha másra el nem fajúl.

Az emberi formában eddig a’ hasonlatosságokot visgáltuk meg a’ többi formákhoz. Ámde vannak benne szembetünő külömbségek is, mellyek azt még a’ nagy majomnak termetétűl is megválasztyák, a’ mellyekre tehát a’ nyomozó ész méltán úgy nézhet, mint bizonyos jeleire és mutatóira ama’ tulajdonságoknak, mellyek az embert minden egyéb alkotmánytúl megkülömböztetik.

Formánknak külső külömbségei között legszembetünőbb az, hogy az állatoknak termete fekvő, azaz: a’ földszínnel paralella, és így horizontális, akár hasonn csússzanak, akár lábakonn járjanak. A’ madárnak termete már nem egészen horizontális ugyan, mint a’ többi állatoké, mivel teste a’ földszínre nézve hajlott plánumot csinál; de az órra legalább ismét a’ föld felé görnyed le, mint a’ többi állatoknak a’ szája. Az embernek termete ellenben egyenes és a’ földszínre perpendicularis, ammint a’ Poéta már régen énekelte:

Azt ugyan, ha az igazat meg kell vallanom, nem merem állítani: hogy az ember a’ négykézlábonn való járást szinte azonkép meg nem szokhatná, mint a’ barmoknak akármellyik egyéb tulajdonságát, készségét vagy hajlandóságát. A’ gyermekek sokáig űzik e’ járást, sőt az egyenest még tanúlniok is kell. Tudgyuk azonnkívűl vagy tizenkettőig való példákbúl, mellyeket Linnéus, Martíni, a’ ki Buffont folytatta, és egynehány egyéb Irók előnkbe adnak, hogy az ollyan emberek, kik az erdei állatok közé jutván, elvadúltak, a’ négykézlábonn való járásban nagy előmeneteleket tettek, jóllehet meg kell vallani, hogy ezen példák nincsenek elegendőképen kinyomozva. Sőt mivel fejünk és hasunk egyéb testünknél valamivel előbbre kiáll, nem lehetetlen, hogy egész testünk is előre essen, mihelyt magunkot elhaggyuk, valaminthogy fejünk előre csüggedni szokott, mikor ülve szendergünk. A’ mi több, elég hiteles tudósításokbúl még azt is tudgyuk, hogy az ollyan emberben, a’ ki gyermekségétűl fogva csak négy lábonn járó állatokot látván, hasonló járáshoz szokik, még a’ testnek is sok tagjai úgy megváltoztattyák formáikot és proportioikot, ammint az efféle járás megkívánnya. A’ hiberniai gyermeknek, kit Tulpius lerajzolt, lapos homloka, magos nyakszirtye, tág és báránymódon bőgő torka, vastag és az ínyhez nőtt nyelve és befelé vontt szívgödre volt. Ámde azt ellenben tagadhatatlan valóságnak tartom, hogy az embernek, ha organizátióját tekíntyük, a’ két lábonn való egyenes járás szinte olly természetes tulajdonsága, jóllehet elfajúlván, a’ négy lábonn való mászást is megszokhattya; valamint ellenben a’ medvének és a’ majomnak a’ négy lábonn való járás, jóllehet a’ kettőnn valót is megtanúlhattyák.

A’ mi lábunk tudniillik erősebb és szélesebb, lábainknak hűvelyk újjai sokkal hosszabbak, sarkaink pedig öszve vannak függesztve talpainkkal. A’ járást előmozdító és az állást segítő musculusok is úgy vannak bennünk elrendelve, ammint az egyenes termet megkívánnya. Lábikránk nagyobb, medenczénk hátra, csipecsontyaink pedig szét vannak vonva; giríczünk egyenesebb, és mellyünk, melly tágasabb, különös fiókcsontok által van öszvekapcsolva vállainkkal. Kezeinkenn finom illetésű újjaink vannak, mellyek tehát nem arravalónak látszanak lenni, hogy rajtok mászkállyunk; nyakunknak musculussainn pedig úgy áll fejünk, hogy akármellyféle könnyen hajólhasson, mellynek tehát a’ horizontális helyheztetésre, ha négykézláb akarnánk járni, még elegendő alkalmassága sem volna.

A’ mit az emberi testnek épűlete nyilván mutatni látszik, azt a’ História is bizonyosnak teszi, mellynek tudósításaibúl kitetszik, hogy valamint a’ medvék és majmok a’ négy lábonn való járást mindeddig egészen el nem hagyhatták, úgy ahhoz ellenben az emberek nem szokhattak. Semmiféle nemzet nem volt még tudtunkra e’ földönn, melly négykézláb járt volna. Még a’ legvadabbak is kettőnn járnak, bármelly nagyon hasonlítsanak egyébaránt az életnek módgyára nézve az állatokhoz. Diodórusnak érzéketlen népei a’ többi mese alkotmányokkal eggyütt, mellyeket a’ régi és középkori Auctorok előnkbe adnak, mind két lábonn jártak. Ha pedig a’ négykézlábonn való járás az embernek természetében feküdne, ammint némelly, egyébkép nagy tekíntetű, Írók vitattyák, soha bizonnyára a’ kettőnn való olly közönséges nem lehetett volna, hogy amannak a’ hagyományokban legkisebb nyomát se lehessen többé feltalálni.

Mennyi fáradságban telt amaz egynehány elvadúltt embernek a’ mi táplálásunkhoz és életünk’ módgyához való szoktatása, kik csak egynehány esztendeig voltak a’ vad állatok között! Példája ennek ama’ vad leány, kit Campániában Songi körűl találtak, ’s kinek hűvelykújjai olly hosszúak és erősek voltak, hogy azokonn magát evetke gyanánt az eggyik fárúl a’ másikra lökte. Sebes futása nem volt járás, hanem inkább repűlő tipogás vagy csúszás, mellynél lábainak kicsiny de felette gyors lépéseit csak allig lehetett eszre venni. Szavának hangja magos de gyenge, kiáltása pedig átható és rettenetes volt. Tagjaiban végtére, noha teste, ammint sebes futása megmutatta, felette könnyű volt, szokatlan erő feküdt. Ezt tehát előbbeni táplálékjaitúl, úgymint a’ nyers és véres hústúl, az eleven halaktúl, a’ falevelektűl és a’ gyökerektűl olly nehéz volt elszoktatni, hogy minekutánna egynehányszor el akart szökni, végtére halálos betegségbe esett, mellybűl egyébkép ki sem gyógyúlhatott, hanem csak meleg vérnek itala által. Egéssége megtérvén, ’s lassankínt étkeinkhez szokván, fogai és körmei kiestek, bele és gyomra szörnyű fájdalmak köztt öszvevonódtak, száraz és vágyódó torka pedig megszűkűlt. Mikép legyen tehát lehetséges, magunkkal elhitetni, hogy az nemzet a’ négykézlábonn való járást elhagyván a’ kettőnn valóhoz szokott, ’s ez által még organizátiójában avvagy testének épűletében is nevezetes változásokot okozott légyen, a’ nélkűl hogy ennek legkisebb híre fennmaradott volna?

A’ külső formábúl nem ok nélkűl lehet gyanítani azt is, hogy az emberi testnek belső épűlete minden egyéb állatokétúl hasonlóképen külömbözik, a’ mit végtére az Anatomia világosan meg is mutat. Tyson Úr a’ nagy majomban, melly Orang-Utangnak neveztetik, negyvennyolcz tagot talált, mellyek az embernek tagjaihoz hasonlóbbak, mint az egyébféle majmokéhoz: de a’ többiekben, sőt még ezekben is, csak ugyan messzebb távozik e’ majom az embertűl, hogysem nemünkhöz, csak mint legalsó species is, tartozhasson. A’ legfőbb külömbségek közte és köztünk az agy velőben és a beszédnek szerszámaiban találtatnak, mellyre az Orang-Utang olly keveset képes, mint az okoskodásra.

Mint a’ vídám nap a’ reggeli gőzök közűl, olly derűltt homlokkal szaladt hozzám Uram Bátyám Kénkövinek e’ levelével:

Kedves Geczim! Most semmit sem írok egyebet, hanem hogy kedvedért én is poéta lettem. Nád lovadot választottam tárgyamnak. A’ minapi levéllel el nem küldhettem, mert még akkor nem volt egészen megcsinálva. Ha e’ hexametrumokkal kedvedet lelem, megelégszek magammal. Élly!

Jegyzésem nélkűl tudgya az Úr, Olvasó Uram! hogy a’ tanúltt emberek, kivált ha egyszersmind könyvszerzők is, legkönnyebben megsértődnek az által, ha valaki vélekedéseiktűl eltávozván, azt akarja a’ világnak megmutatni, hogy náloknál többet tud arrúl, a’ mirűl írnak. Ez már egyszer a’ tanúltt embereknek leggyengébb oldalok, legmélyebb nyavalyájok, mellybűl ki nem gyógyíthattya őköt egyéb a’ bölcsességnél, mellynek fő tulajdonsága az, hogy a’ külömbféle vélekedéseket eggyenlő tolerantziával megszenvedi.

Én ugyan sem a’ tanúltt emberek közé sem a’ könyvszerzők közé nem számlálom magamat, mint biografus; de még sem szívelhetem el azt a’ nevetlen levelet, mellyel magyarságomot Uram Bátyámnak biografiájában megtámadták azért, mivel az ik silabával végződő verbumokot nem úgy conjugálom, ammint Íróinknak nagy része szokta. Ama’ jó portió gőggel megvegyített haragocska, mellyre akaratom ellen felbuzdúltam, nagy reménységet adott nekem arra, hogy üdővel a’ tanúltt embereknek fejetlen azaz: acephalus respublikájában nagy bajnok lehetek, ha egyszer a’ csendes tolerantziának édes igáját nyakamrúl lerázhatom. Most még erre képes nem lévén, csak azt cselekedtem, a’ mit cselekedhettem. Elmentem tudnillik eggy Filologusunkhoz, a’ ki életének huszoneggy esztendeit a’ magyar Nyelvnek grammatikabéli és syntaxisbéli kidolgozására szánta, és arra kértem, hogy közöllye velem amaz okait, mellyek őtet arra bírták, hogy az említett ik verbumokot ne úgy conjugállya, mint sok Íróink szokták. Megcselekedte, sőt még azt is megengedte, hogy azokot e’ Könyvecskében kiadhassam annyival is inkább, mivel az ő magyar grammatikája németűl van írva. Ezeket tehát, mint apologyiámot ide terjesztem.

A’ köz nép imitt amott nem csak a’ neutrumokban, mellyek ik silabával végződnek, hanem még az activumokban is a’ határatlan imperativusnak harmadik személlyét ék silabával formállya, talán azért, hogy parancsolattyának vagy kérésének az éles hangú é által annál nagyobb hathatósságot adgyon.

Vigyázzék kend, hogy a’ kerék abba a’ fába meg ne ütközzék, vagy meg ne akadgyék. Adgyék kend eggy kis kenyeret! a’ reguláris vigyázzon, ütközzön, akadgyon, adgyon imperatívusok helyett.

Ez mindazáltal még a’ köz népnél sem^* mindenütt járatos. Sőt ugyanazon^* tájékokban, a’ hol az ék silabával való imperatívust szeretik^*, nem egészen ösmeretlen az on, en, ön silabával való is az ollyan verbumokban, mellyekkel a’ köz emberek ritkábban élnek. A’ Tisza mellett a’ Szolnoki környékben az ék imperativussal a’ köz nép annyira^* nem él, hogy a’ szokott köszönésben még a’ dicsértetik verbumnak is, noha passivum, en imperativust ád: dicsértessen a’ Jézus Krisztus!

A’ Filologyia semmiféle nemzetnél fel nem ébredhetvén hamarább, hanem csak minekutánna a’ nyelvnek cultúrája bizonyos magosságra emelkedett, nem csuda valóban, hogy a’ régi magyar Írók, kik magyar Filologusok nem lehettek, már az ék, már az on, en, ön imperativussal éltek. Ők többnyire csak ama’ tárgyakba merűlvén, mellyekrűl írtak, nem tartották méltónak, hogy a’ nyelvnek grammatikabéli hibáirúl szorgalmatoskodgyanak; és még azok is, a’ kik szebben akartak magyarúl írni, a’ nyelvnek szépségét nem annak helyességében, hanem az akkori európának^* közönséges szokása szerint, duzmadozó czikornyáiban keresték.

Nehéz meghatározni, ha vallyon az ék silabával formáltt hibás harmadik személybűl tá-madt-e az Íróknak ama’ vélekedése: hogy az első személyeket, mellyek a’ többi módokban és üdőkben is többnyire k betűvel formáltatnak, mint: írok, írék, írnék, írjak, de ezen zavarás által harmadik személyeknek tetettek, a’ mutató formának határozott suffixumával, úgymint az m betűvel kell megkülömböztetni? avvagy ha e’^* második hiba nem támadt-e az Íróknál olly móddal, a’ minővel az ék silabával való hibás harmadik személy a’ köz népnél?Avvagy végtére, ha ezt a’ hibát nem kell-e inkább a’ régi Íróknak szorgalmatlanságábúl eredettnek hinni, kik a’ nyelvnek efféle csorbaságait fontos tárgyaikhoz képest, mellyekrűl írtak, kicsinységeknek tartották. Hogy e’ három eset közűl eggyik sem volt lehetetlen, könnyen átláthattyuk, ha ama’ két nagy valóságra megemlékezünk: hogy az eleven nyelvek nem csak a’ közönséges társalkodásokban, hanem még a’ könyvekben is naponkint újjabb és újjabb változásokot szenvednek, és hogy a’ vak követés ama’ tulajdonságok közé tartozik, mellyek az emberi természetet characterizállyák.

Azonban, bármelly bizonytalan legyen is e’ hibának eredete, az ellenben tagadhatatlan, hogy az Íróknál még az ik silabával végződő^* neutrumokban és passivumokban is valamint a’ harmadik imperativust már ék, már meg on, en, ön silabával, úgy az első személyeket^* is már m már k betűvel talállyuk. Lexicographussainkrúl leginkább lehetne gondolnunk, hogy e’ kérdésnek megválasztására az első és harmadik személyeket szorgalmatosabban feljegyezték. De valamint fáradságaikot, a’ régi Poétáknak és egyéb Könyvszerzőknek munkáival eggyütt, még mint Filologus is tisztelem és böcsűlöm azért, mivel számtalan gyökérszókot és beszéd módokot fenntartottak, mellyek nálok nélkűl elvesztek volna, úgy azt is, hogy az említett első és harmadik személyeknek meghatározásában gondatlanok voltak, kész vagyok én nekik megbocsátani.^* Valamint a’ többi Íróknak czéllya nem az írásnak helyessége, hanem tárgyaiknak velős kidolgozása volt; úgy a’ Lexicographusok’ szándéka nem oda ment, hogy magyar Dictionáriumot és Phraseologyiát készítsenek, hanem hogy a’ deák nyelvet, melly akkorában a’ göröggel a’ cultúrának eggyetlen eggy forrása volt, a’ magyarokkal jobban megösmertessék. Senki sem írt közűlök magyar, hanem csak deák Lexicont, és a’^* vocabuláriumok, mellyek Lexiconnyaikhoz vannak függesztve, csak ama’ magyar szókot foglallyák magokban, mellyek mint deák significátumok a’ Lexiconokban találtatnak.

Hogy ezt megmutassam, elő adom én itt Páríz Pápai magyar vocabuláriumjának, melly Nagyszombatban 1762 közre bocsátatott, fő hibáit, azzal az emlékeztetéssel, hogy Páriz Pápai, saját vallása szerint, Molnár Dictionáriumát megjobbította és megöregbítette.

a) A’ magyar vocabuláriumokban és Lexiconokban a’ verbumoknak gyökereit kellene igazság szerint feljegyezni, azaz: az indicativus praesensnek határatlan és singuláris személlyét, mint: áld, íz, alszik, altat ’s a’ t. Páriz Pápaiban pedig már az első határatlan személyeket talállyuk, mint: abárlok, ábrázolok, már az első mutató személyeket, mint: abrontsozom, adósítom; már az infinitívusokot, mint: ábrázolni, ágaskodni, ágazni; a’ mibűl azt lehet gyanítani, hogy Molnár és Páriz Pápai e’ szókot már deák Lexiconbúl fordították, hol az első személyek szoktak állani, már németbűl; mellyben az infinitivusok vannak feljegyezve.

b) Az activumoknak többnyire mutató első személlyeit láttyuk e’ vocabuláriumban, talán, hogy activitássokot annyival jobban^*szembe tüntessék; de az utánnok álló deák significátumok helytelenek azért, mivel accusativus nélkűl állanak: abrontsozom, vieo; adósítom, aere alieno intrico; adom tanátsúl, suadeo; aggatom, subnecto. E’ mutató személyeket igy kellett volna deákúl kitenni: vieo id, aere alieno eum intrico; suadeo id, subnecto id, vagy az előbbeni deák verbumokot accusativusok nélkűl magyarúl imígy: abrontsozok, tanátsúl adok, adósítok, aggatok. E’ hiba a’ deák Lexiconban is számtalanszor elő jön, mint e’ szóknál: abalieno: elidegenítem; abbrevio: megrövidítem; abdico, megvetem, letészem ’s a’ t. a’ mibűl azt merem kihozni, hogy ezen Auctorok, a’ magyar conjugátiónak kétféle formáját, úgymint a’ határatlant és a’ mutatót, a’ köz beszédben ugyan szokásbúl megtartották, valamint még a’ köz ember is megtartya, de munkáikban elegendőképen, azaz: cum reflexione philologica, meg nem külömböztették; a’ mi magányos és izolált szóknál valóban nehéz is volt. Nem csuda tehát, ha még a’ neutrumoknak első személlyeit is sokszor m betűvel adták, mint eltávozom, eszre nem vévén, hogy a’ neutrum, mikor vele neutraliter élünk, a’ mutató formát fel nem veheti, mivel accusativust nem régálhat.

c) A jelenvaló kérdésnek megválasztására e’ vocabuláriumban legfontosabb jelenés az, hogy benne még az ik silabával végződő verbumoknak is már határatlan már mutató első személlyei, már infinitivussai állanak, éppen olly vegyest mint az activumoké.

1^ör látni infinitivusokot, mint: ágaskodni, ágazni, aggódni ’s a’ t, mellyeknek gyökerei: ágaskodik, ágazik, aggódik. Különös e’ vocabuláriumban a’ jelenés a’ következendő két verbummal: ezen infinitivus utánn tudnillik ágazni, alább ezen első személy találtatik ágazom; ezen infinitivus utánn pedig bagozni ismét alább ezen első személy bagzok; jóllehet mind a’ kettő ik silabával végződik az anyaszóban; ágazik vagy ágzik, bagozik vagy bagzik. E’ jelenés Molnár’ Dictionáriumában is megvan, melly Nóribergában 1708 nyomtattatott.

2^or Látni az ik silabával végződő verbumoknak mutató m betűvel formáltt első személlyeit, mint: adakozom, ágazom, agyarkodom, mellyeknek gyökerei: adakozik, ágazik, agyarkodik.

3^or De látni ám az^*efféle neutrumoknak határatlan k betűvel formáltt első személlyeit is, mint: akadozok, alá hajlok, alá hajolok, alá úszok, álmodok, álmodozok, által úszok, aszok, befolyok, bemászok, betsúszok, bomlok, dagadozok, elfolyok, elhajlok, elomlok, eloszlok, elromlok, elől úszok, elől mászok ’s a’ t, mellyeknek gyökerei: akadozik, hajlik, úszik, álmodik, álmodozik, aszik, folyik, mászik, tsúszik, bomlik, dagadozik, omlik, oszlik, romlik ’s a’ t. Kívánhat-e valaki ennél világosabb próbát? Molnárnak felyebb említett Dictionáriumában e’ verbumok k suffixummal éppen olly rendben állanak, mint Páriz Pápaiban, és Molnár honnan szedegette volna azokot öszve, hanem a’ nálánál régiebb Auctorocbúl, vagy legalább az akkori eleven magyar nyelvbűl?

Így lévén a’ dolog, az újjabb magyar Írók pedig azt elegendőképen meg nem rostálván, miért adnak a’ régiebbek az ik silabával végződő neutrumoknak és passivumoknak már k, már m suffixummal formáltt első személyt? Könnyen vették a’ Dolgot, és az effélékben a’ k betűvel csináltt első személyt populárisnak, alacsonynak, rossznak declarálták. Mert a’ köz nép a’ k suffixumot a’ neutrumokban szereti: iszok, eszek, alszok, dolgozok, a’ Passivumokkal pedig, mellyek nyelvünkben a’ deák utánn csak későbben támadtak, vagy soha sem vagy felette ritkán él. Ezen hibás declaratio még nagyobb hibákot vont maga utánn. Azt akarták tudnillik velünk elhitetni, hogy az ik silabának a’ kedvéért a’ többi harmadik személyeket is k betűvel kell formálni, pedig úgy, ammint magok mondgyák, hogy az ik silaba a’ reguláris suffixummal, ha vocálissal végződik, öszve olvasztasson. Így támadt e’ reguláris harmadik személyekbűl haboza és ütköze először habozaik, ütközeik, azutánn pedig az öszveolvasztás által: habozék, ütközék. Egész nyelvünkben hasonló öszveolvasztást nem találni! A’ hol pedig vocálist nem lelnek, oda az egész ék^* silabát teszik. Így támadtak a’ következendő harmadik személyek a’ regulárisokbúl:

Az újjak........................................................................................................................................................................... A regulárisok

habozék, ütközék...................................................................................................................................................... haboza, ütköze

haboznék, ütköznék ............................................................................................................................................... habozna, ütközne

habozandanék, ütközendenék........................................................................................................................... habzandana, ütközendene

habozzék, ütközzék................................................................................................................................................. habozzon, ütközzön

habzandgyék, ütközendgyék............................................................................................................................. habzandgyon, ütközendgyen

Mivel pedig ezen ék végzéseknek legnagyobb része első személyeket tesz a’ többi verbumokban, szükségesnek itélték ugyanezen Írók, hogy az^* ik silabával végződő neutrumokban az első személyek m suffixummal formáltassanak. Eszre nem vették ők, hogy a’ régi Írók, kiknek tekíntete utánn magokot indúlni gondolták, sokszor még az ollyan neutrumnak is adtak mutató suffixumot, melly ik silaba nélkűl szűkölködik. Olly annyira nem gondoltak ők a’ nyelvnek helyességével. Illyen e’ szó Páriz Pápaiban: ebédlem, mellynek anyaszava ebédel, ’s melly ebédlek helyett jónak senkitűl sem tartatik. Így támadtak elvégre a’ regulárisok helyett a’ következendő első személyek.

habozom, ütközöm.................................................................................................................................................. habozok, ütközök

habozám, ütközém................................................................................................................................................... habozék, ütközék

haboznám, ütközném.............................................................................................................................................. haboznék, ütköznék

habzandanám, ütközendeném........................................................................................................................... habozandanék, ütközendenék

habozzam, ütközzem............................................................................................................................................... habozzak, ütközzek

habzandgyam, ütközendgyem........................................................................................................................... habzandgyak, ütközendgyek

A’ harmadik és első személyeknek illyen zavarását én helyben nem hagyhatom, és azt állítom, hogy még az ik silabával végződő neutromokot is a’ passivumokkal együtt úgy kell conjugálni, mint az activumokot, mikor mellettek határozott accusativus nincsen. Okaim ezek.

Először. Azt ugyan nem tagadom, hogy a’ köz nép némelly helyekenn az ék silabával formáltt imperativust szereti: habozzék, ütközzék, adgyék, akadgyék, kellyék; de a’ mi a’ többi harmadik személyeket illeti, bizonyos, hogy a’ köz nép az imperfectummal nem él, és így habozék, ütközék őnálla szintolly ösmeretlen, mint haboza, ütköze; bizonyos tovább, hogy a’ köz nép a’ futurumokot: habzandanék és^* habzandgyék vagy^* habzandana és habzandgyon nem ösmeri, és hogy az efféle futurumokkal még magok is az Írók soha sem vagy felette ritkán élnek; sőt az is elég bizonyos, hogy az optativusban haboznék csak némelly Tudósoktúl mondatik habozna helyett. A’ mi ellenben a’ k betűvel formáltt első személyt illeti, hogy azzal a’^* köz nép örömest éleszek, iszok, alszok, dolgozok, ’s a’ t. senki sem tagadhattya. Világos tehát, hogy ezt a’ kérdést a’ közönséges szokásbúl megválasztani nem lehet.

Mivel tovább a’ régi magyar Írók, ammint már fellyebb megmutattam, minda’ kétféle harmadik és első személyekkel éldegélnek, ezeknek tekíntetét sem választhattyuk bírónak e’ pörben.

Kénytelenek vagyunk tehát az analogyiához folyamodni, melly a’ közönséges szokással felér. Mert hogy péld. oká. a’ magyar dativus a, o, u utánn mindég nak, e utánn pedig nek ezt a’ nemzet nem tette egyébkép törvénynek, hanem a’ közönséges szokás által, melly az eggyenlő szókkal elejétűl fogva eggyenlőképen bánik. Az analogyia pedig azt kívánnya, hogy nem csak az activumokban, hanem számtalan neutrumokban is, mikor^*velek active élünk, az első határatlan személyt k betűvel, a’ mutatót pedig m suffixummal formállyuk, az eggy perfectumot kivévén, úgymint:

gyűlölök, gyűlölék, (gyűlöltem) gyűlölendek^*, gyűlölnék, gyűlölendenék, gyűlöllyek,

gyűlölendgyek.

gyűlölöm, gyűlölém, gyűlöltem, gyűlölendem^* , gyűlölném, gyűlölendeném, gyűlöllyem,

gyűlölendgyem.

Minek kellene tehát ezen olly közönséges törvénytűl csak némelly verbumokban eltávoznunk egynehány Íróknak vélekedése miatt, melly bár mennyi okokkal és tekíntetekkel támogattasson, bizonyos és tagadhatatlan valósággá csak még sem lehet? Kivált, a’ mit ezen Íróknak jól szivekre kellene venniek, kivált, minekutánna bizonyos, hogy minket, mikor az ik silabával végződő verbumokot tökélletesen úgy conjugállyuk, mint az activumokot, az egész nemzet megért, és beszédünknek egész foglalattyára nézve jobban megért, mintsem ha a’ conjugátiónak közönséges törvénnyétűl eltávozunk. Példának okáért.

Mikor én azt hallom valakitűl: elalszom, nekem jusom van e’ verbumnál határozott accusativust keresni, valamint ezeknél eltemetem, megírom határozott^* accusativusnak kell mindenkor állani. Erre való nézve mondgyuk: elalszom az ebédet, a’ vocsorát ’s a’ t. De ha én ellenben azt mondom: elalszok, senki sem érthet alatta egyebet, hanem a’ mit a’ deák ezen igével mond: obdormio.

Mikor én e’ szókot hallom:^* haboznék, aludnék, innék, ennék, dolgoznék, jusom van azokot mind első személyeknek vennem, mivel a’ többi activumoknak és neutrumoknak első személlyeik is ék silabával végződnek: innék, fagynék, búsúlnék, nőnék. De ha én ezeket első személyeknek vévén a’^*harmadik személyeket így^* mondom: habozna, aludna, inna, enne, dolgozna, minden magyar tökélletesen megért. Ezt lehet mondani a’ többi első és harmadik személyekrűl is.

Legalább azt tehát senki sem tagadhattya, hogy a’ tökélletesebb értelemnek okáért tellyességgel nem szükséges az ik silabával végződő^* verbumokot az eggyetlen eggy reguláris conjugátiónak törvénnyei alól kivenni. Ha pedig ez nem szükséges, még ama’ közönséges regula is azonnal az én részemhez áll: hogy a’ nyelvekben az exceptiókot, mellyek még akkor is mikor egészen helyesek, hasonlók lévén a’ fáknak görcseihez és gyümölcstelen^* csemetéihez, csak rendetlenséget okoznak, soha sem kell fontos^* ok nélkűl megszaporítani, mivel a’^* nyelv annál tisztább és tökélletesebb, mennél kevesebb exceptiói vannak.

Másodszor. A’ legfőbb és talán eggyetlen eggy ok, mellyre az ik silabával végződő verbumok’ számára csináltt exceptiók építetnek, az, hogy ezen ik silabát a’ többi harmadik személyekben is meg kell, legalább felolvasztva, tartani. De hogy ezen ok sükeretlen, ki fog tetszeni a’ következendő jegyzésekbűl.

a) Az ik silaba a’ neutrumokban és passivumokban csak ollyan paragogica, mint ën, on e’^* szókban: hiszën, mëgyën, ezën, azon; vagy mint an, en e’ szókban: ollyan, illyen. Élednek ezek a’ szótúl azonnal, mihelyt hozzá formativa^*vagy inflexio ragasztatik, mint: hiszek, hites, megyek, mehet, ezek, azok (nem pedig ezeknek, azoknak) ehhez, ahhoz (nem pedig ezenhez, azonhoz).

Amaz eggy pár casus: azontúl, azonnal, ezentűl, valamint amaz exceptio is, melly szerint ollyan, és illyen paragogica silabájokkal eggyütt declináltatik: ollyanhoz, ollyanok, illyenre, illyenek ’s a’ t. az imént állított fő regulát meg nem ronthattyák. Mert azontúl, ezentűl, azonnal szintollyan Adverbiumok, mint számtalan egyebek, mellyek declinátióbéli suffixumokkal formáltatnak: reggel, ellenben, jártában, reptében, többnyire ’s a’ t. Ha pedig az ollyan és illyen szókra szolgáló exceptiót regulának akarnánk tenni, az következne, hogy valamint ezekben az an és en paragogica declináltatik, úgy az ik silabát is conjugálni kellene, melly ezekben p. o. e’ verbum esik illy személyeket adna az indicativus praesensben: esikel, esikek, esiknek, esikkel, esikünk ezek helyett: esel, esek, esnek, estek, esünk.

Már most igy okoskodok. Az ik silabának semmi influxussa nincsen a’ második és első személyekre, mellyekben minden helyrehozás nélkűl elhagyatik, mint: esek, esel, esünk, estek. Nincs influxussa a’ plurálisnak harmadik személlyeire is, mert ezek még az ik silabával végződő verbumokban is regulárisok: esnek, estenek, esnének ’s a’ t. Nincs influxussa, a’ mit jól eszre kell venni, az új anyaszóknak harmadik személlyeire, mint: eshet, habozhat, ütközhet, illet, eseng, esdegél, mászdogál, mászkál, mellyeknek gyökerei: esik, habozik, ütközik, illik, mászik, jóllehet ezen személyekre az ik silabának leghamarább lehetne jussa, mivel eshet, habozhat, ütközhet a’ conjugátióra nézve szintollyan törzsökszavak, mint esik, habozik, ütközik. Többet mondok! Nincs influxussa a’ perfectumnak harmadik személlyére is, mert ezt valamennyi magyar még az ik silabával végződő verbumokban is t betűvel formállya: esett, evett, ivott, habozott, ütközött. Miért kellene tehát éppen csak az optativus és imperativus praesensnek harmadik személlyeire influxussának lenni? Az and, end silabával formáltt futurumok újjabbak és szokatlanabbak, hogysem e’ kérdésben a’ mérő sörpenyőknek eggyikét vagy másikát lenyomhatnák. E’ futurum tudnillik a’ deák andus, a, um, endus, a, um inflexiókbúl támadt^*. De még ezen futurumok is ellehetnek ik nélkűl: esend, habzand, ütközend, ’s a’ t, kivévén a’ passivumokot, mellyek hasonlóképen új leleményeki a’ minek oka az lehet, hogy az ik silaba magában impersonalitást foglal.

Énelőttem tudnillik nagyon hihető, hogy az ik silaba, valamint a’ többi paragogicák is, azért adatott elejénte az eggy silabábúl álló neutrumokhoz, hogy ezeknek gyenge hangjait oszlopollyák, mikor^* velek Eleink impersonaliter éltek, mint: esik, illik, válik, tetszik ’s a’ t. üdővel^* számtalan egyéb és hosszabb neutrumokhoz is kezdett függesztetni, azért mivel e’ neutrumokkal impersonaliter lehet élni. De kivált, ha e’ neutrumokot magányosan mondgyuk, mint a’ Lexiconokban állanak, olly impersonalitást foglalnak magokban, hogy ik nélkűl el sem lehetnek. El nem kell itt felejteni, hogy a’ magyar neutrumok többfélék. Vannak, mellyek egyszersmind activumok is lehetnek, mint: eszik, iszik; vannak, mellyek szenvedést jelentenek, mint: aggódik; vannak, mellyek tehetséget jelentenek, mint: agyarkodik, ’s a’ t.

b) Az ollyan neutrumok, mellyekkel active is élhetünk, mint: szaladgy, mert megesz a’ kutya; megisz egyszerre eggy icczét; elaludta az ebédet; valamint ama’ számtalan neutrumok is, mellyekkel reciproce élhetünk, mint: agyon esi, gondolkodgya, szomorkodgya, habozza, kételkedi magát ’s a’ t, a’ conjugátiónak minda’ kétféle formáját felvehetik, éppen úgy, mint az activumok. Példának okáért:

A’ határatlan forma.............................................................................................................................................. A’ mutató forma

Bort iszik.................................................................................................................................................................... Saját borát issza.

bort iszol................................................................................................................................................................... saját borodot iszod.

bort iszok...............................................,.................................................................................................................. saját boromot iszom.

bort isznak................................................................................................................................................................ saját borokot isszák.

bort isztok................................................................................................................................................................. saját bortokot isszátok.

bort iszunk................................................................................................................................................................ saját borunkot isszuk.

gondolkodik............................................................................................................................................................ agyon gondolkodgya magát

gondolkodsz........................................................................................................................................................... agyon gondolkodod magadot

gondolkodok.......................................................................................................................................................... agyon gondolkodom magamot

gondolkodnék........................................................................................................................................................ agyon gondolkodnám magamot^*

gondolkodgyak...................................................................................................................................................... agyon gondolkodgyam magamot

Ez így lévén, emlékezzünk meg arrúl az igazságrúl, hogy a’ magyar conjugátiónak mutató suffixumai olly annyira kívánnak accusativust, hogy ezt sokszor még ki is pótollyák, mint ebben a’ mondásban: a’ várrúl parancsolatot vettek a’ katonák, hogy ostromollyák, hol az utólsó verbum ezen accusativust foglallya magában: a’ várat, vagy azt^*; mert deákúl így kell az említett propositiot mondanom: de arce mandatum acceperunt milites, ut eam oppugnent.

Ama’ számtalan neutrumokban tehát, mellyek a’ mutató formát felvehetik, az első személyek, mihelyt m betűvel formáltatnak, szükségképen accusativusra mutatnak. Illyenek: iszom, eszem, alszom, gondolkodom ’s a’ t. Nem jobb-e tehát, ha ezekben is megtartyuk a’ conjugatióbéli kétféle formának külömbségét, mint az activumokban? Ezt még a passivumokrúl is kell érteni; mivel nálunk a’ factitivumoktúl nem külömböznek. A’ szentek közé számláltatok: sanctiv adnumerar; a’ szentek közé számláltatom: sanctis (eum vel eam, vel eos, vel eas) adnumerari curo.

Ezen okoskodás ellen nem lehet a’ perfectumnak első személlyét állítani, melly az egész nemzetnél mid a’ két formában m betűvel formáltatik: a’ szentek közé számláltattam: sanctis adnumeratus sum, vel (eum) adnumerari curani. Mert nagy külömbség van ám a’ közönséges szokás köztt, melly a’ nyelvnek legfőbb bírája, és egynehány Íróknak exceptiója között, kik elegendő ok nélkűl akarnak a’ fő regulárúl eltávozni.

Magok azon Írók, kik az ik silabával végződő verbumok’ számára e’ nyelvzavarító exceptiókot csinállyák, nem képesek, akármit csinállyanak, tökélletesen meghatározni, mellyik verbumokhoz kell ik silabát függeszteni, ’s mellyekhez nem? Némellyek közűlök így írnak: virágoz, dohányoz, külömböz, hadakoz, eshet, alhat, esküdhet, fekhet ’s a’ t, mások pedig így: virágozik, dohányozik, külömbözik, hadakozik, eshetik, alhatik, esküdhetik, fekhetik, ’s a’ t. Kitetszik tehát, hogy az ik silabával végződő verbumok’ számára tett exceptióik még e’ részrűl is homokra vannak építve.

Némellyek azt akarják velünk elhitetni, hogy ők ezen exceptiókot az ethymologyiábúl^* származtattyák, ’s a’ conjugátióbéli suffixumoknak eredeteit olly pártos finomsággal nyomozzák, hogy az ethymologyiának súgárai egészen az ő részekre fényleni lássanak. De meg kell ám itt az igaz fényt a’ mocsárba vezető ál tüzektűl külömböztetni. <Az igaz ethymologyia ki nem terjed nyomozásaiban egyéb tárgyakra, hanem a’ néma vagy eleven gyökereknek, a’ formativáktúl, inflexióktúl, epentetikáktúl, eufonikáktúl^*, és praefixumoktúl való megválasztására; és e’ munkájában, ha az analogyiátúl vezéreltetik, soha sem hibázhat. De mihelyt a’ gyökérszóknak, formativáknak és inflexióknak eredeteit kezdi nyomozni, munkái azonnal csak bizonytalan hypothesisek, elmefuttatások, enyelgések. Azért nevezte Otrokocsink is efféle nyomozásait Lusus ethymologici, ethymologyiabéli játkoknak.

Mikor nekem valaki azt mondgya, hogy e’ personális pronomeneknek: én, te, ő, mink, tik, ők cásussaibúl támadtak a’ declinátióbéli suffixumok, úgymint e’ szókbúl: nekem, neked, neki, a’ dativus nak, nek; ezekbűl: hozzám, hozzád, hozzá: a’ suffixum hoz, hez, höz, ezekbűl: tőlem, tőled, tőle az ablativus tól, től, vagy a’ Tiszamelléki túl, tűl; vagy mikor azt állíttya: hogy e’ pronomenekbűl: enyém, tiéd, övé, miénk, tiétek, övék támadtak a’ birtokbéli suffixumok: m, d, a vagy e, nk, tok vagy tek vagy tök és ok, mint: házam, házad, háza ’s a’ t; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, hogy inkább a’ declinátióbéli és birtokbéli suffixumokbúl támadtak az említett pronomenek és állításomnak még eggy kis okát is adom: mert a’ pronomenek minden nyelvben nem egyebek lévén, hanem csak a neveknek helytartói, világos, hogy declinált^* vagy birtokbéli suffixumokkal construáltt neveknek előbb kellett a’ világra jönni, mint helytartóiknak.^*

Ha velem azt akarja valaki elhitetni, hogy a’ conjugátiónak mutató suffixumai m, d, a vagy i, és a’ plurálisban uk vagy ük, átok vagy itek, ák vagy ik a’ birtokbéli suffixumokbúl m, d, a vagy e, nk, tok, tek, tök, ok ’s a’ t. támadtak; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, mellynek ismét eggy ki okát is adhatom: mert valamennyi nyelvekben, de kivált a’ napkeletiekben hamarább voltak verbumok és így conjugátiók is, mint nevek és declinátiók. Lásd errűl Herder’ munkáját: Abhandlung über den Ursprung der Sprache. 3. Abschnit, V. n. 1. Innen van, hogy a’ magyar originális neveknek felette nagy része participiumokbúl áll, mint: temető, építő, törő, bíró, sarló, tarló, fogó, ásó, függő, evező, csengető ’s a’ t. Innen van, hogy kevesebb irreguláris verbumaink vannak, mint neveink, és hogy még az irreguláris verbumok között is találtatik rend, melly nélkűl az irreguláris nevek, mellyeknek nagy része idegen nyelvekbűl kölcsönözött, nagyon szűkölködnek. Innen van, hogy a’ verbumoknak mutató formája, semmi exceptiókot nem szenved: taníttya, veri, tanítod, vered, taníttyuk, verjük ’s a’ t; a’ neveknek birtokbéli suffixumai pedig: háza, házad, házam ’s a’ t. rendbeszedhetetlen exceptiók alá vannak vetve.

Ha valaki azt mondgya, hogy a’ conjugátiónak reguláris inflexiói a’ van verbumbúl vannak kölcsönözve vagy éppen öszveolvasztva; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, és ennek ismét eggy kis okát is adom: mert a’ létnek, existentiának idéája olly annyira metaphysica, hogy én a’ van verbumot később leleménynek tartom ezeknél: eszik, iszik, alszik, fekszik, szalad, fut, áll ’s a’ t.^*

Ha végtére valaki a’ következendő és hasonló haszontalanságokot akarja velem elhitetni: hogy e’ név szív a’ szí verbumbúl származott, mivel a’ szív a’ vért magához szíjja; a’ szügy e’ szóbúl szív éppen úgy, mint fagy, tölgy, elegy ezekbűl fa, töl, el; szűl a’ megrövidített szívűl verbumbúl, mivel az anyák azt szokták gyermekeikrűl mondani, hogy szíveikbűl szakadtak; szűz e’ szóbúl szív vagy szű, valamint méz és fűz ezekbűl méh és fű, mivel a’ szűz’ szívében tisztaságnak kell lenni, vagy^* mivel benne mások iránt, és másokban őiránta a’ szív munkálkodik ’s a’ t; akkor én valóban csak mosolygással felelhetem azt, a’ mit eggy régi Bölcs eggy igen hosszú Dissertátiója utánn mondott. Öszveszedte ő ebben nagy munkával az okokot, mellyekkel ama’ kérdésre megfelelhessen: miért nem fél a’ csikó a’ farkastúl^* olly nagyon, mint a’ ló? ’s minekutánna egész erudítióját kimerítette, azt teszi utána: sed hoc forte non est verum; de ez talán nem is igaz.

Legrégiebb Eleink, kik nyelvünköt építeni kezdették, bizonnyára sem anatomusok, sem psychologusok, sem physicusok, sem metaphysicusok, sem moralisták sem philologusok nem^* voltak, és én eggyetlen eggy nyelvet sem tudok a’ világonn, mellynek első fundamentumait philosophusok vetették volna. A’ képzés hasonlatosságokot keresvén a’ tárgyak hangjaiban vagy mozgásaiban, lassanlassan^* szülte az igéket, neveket, és szókot. Ama’ vak ösztön, melly minket hasonló esetekben hasonló cselekedetekre vezérel, arra birta az embert, hogy az igékkel, nevekkel és szókkal is a’ hasonló esetekben hasonló módon bánnyon; és innen támadtak a’ conjugátiók, declinátiók, és végtére a’ gyökérszókbúl való formátiók is. A’ hasonlatosságnak e’ törvénnyét már most analogyiának nevezzük. Az ethymologyia^* csak a’^* nyelvépűletnek részecskéit szedi szét a’ végbűl, hogy kitanúlhassa, micsoda renddel rakta azokot öszve az analogyia. Az eufonia pedig csak annyit szépít, a’ mennyit az analogyia szépíteni^* enged.>^*

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre, az öreg Gróf Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a’ te eggyügyű és gyönyörködtető szépségeidnek csak eggyikét se idomatlanítsa meg a’ szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világonn senki sem szentel neked oltárt, szentelek én itt eggyet e’ kies magányosságban. Itt választok magamnak a’ te öledben lakást, távúl azoktúl a’ szörnyetektűl, a’ kik magokot embereknek nevezik.

Így szóllott a’ Gróf, ’s ledőlvén eggy hantos halomra eggy régi tölgynek árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki eggy lepke utánn szaladozott, melly körűlötte repdesvén, minekutánna eggy darabig már ide, már amoda csalta maga utánn, végtére sebesen felemelkedett, ’s a’ hegyek közé eltünt. Utánna nézvén komor tekíntettel eggy üdeig a’ gyermek, azutánn attyához fordúlt, ’s kis kezével arra mutatván, a’ merre a’ lepke elrepűlt, annak a’ kis madárnak, mondá, nincs esze!

Ollyanok a’ világnak örömei, mondá az attya. Körűlöttünk lebegnek szüntelen’, már erre vonnak bennünköt magok utánn, már meg’ amarra, ’s mikor utánnok kapunk, elenyésznek, ’s elhagynak bennünköt minden reménység nélkűl.

Meredtt szemmel hallgatta attyát a’ gyermek, ’s azt gondolta magában, hogy csak megfogná ő még is azt a’ kis madarat, ha vissza jönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag Gróf létére, nagyon szerencsétlen ember volt. Baráttyai megcsalták, eggyenes-szívűségével tudta nélkűl némelly alacsonyságokra visszaélvén. Eggy szerencsétlen, kit ő a’ nyomorúságnak iszonyú méllyébűl feleségestűl gyermekestűl kiragadott, hamis hitet tett le ellene, ’s csak eggy hajszálonn múlt, hogy jótévőjét böcsűletétűl és minden jószágátúl meg nem fosztotta. Testvér öccse, kit fia gyanánt szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdtt ellenség gyanánt dolgozott czinkos társaival végső romlásánn. Elkeseredvén tehát, letette ragyogó tisztségét, ’s jószágára költözvén, eggy gyönyörű de szegény kisasszonynak hitves karjai köztt hamar elfelejtette az árúló világnak alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag hitvessét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentűl fogadván, hogy kívánságinak legkisebbikét sem haggya tellyesítés nélkűl. Ezen asszonyság, kinek melegítése a’ Grófnak legbuzgóbb gondgya volt, hű és érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő eggy gaz emberrel, eggy franczia lovásszal, ki országunkban eggy elszegényedett Marquisnak neve alatt már idegen nyelveket, már jövevény tánczokot tanítván, végre a’ Grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be az asszony, hogy magát a’ világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltya vala a’ Gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a’ fejére, a’ ki gunnyóját legelőször más ember’ gunnyója mellé építette. Bezárkozott azutánn, ’s mély magányosságban töltött eggy egész holnapot, a’ nélkűl hogy házábúl kilépett volna. A’ holnap’ végével megjelent ugyan ismét a’ faluban, de csak keresztűl menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellyében az embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt eggyszer idestova tébolyogván, végtére eggy völgybe jutott, melly három magos hegy között feküdt, mellyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűebb bokrokkal voltak benőve. Titkos borzadással lépett ő be ennek a’ völgynek hüs homállyába, ’s letelepedett a’ patakocskához, melly a’ meredek kősziklárúl tiszta kristály gyanánt lerohanván, ’s minden akadálynál híg gyöngyökbűl álló bokréta gyanánt felszökvén, végre a’ laposonn tovább andalgott. Végénn a’ völgynek szorosabban vonódtak öszve a’ hegyek, mellyek között feküdt, ’s eggy kősziklához ragaszkodtak, melly meredeken és magosan nyúlt fel az égbe. Ama’ fél keréknek tetejénn, mellyet e’ hegyek formáltanak, felette vastag tölgyfák állottak, mellyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magos és hüs ernyőt képzettek. Ezen ernyő alatt a’ mohos kősziklára könyökölt a’ Gróf, ’s mellette folyván a’ csörgő patakocska, elméjét a’ múltt üdőkrűl való csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektűl az útálatos emberektűl, mondgya vala ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, ’s tekíntetét egyszersmind erre az elzártt völgyre függesztvén. Minekutánna figyelmetesen megvisgálta minden részeit, végre lassacskán felkelt, és szemeit újra már a’ két felűl álló meredek hegyekre, már a’ völgy’ végénn álló kősziklára, már a’ felette függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt a’ pusztaságot a’ Természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott szerencsétlen szívemnek menedékhelyűl. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokot fogadott, és két holnap alatt a’ házat felépítette. Tisztességes volt ez, és igen alkalmas, csak eggy contignátióra, hátúl a’ völgyben^* a’ magos kősziklánál. Szobái kevesek, külső falai pedig részént luggal, részént jó illatú szulákkal voltak befedve. A’ kellemetes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli virágokkal és balsam illatú növötényekkel, teli lombernyőkkel és kedvesen zöldellő csemete-házacskákkal, a’ völgynek déli részénn vonódott le a’ három hegynek nyílásáig. Közepénn folyt keresztűl kerengősen a’ patak eggy nagy és mély víztartóba, mellyet friss vízzel megtöltvén, egymásba nőtt bokrokbúl álló födél alatt elvégre a’ völgybűl kiosontott.

Az eggyik szobában könyvek voltak és eggy kulcs-czimbalom; a’ másikban a’ Gróf lakott kis fiával; a’ másik kettő hálószoba volt, az eggyik pedig a’ szolgáé. Eggy mulató ház a’ kertben, eggy tekeasztal a’ házban, kőboltozatok környöskörűl a’ völgyben, mellyek a’ kert felé oszlopokonn állván, nyitva voltak: ezekbűl állott az egész készűlet a’ Grófnak magányos életére. A’ völgynek éjszaki részénn eggy szép mezőt szabott ki eggy pár tutzat juh’ számára legelőnek. Feltette azonnkivűl magában, hogy eggy pár agarat is tart, mellyekkel nyúlászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra birta, hogy a’ hegyeknek tetjét környöskörűl teli plántáltatta kökénnyel, csipkével, galagonyával, és mindenféle tövissel, mellyekbűl eleven és áthathatatlan sövény lett. A’ völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el, mellyhez az öszvenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, ’s melly szüntelen’ be volt zárva. Eggy csengetőcske, mellynek dróttya az ajtónn kivűl fügött, adott a’ Grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbággyainak valamellyike beszélleni kívánt.

E’ készűletek megtetetvén, öszvehívatta még egyszer falújának lakosit, és jószágainak árendássait. Én tikteket elhagylak, mondgya vala az utólsóknak; de jaj annak közűlletek, a’ ki jobbággyaimnak valamellyikét nyomorgatni merészli. A’ legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint gyilkosságot. Azutánn jobbággyaihoz fordúlván, tik pedig, úgymond, éllyetek békességben, és fellyebbvalóitoknak úgy engedelmeskedgyetek, mint nekem. Közel van hozzátok jövendőbéli lakásom; ha valakinek közűlletek panasza lessz, jőjjön hozzám, csnegessen a’ kert’ ajtajánn, ’s atyát fog bennem ezentűl is találni. Bár melly kicsiny legyen is a’ rövidség, mellyet nektek árendássaim okoznának, folyamodgyatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökéllett akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindgyárt Uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastéllyábúl három esztendős fiát, ’s új lakásába vitte. Jobbággyainak könyhúllajtásai és szíves áldásai követték magányosságába. Az Úr Isten áldgya meg a’ mi jó Urunkot! kiáltyák vala utánna a’ magosabb helyekrűl be a’ kertbe. Lassanlassan csendesség támadván a’ Gróf körűl, ’s a’ magányosságban való gyönyörködést mélyebben kezdvén érezni, térgyre esett, ’s felemelvén kezeit, szent Természet! úgymond, a’ te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktúl a’ szörnyetektűl, kik magokot embereknek nevezik. E’ rövid ígékbűl elegendőképen ki lehet venni az öreg Grófnak eltökéllett szándékát.^* Feltette ő magában, hogy a’ világtúl egészen elválik, mellyet legiszonyúabb zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is, hogy eggyetlen eggy fiábúl természetes embert nevel, semmivel sem ösmerkedtetvén meg, a’ mit a’ várasi társaságok kigondoltak. Magányosságban akarta a’ gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet! így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentűl, mint eggyetlen anyánkot, dajkánkot, és vezérünköt. Ezt pedig azért mondotta magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint megerősítse, melly kiváltkép oda czélozott, hogy ama’ parányi környékbűl, mellyben lakott, a’ mesterségnek mindennémű szüleménnyeit egészen számkivesse.

Tömve lévén a’ Grófnak feje az újjabb Filozofusoknak amaz elmefuttatásival, mellyekkel az emberi nemzetnek természetes állapottyát, minekelőtte polgári társaságokba öszvevonódott volna, lerajzollyák; valamint a’ régi poétáknak agyaskodásaival is, mellyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint megboldogabb aranyüdőköt magasztallyák; könnyű volt neki arra a’ gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adgyon, melly nélkűl nevedéke, az ő itélete szerínt, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a’ tökélletesedésre való hajlandóság, és ama’ sorsának jobbítására késztető ösztön, melly őtet az oktalan állatoktúl megkülömbözteti, és hogy errevalónézve az emberi nemzet soha az úgy nevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem eggyügyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A’ nevedék Grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a’ dolog még a’ faluban a’ természetes neveléssel; mirenézve a’ Gróf erősen feltette magában, hogy a’ völgybűl, mellybe most átköltözött, a’ nagy világban szokott módosságot és udvariságot egészen kiirtya. Első reggel, melly neki e’ magányosságban világított, behítta magához, és imígy szóllította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen szempillantástúl fogva megszünik köztünk az Úr és a’ szolga. Nekem erre fontos okaim vannak, és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen elfelejted, hogy Urad vagyok. Érted-e Istók?

Ammint parancsollya Gróf Uram, felelé Istók eggy főhajtással.

Én tetőlled sem a’ Gróf Uram nevet nem akarom hallani, sem a’ főhajtást látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a’ nyelvénn volt már ama’ felelet: ammint parancsollya Gróf Uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt elnyelte, a’ kezdődő főhajtásbúl pedig testét sem előre sem vissza nem merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a’ mit mondtam? Te itt az vagy, a’ mi én vagyok. Kis fiam még gyermek, és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, még mink neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástúl fogva nem vagy szolgám, és én tégedet minden kötelességtűl felszabadítalak. Érted-e Istók?

Értem! felelé a’ szolga pirúló orczával, mivel a’ Gróf Uram név, mellyhez nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülly tehát ide mellém, Istók! együk meg eggyütt a’ reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a’ Grófnak egynehány kénytelenítése utánn leült, ’s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkánn a’ számkivetésben volna. Ízetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók!^* az én nevem Kaczajfalvi, a’ tiéd Istók, a’ fiamé Laczi. Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokábúl.

No ’s hát Istók! mond meg, mi nekem a’ nevem?

Az Úrnak a’ neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a’ Gróf, a’ te neved! így beszélly velem, nem pedig: az Úrnak a’ neve. Te vagyok én neked, valamint te viszontag nekem.

Az öreg Istók szígyenletében elpirúlt, ’s nem mert a’ Grófra egyébkép, hanem csak oldalvást és lopva tekínteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintollyan Úr légy, mint én. Ne hadd magadnak a’ dolgot ezerszer mondani. A’ te akaratod itt szintúgy tellyesedgyen, mint az enyím! Lemondok ezentűl fogva minden uraságrúl, mellyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni, és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz Te névvel, mint én tégedet.

Erre Istók minden bátorságát öszve kaparítván, Gróf Uram tehát engem’ ezentűl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a’ mit akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a’ dolgot érteni? Akarj, cselekedgy, a’ mi tetszik! Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástúl fogva Gróf Uramnak akarom az Urat nevezni, nem pedig Te névvel illetni.

Takarodgy szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a’ Gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a’ szónak. Felugrott azonnal és kiszaladt a’ konyhába.

Az öreg Gróf megfontolván a’ dolgot, könnyen átlátta, hogy, ha szolgájának tellyes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne híjja és nevezze, ammint neki tetszik. Más módokrúl gondolkodott tehát, mellyekkel Istókbúl természetesebb embert faraghasson. Saját házátúl nem messze építtetett neki eggy módos és szép házacskát, csináltatott bele szinte olly eggyügyű és jó házi eszközököt, mint az övéi voltak, ’s neki ajándékozta a’ völgynek felével eggyütt pecsétes írás által. Ammint tehát a’ házacska elkészűlt, bevezette szolgáját a’ Gróf, és kezébe adta az írást, mellyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a’ végbűl, hogy szabadságát állandó lábra emellye. Istók az írást olvasván, saját szemének is allig tudott hinni, ’s könyes tekínteteit már a’ papírosra, már a’ Grófra függesztette. Hallod-e, Istók Uram! mondá végtére a’ Gróf; látod ebbűl, hogy a’ sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy némellykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szívégbűl beszéll-e a’ Gróf, vagy csak csúfollya? minden felelet helyett az asztalra vetette az írást, és a’ Grófot az új házacskával eggyütt ott hagyván, előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a Gróf arra, hogy az új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette, hogy Istók a’ szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni, mint jó baráttyával.

A’ Grófnak egyéb ügyekezetei, mellyekkel az embereketűl, kiket gyűlölt, egészen elválni, és a’ puszta természetnek állapottyába visszatérni iparkodott, szinte olly hevesek, és többnyire szinte olly czélhibázók voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és esze derűltt volt, és hogy ügyekezetei, mellyek magokonn az embergyűlölésnek béllyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még nagyon ifiú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, ammint eggy korosabb nevedéknek ártottak volna. A’ mi ruháját illeti, ez közönséges volt, és fiáétúl, sőt még Istókétúl is, semmiben sem külömbözött. Rövid hajok természetesen lebegett fejek körűl, és eggyügyű táplálékjok majdnem csak gyümölcsbűl, zöldségbűl és felette kevés húsbúl, italok pedig tejbűl, vízbűl és néhanéha eggy pohárka jó és tiszta borbúl állott. Istóknak egész kötelessége a’ főzés volt. Haszontalanok voltak minden ellenkezései, mellyekkel magát a’ Grófnak asztalátúl el akarta vonni. Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkűl örökre elhaggya, ha ebben szót nem fogad. Hozzászokott lassankint Istók a’ Grófnak különösségeihez. Ez őtet megmeg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a’ Grófot, még a’ gyermek a’ völgyben idestova szaladozott, úgy mulatván magát, ammint lehetett. Így múlt el az eggyik esztendő a’ másik utánn. Kaczajfalvi és Istók egésségesebbeknek és vídámabbaknak érzették magokot; a’ gyermek pedig gyors lett, mint a’ virgoncz őzecske, szép, mint a’ kis Ámor, erős és bátor, mint eggy férjfiú.

Reggelenkint, mihelyt a’ nap felkelt, kiugrott bőrágyábúl, kiszaladt a’ kősziklához, mellybűl a’ szép forrásvíz görgött, ’s megfürösztötte fejét, mellyét és vállait. Lerepűlt azutánn a’ kertbe, megöntözte virágjait, ’s a’ legmagosabb fákrúl reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt Attyának és Istóknak is eggyeggy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét a’ kertbe a’ víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az ebekkel a’ hegyekre nyúlakot kergetni. Az attyát a’ kertben megjelenni látván, elejébe szaladt nagy örömmel, ’s elbeszéllette neki reggeli munkáját és előkerűltt kis eseteit. Segített azutánn attyának vetni és plántálni. A’ mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifiú fákot kötözött, vagy attyátúl ótani tanúlt, még a’ nap fellyebbre emelkedett. Öszveültek azutánn eggy lugas alá, ’s az öreg a’ gyermeket tanítgatta.

Ama’ szükség, melly őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontollya, mit akar tulajdonképen a’ természetes neveléssel? Én ugyan az emberektűl egészen el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a’ fiam, ha majd egyszer megnő? Erre a’ gondolatra ránczba vonódott a’ homloka, mellyet kezével kedvetlenűl megmeg dörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azonn bosszonkodott, hogy az ő legkedvesebb gondolattya és ügyekezete fiára semmikép sem illik. Mi legyen a’ gyermekbűl, ha egyszer felnő? így kérdezgette magátúl ezerszer, és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e’ völgy az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb eszközök tüntek eszébe, mellyekkel a’ lehetetlenséget lehetségesnek tehetni vélte. Eggy kis leányt akart a’ völgybe hozatni, hogy azt fia’ számára felnevellye. Majd meg azutánn azt tette fel magában, hogy a’ gyermeknek a’ szerelemrűl soha semmit sem szóll. Így habozván, ezerféle dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a’ gyermeket örökre a’ völgyhöz csatolhassa, ’s az eggyik módot végtére sükeretlenebbnek és haszontalanabbnak találta a’ másiknál. Egész estvéket töltött háza előtt gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel, ’s estvénkint habozóbb lett az iránt, mit tévő legyen e’ fontos állapotban?

Érzette ő, hogy a’ természetesen neveltt gyermek vaktában zuhan majd be a’ világba, és így még attyánál is szerencsétlenebb lessz. A’ sok gondolkodás utánn csak abban az eggyben tudott megállapodni, hogy a’ gyermeknek a’ vele született szabadságot egészen meghaggya. Soha se tanúlhassa ő meg, úgymond, mit tesz parancsolni, és mit engedelmeskedni? A’ szabadsághoz való hajlandósága megútáltattya majd vele az embereket, kik váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lessz, magányosan élni, hogy szabad lehessen. A’ szabadságnak e’ szeretete még ama’ bilincseket is szét fogja törni, mellyeket szívének az asszonyi furcsaság koholand. Szerelmet fog keresni, és szerelmet nem találván, vissza repűl a’ magányosságba, hol e’ veszedelmes indúlatot hiúságnak ösmervén, únalommal és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekínteni. Egyenes és józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemeltt kezeimmel, hogy csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne homályosítsa elméjét. Így azutánn az embereknek ezerféle nevetséges vélekedései minden bizonnyal visszavezetik őtet e’ völgybe, hol szabadon gondolkodhat mindenrűl, a’ mit megfoghat. Ezt mondván, a’ ház’ ajtajának felébe azonnal felírta nagy betűkkel e’ két szót: Igazság és Szabadság, hogy soha el ne felejtse azt a’ nagy czélt, mellyet magában a’ kis Grófnak nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós nevelője volt, kitűl felette sok és messze terjedő tudománybéli kincseket gyűjtött, mellyeknek számát, azóta hogy magányosságban élt, nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek’ módgyára,^* kikben a’ tudósság a’ bölcsességet elfojtya, elmefuttatásival az igaz világbúl a’ felhők közzé repűlni, és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, mellynek módgyárúl nagy enthuziazmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indúlatos gondoskodás soha még eddig olly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását tulajdonképen kezdeni? Még a’ tudományokban is talált ő ezen alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipoteziseket, sőt még tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt most neki mindenütt, a’ mit eddig észre nem vett, hogy a’ tudományok, mellyekben eddig maga is olly annyira büszkélkedett, véghetetlenűl szoros szövetségben állanak a’ külömbféle nemzeteknek szokásaival és vélekedéseivel, és hogy következendőképen fiának az olvasás a’ természetes nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy eggy könyvet sem talál, mellyet e’ nevelésbéli ügyekezetének veszedelme nélkűl kezébe adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését, és csak könyv nélkűl mutogatott a’ gyermeknek valami keveset a’ tudományokbúl. De a’ ki Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az iránt, hogy az eggyügyű természet, a’ minőnek ő azt magában képzelte, nem igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökéllette végtére magában, hogy azokot a’ tudománybéli dolgokot mind elmellőzi, mellyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az érzékenységeknek tapasztalásábúl mutatni. A’ Mathézist, a’ Természetnek históriáját, a’ Mechanikát, és az experimentális Fizikát kezdette tehát vele gyakorolni, mellyek a’ gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének élességet, egyenességet, és természetességet adtak, szívének pedig az igazsághoz olly határatlan szeretetet, hogy még az attya is kénytelen volt a’ tanúlásban serénykedni, hogy külömbféle kérdéseire sükeresen megfelelhessen.

A’ kézi munka vette el még most is a’ napnak legnagyobb részét. Az öreg Gróf vele már esztergályozott, már gyalolt, már ácsolt, már kőfalat rakott, ’s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a’ völgyben kézi munkákkal mulassák. Az öreg Úr mindenkor jelen volt, hogy az ártalmas beszéllgetéseket meggátolhassa, és a’ mesterembereknek erős parancsolatot adott előre, hogy a’ gyermeknek vélekedéseit meg ne tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a’ völgyben való megjelenése egyenesen ama’ kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyű volt az öregnek illy feleletekkel megelégíteni: Ők is ollyan völgyekben laknak, fiam! mint mink. Szűkölködvén sok ollyas nélkűl, a’ mi nekünk van, látod, hogy ők minket építeni, ’s külömbféle szerszámokot és házi eszközököt csinálni tanítanak; mink pedig ezért nekik virágokot adunk és ifiú fákot, mellyek nélkűl ők szűkölködnek, ’s mellyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a’ kis Grófnak testi tehetségeit kétség kivűl nagy tökélletességre vitték, és az öregnek szinte dobogott a’ szíve örömében, mikor a’ tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével, és bátor, derűltt, de mindazonáltal még is illendő tekíntettel maga előtt állani, vagy a’ kertben sétálni látta.

Régi hibának tartom én azt a’ tudós nyelvekben, hogy a’ mesterségest a’ természetesnek általellenébe helyeztetik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön, ’s ez által sorsát megtökélletesebbítse. Az ollyan embert tehát, a’ ki minden mesterség nélkűl a’ vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A’ természet arra ösztönözvén bennünköt, hogy eszünkkel mindennémű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éllyünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökélletesebb. Meg fogjuk azonnal a’ kis Grófban látni, mikép vezeti őtet maga a’ természet arra, hogy vad állathoz illő magányosságábúl józan eszének segedelmével kiüssön, és emberhez illő jobb sorsra törekedgyen.

Megtanította őtet az öreg Gróf a’ musikára is, mellyben olly szép előmenetelt tett, hogy a’ fekvő sípot mesterűl fújta. De minekutánna ebben a’ mesterségben sem talált tanúlni való új dolgokot, végtére olly kérdéseket tett, mellyek attyát megrezzentették. Egyszer, ammint Istóknak az öreg Gróf valamit parancsolt, és amaz elment, hogy a’ parancsolatot tellyesítse, betolván a’ kis Gróf a’ földbe az ásót, melly szinte kezében volt, hallod-e, úgymond attyának, nekem eggy kérdésem van! Mikor te Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De azt soha nem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző edényt, és ammint én tégedet ösmerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná is. Mond meg nekem, Atyácskám! honnan van ez?

Az öreg Gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra fakadt még is: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

Úgye? mondá erre a’ gyermek. De Istóknak csak többet kell még is cselekedni, mint nekünk. Némellykor, mikor a’ nap süt, mink az ernyek alá megyünk az árnyékba, és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekíntvén, csak megmaradt még is a’ munkánál. Pedig ő nem olly erős, mint te vagy. Ha én Istóknak volnék, gunnyómban maradnék, és saját kertemben dolgoznék, a’ tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A’ Gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni, vetni, de fákot ótani nem tud. Nem tudgya, mikor kell plántálni, és a’ magot nem ösmeri. Mind ezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik. Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom, és akkor azutánn felkopik az álla.

Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók? mondá a’ gyermek. Így hát, mivel én is nem sokára tudok már ótani, és a’ magokot ösmerem, Istók nekem is kénytelen lessz dolgozni?

Ha okosabb leszel, igen is!

Azutánn pedig, ha egyszer annyit tudok, a’ mennyit te, neked sem dolgozok többé?^*

Az öreg Gróf nem tudta, igennel felellyen-e erre, vagy nemmel?

De még eggyet akarok tőled kérdezni! Te engem’ megtanítasz arra, a’ mit tudsz. Hát tégedet ezekre ki tanított?

Az atyám.

Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

Kétség kivűl! – Hallod-e, a’ tengeri nyúlak megrongálták amott virágos ágyaidot.

Úgy-e? A’ virágoknak az nem sokat árt. Vallyon melly kicsiny voltam én elejénte?

Illy parányi.

És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a’ palántákot is a’ földbűl látom kiserdűlni. Ezt mond meg most nekem.

Ezt én nem tudom, felelé az öreg Gróf komor tekíntettel.

Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

Arra, hogy ezt neked elbeszéllhessem, sok üdő kívántatik.

A’ gyermek messze elhagyítván ásóját, van üdőnk, mondá, elegendő, ’s ezzel letelepedett az attya’ lábaihoz, hogy beszédgyét annyival figyelmetesebben hallgathassa.

Másszor, fiam! másszor, mondá az öreg Gróf, ’s felkelvén, elsompolygott. Mély gondolkodásba merűltt azutánn az iránt, micsoda jó útonn módonn felelhetne meg a’ gyermeknek efféle kérdéseire, a’ nélkűl hogy eszének vagy szívének ártson. Érzette ő hogy a’ gyermeknek ösméreteiben rések vannak, mellyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem akarja, hogy azokot maga a’ gyermek veszedelmes képzések által kipótollya. Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást olly kímélléssel, a’ minővel csak lehet, lassankint elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszéllette a’ gyermeknek, hogy az egész föld teli van olly völgyekkel, mint az övék; de elhallgatta ezen alkalmatossággal mind azokot, a’ mik a’ gyermeknek, bár ha csak messzérűl is, értésére adhatták volna az embereknek és a’ polgári rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe eggy pár házacskát helyeztetett, ollyant, mint az övék, mellyeknek lakossait mind jó és dolgos embereknek tette, ismét elhallgatván mind amaz ügyekezeteket, mellyekkel az ész és a’ serénység a’ természetet megszépítette. Az embernek eredetérűl végtére eggy szép mesét mondott, melly a’ gyermek’ képzésének legkisebbet sem árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig eggyáltallyában később üdőkre halasztotta.

Gondollyunk magunknak eggy született vakot, kinek a’ jótévő Istenség eggyszerre megadgya szeme’ világát. Amaz álmélkodás, mellyel ő a’ körűlötte lévő dolgokot csudálná, hasonló volna a’ kis Grófnak álmélkodásához. Ezer kérdést tett eggy húzomban ezen emberekrűl, mindenik kérdését azzal az óhajtással fejezvén be: bár csak ezeket a’ szép völgyeket, és a’ bennek lakó embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen’ azokonn a’ magos bérczekenn jártak, mellyek a’ völgyet bekerítették. Munkájátúl megszünvén, virágjai hervadoztak, ’s legkedvesebb viola-ágyait a’ szapora gyom egészen ellepte. A’ víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott, ’s már eggyik már másik kezére támasztotta fejét. A’ kérdések, mellyeket attyának tett, valahányszor meglátta, elegendőképen elárúlták, micsoda gondolatokban foglalatoskodik. A’ völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokot töltött a’ kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a’ sűrű gallyasokra, mellyekkel a’ hozzá vezető út be volt kerítve, ’s mellyek neki sokkal zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a’ kertnek legszebb gallyasainál. Neki ment elvégre, ’s átmászott rajta; de félénkebb volt még is, hogysem a’ völgytűl messzebb mert volna menni. Visszatért tehát, és csak tekínteteivel hatott ki messzebb a’ völgybűl ama’ helyekre, mellyeket messzünnen látott. Az ajtótúl nem örömes távozott. Kívánságainak csak eggyike sem mulatott már a’ völgynek szűk korláti között; mind kitörtek belőlle, és csak képzeltt szomszédságaiban andalogtak. A’ többi embereknek gunnyóiban találta fel gondolattyával azt a’ boldogságot, mellyet neki az attya saját hajlékában hasztalan’ igért. Ama’ rajzolatok, mellyeket neki a’ szomszéd völgyekrűl az öreg Gróf szóval csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rósaszínű fényben úszott mindenkike, ’s gunnyóik teli voltak gyönyörű élettel és édes örömmel. Buzgó szívvel és könyező szemmel kívánkozott ki az emberek közé. Saskesely tekíntetekkel nézegette a’ magos hegyeket, mellyek a’ völgyet bekerítették, ’s naponkint fellyebb és fellyebb mászott oldalaikonn, a’ nélkűl hogy teteikre fel mert volna menni.

Ezenközben csengetett egyszer valaki a’ kert’ ajtajánn. Kimondhatatlan örömmel repűlt a’ kis Gróf a’ rostély ajtó felé, fenn szóval kiáltván ama’ szavakot: Csenget valaki! Az öreg Gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot talált előtte, kik vele szóllani akartak. A’ kis Gróf melléjek kullogott, ’s nagy figyelmetességgel hallgatta^* szavaikot. Az öreg Úr megigérte nekik, hogy maga elmegy velek; a’ mi legottan meg is történt, mihelyt felkészűlt, és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a’ házra szorgalmatosan vigyázzanak. Allig ment el, hogy a’ kis Grófban ellenállhatatlanúl fellobbant ama’ gondolat, hogy a’ hegynek legmagosabb tetjére felmásszon. Felrepűlt tehát oda, a’ hol a’ fák legsűrűebben állottak. Ezek közűl eggy kopárságrúl nagy gyönyörűséggel nézett le a’ völgyre, melly kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre felért a’ hegy’ tetjére amaz áthathatatlan eleven sövényhez, mellyel az öreg Gróf a’ völgyet bekerteltette. E’ mellett menvén, eggy résre akadt, és ezenn magát hevesen áttörte. Nem érzette ő a’ szúrásokot, mellyekkel a’ tövisek orczáját és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredtt tekínteteit szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A’ csemeték végre megritkúlván előtte, még eggy halomra kellett felmennie, honnan telhetetlen szemei eggy átláthatatlan térségbe merűltek, melly lábai alatt külömbféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt gondolta örömében hogy le kell neki ugrani e’ gyönyörűségeknek tengerébe. Szökdösött, sítt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódúlt volna.

Még eddig tekíntetei a’ tárgyakot egymástúl meg nem külömböztették. Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a’ vegyűltt szépségek. Csak lassanlassan kezdette a’ tárgyakot eggyenkint visgalni. Amott emberek foglalatoskodtak valamiben a’ mezőnn. Örömbe merűltt szívének sebes dobogásával nézte őköt. Itt meg szénával rakott négy lovú szekér kezdett szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fenn szóval; óh! minden bizonnyal lovak. Amott meg sok házat látott eggyütt és közöttök tornyot. Kinyújtván kezét, eggyik újjával a’ falura mutatott mosolyogva, ’s azt mondá: áh! ot az emberek laknak! Melly nagy az ő völgyök! Melly szépek és magosak a’ házaik! Az attyának a’ faluja volt, mellyet látott. Majd azutánn megsajdított eggy folyóvizet, melly a’ napnak súgáriban a’ térségenn keresztűl hempelygett. Mosolyogva nézett rá sokáig, megmeg rázván fejét; de ki nem tudta tanúlni, mi legyen az, a’ mi olly szépen ragyog? Így visgálta ő meg eggyenkint a’ térségnek minden tárgyait, nagy örömmel tapsolván mindenkikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a’ szándékkal, hogy ebbe az ösmeretlen nagy völgybe lerepűl; de az attyátúl való tartás, és eggy bizonyos félelem, mellynek okát maga sem tudta, csak visszavonta őtet még is e’ szándéktúl.

Eggy tompa hang, mellyet nem messze magátúl véletlenűl meghallott, figyelmetessé tette őtet ama’ tájékra, a’ honnan érkezett. A’ kolompok’ hangja volt, mellytűl megrezzent. Lebukott tehát eggy bokor megé, és szemeit a’ gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, mellyek a’ hegynek tetejénn legelgettek. Elejénte megijedt tőlök, és ammint feléje jöttek, hátra kezdette magát vonni. De minekutánna szinte merevedve megvisgálta volna termeteiket, megösmerte ama’ rajzolatokbúl, mellyeket az öreg Gróf tanúlásnak okáért elejébe terjesztett. A’ tehenek utánn a’ pásztor érkezett. Az embernek tekíntete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Álly meg te! kiáltya vala utánna a’ pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencséjére feltalálta a’ tövissövényt, átütött rajta, és a’ tövisek újra megszaggatták orczáját és kezeit. A’ napnak nyugtával leért a’ völgybe, ’s egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanúl kínlódott. Sokáig kereste a’ gyermeket, és fel nem találhatta; még végre véletlenűl felemelvén szemeit, a’ hegynek tetejénn megsajdította. Eleget kiáltott neki, ammint csak kiálthatott; de sokkal távúlabb volt tőlle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg Úr, ha itt nem talállya? Így sóhajtozott magában minduntalan’ az öreg ember. Végre még a’ hegyre is fel akart mászni, hogy a’ szökevényt haza vezesse; de allig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a’ nyakát, minekelőtte a’ bérczre feljut. Melly nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a’ kis Grófot ismét mellyéhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta, ’s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy attyának e’ veszedelmes ügyekezetrűl eggy szót se szóllyon.

De miért ne szóllyak? kérdezé a’ kis Gróf álmélkodással.

Azt én legjobban tudom, mondá viszontag Istók.

Attyának elérkezése utánn fél óráig hallgatott az ifiú Gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakot láttam.

Hol? kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, ammint az Ifiúnak tüzes szemeit észre vette.

Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondgyam.

Erre a’ gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiábúl az egész titkot, azutánn pedig gondolatokba merűlt. Az emberek utánn való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét, és a’ port az asztalrúl letörűlvén. Fiának ügyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Más nap estve felé két eleven vérű, és szép ló legelt a’ völgyben a’ kert’ ajtaja előtt. Az ifiú Gróf öszvecsapta álmélkodásában kezeit, ammint a’ lovakot meglátta, ’s örömében felkiáltván: lovak! lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az attyát. Ennek parancsolattyára megfogták az őrök a’ lovakot, ’s eggyikére az öreg Gróf ülvén, a’ másikára pedig az ifiú, eggyütt lovagoltak eggy darabig a’ völgynek síkabb részeinn. Ezen új foglalatosság kiverte eggykét holnapra az ifiú Grófnak fejébűl a’ hegyekenn túl fekvő nagy völgyet. De azutánn meghűlvén vére a’ lovagláshoz, kívánsággal tellyes tekíntetei megmeg csak a’ hegyeknek tetejénn mulatoztak.

Az öreg Gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra birni, hogy a’ völgyben önnkint megmaradgyon? Tusakodásának egész foganattya csak az volt, hogy elkerűlhetetlenűl szükségesnek ösmerte, hogy fiának erre tellyes szabadságot engedgyen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a’ Grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, mellyet előlle a’ gondos atya el sem titkolt. Most őtet, így szóllott azutánn hozzá Istók, csak a’ vizsgaság készteti ezekre; de mikép lessz majd akkor a’ dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a’ Gróf.

Az ifiú már most tizenöt esztendős, mondá viszontag Istók, és így, azt tartom, a’ vére is lassankint felhevűl. Ő most engemet, ha magamot kaphat, külömbféle dolgokrúl felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a’ bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arravaló, hogy magányosságban éllyen.

Az igaz! mondá a’ Gróf, megdörgölvén homlokát. Behívatta azutánn az Ifiút, ’s azt beszéllette neki, hogy vannak a’ világonn ama’ sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, ollyanok is, kik, noha egyébaránt okosan beszéllenek, olly esztelenek még is, hogy magok sem tudgyák, mit akarnak? ’s kikrűl azt lehet mondani, hogy szíveik eszekkel, cselekedeteik itéletekkel szüntelen’ ellenkeznek. Némellyek közűllök megfodrosíttyák hajokot és liszttel behintik; némellyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőlle fejek’ tetejénn. Némellyek szakállaikot egészen leberetvállyák; mások pedig zsineget hagynak belőlle füleiktűl fogva állaikig, vagy szájok körűl szőrkoszorút. Vannak, kik magos kőházakban lakván, egész életekben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel nappal csak azonn vannak, hogy másoknak keresménnyeit álnokság által vagy erőszakosan magokévá tehessék. Az ifiú Gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek olly esztelenek lehetnek, a’ minőnek őköt az attya rajzolta.

Ebbűl a’ magányosságbúl ki fogsz menni, Fiam! így fejezte be beszédgyét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekíntet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek’ bolondságainak és gonoszságainak ellent állhasson. Az ifiú Gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a’ bolondot bolondnak ösmerje, ’s mikor e’ beszéllgetés utánn az attya őtet mellyéhez szorította és megcsókolta, ő viszontag az attyát arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az attya megigérte, és az Ifiú éjjel nappal mind csak az emberekrűl és bolondságaikrúl álmodozott.

Az öreg Gróf valóban eltökéllette volt magában, hogy fiát a’ világgal lassankint és olly vigyázva, ammint az Ifiúnak természetes érzeménnyei megkívánnyák, megösmerkedteti, és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a’ szükséges készűleteket megtehesse, kénytelen volt, a’ völgytűl egynehány napra búcsút venni. Allig ment el a’ faluba, hogy Istók az ifiú Grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka volt volna. Látván az Ifiú, hogy minden lépését nyughatatlan tekíntettel visgállya, észre vette, hogy az öreg ember attúl fél, ne hogy ismét olly ügyekezetre vetemedgyen, a’ minő a’ minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, ’s mivel Istóktúl semmikép meg nem szabadúlhatott, a’ völgynek eggyik szélétűl a’ másikához olly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a’ szegény szolga kénytelen volt, az Ifiút szabad kénnyére hagyni. Az öreg Gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifiú Gróf, gomolyogva rohantak gondolati amaz édes ügyekezetre, hogy a’ hegy’ tetejére ismét felrepűllyön. Felmászván a’ bokrok között, megint feljutott a’ magosra, de a’ völgynek másik részénn. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a’ völgybűl mind csak az általellenben lévő hegyre tekíntgetett, hasztalan’ keresvén szemeivel az ifiú szökevényt ama’ bérczekenn, mellyekre a’ minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a’ tövises sövényenn, feljutott ugyan a’ hegy’ tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőbűl állott. A’ hegy’ tetejénn idestova járt eggy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a’ sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ösmeretlen völgybe le ne láthassanak, le osontott eggy keveset félénk lépésekkel a’ völgy felé, ’s vissza tekíntgetett üdőnkint a’ hegyre, hogy úttyát ismét meglelhesse.

Egynehány legelő nyájakonn kivűl semmi egyébre nem akadt. Az erdő’ széléhez jutván, egyszerre eggy kies térséget látott maga előtt feküdni, melly falukkal teli volt. A’ térség’ elejénn közel a’ hegyhez, mellyrűl lejött, Rósafi Pál Viczispány Úrnak faluja és gyönyörű kastéllya tünt szemébe. Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a’ kis bokrok között, mellyek az erdő’ szélénn voltak. Egyszerre vizsga tekíntettel megállott, mert maga előtt eggy széles és mély vizet látott, melly az erdő és a’ falu között folyt. Mindgyárt a’ vízenn túl kezdődött virágos ágyakkal a’ kert, mellyek között imitt amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a’ kertnek jobbik részénn repűlt keresztűl, mivel közel a’ kastélyhoz embereket látott, kik benne sétálgattak. Meredve függtek ezekenn tekíntetei. Örömest közelített volna hozzájok, ha a’ nélkűl, hogy észre vegyék, megtörténhetett volna. E’ gondolattal tusakodván, megsajdított a’ kertnek széle körűl eggy bokros helyet, mellybe magát elrejthesse, ’s fejével eggyet hunyorítván, onnan könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva neki szalad a’ folyónak, ’s eggy nagy szökéssel bele ugrik. Mikor éppen a’ levegőben volt, hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a’ habok alól, gondosan átnézte a’ vidéket, mellybűl a’ szózat érkezett; de semmit sem látván, a’ mi őtet a’ visszatérésre birhatta volna, átúszott a’ másik partra, felment vigyázó lépésekkel a’ kertbe, ’s felkereste tekínteteivel a’ bokros helyet, mellybe magát elrejthesse.

Bal felé indúlván, egyszerre megijedt, és szinte megmeredvén, megállapodott; mert három lépésnyire eggy emberi termet állott előtte, melly hasonlóképen megijedt volt. Ruházattyábúl asszonyi személynek ösmervén, félelme azonnal elenyészett. Az örűlő vizsgaság volt, melly szívét helyette elfogta. Meredtt tekíntettel visgálván termetét, meg nem nyerhette magátúl, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé nézett. Átjárta szemével már ábrázattyát, már nyakát, már kezeit. Öltözetébűl nem tudott mit csinálni. Az öreg Grófnak gúnyoló rajzolásai jutottak eszébe. Fejénn a’ bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt, dereka nagyon rövid, szoknyájának hátúlsó része olly hosszú, hogy a’ földet söpörte. Mosolyogva visgálgatván^* mind ezeket eggy darabig, eggyet hunyorított végtére fejével, ’s azt mondta magában: az Atyám igazat mondott!

Ki vagy te, vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd, kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az Ifiúnak szeme felderűlt; de feleletével késett, mivel a’ kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémúlt. Én, úgymond, Laczi vagyok.

A’ leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a’ legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.

A’ leányzó elhallgatott eggy szempillantásig, és a’ csöpögő ifiút visgálgatni kezdte. Ruhája eggyügyű volt ugyan, de még sem volt parasztos, ammint messzérűl vélte; beszédgye pedig még ennél is kevesebbet hasonlított a’ parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózattya pedig szép hangú volt.

De hát te vallyon ki vagy? kérdezé már most az Ifiú.

A’ leányzó nem felelt, mivel nézésébe merűlt volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újjra az Ifiú, ’s eggy nagy lépéssel közelebb ment hozzá.

A’ leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit keresel e’ kertben? mondá viszontag eggy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az Ifiú, ’s oda mutatott barátságos tekíntettel a’ házra, a’ kőképekre és a’ sétáló emberekre.

A’ leányzó erre fejét eggy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.^*

Amonnan a’ völgybűl! De mond meg már egyszer, hogy hínak? Már harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál Viczispánynak a’ leánya vagyok, a’ kihez e’ falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem’ Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a’ Kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadot, kérlek, olly bolondnak, mondá az Ifiú, bosszonkodó tekíntettel mutatván bokrétás kalapjára.

A’ szegény Kisasszony nem tudta, mit gondollyon? ’s azonn ügyekezett, hogy a’ kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a’ dolgokot, úgymond, meg akarod nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az Ifiú, ’s ammint a’ Kisasszony mellett ment, oldalaslag szüntelen’ rá nézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szóllította meg végtére, mond meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi reméllő tekíntettel.

Hát ez a’ tarka lepedő minek takarja be ezt a’ szép fejér ruhádot? ’ ezt mondván, megfogta szélét ama’ képtelen’ nagy kezkenőnek, melly hátúl majd földig ért.

A’ Kisasszony elpirúlt, ’s féltében sietni kezdett.

Ne szaladgy olly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a’ lábadot.

Boldog Isten! sohajtá csendesen Manczi, garádicsonkint nevekedvén félelme. Laczi pedig megkapta ruháját, és eggy keveset félre vonta, hogy lábát megláthassa. Ammint az atyám mondgya! Hegyes papucs, bocskorszijjal felkötve. Kár, hogy te is viseled.

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetébűl is kifogyott.

De minek szaladsz olly nagyon, Lyánka! Mennyünk lassabban, ’s ezt mondván, megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy úgy kiáltasz? kérdezé az Ifiú, ’s megrezzenvén eleresztette a’ kezét. A’ leány olly sebesen szaladt, mint a’ megijedtt őzecske; ő pedig utánna sietvén, szüntelen’ arra kérte, hogy ne szaladgyon. Manczi végtére háromszor pihegvén ezen ígéket: Hála Istennek! beomlott eggy-rundélába, a’ hol felette sok Urak és Asszonyságok ültek.

Most már a’ sor az Ifiúnn volt, hogy megijedgyen. Átrepűlvén tekíntetével környöskörűl az egész társaságonn, a’ kerek épűletnek küszöbénn megállott. Manczi’ orczájábúl és ama’ tekínteteibűl, mellyeket az ifiú Grófra vetett, kiki láthatta, hogy ettűl ijedt meg. Kérdezték ugyan, mi baja? de lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az újjával mutatott az Ifiúra, ki szemeit azonban eggy pár gyermekre függesztette, kik a’ rundéla’ közepénn játszottanak. Nagyon barátságosan mosolygott reájok. Ezek gyermekek? kérdezé végtére, újjával reájok mutatván. Vizsga tekíntettel néztek reá mindnyájan. Majd azutánn szemeit megmeg Manczira vetette, ki eggy ifiú embernek karjára akaszkodott volt, ’s minekutánna rá mosolygott volna, ismét a’ gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélleni, a’ mi vele történt. Ez a’ legény, úgymond, a’ víznek túlsó partyánn állván, különösen mosolygott magában, ’s egyszerre a’ vízbe ugrott. Én magamot elkiáltottam. Azutánn megállott előttem, ’s külömbféle bolondságokrúl kérdezősködött. Azt tartom, hogy – – Itt újjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a’ társaságnak, hogy az Ifiút esztelennek tartya. Kiki közűlök Laczira fordította szemeit, az Asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész’ a’ rundélának túlsó ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé eggy ifiú legény, eggy pár lépéssel közelebb menvén Laczihoz. Ez pedig rá vetvén szemeit, átvisgálta nyírtt fejét és arany zsinóros ruháját, és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőlle Rósafi Pál, a’ Viczispány.

Én Laczi vagyok, mondá az Ifiú viszontag, és szemeit egyszersmind Manczira fordította.

’S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra, ’s leült a’ földre a’ fiú gyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmetes lett. Allighogy ezt mosolyogva apolni kezdette, oda jött hozzá a’ kis leányka is, kit ölébe vett. Már az eggyikre nézvén, már a’ másikra, könybe^* borúltak szemei örömében.

Szereted a’ gyermekeket? kérdezé eggy ifiú Úr, gúnyoló tekíntettel közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszontag Laczi, reá tekíntvén a’ földrűl.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a’ ruhádot, ’s ezeknek a’ ruháit; nyírtt fejedet, ’s ezeknek a’ haját. A’ gyermekeknek el nem volt vágva a’ hajok.

Kár ezért az ifiú emberért, suttogták egymásnak egynehány Asszonyságok. Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt, és hozzá ment. A’ Kisasszony hátra lépett előlle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőlle érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámot.

Erre a’ társaságnak tekíntetei felderűltek. Némellyek még nevetésre is fakadtak. Kit szeretsz még mást közűlünk, kérdezé tőlle eggyvalaki.

Szelíd mosolygással a’ gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném, ha az enyímek volnának, és ha Manczi volna az annyok.

Manczi elpirúlt, és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette tudni illik a’ Kisasszony a’ fejérűl a’ kalapot, mihelyt a’ rundélába beért. Mond meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédgyét az Ifiú, miért nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürtyeidet, mint én? És ebben a’ hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirúlt és hallgatott.

Most már az Ifiúnn kiki csudálkozni kezdett. Vallyon ki lehet? kérdezé kiki a’ mellette állótúl.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az eggyik ifiú legény, és megkínálta eggy tányér biskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszek, mint kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a’ fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepűlt eggy fára, ’s legkarcsúbb ágairúl körtvét szedett. Megtömvén vele zsebeit, olly sebesen mászott le róla, mint reá fel, ’s a’ legszebb körtvékkel megkínálta Manczit; azutánn mindenik gyermeknek adott eggyet, ’s a’ többit magának tartotta. Manczi mosolyogva vette el tőlle az ajándékot, és elpirúlt.

Allig ette meg az ifiú Gróf az első körtvét, hogy a’ Kisasszonyt igéretére megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott azt a’ magos kőgunnyót. Jőjjsze tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az attyára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg, a’ mit tőle az Ifiú kíván. A’ Kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette a’ kertbűl. Utánnok ment az egész társaság.

Óh! kedves Nagyságos Uraim! mondgya vala hangos szózattal a’ kert’ ajtajánál eggy koldús.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a’ koldúsra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem; kezdé panaszolni a’ szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifiú Gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs házad, kerted, szántófölded, mellybűl élhess?

Semmim sincs, kedves – – Úrfim! Az utólsó szót csak nagy nehezen és azért adta feleletéhez, mivel látta, hogy Kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs kenyered, és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?

Némellyek a’ vendégek közűl az öreg embernek azonban alamisnát adtak.

Hallod-e Öreg! mondá neki végtére az Ifiú rebegő, és érzékeny szózattal, eredgy hamar, és hozd ide gyermekeidet. Siess, és térj vissza mennél hamarább. Az atyám’ völgyébe vezetlek velek eggyütt; ott ellakhattok a’ mi gunnyóinkban mindaddig, még a’ tiéteket felépíttyük. Van nekünk kenyerünk, gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel eggyütt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldúsnak a’ kezét, ’s könyörűletes mosolygással nézett még egyszer^* reá. Hajad már ősz, mint Istóknak, a’ mi jó Istókunknak, és még is éhezned kell! Ezt én meg nem foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a’ szívek, kedves Úrfim! az emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, Öreg! kiáltá erre hevesen és meredtt tekíntettel az Ifiú. Úgy-e Manczi hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekíntett, és szemeit könyezni látván, minden bizonnyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír. De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked nem hagyhatom. Tekörűlötted sok is az ember; mink pedig völgyünkben csak hárman vagyunk.

Hát a’ gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád’ völgyében? kérdezé Laczinktúl eggyik a’ vendégek közűl, ki az egész jelenést érzéketlen mosolygással nézte.

Megösmerkedtetem őköt a’ palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őköt a’ földmérésre. Megbeszéllem nekik, mikép támad az esső, a’ hó, a’ villámlás, a’ mennydörgés? Nem únnyák ők el magokot, azt fogadom. Megtanítom őköt még sípolni is.

Az egész társaság elbámúlt, ’s egymásra nézett. Fúvod te a’ sípot? – – és kótákbúl? kérdezék egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy eggy travért hoztak, az öreg koldúshoz fordúlván Laczink, eredgy, úgymond jó Öreg! és hozd el azonban gyermekeidet. Majd azutánn alsó ajakára fektetvén a’ sípot, egynehány természetes járásokot fútt; végre pedig kótákbúl ezenn az eszközönn olly gyönyörűen, olly kellemetesen, és olly érzékenyen játszott, hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csudálkozni.

Manczi erre kihozta a’ hárfáját, ’s ammint rajta egynehány accordokot kezdett játszani, az ifiú Grófnak keze a’ síppal eggyütt lassankint lelankadt. Énekelni kezdvén a’ hárfához a’ Kisasszony, égő tekíntettel visgálta Laczink, ’s eggy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a’ hárfával eggyütt magához szorította, ’s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim! A’ Kisasszony elsikótván magát, felugrott, és édes annyának karjai közé szaladt. Laczi utánna indúlt; de eggy ifiú legény, a’ házi Gazdának messzérűl való attyafia, mellyénél megkapta, e’ szókot dörögvén szeme közé: álly meg! eggy tapodtat se próbálly tovább menni! Az ifiú Gróf rá meresztvén szemeit, beteg vagy-e? úgymond, vagy más valami bajod van? ’s ezt mondván, felette könnyen elvette mellyérűl a’ kezét, és félre lökte. Erre a’ heves legény a’ Grófot öklével mellybe taszította, ’s azonnal ismét neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A’ Grófnak vére orczájába emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy engemet öklözöl? Ezt mondván a’ második taszítást felfogta, és a’ legényt olly sebesen lekanyarította maga megé a’ földre, hogy esni is allig látták. Közelebb menvén azutánn Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te némellykor előllem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én tégedet?

Most már a’ társaság át kezdette látni, hogy az ifiú Grófnak helyénn van az esze, és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen illy különösségekhez? A’ sok kérdések utánn kivették végtére belőlle, hogy ő Gróf Kaczajfalvi Jánosnak a’ fia, ki tizennégy esztendő előtt a’ világot három esztendős fiacskájával elhagyván, a’ magányosságba vonódott. Majd azutánn új kérdések által elég hihetőképen kitanúlták azt is, hogy fiának az öreg Gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni, hogy a’ Viczispány’ házánál hállyon, mivel a’ nap már alkonyodni kezdett; de erre mindaddig rá nem állott, még meg nem igérték neki, hogy Istóknak hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére eggy pár jó szóval és eggy pár szíves tekíntettel rá birta, hogy édes attyának, a’ Viczispánynak, kérését tellyesítse.

Könnyen meg gondolhattyuk magunkban, hogy estve elég okot talált még Laczink arra hogy az embereknek bolondságainn nevessen, és hogy elég okot adott viszontag arra is, hogy őtet a’ társaság megnevesse. Az asztalnál Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságánn csudálkozni, mellyeket az asztalra tettek, ’s mellyeknek legnagyobb részét ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának eggy asztalkárúl gyümöltsöt, mellyhez kenyeret evett, és eggy kevés borral vegyített vizet ivott. Allig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése utánn felugrott, ’s eggyiket a’ szolgák közűl megszóllítván, én már jól laktam, úgymond; most ülly le te, és egyél. Az inas majd elkacczantotta magát; a’ Gróf pedig erővel oda tolta, a’ hol üres helyet hagyott, és minden bizonnyal rá is kényszerítette volna a’ leülésre, ha mindnyájan eggyenlő szózattal nem bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerűlgette azutánn az asztalt, ’s mosolygással nézte a’ pompát, melly rajta ragyogott.

A’ Viczispánynak kérdésére, mikép tetszenének neki mind ezek? tik, úgymond, valóban únalmas emberek vagytok, és ha Manczi nem volna, már én régen az én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szoll vala ismét a’ Kisasszonyhoz, meg czirógatván orczáját, mikép lehetsz te olly balgatag, mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

No ’s, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, még Manczi csak lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a’ fejemrűl ezeket a’ czifraságokot, testemrűl ezt a’ csudálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak, ’s elmennék vele az attyához az ő szerencsés völgyébe.

’S hát ott azutánn mit csinállyon? kérdezé eggy faunus ábrázatú, vastag és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi’ annyának a’ báttya.

Mit csinállyon? felelé a’ Gróf; okosabb dolgokot, mint te egész életedben csináltál. Hallyadsza, Manczi! melly boldog volna nekünk ott életünk. Reggel, minekutánna én a’ forrásnál meg fürdenék, felköltenélek eggy szép áriával a’ sípomonn, hogy te is megfürödgy. Azutánn eggyütt mennénk a’ kertbe. Te nekem virágokot öntözni segítenél; én pedig az egész völgybűl öszveszedném számodra a’ legszebb gyümölcsöt. Egész nap musikálnánk, dolgoznánk, és énekelnénk. Estve legszebb darabjaimot fúnám a’ síponn, még el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirúlván, lesütötte szemeit, és magában nagyon bosszonkodott, hogy a’ mit Laczi mond, azt a’ társaság mind nevetségesnek talállya.

Még az asztalnál feltették volt magokban némellyek, hogy Laczit olly ruhába öltöztetik, mellyet a’ nagy világnak szokása szépnek tett. De bármennyit fáradoztak is, rá nem birhatták mindaddig, még Manczi eggy esedező tekíntetet nem vetett reá. Elvezették tehát eggy mellék szobába,^* ’s felöltöztették eggy huszár hadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele a’ társaságba, a’ dámák rész szerint barátságos főhunyorítással, rész szerint pillogó tekíntettel, rész szerint kellető mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt, ’s mikor első tekíntetét rá vetette, égni érzette orczáját. Nemes egyenességgel állott előtte a’ karcsú, magos és izmos ifiú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le vállaira. Eggyik kezével a’ kardot tartván, jobbját oda nyújtotta Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szelíden mosolyogtanak. Lehetetlen volt, hogy a’ legényre sokáig nézzen. Szemérmes szemeit a’ földre sütötte. Manczim, édes Manczim! Ezen ígékkel közelített hozzá, feléje nyújtván kezét. Oda nyújtotta kezét Manczi is, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta Manczinak a’ derekát, ’s magához vonván, orczája’ elejébe hajtotta le orczáját, hogy közelrűl nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta orczáját az övétűl, ammint Potrohosi, ki a’ tréfát nagyon szerette, és Sógoránál magának, mivel Manczit örökössének választotta, mindent megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: Brávo Lyánka! Engem’ úgy segéllyen, mindnyájunk’ láttára megcsókollya a’ legényt! Ettűl az ifiú vitéztűl vegyetek magatoknak példát, Legények! Ez tud ám igazán az ostromhoz.

Manczinak szemei könybe^* borúlván, Uram Bátyám engemet ok nélkűl kínoz, mondá Potrohosinak, a’ ki szinte teli torokkal nevetett.

Kicsoda? kérdezé Laczi; ez a’ dagadtt ember kínoz tégedet? Eggy pár könyecskét látván Manczi’ orczájánn legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond, ’s Potrohosit megfogván hirtelen’ kezénél, egész az ajtóig forgatta maga előtt, ’s végtére széles hátának szögezvén mind a’ két kezét, megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtónn a’ szobábúl, azutánn pedig a’ kapunn a’ mezőre, és kizárta. Nyerítő kaczagás kísértette ki Potrohosit, ’s egészen elnyomta szitkait, mellyeket fél nevetve és fél bosszonkodva pökdösött az Ifiúra. Így múlt az estve kaczagás és szüntelen nyájaskodás között. Csak Manczi lett mindenki szempillantással komorabb és csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirúlt, és a’ nevetés’ tárgyára lopva tekíntgetett. Bármelly gorombáúl kínozta is báttya, kinek végtére Laczink a’ visszajövetelt megengedte, csak rajta kapatta magát még is vagy tízszer ezen estve az Ifiúnak gondatlan egyszersmind és bámúló visgálásainn.

Laczinak ollyan ágyat vetettek, a’ minőt maga kívánt, ’s melly hasonló volt ahhoz, mellyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem hagyták aludni képzésének ingerrel tellyes rajzolattyai: elszenderedvén pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körűlötte. Valamint virogatásában, úgy álmaiban is, Manczi volt a’ fő kép. A’ hajnalnak első súgárja nyitva találta már szemeit, ’s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvisgálta a’ múltt napnak történeteit, ’s már nevetett, már elkomorodott, már meg könybe borúltak szemei, ammint képzése ennek vagy amannak a’ tárgynak megújjításába merűlt. Áh! felsohajtott végtére fenn szóval, ma már Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte volt, hogy Laczinkkal eggy szobában hálhasson. A’ tréfás vén legény köztt és a’ mi természetes ifiú Grófunk között csak hamar fontos beszéllgetés támadt, mellyben Laczink minden tartóztatás nélkűl megvallotta, hogy Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját attyát is. Természetes kifejezései amaz indúlatoknak, mellyeket Laczi magában érzett, Potrohosit jó kedvre ingerlették. Már is gondolkodni kezdett ő ama’ lepcsességekrűl, mellyeket vele űzni fog, és ama’ szígyenítésekrűl, mellyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságbúl szent Viczlipuczlinak nevezett, mivel kétes értelmű beszédgyeire teli torokkal nevetni nem akart. Azt várta ő még estve Laczinktúl, hogy nem könnyen haggya majd magát Manczitúl elválasztani; a’ mi neki sok alacsony tréfára adott volna alkalmatosságot. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a’ természetes ember nem szemtelen. Mert ha a’ természet az oktalan állatoknak tökélletesebb épűletű nemeit a’ szemérmetességgel felékesítette, ammint a’ nőstény majomban, és az elefántnak mind a’ két nemében tapasztallyuk, mikép volna lehetséges, azt magunkkal elhitetni, hogy e’ szép erkölcsöt az embertűl megtagadta légyen? Csak a’ romlott nevelésű várasi ember fosztya meg magát e’ kellemetes adománytúl, ki még gyermekségében a’ sok rossz példa által természetlenségekre ragadtatik.

Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkot birni, hogy mennyen be Manczihoz, minekelőtte felkel. Bezzeg Laczi! úgymond, nem volna ám bolondság, Manczit felverni; ’s ezt mondván, öltözködni kezdett.

Manczit felverni? felelé az Ifiú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány? Hisz azonnkivűl, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne, és reám méltán megharagudna.

Ne légy olly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A’ mi pedig a’ felijedést illeti, nem szükséges, hogy nálla lármát üss. Költsd fel csendesen, és hídd el magaddal a’ kertbe.

Potrohosinak az volt egyedűl a’ szándéka, hogy ezen ártatlan kőltésbűl okot vehessen Húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött, és Potrohosi utánn csendesen Manczi’ ajtajához lappangott, melly be zolt zárva. A’ vén legény, nem akarván ügyekezetével felhagyni, külömbféle kulcsokot hordott öszve, mellyek közűl az eggyik a’ Kisasszony’ szobáját végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe, ’s Laczinkot betolván, az ajtót utánna ismét bezárta. Az Ifiú a’ lebocsátott kárpitok miatt homályosnak lelvén a’ szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele, illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótúl szóllítgatta Manczit egynehányszor, hogy felkelvén, jőjjön vele és vastag báttyával a’ kertbe. Szavát mindenik szóllításnál fellyebb és fellyebb emelvén, Manczitúl pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fenn szóval szóllította meg, a’ minn Potrohosi az ajtónn kivűl nem győzött eleget nevetni. Ennek biztatására elment azutánn az ágyhoz, és Manczinak hűltt helyét találta. Sok édes álmodozási utánn, mellyeknek fő tárgya az ifiú Kaczajfalvi volt, korán felébredvén, olly teli volt szíve, hogy a’ szűk szobában nem maradhatott. Felkelt tehát, ’s éjjeli köntössére eggy könnyű palástot vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe, és ott eggy gallyfödél alatt a’ hantszófára dőlt.

Hallván Potrohosi, hogy Manczi a’ szobábúl már kirepűlt, kieresztette a’ Grófot, ki megvetéssel tekíntvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek látszol lenni. Ha Manczimnak báttya nem volnál, én többé, azt tudd meg, rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejössz, és kinn maradni, sőt még az ajtót^* is rám zárni – –

Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi’ szavát hallottam volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonnyal a’ kertben van a’ munkásoknál. Jőjjsze velem, keressük fel!

A’ kertben nekem nem kellesz. A’ munkások, a’ kik ott Manczival vannak, náladnál jobb emberek. Eredgy, feküdgy le, és hortyogj! a’ kertben nekem nem kellesz. Ezt mondván, leszaladt a’ kertbe; Potrohosi pedig utánna lappangott, ’s húgának kedves gallyfődelét ösmervén, közelebb útonn a’ hantszófa megé vette magát a’ sűrű gallyak közé, mellyek miatt őtet sem húga sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét, a’ madarak’ csevegésénél a’ hüsben szinte elszenderedett. Laczi lábhegyenn közelített hozzá. A’ legszebb és leggyönyörűebb paradicsomnak látása el nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az aluvó Manczinak tekíntete. Megállott, mintha a’ földhöz volt volna bűbájolva, ’s mosolygó orczával visgálta kellemetességeit. Allig mert lélekzetet venni. Az egész legény csupa szem volt. Kezei lecsüggöttek, szemei a’ szerelemtűl szinte csillogtak, arczai úgy megpirúltak, hogy eggy pár nyíltt rósának gondoltad volna lenni, tagjainn pedig eggy gyenge remegés futott keresztűl. Így állott ő eggy darabig lelketlen kép gyanánt, melly az emberre meredtt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe térni. Egynehány ösmeretlen indúlatok zűrzavar^* gyanánt gomolyogtak fel mellyének méllyeibűl. Leereszkedett Manczi előtt eggyik térgyére, ’s megcsókolta kinyújtott lábára lecsüggő kezét, illy szókra fakadván: édes szép Manczim! A’ Kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó reggelt, Manczim! mondá Laczi, ’s oda nyújtotta kezét örvendetes és érzékeny tekíntettel. Manczi el akarta magát kiáltani; de az álmosság, melly megkábította, és az ijedés, hogy maga előtt illy véletlen vendéget látott, elfojtották mellyében a’ szózatot. Ajaki megnyíltak ugyan, de hangot nem adhattak.

Melly szép vagy, édes Manczim! elkezdette ismét Laczink, ’s melly nagyon szeretlek! E’ szókkal eggy pár könyecske forrott ki szép szemébűl, ’s legördűlt mosolygó ajakára. Szívére vonta azutánn csendesen Manczi’ kezét, ’s mellyéhez szorította.

Manczi visszavonván karját, mit akar itt a’ Gróf? úgymond komor tekíntettel. Mennyen dolgára! E’ két szót nyughatatlan keménységgel ejtette ki.

Laczi ellenben felemelvén öszvetett kezeit, ’s olly tekíntetet vetvén reá, melly szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, mikínt szeretlek. Engedd meg, hogy nállad maradgyak. Hidd el, úgy szeretlek, mint magad magadot. Olly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az egész világnak legszebb virágjai!

De mit akarsz itt, kérlek?

Fel akartalak az ágybúl verni, hogy jönnél le velem ide a’ kertbe. Te engem’ megelőztél. Áh Manczi! allig alhattam miattad valamit. Egész éjszaka láttalak, de úgy – szakasztott úgy, ammint most látlak. Óh Manczi! az én mellyem olly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom kellett. Jobb kezedenn feküdtél álmomban, és bal kezed – – itt bal kezét megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, mikínt szeretlek!

Ezen ígék félénken jöttek ki szorúltt mellyébűl, és könybe borúltt szemei kérlelő szelídséggel függöttek Manczi’ szemeinn, kinek kezét már mellyéhez már ajakihoz szorítgatta. A’ Kisasszony semmikép végbe nem tudta vinni, hogy a’ legényre megharagudgyon. Eredgy, jó Laczi! úgymond, eredgy! Menny amoda a’ munkásokhoz; én azonban felmegyek a’ szobámba, és felöltözködök.

Elmegyek veled én is.

Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.

De mond meg hát nekem előbb, ha szeretsz-e te is viszontag engemet?

Erre sem felelhetek meg.

’S miért nem?

Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az illendőséget sérteném meg.

Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg még is, ha igazat mondanál?

Még akkor is. Kelly fel térgyeidrűl, jó Laczi! menny a’ munkásokhoz, és légy nyugodtt szívvel. Ezt mondván, ammint Laczinknak karjait megfogta, hogy térgyeirűl felsegítse, orczája amannak orczájához olly közel esett, hogy a’ hátúl lesekedő báttya csókra gondolta a’ legényhez lebocsátkozni. Brávo! Derekasan! kiáltya vala ez a’ gallyak közűl, te kis boszorkányka! Régen jövendeltem már én ezt a’ mi szent Viczlipuczlinkrúl. Ihol karjai között a’ szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgattya, mint hímjét a’ gerlicze! Ha ide nem hozott volna az eset, tudgy’ Isten! –

Áh hogy bánhat Uram Bátyám velem illy igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok! ’s ezt mondván, elfakadt sírva.

Ártatlan? Brávo, szent Viczlipuczlim, brávo!

De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E’ miatt a’ vastag ember miatt? Azutánn Potrohosira tekíntvén, ez úgymond, nevet, Manczi pedig sír. Mondgyátok meg nekem, miért? – Manczi! gyere te velem sétálni. Ez a’ hízott ember, a’ ki tégedet mindúntalan’ megríkat, maradgyon itt.

Potrohosi erre olly hangosan kezdett kaczagni, hogy nem csak a’ munkások, hanem még azok is meghallhatták, a’ kik a’ kastélynak azonn a’ részénn háltak, melly a’ kert felé volt.

Áh édes Uram Bátyám! az egész házat felveri szavával az álombúl. Gondollya meg, melly veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.

Az ifiú Gróf Manczira tekíntvén, ’s fejét megrázván, azt akarod, úgymond, hogy a’ kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindgyárt magam megcselekszem.

Maradgy! rikóttya vala Potrohosi kaczagva. Mi a’ manó jut eszedbe, hogy te az embereket álmokbúl felverd? Hallod-e Laczi! mond meg nekem igazán, ha tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?

Laczink tetétűl fogva talpig meg visgálván Potrohosit, neked, úgymond, vastag ember! ammint látom, eggy csöpp eszed sincs. Eredgy dolgodra! Manczi sír! Eredgy, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.

Már a’ más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; ’s betakarván magát háló ruhájába, menni kezdett.

Az Istenért! vigye megával, Uram Bátyám, áh! vigye el magával, kérem.

Alkudgyunk, Húgom Asszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán, hogy szereted. Akkor azutánn elviszem magammal.

Uram Bátyám! az egekre kérem, mit gondol?

Egyébaránt itt hagyom, és – –

Manczi látván, hogy báttya menni akar, megkapta a’ kezét.

De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a’ szép leánynak? kérdezé komor tekíntettel Laczink. Megmondgya ő azt nekem nállad nélkűl.

Annyival jobb, mondá Potrohosi, ’s kirántván Manczi’ markábúl kezét, elsietett.

Szeretem, édes Uram Bátyám! szeretem; csak vigye el magával amazonn az útonn.

Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástúl fogva nem vagy szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredgy a’ szobádba és öltözködgy. Te pedig, Laczi! gyere velem amarra haza.

Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki szobájába szaladván, az ágyra dőlt, és mérgében sírt. Bementek szobájokba a’ férjfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merűlt, Potrohosi pedig felöltözvén, Húgához ment. Hallod-e Manczi! én az egész esetet eltitkolom, és így legkisebb okod sincs sírni. De mond meg nekem minden tréfa nélkűl, ha ez a’ természetes legény tégedet el akarna venni, elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelly.

Édes Uram Bátyám! az ifiú Gróf az ő tökélletlen nevelése miatt mindenben hátra van.

Nem igaz, hogy te őróla ebben a’ vélekedésben vagy! Minek pirúltál el tehát, mikor kérdeztelek? Hogy tik lyányok az illy dolog körűl úgy kerengetek a’ felelettel mindég, mint a’ macska a’ forró kása körűl! Mindent láttam én, mindent hallottam, a’ mit a’ kertben mondottál és cselekedtél. Felelly egyenesen, elmennél-e hozzá?

Manczi lesütötte szemét, és újjaival eggy selyem szálacskát ki ’s be sodorgatott. Ösmerte báttyát, és tudta, hogy az illy dolgoknak kinyomozásában nagyon járatos.

Öltözködgy fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a’ dologbúl? Énnekem ez a’ legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az arany zsinóros, ezüst gombos, nagy kalapú, széles kardú, nyírott hajú széltömlők, a’ kik egyebet nem tudnak, hanem tanúltt főhajtással fogat mutatni, mint a’ hamis kutyák, ’s vigyorogva eggykét complementumot mondani, mellyek puszta levegőmozgásbúl állanak. Ezzel Potrohosi elment.

Manczi a’ dologrúl mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának, hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen. Szerelmének bizonyításait azonnkivűl olly igazaknak és szembetünőknek találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A’ tűkörhöz ülvén, maga sem tudta, mikép történt, hogy ma olly eggyügyűen öltözködött fel, ammint csak lehetett. Ha báttyának csúfolásátúl és önnön magának árúló pirúlásátúl nem tartott volna, semmit sem vett volna magára ollyast, a’ mit Laczink rajta megnevetett. A’ tűkörbe tekíntvén, elijedt magátúl, olly piperétlen volt. Hajtarajját tehát felemelte még eggy keveset, csak hogy a’ módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi üdőt vesztett, hogy a’ früstöknél utólsó volt.

Szinte édesdeden nevetett Laczink azonn, hogy az emberek fekete vízbe fejér tejet töltenek, és ezt a’ vegyűletet früstökűl isszák, ammint látván, hogy minden ember az ajtóra tekínt, megfordúl, és Manczit eggyügyű ruhájában bejönni megsajdította. Áh az én Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Allig győztelek már várni. És áh! melly szép, melly gyönyörű vagy ma! Tedd le, kérlek, ezt a’ kalapot! ’s ezt mondván, fejérűl a’ bandzsal kalapot maga levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a’ gyönyörű leányt!

A’ földbe bújt volna szígyenletében a’ Kisasszony, mikor a’ kaczagást hallotta, mellyel a’ vendégek fogadták.

De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a’ mi természetes Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a’ kertben a’ gallyfödél alatt. Áh! mikor ott olly szépen feküdtél – –

Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván, akármi legyek, úgymond, ha a’ természet ezerszer nem alkalmatlanabb a’ titoktartásra, mint a’ hiúság!

Nossza erre a’ vendégek, és kivált az ifiú legények, körűlvették azonnal Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtónn. Laczi utána repűlvén, megfogta, ’s mellyéhez szorította illy kérdéssel: haragszol talán, Manczim? Légy jó, Édesem! és ne haragudgy!

Azonban utánnok érkeztek a’ szobábúl a’ vendégek is, Manczi pedig nagy háborodással kiragadván magát karjábúl, ’s haragos tekíntetet vetvén reá, takarodgy, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem’ elejébe. Ezt mondván, felszaladt a’ garádicsokonn szobájába.

Laczi meredtt tekíntettel nézett utánna; azutánn pedig lassan megfordúlván, a’ földre ütötte szemeit, öszveránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta fejét, ’s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény Leányka! Az atyám igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekíntett, mondván: áh, az atyám! E’ szavak utánn pedig nyil gyanánt repűlt ki a’ kastélybúl a’ kertnek, beugrott a’ vízbe, átúszott a’ túlsó partra, a’ legsűrűebb bokrok és csipkék között felmászott a’ hegyre, ’s két óra múlva meglátta attyának kellemetes völgyét, mellybe örvendetes kiáltások között sebesen leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírűl adták azonnal az öreg Grófnak, hogy az elveszett Ifiú visszatért. Hamar kitörűlvén szemeibűl a’ könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodtt tekíntettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén magát, áh, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimot láttam.

Az öreg Gróf ellappangott vele eggy gallyfödél alá, a’ hol eggy rövid beszéllgetés által, melly hidegvérűnek és indúlat nélkűl valónak lenni látszott, egyenes szívű fiábúl az egész esetet kivette. A’ természetes nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azutánn az öreg Gróf mély gondolkodásba merűlvén, átérzette, itt lenni már az üdejét annak, hogy fiát a’ nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak Manczi Kisasszonya mélyen behatott Laczi’ szívébe; melly vélekedésében őtet az Ifiú is minduntalan’ megerősítette. Egyenesen meg vallotta ő, hogy Manczit az egész világonn legjobban szereti, és amaz ellenvetése, mellyeket neki az öreg Gróf Manczinak öltözetérűl, nyírtt hajárúl, és magaviselésérűl tett, olly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta, hogy fiával az emberi nemzetet, és annak történeteit úgy ösmertesse meg, ammint magokban vannak. Elővette vele a’ históriának filozofiáját, mellybűl ő a’ nemzeteknek külömbféle relígyióit, kormánnyait és szokásait a’ cultúrának nevekedésével eggyütt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvénn kivűl a’ németet, francziát, olaszt és anglust rész szerint beszéllvén, rész szerint értvén, többféle könyveket olvasott e’ nyelvekben az emberi nemzetnek tetteirűl, és így nem csak a’ száraz historiát, melly puszta nevekbűl, esztendő számokbúl, ’s egymástúl^*elszakasztott esetekbűl áll, hanem a’ történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is megtanúlta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg rezketett réműlésében,^* ammint a’ külömbféle jelenéseket olvasta, mellyek között az országok a’ világ’ kezdetétűl fogva habzottak.

Meghallván édes attyátúl, hogy őtet a’ sors eggykét száz szegény embernek urává tette, megduplázta serénységét a’ külömbféle tanúlásokban, hogy jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkűl átlátta ő tudni illik amaz arany igazságot, mellyet édes attya naponkint elejébe terjesztett, hogy az ollyan földes Uraságok, mellyek mindent másokra bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel írnak, idegen ésszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbággyaiknak iszonyú rövidségeket, és helyrehozhatatlan károkot okoznak. Arra ugyan, hogy olly ruhába öltözködgyön, a’ minőt a’ hozzá hasonló ifiak viselnek, nagy nehezen rá állott az ifiú Gróf, de haját elnyírni tellyességgel nem engedte.

Az öreg Istók véghetetlenűl örűlt, mikor e’ változásokot látta, ’s az nap, hogy a’ Gróf a’ völgyet fiával eggyütt legelőször elhagyta, térgyenn állva köszönte az Istennek, hogy a’ természetes nevelésnek végét szakasztotta, mellybűl soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind és szívszorongató reménységekkel ment attya mellett a’ völgynek sűrű erdejénn keresztűl, ’s ammint a’ gyönyörű térség szemébe tünt, örömében elpirúlt és^* megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes attya allig győzött utánna sietni.

Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a’ kertenn a’ pompásan épűltt palotába. Ehhez bejutván, az öreg Gróf csengetett, ’s azonnal mindenfelűl öszveszaladtak cselédgyei, ’s mély tisztelettel megállván előtte, parancsolattyait várták. A’ Gróf szemmel tartotta fiát minden jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok meg fiamnak a’ zöld szobákot, mondá a’ Gróf. Eggy inas megnyitván az ajtót, melly e’ szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a’ te szobáid, fiam! ezek pedig inassaid! Ezt mondván, három emberre mutatott, kiknek eggyike élemetes, ketteje pedig ifiú volt. Laczi megvisgálván őköt tetétűl fogva talpig, alázatos állásaikot mosolygással nézte, és a’ szobába bement.

Első tekíntete ama’ képekre esett, mellyek Hogárth’ rajzolásai utánn rézre metszve a’ szobában függtek. A’ rajtok lévő szatirás carricatúrákot meg nem foghatván, szüntelen’ csak fejét rázta. Megnyitotta azutánn az ablakot, ’s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt öszve, mivel az öreg Gróf öszvehívatta jobbággyait, hogy fiát velek megösmerkedtesse. Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, mellyek az első mellett voltak, ’s álmélkodva nézte a’ pompát, melly a’ Viczispány’ szobáinak pompáját messze felhaladta.

Eggy inas kávét hozott, ’s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánnyon az inassal, ’s eggyáltallyában, mikép visellye magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre az inast.

Jánosnak, Nagyságos Uram!

Hallod-e^* János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a’ képek?

Nem tudom. Ő Méltósága, az öreg Gróf, fogja tudni.

Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg Gróf elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbággyai már sorban állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a’ jó Úr, ismét nállatok vagyok, ’s hozzátok hozom fiamot is. Nektek neveltem én őtet. Ha én egyszer meghalok, ő szinte olly jó és kegyes uratok lessz, mint én vagyok. Ügyekezzetek rajta, hogy szeretetét megérdemellyétek. Ő a’ tiéteket meg fogja érdemleni.

Az Úr Isten áldgya meg a’ mi jó Urunkot, felkiáltottak erre a’ jobbágyok. Áldgya meg a’ fiát is, utánna vetette eggy öreg ember, és tegye olly jó és kegyes Úrnak, a’ minő az attya!

Laczi csendes tekíntettel és ránczoltt homlokkal visgálta őköt.

Nézd jövendőbéli jobbággyaidot, fiam, mondá azutánn Laczinak az attya. Nincs szívedenn semmi, a’ mit nekik mondani akarnál?

Laczi még egyszer áttekíntvén őköt, ’s a’ legöregebbiket megszóllítván, hány^* esztendős vagy? úgymond, ’s egyszersmind kezet adott neki.

Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes Úrfim! mondá az öreg ember, Laczi’ kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókollya.

Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, ’s az öreg embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.

Szereted-e ezeket az embereket? Fiam! tudakozá tőlle az attya.

Hogy szerethetném őköt, mikor nem ösmerem? felelé az ifiú Gróf fenn szóval.

Akarsz-e velek, a’ hol lehet, jót tenni?

Hogy is tehetsz illy csudálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink, ’s elfordúlván, bement a’ palotába. Szobájának közepénn megállván, megrázta fejét egynehányszor, és gondolkodásba merűlt. Melly különös ma, mondá magában, az én atyám!

Egyszerre musika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg Gróf oda rendelte előre a’ szomszéd mezővárasbúl a’ czigányokot. Laczink majd nyakát törte, úgy repűlt le a’ garádicsokonn, ’s a’ falunak mind a’ két nembéli ifiúságát eggy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájok sietvén, még messzérűl csudálta^* a’ falusi leányokot könnyű ruhákban csoportonkint állani, ’s ammint oda ért, éppen tánczolni kezdettek. Bámúló szemmel visgálta a’ tánczolókot, mosolygott, a’ kurjongató legényekkel elel rikótotta magát, ’s végre közéjek ugorván, eggy ifiú szép leánynak kezét megragadta, ’s a’ lejtőt úgy járta vele, ammint tudta. A’ táncz utánn mellyéhez szorítgatván a’ szemérmes leányt, nem győzte apolgatni, ’s ammint az új tánczot a’ vídám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnéját ő is, és öröme olly zabolátlan lett, hogy szüntelen’ kurjongatott. Elfáradván, maga mellé vonta a’ leányt eggy padra, ’s érzékeny apolgatások között beszéllgetni kezdett vele. A’ leány elpirúlván, már elfordúlt tőle, már fejét mellyére sütvén nevetett, már meg ülésérűl felszökött. A’ Gróf ellenben megmeg kapván, vissza vonta a’ padra, és nyájaskodását megújjította.

Jó vagy-e hozzám? lyánka! Szeretsz-e? kérdezé tőlle minduntalan. A’ leány pedig semmit sem felelvén, lele sütötte fejét, és nevettében mind csak czinczogott. Végre eggy falusi legény elejekbe állván, így szóllította meg a’ Grófot: Nagyságos Uram! Margitnak énkivűlem senkit sem szabad szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! jőjjsze velem! Még rossz hírbe is hozza utóllyára Nagyságod a’ leányt! Gyere Margit!

A’ te jegyesed? kérdezé a’ Gróf meredtt tekíntettel. Az annyit tesz, hogy feleséged legyen?

Annyit, Nagyságos Uram!

Hát miért nem teszed feleségednek?

Mert az Atyám nem engedi.

Az Atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?

András a’ Grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá mosolyogva. Ha eggy jó szót akarna neki Nagyságod érettünk adni!

A’ Gróf hozzá menvén, hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked ahhoz, ha a’ te fiad házasodni akar?

De nagyon is nagy hozzá a’ közöm, Nagyságos Uram! mondá viszontag az öreg ember. Azt a’ leányt ő nekem el nem veszi, ha a’ fejére áll is; mert láttya Nagyságod, az egész leánynak, ammint előttünk áll, semmije sincs, hanem a’ mi rajta van.

Rendes! De hát ha a’ fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, ammint előttünk áll?

De én ám nem akarom, hogy akarja.

Nagy álmélkodással nézett a’ Gróf az öreg emberre; azutánn pedig megfordúlván, és a’ leányt megsejtvén, mond meg nekem Öreg, úgymond, mi hijával van ez a’ szép leány?

Legalább kétszáz forint hijával, Nagyságos Uram!

Az én Atyámnak van-e kétszáz forintya? kérdezé a’ Gróf, és hallván, hogy még több is van, felszaladt az attyához, és kétszáz forintot kért tőlle. Az öreg Gróf minden kérdés nélkűl kezébe adta. Visszaszaladván tehát, már messzérűl kiáltotta Andrásnak: Házasodgy! itt a’ kétszáz forint.

Körűlvették azonnal a’ Grófot a’ falusi legények, ’s ammint András kezéhez vette a’ pénzt, felemelte azt, ’s örömében idestova szökdösött vele, mint az őrűltt. A’ Gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodgyon meg töstént.

Szívesen, felelé András, ha a’ Prédikátor nem ellenzi.

Hol van a’ Prédikátor? kérdezé a’ Gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e’ dologhoz mi köze van?

Ő ád bennünköt öszve.

Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!

Megértvén, hogy erre csak a’ Prédikátornak van hatalma, megfogta az új párnak kezeit, ’s magával a’ Prédikátor’ háza felé hurczolta. A’ tánczolók nézőikkel eggyütt mind utánnok mentek. Az öreg Gróf az egész esetet látta és szívesen nevette. A’ Prédikátor házához látván közelíteni eggy ifiú Úrnak vezérlése alatt a’ sereget, nem győzött rajta csudálkozni. Meghallván cselédgyeitűl, hogy a’ seregnek vezérje maga az ifiú Gróf, elejébe ment, és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjek való érkezésénn; de ez ki sem hagyván őtet beszélleni, haggy te most békét ezeknek, jó Öreg, úgymond. Íme eggy pár jegyest hozok hozzád, kik öszve akarnak házasodni. Azt mondgyák, hogy csak te csinálhatsz belőlök férjet és feleséget. Add hát őköt öszve itt mindgyárt!

A’ Prédikátor elbámúlt; de hallván, hogy a’ dolog nem tréfa, és hogy maga a’ Méltóságos Gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a’ helyben való öszveadást kéreti, ’s az új pár’ elejébe állván, az agyendábúl olvasni kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond, és tedd meg most e’ párral, a’ mire kértelek. A’ Prédikátor erre megharagudván, keményen nézett a’ Grófra, és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább folytatta. Eggy gazda ember megsúgván a’ Grófnak, hogy éppen ezen olvasás által adatnak öszve a’ jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott, és félre vonván magát, csendes gondolkodásba merűlt. A’ Prédikátor attúl tartván, hogy a’ Gróf ismét megtámadgya, majdnem hideg verítéket izzadott. Eljutván pedig amaz ígékhez, hogy az Úr Isten az első embert a’ paradicsomba helyeztette, a’ Gróf tovább nem hallgathatott. Az első embert? úgymond. Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.

A’ Prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén, ahha! úgymond nagy buzgósággal, ne háborgassa Gróf Uram az Úrnak szolgáját, mikor hivatallyában foglalatoskodik!

A’ Gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélly nekünk még többet az első emberrűl!

Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem Nagyságodot, úgymond, várakozzon kérdéseivel mindaddig, még a’ czeremóniának vége nem szakad. Szót fogadott a’ Gróf, és a’ Prédikátor nagy szívszorongatások között öszveadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a’ Grófnak a’ kérdezgetésre azok iránt, a’ miket olvasni hallott, de meggyőzte magát még is. Csak mikor az első emberre szállott átkokot hallotta tőlle, el nem tűrhette azokot szó nélkűl, mivel abban a’ vélekedésben volt, hogy azokot a’ Prédikátor az új párnak fejére mondgya. Eredgy, úgymond, jó Öreg! a’ te csudálatos zsembeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokot, hanem szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldgyök. A’ Prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta, ’s a’ szobábúl azonnal kitakarodott. A’ Gróf utánna sietett ugyan, ’s külömbféle kérdésekkel ostromolta; de a’ Prédikátor el nem tudván magával hitetni, hogy ezt ő jó szívbűl és tudományra való vágyakodásbúl cselekszi, a’ feleleteket külömbféle kifogásokkal mind elmellőzte.

Az egész sereg visszasietett a’ Gróf’ udvarába a’ félbeszakadtt mulatságnak folytatására, mellyet az ifiú Gróf olly véletlenűl és olly hamar lakadalommá változtatott. Ama’ vídám háladatosság, mellyet neki az új pár nem annyira szóval, mint bizodalmas apolásokkal mutatott, szívében szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a’ falunak legénnyeit, ’s azt kérdezgette tőllök, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akarattyát megköszönvén, ma már erre későnek mondották az üdőt. Így múlt el öröm, táncz és nevetkezés között az egész estve.

Más nap reggel Laczink az ifiú párhoz szaladt. A’ menyecskét szinte férjének karjával átölelve találta, kivel eggy hantpadonn ülvén, édesen nyájaskodott. A’ szerelemnek ezen ingerlő enyelgését eggy üdeig mosolygó tekíntettel nézvén, olly ragyogó fénnyel támadt fel fejében egyszerre Manczi’ képe, mint a’ derültt éjszaka utánn a’ nyári nap. Szíve dobogott, arczai felpirúltak, karjai önnkint előre nyúltak, mintha a’ levegőt akarta volna megölelni. Végre eggy mély fohászkodása elárúlta jelenlétét a’ figyelmetlen ifiú párnak. Nem győzték ezek neki a’ boldogságot, mellyhez őköt olly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, ’s az ifiú férjnek nyájaskodásai, és a’ menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak szívébe, hogy végtére illy szókra fakadt: András! én is olly boldog akarok lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz, és feleségemnek tetetem. Ezt mondván, az attyához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg, hogy én is olly boldog lehessek, mint András. Manczit én elveszem, és ide hozom.

Az öreg Gróf maga mellé vonván fiát a’ szófára, hosszas oktatások által figyelmetesnek akarta tenni arra, hogy e’ lépés felette fontos, mivel tőlle függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága. Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy szíve jó? Laczink e’ kérdésre elámúlt, ’s mivel sem igennel, sem nemmel nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merűlt. Ő ugyan Manczi’ jóságárúl nem kételkedett, de csupán csak a’ végbűl, hogy ez iránt édes attyát is meggyőzhesse, külömbféle módokrúl gondolkodott, mellyekkel azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Más nap reggel sietve ment az attyához, ki még az ágyban feküdt. Hallod-e édes jó Atyám! mennyünk mink ma Manczihoz. Az öreg Grófnak nem volt üdeje. Fia tehát azonnal felült a’ lóra, ’s az öreg Istókkal, ki allig győzött utánna nyargalni, Rósafi Pál Úrnak falujába sietett.

Az ollyan állatok, mellyeknek testépűletében inak is vannak, érzéseiket és indúlattyaikot bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, mellyek az efféle állatoknak mindeggyik neménél másmásfélék. Illy csikkelyetlen hangokkal árúllya el indúlattyait az ember is, elsikótván magát, mikor megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenűl meglepi, nyögvén, mikor szenved. Az indúlatoknak e’ nyelve, valamint az állatoknál, úgy az embereknél is haszontalan volna, ha a’ többi állatokot, mellyek eggy és ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Allig bődíti el magát az elréműltt bornyú, azonnal oda siet az annya, és ellenségével harczra kel. Allig kezdi szerelmes nyögését a’ nőstény gerlicze, azonnal ott terem apolására a’ hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is olly nagy az ereje, hogy az elréműltt szerencsétleneknek kiáltása még az ollyan hidegvérű embert is hirtelen megragadgya, kinek szívét a’ veszedelemnek bármelly hathatós rajzolásai soha el nem rémíthetik. A’ várasi nevelésű embert, kit az idegen nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek, könyörűletességre indíttyák a’ szenvedőknek nyögései, ha azokot saját füleivel hallani kényteleníttetik. A’ természetes embert pedig annyival hathatósabban megragadgya az embernek ezen állati nyelve, mennél menttebb az úgy nevezett fínom nevelésnek amaz útálatos mérgétűl, melly az emberi szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek Gróf László, a’ Viczispány’ falujába belovagolván, ammint fülébe az első házaknak eggyikébűl kellemetlen sikótás tünt. Megállítván lovát, meredtt tekíntettel nézett a’ házra, mellybűl a’ jajgatás minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a’ háznak ajtajábúl eggy férjfi, kezénél fogva hurczolván maga utánn eggy síránkozó asszonyt, kit az útszára taszított. Itt ordíts, a’ mennyit akarsz, de a’ házba vissza ne próbálly jönni, kiáltá utánna a’ kegyetlen, a’ sívó rívó asszonyt eggy görcsös bottal fenyegetvén. Allig ment a’ férjfi vissza a’ házba, kirohant belőlle édes annya utánn eggy tizenöt esztendős leányka bozótos hajjal, szilaj tekíntettel, és takaratlan mellyel, mivel a’ férjfi hajánál fogva vetette ki a’ pitvarba, szinte mikor fésűlködött, melly alkalmatossággal nyakárúl a’ kendőt is elvesztette. Jajgató annyához sikótva érkezvén, karjai közé omlott illy szókkal: Áh szegény szerencsétlen Anyám! Gróf László hozzájok nyargalván, nyil gyanánt leugrott a’ lórúl, ’s az eggyiket eggyik karjával, a’ másikot másikával megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a’ ki benneteket bánt?

Az egész beszédbűl, mellyel kérdésére a’ szerencsétlenek zokogva és hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a’ leánynak attya az uraság’ erdejében eggy szarvast lőtt, és hogy e’ miatt őköt a’ házbúl kivetik, minden vagyonkájoktúl megfosztyák, és kenyér nélkűl haggyák.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a’ Gróf, ’s beszaladván a’ házba, megragadta karjánál fogva az uraság’ hajdúját, kivonta a’ házbúl minden legkisebb szó nélkűl egész’ a’ síránkozó asszonyig, és onnan úgy elkanyarította, hogy az útsza’ közepére bakázott. Ezen ösmeretlen ifiúnak megjelenése, szótalansága, és merészsége, mellyel a’ hajdút megragadta, ’s a’ házbúl kivetette, úgy megkábította ennek az eszét, hogy semmikép sem tudta magát öszveszedni.

Azalatt a’ Gróf az asszonyt leányával eggyütt a’ házba visszavezette, erősen igérvén, hogy őköt el nem haggya. A’ szobában térgyre estek előtte a’ szerencsétlenek. A’ leány megragadván kezét, csókolgatta és mellyéhez szorítgatta, melly a’ könyhullajtásoktúl egészen nedves volt; még az annya érzékeny kifejezésekkel köszönvén jó akarattyát, további pártfogásáért esedezett. A’ Gróf nem tudván velek mit kezdeni, ’s nemes érzéseitűl elragadtatván, hasonlóképen térgyre esett, ’s mivel őköt felemelni hasztalan’ próbálgatta, térgyenn állva apolta és vígasztalta már a’ leányt, már az annyát. A’ könyörűlés hamar megszülte szívében e’ jelenésnél a’ szeretetet, melly azonnal maga is nagyra nevekedett.

A’ hajdú azonban eszére térvén az útszánn, meggondolta, hogy csak gyerkőcze, és tudgy’ Isten! micsoda jöttmentt legény az, a’ ki őtet hivatallyának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a’ házba, ’s térgyepelni látván az asszonnyal és a’ leánnyal a’ Grófot is, még nagyobb merészségre kapott. Hallya Kelmed, úgymond a’ Grófnak, ki adott Kelmednek arra hatalmat, hogy az igazságot meggátollya.

A’ Gróf felugorván, hideg vérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőlle: hát te vagy talán az igazság?

A’ hajdú e’ kérdést csúfságnak vévén, neki rohant a’ leánynak, ’s kezénél megragadván, takarodgyatok ki, úgymond, töstént, semmirevaló kaczérok! De eggy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a’ leányt azzal a’ szándékkal, hogy a’ Grófnak fordúl, kitűl a’ keserves ütést származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a’ Gróf, hanem átfogta karjaival az egész hajdút, lisztes zsák gyanánt kivitte a’ házbúl, ’s magátúl nagy erővel messze elvetette. A’ hajdú, még karjai között csüggött, majd kiadta a’ lelkét, mivel a’ Gróf nagyon magához szorította volt. A’ ház előtt pedig káromkodott ugyan eggy darabig, de visszamenni nem mert.

A’ Gróf újjra elbeszélltette magának az egész dolgot, melly miatt őköt a’ hajdú olly kegyetlenűl üldözi. Eleénte^* el nem tudta magával hitetni, hogy az embernek jussa ne legyen, akármelly vad állatot agyonn lőni; de minekutánna a’ síránkozó leány ezt igaznak lenni bizonyította, a’ történetnek előadásánn megnyugodott. Értekeztek még eggyütt e’ tilalomnak okairúl, ammint Potrohosi, kinek karjárúl kutyaűző nagy korbács függött, egynehány inassal hozzájok érkezett.

Hallod-e vastag! így szóllította meg őtet még messzérűl a’ Gróf, mit csinál az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával eggyütt rettenetes rívásra fakadt, még amaz ellenben a’ Grófot megsejtvén, hangos kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi őrdögöt keresel te e’ háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszontag a’ Gróf, ’s most ezeket a’ síránkozókot vígasztalom. Ezzel a’ leányhoz fordúlt, és kegyesen megölelvén, kérte, hogy nyugodtt elmével legyen. Majd azutánn Potrohosit szóllítván meg, gyere velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünköt, édes Úrfim! mondá a’ leány, a’ Grófnak kezét megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradgy te addig itt, és ha az igazság ismét ide találna jönni – – ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdú. Nézzedsze, kérlek! Amott áll megint az a’ gonosz ember, a’ ki ezt a’ szegény asszonyt saját házábúl kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A’ te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a’ világonn, hanem csak szép lyányokot ríkatni? Vastag! teneked, látom, eggy csöpp eszed sincs. De ennek a’ leánynak és az annyának haggy békét, azt javaslom. Ezt mondván, a’ leány’ elejébe állott háttal, ’s már Potrohosira, már a’ hajdúra fenyegető tekíntettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi kaczagva. Jőjjsze velem, Laczi! a’ te kedvedért megbocsátok most egyszer ezeknek az embereknek. Ez a’ legény a’ szerencsétek! mondá azutánn az asszonynak és a’ leánynak, a’ Grófra mutatván.

A’ hajdú morogva elkullogott, a’ Gróf pedig még egyszer megölelvén a’ felvídúltt leányt, elment Potrohosival a’ kastélyba, hová Istók a’ lovakot utánna vezette.

A’ szoba’ ajtaja meg nyílván, Manczinak repűlt a’ Gróf, és elragadtatása kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem kézcsókolásai. A’ szegény Kisasszony erőtlen prédája volt indúlattyának, apoló ajakinak, és ölelő karjainak. Hasztalan’ ügyekezett e’ galambocska azonn, hogy karjai közűl magát kifejtse, ’s rokonyinak hangos hahotáit hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve még is a’ Gróftúl el nem idegenedett. Apolásait édeseknek találta, ’s öleléseit emelkedő mellyel fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokot bajnokné gyanánt ellenzette. A’ Grófnak első szélvészes öröme elvégre lecsillapodott, és Manczi eggy székre, mint a’ lakadalom utánn való reggel a’ menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit, ’s a’ Grófot szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de olly lassú morgással, hogy szavait senki sem érthette.

Azalatt Potrohosi elbeszéllette a’ Grófnak vitéz cselekedetét, ’s végtére azt kérdezte tőlle, mikép jutott legyen e’ csatához? A’ Gróf olly természetesen ’s egyszersmind olly indúlatosan adta elő e’ kis történetet, hogy a’ hallgatóknak már nevetniek kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre gerjedniek. Még beszéllt, addig Manczi szüntelen’ szemmel tartotta, de csak lopva. A’ nemesszívűség, melly testállásábúl és orczavonásaibúl kiragyogott, a’ bátorság, melly homlokánn ült, szabad tekíntetei, ’s az embereknek kegyetlenségérűl és bolondságairúl való merész jegyzései! Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne legyen.

Ammint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a’ Kisasszonyhoz fordúlván, Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak magaddal akarok szóllani, mert az a’ vastag ember megint megríkatna. Jer velem a’ kertbe.

Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek mutatván magát, Gróf Uramtúl, úgymond, én semmit sem akarok négy szem köztt hallani.

Kérlek, Manczi! hadd el te nekem azt a’ Gróf Uramot, mikor velem beszéllsz. Tőlled ez nekem nagyon fáj. Mond: te! és nevezz Laczinak.

Potrohosi a’ többieknek intvén, a’ szobábúl egymás utánn mindnyájan kimentek. Utánnok indúlt Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos szóval a’ báttya. A’ Gróf szomorú szemmel tekíntvén Manczira, és kezét szelíden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak. Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy szeretsz.

Manczi nem tudta, mit tévő legyen? ’s a’ földre tekíntvén, a’ Grófnak kezét meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá eggyszerre a’ Gróf, minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.

Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirúlt, és kezét a’ Gróf’ kezébűl kiragadta. De szünny meg már egyszer nevetni, te kobak ember! mondá Potrohosinak a’ Gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a’ kertbe; ott kezemet annyiszor nyomhatod, a’ mennyiszer akarod.

Mennyen az Úr, a’ hová tetszik. Gróf Uram – – Ezt Manczi bosszonkodva mondotta, ’s egyszerre meggondolván magát, félben harapta szavait.

Gróf Uram szép legény! azt akartad mondani, úgy-e? kérdezé nevetve Potrohosi.

Manczi az ablakba ment, és rá könyökölt, a’ Gróf pedig már az eggyikre, már a’ másikra tekíntett. Végre Potrohosi is elosontott.

Édes Manczim! mondá a’ Gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk. Manczi körűlnézte magát, ’s a’ Gróf’ mondását igaznak találván, elpirúlt. Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam, ’s ifiú feleségével eggy hantpadonn találtam. Édesen apolgatták egymást, és senki sem nevette ki őköt, mert házasok. E’ jelenésnél eszembe jutottál, ’s azonnal feltettem magamban, hogy feleségemnek teszlek. Elmentem az atyámhoz, ’s megmondtam neki, hogy én elveszlek. Manczi rá tekíntett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá tovább a’ Gróf, mellyéhez szorítván a’ Kisasszony’ kezét; jobban^* szeretlek, hogysem szóval megmagyarázhatnám.

Manczi ismét rá tekíntett, és szemeit könybe borúlni látván, meg nyomta kezét. ’S mit felelt – – mondá hirtelenében, és szavát azonnal félben szakasztotta.

Az atyám? kérdezé a’ Gróf. Óh ő sokat, felette sokat felelt, és ollyast is, a’ mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a’ többi között, ha tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a’ szívét? Ha ő rossz szívű volna, akkor hozzávaló szereteted a’ házasságban megszünne, és így boldogtalan lennél. Ezekhez oda függesztette azt is, hogy azon esetben, ha rossz volna a’ szíved, és anya lennél, – a’ Kisasszony itt kezét a’ Gróf’ kezébűl kivonta – még gyermekeinket is gonoszoknak vagy legalább bolondoknak nevelnéd.

Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind elhitted?

Nem hittem el, Manczi!^* hanem ide jöttem, hogy megkérdezzelek, ha ollyan vagy-e, vagy sem? Mond meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim!^* ha szeretsz-e?

Hogy szerethetnélek? Hisz’ én tégedet szinte olly keveset ösmerlek, mint te engemet.

Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére tette kezét. Én tégedet soha sem bántalak meg. Gyermekeink – –

Óh! hallgass, kérlek! mondá viszontag Manczi, a’ Gróf’ ajakira nyomván tenyerét. Ne beszélly nekem illyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifiú vagyok még én a’ férjhez-menésre, valamint te is a’ házasodásra.

Azt az én atyám nem mondotta, és ő, kedves Manczim! ezeket a’ dolgokot mind tudgya. Azért hát ne vonakodgy, kérlek, hanem mond meg egyenesen, akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?

Manczi elejénte eggykét szempillantásig hallgatván, e’ szókra fakadt: Rendes ember! mellyek utánn ismét elhallgatott, ’s fejét vagy kétszer megrázván, már a’ Grófra tekíntett, már meg az ablakra. Nem tudta eggy szóval, mit felellyen? Végre a’ Grófhoz imígy szóllott: ha az atyád akarja, az én atyámmal ez iránt beszélleni fog, ’s akkor azutánn majd meglássuk!

Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni; úgy szinte a’ tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes Manczim! mond meg nekem, szeretsz-e? E’ kérdéssel fejét Manczi’ vállára eresztette. Manczi pedig csak eggy sohajtással felelt. Mit fohászkodsz, édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mond meg nekem egyenesen.

Manczi a’ Grófot átfogta és eggy keveset magához szorította, a’ nélkűl hogy eszre vette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a’ Gróf is, szinte magánn kivűl ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajok voltak. A’ Grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonolni kezdette már a’ Grófnak apolásait, ammint ennek szemeibűl szilaj tüzet lövődni látván, ’s karjait rezketni, mellyét pedig magosra emelkedni érezvén, eggy homályos érzeménytűl megborzadott, ’s magát a’ Grófnak karjai közűl kiragadta. Laczi! úgymond törött szózattal, ’s ezt mondván, a’ szobábúl kirepűlt.

A’ Gróf az ablakra támasztván homlokát ösmeretlen édességet érzett mellyében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom, nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás utánn, ’s egynehány könyek híg gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeibűl. Manczi engem’ nem szeret! mondá még egyszer, ’s nedves tekínteteit a’ földre függesztette. Az ajtóra nézett azutánn eggy darabig azzal a’ reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az ajtó megnyílt, és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.

Te itt egyedűl magad? Laczi! kérdezé Potrohosi; és olly szomorúan? Mi a’ manó! még sírsz is. Mond meg nekem, ki bántott?

Manczi engem’ nem szeret, mondá a’ Gróf, fejét rázván. Elszaladt tőlem; pedig én őtet kimondhatatlanúl szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőlle. Szegényke! mondá azutánn, most már magam is látom, hogy Manczi téged’ nem szeret. Mellyéhez szorított, apolgatott, rezketett, ’s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy szeressen.

A’ Gróf e’ gúnyolást igazságnak vette, leült eggy székre, és sírt. Manczi pedig azonban a’ kertnek legsűrűbb gallyassában ült, és Laczija utánn fohászkodott. Potrohosi a’ Grófot, a’ ki azonnal lóra ülni és haza akart menni, allig tudta arra birni, hogy maradgyon. Légy te békességes tűréssel, mondá Potrohosi, ki magában eltökéllette volt, hogy a’ legényt oltalmába veszi; Manczi a’ te feleséged legyen.

A’ nélkűl hogy szeressen? kérdezé a’ Gróf. Te némellykor úgy beszéllsz, mintha eggy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de azt soha sem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a’ mit nem akar. Erre Potrohosi megtudakozta tőlle érezhetetlenűl, ha az öreg Gróf tudgya-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? ’s megértvén, hogy tudgya, azt találta tőlle kérdezni, ha az attya e’ szerelmet helyben haggya-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a’ Gróf, mint mindnyájotoknak. Azt mondgya ő, hogy a’ szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem akadályoztatni. Magátúl kell neki támadni, magátúl elenyészni.

Annyival jobb! mondá Potrohosi, és Manczi’ attyához menvén, elbeszéllette neki az egész dolgot. Rövid tanácskozás utánn eltökéllették magokban, hogy ezt a’ szövetséget Gróf Kaczajfalvi’ házával, mihelyt annak rendgye szerint fog ajánltatni, elfogadgyák. Potrohosi azutánn a’ kertbe szaladt, és Manczit felkereste. Manczi! úgymond tetetett ijedéssel, a’ mi szegény Laczink!

Manczi elhalaványodván, felugrott, és ülésére ismét visszarogyott.

Lyánka! mondá tovább a’ báttya, ha a’ haláltúl meg akarod menteni, szaladgy.

Manczi a’ gallyasbúl kirohanván, egyenesen a’ Grófnak karjai közé omlott, ki könyező szemmel szinte a’ gallyasba lépett. A’ Gróf megijedt; Manczi nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy olly halavány vagy? A’ Kisasszony viszontag a’ Gróf’ halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üllyetek mellém, hadd segítselek ki benneteket álmodozástokbúl. Minekutánna jobbjára Manczi, ballyára pedig a’ Gróf, leültek, így szóllította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom, hogy most ne légy Viczlipuczli, hanem igazszívű, derék és jó húgocskám. Az atyád tudgya, a’ mit cselekszek. Azutánn a’ Grófhoz fordúlván, hallod e Laczi! úgymond, te ezt a’ leányt szereted, és azt kívánod, hogy feleséged, és gyermekeidnek annya legyen, úgy-e?

Azt! felelé a’ Gróf. Én még tégedet, ammint látom, megszeretlek.

Ezt magam is reménlem, mondá viszontag Potrohosi. Neked pedig, jó húgocskám! volna-e kedved illy tisztességes kívánságának tellyesítésére? Azért el ne pirúlly! mert én ezt az illendőségnek szokott törvénnyei szerint értem.

Kedves Uram Bátyám! – –

Akkor azutánn gyermekeid engemet nagy báttyoknak neveznének. Laczi nekem azt beszéllette, hogy te őtet gyűlölöd, mivel mellyedhez szorítván, rezkettél, apoltad, ’s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi! akarsz-e gyermekeinek annya lenni?

Kérem édes Uram Bátyámot – –

Engem’ ne kérj, hanem mond meg egyenesen, akarsz e vagy sem? Ha nem akarsz, ez a’ szilaj legény felugrik a’ lóra, és másutt keres magának Manczit. Akkor azutánn a’ sok sívástúl rívástúl a’ házban meg nem maradhatunk. Tudgyuk, édes gyermekem! jól tudgyuk mink a’ te begyednek minden titkait. Ha a’ minap itt a’ kertben meg nem lestelek volna benneteket, tudgya! mit nem súgtál volna mindent a’ Gróf’ fülébe. Azért hát mond ki szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirúlván, oda nyújtotta kezét^* a’ Grófnak, és szemeit lesütötte. A’ Gróf megragadván kezét, sírva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, még élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekíntetet vetett hirtelen’ reá, Potrohosi pedig mentéjének csúccsát megragadván, van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg ajakidot, és rágd a’ szájába, hogy akarsz. Ővele olly értelmesen kell beszélleni, mint az újságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajakit, én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a’ Gróf oda bukott térgyeire a’ Kisasszony’ elejébe, azutánn pedig ölbe fogván, mellyéhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sírt örömében, és észre nem vette, hogy karjainn Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez, feltekíntett a’ Grófra, most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd azutánn elpirúlt, és olly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi e’ szókra fakadt: Irígylem ennek a’ szilaj fattyúnak ezt a’ gyönyörű tekíntetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! ’s legyetek egymás által boldogok. Ezt mondván, a’ Grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván, olly hevesen és olly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette magát, és az nap százszornál többször kérdezte Manczitúl, mikép tudgya ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A’ megelégedett szerelemnek első szélvésze elmúlván, bővebben kezdette tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg Gróf, hogy Manczit szeresse? E’ kérdésre Laczink mély gondolkodásba merűlt, mellybűl a’ szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén, Manczi! úgymond, kérlek, felelly meg nekem előbb, de igazán, ezekre a’ kérdésekre: ha jó vagy-e? ha nem vagy-e gonosz szívű? és ha gyermekeidet olly okosan akarod-e nevelni, hogy balgatagságok utánn ne indúllyanak, a’ minőköt én e’ napokban még terajtad is – –

Manczi ki nem hagyta beszélleni, hanem ajakit tenyerével hamarjában befödte.

A’ Gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszontag, édesen nevetvén.

Jőjjsze tehát velem Manczi! mondá a’ Gróf, és a’ Kisasszonyt maga utánn vonta. Mentekben átát fogván, ’s erősen magához szorítván, vitte inkább, hogysem vezette. Bejutván a’ kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette a’ győzedelmet, mire Manczinak szülői ’s egynehány rokonyi öszveszaladtak.

Most már kérd meg a’ leányt annak rendgye szerínt, mondá Potrohosi a’ Grófnak. Íme! a’ leánynak az attya előtted áll. A’ Gróf a’ Viczispányra meredtt szemmel tekíntvén, azutánn pedig Potrohosihoz fordúlván, mit mondtál, úgymond, hogy cselekedgyek?

Manczi’ attyának mond meg, hogy leányát kívánod.

Úgy-e? Azutánn a’ Viczispányhoz fordúlván, így szóllott a’ Gróf hozzá. Manczi az én feleségem lessz, mert ő engemet szeret. Azért tehát mennyünk a’ Prédikátorhoz, hadd adgyon bennünköt öszve.

Ez a’ legény még mindnyájunkot elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva. Hallod-e, Laczi! ez a’ dolog nem megy ám olly hamar, ammint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarább? mondá viszontag a’ Gróf. A’ Prédikátor eggy kis fertály óráig előnkbe olvas eggy könyvbűl, ’s az egész dolog megvan.

Akármi legyek, ha ez a’ legény mindenkor igazan nem mond, valahányszor csak száját feltáttya, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a’ kik mellette állottak.

Ezzel a’ jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a’ Gróf eggyáltallyában senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá állott. Manczi’ szülői pedig azt vítatták, hogy lehetetlenséget kíván. A’ Gróf erre felhevűlvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a’ mit ő kíván, felette könnyen meglehet, ’s az ellenkező résznek okait kinevetvén, ama’ bolondságok közé tartozni mondott, mellyekkel magokot a’ mindennapi emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi’ kezét megragadván, mond meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e’ kérdésre eggy érzékeny tekíntettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a’ Prédikátorhoz.

Úgy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hadd itt, felelé a’ Gróf, a’ Kisasszonyt kezénél fogva az ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi Pál Úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételtt contractust kívánt, a’ Viczispányné fontos okokkal megmutatta, hogy koszorú és új selyemruha nélkűl az öszveadást végbe vinni nem lehet, a’ többiek közűl pedig az eggyik ezt, a’ másik amazt vítatta. A’ sokféle szózatbúl végre nagy lárma lett, mellyet a’ Gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván, esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem mennyen vele a’ Prédikátorhoz. Manczi ellenben tellyes erejével azonn volt, hogy kezét a’ Gróf’ kezébűl kifejtse. Eleresztette végre a’ Gróf önnkint, és elhallgatott. Elcsendesedtek utánna lassankint a’ többiek is; mire megmeg egyszerre mindnyájan hangos hahotára fakadtak, melly egynehány üdőperczig tartott. Csak Manczi és a’ Gróf volt egyedűl, a’ kik a’ dolgot nevetségesnek nem találták.

A’ Gróf komoran körűl tekíntvén magát, így szóllította meg végre hathatós szózattal a’ Kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz, és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz! kinek akarsz közűlünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá, én a’ tiéd vagyok, mondá szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a’ tiéd vagyok, és hogy karjaid között boldog életet reménlek. De az édes atyámnak karja között tizenöt esztendőt töltöttem már olly boldogságban, mellyért elegendő hálát soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkűl már régen nem volnék. Az ő szeretete volt, melly engemet ezerféle veszedelembűl kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek, szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térgyre esett édes attya előtt az érzékeny szívű Kisasszony, ’s atyai kezeit csókolta és könyhullajtásival áztatgatta.

Meredtt szemeit a’ falra függesztvén a’ Gróf, gondolatokba merűlt. Egyszerre Rósafi Pál Úrnak térgyeihez rohant Manczi mellé ő is, és kezét megcsókolván, bocsáss meg! mondá felette szívreható érzékenységgel, bocsáss meg nekem Manczimnak édes attya! Ha nekem az én atyám azt parantsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt mondván, felkelt, ’s eggy székre leülvén, nyugodtt elmével kérdezte, mikor fog a’ Prédikátor a’ könyvbűl elejekbe olvasni? Kevés üdő múlva, felelének neki, ha egyébaránt az öreg Gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Eggy darabig gondolkodván a’ Gróf, egyszerre felugrott, és Manczihoz lépvén, Manczi! úgymond, a’ te szíved jó. Engemet szeretsz, és édes atyádnak engedelmeskedsz. A’ te szíved valóban jó!

Nagyságos Uraim! mondá az inas, az asztalonn az étel! A’ nevetés, mellynek okát a’ Gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az Urak végtére az asztalhoz ültek. A’ Gróf a’ feltett külömbféle ételeknek neveit megkérdezvén, eggy jó tányér zöldséget megevett, a’ többieket pedig mind megköszönte. Eggy kérdés adta elő azutánn magát a’ természetnek tudománnyábúl, melly a’ beszéllgetőköt több hasonló kérdésekre, sőt még a’ mathezisnek mélységeibe is elvezette. A’ Gróf ezekrűl olly helyesen értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig olly dolgokrúl volt a’ beszéd, mellyek őelőtte ösmeretlenek voltak, olly okos kérdéseket, olly sükeres és világos ellenvetéseket tett, hogy eggy Orvos, a’ ki szinte csak ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni, és csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, külömbféle tárgyakrúl mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Hellyelközzel mosolygásra is adott a’ Gróf alkalmatosságot, mikor eggy pár szavával a’ szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sültt szarvashús tetetvén az asztalra, a’ Gróf ennek az ételnek a’ nevét is tudakozta. A’ feleletet hallván, szarvashús!^* úgymond halkkal és komoran, ’s rövid gondolkodás utánn felugrott a’ székrűl, kirepűlt az ajtónn, ’s a’ garádicsokonn lerohant a’ faluba. A’ szarvashús eszébe hozta neki ama’ leányt, kinek attya szarvast lőtt, ’s kit szülőjével eggyütt az igazságnak karjaitúl megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen esetnek végérűl, és attúl tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös bottyával e’ szerencsétleneket újjra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a’ házba, hol a’ leányt annyával eggyütt eggy férjfinak karjai között találta, kinek orczáját ezek apolták és könyeikkel áztatgatták. A’ leánynak az attya volt, a’ ki szinte rejtekébűl, mellyben félelembűl tartózkodott volt, visszaérkezett. Ammint a’ Gróf a’ szoba’ ajtaját megnyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a’ leány: ihol! itt jön éppen a’ mi őrző Angyalunk; ’s ezt mondván, elejébe repűlt. Az annya és attya e’ kiáltásra megfordúlván, a’ Grófnak lábaihoz borúltak. A’ férjfi megragadta eggyik kezét, csókolta, és könyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a’ Gróf. Én szinte azt akartam látni, ha nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes Uram! elkezdé a’ férjfi törött szózattal, ’s érzékeny háladatossággal, az Úr Isten fizesse meg az Úrnak! Ezt az ártatlan gyermeket feleségemmel eggyütt az éhségnek halálátúl mentette meg az Úr. Az Isten láttya lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített reá. Nem volt mibűl élnünk. Még e’ nyomorúltt hajléknak a’ fele sem az enyím már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem kölcsön, ’s allig hogy eggy szarvasra kisütöttem, rajta kaptak, ’s el kellett szöknöm. Rég üdőtűl fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi Kisasszony’ kegyelmébűl.

Mancziébúl? kérdezé derűltt mosolygással a’ Gróf, és könyes szemeit megtörűlte. De mond meg te nekem, Apjok! miért nem dolgozol? Hisz’, ammint látom, erő nélkűl nem szűkölködsz.

Miért nem dolgozok? Van nekem, Istennek hála! eggy pár egésséges karom, mellyekkel dolgozhatnék; de négy holnapi betegségem minden szerszámomtúl, ’s ezekkel eggyütt kenyeremtűl is megfosztott. Szántóföldecskémet is el kellett végre a’ szomszédomnak zálogosítanom. E’ nyomorúltt háznak a’ fele még, a’ mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a’ háznak a’ fele? kérdezé a’ Gróf, öszvecsapván kezeit. Hát miért nem panaszoltad meg eddig Manczinak?

Panaszolkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az Uraság koldúst a’ faluban meg nem szenved. A’ Gróf felemelvén könyező szemeit, ’s a’ mély könyörűletességnek éles tekíntetével az égre nézvén, Istenség! úgymond, nincs kenyerek, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének! Eggy pár könyecske legördűlvén arczainn, mennyi pénzre volna, úgymond, szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám, ’s azonban, még munkám hasznot hozna, élhetnék is belőlle.

Hídd el ide azt a’ gazdát, a’ kinek adóssa vagy. Hadasi György nagy örömmel átszaladt a’ szomszédgyához, és egynehány üdőpercz utánn megjelent vele. Hallod-e, így szóllott hozzá a’ Gróf, te ennek visszaadod a’ földgyét, és szerszámait, én pedig megadom neked a’ pénzt, mellyel tartozik.

Szívesen! mondá erre a’ szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok, és ő neked az adósságot lefizeti.

Holnap? Hát az Úr kicsoda?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János Úrnak a’ fia?

Az!

Nagyságos Uram! mondá a’ szomszéd, nem akarna nekem eggy kis írást adni arrúl, hogy nekem száznyolczvan^* forintommal adós?

Minek? Én írni nem tudok.

Írni nem tud? és én Gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a’ szomszéd, fejét rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adgya a’ pénzt, én^* is visszaadom neki minden jószágát. Ezzel elment.

A’ Gróf át nem tudta ugyan látni, miért nem hisz szavának e’ gazda? de azt csak látta még is, hogy a’ dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a’ kastélyba, ’s belépvén az ebédlő szobába, így szóllította meg Potrohosit: Hallod-e, Manczi’ báttya! adgy te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes Öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a’ ki a’ szarvast meglőtte, nincs több fél házánál; annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a’ kívántt summát; ő pedig visszaszaladt vele Hadasihoz, ’s az egész házat felvídámította. Körűlvették mind a’ hárman, kezeit csókolták, őrző angyaloknak nevezték, és jó akarattyát zokogó szózattal köszönték. A’ Gróf sírva fakadván örömében, kezet adott Hadasinak, és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba ne ess. Azutánn Veronkát, Hadasinak leányát, megölelvén, és magához szorítván, nem sokára, úgymond, ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a’ házbúl kisietett. Fenn szóval küldötték utánna a’ romlástúl megmentett szegények háladatos áldásaikot.

Bemenvén könyes szemmel a’ Viczispánynak ebédlő szobájába, hol a’ vendégek még mindnyájan eggyütt voltak, fel ’s alá^* járt eggy darabig. Szemei szinte csillogtak, és egész te kín tetébűl ki lehetett venni, hogy mellyében nagy dolgokot forral. Végre megállván a’ szoba’ közepénn, azt, úgymond, ki kell tudakoznom! ezzel az ajtó felé indúlt. Hová akarsz megint menni? kérdezé Potrohosi, úttyát elállván; még Manczi felugorván a’ székrűl, kezénél fogva tartóztatta.

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a’ Gróf komoran. Kaczajfalvánn is lehetnek olly boldogtalan szegény emberek, mint itt Veronkának az attya.

Hisz’ arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő üdőd lessz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a’ világonn vagy? Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, ha az atyám’ falujában nincsen-e valaki, a’ ki éhezik? Ezzel kiment, és lovát megnyergeltette. Az öreg Istók’ allig tudta magát meggondolni, mikor a’ Gróf már tartotta neki a’ kengyelt, hogy a’ lóra szokása szerínt felsegítse. Maga is felvetvén azutánn paripájára magát, sebesen haza nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifiú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel viseltetni, mondá Manczinak az Orvos, megcsókolván kezét. Manczi köszönetet mosolygott szeme közé e’ vallásért, ’s a’ Grófnak jó szívérűl az Orvossal sokáig beszéllgetett.

Azalatt a’ Gróf Kaczajfalvára érkezvén, a’ falu’ végénn leszállott a’ lórúl, Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba, és a’ gazdát cselédgyeivel eggyütt a’ vocsoránál találta. Nektek van, látom, mit ennetek! mondá örömmel, ammint a’ szobába belépett. A’ vocsorálók azonnal felkeltek, ’s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutánna megértette volna tőllök, hogy van mibűl élniek, azt kérdezte a’ gazdátúl, ha van-e a’ faluban valaki, a’ ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a’ gazda. Istennek hála! a’ mi Méltóságos öreg Grófunknak pedig szíves köszönet! az egész helységben csak eggy sincs.

A’ Gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én Atyám ő! úgymond érzékeny örömmel. Sebesen kiszaladt azutánn a’ házbúl, és haza sietett, hogy édes attyának lábaihoz borúlván, háladatosságát ezen emberségért kinyilatkoztassa.

Úttyában eggy másik ház előtt nagy sírást, rívást és jajgatást hallván, bement. Elejébe repűlt a’ házbúl szinte magánn kivűl eggy menyecske, ’s még^* az udvaronn megölelvén a’ Grófot, oda vagyok! úgymond, áh örökre oda vagyok! A’ Gróf e’ kiáltásra megborzadván, besietett a’ szobába, hol az ágyonn eggy halavány férjfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni kezdettek. Ágyánál eggy kesergő öreg ember, és eggy síránkozó öreg asszony állott, kikbe három sívó gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a’ Gróf hevesen. Áh! a’ fiam haldoklik, úgymond az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdezé a’ Gróf, ’s e’ jelenést, melly őelőtte még ösmeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelebb tolódott. Meredtt szemmel nézte eggy darabig a’ beteget, ’s megmeg borzadott. A’ beteg’ kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad. Kérdéseket tett neki, de feleletet eggyikre sem vett.

A’ haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a’ menyecske ismét berohant a’ szobába, ’s elhalaványodván, rezketve nézte a’ beteget. Anyicska! mondá elég hangos de törött szózattal a’ haldokló. A’ menyecske oda sietvén, a’ betegre borúlt, és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeibűl a’ könyek egymást űzték, haldokló fiának homlokárúl a’ verítéket törűlgette. A’ beteg végre egyszer vagy kétszer megrázkodván, kinyújtotta tagjait, és meghalt.

Az Úr Isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az Úr Isten el is vette! Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, öszvekúcsolta kezeit, ’s előre görnyedvén, könyező szemeit a’ földre függesztette. A’ két asszony azonban a’ gyermekekkel eggyütt hangos sírásra fakadtak; a’ Gróf pedig rezketni és halaványodni kezdvén, végre elájúlt, és a’ holttra lerogyott.

Mikor ájúlásábúl ismét magához tért, már akkor a’ szoba tele volt emberrel, a’ kiterített holtt test a’ deszkánn feküdt, az öregek sírtak, az ifiú özvegy pedig egybe kúcsolván feje felett kezeit, rájok sem hallgatott azokra, a’ kik vígasztalni akarták. Áh Istenem! mondá egynehányszor, hová legyek e’ három neveletlen árvával? Végy magadhoz, Teremtőm! minket is, ha táplálónkot elvetted!

A’ Gróf el nem tűrhetvén tovább e’ szomorú jelenést, kitolakodott az emberek közűl az útszára, ’s felemelvén öszvetett kezeit könyező szemeivel eggyütt az égre, Mennyei Bölcsesség! úgymond, ne haggy még engem’ meghalni. Hadd élni Manczit is, édes atyámmal eggyütt! Óh melly rettenetes dolog a’ halál! Érzem, kegyelmes Istenem! érzem magamban, hogy könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes attyának karjai közé rohant azzal a’ kérdéssel, ha egésséges-e? és ha nincsen-e valami baja? Egész estve csak a’ haldoklórúl beszéllgetett, és tekíntetében csak a’ mély szomorúság uralkodott. Az öreg Grófnak sokáig kellett vele bajlódni, még belőlle azokot kivehette, a’ mik ma vele és Manczival történtenek.

Más nap a’ halálnak képe emlékezetébűl lassankint elenyészvén, Manczié pedig felélledvén, édes attya’ elejébe terjesztette forró kívánságát, mellyel Manczit feleségének tenni ohajtya, valamint amaz akadályokot is, mellyeket e’ kívánságának Rósafi Úr vetett.

Az öreg Gróf legkisebbet sem ellenzette ugyan ezt a’ házasságot, mivel a’ tudósításokbúl, mellyeket Manczi Kisasszonyrúl az egész környékbűl öszveszedett, bizonyos lett a’ felűl, hogy Manczit minden ember jó szívű, szép eszű, és nemes erkölcsű Kisasszonynak tartya. De az ifiú Grófnak szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attúl félt, hogy soha ebbűl olly szeretet nem támadhat, mellyre állandó barátságot kell építeni azoknak, a’ kik a’ házasságban boldog életet viselni kívánnak. Az ifiú Gróf erősen bizonyította ugyan attyának, hogy Manczi őtet szereti, hogy ő viszontag Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az öreg Gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek, és ő még is rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e’ házassággal sietne. Errenézve esdekelve kérte, hogy halassza még el eggy kevés üdőre az egybekelést, a’ mit édes attyának meg is igért. Szeretni fogom, mondá azutánn az öreg Gróf, ha gyakran oda jársz. Adgya Isten, édes fiam! hogy meg ne csalódgy. Erre az ifiú Gróf csak mosolygással felelvén, azt kívánta viszontag az attyátúl, hogy nézze meg Manczit maga; a’ mire magát az öreg Úr azonnal le is kötelezte.

Egynehány napot azzal töltött el azutánn az ifiú Gróf, hogy házrúl házra járván, maga megtudakozta, ha nincsen-e a’ jobbágyok között olly szegény, a’ ki éhezik? E’ mellett pedig, valahová ment, olly buzgón ajánlotta segedelmét, és a’ hol kellett, olly bőven mutatta meg cselekedettel jó akarattyát, hogy a’ jobbágyoknak szeretetét egészen megnyerte, a’ szegényebbeknek pedig oszlopa és reménnye lett. Minden embertűl megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz? micsoda hivatalt visel? ’s ez által sok ollyas dolgokot megtanúlt, mellyek előtte mindeddig ösmeretlenek voltak.

Elment a’ Prédikátorhoz is, és megtudakozta tőlle, ha van-e neki mibűl élnie? Feleletébűl hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a’ foglalatosságokot akarta tudni, mellyekért e’ jövedelmeket veszi. Útnak indúlván, az ajtó’ küszöbében^* eszébe jutott neki a’ haldokló, kinek halálánál maga jelen volt, ’s visszafordúlván a’ Prédikátorhoz, de miért nem vigasztaltad tehát a’ minap azt a’ szegény asszonyt, a’ kinek a’ férje meghalt?

Az özvegy engem’ nem hívatott.

Nem hívatott? Imént jövök eggy embertűl, a’ ki nekem azt mondta, hogy ő a’ falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy mihelyt tüzet lát, azonnal lámát üssön. Ezt is tehát, mikor a’ ház már ég, hívatni kell előbb, hogy lármát üssön?

Az éjjeli őrnek ez kötelessége.

Hiszen te is azt mondtad, hogy a’ szomorúaknak vígasztalása hivatalodhoz tartozik. Pedig, hallod-e! ha én azt az asszonyt megvígasztalhattam volna, nem adtam volna a’ te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét, és elment. A’ Prédikátor hálát adott az Istennek, hogy az ifiú Grófnak oktalan kérdéseitűl megmenekedhetett.

Otthon a’ Gróf az attyát kérdezte meg ez iránt, és nagyon megörűlt, mikor hallotta, hogy más nap a’ templomban a’ prédikáczióbúl maga megitélheti, ha tetszik, mibűl áll a’ népnek oktatása? Az attya más nap a’ templomba menvén vele, arra kérte előre, hogy a’ Prédikátort, még a’ népet oktattya, meg ne szóllítsa, mind az új párnak öszveadásánál. Ezt az ifiú Gróf megigérte, ’s beült az attyával az Uraságnak zártt székébe a’ prédikálló széknek általellenében.

A’ zsoltárnak lassú és pompás éneklése, mellyet az öreg Gróf versenkint elejébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könybe borúlván, olly tiszteletre gerjedtt, hogy tudta nélkűl térgyeire bocsátkozott. A’ lelki pásztor a’ prédikálló székben megjelenvén, az ifiú Gróf felállott, és vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a’ Prédikátor látván, elpirúlt, mivel a’ minapi öszveadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd azutánn elhalaványodván, rezketni kezdett, az éneknek pedig vége szakadván, meredtt és vad tekínteteket vetett már az ifiú Grófra, már a’ községre. Az ifiú Gróf halaványodni és rezketni látván, még meredtebb szemeket függesztett reá, és háborodását majd az ájúlásig űzte. Elkezdette végtére beszédgyét rezkető szózattal; de valahányszor az ifiú Grófra tekíntett, mindannyiszor beszédgyénak fonalát elvesztette. Attúl félt minden szempillantásban, hogy az ifiú Gróf megszóllíttya. Így az, a’ mit beszéllett, öszvefüggés nélkűl való zavar lévén, akadozni kezdett; a’ mi belső szorongásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott tekíntetét az ifiú Grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifiú Gróf elég fenn szóval Istóknak, ki szinte mellette állott. A’ Prédikátor meghallván mondását, elővette kezkenőjét, és orczáját törűlgetni kezdette. Istók a’ Papnak baját jól átlátván, az ifiú Grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az öreg Gróftúl ama’ kis üvegecskét, mellyben magánál illatos párát hordozott, felsietett vele a’ Prédikátorhoz, ’s átadván neki szagolásnak okáért, megsúgta egyszersmind azt is, hogy az ifiú Gróf minden bizonnyal meg nem szóllíttya, még prédikáll, mivel ezt az attyának szentűl megigérte.

A’ Prédikátor a’ párábúl egynehány csöppet kezkenőjére öntvén, ’s órrához értetvén, magához tért, ’s beszédgyét újjra elkezdette. Ebben ő sükeresen megmutatta, hogy tökélletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz keresztény ember’ módgyára félelem nélkűl akarunk meghalni. Beszédgye az ifiú Grófot úgy megillette, hogy a’ prédikáczió utánn karjai közé szorítván a’ lelki pásztort, megcsókolta, és bizonyosság tette a’ felűl, hogy egész életében úgy fogja e’ szép oktatásért tisztelni, mint édes attyát.

Egynehány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifiú Gróf, de senkit sem találván otthon, eggy darabig a’ kertben sétálgatott, azutánn pedig Veronkához ment. Az egész házat eggyütt lelte. Egynehány apolások utánn, mellyekkel Veronkát heves ifiú’ modgyára megköszöntötte, ’s mellyeket a’ leány szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe ereszkedett. Hadasi, még ifiabb volt, a’ török háborúban katonáskodott. Eggyik szó a’ másikot szülte. A’ Gróf olly feszűltt figyelmetességgel hallgatta Hadasit, mint a’ ki a’ berbitélő bűbájosra elbámúl; Hadasi pedig olly tűzzel, ’s olly eleven színekkel rajzolta elejébe a’ hadi eseteket, a’ minőköt az afféle katonátúl csak várni lehet, a’ ki több ütközetekben szerencsésen forgott. Így múlt el a’ reggel. Hadasi nagyon örűlt, hogy a’ hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, allig várván, hogy dél utánn az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, mellyekben saját kezével sok Törököt levagdalt.

A’ Gróf, a’ nélkűl, hogy tartóztatták volna, nállok ebédelt, ’s Hadasiné leányával eggyütt minden erejét megvetette, hogy jótévőjököt tehetségek szerint megvendégellye. Az asztalnál a’ Gróf Veronka mellett ült, ’s a’ paradicsomban vélte magát lenni, olly nagy volt öröme. Hadasi majd minden ételnél újjabb dolgokot beszéllett a’ tábori életrűl, ’s ama’ tartományoknak szokásairúl, állatirúl, és növöténnyeirűl, mellyekben táborozott. Ebéd utánn lerajzolta a’ Grófnak azokot, a’ mik az ütközetekben történni szoktak: az ágyúknak szüntelen ropogását, a’ szörnyű mészárlást, mikor a’ dolog egyszer kardra kel, és a’ Törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen elfogott, és sebeikbűl könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is leriszállyák. A’ Gróf, ki Veronkát térgyére ültetvén, ölébe vette, hogy e’ szörnyű eseteket vele eggyütt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott, már meg fejét Veronka’ vállára bocsátotta, mintha el akarta volna tekíntetét ama’ jelenésektűl fogni, mellyektűl irtózni elegendőképen nem győzött.

Azalatt a’ Viczispánynak egész háza megérkezett, ’s ama’ hírre, hogy az ifiú Gróf Kaczajfalvi a’ kastélyban volt, és lovát az istállóban hagyván, ismét elment, Manczi eggy szempillantásra szobájába repűlt, és onnan leorozkodott a’ kertenn keresztűl a’ faluba Hadasi’ házához. Nem ok nélkűl gyanította ő, hogy a’ Grófot itt talállya. Még messzérűl meghallván szavát, közelebb lappangott, ’s meg akarván a’ Grófot lepni, maga lepetett meg ama’ különös jelenéstűl, melly vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván tudni illik, szinte akkor rejtette fejét a’ Gróf Veronka’ mellyére, hogy tekíntetét ama’ mészárlástúl elfordítsa, mellyet Hadasi lerajzolt. Manczi ezt látván, szinte megmerevedett. A’ leány az ölében? az ő feje pedig a’ leány’ mellyén? E’ gondolatra elhalaványodott, és azon szempillantásban ismét elpirúlt.

Manczi Kisasszony! mondá fenn szóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a’ Gróf.

A’ Kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a’ kastély felé.

A’ Gróf fél szemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide, itt vagyok!

A’ Kisasszony, mintha a’ Grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A’ Gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte, és eggyik kezét megragadta. Mit akar a’ Gróf? kérdezé Manczi haragosan. Eresszen el! Ezt mondván, kifacsarta kezét a’ Grófnak kezébűl, ott hagyta, és úttyát tovább folytatta.

A’ Gróf eggykét szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt, ’s megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő tekíntettel.

Mennyen a’ Gróf, a’ hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi hevesen, ’s kezébűl kiragadván magát, elsietett. A’ Gróf eggy üdeig utánna nézett, azutánn pedig Hadasihoz visszatért. A’ Kisasszony szinte akkor talált hátra tekínteni, mikor a’ Gróf a’ ház’ ajtajánn belépett, ’s ajakit harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A’ Gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát, ’s az ablakra vetvén tekíntetét, hát azutánn, úgymond, hogy volt?

Hadasi az ütközeteknek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a’ Gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem szorítgatta. Közepénn a’ legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el, úgymond, a’ többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vévén, a’ kastélyba ment. Manczi, ammint a’ Grófot bejönni látta, szobájába ment, és bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancsolatokkal rá nem vehette a’ báttya, hogy szobájábúl kijőjjön. A’ Gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit egész estve nem láthatta. Baját még csak messzérűl sem gyanítván, betegnek vélte.

Más nap reggel előtalálván, szíves sajnálkodással imígy szóllította meg: Édes Manczim! mi bajod volt neked tegnap? A’ Kisasszony ellenben semmit sem felelvén, olly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviselésében a’ jelenvalók közűl kiki megbotránkozott. Manczi’ báttya öszve akarta őköt békélltetni de a’ Gróf a’ Kisasszony’ elejébe állván, nyers szózattal és férjfias tekíntettel imígy szóllította meg: Reám te, ammint látom, neheztelsz. Mond meg nekem, mivel bántottalak meg?

Semmivel sem! legkisebbel sem! mondá viszontag Manczi, a’ Grófnak tekíntetétűl eggy keveset megijedvén.

Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?

Manczi erre meggörbítvén szép száját, Hm! úgymond, tartozok tán a’ Grófnak cselekedetimrűl számot adni?

A’ Gróf feszűltt szemmel nézett eggy darabig reá. Azutánn mind a’ két kezét szemével eggyütt az égre emelvén, jól mondta az atyám, úgymond fenn szóval, hogy megcsalatkozok! Eggy könyörű tekíntetet vetett még egyszer Manczira, és szemei könybe borúltak. Olly szép, mondá elkeseredve, és olly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú lépésekkel lováért az istállóba ment.

Potrohosi Manczihoz közelebb menvén, Lyánka! úgymond, neked nincs eszed.

Manczi sírva fakadt, ’s kezeivel orczáját eltakarta.

Haza lovagol, mondá tovább a’ báttya, és soha sem látod többé. Eredgy, javaslom, és békélly ki vele. Ahol, nézdsze! kivezeti már az istállóbúl a’ lovat. Fogadgy szót, Lyánka! ’s enyhítsd meg. Ezzel a’ legénnyel, látod, nem lehet játszani. Ő a’ te laptád soha sem lessz.

Manczi részént erőltetésbűl, részént jó szerével kiment a’ kapu’ elejébe, hol a’ Gróf a’ lóra akarván felülni, ’s paripájának nyakát simogatván, csak tudnám, úgymond elég fenn szóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt az eggyet tudnám, mit vétettem neki?

Laczi! mondá erre félénk szózattal a’ Kisasszony, hát csak elmégy?

A’ Gróf megfordúlván; meglátta a’ könyező Manczit, ’s visszament hozzá. A’ Kisasszony elejébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta, és könyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak másik kezét, a’ Gróf’ nyakára tette, és a Kisasszonyt karjai közé lökte. Allig nézhettek egymás’ szemébe, már is egymás’ ölében voltak. Eggy pár szempillantás alatt megújjúlt köztök a’ békesség. A’ Grófhoz mutatott hidegségét mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a’ feje fáj. A’ Gróf tehát minduntalan’ öszvenyomogatta két kezével a’ fejét, szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a’ főfájás ellen nagyon foganatos.

A’ kertben sétálván a’ Gróffal, csak el nem tűrhette még is a’ Kisasszony, hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi’ házánál? Ő nekem, felelé a’ Gróf, rettenetes dolgokot beszéllett a’ hadakozásrúl. Áh édes Manczim! jó, hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjjsze velem, mennyünk eggyütt hozzá!^* Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga utánn vonta.

Allighogy új vetekedés nem támadt köztök, mivel Manczi e’ sietségrűl egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát, dél utánn, úgymond, elmegyek veled.

Ebéd utánn tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladván jótévője’ elejébe, ’s karjai közé rohanván, óh az én kegyes Grófom! úgymond. De ammint a’ Gróf megett Manczi Kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a’ Grófnak karjaibúl. A’ Kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy nyugodtt elmével fogja nézni a’ Grófnak Veronkával való magaviselését, de a’ leánynak öröme, mellyel a’ Grófot fogadta, feltett szándékábúl egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a’ Gróf jelen van, olly büszke és gúnyos tekíntetet vetett Veronkára, mint eggy megbántott királyné. Veronka ezt látván, félre vonta magát rezketve, és szemeit lesütötte.

A’ Gróf azt gondolván, hogy ismét az Uraság’ hajdúja van görcsös bottyával a’ háznál, a’ kitűl szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, ’s véletlenűl meglátta, hogy Manczi e’ szegény leányra mérges tekínteteket vet. Manczi! tán megint fáj a’ fejed? kérdezé a’ Gróf, gyanakodva rázván a’ fejét. Jőjjsze ide, jó Manczi! ne légy olly komor! Ezzel a’ Gróf leülvén, ’s a’ Kisasszonyt térgyére akarván vonni, ülly ide! úgymond, a’ másik térgyemre pedig üllyön Veronka.

Én Veronkával nem osztozok, mondá bosszonkodva Manczi. Neki engedem az egész ülést.

Melly csudálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt Veronkával ülni.

Én ollyan leánnyal, a’ kivel jót teszek, osztozni nem akarok.

Veronka e’ szóra sírva fakadt; az attya pedig megszóllalván, a’ jótéteményt elfogadni nem szígyen, kedves Kisasszonykám! Hiszen maga is a’ Király az Istennek jóvoltábúl él.

A’ Gróf már az eggyikre, már a ’ másikra tekíntvén, van-e nektek eszetek? úgymond bosszonkodva. Ülly te, Manczi! a’ hová akarsz. Te pedig Veronka! jőjjsze ide, ’s légy vídám. Mond meg nekem, ki bántott? Hát te, Apjok! mit állasz ott olly komoran, mintha a’ török vágott volna meg? Manczi! megbántottad talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett, és nem felelt. Ülly le Apjok! és beszélly nekünk valamit a’ török háborúról; Manczi is akarja hallani.

A’ Kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.

Neked, Apjok! nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a’ Gróf, kinek ügyekezetei, hogy a’ hadakozárúl való beszéllgetést folyamatba hozza, mind foganatlanok voltak. Manczi már az ablakonn nézett ki, már meg lopva Veronkára tekíntett, ki a’ fal mellett állván, titkon sírdogált.

Már ma, Apjok! ammint látom, mibelűlünk semmi sem lessz. Jőjjsze Manczi! mennyünk haza. Jer velünk Veronka te is!

Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a’ Gróf pedig ránczba vontt homlokkal Hadasiéktúl elbúcsúzott. A’ kastély’ udvaránn keresztűl a’ kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor tekíntettel ment, imígy szóllította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged’ szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.

’S Veronka is, úgy-e?

Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sírásra fakasztottad.

Óh a’ sírás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.

Azt jól mondod. Én rá néztem, mikor sírt, és nyilván láttam, hogy neki a’ sírás jobban illett, mint neked a’ te ránczoltt homlokod. De a’ sírás neki szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen’ az Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e egyszersmind? Mit vétett neked az a’ szegény leányka?

A’ társaság, melly szinte a’ kertben mulatott, hozzájok érkezvén, Manczi lecsillapodott. A’ Grófnak érzékeny apolásai hamar elszéllesztették azutánn a’ szerelemféltő buzgóságot, melly Manczi’ szívében habozott, és így a’ Gróf kevés üdő múlva ismét a’ szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörű karjai között csüggedezett.

Estvefelé ellovagolt. Manczi a’ hosszú kertenn keresztűl leszaladt egész’ az ország’ úttyáig, melly Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rá kiálthasson, ha majd a’ kertnek kerítése mellett ellovagol. Eggy borostyánbokor megé állván, kinézett az útra, melly a’ falubúl kijött, de a’ Grófot nem győzte kivárni. Még eggy egész fertály óráig lesekedett, és a’ Gróf még sem jött. Erre ama’ fekete gondolat emelkedett fel gyanakodó mellyében: Veronkánál van! Kiszökvén tehát a’ bokrok közűl, felszaladt a’ mulató házba, melly eggy dombonn állott, ’s mellybűl az egész faluba be lehetett látni, ’s megsajdítván Hadasi’ háza előtt a’ Grófnak paripáját, ott van a’ semmirevaló! úgymond; ’s belappangott szilaj tekíntettel a’ kastélyba, és szobájába bezárkozott.

Hazafelé lovagolván a’ Gróf, az egész útonn csak Manczinak csudálatos magaviselésérűl gondolkodott, minduntalan’ megrázván fejét, mivel e’ kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanúlhatta. Nem ösmerte még ő a’ szerelemféltésnek alacsony indúlattyát; de ha ösmerte volna is, Veronkával való társalkodása olly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a’ versengésre.

Haza érkezvén, mind eggy szálig elbeszéllette az attyának, a’ mi vele történt, és arra kérte, hogy oldgya fel neki e’ dolog iránt való kételkedéseit. Az öreg Gróf könnyen átlátta, hogy a’ szerelem féltés birta Manczit azokra, a’ miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel bizonyosan nem tudhatta, ha nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi reá megneheztellyen? Csak arra kérte tehát egyedűl, hogy itéleteivel e’ dologban ne hirtelenkedgyen.

Manczi azalatt szobájában ült és sírdogált. Báttyának leginkább szemébe tünt ama’ hidegség, mellyet a’ Grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele négy szem köztt szóllhatott, szorgalmatosan megtudakozta tőle neheztelésének okát. Hosszas vonakodások utánn megvallotta neki Manczi az egész dolgot, ’s félelmébűl sükeres gyanút, gyanújábúl pedig bizonyos valóságot koholván, megmutatta: hogy Hadasiék a’ tapasztalatlan Grófot el akarják tőlle Veronka’ számára halászni. Végre Báttyának azért esedezett, hogy Veronkát, a’ ki neki úttyában van, valahová elszuszakollya.

Beszédgyének a’ szerelemféltés olly szívreható erőt, gyanakodásainak pedig olly nagy hihetősséget adott, hogy maga Potrohosi imígy fejezte be a’ tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a’ fityfiritty lyánkát el kell útadbúl takarítani.

Ide járúlt az is, a’ mit Potrohosi még azon estve az eggyik inastúl hallott, hogy Hadasiné öszve találván veszni szomszédgyával, ezt a’ Grófnak pártfogásával fegyegette, úgymint a’ ki az ő leányát szereti, és ennek kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csípeire szögezvén kezeit az asszony, imígy szóllott elvégre szomszédgyához: nem sokára majd máskép fütyűl Kelmed, ha egyszer Veronkám talán még Grófné is lessz. Igaz ugyan, hogy az inas, a’ ki ezt Potrohosinak besúgta, majd felényivel megnagyobbította a’ dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztallyuk, melly tűrhetetlen büszkeséggel néznek minden emberre még a’ legalábbvaló csürhék is, a’ kik nagy Uraknál szolgálnak, vagy magokot egyébkép kegyelmeikben lenni gondollyák.

Potrohosi, ki a’ Grófot szerette, ki húgának a’ Gróf’ kezét jószágával eggyütt szívbűl kívánta, ki a’ vadászatot majdnem olly nagyon kedvellvén, mint húgát, Hadasinak a’ szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem felejtette, ’s ki azonnkivűl Hadasiékot már most abban sántikálni hitte, hogy Manczit a’ Grófnak kezétűl megfosszák, felette nagyon megharagudott, ’s Húgához menvén, Manczi! úgymond, a’ te gyanúságaid helyesek. Hadasiék valóban a’ Gróf’ keze utánn lesekednek, és Veronka neked nagyon útadban van. De majd adok én ennek a’ gaz népnek illy magosra kapaszkodni! Elvagdalom, azt hidd el, minden óránn elvagdalom büszke körmeiket. Erre elbeszéllette Manczinak, a’ mit az inastúl hallott. Manczinak feje szinte szédelgett bele, ’s eggy szempillantásban százféle plánum repűlt át szívénn, mellyekkel Hadasiékonn bosszút állhasson.

Hadasi az utólsó szarvast szükségbűl lőtte ugyan le, de katona létére a’ vadászatnak egyébkép is nagy baráttya volt. Most a’ Grófnak pártfogásában bízakodván, a’ tilalmas helyekre is bebe csúszott, mikor puskájával madarakra ment. A’ vadászok tehát erős parancsolatot kaptak, hogy minden lépésére vigyázzanak. Még maga is a’ Kisasszony jó jutalmat igért annak, a’ ki Hadasit valaminn rajta kapja.

El lehet gondolni, hogy Hadasit az igértt jutalom kevés napok alatt tőrbe kerítette. Kötözve hozták be a’ tilalmas erdőbűl a’ kastélyba. Merészen lépett ő a’ bíró’ elejébe; de a’ buzgóság, mellyel vádolói ama’ régi károkot, mellyeknek tévői ki nem bizonyosodtak, szemtelenűl rá fogták, a’ jelenvalót pedig képtelenűl megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy rezketni kezdett. Hasztalan’ esedezett ő engedelemért, hogy az ifiú Gróf Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan, hogy az Uraság csak a’ falubúl űzi ki örökre büntetésűl.

Felesége és leánya erővel betörtek az Uraság’ elejébe, a’ nélkűl hogy őköt az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolattyok volt, hogy őköt be ne eresszék.

Áh! Nagyságos Uram! mondá Hadasiné’ ne űzzön el bennünköt születésünk’ helyébűl. Idegen vidékenn felemészt bennünköt a’ nyomorúság. Hisz’ az Isten is irgalmas. Könyörűllyön meg rajtunk Nagyságod is.

Takarodgyatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki attúl félvén, hogy szíve meg ne lágyúllyon, az esedezőkre tekínteni nem mert.

Óh! könyörögjön érettünk, édes szép Kisasszonykám! mondá Hadasiné, Manczi előtt térgyeire esvén.

Manczi Veronkára bámúlt volt, ki távúlabb állván, könyező szemeit kötőjével törűlgette. A’ Kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné megszóllította, szinte a’ Grófnak ama’ szavai jutottak eszébe: Veronkának jobban illett a’ sírás, mint neked a’ te ránczoltt homlokod! ’s Veronkárúl el nem fordítván szemeit, én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.

Nem segíthet? Óh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az elkeseredett anya, leányához fordúlván. A’ Kisasszony rajtunk nem segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldúlással kell tehát szegény öreg atyádot táplálnunk. Óh szegény férjem! Óh szegény gyermekem!

Veronka nemes bosszonkodással megfogván zokogó annyának kezét, jőjjön Anyám asszony! úgymond; itt a’ mi könyörgésünk foganatlan. Jőjjönsze! Ő minket el nem hágy.

Istentűl, embertűl elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné, ki leányának szavait nem hallotta.

Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sírjon Anyám asszony! Kisegít ő minket e’ bajbúl is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.

Veronka e’ szókra részént azért fakadt, mivel a’ Grófnak nemesszívűségét ösmerte, részént pedig azért, mivel magában érzette, hogy itt őköt készakarva^* nyomják. Az elhagyott nyomorúlttnak végső bizodalma szóllott ki belőlle, melly még eggy segedelmet tud.

Úgy-e? mondá erre Manczi, kellemetlen nevetést böffentvén ki meggörbített ajakibúl. Ez a’ reménység is megcsalhat tégedet, balgatag leányka!

Veronka elpirúlt. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka’ ajakinn mosolygást vett volna eszre. Oda sietett tehát Báttyához, ’s fülébe eggy pár szót súgott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában röviden a’ dolgot, ’s Hadasinét leányával eggyütt a’ hajdú által elvitette a’ kastélynak eggyik szobájába azzal a’ parancsolattal, hogy onnan ki ne bocsássa. Majd azutánn megnézette az Uraság’ könyveiben Hadasi’ vagyonnyának egész értékét, megböcsűltette hamarjában mindenét, egész jószágának árát Hadasinak letette, feleségestűl, leányostúl feltetette eggy szekérre, a’ nélkűl hogy könyörgéseikre többé figyelmezett volna, ’s eggy pár hajdúnak őrzése alatt kivitette a’ falubúl, erősen megparancsolván ezeknek, hogy őköt csak a’ szomszéd vármegyének határainn tegyék le, Hadasiéknak pedig, hogy semminémű színfogás alatt meg ne mutassák többé magokot e’ környékben, ha pórúl járni nem akarnak.

Hm! mondá Potrohosi ránczoltt homlokkal és komor tekíntettel, minekutánna Manczival maga maradt, kifizettem a’ gaz embernek minden jószágát, vegyen magának mást. A’ lyánkát sajnálom. Gyönyörű gyermek.

Manczi kiduzmasztván ajakát, rátartó fakép! úgymond, ki énmiattam bízvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj, ezt a’ büntetést meg nem érdemlette volna.

Ha úgy van a’ dolog, utánnok küldök, és visszahozatom őköt, mondá Potrohosi haragosan, az ajtó felé indúlván. Manczi megdöbbent, elhalaványodott, megmeg elpirúlt, ’s azon szempillantásban megfogta báttyának karját mind a’ két kezével. Potrohosi tehát visszafordúlván úttyábúl hozzá, hogy te, úgymond, attúl a’ tekervényes járástúl el nem szokhatsz! Tudod, hogy énelőttem az egyenes és nyíltt szív legszebb tulajdonság. Azonban légy nyugodtt elmével! Tettem én jó rendelést, hogy az a’ friss ajakú, és tüzes szemű leányka vissza ne jöhessen.

Valóban gondgya is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is, hogy Hadasiék a’ Grófhoz ne folyamodhassanak. A’ melléjek rendeltt hajdúk közűl volt az eggyiknek a’ szomszéd vármegyében Rósafi Pál Úr’ testvérének falujában háza és gazdasága, mellyet sógora árendában birt. Feküdt e’ helység Manczi’ szülőinek lakásátúl majd húsz mérttföldnyire. Az útonn a’ hajdú oda ajánlotta e’ vagyonkáját Hadasinak, ’s mindaddig dicsérte és magasztalta, még ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a’ hajdúnak Potrohositúl parancsolattya volt, hogy ne sokat alkudgyon, hanem engedgye oda neki, ammint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát nálla. Ő nem csak kárát szívesen kipótollya, hanem még azonnfelűl meg is jutalmazza. Vitt a’ hajdú ezek iránt levelet is a’ Viczispány’ testvéréhez, kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi új lakásába érvén, ’s a’ gazdaságot egynehány nap alatt rendbe szedvén, hamar elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka ollykor a’ Grófot nem emlegette volna, Hadasi a’ Viczispány’ falujának még nevét is elfelejtette volna.

Még a’ szerelemféltés Veronka’ fejére e’ szélvészt hozta, a’ Gróf otthon naprúl napra jobban megösmerkedett mind jobbággyaival, mind a’ jó földes Uraságnak kötelességeivel. Már a’ mezőnn volt a’ szántóvető gazdáknál, már a’ majorokban a’ gazdasszonyoknál, már a’ pásztorokhoz szaladt ki a’ legelőre, már a’ kertekben mulatott a’ falunak gyermekei között, ’s valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga utánn mindenütt jótévő szívének kellemetes nyomdokit. Az öreg Grófnak tudni illik tellyes ügyekezete azonn volt, hogy fiát a’ szegényekhez való irgalmasságban kiváltkép gyakorollya, jól tudván, hogy e’ kötelék uraikhoz a’ jobbágyokot legbizonyosabban és legkellemetesebben oda kapcsollya. Eggy napnak sem kellett elmúlni, a’ nélkűl hogy az ifiú Gróf valamelly háladatostúl egy pár köszönő könyhúllajtást ne lásson, vagy szíves kézszorítást ne vegyen.

Megtanúlta e’ mellett lassankint a’ polgári rendeknek, sőt még az eggy rendű embereknek külömbségeit is, a’ nélkűl hogy szívének érzékeny jósága, vagy józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna. Egynehány látogatások, mellyekkel Gróf Kaczajfalvi megtiszteltetett, ’s mellyekkel ő is viszontag a’ szomszéd Uraságokot fiával eggyütt megtisztelte, lecsillapították ezeknek vizsgaságát, ’s e’ természetesen neveltt híres úri legényhez szíveiket mély tiszteletre gerjesztették.

Az ifiú Gróf a’ látogatásoknak alkalmatosságával sok és külömbféle Kisasszonyokot látott, ’s jóllehet némellyeknek közűlök azt mondotta: te majdnem olly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt még is az ő szívének állandó királynéja.

Eljött végre a’ nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát Rósafi Úrnak falujába. Manczi majdnem megőrűlt örömében, nem annyira hogy ismét látta, hanem hogy ollyannak tapasztalta, a’ minő olly kevés üdő alatt lett. Ama’ különös módosság tudni illik, melly nem a’ könyv nélkűl megtanúltt köszöntésekbűl, és tánczmesteres komplementumokbúl állott, hanem egyenesen és egyedűl csak szívének jóságábúl származott, ’s melly már most naponkint jobban szembe tünt, mivel naponkint kevesebbek lettek amaz ösmeretlen tárgyak, mellyek mindaddig, még előtte újjak voltak, gyermekes álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama’ derűltt egyenesség és nemes nyílttszívűség, melly majdnem fínom büszkeségig emelkedett, mivel magát másokkal öszvehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni kezdette; a’ józan ész azonnkívűl, melly már most belőlle nyilvábban kiragyogott, mivel kevesebb alkalmatosság adta elő magát, mellyel tudatlannak kellett látszania, ’s vére ama’ kellemetes elmésség és nyájasság, melly természetességébűl eredett, minden embernek szívét hozzá vonta, Mancziét pedig egészen megbájolta.

Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasirúl és Veronkárúl kívánt Manczitúl a’ Gróf tudósításokot. Manczi fél vállrúl, de elég nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestűl előbbeni lakását, más vármegyébe költözött, hol magának ócsó pénzenn szép gazdaságot vett.

Kár! mondá erre a’ Gróf. Veronka szép leány, és jó is egyszersmind. Olly jó, édes Manczim! mint a’ jótévő nap. Én őtet tiszta szívembűl szeretem.

Manczi allig tudta a’ komorságot, melly orczájánn támadni kezdett, erőltetett mosolygással elborítani. A’ melly ifiú, mondá viszontag Manczi, még is rossz leány biz ő. Te őtet nem ösmered. Balgatag czevere létére már szeretői vannak.

Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.

Manczi elpirúlt, és a’ beszédet más tárgyra fordította. A’ Gróf ugyan elkezdett még vagy kétszer Hadasiékrúl szóllani, de Manczi jó móddal ismét elvonta rólok figyelmetességét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe költöztek légyen? mire a’ Kisasszony azt felelte, hogy a’ helységnek nevét nem tudgya, de azt bizonyosnak hallotta, hogy negyven egynehány mérttföldnyire fekszik.

A’ Gróf végtére feldücsekedett Manczinak először azzal, hogy az attya őtet nem sokára eggy nagy várasba vezeti, azutánn pedig azzal, hogy Manczit és a’ Viczispányt e’ napokban maga meglátogattya. Eggy vagy két nap magát Manczi’ társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édes attyához és jobbággyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.

Egynehány nap múlva megjelent az öreg Gróf fiával eggyütt Rósafi Pál Úrnak és Asszonyának tiszteletére. A’ kertnek hátúlsó ajtajánál leszállván a’ lovakrúl, rövidebb útonn mentek gyalog a’ kertenn keresztűl a’ kastélyba, hogy ennek Urát véletlenűl meglepjék. Az ifiú Gróf bevezette attyát ama’ szobába, a’ hol Rósafiék^* nappal eggyütt mulatni szoktak volt. A’ Viczispány és a’ hozzá tartozandók üléseikrűl felkelvén, elejébe mentek a’ Grófnak.^*

Az ifiú Grófnak szemeibűl diadalmas öröm ragyogván ki, oda sietett Manczihoz, ’s megölelvén, elvezette az öreg Grófhoz, kit imígy szóllított meg: íme! Atyám, ez az én Manczim! Nézdsze meg jól, ha nem olly szép-e, mint a’ most nyíló rósa? Látod-e, melly szépek szemei, melly szelídek tekíntetei? Manczi! mutasdsza meg az atyámnak egyszer gyönyörű szemeidet!

Ezeket mondván, már attyára mosolygott, már meg Manczira, ki a’ nemes szívű öreg Gróf előtt pirúló hajnal gyanánt állván, rá nem merte szemérmes szemeit vetni. Szóllani akart valamit, de az ígék mellyében elhalván, csak ajakit mozdította meg vagy kétszer kellemetesen.

És jó is egyszersmind, édes Atyám! folytatá ditséreteit az ifiú Gróf. Olly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lessz – –

Óh hallgasson a’ Gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekíntettel a’ Kisasszony.

Aludni láttam egyszer. Óh akkor ő olly szép volt, hogy ki nem mondhatom. Amott a’ vastag Báttya tudgya. Ezt mondván, Potrohosira mutatott.

Így magasztalta ő Manczi’ tökélletességeinek már eggyikét, már másikát, ammint eszébe jutottak, úgy hogy sem az attya, sem Potrohosi, sem Manczi’ szülői szóhoz nem juthattak.

Az öreg Gróf megfogván végtére a’ Kisasszonynak kezét, Manczi! úgymond^* kellemetes férjfiszózattal, az én Lászlóm nemes szívű ifiú, ártatlan, és szép tehetséggel olly tellyes, mint maga a’ természet, mellynek keblében neveltetett. Neked, édes Leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és érzened, ha szívét birni akarod. És ha jó vagy, olly tiszta szívbűl jó vagy, mint ő, vedd atyai csókomot, atyai áldásommal eggyütt. Ezzel Manczit megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tűzött az öreg Grófnak kezére. Szóllani akart, de ajaki nem mondhattak egyebet, hanem csak e’ szócskát: Atyám!

Már most a’ többiek is szóhoz jutottak. Az öreg Grófnak eggyügyű módossága, melly nemes büszkeségétűl kellemetesen meglelkesíttetett, úgy meghódította mindnyajokot, hogy még a’ vidám Potrohosi is zabolát vetvén elméskedő jó kedvének, olly komor tisztelettel állott előtte, mint mestere előtt a’ nevedék ifiú. Az új pár eltünvén közűlök, az öreg Gróf önnkint elkezdett fiának Manczihoz való szerelmérűl szóllani.

Potrohosinak vélekedése az volt, hogy az ifiú párnak boldogságát nem kell sokára elhalasztani. A’ Viczispány sem talált az ellenzésre semmi legkisebb okot; de annyival többet az öreg Gróf. Uraim! mondá ez, énnekem semmikép sem szándékom, fiamnak kívánságát elfojtani, ügyekezetét meggátolni, és kedvét szegni. Szabad ember ő; cselekedgyen, a’ mi neki tetszik. Ámde mivel tudom, hogy szabad ember létére csak gyarló ember még is, atyai kötelességemnek tartom, arra vigyázni, hogy választásában meg ne csalatkozzon. Ő azt szerelemnek nézheti, a’ mi nem egyéb a’ természetnek gerjedelménél. Manczival szinte úgy lehet a’ dolog. Én tehát jónak tartom azt, hogy az öszveadással eggy keveset késedelmeskedgyünk, ne talán két ollyan szívet kapcsollyunk öszve, mellyek egymást, a’ helyett hogy boldogokká tegyék, keserű nyomorúságba ejtenék. Ha szabad az Uraknak az igazat úgy megmondanom, ammint szívemenn fekszik, én László fiamot ösmerem, és azt tartom felőlle, hogy rosszabbnak kell neki előbb lenni, mint a’ micsodás, ha azt akarjuk, hogy magát még a’ legjobb és legnemesebb szívű Kisasszonynak karjai között is boldognak érezhesse.

A’ mi Manczink, Méltóságos Gróf Uram! mondá Potrohosi, a’ Magyar Kisasszonyoknak igaz dísze.

Én errűl nem kételkedek, felelé a’ Gróf. A’ mit mondottam, azzal csak azt akartam mondani, hogy az én fiam természetesen van nevelve, és hogy a’ természet nem könnyen haggya járását meggátolni. Hibáztam én talán, hogy fiamnak szívét ettűl a’ közönséges anyátúl olly nemesnek, olly egyedűl eggynek nevelni engedtem. De a’ mi sok esztendő alatt épűlt, azt egyszerre veszedelem nélkűl lerontani nem lehet. Én^* már egyszer mellyében ezen ifiúnak, kinek bizodalma minden emberhez határatlan, gyanakodást vettem eszre Manczi’ jósága ellen. Kívánnám, hogy ez többször ne történnyen. Koczkára veti Viczispány Uram Kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak kezébe adgya, minekelőtte nem bizonyos, ha e’ szerelmesek egymáshoz illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkűl elhagyná hitvessét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvesse legyen.

E’ nyíltt szívűséggel tett jegyzéseket, Méltóságos Gróf Uram! úgy vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e’ házasságot atyai szíve helyben nem haggya? kérdezé a’ Viczispány.

Semmikép sem, kedves Viczispány Uram! Én senkitűl sem félek a’ világonn; nincs tehát okom arra, hogy tekervényes útakonn járjak. Itt eggy leányka lakott, ammint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerínt ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a’ faluban, úgy-e?

Én szinte olly egyenes és nyíltt szívű ember lévén, mint Méltóságod, mondá Potrohosi, tartóztatás nélkűl megvallom, hogy mink ezt a’ leányt innen eltakarítottuk.

Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és Manczi Kisasszony között fel volt osztva.

Ugyanazért takarítottuk el láb alól.

Ugyanazért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama’ szerelemnek, mellyet fiam Manczi Kisasszonyhoz mutatott.

Igaz! De hát ha Veronka lett volna a’ nyertes, akkor is szabad akarattyára hagyta volna Méltóságot az ifiú Grófot?

Eggy két esztendeig elhalasztottam volna egybekeléseket, és ha ezen üdőnek elfolyása utánn is szerették volna még egymást, Veronka hitves társa és jószágimnak holtom utánn örökös asszonya lett volna.

Méltóságodnak tréfálni tetszik.

Én soha sem tréfálok, mikor a’ kérdés fiamnak egész boldogságát illeti; és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi Kisasszonnyal való egybekelését nem ellenzem. A’ juhpásztornak leányát, ha fiam szeretné, szinte olly atyai szívességgel ölelném meg, mint akármellyik herczegét. Higgyék el az Urak, hogy én ama’ magányos életben, mellyet szerencsés völgyemben több esztendeig viseltem, tökélletesen meggyőződtem arrúl, hogy az igaz erkölcs egyedűl az, a’ mi e’ világonn az embert valóban megboldogíthattya. Én fiamnak boldogságát soha sem fogom akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!

Ezzel a’ Gróf a’ Viczispány’ elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy előbb fiát a’ nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal, úgymond, a’ főbb várasokba. Tanúllya meg ott nevetni, és megvetni az emberi agyvelőnek fondorkodásait, útálni az emberi szívnek alacsony gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzon a’ völgybe, mellyben neveltetett, önnkint megvallván magának, hogy ezenn kivűl a’ nyugodalmat és^* az igazságot hasztalan’ keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a’ kivel boldogabb életet remélhetne, mint Manczi Kisasszonnyal, maradgyon ennek szomszédságában eggy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által megnyílandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha ezen üdőnek elfolyása utánn ismét megkínállya szívével és kezével a’ Kisasszonyt, akkor Viczispány Uramnak gyermekét minden szorgalom nélkűl úgy ölelem meg, mint leányomot, ’s mint jószágaimnak örökös asszonyát. Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom tudni, hogy karjai között fiam földi menyországot lelt.

A’ Grófnak okait könnyű volt átlátni, és így Viczispányék is könnyen rá állottak, hogy e’ házasság még egynehány esztendeig halasztasson.

Még az öregek között ezen alku végre hajtatott, addig az ifiú Gróf külömbféle már örvendetes, már szomorú kifejezésekkel megbeszéllette Manczinak, hogy hat holnapra tőlle elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal, úgymond, a’ nagy várasokba.

Manczi elejénte nem hitte, azutánn pedig sírva fakadt. Szomorú sorsokot panaszolván eggy darabig egymásnak, végre Manczi a’ Grófot arra kérte, hogy hozzá hű maradgyon. A’ Gróf ezt nem értette, ’s Manczi által a’ hűséget megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őtet minden bizonnyal ezerszer jobban fogja szeretni, mint a’ nagy várasokban lakó Kisasszonyokot. És írj nekem minden nap,^* édes Laczim! mondá azutánn Manczi; egyébaránt búmban meg kell halnom.

Áh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a’ Gróf. Taníts meg rá, kérlek.

Ezt Manczi megint nem hitte, ’s elpirúlván, arra kérte a’ Grófot, hogy ezt meg ne mondgya senkinek. A’ Gróf pedig újjra azt kívánta tőlle, hogy tanítsa meg írni. Felszaladtak tehát eggyütt Manczi’ szobájába. Manczi eggy árkus papírost vévén, rá rajzolta neki az első betűt. Utánna rajzolta ezt azonnal a’ Gróf is. Ezt cselekedték a’ többi betűkkel is. Majd azutánn silabákot, ’s végre egész szavakot íratott vele. Valahányszor a’ Gróf a’ kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor Manczi neki a’ jó tanúlásért apolásokkal fizetett. Eggy pár óra alatt a’ Gróf írni tudott, Manczi pedig örömében majd megbódúlt.

A’ firkálásnak már most nem volt vége. A’ Gróf felírta Manczi’ nevét. Manczi ezt előlle elkapván, ’s a’ szobában vele őrűltt gyanánt idestova szökdösvén, olly nagy lármát tett, hogy az öregek alól nem tudták, mit gondollyanak? Felmentek tehát hozzájok, ’s az eggyiket a’ tanításban, a’ másikot pedig a’ tanúlásban serényen foglalatoskodni látván, megörűltek, hogy a’ szerelem olly hamar kigondolta ’s olly könnyen végbe is vitte azt, a’ mi az ő viszontag való szövetségeknek fenntartására és táplálására olly elkerűlhetetlenűl szükséges vólt, ’s a’ minn fejeket az öregek szinte azon órában alól haszontalanúl törték.

Már most az öregek is segítették az oktatást, ’s más nap eggy vászonfalnak eggyik részénn az eggyik, a’ másikonn pedig a’ másik ülvén, rövid leveleket írtak egymásnak, mellyekben szerelmeket érzékeny kifejezésekkel kinyilatkoztatták, ’s hűségeket nagy igéretekkel pecsételték. Öszvehajtván azutánn levélkéiket,^* áthagyították egymásnak a’ vászonfalonn, melly megűl minduntalan’ kiszaladtak, hogy egymást jutalomúl megölellyék. Így mulattak eggyütt egynehány napig.

Eljött végre az óra, hogy egymástúl elvállyanak. Megölelvén egymást, eggyik a’ másiknak karjai közűl ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották váltólag. Azutánn ismét megölelvén egymást, zokogtak, ’s egymástúl újjra elbúcsúztak. Végtére Potrohosi^* kiragadván a’ Grófnak karjai közűl húgát, azzal fenyegette, hogy erővel a’ szobába viteti, ha a’ Grófot még egyszer megöleli. A’ Gróf a’ lóra felülvén, könyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes attyával ama’ kedves helységet, mellyben Manczija lakott.

Még azon estve megtetettek minden rendelések az útra, és más nap reggel az öreg Gróf kedves fiával eggyütt elindúlt Pestre. A’ mezővárasokot, mellyekre úttyokban akadtak, csak a’ nagyságban találván az ifiú Gróf a’ faluktúl külömbözni, tűredelmetlenséggel várta, hogy a’ fő várasba beérjen. Ötöd napra estve felé feljutván a’ Pesti részenn a’ Czinkotai látó hegyre, egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekíntete. A’ kocsi’ szögletébűl, mellybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a’ nagy lakóhelynek hosszát. Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott. Majd azutánn a’ szőke Dunának széles vizét szent Gellért’ hegyétűl Csepely felé pompásan folyni, mellette pedig a’ sashegy alatt fekvő térséget Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a’ sík mezőrűl, mellyet gyermek korában ama’ hegynek tetejérül legelőször meglátott, melly nevelésének helyét a’ többi világtúl elkülönözte.

Minekutánna ama’ nagy képet, melly e’ két várast környékeivel eggyütt elejébe terjesztette, egészen átvisgálta volna, különös részeire és szembetünőbb épűleteire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel kezdette irántok az öreg Grófot ostromlani, ki oktató egyszersmind és gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre beértek a’ várasi életnek e’ gyönyörű paradicsomába, hol a’ büszke gazdagságok a’ vajudó szegénységgel, a’ vásott gyönyörűségek^* a’ rettenetes nyomorúsággal, a’ fellengő filozofia a’ babonás ostobasággal, a’ legnemesebb jóságos cselekedetek a’ legiszonyúabb gonoszságokkal eggyütt uralkodnak.

Más nap reggel az első órákot az ablaknál töltötte az ifiú Gróf, mellytűl elvonni lehetetlen volt. A’ számtalan emberek, a’ kik a’ vendégfogadó előtt az útszánn idestova tolakodtak, a’ hintóknak, kocsiknak és szekereknek szüntelen zörgése, a’ magos és pompás házak, új jelenések voltak előtte, mellyek képző tehetségét kellemetesen mulatták. Majd azutánn az öreg Istókkal betolakodott a’ piaczonn a’ nép közé, melly ott a’ héti vásárra öszvegyűlt, ’s mellynek zajgását már messzérűl hallotta. Ez itt nekem tetszik! mondá egynehányszor Istóknak, ammint vele a’ szekerek köztt, a’ bótok köztt, vagy a’ kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között felsalá járt. De mihelyt ollyan útszákba jutott, a’ hol kevesebb nép volt, ’s mellyekbűl a’ nagy házak miatt a’ szabad mezőre ki nem nézhetett, ’s még az égbűl is csak eggy darabkát láthatott, megmeg fordúlt Istókhoz, és azt mondotta neki: én ezek köztt a’ falrakások köztt a’ világért sem lakhatnék. Minduntalan’ azt gondolom, hogy fogságban vagyok.

Haza érkezvén, arra kérte az attyát, hogy, mivel a’ nélkűl^* is feltett szándéka, a’ vendégfogadóbúl valamelly polgári házba költözni, fogadgyon inkább a’ külső várasban ollyan szállást, melly mellett kert is van.

Az öreg Gróf rendeléseket tett, hogy fiának kívánsága betellyesedgyen. Az új szállásra költözvén, az ifiú Grófnak első kérdése, mellyet a’ gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertye? Azok között a’ kőrakások között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A’ szabad térség, Asszonyom! a’ szabad térség, a’ mi nekem legjobban tetszik.

Ezt Nagyságod az én kertemben feltalállya, azt fogadom, mondá a’ gazdasszony, ’s elvezette a’ kertbe.

Az ifiú Gróf eggy tekíntettel átnézvén a’ kertet, ’s a’ gazdasszonyhoz fordúlván, te minden bizonnyal soha életedben nem láttál még szabad térséget, úgymond.

A’ gazdasszony mosolyogván, és kezét a’ Grófnak vállára tévén, nem de szép és nagy kert? úgymond. Ebben Nagyságod mindennémű mezei szépséget feltalál.

Áh kedves Asszonyom! mondá viszontag a’ Gróf, az illyen kert, jobb volna, ha inkább nem is volna. A’ fák benne szintollyanok, mint az idevaló emberek. Nincs bennek sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.

A’ gazdasszony meggörbítette a’ száját.

De semmi! folytatá szavait a’ Gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép várasi kert lehet. Üdővel még talán meg is szeretem.

Az ifiú Grófnak kedve naprúl napra jobban komorodott, ammint a’ várassal és ennek lakossaival naponkint jobban és jobban megösmerkedett. Könybe borúltak többnyire szemei, valahányszor sétálásairúl haza tért, mellyeket vagy az attyával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási Kapitánnyal, az öreg Grófnak régi baráttyával tett, mivel valamerre ment, mind csak nyomorúságra akadt, mellynek elegendő segedelmet nem nyújthatott, kesergést hallott, mellyet meg nem enyhíthetett, könyhullajtásokot látott, mellyeket meg nem vígasztalhatott. Keserűségében annyira ment, hogy felét a’ várasnak őrűlttnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben pedig az ő falujárúl, kertyérűl, Manczijárúl, és gyönyörű völgyérűl, mellyben neveltetett, olly indúlatosan beszéllett, hogy az öreg Mályvásit sokszor egészen megbájolta.

E’ próbáltt és érdemes vitéz, ki Pestenn penziójábúl és vékony ősi vagyonnyábúl élt, az ifiú Grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen’ körűlötte volt. Egészen akarattyára hagyta ő e’ különös ifiút, és csak imitt amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével eggykét gaz ember már visszaélt volt.

Az első pintekenn reggel a’ Budai várat akarván megnézni, valamerre tekíntett, csoportonkint látta a’ rongyos koldúsokot házrúl házra járni. Az elsőknek pénzt adván, hozzá csűdűltek a’ többiek is, a’ kik adakozását még messzérűl megsajdították. Az egész váronn keresztűl menvén, allig látott egyebet koldúsnál, és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele más nap Pestenn is. Hogy van az, édes Bácsim! mondá Mályvásinak, hogy e’ gazdag várasokban annyi szegényt látni, holott a’ mi szegény falunkban eggy sincs?

Eggy sincs? kérdezé álmélkodva a’ Kapitány, ’s minekutánna neki a’ Gróf bizonnyal mondotta volna, hogy az első koldúsokot e’ várasokban látta, nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a’ kis helységben könnyebb a’ szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a’ nagyobb várasokban. Az attya neki otthon e’ kérdésre imígy felelt meg. A’ mi falukban, édes fiam! kevesebb ugyan a’ nép, és így a’ szegény is; de csak járnának koldúlni némellyek még is, ha azt a’ rendelést nem tettem volna, hogy mindaddig, még a’ szegény dolgozhat, munka nélkűl ne maradgyon; a’ többieknek gyámolítására pedig a’ templomban zártt pösöly tartasson, mellybe kik annyit tegyen, a’ mennyi tőlle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az Uraság annyit ád, a’ mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek tisztességes eltartására.

Ezt a’ nagy várasokban végbe vinni lehetetlen, mondá a’ Kapitány. A’ szegények’ institútuma nem győzi őköt tartani.

Elhiszem, felelé az öreg Gróf; mert a’ házrúl házra koldúló szegényeknél sokkal több az ollyan, a’ ki dolgozni nem akarván, vagy munkát nem kapván, a’ házi szegénynek neve alatt az alamisnához fúrja magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban élhessen. Én jobbaknak tartanám a’ műházakot, mellyekbe a’ házrúl házra járó koldúsokot egybe kellene gyűjteni, ’s mellyekbűl még a’ házi szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném, hogy az egésségesek közűl az vegyen több segítséget, a’ ki többet dolgozik.

Már akkor, tudom, fele is elenyészne a’ házrúl házra járó koldúsoknak, mondá a’ Kapitány; mert sok van közöttök ollyan, a’ ki egész hétenn kofáskodik, vagy könnyű munkábúl jól él, és pintekenn vagy szombatonn rongyokba öltözködvén, a’ külső várasbúl bejön és koldúl. Sokan közűlök jobban élnek, mint mesterembereink.

Tudok én a’ külső országokban ollyan műházakot, folytatá szavait az öreg Gróf, mellyekben még a’ legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni. Eggyikben ollyan machinát láttam, mellyet eggy ülő öreg ember saját terhével hajtott, mint a’ vasgolyóbis, melly a’ nyársot forgattya. Minden második órában más öreg embert ültetnek eggy födeletlen ládába, ’s vele eggyütt jó magosra felvonnyák. Az illyen műházak külső segítség nélkűl nem szűkölködvén, az alamisnát, melly a’ templomokban öszvegyűlne, mind az ispitályoknak lehetne adni.

Az ifiú Gróf ispitát még soha sem látott. A’ Kapitányt tehát arra kérte, hogy vezesse el más nap a’ betegekhez; az attyátúl pedig ismét pénzt kért.

Hallod-e, Laczi! te engemet koldúsnak teszel, ha olly bőven adakozol.

Az ifiú Grófnak könybe borúltak szemei, ’s attyátúl a’ pénzt színte félve vette el.

Mályvásit kéz alatt arra kérte a’ Gróf, hogy ösmertesse meg fiával minden tartóztatás nélkűl a’ várasi nyomorúságot, és hogy könyörűletes adakozásának semmi akadályt ne vessen. A’ ki, úgymond, maga szerencsétlen nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű következéseit saját szemeivel nem látta, másokonn könyörűlni nem tud. Reménlem azonnkivűl, hogy fiamot a’ várasi nyomorúságnak rettenetes képei hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála! a’ csendes boldogság uralkodik.

Az ifiú Gróf megjárván az ispitályban a’ nagy szobákot, a’ hol a’ betegek fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, mellyet attyátúl vett. A’ gyógyúlók’ szobájában meglátott végtére eggy halavány ifiú embert eggy kesergő menyecskével. Mind a’ ketten kopott ruhában, és gondolatokba merűlve ültek egymás mellett. A’ férjfi, könyökére támasztván fejét, meredtt szemmel nézett maga’ elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az ifiú Grófnak irántok való kérdezkedésére az ispitálynak lelki pásztora imígy felelt. Ez eggy szerencsétlen asztalos mester, úgymond, feleségestűl. A’ ház, mellyben mint kezdő zsellérkedett, a’ házi gazda’ kocsissának gondatlansága által meggyúlván, ennek a’ szegény embernek is fája, deszkája, szerszáma, eggy szóval minden vagyonnya elégett. Ezt ő úgy szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, melly eggy üdeig még eszétűl is megfosztotta. Felesége kézi munkájával elejénte mind beteg férjét, mind magát két kis gyermekével eggyütt tartogatta, de hosszas lévén a’ nyavalya, végtére a’ keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt kérvén a’ várastúl, hogy még ő magát gyermekeivel eggyütt mosással és varrással, ammint lehet, táplálgattya, nyavalyás férjének gondgyát viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavajájábúl kigyógyúlt ugyan, de a’ búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt olly nagyon epeszti, hogy eszét újra féltyük.

Erre a’ Gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörű tekíntettel kezet nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódgy olly annyira szomorú sorsodonn. Bízz az Istenben! Attya ő minden ügyefogyott embernek.

Az asztalos felemelkedvén ülésérűl, kezet fogott az ösmeretlen Gróffal. Csak ez a’ gondolat is egyedűl, mondá bádgyadtt szózattal, melly bennem a’ lelket feltartya. Mert a’ mennyei Atya nem lehet olly irgalmatlan, hogy engemet a’ veszedelmes nyavalyábúl csak azért segített volna ki, hogy ártatlan gyermekeimmel eggyütt koldúlni járjak. De áh! mit tévő legyek? hová fordúllyak segítségért? mindeddig nem tudom.

Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokot és fát szerezhess? kérdezé a’ Gróf.

Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanúlta tekíntetébűl, hogy e’ kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem olly szívvel teszi, melly rajta, ha csak lehet, minden bizonnyal segít. A’ bizodalom tehát gyenge szívében véletlenűl felélledvén, erőtlen inait olly hathatósan megillette, hogy a’ székre le kellett dőlnie. Felesége sírva fakadt félénk örömében, mellyet benne a’ Grófnak reménytámasztó kérdése okozott, ’s férjének órrát és halándékait eczettel mosogatta. Magához térvén az asztalos, áh Uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem hiszem, hogy e’ szűk üdőkben jó ösmerősseimtűl csak negyed részét is öszveszedhessem. Az ösmeretlen emberektűl pedig mit várjak?

A’ Gróf azalatt nem tudta könyörűlésében, mit tévő legyen? Már a’ Kapitánytúl akart pénzt kölcsön kérni, már a’ lelki pásztornál tanácsért esedezni, már meg zsebébe nyúlt, ’s üresnek találván, elkeseredett. Az asztalos’ feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondgya meg, mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?

Legény koromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak öszve. Feleségem szinte annyit gyűjtött leány korában kézi munkájábúl. Ezzel a’ sommával tettem meg a’ kezdetet.

A’ Gróf ennél többet nem akarván tőlle hallani, légy jó reménységgel, úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány! siessünk haza. Ha térgyenn állva kell is az atyámot kérnem, ennyit még kikérek tőlle. De azutánn, édes Bácsim! azutánn búcsút veszek azonnal Pest’ várassátúl, és haza megyek. Én itt ezt a’ sok irtóztató nyomorúságot többé nem nézhetem.

Haza érkezvén, egyenesen az attya’ szobájába szaladt, de üresen találta. Az inastúl hallván, hogy az öreg Gróf csak későn estve fog haza érkezni, hol vegyek pénzt, édes Bácsim! mondá a’ Kapitánynak, hogy azt a’ szerencsétlent megvígasztalhassam?

Mályvási vállat vonítván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőlle, mint szegény legénytűl, ki nem telik; egyébaránt tiszta szívbűl adna neki kölcsön, a’ mennyit kívánna.

Azalatt meggondolván magát a’ Gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánnunk paripáink; én az enyímet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a’ szerencsétlen pedig e’ pénz nélkűl mit csinállyon?

A’ Kapitány mellyéhez szorítván a’ Grófot, a’ háznak gazdája talán megveszi, úgymond. Ehhez tehát a’ Gróf a’ Kapitánnyal eggyütt azonnal lement. Hallod-e, házi gazda! adgy te nekem a’ paripámért három száz forintot!

Nagyságos Uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáronn sem tudnék ülni, nem hogy lovagollyak.

A’ Kapitány szemeivel jelt adván a’ gazdának, de ha paripáját lezálogollya Kelmednek a’ Gróf, úgymond, még az attya haza jön, csak ád Kelmed neki annyi pénzt kölcsön?

Két száz forintot adok rá, de többet nem.

Adgy, kérlek, háromszázat! Éppen ennyire van szükségem, hogy eggy szegényt megboldogíthassak.

A’ gazda a’ Kapitányt jól ösmervén, és jeladásait megértvén, oda adta neki a’ háromszáz forintot. Ezzel a’ sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A’ Kapitány allig győzött utánna ügetni. Itt a’ háromszáz forint, mondá a’ Gróf, ammint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és fát!

Az Isten fizesse meg az Úrnak e’ különös jó akarattyát. Én azonnal írást adok magamrúl, hogy mind az interest, mind pedig üdővel a’ tőkepénzt is köszönettel visszafizetem.

Nekem a’ te írásod, jó ember! nem kell. A’ pénzt pedig nem azért adom, hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten hozzád!

Boldog Isten! sohajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon szempillantásban sietni látván magátúl a’ Grófot, még eggy kérésem van az Úrnál, kiáltya vala utánna. A’ Gróf visszafordúlt, és megállott. Micsoda nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az Istennek színe előtt, mikor jótévőmért velek imádkozni fogok?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a’ Gróf könybe borúltt szemmel. Ha újjra megszorúlsz, Kaczajfalvánn feltalálhatsz.

A’ környűlállók a’ gyógyúló szegényekkel eggyütt sírva fakadtak ezen érzékeny esetenn; a’ várasban pedig allig tudták magokkal az emberek elhitetni, hogy eggy ösmeretlen ifiú eggy illyen szegény emberenn segített légyen, a’ nélkűl hogy tőlle legkisebb hasznot várjon.

Az ifiú Gróf mindeddig pazarlott; de a’ pénznek nagy böcsét az efféle alkalmatosságokban ösmerni megtanúlván, fösvénykedni kezdett. Eljött az öreg Grófhoz eggy reggel külömbféle drága portékákkal eggy kalmár. Ez a’ szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg Gróf. Az ifiú Gróf szinte elnyelte visgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond, ’s megkérdezte az árát. Azutánn kezében tartván, és sokáig nézegetvén, még egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetűl? és ezt mondván, mosolygott.

Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg Grófnak, hogy ma korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett vitetni.

Az ispitályba? kérdezé az ifiú Gróf, ’s visszaadta a’ kalmárnak lassacskán az órát, a’ nélkűl hogy szemeit rólla elvonta volna. A’ kalmár ócsón akarta neki oda adni, de ő nagyot sohajtván, áh! úgymond, én meg nem vehetem.

Az öreg Gróf elfordúlván fiátúl, felemelte örömkönyekbe borúltt szemeit az égre, ’s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta kezét, e’ szókot súgván elejébe: szerencsés Atya! Az ifiú Gróf azonban megnézte a’ többi drágaságokot is, sohajtozott, ’s végtére semmit sem vásárlott.

Estvénkint Manczinak írdogált leveleket, mellyekben, a’ mit látott, hallott és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette szép volt. Áh! melly örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom, hány szerencsétlenre akadhatok még e’ két nagy várasban, még az atyámnak dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könyhullajtást láthatok még azoknak bádgyadtt szemeiben, a’ kikenn segíthetek? Óh bocsáss meg, édes Manczim! eggy illyen könyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az illyen csecse nélkűl, tudom, nem szűkölködsz.

Így múlt el eggy holnap. Az ifiú Grófnak epekedése a’ várasi élet ellen naponkint nevekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket, nyomorúlttakot és szegényeket látott, a’ kikenn nem segíthetett. Ha valaha a’ Pesti és Budai szerentsétleneket elfelejthetem, mondá az attyának, csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e’ várasokot soha sem láttam volna! Fájni fog szívem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság eszembe jutand.

Ammint egyszer Mályvásival az ifiú Gróf a’ Duna mellett sétálgatott, hozzá sompolyodván eggy öreg asszony, Nagyságos Uram! úgymond, legyen, kérem, olly kegyes, és látogasson meg eggy szegény asszonyságot, a’ ki Nagyságoddal igen örömest megösmerkedne.

Az ifiú Gróf oldalvást Mályvásira tekíntvén, szinte kérdezni akarta tőle, mit tévő legyen? De a’ Kapitány az öreg asszonyra mosolyogván, Annyok! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a’ legény nem a’ te hállódba való ponty!

Ha ezen Úrfi Gróf Kaczajfalvi László, minden bizonnyal meg nem csalódtam, és ha Tiszt Uramnak az ifiú Gróffal utánnam jönni tetszik, saját szemeivel láthattya, hogy meglett és beteges asszonyság, a’ ki a’ Gróffal szóllani kíván.

Az öreg asszony elvezette őköt eggy házba, ’s felmenvén velek a’ garádicsokonn, megnyitott eggy ajtót, ’s beeresztette őköt a’ beteg asszonysághoz, ki eggy karszékben ült. Halavány orczáját futékony pirosság borította el, ammint a’ Grófot meglátta. Fel akart kelni, de erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a’ széknek karjára, könyező szemeit a’ kezkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.

Eggykét szempillantásig tartó hallgatás utánn Mályvási megszóllítván, az Asszony, úgymond, ezen Ifiúval szóllani kívánt?

Igen is, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azonn iparkodván, hogy illetődését eltitkollya; de örömest négy szem köztt szóllanék vele eggy két szempillantásig. Az Úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele magamot hagyna.

A’ Kapitány meghajtván magát, kiment.

Az Úrfi Gróf Kaczajfalvi Jánosnak a’ fia, és a’ neve László?

Az vagyok és Lászlónak hínak. – Te – az Asszony, látom, rosszúl érzi magát.

Hallod-e Laczi! – Nekem eggy fiam volt – ezen eggyetlen eggy fiamot elvesztettem – Istenem! hová legyek? – Cselekedgye meg nekem, haldokló asszonynak, a’ Gróf azt a’ barátságot, és látogasson meg némellykor! – Óh Laczim! édes Laczim! – A’ Gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves fiamot! Őtet is Laczinak hítták. – Az atyád – a’ Grófnak Ura Attya mint van? Nem szomorkodik-e?

Óh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mond nekem: Te! Én is örömestebb beszéllek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?

Felette szerencsétlen. Az atyád boldog-e?

Az atyám? – Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e^* rajtad valamivel, jó Asszony?

Az édes anyádrúl soha sem hallottál semmit?

Az édes anyámrúl? – Nem hallottam. – Te nekem rendesnek tetszel! – Az atyám soha sem szóllott nekem rólla semmit. – Ösmerted talán? A’ Gróf ezt mondván, közelebb lépett hozzá.

Az asszony oda nyújtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz még közelebb vonván magához a’ Grófot, megölelte, és sírva fakadván: Fiam, úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy halálom előtt nekem ezt a’ nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a’ te szerencsétlen anyád.

Az én anyám? az atyám’ hitvesse? kérdezé hangos szóval és mély álmélkodással a’ Gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, ammint látom, mert sírsz!

A’ te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged’ nem ösmertelek, és azt soha sem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel, ’s bűnének megvallásával tellyes tekíntetét, ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A’ Gróf átvisgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizodalmatlanúl fejét, ’s még egyszer azt kérdezte tőlle, miért nem laksz tehát az atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a’ szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordúlt, és a’ szobábúl kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a’ fájdalom a’ székre visszavonta. Laczi! úgymond fenn szóval, Laczi! ne hadd el szegény édes anyádot! Az ifiú Gróf magánn kivűl lévén, a’ szerencsétlennek kiáltását nem hallotta.

Hová olly sietve? kérdezé Mályvási.

Az atyámhoz, felelé a’ Gróf, ide hívom az anyámhoz.

A’ Kapitány utánna sietett, de semmikép el nem érhette.

Az attyához berohanván a’ Gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van még anyám?

Az öreg Gróf megijedvén, mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú! mikép jutsz e’ kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magátúl az anyámtúl jövök. Ő nekem nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E’ mellett pedig sír, és azt mondgya, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén ülésérűl az öreg Gróf, az anyád ugyan él még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre elbeszéllette fiának olly kíméléssel, ammint csak lehetett, a’ mit az Olvasó e’ könyvnek elejébűl már tud. Egynehány rövid fejtegetés utánn átlátta végtére az ifiú Gróf, hogy az édes annya férjét elhagyván, nagyot vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most könyörűlést érdemel, mivel szerencsétlen.

Ő boldogtalan, mondá az attyának, a’ nélkűl hogy ellenkezésének okaira figyelmezett volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá! Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a’ szerencsétlennek nincs egyéb neve, hanem szerentsétlen, és hogy e’ név szent just ád neki, akárki és akármi legyen, a’ mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére, ammint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a’ kiket ösmerek! Ha az indúlatok a’ te szívedet is elzárhattyák a’ boldogtalanok elől, ne gúnyold nekem többé a’ Nagyokot, kiknek szívét a’ büszkeség úgy megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hideg vérrel nézhetik. Jer velem, édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az attya tovább ellent nem állhatott. Eggy fertály óra múlva kinyitotta neki az ifiú Gróf amaz ajtót, melly szerencsétlen annyának szobájába nyílt. Az öreg Gróf megállott a’ küszöbönn, az asszony pedig felemelvén karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltya vala szűszorúlással, hát még sem elég? Azutánn pedig képét a’ kezkenővel eltakarta.

Az ifiú Gróf hozzá sietvén, Anyám! úgymond, édes Anyám! Én ugyan még nem szeretlek, de látom, hogy kevés üdő alatt szeretni foglak, mert bánod, hogy férjedet elhagytad. Megfogván azutánn kezét, megcsókolta,^* és szívéhez szorítgatta.

Gróf Uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha talán azért jön hozzám – – Zokogásában többet nem szóllhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot éntőlem nem vár, mondá komoran az öreg Gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifiú Gróf. Atyám! e’ kebel adta nekem az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E’ kezek hordoztak engemet, e’ kezek apoltak. Édes szülőim! tik énbennem eggyütt éltek; miért nem akartok egyébaránt is eggyütt élni? Íme Atyám! ez az én édes Anyám! bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekíntetet vetvén az ifiú Grófra, ’s azon szempillantásban fiának lábaihoz borúlván, és térgyeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszonkodó férjem! a’ te bocsánatod nélkűl is szerencsés vagyok én, mert e’ nemes szívű ifiú az én fiam! Az ifiú Gróf felemelte és megölelte az annyát, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának orczáját. Az ifiú Gróf férjfias tekíntetet vetvén az attyára, Atyám! úgymond fontos szózattal, az én anyám jó! Én a’ Mindenhatónak hálákot adok, hogy rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a’ te szíved a’ nemes erkölcshöz, a’ magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg Gróf az égre tekíntvén, oda ment hitvesséhez, megfogta kezét, eggy darabig rá nézett, azutánn rezketni kezdett, ’s orczáját fiának másik vállára bocsátván, Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifiú Gróf az attyát eggyik karjával, az annyát pedig a’ másikával magához szorítván, ártatlan mellyénn találkoztak öszve szülőinek ajaki a’ békecsókra. Azutánn az öreg Gróf karjai közé vévén hitvessét, menny fiam! úgymond, és rendeld ide a’ hintómot. Az ifiú Gróf nyil gyanánt szaladt haza a’ hintóért, a’ szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg Gróf még egyszer bizonyossá tévén bocsánattyárúl hitvessét, lerajzolta neki rövideden fioknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes erkölcsét a’ végbűl, hogy édes annya iránta való itéletében meg ne tévedgyen.

A’ hintó elérkezvén, haza vitték a’ háladatos öröm és az anyai szeretet között édesen habzó asszonyságot. Az ifiú Grófnál nem volt széles e’ világonn szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már eggyikét, már másikát, ’s valahányszor édes attyát édes annyára barátságosan tekínteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes attyának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még eggy másik öröm várakozott e’ nemes szívű ifiúra, szinte mintha az eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, melly által szülőit egymással kibékélltette.

Mályvásival ki akart ő menni a’ várasnak erdőcskéjébe, ammint a’ külső várasnak eggyik útszájában a’ kocsibúl meglátta, hogy eggy felház előtt a’ nép öszvegyűl. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a’ várasnak eggyik hajdúja kezénél fogva húz maga utánn eggy tisztességes öltözetű leányt, a’ másikra pedig szitkok köztt bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó szerével követni nem akarja. A’ leány elejénte viaskodott, azutánn pedig szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az útszának túlsó végérűl a’ sereghez látszott nyargalni eggy ifiú ember. A’ lovat, mellyrűl sebesen leugrott, a’ lovásznak adván, a’ szerencsétlen leányhoz tolakodott. Áh! segítsen Nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett szózattal a’ leány, ammint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!

Eresszétek el! mondá az ifiú ember a’ hajdúknak, kik azonnal szót fogadtak. Kivévén azutánn zsebébűl pénztartóját, a’ leány’ fülébe valamit súgott. Az ifiú Gróf azalatt a’ kocsival közelebb érkezett a’ sereghez, de a’ leányt, ki hozzá háttal volt fordúlva, szemébe nem vehette. A’ leány egybekúcsolván kezeit, ’s mellyére homorítván bús fejét, gondolatokba merűlt, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások utánn felemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indúlatossággal felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébaránt elveszek.

Lyánka! ne vonakodgy, mondá az ifiú ember. Öt minútum utánn késő lessz minden segítség.

Gonosz lelkű őrdög! kiáltá viszontag a’ leány, szeme közé pökvén;^* te vagy az, a’ ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem tudom? Útálatos szívű gaz ember!

Hurczollyátok el, mondá erre az ifiú ember mosolyogva; majd meg láttyuk, ha nem szelídűlsz-e meg? A’ hajdú a’ leányt újjra megragadta; ez pedig teli torokkal felkiáltott; segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!

Szilaj szózattyának iszonyú hangja nyil gyanánt hatott be a’ mi Grófunknak érzékeny szívébe, ki a’ kocsibúl kiugorván, mint a’ villanat a’ roppantt épűletnek falait, úgy hasította szét a’ népet, ’s a’ hajdúkhoz áttörvén, állyatok meg! úgymond. Kicsoda ez a’ személy?

A’ leány rá vetvén tekíntetét, Gróf László! úgymond hangos szózattal, Gróf László! ’s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a’ szerencsétlen leány. A’ Gróf elsikótotta magát örömében, megölelte a’ leányt, megcsókolta, nem győzvén e’ szókot kiáltani: Veronkám! kedves jó Veronkám!

A’ hajdú ki akarta a’ leányt a’ Grófnak karjai közűl ragadni, de ez megfogván mellyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon szempillantásban amaz ifiú ember vonta magához a’ leányt, kit ez imént öszve gazemberezett. A’ Gróf a’ hajdút lelökvén, Veronkához lépett, és újjra megölelte. Az ifiú emberrel is minden bizonnyal megverekedett volna, ha őköt Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a’ Gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta, ’s mindeddig ingyen tartotta, most pedig rajta a’ tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda vetett a’ hajdúknak egynehány forintot borra, és azt mondotta nekik, hogy a’ házi gazdasszonyt küldgyék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a’ leánynak tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azutánn mind nevét, mind szállását. A’ leány a’ Grófnak nyakába borúlván, szinte magánn kivűl kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!

A’ nép, melly körűlöttök állott, tapsolni kezdett, azutánn pedig hangos szitkokra fakadt amaz ifiú ember ellen, kit a’ leány leszidott, ’s ki most a’ leányra és a’ Grófra eggyügyű tekíntettel és csak messzérűl nézett. Csak eggy hajszálonn állott, hogy a’ nép sárral meg nem hagyigálta.

A’ Gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a’ kocsiba emelte, mellybe Mályvásival eggyütt maga is beült. A’ kocsiban a’ leányt nem engedte szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attúl félt volna, hogy valaki el ne ragadgya. Haza érkezvén, egyenesen bevezette az attyához, ’s megállván előtte, Atyám! úgymond nagy örömmel, az én Veronkámot is feltaláltam. Ez az! Már most mind a’ kettőnknek van Veronkája. Elejénte az öreg Gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka az, a’ kit neki a’ fia hozott? mert az ifiú párral sokáig csak eggy okos szót sem lehetett szóllani, olly nagy volt örömök! Az ifiú Gróf azonn örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a’ leány pedig azonn, hogy a’ gonoszságnak körmei közűl megmenekedett. Csak lassanlassan lehetett Veronkának következendő esetét kitanúlni.

Veronka az attyánál lakott abban a’ faluban, mellybe őköt Potrohosi számkivetette, ’s melly Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel volt e’ helységhez Gróf Bujafi’ jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és megszerette. Nagyon utánna járt, ’s már igéretekkel és ajándékokkal, már hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A’ leány akár állhatatosságbúl, akár ártatlanságbúl Bujafinak minden ügyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a’ Gróf még sem szakasztotta félbe, végre az attyának a’ dolgot megpanaszolta. Az öreg Hadasi bottal fenyegette az ifiú Bujafit, és fenyegetéseit katonás merészségével és szörnyű esküvéseivel olly hihetősöknek tette, hogy Bujafi a’ leánynak nyilvánvaló üldözésétűl elállott. De hozzá lévén kicsinységétül fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kívánságátúl semmit se tagadgyon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait, hogy e’ szeplőtelen virágot meghervassza.

Eggy nagy nemű és gazdag Dáma megáll egyszer valamelly színfogás alatt Hadasi’ háza előtt, leszáll a’ híntóbúl, bemegy Hadasiékhoz, megláttya Veronkát, beszéllget vele, megszereti, és szülőitűl elkéri, szentűl igérvén, hogy édes annya helyett édes annya lessz. A’ szülők rá állanak, és Veronkát erővel rá birják, hogy Ő Excellentiájával Pestre mennyen. Pestenn a’ nagy nemű és gazdag dáma leveti az álorczát, ’s Veronka egyszerre Bujafi’ kerítőjének ösmeri.

A’ leány minden segítség és ösmeretség nélkűl lévén, noha még ifiú és félénk volt, elegendő bátorsággal birt még is arra, hogy e’ két nyomorúltt embernek mindennémű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték magok köztt e’ földi őrdögök, hogy a’ végső ostromlásra minden erejeket megvetik. A’ kerítő asszony Veronka’ szobájába sompolyodik eggy reggel, és azt mondgya neki: Veronka! én a’ veled való bajlódást elúntam. Ha teneked olly kevés eszed és olly balgatag lelkiösméreted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal tapodot, menny, a’ hová tetszik!

Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akarattyát, eggykét nyalábba ruháit öszverakja, és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az asszony. Fizess te nekem előbb a’ szállásért és a’ tartásért száz tallért, azutánn elmehetsz. A’ leány megijed, pénze nincs, esedezik, igéreteket tesz; az asszony pedig hideg vérűséggel ott haggya, és a’ szobát rá zárja. Allig múlik el eggy fertály óra, ott termenek a’ hajdúk, ’s fogadott bérért lerajzollyák a’ leánynak előre a’ fogságnak rettenetességét. A leány állhatatoskodott, ’s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek intésére tehát a’ hajdúk a’ házbúl kihurczolták. Bujafi a’ kerítő asszonnyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba vitetné magát, hogysem akarattyokra állyon, még tolvajságokot is fogjon. Az eggyütt koholtt plánumhoz tartozott az is, mint fő dolog, hogy mikor a’ hajdúk a’ házbúl kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen, és Veronkának segedelmet igérjen, ha arra rá áll, a’ mit az útszánn, ammint már fellyebb megírtam, fülébe súgott.

Ennek az esetnek elbeszéllésénél senki sem csudálkozott úgy, mint a’ mi ifiú Gróf Kaczajfalvink. Az neki fejébe nem tudott menni, hogy Veronkát Gróf Bujafi szereti, és még is szerencsétlennek akarta tenni.

Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.

’S ezzel ő vétett volna? kérdezé az ifiú Gróf.

Kétség kivűl, mondá az attya, mert ez nem csak a’ leányt, hanem még a’ gyermekeket is megböcsteleníti, mellyek tőle, mint puszta szeretőtűl, születnek.

De – hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifiú Gróf. Tik nekem csudálatos embereknek látszotok lenni! Eggy szóval, meg nem tudta ő Gróf Bujafi’ szándékát fogni, még az attya, minekutánna Veronka a’ Grófnéhoz hívatott volna, az egész dolgot értelmesebben elejébe nem terjesztette, a’ nélkűl mindazáltal, hogy szemérmetességét megsértette volna. Megértvén a’ dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott Gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.

Ezen esetet minden környűlállásaival eggyütt megírta ő Manczinak, sőt egyenesszívűsége még azt a’ kimondhatatlan és majdnem az őrűléshez hasonló örömet sem hallgatta el, mellyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl feltalálta. Egész levele csak Veronkárúl szóllott, és arrúl a’ boldogságrúl, mellyet érez, mióta ezt a’ jó leányt a’ gonoszságnak körmei közűl megmentette. Manczi öszvegyűrte, gyötrötte kínnyában a’ levelet, ’s három egész napig tusakodott magában, ha felellyen-e reá vagy sem?

Egynehány nap múlva az öreg Grófot origyinális fiával eggyütt ebédre hívatta a’ kertbe Gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén attyával az ifiú Gróf, az első tárgy, melly szemébe akadt, Gróf Bujafi volt, Veronkának üldözője. Az ifiú Gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem láttak többé az ártatlanságnak ezen útálatos ellenségénn kivűl. Gróf Bujafi elpirúlt eggy keveset, nem ugyan szemérmetességbűl, hanem mivel ifiú Grófunknak tekíntetétűl, mellyben haragot és megvetést látott, eggy keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástollya, eggy Kisasszonyhoz fordúlt, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is beszéllgetett, és ezzel előbbeni érkezését nagy indúlatossággal folytatta.

A’ mi ifiú Grófunk a’ beszéllgető párhoz menvén, szép Kisasszonykám! mondá barátságosan, őrizkedgyen, kérem, ettűl az alacsony szívű gonosz embertűl. Könnyen meggondolhattya kiki, melly kellemetlen érzést okoztak e’ szavak az egész társaságban. Gróf Bujafi elhalaványodván, mondani akart valamit, de ajakit meg nem nyithatta. Szomszédgyához fordúlván kiki, errűl vagy amarrúl a’ kicsinységrűl kezdett beszélleni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifiú Gróf Kaczajfalvinak szavait nem hallották.

Gróf Bujafi az öreg Gróf Kaczajfalvihoz osontván, Gróf Uram! úgymond, a’ bolondokot be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.

Az én fiam, mondá viszontag az öreg Gróf, ész nélkűl nem szűkölködik, hanem eggy keveset egyenes szívű, ammint a’ Gróf csak imént is tapasztalhatta.

Haggya tehát Gróf Uram a’ parasztok között, a’ kik közé egyenes szívűsége miatt tartozik.

Ha a’ Gróf megengedi, felelé az öreg Gróf, hogy az én fiam a’ társaságnak azt az esetet elbeszéllye, melly egynehány nap előtt a’ külső várasban Hadasi Veronkával történt, megláttya a’ Gróf, hogy ő a’ dolgot koránt sem parasztosan, hanem úgy fogja elő adni, ammint illik.

Gróf Bujafi elhalaványodván, elhallgatott; az öreg Gróf pedig fia helyett bocsánatot kért tőlle, és így a’ köz elégedés az egész társaságban élledni kezdett.

Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifiú Grófunkot ebéd után eggy ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifiú Gróf Kaczajfalvi fenn szóval felelvén, a’ váras’ erdejébe? úgymond; és ott azutánn mit csinállyak?

Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fenn szóval Gróf Bujafi, ellenségének hidegvérűsége által nagy bosszonkodásra gerjedvén.

Az Úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifiú Gróf. Azt ugyan, hogy az Urat agyon lőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be magát az Úr.

Már e’ sok! már e’ tűrhetetlen! mondá Gróf Bujafi, szemeit és ökleit az égre emelvén, ’s rezkető ajakit idestova vonogatván. Az egész társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf Bujafi lement a’ kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg Gróf Kaczajfalvi látván az ablakbúl, hogy ezen ifiú ember felsalá sétálván, magában dühösködik, a’ beszédet a’ pisztollal való lövődözésre csavarta, ’s eggy Gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztollal a’ czélt eltalállya.

Lemenvén azonnal a’ társaság a’ kertbe, pisztolokkal kezdettek a’ kitett czélra lövődözni. Némellyek eltalálták, némellyek elvétették. Végre az ifiú Gróf Kaczajfalvit is megkínálták a’ lövéssel. Hatszor egymás utánn úgy eltalálta a’ czélt Gróf Bujafinak álmélkodására, ammint kellett.

Az öreg Gróf hozzá közelítvén, én a’ Grófnak, úgymond, azt tanácslom, hogy fiamot ne vigye magával a’ váras’ erdejébe. Láttya a’ Gróf, hogy ő a’ czélt pisztollal szinte olly bizonyosan eltalállya, mint szóval. Gróf Bujafi haza ment, és a’ hol az ifiú Grófot tudta, ott meg nem jelent. Az ifiú Gróf Kaczajfalvi sem Pestenn sem Budánn vele többé öszve nem akadt.

Az ifiú Gróf egynehány napig Veronka’ társaságában kimondhatatlanúl boldog volt. Manczihoz írtt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek indúlatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és mélyebb kesergésbe süllyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott. Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőlle az ifiú Grófnak szíve e’ veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen átkozván, az öreg Grófra kiváltkép bosszonkodott, hogy a’ leányt fiának karjai között a’ neki igértt hűségnek rövidségével csüggedezni haggya. Sőt sokszor még az ifiú Gróf ellen is indúlatos szitkokra fakadt.

Azalatt az ifiú Gróf naponkint udvariabb lett, és a’ Te szóval csak legbizodalmasabb baráttyait illette. De tudománnyai is naponkint gyarapodtak, mert a’ históriákot, ’s kiváltkép a’ históriának filozofiáját és az útazásokot nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást nemesedett, szavának hangja férjfiasodott, ’s valamint tekíntetébűl a’ rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdúlásábúl a’ nagyság ragyogván ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a’ férjfiakot, a’ legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához hódította. A’ természetes nevelésbűl, mellyet attyátúl a’ völgyben vett, semmit sem tartott meg magánn egyebet, hanem a’ jóhoz való mély és indúlatos hajlandóságot, a’ legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek kimondhatatlan gyűlölését, és az igazságnak olly buzgó szeretetét, melly vele még a’ legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és megbosszúltatta.

Egynehány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörűltek, hogy leányok a’ gonoszságnak körmei közűl megmenekedett. Az ifiú Grófot úgy nézték, mint házacskájoknak angyalát. Nagy volt a’ háladatosság, mély volt a’ tisztelet, mellyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem tudott már vele olly barátságosan beszélleni, mint azelőtt, a’ nélkűl hogy félénkségének okát átlátta volna.

Hadasiéktúl elbúcsúzván a’ Gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá való szeretete meg nem csökken, még él, ’s egyszersmind arra kérte, hogy akármelly bajában és szükségében minden kétkedés nélkűl hozzá folyamodgyon. Hidd el, Veronkám! mondá a’ leánynak, az, a’ mi az én tehetségemben áll, mind a’ tiéd.

Veronka Pestenn az öreg Grófnak házánál úgy tartatván, mint a’ famíliának bármellyik tagja, hamar bele tanúlt a’ fínomabb társalkodásba, ’s olly nemesen viselte magát, mintha valóban a’ famíliához tartozott volna. Nem volt már ő ama’ természetes, tudatlan, és ártatlan Veronka, ki a’ serdűlő Laczit mellyéhez szorította. Szerencsétlensége által a’ világgal megösmerkedvén, úgy megfínomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka eggy szóval fínom várasi leányka lett. Az ifiú Gróf annyi jövedelmet rendelvén neki, a’ mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen élhessen, visszatért Pestre, hol egész üdejét a’ tanúlás és a’ levélírás között felosztotta. Nevette ugyan még magában a’ világnak bolondságait, de a’ bevett szokásoknak törvénnyei alól magát ki nem vette. Ebbűl látni, mondák az öreg Grófnak ösmerőssei, miként formállya Pest az ifiú embert. Gróf László hasonló volt a’ nyers drága kőhöz. Eggy esztendeig legyen még Pestenn, egészen megfényesedik.

Így múlt el a’ hat holnap a’ fő várasban. Elvitte azutánn magával az attya Bécsbe, hol eggykét holnapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára visszatértek. Az ifiú Gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt. Manczi az ablakbúl láttya a’ lórúl leszállani, és meg nem ösmeri; láttya a’ szobába jönni, és meg nem ösmeri; láttya magához sietni, és meg nem ösmeri. Édes Manczim! mondgya végtére örvendetes szózattal. Az Istenért! az én Laczim, kiáltya Manczi, ’s karjai közé omlik. Majd azutánn eltolván magátúl eggy keveset a’ magánn kivűl elragadott Kisasszony, nem győzök rajtad, úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim! úgy megváltoztál, ’s átnézvén tetétűl fogva talpig, újjra karjai közé borúlt.

A’ Gróf megköszöntvén azutánn Manczi’ szülőit, Potrohosinak barátságosan kezet nyújtott. Erre Potrohosi eggy tréfát mondott. A’ Gróf férjfias tekíntetet vetvén reá, csak mosolygott, és a’ tréfa csak fél tréfa lett. Nézzéteksze, mondá Potrohosi, micsoda felséges a’ termete, micsoda hódító a’ tekíntete! Előtte még a’ nyájasság is elhal.

Manczi a’ Grófot eddig szerette, most már tisztelte,^* majdnem imádta is. Szemeit rólla el nem fordíthatván, ajakira bámúlt, mikor beszéllett, és bámúlásában elfelejtkezett arra vigyázni, a’ mit mondott. Ha a’ Gróf rá talált beszédgye között tekínteni, lebocsátotta szűz szemeit, mellyekkel rá bámúlt volt. Érzette eggy szóval, hogy a’ Grófra nézve egész belseje megváltozott. Szinte nem is mert már vele olly bizodalmasan enyelgeni, olly gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel fellyebbvalóságát látta és tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidgya, hogy vele legalább eggykét óráig trucczol, és hogy meg nem bocsát neki mindaddig, még meg nem fogadgya, hogy Veronkával egészen felhágy; de most már e’ leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a’ Gróf megcsókolta kezét, ezt ő olly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körűl nézte magát büszkén, ha láttyáke mások azt a’ nagy böcsűletet, mellyben őtet e’ különös úri legény tartya? Nagyobb társaság gyűlvén öszve, egybe hasonlította vele a’ többi ifiakot, és szemeibűl értelmesen kiragyogott ama’ diadalom, hogy az ő kedvesse valamennyiek között a’ legszebbik, a’ legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.

Más nap a’ régi bizodalom megújjult ugyan köztök, de bizodalmas játékaikban a’ személyeket felcserélték. Most már a’ Gróf volt Manczinak oktatója és kalaúzza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkárúl szó történt, és a’ Gróf e’ kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem elfordúlván, csak titkon nyomogatta ki könyeit kesergő szemeibűl. Még eggy levelet is mutatott neki Veronkátúl, melly módosan volt írva, ’s melly Manczinak szívét hegyes tör gyanánt átjárta. Az örök barátságnak olly forró fogadásait, és a’ Grófhoz való hajlandóságának olly bizodalmas tónussát lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekíntete pedig elkomorodott. Kimenvén, eggy egész óráig sírt, és mélyen epekedett.

Az öreg Gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifiú párnak öszveadásárúl, és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem nélkűl öszve lehet őköt adni, ha nekik még eggy darab üdő engedtetik arra, hogy egymást jobban megösmerjék.

Én Manczit úgy szeretem, mint önnön magamot, mondá az ifiú Gróf, és én reméllem, hogy megboldogítom. Jóbban szeretem Laczimot saját életemnél, mondá Manczi, és én még akkor is tökélletesen boldog volnék, ha vele a’ legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg Gróf mosolygott. Fia Manczi’ szívére bocsátván kezét, ha e’ szív, úgymond, csak felét érzi annak, a’ mit e’ szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek. Csak jó légy, édes Manczim! hogy szavadot megtarthasd. Ezzel búcsút vett kedvessétűl, ’s édes attyával eggy holnapra a’ bányákba ment, hogy ezekkel is bővebben megösmerkedgyen.

Manczi ennek a’ négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem győzte bevárni ama’ szerencsés szempillantást, melly őtet a’ Gróffal örökre megeggyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert ammint jártkelt, szüntelen’ álmodozni látszott, olly annyira hogy a’ kérdésekre fonákúl felelt, ’s tréfáló báttyára olly bámúlással mosolygott, mintha tréfáját meg sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a’ Grófnak kelepczéket rak, ’s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza. Veronka ezen álmokban mindég vesztett. A’ Gróf végtére csábításait megútálván, elhagyta, és boldogságát hű Manczijának karjai között kereste.

Ezen álmodozások arra a’ gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana talán Veronkát megkémleni. E’ gondolatbúl hamar forró kívánság lett. Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes attyának testvéréhez abba a’ faluba rándúllyanak, a’ hol Hadasiék laktak. Itt Manczi az első két nap hasztalan’ várakozott amaz esetre, melly Veronkát véletlenűl elejébe hozza, ’s mivel harmad napra dél utánn szülői már hazafelé készűltek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czéllyát elérhesse. Megcselekedte ő ezt ama’ színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új lakások jobb-e a’ réginél? Megnyitván a’ szobát, eggy tisztességes öltözetű leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elejébe ment, és módos tisztelettel fogadta.

Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő ugyan, de felette jó ízlésű ruhában úgy állott előtte, mint eggy Grátia, és Manczi a’ személyt, mellyet Veronka előtt játszani akart, egészen elfelejtette. Eggy kérdés jött nyelvére, mellyel Veronkát meg akarta alázni, ’s bosszonkodott magában, hogy Veronkának szép magaviselése e’ kérdéstűl őtet elijesztette.

Módos kis lakása van itt a’ lyányasszonynak, mondá végtére Manczi hegyesen.

Gróf Kaczajfalvi László Úr olly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb lakásomrúl és élelmemrűl gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.

Úgy-e?

És én e’ névre nem tartom magamot méltatlannak.

Én sem. A’ lyányasszony elég szép arra, hogy e’ nevet viselhesse.

Elég szép? A’ Gróf, ammint én őtet ösmerem, nem böcsűli a’ szépséget olly nagyra, hogy eggy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.

Így beszéllgettek a’ leányok eggy darabig, megmeg bökvén egymást szóval, ’s minden bökésre megpirúlván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle beszéllgetés, ha az ifiú Grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen indúlatokot okozhatna, megfordította lassankint a’ köpönyeget, és Veronkával olly barátságosan bánt, hogy ez vele tökélletesen megelégedett. A’ búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.

Manczi haza útazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett, melly viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A’ hintónak szögletébe megdőlvén, szinte tellyes erővel ügyekezett azonn, hogy magát kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nem sokára a’ Grófnak hitves társa lessz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és gúnyoló szózattal mondotta volna e’ kételkedő kérdést: Úgy-e? Megemlékezett arrúl is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a’ lakadalom előtt kívánna a’ Gróffal még egyszer szóllani. E’ kicsinységekbűl Manczi a’ következendő idomatlan rajzolatot alkotta öszve: Veronka mosolygott, mikor én neki azt mondtam, hogy a’ Gróf engemet elvesz. Mintha azt akarta volna mondani: abbúl nehezen lessz valami. Minekutánna pedig át kezdette látni, hogy egybekelésem a’ Gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a’ Gróffal lakadalmunk előtt még egyszer beszéllhessen. Mi végbűl akar ő a’ Gróffal beszélleni? és miért éppen lakadalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet, hanem hogy csábító fortéllyaival meg akarja a’ Grófot még egyszer tántorítani.

Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott, és csupán csak e’ szóval úgy-e? felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömbűl. Elhitette ő magával, hogy őtet a’ Gróf szereti, mert ő is leány volt, valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magátúl a’ Gróftúl sokszor hallván, hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondollyon a’ dologrúl? De ha ellenben látta, melly buzgó szeretetet mutat hozzá a’ Gróf? melly hevesen ölelgeti? melly édesen apollya? ismét megerősödött vélekedésében, hogy őtet a’ Gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta, hogy neki a’ Grófnak szerelme nagy böcsűletére válik, de eggy homályos érzés arra birta őtet még is, hogy a’ Grófhoz hideg maradgyon. Ha ennek okát magában nyomozgatta, végső gondolattya mindenkor csak az volt, hogy ő a’ Grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökéllette magában, hogy kezét minden vonogatás nélkűl oda nyújtya a’ Grófnak, ha kívánni fogja, és e’ végbűl Pestenn minden erejét megvetette, hogy magának olly tulajdonságokot szerezzen, mellyek eggy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak eggy szempillantást sem hagyott elmúlni, a’ nélkűl hogy arra nem fordította volna, a’ mi őtet alkalmatossá tegye annak a’ nagy böcsűletnek elfogadására, mellyet neki a’ Gróf készíteni látszott. Eggy szóval, rövid üdő alatt olly nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi Grófné akárhol megjelenhetett volna.

Vélekedésében e’ jó leányka még jobban megerősödött, mikor a’ Gróf őtet az attya’ házához Pestrűl visszavitte, ’s iránta olly rendeléseket tett, hogy kegyelmébűl Kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság volt, mint szerelem, a’ mit a’ Grófhoz érzett, és errűl kevés üdő múlva maga is tökélletesen meggyőződött. Meglátta ő tudni illik egyszer attyának új lakóhelyében Szádnokit, az odavaló Tisztartónak a’ fiát, ’s minekutánna a’ legény is mindgyárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta neki szerelmes tekíntetei által, hogy szívét meghódította, másféle érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, mellyek őtet eddig a’ Grófhoz ragadták. A’ tekínteteket nem sokára szerelmes szavak is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és könyhúllajtások között, hogy birtoka nélkűl nem élhet. Veronka semmit sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borúltak könybe, ’s mikor kezét Szádnoki’ kezébűl kivonta, ezt véletlenűl megnyomván, mélyen fohászkodott.

Szádnoki nyomában volt mindenütt, ’s valahol vele szóllhatott, mindenütt azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekíntett, mint a’ Grófnak sajáttyára; de érzette egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki’ sajáttya majdnem azon szempillantástúl fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitúl tehát megértvén, hogy ő a’ Grófnak jegyesse, és hogy egybekelések minden óránn ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívérűl a’ bánat, mellyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta, hogy szereti. E’ gondolat termesztette ajakinn a’ mosolygást, mellyet Manczi gyanúsnak nézett; e’ gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e? szónál egyebet nem felelhetett.

Mikor Manczi búcsút vett tőlle, meg találta ennek még azt a’ kívánságot is vallani, hogy a’ Gróffal a’ lakadalom előtt örömest beszéllene; mert most már egyenesen megmondhatta a’ Grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adgyon szeretőjének tisztességes hivatalt, mellybűl Veronkáját gyermekeivel eggyütt eltarthassa. A’ lakadalom előtt kívánta ezt a’ Grófnak megmondani, mert Manczi’ férjétűl nem tudott annyit reményleni, a’ mennyit Manczi’ hűssétűl várt.

Mihely Manczi haza ment, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a’ szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett. Elpirúlt, ammint a’ legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét, fohászkodott, és kellemeit nedves szemmel visgálta. Veronka is fohászkodott, és Szádnoki’ orczájánn a’ szerelmes bánatnak vonásait mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekíntett szemei közé. E’ tekíntetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka! felelé Szádnoki, ’s megölelvén egymást, örök frígyet kötöttek.

Még Veronka Szádnoki’ karjai között a’ szerelemnek édességeiben gyönyörködött, addig Manczi’ szívét a’ dühös szerelemféltés irtóztatóképen szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el úttyábúl Veronkát? ’s ezer plánumai közűl eggyik sem volt lehetséges. Sírva szállott ki a’ hintóbúl, és azon estve tűrhetetlen volt. Potrohosi körűlötte lappangván, már eggyet, már mást kérdezett tőlle, és csak rövid feleleteket vett. Végre bizodalmát csak ugyan feléllesztette. Higgye meg Uram Bátyám! mondá Manczi könyezve, az a’ leány engemet még szerencsétlenné tesz. Egész vagyonomot oda adnám, ha azt hallhatnám felőlle, hogy férjhez ment.

Édes húgom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a’ bajod, a’ leányt én könnyen férjhez adom.

Báttya’ nyakába borúlván e’ szóra Manczi, háladatos csókjaival majd megfojtotta. A’ plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak eggyik jószágát eggy szép ifiú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt magához hívatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked eggy szép leányt, eggy jó leányt, eggy várasi nevelésű leányt. Ha el akarod venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott, és más nap el is indúlt Potrohosi’ levelével, mellyben ez Hadasinak megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.

Gazari a’ leányt meglátván, örömében majd megőrűlt. Az öreg Hadasi pedig, minekutánna a’ levelet elolvasta volna, Gazari’ nyakába borúlt. Veronka e’ czeremóniákot látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos halaványság követte, mikor az attya Gazarit, mint jövendőbéli férjét, elejébe állította.

Meggondolom majd magamot, mondá rebegve Veronka.

Minek itt a’ meggondolás? mondá az attya. Adgy neki kezet és csókold meg. Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem mocczant. Az öreg Hadasi katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és pénzeit számlálta elejekbe, a’ mi amazt még katonásabb szitkokra és parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott, hogy édes attyánál szószóllója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta Hadasit, hogy Veronka meggondollya majd magát; Hadasi azt vítatta csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja, vagy sem; a’ szegény Veronka pedig síránkozott.

Még az nap, ammint Hadasi onnan hazúlrúl el talált menni, Veronka egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá mennyen. Gazari ellenben Hadasi’ igéretéhez és Potrohosi’ ajánlásához tartotta magát, és reménységével olly annyira fel nem hagyott, hogy a’ visszaérkező atyátúl a’ leányt újjra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte neki, hogy veje lessz, és Veronkát iszonyúképen fenyegette.

Majd azutánn titkos tanácsot tartván Gazarival a’ katonás atya, elvégezték magok köztt, hogy a’ leányt szép szóval ostromollyák. Hadasi négy szem köztt kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben könyörűletességre indító esedezésekkel, szívreható könyhúllajtásokkal, ’s koronkint közbeközbe zokogó jajszókkal felelt, és édes attyát annyira megtántorította, hogy egynehányszor e’ szókkal: vigyen hát a’ tatár! az egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére arra kérte, hogy a’ dolognak befejezését más napra haggya. Azonban e’ várakozásában is megcsalatkozott.

Hadasi félbe szakasztván leányának ostromlását, elkésérte Gazarit, mint jövendőbéli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel is az ötszáz forintrúl magával végezhessen. Ammint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fenn szóval Manczi. Kelmed az attya; kényszerítse reá. Ha mához eggy hétre a’ lakadalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat adok.

Eggy szó, mint száz, kedves Kisasszonykám! Hogy az a’ gaz leány ezt a’ nagy kegyelmet meg nem akarja ösmerni!

De szígyen is volna Kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak saját leányával sem birna. Azutánn hadi tetteit emlegetvén, mint indító okokot e’ gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy ez végre a’ következendő ígékre fakadt: Szemembe mondgya a’ Kisasszony, hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a’ nyúl, ha mához eggy hétre a’ lakadalom meg nem történik.

Ezzel haza ment. A’ szobába lépvén ránczoltt homlokkal, oda vetette fegyverét a’ szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt várta, hogy Veronka kezdgyen szóllani; de Veronka hallgatott.

Megjött e már az eszed? lyánka! mondá végtére komor tekíntettel.

Én hozzá nem mehetek, és ha Atyám Uram kényszerít, tudom, mit cselekszek?

’S még te, nyomorúltt pondró! fenyegetődzöl? Ezzel megfogta kezét, felvezette eggy padlásszobának az ajtajához, ’s bele taszítván haragosan, itt leszel, úgymond, zár alatt kenyérenn és vízenn mindaddig, még azt nem mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.

Veronka ledőlvén az ágyra zokogott, ’s mivel attyát jól ösmerte, a’ kétségbeeséstűl nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira, hogy kedves leányát megkeserítse; de szavát ellenben átalkodott szívvel megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E’ nélkűl, úgymond, az embernek tekíntete nagy rövidséget szenved. Mintha az illyen rövidség az igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!

Szádnoki Hadasiékot meglátogatván, bámúlva hallgatta Veronka’ attyátúl az egész esetet, és ennek olly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak esedezni sem mert. De minekutánna beestveledett, és a’ leánynak szülői lefeküdtek, a’ szép fogolynak ablakja alatt mindaddig köhögött, még Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte Kedvessét, hogy hozzon neki papírost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát. Szádnoki a’ kívántt szerekenn kivűl még eledelt is hozott. Veronka Potrohosinak levelet írt, mellyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlennek ne tegye. Szádnoki a’ levelet kéz alatt elküldötte, mellyre feleletet harmad napra maga Gazari hozott.

Hadasi a’ választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadúlsz, ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, még Gazarihoz nem mégy. Gazari itt van. Mit mondgyak neki?

Nem megyek hozzá, édes Atyám! Inkább meghalok. Az attya hangos szitkok köztt elment, ’s Veronkát bezárta; ez pedig a’ levelet, a’ félelem és a’ reménység között habozván, rezkető kézzel^* megnyitotta. Manczi ebben azt írta neki szárazan, hogy édes attyának akarattyával ne ellenkezzen, és hogy sem ő, sem báttya soha olly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem fognak adni, melly átalkodott leányát e’ különös szerencsétűl megfossza.

Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a’ leány, ’s leülvén, a’ következendő levelet írta az ifiú Gróf Kaczajfalvinak:

„Minden embertűl elhagyva, ez embereknek legjobbikához, Gróf Kaczajfalvi Lászlóhoz, folyamodik a’ kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen Veronka. Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a’ gonoszok’ kezébűl, kik öszveesküdtek, hogy engemet örökre szerencsétlennek tegyenek. Hadasi Veronka.”

E’ czédulát lehagyította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és Kaczajfalvára küldötte.

Veronka’ levele nem találta otthon az ifiú Grófot, ki egynehány nap múlva édes attyával haza érkezvén, a’ kocsibul ki sem szállott, hanem a’ nélkűl, hogy Veronka’ levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai közé repűlvén, enyím vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyím vagy, a’ mikor akarod. Ma, vagy holnap; a’ mikor akarod. Az Atyám már rá állott. Óh én édes szép Manczim!

Manczi a’ Grófnak mellyénn a’ leggyönyörűebb érzések között csüggedezvén, jövendő napjainak boldogságát e’ szorosabb ölelésben előre ízlelte. A’ Gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszéllette ő a’ magánn kivűl elragadott leánynak, hogy édes attyának engedelmét az egybekelésre megnyerte már egyszer, és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbéli menyére atyai áldást adgyon. Így tartott az öröm egész éjfélig, el nem tudván a’ szerelmes pár egymástúl szakadni, ’s jövendőbéli boldogságaikrúl ébren álmodozván. Más nap reggel a’ Kisasszony édes attyának karjai közűl édes annyának mellyére borúlván, óh! melly szerencsés vagyok, édes Atyám! óh! melly boldogok lesznek életemnek napjai, édes Anyám! mondá szülőinek kimondhatatlan érzékenykedéssel.

Az öreg Gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a’ szerelmes pár nagy örömmel kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a’ kettőt, édes gyermekeim! mondá könyezve, a’ mindenható Isten áldgyon meg benneteket, ’s adgyon nektek igaz bölcsességet, és szent erkölcsöt. Manczi lyányom! itt a’ mennyországnak szent bóttya alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, Lyánka! szerencsésebb asszony náladnál nem lessz széles e’ világonn; de ha – –

Jó vagyok, édes Atyám! jó leszek, az égnek szent bóttya alatt fogadom! mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén, ’s az öreg Grófnak mellyénn érzékenyen zokogván.

Azalatt az inas, a’ ki az öreg Gróffal jött, kezébe adta az ifiú Grófnak Veronka’ levelét. Kitűl? kérdezé a’ Gróf. Eggy idegen ember hozta tegnap előtt a’ kastélyba, felelé az inas.

Az ifiú Gróf megnyitván a’ levelet, elolvasta és elhalaványodott. Mi bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves Manczim! hanem hogy eggy szerencsétlennek mentésére kell sietnem. Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem eggykét napra kölcsön a’ kocsidot, ’s maradgy itt addig, még visszajövök.

Laczi! hisz arra másszor is lessz üdő, kiáltya vala Manczi.

A’ szerencsétlennek mentését csak eggy szempillantásig is elhalasztani, alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén, és megcsókolván, mihelyt visszaérkezek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám! vígasztald addig Manczimot! Az öreg Gróf Manczit bevezette, fia pedig a’ kocsira ült, és Veronkához hajtatott.

Hadasi’ háza előtt a’ kocsi megállván, leszállott a’ Gróf, beszaladt a’ házba, ’s kinyitván a’ szoba’ ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi, kinek belső részeit e’ kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújjította kérdését a’ Gróf, és Hadasi’ beszédgyét meg sem hallgatta. Oda fel van, mondá végtére Hadasi; a’ Gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E’ szózatot Veronka meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála, hogy itt vagy.

Nyisd meg az ajtót, Veronka!

Nem nyithatom meg. Kivűlrűl vagyok bezárva.

Bezárva? Egyszerre orczájába lökődött egész vére. Szinte be akarta törni az ajtót, ammint Hadasi a’ kúccsal elérkezett. Az ajtó megnyílván, Veronka a’ Grófnak karjai közé omlott. Magánn kivűl volt eggy darabig mind a’ kettő. Veronka lement a’ Gróffal, a’ nélkűl hogy attya ellenzeni merte volna.

És miért voltál te bezárva? édes Veronkám! Kicsoda zárt be? Hadasi! mit vétett neked a’ te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én tégedet nagyon szerettelek; de mond meg nekem, mivel bántott meg tégedet az én Veronkám?

Kedves Grófom! az én Istenem tudgya, hogy én ezt a’ leányt nagyon szeretem. De most egyszer bolondúl megharagított.

De mit cselekedtél tehát? Veronka!

Veronka elbeszéllette, mikép akarták őtet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz mennyen? mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy ollyanhoz mennyen, a’ kit nem szeret? ’s mikép sírdogált e’ fogságban minden embertűl elhagyva, a’ nélkűl hogy sűrű könyhullajtásai ’s keserves panasszai valakit könyörűletességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e’ panaszok kimondhatatlanúl megillették a’ Grófnak szívét, ki semmit olly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a’ kényszerítést, kivált az illyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg Hadasinak, ’s kegyetlenségét olly hevességgel hányta szemére, a’ minőt magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a’ hogy csak lehetett; de a’ Gróf ellenben elővévén eggyenkint mentegetéseit, olly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el kellett némúlni. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekíntettel, te nem vagy méltó, hogy a’ világ Veronka’ attyának nevezzen, mert úgy bántál vele, mintha nem édes attya, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyújtván kezét a’ Grófhoz, Isten láttya lelkemet, úgymond, hogy ezt a’ Grófonn kivűl senkitűl a’ világonn el nem szenvedném. Adgyon nekem kezet a’ Gróf, és vallyon engemet kereszténynek.

A’ Gróf kezet adott neki, és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem bántam volna még is vele olly keményen, ha fel nem bizgattak volna.

Ha fel nem bizgattak volna? kérdezé álmélkodva a’ Gróf. És ki volt az a’ kegyetlen ember, a’ ki tégedet felbizgatott?

Manczi Kisasszony.

A’ Gróf két lépésnyire hátra lökődvén, rá meresztette szemeit, ’s bosszonkodva kérdezte tőlle még egyszer, kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rósafi Manczi Kisasszony.

Hadasi! te nem tudod, mit mondasz? Manczi bizgatott volna fel tégedet arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a’ Grófnak izzadó homlokábúl.

Hadasi erre az egész esetet elbeszéllette. A’ Gróf leült, ’s kezeibe takarván orczáját, sírni, zokogni kezdett. Majd azutánn felugorván, lehetetlen, úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a’ dolog, te őbenne megcsalatkoztál.

Veronka erre oda nyújtotta a’ Grófnak a’ levelet, mellyet Manczitúl vett. A’ Gróf elolvasta, megtüzesedett, és rezketni kezdett. És ezt teneked Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott, és szemeit az égre emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merűlvén, és Manczi’ levelét kezében tartván, eggy egész óráig sétált a’ szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé, ’s mellyéhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond. Ezentűl senki se üldözzön többé! E’ szempillantástúl fogva úgy nézlek, mint sajátomot.

Szinte megnyitotta volt ajakit a’ leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz való szerelmét megvallya, de a’ Grófnak utólsó szavait hallván, megborzadott, és ajakit megmeg elzárta. A’ Grófnak kérésére el kellett azutánn Veronkának az egész dolgot környűlállásival eggyütt azon renddel mondani, mellyel történt. Azalatt, hogy a’ leány ezt végbe vitte, a’ Gróf egybe kúcsolgatván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát csak nem találok jó szívű embert e’ világonn? Mit vétett neked, Manczi! ez a’ szegény leányka, hogy úgy üldözted? Áh! vége van köztünk mindennek, Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Illyen panaszok között múlt el az estve. Veronka Manczit mentegetni kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszontag a’ Gróf. Azutánn kezét szívére tévén, ’s eggy pár nagy könyhúllajtás arczainn legörögvén, e’ szív őtet, úgymond, eleget mentegeti, és sokkal buzgóbban, mint te, de haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál, és ő tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni, pedig jól tudta, melly nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való szerelembűl akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz mennyek.

Hozzám való szerelembűl az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Óh te véghetetlen irgalmú felséges Isten! adgy neki emberiebb szívet!

Könyező szemmel ment az ágyba, ’s egész éjszaka nem aludt. Más nap Veronkát még hajnalkor felköltötte. Készűlly fel az útra, mondá neki komor tekíntettel; magammal viszlek ’s magamtúl többé el sem eresztelek. Én leszek a’ bástya, mellyet azoknak a’ gonosz embereknek le kell előbb rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordúlván tőlle, keservesen sírt. Egynehányszor akart ő ama’ vallásával, hogy Szádnokit szereti, a’ Grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e’ végbűl a’ Gróf felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajakit, hogy titkát elejébe terjessze; meghajtotta térgyét, hogy előtte leborúllyon. De mivel a’ Grófot az ablakonn komoran az égre nézni, könyeit pedig arczainn sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e’ szempillantásban a’ Grófnak megnyissa.

A’ lovakot azonban befogták. Veronka olly nyughatatlan lett, hogy már az ablakhoz szaladt, már az ajtóhoz, megmeg nyomván a’ Grófnak kezét, a’ nélkűl hogy ez komor gondolattyaibúl felébredt volna. Beülvén végtére Veronkával a’ kocsiba, az öreg Hadasi feleségestűl szerencsés útat kívántak neki. Veronka a’ kocsibúl szüntelen’ visszanézegetett szomorú szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a’ Gróf pedig megmeg rázván fejét, Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármelly félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi megijedt, mikor a’ kocsihoz rohanván, a’ Gróf mellett Veronkát ülni látta. Szinte a’ Grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajaki, a’ nélkűl hogy közűlök legkisebb szózat hallatott volna. Az inas megnyitotta a’ kocsit, de Veronka a’ kiszállással késedelmeskedett, a’ Gróf pedig meredtt szemmel nézett Manczira, a’ nélkűl hogy a’ kocsiban megmozdúlt volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták, hogy valami szerencsétlenség történt, ’s mindnyájan a’ kocsihoz siettek.

Manczi az ifiú Grófnak szemeiben haragot látván, elhalaványodott, és rezketni kezdett. Örömest szóllott volna valamit, de csak eggy szót sem tudott ajaki közűl kihozni. Veronka a’ kocsiban sírt, a’ Gróf pedig bizonyossá tette buzgó fogadások által mind oltalmárúl, mind barátságárúl.

Az öreg Gróf elvégre kisegítette Veronkát a’ kocsibúl, és ez utánn az ifiú Gróf is kiszállott. Manczi olly merevenyen állott, mint a’ bálvány; Potrohosi nem tudta, mit csinállyon? Veronka fenn szóval zokogott; az ifiú Gróf pedig, még Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves szemmel.

Az öreg Gróf megrázván fejét, és Manczinak oda nyújtván karját, jőjjsze Leányom! úgymond. Manczi bámúltt szemmel nézvén reá, bement vele a’ szobába. Az ifiú Gróf utánnok vonta Veronkát is.

Rósafi Viczispány Potrohosit meglátván, mi történt? úgymond, Sógor! mi bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen, ’s pokolbéli zűrzavar^* a’ végek. Ezt a’ leányt minduntalan’ lábunk alá hozzá az őrdög szegény Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a’ szobába, Manczi eggy almárjomhoz dűlt, mérgében rezketett, ’s már elpirúlván, már meg elhalaványodván, szemeit a’ földre sütötte. Csak némellykor vetett orozva eggy félénk tekíntetet az ifiú Grófra, és ha ennek tekíntetével öszveakadt, szemeit azonnal ismét a’ földre szögezte. Az ifiú Gróf Veronkát tartotta kezénél fogva, és átható tekínteteket hányt már Manczira, már az égre. Veronka sírt és orczáját a’ kezkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, melly körűlötte fatyinkálkodott, eredgy pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg Gróf az ablakba dűlvén, fiának indúlattyait visgálta, Rósafiék pedig egymásra tekíntgettek. Kiki érzette, hogy nincs olly rendben minden, a’ minőben lennie kellene, a’ nélkűl hogy tudta volna, mi van a’ dologban?

Az ifiú Gróf elvégre, ammint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz fordúlván, Manczi! úgymond szelíd szózattal, én tégedet szerettelek, – szeretlek még most is, mint önnön magamot! Mond meg nekem, mit vétett neked ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka! mondá tovább az ifiú Gróf, ne sírj, édes szép Veronkám! A’ te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A’ te Laczidnak? mondá böfögő szózattal Manczi, skárlát veresre pirúlván. A’ te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem’ elejébe mersz – –

Veronka az ifiú Grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván, ne félly Veronka! úgymond, legkisebbet se félly! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifiú Gróf megfogván kezét, ne menny el, úgymond, Manczi! hanem mond meg nekem előbb, mit vétett neked ezen ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a’ Gróf’ kezébűl kezét, és dühös tekíntetet vetvén reá, hódollyak talán neki? kérdezé gúnyos szózattal. Ennek a’ nyomorúltt alkotmánynak én hódollyak? Mit kívánsz tőllem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelíd Manczim? mondá a’ Gróf érzékeny irtózással, ’s édes attyához repűlvén, lerogyott bánattyában előtte, ’s térgyeit könyeivel áztatván, nem szóllhatott zokogása miatt többet ezen ígéknél: Áh atyám! melly iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg Gróf felemelvén fiát és mellyéhez szorítván, édes fiam! úgymond, a’ bírónak nyugodtt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifiú Gróf. Nézdsze, micsoda tekínteteket lökdös a’ jó Veronkára! Atyám! bezárták ezt a’ szegény ártatlan leánykát. Manczi az attyát, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondoldsza meg jól: az attyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súllyát a’ bosszúságnak, mellyel az én kedves Veronkámot illetted?

Az én kedves Veronkámot? Ezen ígék Manczit a’ haragnak legfőbb pontyára ragadták. Rettenetes tekíntetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre neki fordúlt, ’s mérges szózattal megriasztván, takarodgy, úgymond, szemeim elől, te alávaló szemét!^* takarodgy ki házambúl töstént!

Az ifiú Gróf felemelvén eggy hangos áh! szó utánn karjait, oda ugrott Veronkához, ölbe vette, felemelte, ’s a’ szobábúl kivitte. Laczi! Laczi! kiáltának utánna mindnyájan egyszerre. Laczim! édes Laczim! mondá Manczi rettenetes szívszorúlással. De az ifiú Gróf nem hallván szavokot, Veronkát a’ kocsiba tette. A’ lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azutánn a’ leányhoz a’ kocsiba maga is, ’s a’ zokogó szerencsétlent ölébe vévén, Kaczajfalvára! kiáltya vala a’ kocsisnak. Szinte megcsapta ez a’ lovakot, és a’ kocsi repűlni kezdett, mikor Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a’ szobába, ’s iszonyú jajgatásra fakadván, áh! örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda vagyok! A’ többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifiú Grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a’ szomszéd ebédlőben nagy lépésekkel felsalá sétált, és haragjában egész erejébűl fütyűlt. Az öreg Gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem érti, és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripájánn a’ lovásszal eggyütt haza megy, és ott a’ dolgot bővebben kitanúllya. Ezzel búcsút is vett Rósafiéktúl, megigérvén, hogy őköt azonnal tudósítani fogja mindenrűl, mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifiú Gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette magát, hogy nyugodtt elmével lenni tessen, és Veronkának eggy szobát nyittatott. Nézd, Veronkám! itt neked szép lakásod, és gyönyörű kilátásod lessz. Ezzel megnyitott eggy ablakot, ’s azonnal betette ismét, minekelőtte azonn Veronka kitekínthetett volna. Azutánn leomlott a’ szófára, ’s mély szomorúságát el akarván fojtani, itt mink eggyütt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merűlvén, már a’ Grófot visgálta, már meg szemeit a’ földre függesztette, és gondolkodott. Szádnoki lebegvén fejében, tiszta szívbűl kívánta, hogy Manczival a’ Gróf mennél hamarább kibékéllyen. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a’ zavarodás, hogysem az illyen dolognak csak említését is elviselhetné. Hallgatott tehát, és magában a’ reménységet ez iránt hűven táplálgatta, még a’ Gróf a’ kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg Gróf haza érkezvén, elővette eggyenkint, legelőször fiát, azutánn Veronkát, ’s kitudakozta tőlök az egész esetet, mellybűl látta, hogy Veronkának üldözésére Manczit a’ szerelemféltés birta. Fiát tehát ezen alkalmatossággal megösmerkedtette a’ szerelemnek e’ tulajdonságával is; de az ifiú Gróf azt vítatta, hogy a’ jó embereknél még a’ szerelemféltésnek is menttnek kell lenni minden igazságtalanságtúl. Örömest hallotta mindazonáltal még is édes attyának és Veronkának ama’ tanáccsát, hogy Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a’ mire szíve is felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifiú Gróf, ’s mennél beszédesebb lett Manczihoz való szeretete, annál vídámabb lett viszontag Veronka is. A’ Grófnak Manczival való egybekelése volt minden sohajtásinak legfőbb czéllya, olly annyira hogy a’ Grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét is megvallotta volna, ha ettűl őtet a’ következendő ki hiúság vissza nem tartóztatta volna. Pártyát fogta ő tudni illik Manczinak, minden kigondolható módokkal azon ügyekezvén, hogy a’ Grófnak Manczihoz való hajlandóságát újjra felgerjessze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes tulajdonságait, mély tisztelettel szóllott szívének természetes jóságárúl, megvallotta, hogy ő a’ szerelemféltésnek hasonló esetében a’ haragot és bosszúállást még tovább űzte volna, ’s mind ezeket minden erőltetés nélkűl olly természetesen terjesztette a’ Gróf’ elejébe, hogy maga az öreg Gróf nem győzött nagyszívűségénn elegendőképen álmélkodni, Fia pedig mind csak nemes szívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka magában jól érzette, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magátúl még sem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallya. Az öreg Gróf nemes szívű leányának hítta, az ifiú Gróf majd hogy nem imádta, a’ Grófné pedig felőlle azt vallotta, hogy ebben hozzá fogható leányt soha sem látott. Nem lehetett tehát azt kívánni tőlle, hogy nagyszívűségének igaz okát megvallván, ennek a’ nemes gondolkozású és fő nemű háznak magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább, és békességes tűréssel viselte Szádnokitúl való távúllétét, kinek mindazáltal eggy rövid levélben meghagyta, hogy hozzá való szeretetének állandóságárúl legkisebbet se kételkedgyen.

Az ifiú Gróf^* azonban a’ kibékéllésre csak eggy lépést sem tett, és ha erre Veronka némellykor késztette, egész felelete csak abbúl állott, hogy erre ő magának üdőt akar hagyni. Halkkal kell ezt a’ dolgot vinni, kedves Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanúlhassam, ha engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik magában, hogy az első lépést a’ kibékéllésre meg nem teszi, hanem Manczitúl várja. Ezzel én, édes Atyám! mondá az öreg Grófnak, Manczi’ szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra birni, hogy jövendőben a’ hasonló indúlatosságtúl őrízkedgyen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban eggy levelet írt, mellyben tudtára adta, hogy az ifiú Gróf szinte olly buzgón szereti, mint azelőtt. Eltökéllette ő magában, úgymond, hogy a’ Kiasszonyt egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére haggya, és erősen hiszi, hogy ezek a’ Kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a’ Kisasszony csak egyszer látná e’ nemes szívű ifiat, mikép sohajtya annak az órának érkezését, mellyben e’ szókot: édes Laczim! kedves Manczijának ajakibúl ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésrűl, ’s megsiettetné ama’ kívántt szempillantást, melly a’ Kisasszonyt e’ jó és nemes lelkű ifiúval örökre megeggyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, ammint e’ levelet elolvasta. Nyakába borúlt volna Veronkának, ha jelen volt volna. Reménységei egyszerre felélledtek, és álmodozásait a’ szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel újjra megtöltötték. Azonban képzése lassankint lecsillapodván, fontolgatni kezdette a’ dolgot. A’ levelet Veronka írta. Kellemetlen állapot, úgymond, hogy az illy örvendetes hírt annak a’ gyűlöletes leánynak kell köszönnöm! De azonnkivűl még titkos szándékokrúl, tőrökrűl, kelepczékrűl is kezdett gyanakodni, mivel a’ levél Veronka’ kezébűl érkezett.

Majd azutánn a’ levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt, nekem e’ levelet írni – Laczi nállam nélkűl nem élhet többé. Az a’ csalárd leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem volt volna vele. A’ Gróf tehát kívánna velem kibékűlni, de az első lépést nem akarja megtenni? Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, ’s új álmodozásokba merűlt, mellyekben a’ szegény Grófot majd nem tántoríthatatlan engesztelhetetlenséggel kínozta. Térgyeinn állott előtte, és ő neki csak hosszas esedezések utánn bocsátott meg. Majd azutánn arrúl gondolkodott, mikép lehetne jó módgyát ejteni annak, hogy a’ Gróffal öszvejöhessen? Mellyéhez szorította gondolattyában ismét, megbocsátott neki, ’s édes Manczija volt ismét. De büntetést, eggy kis büntetést csak érdemlett még is, úgymond, noha ő az, a’ ki a’ kibékéllésre az első lépést e’ levél által megette.

Manczinak könyei elállottak. Derűltt tekíntettel jelent meg régtűl fogva ma legelőször a’ társaságban, ’s részt vett nem csak a’ beszéllgetésekben, hanem még a’ nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább visgálta a’ dolgot, annál bizonyosabbnak lelte, hogy a’ levél a’ Gróftúl származott. E’ gondolat hízelkedett neki, és érzéseit csiklandotta. Nem csuda tehát, hogy annak életét meghosszabbítani kívánta. Óh! hogy az ember soha sem elégszik meg azzal a’ diadalommal, mellyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény Manczi! Eltökéllette ő magában, hogy a’ visszatérő Grófot előbb megbünteti. Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer drágán veszed meg a’ békecsókot!

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az Olvasót eggy külföldi emberrel megösmerkedtetnem. Manczinak édes annya, a’ Viczispányné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki eggy szíves barátnéja, Berg Anyicska, eggy Bécsi Tanácsbélinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori Ánglus követségnek Russel nevű Secretáriussa megszerette, naponkint látogatta, ’s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben eggy öccse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azutánn Báttyával eggyütt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott, és Regmentyével eggyütt Indiába jutott, hol a’ honbéliek a’ jövevény Ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynehány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint Ángliai követ, ’s minekutánna Indiában az első lázúlások elfojtattak, Kapitány öccse is kijött utánna szabadsággal, kiváltkép a’ végbűl, hogy úttyában amaz országokot lássa, mellyekkel még meg nem ösmerkedhetett. Bécsbűl végtére Magyar Országba jött, ’s minekutánna egynehány Vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rósafinét is, felkereste.

Ezen alkalmatossággal Manczit meglátta, ’s közelebbrűl megösmervén, meg is szerette. Ammint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye ki jó móddal Manczinak szülőibűl, ha leánnyokhoz való szeretete nem volna-e ellenekre? Manczibúl pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét eggy ollyan férjfiúnak adni, a’ ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de jövevény egyszersmind, és valamivel meglettebb amaz ifiaknál, a’ kik Manczi körűl forgolódnak. Ángya e’ fontos dolgot eleven szóval végezni jobbnak itélvén, mint levelek által, a’ Kapitánnyal eggyütt elment Bécsbűl Rósafiékhoz. Manczinak Szülői e’ házasságot nem ellenzették, ha a’ leánynak szívét a’ Kapitány arra birhattya, hogy idegen embernek kezet adgyon. Elejénte tehát az okos férjfiú csak azonn ügyekezett, hogy a’ Kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kísértette ángyát, ’s azonnal Londonba írt egynehány jó-akaróinak, hogy szerezzenek neki valamellyik Ánglus Regementnél Óbester hivatalt. Volt eladó egynehány, ’s az eggyiket közűlök meg is vette.

Azalatt még ezek történtenek, Gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi megösmerkedett, ’s ammint az Olvasó már tudgya, szerelmes szövetséget is kötött. Az Óbester^* szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor Manczi a’ Gróffal legnagyobb haragban volt. A’ mim van, édes Kisasszonykám! mondá ő érzékeny nyílttszívűséggel, azt mind oda ajánlom. Ha több volna, szívesen feláldoznám a’ Kisasszonynak azt is. Egyenes szívbűl áll mindenem, igaz szeretetbűl, annyi gazdagságbúl, hogy velem eggyütt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennémű kíméllésbűl, melly életem’ fogytáig tartand, mivel jól átlátom és mélyen tisztelem én amaz áldozatot, mellyet nekem az által tesz, hogy kezét negyven esztendős férjfiúnak adgya.

Manczi talán adott volna Russelnek eggy kis reménységet, ha azt, hogy ez által a’ Grófot megbosszantya, gyaníthatta volna. De a’ Gróf a’ szomszéd faluban úgy élt, mintha Manczi a’ világonn sem volt volna. Russelnek tehát akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most ellenben, mikor a’ Grófot ismét lábainál feküdni, és kegyelemért esedezni vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét, csalogatni kezdte. Barátságosabban beszéllgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai ütközeteknek rajzolását, mellyekben jelen volt, az indiai szokásokrúl külömbféle kérdésekkel ostromolta, karjánn a’ kertben örömest sétálgatott, ’s végtére olly érezhetetlenűl, ammint csak lehetett, arra a’ gondolatra vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi Grófot vadászatnak okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifiú Grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig estve Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifiú Grófot elegendőképen dicsérni. E’ vadászatnak természetes következése az volt, hogy Rósafi Viczispány is mulatságot adott viszontag az öreg és az ifiú Kaczajfalvi Grófoknak. Elküldötte tehát hozzájok más nap eggyik Író-deákját, és ebédre hívatta őköt. Manczi allig győzte a’ követnek visszaérkezését várni, és estve felé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőlle, mihelyt vele szóllhatott, ’s megértvén feleletébűl, hogy tiszteletére lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon estve Manczi szüntelen’ az öltözetek között habzott, el nem tudván magában tökélleni, ha más nap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak ollyan természetest, a’ minőt az ifiú Gróf szeretett? Egész éjszaka nem tudott e’ miatt aludni, és csak hajnalkor szenderedett el eggy keveset. Más nap reggel még súlyosabb lett állapottya. Haját legelőször fodrokra égette, felviszálta, ’s mivel a’ Grófnak kedvéért már azelőtt nagyra nevelte volt, befonta; azutánn pedig ismét kifésűlte, kiegyengette, és vállainn szabadon lebegtette. Székeinn rendre függtek a’ selyemruhák, ’s végtére csak még is a’ legközönségesebb öltözetet választotta. Sok pántlikahurkot tűzött azonban e’ ruhára; haja közé fűzér gyöngyököt font, és kalapjára sokféle tollakot és bokrétákot tett. Lássa! úgymond, hogy egészen elfelejtettem ő kigyelmét! ’s még eggy ragyogó kőrózsácskát dugott a’ hajába. A’ tűkör előtt azutánn külömbféle orczavonásokot próbálgatott, mellyek hidegvérűségét, vagy még megvetését is jelentsék, és nagyon örűlt, hogy ezen indúlatokot orczájánn olly érezhetőképen lerajzollyák. Mikor lovakot hallott a’ ház felé jönni, olly piros lett, mint a’ rósa, és rezketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a’ székrűl, és a’ tűkörtűl az ablakhoz, az ablaktúl ismét a’ tűkörhöz szaladozott. A’ ruhákot az eggyik székrűl a’ másikra hányta; a’ szobában idestova futosott, és mikor ismét lovakot hallott az ablak alatt menni, a’ tollakot hirtelen’ mind lerántotta fejérűl, és az asztal alá szórta.

Útazók voltak, kik a’ ház mellett ellovagoltanak. A’ tollakot tehát ismét felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély gondolkodásában elfelejtette volna magát, nem csak a’ tollakot vissza tűzte, hanem még a’ gyöngyököt és a’ kőrózsát is kiszedegette hajábúl, melly már most vállainn minden ékesség nélkűl természetesen lebegett. Azon szempillantásban megsajdította az ablakrúl az öreg Grófot, paripájárúl leszállani, ’s vissza ugrott az ablaktúl a’ szoba’ közepére. Mellye már megszorúlt, már felemelkedett. Majd azutánn az ajtóhoz szaladt, és bezárta; onnan pedig visszasietett a’ tűkörhöz, hol ruhájárúl a’ pántlikákot mind leszaggatta, és a’ földre hányta. Ez meglévén, hallgatódzott, de semmit sem hallhatott.

Lemennyen-e vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tizszer is felnyitotta egymás utánn az ajtót, és csendesen ismét betette. Ebéd előtt nehezen ment volna le, ha eggy inas által le nem hívatták volna. Érzette, hogy arczai égnek, mikor a’ garádicsokonn leandalgott. Rezketve fogta meg az alsó szobának ajtókilincsét, ’s ammint azt azon szempillantásban a’ szobaleány, ki a’ kávét bevitte volt, belőlrűl találta megnyitni, úgy megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.

Belépvén, mély térgyhajtást csinált, a’ nélkűl hogy szemeit fel mert volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg Gróf. Manczi rá emelte szemeit, de az ifiú Grófot mellette meg nem sajdíthatta. Leült azutánn, és szüntelen’ az ajtóra^* nézegetett. Kávét töltött a’ findzsákba, és mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsongott. Még újjait is megégette, mivel az ajtónn volt a’ szeme. Az ifiú Grófot azonban nem láthatta bejönni, amivel otthon maradt.

Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, az nap, hogy az ifiú Grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az ifiú Gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vígasztallya, ki édes attyát a’ haláltúl szörnyen féltette.

Szegény Manczi! E’ hírre ő szobájába felrepűlt, a’ szófára ledűlt, zokogott, és Veronkát a’ pokol’ méllyére átkozta. Veronka, úgymond, és mind csak Veronka! Eggy fertály órányi szörnyű tusakodása utánn pedig, várjatok! mondá, nem maradok adósotok. Ezzel lement. Az öreg Gróf megszóllította, de ő csak röviden felelvén, az Óbesterhez fordúlt. Szemei csak Russel’ orczájánn legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némellykor az öreg Gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Óh az Óbester nemes eggy szívű és felette derék ember! mondá Laczi’ Attyának egynehányszor. Ha ösmerné Gróf Uram! melly természetes, ’s egyszersmind melly fínom nevelésű férjfi ő! Hozzá hasonlót nem ösmerek. Tökélletes mindenben, a’ mit a’ világ a’ férjfiaktúl kívánni szokott! A’ sétálásnál úgy csüggött ő Russel’ karjánn, mintha hozzá volt volna kötve, ’s mikor az öreg Gróf elbúcsúzott, akkor őtet Manczi bizonyossá tette a’ felűl, hogy magát mindaddig szerencsésnek tartya, még Russel édes Attyának házánál marad.

E’ diadalommal felment Manczi a’ szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a’ nevetés helyett, mellyre magát hasztalan’ erőltette, sűrű könyhúllajtásokra fakadt. Az öreg Gróf, még Rósafiéknál volt, egynehányszor megrázogatta fejét. Manczinak ügyekezete, mellyel magát az Óbesternek kellette, olly buzgó volt, hogy azt az öreg Gróf igaznak vélte. Haza lovagolván, majdnem hálákot adott az egeknek, hogy fiának és Manczinak szerelmes szövetsége félbe szakadt. Állhatatlan szívű és könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte tőlle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordúlt, a’ nélkűl hogy a’ feleltetet megvárta volna. Ha mindgyárt csak tetetés volna is! mondá magában az öreg Gróf, ’s megrázta fejét.

Haza érkezvén, az ifiú Grófnak első heves kérdése az volt: mit csinál Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg Gróf elbeszéllette fiának, a’ mit Manczitúl látott és hallott, és fia lesütvén fejét, egészen elnémúlt. Én azt tartom, mondá végtére az attya, hogy Manczi tégedet soha sem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifiú, és mosolygani akart, de szemébűl a’ könyek erővel kiütöttek. Erre édes attyának nyakába borúlván, arczaihoz nyomta könyes orczáját, és a’ szobábúl kiment.

Veronka utánna sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodtt elmével. Hidd el nekem Laczi! Manczi tégedet még szeret.

Engemet? kedves Veronkám. Engemet Manczi szeret?

Veronka alkalmasint kitalálta Manczi’ plánumát.

Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifiú Gróf. Inkább akarom én, hogy Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsallyon. Azt mondod te, hogy ő engemet bosszontani, és szerelemféltésre akar birni. Óh édes Veronkám! melly boldogtalan volnék én, ha az ő szíve illy csalárdságokra vetemedni képes volna. Haggy magamot eggy kevésig, Veronkám! Eredgy az atyámhoz.

Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált felsalá az érzékeny ifiú, meg nem tudván magát határozni, ha édes attyának higgyen-e, vagy Veronkának? Más nap korán reggel, mikor még az egész ház nyugodott, lóra ült, és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!

Manczi elvetvén magárúl a’ paplant, kiugrott az ágybúl, és az ablakhoz szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a’ kinek szavát hallotta. Vizsgán kacsongott le az ablaknak már eggyik már másik üvegtáblájánn, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott, és vastag derekával az ifiút egészen eltakarta. Csak eggyik karja tünt egyszer szemébe, és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit csinál? Azutánn kirepűlt a’ szobábúl, és a’ garádicsokonn le akart menni Laczinak karjai közé; de a’ harmadik garádicsonn észre vette, hogy mellytakaróját a’ szobában felejtette. Visszasietett tehát, bekilincsezte az ajtót, és jobban felöltözött.

Az öltözködés alatt szinte érezhetetlenűl tértek vissza emlékezetébe a’ tegnapi napnak, Laczi’ elmaradásának és Veronkának képei, ’s azonnal érezte azt is, hogy szerelmét a’ bosszúállás utánn való esdeklés fojtogatni kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, mikép visellye magát? Szinte be akart lépni a’ szobába, a’ hol Laczit beszéllgetni hallotta, ammint a’ kertnek nyíltt ajtajánn megsajdította Russelt, a’ legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a’ kertbe, karjába akaszkodott és szörnyű szívdobogással fel ’s alá kezdett vele játni.

Az ifiú Grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi, hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutánna Rósafiékot megköszöntötte, megújjította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a’ szobábúl, és felvezette magával a’ garádicsokonn azzal a’ reménységgel, hogy húgát az ágyban talállya. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, melly még meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond, és tapasztald, hogy nem rég kellett neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét, ’s gondolatokba merűlvén, vissza sem vonta eggy üdeig. Mi a’ tatárt csinálsz? kérdezé tőlle végtére Potrohosi.

Az ágyat nézem, ha meleg-e még? felelé a’ Gróf bizodalmas szózattal.

Potrohosi elkaczagván magát, jőjjsze velem, úgymond, keressük fel.

A’ garádicsokonn lemenvén, megsajdította Manczit a’ Gróf a’ kertben és Russel’ karjánn. Amott van, úgymond, újjal mutatván a’ kertbe, és elhalaványodván; Russellel sétál a’ kertben.

Manczi maga megett szózatot hallván, erőltetett kaczagással nevetett valaminn, a’ mit neki Russel mondott, és ennek karjához még jobban oda kúcsolta magát. Ammint megfordúltak, meglátták Potrohosit, ki a’ Grófot hurczolta inkább feléjek, hogysem vezette.

Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirúlhatott, mert a’ nélkűl is ollyan volt már az orczája, mint a’ tűz, mióta a’ Grófnak szavát maga megett meghallotta. Örömest sietett volna báttya’ elejébe, de Russel’ karjainn kellett maradnia, mivel rezketett. Így az ő sétálása hasonló lett a’ félénk tapogáshoz. Azalatt a’ Gróf és Potrohosi a’ kertnek hantgarádiccsainn lejutottak, és Manczihoz elérkeztek.

Mint van a’ Gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással, ’s a’ nélkűl hogy a’ feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositúl kérdezett valami kicsinységet. A’ Gróf elkomorodott, és nem ok nélkűl; mert ammint a’ házhoz érkezett, ő is felnézett Manczi’ ablakjára, és csak eggyik karját sajdította meg, mivel orczáját szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De Manczi a’ helyett, hogy a’ Grófot megvárta volna, lement Russelhez a’ kertbe, noha tudta, hogy a’ Gróf már a’ háznál van. Nem kellett tehát a’ Grófnak több ennél, hogy édes attyának mondását igaznak lellye.

Russelt szereti! így szóllott magában, és az egész dologrúl semmi egyéb gondolat nem tünt eszébe. Így állottak eggy üdeig egymásnak általellenében e’ szerelmesek, a’ nélkűl hogy egymáshoz csak eggy szót szóllottak volna, még őköt Potrohosinak hangos kaczagása álmaikbúl fel nem verte. Erre bementek. A’ Gróf fontos dolgokrúl beszéllgetett Russellel és az öreg Viczispánnyal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól megleczkézte.

Legyen Uram Bátyám nyugodtt elmével, mondá Manczi. Fogadom, hogy az egész dolognak jó vége lessz.

Lyánka! az ifiú Gróf olly legény, a’ kit órránál fogva hurczolni nem lehet. Ne rontsd el nálla dolgodot; hanem azonn ügyekezz inkább, hogy homloka felderűllyön.

Haggyon nekem békét Uram Bátyám. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.

Ezzel Russelhez és a’ Grófhoz fordúlt. Amarra édes mosolygással nézett; mikor pedig a’ Grófra tekíntett, szemének e’ kis fordúlásával édes mosolygásának legalább fele elenyészett. A’ Gróf komor volt ugyan, de egyszersmind olly nyugodtt szívű is, hogy orczájánn a’ belső háborodásnak legkisebb jelét sem lehetett látni. E’ hidegvérűsége Manczit nagyon bosszontotta. A’ beszéd köztt kezét Russel’ kezére tette, és a’ Grófnak még sem változott meg színe, sem tekíntete. Sőt Russelt szinte olly érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a’ figyelmetességben, mellyel az Óbesternek beszédgyeit hallgatta, még messze fel is haladott.

Manczi elvégre eggy pár szót ejtett, mellyekbűl a’ Gróf könnyen észre vehette, hogy a’ kertbe megy. Oda várta ő maga utánn a’ Grófot, és reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőlle, miért nem jött el tegnap ebédre az öreg Gróffal? A’ Gróf pedig minden tartózkodás nélkűl azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a’ végbűl, hogy Veronkát vígasztallya.

Veronka’ kedvéért tehát? mondá erre Manczi, ’s meggörbítvén ajakit, sétálni kezdett. Mikép tetszik a’ Grófnak az Óbester?

Én őtet úgy szeretem, felelé a’ Gróf, mind az édes atyámot. Higgye el nekem a’ Kisasszony, hogy megtanúlván az embereket ösmerni, igen keveset találtam köztök, kiket örökre magamhoz kapcsolni kívánnék; de e’ kevesek közé tartozik Russel is.

És Russelenn kivűl kicsoda még? kérdezé Manczi.

Az Atyám, Veronka, az Anyám, Mályvási, az én öreg Istókom, és – itt eggy könyecske gördűlt ki komor szemébűl, – de most már ennek vége van.

Manczi elhallgatott, és rezketni kezdett. Egynehány szempillantás utánn ismét megszóllítván a’ Grófot, ’s azt gondollya talán a’ Gróf, úgymond, hogy Veronka a’ Grófot valóban szereti?

A’ Gróf mellyére tévén kezét, hidd el nekem Manczi! úgymond, hogy Veronka engem’ szeret, mert én is viszontag őtet szívembűl szeretem. Óh! ha te tudnád, melly jó leányka ő? ’s melly tüzesen védelmez tégedet?

Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá Manczi hegykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A’ Gróf ellen talán csak nem? Ezzel a’ fáradsággal magát megkímélheti. Az ollyan emberektűl én semmit sem kívánok, a’ kiknél nekem Veronka’ védelmezésére van szükségem.

Manczi! mondá erre a’ Gróf intő szózattal.

Manczi a’ beszédet félbeszakasztván, Russelre fordította. Én őtet szívbűl kedvellem, úgymond, és ő engemet minden bizonnyal hűven szeret. A’ Gróf erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő engemet, úgymond, Szülőimtűl megkért.

És te Manczi? kérdezé a’ Gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?

Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes szívű férjfiú, mondá a’ Grófnak kérdésére.

Az ő minden bizonnyal! felelé a’ Gróf, Manczitúl eggy keveset félre fordúlván.

Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnálla legalább Veronkánka közbenjárására semmi szükségem sem volna.

Minden bizonnyal nem! mondá^* a’ Gróf, az égre emelvén szemeit, és a’ Kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, ammint látom, szereti. Ezt mondván, a’ kertnek ajtaja felé fordúlt és Manczitúl elsietett.

Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt olly halk szózattal, hogy a’ Gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a’ kastélyba visszament. Egymást érő könyek görgöttek le arczainn, és zokogását még Manczi is meghallotta. Utánna sietvén, és karjait utánna terjesztvén, Laczim! úgymond, kedves Laczim! A’ Gróf megfordúlván, megcsókolta tüzesen kezét, és szelíd ’s egyszersmind indúlatos szózattal imígy szóllott hozzá: Haggy fel édes Manczim! az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az én feleségem Hadasi Veronka legyen.

Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fúlékony szózattal, Veronka a’ te feleséged? Eredgy tehát hitszegő! a’ hová indúltál.

A’ Gróf elment; Manczi pedig még eggy darabig a’ kertben maradt, hol kezeit kúcsolgatta, és zokogott. Végre eggy inast akart a’ Grófhoz küldeni, hogy jőjjön hozzá még egyszer a’ kertbe; de a’ büszkeség és harag ismét elcsábította e’ gondolattúl, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni, mit tévő legyen? Tízszer is rá lehelt kezkenőjére, hogy szemeit vele megszárítsa, és szinte annyiszor újra megindúltak szemébűl a’ könyhullajtások. Illy kisírtt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal szem szóllhatott, ha csak az egész dolgot el nem akarta árúlni. E’ mellett pedig kimondhatatlan szorongatásokot érzett a’ miatt, hogy a’ Gróf haza ne mennyen.

Azalatt a’ Gróf bement a’ szobába. Szemei nedvesek voltak. Rá tekíntettek mindnyájan, és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való hatalmatokot!

A’ Gróf oda sompolygott Russel mellé, ’s alkalmatosságot várván arra, hogy vele magányosan szóllhasson, Óbester Uram! úgymond, az Úr Manczit szereti, úgy-e?

Russel nagy szemeket vetvén reá, igen is, úgymond, kedves Gróf Uram! én Manczi Kisasszonyt tiszta szívembűl szeretem.

Az Úr őtet már meg is kérte?

Szülőitűl, jó üdeje már, hogy megkértem.

Édes Óbester Uram! tegye Manczit boldoggá, kérem, és legyen vele szerencsés maga is. Ezt mondván, elfakadt sírva, és Russelt megölelte.

Russel rá bámúlván, én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem, eszébe a’ Grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve. De mikép jön a’ Gróf vallyon e’ gondolatra?

Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az Úrnak karjai között szerencsés asszony leend.

Ezt a’ Grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyíltt szívű vagy! Én legyek-e a’ világonn egyedűl, a’ kivel csalárdúl bánhatnál? ’S Manczi mondotta volna ezt a’ Grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a’ Gróf maga veszi el!

Én? Kedves Óbester Uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A’ mit én elébb mondottam, azt nekem, higgye meg az Úr, maga Manczi vallotta meg imént. Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.

Russel megölelte az ifiút, és kirepűlt a’ kertbe. Manczi még felsalá sétálgatott, minekutánna éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát, hogy eggykét szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén, óh kedves Manczim! úgymond, ajakihoz nyomván a’ Kisasszonynak kezét, és megcsókolván, óh drága Kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan örömemet el nem titkolhatom. Szinte eggy tudósítás, mellyet a’ Grófnak ajakibúl vettem, olly boldog embernek tett engemet, hogy meg nem cserélnék széles e’ világonn senkivel. A’ Kisasszony azt reményli, hogy az én karjaim között szerencsés asszony leend? A’ mi szent találtatik az égben és a’ földönn, arra igérem, hogy eggyetlen eggy ügyekezetem lessz, még élek, a’ Kisasszonynak minden legkisebb kívánságait tellyesíteni. Csak a’ Kisasszonynak boldogsága legyen az enyím egyedűl.

Manczi e’ beszéd alatt úgy elhalaványodott, mint a’ haltt test. Szóllani akart, de eggyáltallyában csak eggy szót sem ejthetett. Térgyei nem győzvén testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy örömmel vezette be a’ kastélyba. Manczi magánn kivűl volt, úgy hogy Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette, és a’ körűlötte lévő tárgyakot meg nem ösmerte.

Viczispány Uram! mondá Russel Manczi’ Attyának könybeborúltt szemmel, ide vezettem az Úrhoz Manczi Kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyosnak a’ felűl, hogy őáltala boldog férjfiú leendek. Áldgyon meg bennünköt, kedves Atyám!

Kiki rá meresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi már a’ Grófra tekíntett, ki az ablakban állott, és olly halavány volt, mint a’ fal, már meg Manczira, ki Russel’ karjárúl csüggvén, és háborodott szemeit a’ földre szögezvén, magánn kivűl látszott lenni. A’ Gróf, ammint Potrohosi még egyszer rá tekíntett, kezet nyújtott neki, a’ szobábúl sebesen kiment, lóra ült, és haza nyargalt.

A’ Gróf haza nyargal, kiáltya egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész jelenést eggy iszonyú kiáltással végezvén, Russel’ karjára leroskadt, és az ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredtt szemmel nézte a’ szobának bóttyát, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit akarjon? Báttyának ezer kérdéseire, mi történt legyen vele, hogy erre vetemedett? csak eggy szót sem felelt. Egyetlen eggy kérése az volt, hogy magát haggyák. Potrohosi elvégre e’ kérésének engedvén, Akaratos Lélek! úgymond. Csak úgy van, mikor a’ gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.

A’ Grófnak állapottya szinte olly rettenetes volt, mint Manczié. Haza érkezvén, egyenesen az attya’ szobájába szaladt, ki Veronkával sétálni volt. Innen azutánn a’ kertbe ment, hol nagy lépésekkel felsalá járkált, ’s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellyén keresztűl voltak fonva karjai, feje lecsüggött, és szemeibűl könyek görgöttek. Manczi! mondá egynehányszor, megmeg állván, vallyon mit vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak annál, hogy Manczi Russelt szereti. Visgálni kezdette tehát magában, miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őtet? és az Óbesterben sok szép tulajdonságot talált, mellyek nélkűl ő még szűkölködött. Csak azt érzette tehát, hogy ő szerencsétlen, a’ nélkűl hogy benne Manczi ellen vagy Russel ellen legkisebb gyűlölség támadt volna. Sőt még a’ levegőben kastélyokot is épített, ébren álmodozván a’ jövendőségrűl, mellyben ő Manczi’ szerelmét ismét megérdemelvén, szívéért a’ nemes lelkű Óbesterrel szép erkölcsök és buzgó szeretet által versengeni fog. Ezen álmodozásokot ő olly édeseknek lelte, hogy az öreg Grófnak szavát hallván, a’ kertnek hátúlsó ajtajánn a’ mezőre kiosontott, csak hogy azokot félbeszakasztás nélkűl folytathassa. Mind hiába! mondá végtére; én őtet örökre elvesztettem! ’s ezt mondván, eszre vette, hogy a’ nedves fűben eggy bokor mellett űl, és az estvének mély homállyátúl már környűlvetetik. Allig tudott haza akadni.

Attyához szaladván, mellyére bocsátotta fejét, és átölelvén mind a’ két karjával, oda van, úgymond, minden örömem! Manczi Russelhez megy férjhez.

Russelhez? Laczi! ez lehetetlen.

Áh édes Atyám! mikor leszek én boldog? Édes Veronkám! én szerencsétlen vagyok, felette szerencsétlen! Manczi azt nekem maga mondotta.

Maga mondotta? kérdezé az öreg Gróf mély álmélkodással. Ha tégedet így megcsalhatott, képes ő mindennémű gonoszra.

Megcsalhatott? Hiszen mondom neked, hogy ő ezt nekem maga megvallotta. Erre az ifiú Gróf az egész esetet felette indúlatos panaszolkodással^* elmondotta.

Szerelemféltés! csupádon csupa szerelemféltés, mondá Veronka. Nyugodgy meg, Laczi! Manczi tégedet szeret. Rossz ember! melly szörnyen megijesztetted Veronkádot!

Veronkának vélekedését helyben hagyta mind az öreg Gróf, mind a’ Grófné.

De mikor nektek mondom, elkezdé ismét az ifiú Gróf, hogy nekem maga Manczi világosan megvallotta, hogy Russel’ karjai között szerencsés asszony lessz.

De mind haszontalan volt ellenkezése, ’s minekutánna vélekedésétűl mindnyájan elállottak, no majd meglássuk, úgymond mosolyogva. Kívánom, hogy meg ne csalatkozzatok, jóllehet meg nem foghatom, mi végbűl csalna meg Manczi engemet? Ezen ígéknél mély gondolatokba merűlvén, de meg kell-e, úgymond, annak lenni, hogy Manczi engemet megcsallyon? és hogy e’ szívbűl, melly őtet olly hűven, olly igazán szereti, csúfot űzzön?

Veronka azt vítatta, hogy az illyen csalárdságot könnyen meg lehet bocsátani.

Áh édes Atyám! mondá azutánn az ifiú Gróf, melly nagyon fáj az énnekem, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni. És ha én most őtet elvesztem, hol találok én ollyan embert, a’ ki engemet nevelésének, mellyel ösmerős nem vagyok, és erkölcseinek, mellyeket meg nem foghatok, kegyetlenűl fel ne áldozzon? Ki tudgya, édes Atyám! ha te e’ szívet inségre nem nevelted-e? mert azonn, hogy Manczi kénytelen, engemet megcsalni, én kimondhatatlanúl epekedek. E’ szóknál könyek nyomúltak ki szomorú szemeibűl. Kiment azutánn, ’s egynehány szempillantás múlva ismét visszatért komor tekíntettel. Megvárom a’ végét, úgymond féltörött szózattal. Russel nagyon nemes szívű férjfiú! Azutánn megölelte Veronkát, ’s érzékeny tekíntettel nézvén szeme közé, nem de Veronka! úgymond, te engemet meg nem csalnál, ha szeretnél?

Manczi azalatt magában egész éjszaka tusakodott. Már az Óbesternek akarta oda nyújtani kezét, hogy Laczinn bosszút állyon, már meg Kaczajfalvára akart repűlni, hogy a’ megbántott Ifiúnak lábaihoz borúllyon. Mint a hajót a’ habok, úgy hányták idestova szívét az állhatatlan gondolatok. Russel előtt szígyenlett megjelenni. Mert mit is mondhatott volna ő ennek a’ férjfiúnak, a’ ki tőle határatlan tiszteletet érdemlett? Elpirúlt, valahányszor errűl csak gondolkodott is. Azt mondgya-e neki, hogy Laczival csak tréfált, mikor neki azt mondotta, hogy Russel’ karjai között szerencsés asszony lessz? vagy azt, hogy Laczit Russelnek szerelmével csak bosszontani, és szerelemféltésre akarta gerjeszteni? Áh! mit mondgyak én ennek a’ nemes szívű férjfiúnak, felkiáltott végtére, ’s azonnal utánna vetette szívének legmélyebb rejtekében: vajha Indiának közepénn volna inkább nemes szívével eggyütt!

Más nap tudakozódtak egésségérűl, és ő azt felelte, hogy ma még meg nem jelenhet. Átlátván azutánn, hogy e’ dolognak sebes véget kell vetni, az ifiú Grófnak illyen levelet írt:

Ha Manczit valaha igazán szerette a’ Gróf, és ha szívében meg vannak még e’ Manczihoz amaz érzemények, mellyekrűl a’ Gróf több ízben azt vallotta, hogy örökké fennmaradnak! – Óh Laczim! Russel abban a’ boldogtalan vélekedésben van, hogy én őtet szeretem. Ebbűl a’ tévelygésbűl, mellyre őtet te vezetted, ki nem lehet őtet egyébkép vonni, hanem ha te neki világosan megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtűl reménylem, jó szívedtűl pedig még meg is várom. Szeretlek viszontag tégedet én is! Ösmerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, mellyet neked e’ vallástétellel eggy leányzó tesz, és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok örökké a’ te Rósafi Manczid.

Az ifiú Gróf e’ levelet vévén, lekiáltott az ablakonn eggy inasnak, hogy nyergeltessen. Azalatt ő a’ szobában felsalá sétált, ’s a’ levélnek szavait eggyenkint fontolgatta. Elment azutánn a’ levéllel az attyához. Jól mondtad, édes Atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnap előtt megcsalt. Ihol a’ levele, olvasd el. Az öreg Gróf átfontolván az írást, azt kérdezte fiátúl, mit akar e’ levélre cselekedni?

Én a’ levelet nem értem, felelé az ifiú Gróf; talán ismét új csalárdság van benne. Azt a’ vallástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak nevezi, mellyet ő nekem tesz. Édes Atyám! én Manczit szeretem, és nagyobb gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki, és az egész világnak azt mondhatom, hogy őtet szeretem.

Eredgy tehát oda, mond meg ezt neki, ’s mond meg Russelnek is, hogy Manczit szereted, és hogy Manczi viszontag téged’ is szeret.

Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut eszembe. – Kívánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre, félbeszakasztván előbbeni szavait, és hogy Manczi^* Russelt szeresse!

De mi jutott tehát eszedbe?

Atyám! én Manczit kimondhatatlanúl szeretem. A’ múltt éjszaka és tegnap szerencsétlenebb ember nálamnál széles e’ világonn nem volt. De még is, ha engemet Manczi viszontag nem szeretne, inkább Gróf Bujafival élnék, mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, ha ő engemet szeret-e, vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de vallyon igaz-e? vallyon nem új hazugság-e, a’ mit ír? Ezt én tehát próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitűl meg is kérte, és Russel nemes eggy szívű férjfiú. Ha Manczi engemet szeret, lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallya, bátor oda nem megyek is.

Hát ha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy, ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csak ugyan még is – –

Atyám! mondá erre meredtt tekíntettel az ifiú Gróf, te Manczit rosszabbnak tartod, mintsem a’ micsodás. Ő Russelnek minden bizonnyal azt mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a’ mitűl te tartasz, óh édes Atyám! akkor csak eggy üdeig volnék szerencsétlen; egyébaránt pedig valaha lennék az, mikor már a’ dolgot meg nem orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a’ nemes szívű férjfiút meg nem csalhattya. Ha engemet igazán szeret, oda nem adgya kezét Russelnek, és akkor boldogabb ember nálamnál nem lessz e’ földönn. Akkor azutánn bizonyosan tudom, hogy engemet szeret, és akkor még azt is elfelejtem neki, hogy az én jó Veronkámot megbánthatta. Ezt cselekszem, édes Atyám! Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek, és ha ő e’ próbát kiállya, óh Atyám! melly kimondhatatlanúl boldog lessz a’ te szerencsétlen fiat!

Az öreg Gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szögezvén eggyik újját, azt tartom, úgymond, hogy semmit sem.

Édes Fiam! az illendőség azt kívánnya, hogy a’ kérdésre feleletet adgyunk. Írd meg neki azt, a’ mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét próbakőre tegyem. Édes Atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked, Veronkának és nekem eggy tulajdon világ kellene, mellyben éllyünk. Minek csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy szívét előllem elzárja? Ezt én neki soha sem felejthetem el. Én neki egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelmérűl, mivel maga megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondollya, hogy tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes Atyám! ezen alacsonyságra ő tellyességgel nem képes.

Azonban az öreg Grófnak e’ végső ellenvetése arra birta őtet még is, hogy e’ próbának bal fordúlását megelőzze. Leült tehát és Manczinak illyen levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod, a’ nélkűl hogy reá megemlékeztesselek. Eltökéllettem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál, ’s mivel a’ csalásnak még legkisebb látszattya is, ha tovább tartana, nekem felette nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonnkivűl azt mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy eggy olly nemes szívű férjfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e’ czédulábúl, hogy az ifiú Gróf Manczinak hozzá való szeretetében és egyenesszívűségében tökélletesen bízott. Az ő szíve szerínt, melly gyanakodni nem tudott, ’s melly soha sem érzett mást, hanem a’ mit ajaki mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ösmered kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őtet nem szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál, és így ama’ vallás által, mellyet Russelnek teendsz, az én habzásomot is le kell csillapítanod, melly szívemben hozzám való^* szerelmed iránt támadt. Én semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná, hogy őtet vagy a’ minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e’ czédulát rosszúl értse, és megijedvén, még hathatósabb szerelemféltésre gerjedgyen, azt az ifiú Gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszonkodva, hogy Russelhez mennyek férjhez. Óh te háladatlan! te gonosz szívű! te alacsony lelkű! Én Russelhez mennyek? És ezt te még kötelességnek is mondod? olly hideg vérrel, olly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam! Veronkát akarja elvenni!

Erre öszvegyömrötte a’ levelet, és ha most hevenyében elejébe akadt volna Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Áh! csak eggy felette picziny reménység tartóztatta még attúl vissza, hogy Russelt önkint fel ne keresse! Hihetősnek találta tudni illik, hogy a’ Gróf őtet még szereti, és hogy e’ szerelem minden bizonnyal visszahozza még egyszer szívét karjai közé.

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen, kit vele a’ Grófnak szerelméért versengeni gondolt. Áh! most ő van, úgymond, körűlötte! Ő oltogattya el szegény Manczijához való szerelmének utólsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden legkisebb rügyecskéjét ama’ hajlandóságnak, melly talán még mellyében hozzám újjra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkárúl abban a’ szempillantásban, mikor e’ jó leányka egész ügyekezettel azonn volt, hogy a’ Grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azutánn az asztalra könyökölvén, ’s fejét karjára támasztván, sírni ’s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel. Kedves Kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a’ Kisasszonyt, ammint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férjfi vagyok. Ama’ szavát, mellyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? olly nagy örömet okozott, a’ Kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e’ miatt csak eggy ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága volna, ha csak eggy könyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét megcsókolta, és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férjfiú! mondá viszontag Manczi, és szemeit leütötte. Az én szívem olly tele van, hogy csak az Isten a’ megmondhatója. Az Úrnak mindent meg mondhatok.

Nem! kedves Kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal, hogy biztossa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még egyszer megcsókolta, és elment.

Manczi a’ levelet még egyszer elővette, ’s átolvasván, azt találta, hogy lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azutánn lágy szózattal, ha tudnád, micsoda szorongatásokot okozol te nekem, régen megbocsátottad volna már szerencsétlen vakmerőségemet, mellyel kínozni akartalak. Érzékeny mosolygás vegyűlt e’ szavainál könyhúllajtásai közé.

Kaczajfalvánn is jobb látszatot kezdett nyerni a’ dolog. Veronka végtére meggyőzte a’ Grófot a’ felűl, hogy ő Manczitúl ezen áldozatot igazsággal nem kívánhattya. A’ Gróf tehát eltökéllette magában, hogy ebéd utánn Manczihoz megy, és ott a’ zavarodást határozottabb feleletével szétoszlattya. Veronka vele ment, hogy az útonn szükséges oktatásokot adgyon még neki a’ felűl, mit kellyen ezen esetben szóllania, mit cselekednie? A’ kocsi és a’ paripa távúlrúl mentek utánnok.

Beszéd köztt olly messze gyalogoltak eggyütt, hogy az útnak már felét meghaladták. Itt tehát leültek eggyütt a’ gyöpre, még a’ szolgák hozzájok érkezhetnének. Veronka buzgón kérte a’ Grófot, hogy Manczit még csak meg se emlékeztesse ama’ kis csalárdságra, mellyet rajta elkövetett. E’ kérését még könyhúllajtásokkal is támogatta. A’ Gróf meg nem igérte ugyan neki, de meg sem tagadta tőlle egészen. Azutánn eggy darabig némán ültek egymás mellett. A’ Gróf az ő szép Manczijárúl gondolkodott, Veronka pedig Szádnokirúl.

Áh kedves barátném! mondá egyszerre a’ Gróf, átölelvén az álmodozásba merűltt leányt, ha Manczinak olly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka, és lebocsátotta^* fejét a’ Grófnak mellyére, hogy csókjait elkerűllye.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással eggy bokor megűl Manczi, ’s elejekbe állván, dühös tekínteteivel szegény Veronkát majd hogy el nem rémítette.

Ebéd utánn ő is a’ Kaczajfalvi útra ment, ’s mély álmodozásba és a’ Gróf utánn való esdeklésbe merűlvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a’ Grófot Veronkával eggy bokornak árnyékában ülni, és szerelemféltése új lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifiú a’ leánynak, ’s megéjek lopódzkodott. Akkor történt, hogy Manczirúl való tanácskozásaik utánn elhallgattak. Erre a’ Gróf a’ leányt megölelvén, ama’ boldogtalan szókot találta ejteni, mellyekre Manczi a’ bokor megűl dühös oroszlyán gyanánt kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának, minekutánna lélekzethez jutott. Veronka elhalaványodván, szinte megmeredt. A’ Gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a’ Gróf’ kezébűl a’ magáét, eredgy szemem elől, úgymond, te alacsony szívű, semmirevaló, rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi Kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő szózattal. – –

Hallgass te szörnyeteg!^* egyébaránt – – Ezt mondván, neki szökött rettenetes indúlatossággal, ’s mind a’ két öklét rá emelte.

A’ Gróf mindeddig meredtt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és Veronka közé szökvén, újjra megfogta kezét, és azt kérdezte tőlle, ha meg akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a’ pokolnál is jobban gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a’ Gróf, ’s az égre tekíntvén, Boldog Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a’ legfőbb dühösség a’ legfőbb ájúlással tusakodott. Már elhalaványodott, már meg elpirúlt. Takarodgyatok boldogtalanok! mondá végtére, takarodgyatok szemeim elől! ’s ezt mondván, elfordúlt tőllök és menni akart.

A’ Gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert allig járhatott. Vagy ötven lépésnyire mentek, ammint elejekbe jött a’ Viczispány’ inassa. Mennyen a’ Gróf, úgymond törött szózattal Manczi, mennyen Isten’ hírével haza, és soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem’ haza. Ezzel az inas’ karjába kapaszkodott. A’ Gróf utánna nézett, még láthatta; azutánn pedig visszatért Veronkához, ’s nyakába borúlván, Istenem! úgymond,^* Manczi volt-e ez igazán? Áh Veronkám! bár csak én ezen szempillantásban kísérteteket tudnék hinni, mint a’ mi parasztyaink! Azutánn vissza indúltak Kaczajfalva felé, ’s előtalálván a’ kocsit, beültek mind a’ ketten. Halavány orczával zokogott a’ Gróf. Némán ült mellette Veronka, és zokogásait hallván, érzékenyen sírdogált.

Az ifiú Gróf bemenvén szobájába, öszvekúcsolta kezeit, ’s fel’salá sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívénn a’ búbánat. Az egész esetbűl ő semmit sem értett. Azt tudta egyedűl, hogy Manczi ezen alkalmatossággal a’ legrettenetesebb Fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg Grófhoz szaladt sírva, ’s elbeszéllette neki az egész esetet. A’ gondos atya nagyon tartott attúl, hogy fiába e’ történet valamelly bal változást ne okozzon. Oda osontott tehát ajtajához, ’s minekutánna sétálni és sóhajtozni hallotta volna, bement hozzá. Az ifiú Gróf nyakába borúlván, áh! úgymond, édes Atyám!^* mi lett az én szegény Manczimbúl? Melly kimondhatatlanúl fáj az énnekem, hogy Manczi olly gonosz!

Az öreg Gróf őtet csak általlyában vígasztalgatta, a’ nélkűl hogy a’ jövendőt megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordúlt és sírdogált. Más nap már csendesebb és magába merűltt volt, és keveset szóllott. Még ebéd előtt lement a’ kertbe, hogy szomorú gondolatinak szabadabb szárnyat engedhessen. A’ sétálás köztt észre nem vette, hogy esső esik, még egészen át nem ázott.

Dél utánn megfogván kezét az öreg Gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban a’ hiszemben vagyok még is, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón szeret.

Az ifiú Gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszontag Manczit, úgymond, nem szeretem többé.

Te is, édes Fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes Atyám! A’ mit én magamban érzek, abbúl áll, hogy szeretném, ha Veronkának ollyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert csak láttad volna őtet tegnap! Eggy szóval, édes Atyám! én Manczit többé nem szeretem. Kívánom, hogy megjobbúllyon, és szerencsés legyen.

Hát ha töredelmesen lábaidhoz borúl?

Felemelem, és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! Hidd el, Atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a’ dolgot; de mind haszontalan volt. Az ifiú Gróf, mihelyt öszvetalálkozott vele, egyenesen azt mondta neki komor tekíntettel; Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! A’ jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka hasztalanúl próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan ügyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őtet nem szeretem.

Egynehány haszontalan próba utánn oda nyújtotta végtére kezét Manczi Russelnek, és egybekeléseknek napjánn az ifiú Gróf egészen magába merűlt. Tudta ő az órát, mellyben Manczi Russellel öszve fog adatni. Ennek elfolyása utánn édes attyához ment, megölelte, mellyéhez szorította, ’s orczáját ezen ígék között: Manczi már szerencsés! Russel a’ férje! forró könyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolattyai váltólag már érzékenyek, már kiesek voltak volna; mert már mosolygott, már meg szelíden könnyezett.

Más nap reggel Veronkát arra kérte, hogy mennyen vele sétálni. Édes Veronkám! mondá neki bizodalmasan, én Manczit szerettem, és hihető csak azért, mivel ő volt az első leány, a’ ki szemembe tünt. Ha tégedet láttalak^* volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel’ felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka’ orczájához értette – én, Veronka! tégedet szeretlek, mert szintollyan jó vagy, mint én. Azt ugyan még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellyem tele van még Manczival; de kevés üdő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalaványodott. Magához szorította tehát a’ Grófot, hogy háborodását eltitkollya. Ezt ő valóban észre nem vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repűltek fejénn keresztűl. Érzette ő, mennyivel tartozik ezen ifiúnak? Átlátta, hogy kezére és szerelmére neki, mint jótévőjének, tagadhatatlanúl legfőbb jussa van. De egyszersmind érzette azt is, hogy csak Szádnokit szereti, és hogy csak Szádnoki’ karjai között boldogúlhat. Azonban nagy szívvel azt tökéllette el magában, hogy a’ Grófnak oda nyújtya kezét, sőt hogy hű szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a’ Grófnak barátságábúl szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a’ Gróf még valahol olly leányt, a’ ki szívét megbájollya; de azonban kész volt, háladatosságbúl kezét oda ajánlani. Dücsősségére pedig ezen alacsony születésű leánykának azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökéllette, a’ Grófnénak ragyogó neve még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifiú vele naponkint barátságosabban társalkodik. Egész órákot töltött nálla; vele sétált, vele járt ki kocsinn, vele mulatott egész nap. E’ mellett pedig óránkint derűlttebb lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka eggy szóval közelíteni látta azt a’ szempillantást, mellyben neki a’ Gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifiú Grófnak még eggy szomorú napja volt. Meghallotta tudni illik, hogy Russel nejével eggyütt Angliába, és innen Indiába költözik. E’ hírre ő sokáig tusakodott magában, fel’salá sétálván. Végre lóra ült, és villám gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkűl rohant be a’ szobába, és Manczi, ammint hirtelen’ megsejtette, szörnyen elsikótotta magát. Oda sietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, ’s nyughatatlan tekíntettel nézvén reá,^* édes Manczim! úgymond, te Russellel innen elköltözöl? Óh Russel! én a’ te Manczidot szerettem, kimondhatatlanúl szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette, jobbját pedig oda nyújtotta a’ reá bámúltt Óbesternek. Russel! szeresd, kérlek, Manczidot, és tedd őtet boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem tehetnéd, parancsolly vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borúltak. Istenem! óh Istenem! mondá akarattyánn kivűl törött ugyan de még is elég értelmes szózattal. Azutánn hozzá fordúlván az ifiú Gróf, Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még egyszer ne lássalak, és arrúl bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldgyon és boldogítson meg. Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magánn kivűl ragadtatván, fejét a’ Grófnak mellyére homorította. A’ Gróf lebocsátotta karjai közűl eggy karszékre, ’s Russelt megölelvén, Isten hozzád, úgymond, édes Russelem! Tedd Manczit szerencsésnek!

Ezt mondván, megfordúlt, ’s Manczira függesztette még egyszer tekíntetét. Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekíntvén azutánn az égre, és egybekúcsoltt kezeit felemelvén, Ki tudgya, úgymond fúlékony szózattal, talán csak jó volt még is! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De most már késő! mondá azutánn bádgyadtt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a’ szobábúl kiandalgott, lóra ült, és képzésének álmodozásai között haza ment.

Három nap andalgott ő idestova magányosan, és szemei szüntelen’ nedvesek voltak. Veronka örűlt, mivel ebbűl világosan látta, hogy a’ Grófnak hozzá való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derűlni kezdett, és eggy beszéllgetésben a’ szerelemrűl azt mondta Veronkának: Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a’ szívben, de nem sokára egészen a’ tiéd lessz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, visgáld meg előbb jól, ha engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadot Veronkáddal eggyütt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A’ Gróf elbocsátván karjai közűl, helyesen szóllasz Veronkám! úgymond. Szoros próbák alá vetem előbb indúlatomot. Boldognak kell lenned, akárhogy teszem szerét. Próba nélkűl tudom azt, hogy sokkal jobban tisztellek és szeretlek, hogysem csak eggy könyhúllajtásodnak oka lehetnék. De engemet, Veronka szeretsz-e viszontag?

Veronka megszorította kezét. Eggy mély sohajtás, melly a’ jövendőt illette, elfojtotta ajaki között e’ szócskát: szeretlek! mellyel a’ Grófnak felelni akart. Lebocsátotta azutánn fejét a’ Gróf’ mellyére, és gondolatokba merűlt, mellyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a’ Grófnak szívébűl; Veronka pedig bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki utánn való titkos bújja a’ Grófnak szemeiben még ingerlőnek is tette. Az öreg Gróf is nagyra kezdette a’ leányt böcsűlni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta, melly nagy bennek az egymáshoz való bizodalom, melly tisztességes barátkozásokot felette kellemetesnek tette. Látta ezerféle alkalmatosságban a’ leánynak érzékeny gondoskodását, mellyel az ifiú Grófhoz viseltetett, ’s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak a’ puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta tovább azt is, melly nyugodtt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamellyik Kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a’ leány az ifiút a’ vidéknek legkellemetesebb szépségeire minden tartózkodás nélkűl figyelmetessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifiú Grófnak szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen volt, hogy a’ leányt illy előre látó okossága miatt nagyra ne böcsűllye.

Most már maga is beszéllgetett ollykor vele amaz üdőkrűl, mikor kedves fiának felesége lessz; Veronka pedig elpirúlván, soha sem felelt neki egyebet, hanem hogy ő nem méltó arra a’ szerencsére, hogy az ifiú Grófnak szívét birja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg Gróf belső megelégedéssel, e’ vallástételed még királyi kézre is méltónak tesz tégedet.

Lassankint a’ távúllét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, ammint az ifiú Grófot lopva visgálgatta, vállása homorítván fejét, de miért nem szeretem én őtet, mondá magában, ki a’ szerelemre olly annyira méltó? Miért kell az én háladatlan szívemnek tele lenni eggy olyan legénnyel, kit felényire sem ösmerek olly jól, felényire sem böcsűlök úgy, mint ezen ifiú Grófot? Melly boldog lehetnék, ha őtet úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszéllgetett ő sokszor önnön magával, mindenik beszéllgetése utánn el akarván szivével hitetni, hogy az ifiú Grófhoz való hajlandósága nevekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai fő várasnak, Madrásznak rajzolattya mellett az ifiú Grófot ülni, és azonn az útszákot tüzes tekíntettel visgálni látta, vállára bocsátván kezét, mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifiú Gróf rá bocsátván mutató újját az útszára, itt, úgymond, ebben az útszában lakik. Russel adta a’ Grófnak e’ rajzolatot, megmutatván neki az útszát és a’ házat, mellyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azutánn leült a’ Gróf mellé. A’ rajzolat köztök feküdt. El kezdett ő a’ Grófnak Manczirúl külömbféle esetecskéket beszélleni, mellyek még gyermek korában történtek; a’ Gróf pedig az asztalra könyökölvén, édesdeden hallgatta. A’ könyecskék lopva görgöttek le orczájárúl. Azutánn gondolattyával megjárta Rósafi Viczispánynak kertyét, oda ült, a’ hol Manczival sokszor üldögélt, és a’ kertbűl mindég ama’ szókkal tért megmeg haza: áh! ki tudgya? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a’ Grófot nagy erővel vonta arra, hogy Indiával megösmerkedgyen. Elolvasta ő az útazóknak írásait, kik e’ tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen kitanúlta.

Valahányszor az Attya amaz útazásokrúl szóllott, mellyeket fiának még tennie kellett volna, a’ beszéllgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az ifiú Gróf a’ földnek tartományai között a’ figyelmetességre legméltóbbnak tartotta. De miért? kérdezé az Attya. Mert a’ többi nemzeteknek bölcsője volt, felelé az ifiú Gróf. ’S mivel Manczi Indiában lakik, oda függeszté Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifiú Gróf, ha Manczit még egyszer megláthatnám; ’s ezt mondván, úgy mosolygott egész tekíntete, mint a’ tavaszi ég.

Kedves Barátom! így szóllott azutánn Veronka, nagyon messze, vagy még te a’ hozzám való szerelemtűl. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a’ Gróf, hanem csak a’ Manczi nevet szeretem olly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még önnön magamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őköt a’ szomszédságbúl meglátogatta Ő Excellentiája Balky Grófné, kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer volt Párisban, és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel’ familiájábúl tartotta eredni, ki ama’ hét vezérnek volt eggyike, kik Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E’ Dáma mindgyárt elejénte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette, szép gyermekének, kedves ifiú barátnéjának nevezve, ruházattyát magasztalta, ’s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel Kaczajfalviékhoz rokonyságnak vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifiú Grófot, melly közelrűl való atyafi legyen e’ szép és jó leányka a’ Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonyunk, felelé a’ Gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az attya? úgymond. Valóban szép és nemes magaviselésű Kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a’ Gróf. Az attya Hadasi György, eggy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E’ leánynak az attya paraszt ember? A’ Dáma felfintorította az órrát, ’s ammint Veronka a’ szobába jött, nem csak hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta neki a’ többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka, kinek szemei könybe borúltak, ki akart a’ szobábúl menni; de az ifiú Gróf megfogta ’s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szóllván Balkynéhoz: Grófné Asszonyom! mindeddig e’ leány, kit a’ Grófné meg akar alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer megkínállak itt nyilván mind kezemmel mind szívemmel. És így reménylem, Grófné Asszonyom! hogy ezentűl Gróf Kaczajfalvi László’ hitvesséhez illendő tisztelettel fog viseltetni.

Balkyné felvetette fejét, ’s eggykét szót mondott az öreg Grófnak, úgy tetetvén magát, mintha az ifiúnak szavait nem is hallotta volna. Folyamatba jött ismét a’ társaságos beszéllgetés. Egyszerre Balkyné rosszúl lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott. Végtére ágyba kéreszkedett, és maga mellé komornát kívánt. Komorna a’ háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságátúl el nem állván, Kaczajfalvék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a’ bolondok’ háza olly tele van már, mondá az ifiú Gróf, hogy ez a’ Dáma helyt benne nem találhat? ’s ezzel elment. Más nap reggel e’ Dámának előszobájában eggy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka volt. Eggy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e’ büszke Dámához, és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálattyával élni ne átallyon. Fél pirúlással csak elfogadta még is végtére a’ Grófné Veronkának nemes ajánlását. Az ifiú Gróf ezt hallván, térgyre esett előtte, ’s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanúl jó leányka, úgymond; jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifiú Gróf pedig erővel elvezette ezen öltözetben az öreg Grófhoz, a’ ki ezen esetrűl hasonlóképpen semmit sem tudott. Mellyéhez szorítván ezen érzékeny atya a’ leányt, az Isten’ áldása szállyon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed szerint.

E’ szempillantástúl fogva az ifiú Gróf szüntelen’ Veronka mellett forgott. Felette érzékeny tekíntettel nézegetett szeme közé, megmeg csókolta kezét, lábaihoz borúlt, a’ nélkűl hogy eggy szót ejtett volna, csak mosolygó kérleléssel nézvén fel térgyeirűl orczájára. Veronkának szemei, mikor őtet maga előtt így látta, elhomályosodtak. Áh! ama’ szempillantást^* érzette ő közelíteni, mellyben neki az ifiú Gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek!

És e’ szempillantás valóban hamar elérkezett. Eggy reggel Veronkához menvén, Veronám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet szeretlek. Légy hitvesem, és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta kezét. Veronka rá tette a’ magáét e’ szókkal: Laczi! én a’ tiéd vagyok! Ezen áldozat mindazonáltal keserű könyhúllajtásiban telt, mellyeknek gátot semmikép sem vethetett.

Az ifiú Gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az attyához, és hírűl vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utánna lappangott, és a’ szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván, Méltóságos Gróf Uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága Jegyesse! mondá viszontag az öreg Gróf, ’s hozzá sietvén, mellyéhez akarta szorítani. Veronka térgyre esett előtte. A’ könyező Atya megáldotta. A’ leány azutánn az ifiú Grófnak karjai közé borúlt, titkos búbánattyát csendesen görgő könyekkel enyhítvén.

Az ifiú Gróf azonnal eggy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente neki, hogy leányával kezet fogott, és arra kérette, hogy jönne Kaczajfalvára. Örűllyön velünk, mondá a’ követnek, és legyen tanúja öszveadásunknak. Harmad napra az öreg Hadasi leányának karjai között volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy soha sem hitte volna, hogy eggy Gróf olly nemes szívű lehessen, a’ micsodásnak jövendőbéli vejét láttya. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifiú Grófnál széles e’ világonn jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vígasság terjedt el az egész falunak lakossaira. A’ jobbágyok eggy pár követet küldöttek az ifiú Grófhoz, és sok szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokba földes asszonynak választotta. Veronka sírt örömében. Látod e Veronka! mondá neki az ifiú Gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonnyal az egész föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ösmernének, mint én.

Közelített már a’ lakadalomnak napja. Veronkának szíve felettébb dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor szívére, hogy ennek lázúlását fenyegetésével lecsillapítsa. Nyughatatlansága szempillantásonkint nevekedett. Éjjelenkint sírdogált, hogy nappal mosolyoghasson. Édes attyátúl még csak azt sem merte kérdezni, ha él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem? Ezerszer jött neki nyelvére napjában e’ kérdés; de azonnal ismét elfojtotta. Nem! úgymond végtére eggy csendes éjszakának közepénn; eleget teszek, és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkossába rejtette nedves szemeit, ’s erővel azonn volt, hogy esze az ifiú Grófrúl való elmélkedésben foglalatoskodgyon. Képzése a’ Gróf helyett Szádnokit állítván elejébe, minden ügyekezetét megjátszotta.

A’ lakadalom előtt egynehány nappal hamarább eggy ember levelet hozott, melly Veronkának szóllott. Az ifiú Gróf elveszi tőlle, ’s ammint be akar vele repűlni Jegyesséhez, ama’ kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a’ ki Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, mellyet velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a’ levelet, és elolvassa.

„Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongatásait valakinek e’ világonn meg ne panaszollyam; valakinek, a’ ki úgy tudgyon érezni, mint én. Hol talállyak pedig hamarjában illy könyörű szívet, ha csak nem Veronkában, ki minden búbánatomnak eggyetlen eggy oka? Kedves Veronkám! mikép volt lehetséges, azt a’ tiszta és égő szerelmet elfelejtened, mellyel szívem hozzád viseltetik?”

Az ifiú Gróf a’ levélnek ezen szavaira rezketni kezdett, és következendő sorainn sebesen átrepűlt.

„Nem ajánlhattam én jószágokot, sem pompás Grófnevet, mint vőlegényed. Buzgón szerető szívbűl, tisztelettel tellyes szerelembűl állott minden, a’ mivel Veronkámot, az én elfelejthetetlen Veronkámot megkínálhattam. Óh Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férjfiúnak adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedbűl amaz esküvések, mellyekkel nekem örök szerelmedet ama’ gyönyörű órákban megigérted, mellyek örökre eltüntek?”

„Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamot akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öllyön.”

„Az ifiú Gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni, és így vele minden bizonnyal szerencsés leszel. De bármelly nagy lelkű és nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti, mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de még is indúlatos buzgósággal azt kérem az Istentűl, hogy tégedet vőlegényeddel eggyütt bőven megáldgyon.”

„Élly szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adgyák meg neked az Egek azt a’ boldogságot, mellyhez szívednek birtoka által én jutottam volna, és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e’ világonn nem lessz. – Szádnoki.”

E’ levelet a’ Gróf elolvasván, ollyan lett, mint az éllettelen bálvány. Végre kezét homlokára tévén, a’ kertben fél óráig fel’salá sétált. Egyszerre letörűlvén orczájárúl a’ búnak komor fellegét, szemeibűl pedig a’ születő könyet hevesen kinyomván, megállott, keresztűl kúcsolta karjait, feltekíntett az égre, és Veronkához indúlt.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőlled valamit. Ammint most a’ kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vallyon engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótévőm vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked jótévőd nem volnék, ha e’ helyett tégedet megbántottalak volna, szeretnél-e még is? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett, és én őtet még is szerettem.

Veronka e’ kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e’ világonn más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott. A’ Gróf megcsókolta, ’s egynehány kérdés utánn, mellyek e’ dologhoz nem tartoztak, egész beszédgyét félbeszakasztotta. Az asztalnál már nyájaskodott, már meg komoran ült, és gondolatokba süllyedt. Holnap után, édes Atyám! Veronka’ férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édes annya, így folytatta szavait a’ Gróf, ne áldgya meg a’ lakadalomnál gyermekeit? Örömem nem volna tellyes, ha egybekelésünk ollyas valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirúlt.

Átrándúlok érte. Holnap estvére ismét itt termek. Veronka örűlni fog, ha édes annyát megláttya. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalonn keresztűl oda nyújtotta kezét; az ifiú Gróf pedig megcsókolta.

Étel utánn befogatott, és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt, mikor hallotta, hogy a’ Gróf a’ lakadalomra magával elviszi. Még ő legszebb ruháit öszverakta, addig a’ Gróf a’ faluban egynehány meglett emberektűl Szádnoki után tudakozódott. Senki sem tudott rólla rosszat mondani. Dicsérte ki-ki, és magasztalta.

Végre a’ Gróf magához Szádnokihoz ment. A’ kertben találván, Szádnoki Uram! úgymond igen barátságos tekíntettel, az Úrnak, ammint hallom, eggy szeretője volt?

Szádnoki, eggy halavány és búbánattal tellyes ifiú, rá szögezvén tekíntetét, és nagyot sohajtván, az Úrban, úgymond, kit tisztelek?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy rezketni kezdett.

Ne ijedgyen meg Szádnoki Uram! így folytatta szavait a’ Gróf. Az Úr Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlennek nem tehetem. Ha engemet az Úr böcsűletes embernek tartott, miért nem fordúlt már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a’ tiéd. Nem vagyok én olly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást szeretik, szerencsétlennek tehessek. Én Veronkát szívembűl szeretem; de szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férjfi létemre elég erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne hallyak, ha Veronka tégedet választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adgya kezét, mint nekem.

A’ Gróf még eggy egész óráig beszéllhetett volna, mert Szádnoki úgy állott előtte, mintha kővé vált volna. A’ Grófnak szeme közé meresztvén eggy darabig tekíntetét, végre térgyre esett előtte, és rebegő szózattal csak azt mondhatta:^* Óh nagy lelkű, óh felérhetetlen szívű ember, kinek párja széles e’ világonn nem találtatik!

Nagy lelkű? kérdezé a’ Gróf, felemelvén az ifiút. Micsoda nagy lelkűség kívántatik ahhoz, hogy az ember eggy leányt annak a’ férjfiúnak engedgyen, a’ kit szeret? Ez valóban szinte olly természetes dolog, mint azt életben hagyni, a’ ki az útonn előnkbe akad. Jőjjsze, Szádnoki! jőjjsze te velem! Veronka nagyot vétett, hogy nekem e’ dologrúl semmit sem szóllott, mihelyt látta, hogy mind a’ hármunknak szerencsétlenségénn kezdek tudtom nélkűl munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz, és úgy jössz utánnunk lopva Kaczajfalvára. Menny ott a’ lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadot mindaddig, még én nem mondom.

Szádnoki magánn kivűl ragadtatván, nem talált ígéket jótévőjéhez való háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét hajtogatta. Hallod-e, édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most illyen complementomot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomot akarnám lelni. Jőjjsze! Ezt mondván, csókot függesztett ajakira, és Hadasinéhoz visszament, kivel más nap reggel Kaczajfalvára indúlt. Szádnoki utánnok lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a’ hárman, Szádnoki a’ Prédikátorhoz, Hadasiné pedig a’ kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalom-napja volt. Egész éjszaka be nem húnyta szemeit, mellyek veresek, valamint ellenben arczai halaványok voltak. Tekíntete ollyan volt, mintha az nap halálra akarták volna vezetni. Ha valaki rá tekíntett, lesütötte szemét, orczájánn pedig könyek gördűltek le. Az ifiú Gróf hozzá érkezvén, a’ jelenlévőköt arra kérte, hogy Veronkával eggy üdeig magát haggyák.

Hallod-e, édes Veronkám! te ollyan halavány vagy, mint a’ halál, és szemeid a’ könyezéstűl még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlennek tenni nem akarlak. Ha rád tekíntek, lehetetlen, hogy rajtad ne szánakodgyak. Édes Veronkám! te engem’ nem szeretsz.

Laczim! felelé a’ leány, a’ Gróf’ kezére támaszkodván.

Énkivűlem nem szeretsz te más férjfiút e’ világonn?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedő szózattal, ne kínozd, kérlek, Veronkádot.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván, ’s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a’ Gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesüllyedtek, maga pedig a’ Gróf’ mellyére roskadt és elájúlt. Minekutánna magához tért volna, a’ Gróf megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizodalmatlanságodot?

Veronka átkúcsolván a’ Grófot, nem titkolhatom el tovább előlled, úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A’ Gróf ránczba vonván eggy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond, miért titkoltad te ezt mindeddig előllem? De ma nincs a’ szemrehányásoknak üdeje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel kirepűlt az ajtónn, és öt minútum utánn lélekszakadva visszaérkezvén Szádnokival, kit Veronkához maga utánn erővel behurczolt, Tégedet választott! úgymond; légy boldog vele eggyütt.

Veronka elkiáltotta magát, ’s eggy székre ledűlt. Szádnoki némán állott meg előtte, ’s már kétkedő már gyönyörködő tekíntettel visgálgatta. A’ Gróf megfogván Veronkának eggyik kezét, és könyeivel megáztatván, térj magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a’ te Szádnokid, az én barátom. Te az ő felesége leszel.

Veronka, Szádnoki, és a’ Gróf a’ szígyennek, félelemnek, háladatosságnak, szeretetnek és elragadtatásnak külömbféle érzéseinn áthabozván, végre megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja széles e’ világonn nem lehet, mondá végtére Veronka, ’s a’ Grófnak lábaihoz borúlván, kezét forró könyhúllajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal ápolgatta.

Az öreg Gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné pedig morgott, már ostobának, már esztelennek nevezvén foga között leányát. Az ifiú Grófnak egész tekíntete nem volt elegendő arra, hogy őköt a’ templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őköt oda űznie. Eggy óra alatt Szádnoki és Veronka öszve voltak adva.

Az ifiú Gróf estve Szádnokinak eggy marok bankó czédulát adott. Veronka fel nem vídúlhatott. Szomorú szemeit allig merte felemelni. Soha menyasszony vőlegénnyének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi! mondá zokogva estve, te nekem eggy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok tőlle, hogy ki nem vonhatom belőlle mindaddig, még boldognak nem tudlak. Boldog pedig a’ te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te olly szívet, mellyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifiú Gróf mosolyogván, boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalvánn mulatott még két nap; azutánn pedig Hadasiékkal haza ment. Veronka az ifiú Gróftúl el nem tudott válni. Allig feslett ki karjai közűl, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a’ kocsiba vinni. Az ifiú Gróf utánnok nézett, a’ meddig lehetett. Mihelyt szemeibűl a’ kocsi eltűnt, ő is azonnal setét álmodozásokba merűlt, bármelly jó kedvű volt is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! ammint látom, mondá az attya.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes Atyám! és még is – itt eggy keveset elhallgatott – és még is sok könyhúllajtásomban telik. Veronka már boldog; de én! Óh Atyám! ha ő talán e’ világonn amaz eggyetlen eggy leány, a’ kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő nekem feláldozni! Ez nem volt tőlle igazságos! De vallyon az igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelkűség? Gondold meg csak Atyám! azt a’ két leányt, a’ kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett, és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az emberekhez? mikor fogom őköt csak ösmerni is? Érzem én magamban, hogy korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkozni, és ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva Manczi és Veronka között. Azonban sebét az üdő, ifiú kora, egéssége, természetes vídámsága, és kivált szívének szép kegyessége ismét meggyógyították. Azutánn az útazás jutott eszébe. Elment édes attyával Magyarországnak külömbféle megyéibe. Sok Kisasszonyra akadt, kik neki tetszettek; de minekutánna őköt közelebbrűl megösmerte volna, az volt mindenikérűl utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Eggyiktűl a’ hiúság taszította el szívét, a’ másiktúl a’ büszkeség, ettűl a’ piperéskedés, amattúl pedig a’ kaczkiság, Atyám! mondá végtére ránczos és felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok, és egyéb semmi. Nem szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A’ legasszonyosabb, és leglágyabb férjfiú őellőttök legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifiú Gróf meglátogatta Veronkát, és szívében eggy tövissel többet hozott haza. Ők olly boldogok, úgymond, e’ szív pedig hasztalan’ érez. Hol találok végtére embert?

Az attya mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol sem találta. Külömbféle munkákot űzött, a’ nélkűl hogy valamellyikéhez különösebben ragaszkodott volna. Jobbággyainak külömbféle mulatságokot adott, mellyeknél csak ő volt egyedűl, a’ ki vídám nem lehetett. Nagy szorgalommal nyomozta ő ki a’ szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége szerínt segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákot zokogtak elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könyhúllajtásokra is fakadt, de eggy óra múlva magában, vagy édes attyához illyformán szóllott: Mi ez énnekem? Csak ezt a’ kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám eggy másik eset, melly szegénynek tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak eggy könyecskét sem száríthatok meg a’ szerencsétlennek orczájánn.

Édes Fiam! mondá az attya, embereket a’ veszélybűl kiragadni, te kicsinységnek tartod?

A’ pénzt kell előbb böcsűlni tanúlnom, kedves Atyám! felelé az ifiú Gróf, ha ollyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, mellyek csupán csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádgyák, szívemet pedig magoktúl eltaszíttyák. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok. A’ többi világgal nem tudok megeggyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb embereknek tartottam, megcsaltak. A’ többiektűl mit várhatok?

Az Etna’ hegyének költeményes rajzolása, mellyet eggy estve olvasott, egészen elragadta az ifiú Grófnak képzelését.^* Olaszországot akarnám megnézni, mondá más nap reggel édes Attyának. Az Egek engedgyék, felelé az öreg Gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltalállyad. Egynehány nap múlva, minekutánna édes attya megáldotta, és pénzváltó levelekkel megrakta volna, búcsút vett Kaczajfalvátúl. Tele volt szíve, mikor honnyát elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazájánn kivűl akadgyon ollyan emberre, a’ kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zárttszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, mellyek szívét megkeményítették, természetének szép érzeménnyeit pedig elfojtották. Olaszországban Signáni Grófot a’ haláltúl megmentette. Signáni nagy ragaszkodást mutatott e’ nagy szívű Magyarhoz, és barátságáért buzgón esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá Gróf Kaczajfalvi, mikor még nem ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még Grófunknak bizodalmát és szeretetét meg nem nyerte. Hamar átlátta ő Gróf Kaczajfalvinak fellengő idéáit az erkölcsrűl, és így saját vélekedéseit előlle szorgalmatosan eltitkolta. Majd azutánn a’ mi Grófunk megmentett Signáni’ kezébűl eggy ártatlan leányt, kit amaz szeretőjének karjai közűl elragadott. Visszavezetvén mátkájához a’ leányt, iszonyodással hallotta tőlle ama’ rettenetes módokot, mellyekkel ártatlanságát e’ buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még baráttyának tartott, házához repűlt, és a’ nálla lévő társaság előtt gonoszságát könyező szemmel és hathatós intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett, és azt akarta vele elhitetni, hogy a’ világ e’ kis galanteriákot vétkeknek nem tartya. Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a’ ki így gondolkodik, gonosz lelkű gaz embernek tartya. E’ vetekedésnek vége az volt, hogy Signáni őtet kardra vagy eggy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi könyörűletes mosolygással oda nyújtván neki kezét, Isten hozzád, Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak baráttyai nem lehetünk.

A’ Pedemontiumi tartományban eggy földmüvest a’ szükségnek és nyomorúságnak mélységébűl kiragadván, cselédgyeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz borúlt, leánya pedig, eggy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem győzte jótévőjének kezeit csókolni. E’ helyeztetés hasonló volt amaz esethez, melly őtet Veronkával megösmerkedtette. A’ szép olasz Julis tehát az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indúlattyátúl ösztönöztetvén, e’ földmüvesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, ’s a’ forró nyári napoknak legnagyobb részét a’ falu mellett lévő hüs barlangokban vele töltötte. A’ leánynak szülői mosolyogtak, mikor sétálásaikrúl éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak deszkafal volt, és a’ Grófot a’ felkelő nap többnyire Julis’ ágya mellett a’ székenn, és nyájas beszéllgetésbe merűlve lelte. Julis őtet szerette; ő pedig magát menyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a’ Pedemontiumi hegyek között találtam fel őtet. Ő engemet szeret. Ő az enyím lessz nem sokára, és engemet minden bizonnyal boldog embernek tesz.

Szülőitűl végtére Julist megkérte. Ezek elbámúlván, lábaihoz borúltak; Julis pedig megállott előtte, ’s nevetve azt mondta neki: László! én téged’ szeretlek. A’ Gróf a’ leányt mellyéhez szorítván, az öregeket már most arra is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyar országba költözzenek.

Magyar Országba? kérdezé az Asszony. Magyar országot pápisták lakják-e?

Pápisták is, Protestánsok is, Ráczok is, Zsidók is, felelé a’ Gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó tekíntetet vetvén a’ Grófra, de a’ Gróf, úgymond, talán csak pápista?

Nem vagyok, felelé a’ Gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet vetett magára, Julis pedig könybe borúltt szemmel visgálván szeretőjét, boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A’ Gróf minden erején megvetette, hogy e’ jó embereket a’ nem pápistáknak gyűlölésébűl kigyógyítsa; de ügyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő szemeikben útálatos eretnek maradt, és Julis a’ Grófhoz való forró szerelmét a’ belé gyökerezett előitéletnek feláldozta. A’ Gróf mély komorsággal hagyta el e’ völgyet, mellyben olly kimondhatatlanúl boldog volt.

Bement azutánn Franczia országba, ’s ott is valóság, igazság és emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok szívet, melly úgy érezzen, ammint emberhez illik. Valahová megyek, az ember az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzenn ugyan vehettem volna szerelmet eleget, de szívemenn nem. Veronka! te voltál egyedűl, a’ ki e’ szívet böcsűlted. Te és Manczi! Most már egyedűl magam vagyok széles e’ világonn. Sírok, foganatlanúl sírok ebben a’ képtelen nagy sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama’ kellemetes völgybe térek vissza, mellyben nevekedtem. Abban akarok élni és halni.

E’ levelet Bresztiábúl írta, melly várasnál Franczia Országnak leghíresebb révpartya fekszik. Estve vocsorálni menvén, öszvetalálkozott a’ kávéházban eggy ánglus katonatiszttel, kinek orczájánn egynehány ösmeretes vonásokot látszott eszre venni. Megszóllítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a’ tiszt, Russelnek hínak.

Russelnek? kérdezi a’ Gróf hevesen, és szemeit komoran leüti. Én, úgymond tovább, mélyen fohászkodván, eggy Russelt ösmertem, a’ ki most Indiában van.

Az nekem rokonyom, feleli a’ tiszt; az édes atyámnak az öccse. Ha írni akar neki az Úr, én most őtet felkeresem. A’ hadi fogságbúl kiváltatván, Londonba megyek, és innen Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a’ Gróf csudálkozva, és arra kérte, hogy őtet szállásánn más nap látogatná meg. Indiába megy! Manczit megláttya! E’ két gondolat volt, melly képzését egész éjszaka mulatta. Russel helyett álmában ő ment Indiába. Indiának partyait úgy látta, mintha minden egyéb országok homályban feküdtek volna előtte, és a’ nap csak Indiát világosította volna meg.

Russel más nap hozzá érkezvén, India volt az egész beszéllgetésnek tárgya. A’ Grófnak kedvét eszre vévén a’ tiszt, az útazást olly könnyűnek, és Indiát olly szépnek rajzolta, hogy amannak képzése egészen meghevűlt. Egynehány szempillantásig könyökére támaszkodván a’ Gróf, egyszerre felugrott. Én az Úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a’ boldogságot ugyan ott fel nem találom, melly utánn esdeklek, de csak elmegyek az Úrral még is.

Harmad napra hajóra ült Russellel, ’s Angliába átérkezvén, Londonba ment. Itt egynehány nap alatt beszerezvén mindent, a’ mi az Indiai útazásra megkívántatott, Russellel eggyütt a’ hajóra költözött. Mikor édes attya Kaczajfalvánn levelét olvasta, mellyben tudtára adta, hogy Indiába magy, már akkor ő Afrikának csúccsát megkerűlte volt, és szemeit egyenesen arra szögezte, a’ hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a’ hajó’ födelénn ült, ’s magában előre ama’ jelenést rajzolgatta, mellyel őtet Manczi fogadni fogja.

A’ tengerenn az útazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha olly felette únalmas nem volna. Én magamot el nem únom, felelé a’ Gróf, ismét India felé fordítván tekíntetét, hol már gondolattyában a’ partra kiszökvén, Manczit eggy pálmafa alatt állani, azutánn kiterjesztett karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a’ Nemzeteknek bölcsőjéhez, és Manczinak hazájához elérkezvén a’ Gróf, allig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász’ várassába. Hol lakik Russel Úr? kérdezé eggy ánglus katonátúl, kit az útszánn előtalált.

Az én Óbesterem? úgymond ez. Mindgyárt elvezetem az Urat hozzá.

A’ Grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A’ katona nem győzött mellette szaladni, olly sebesen ment. Itt a’ háza, mondá amaz. A’ Gróf megajándékozván, bement, kinyitott eggy szobaajtót, és Manczit ott találta. Szinte eggy székenn ült, és gyönyörű fiacskájával, kit ölében tartott, mosolyogva játszdogált.

A’ Gróf lélekszakadva megállott előtte, a’ nélkűl hogy eggy szót szóllhatott volna. Csak kezeivel csinált egynehány mozdúlást, mellyeket Manczi nem érthetett. Megijedvén a’ Gróftúl, felugrott a’ székrűl, és gyermekét a’ szőnyegre letévén, szemeit az ösmeretlen vendégre meresztette. Szinte cselédgyét akarta az Óbesterné kiáltani, ammint a’ Gróf szívreható és érzékenységgel tellyes szózattal a’ Manczi nevet elejébe zengte. Szavárúl Manczi megösmervén, Laczi! úgymond a’ belső megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e’ két szóban a’ legforróbb szerelemnek szózattyát könnyen megösmerhette volna.

A’ Gróf azutánn oda repűlt hozzá, lábaihoz borúlt, térgyeit átkúcsolta, szók helyett czikkelyezetlen hangokot rebegett, sírt, sohajtozott, szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, mellyéhez szorította. Manczinak szemei örömkönyekbe borúltak, még a’ Grófnak karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a’ Grófra vetni, idestova tekíntett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak karjai árúlták el szívének indúlattyát, mellyek a’ Grófnak derekát átfogván, szinte tudta nélkűl mellyéhez szorították.

Ismét az enyím vagy egyszer, mondá végtére a’ Gróf; ismét megölelnek annyi üdő utánn egyszer utánnad esdeklő karjaim! Az indúlatnak szélvésze helyt adott azutánn a’ szelídebb örömnek. Kezeiket tartván, ’s egymás’ szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak eggy végben e’ kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére még is rólam? édes jó Laczim! – Szereted-e még Laczidot? édes szép Manczim!

E’ kérdésekre eggyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak kezeiket szorították. Szemeiket egymásrúl elfordítaniok lehetetlen volt. Az Óbesterné e’ szempillantásokban minden egyéb szövetségeirűl elfelejtkezett, és tudta nélkűl Manczi Kisasszony lett. Mellyének indúlatos érzései elborították benne a’ múlttnak emlékezetét, és csak akkor jutott eszébe, hogy Russel’ hitvesse, mikor a’ szőnyegenn mászkáló fiacskája ruhájába kapaszkodott, és nyöszörgő sírással ölébe kéredzkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a’ Gróf szorítani. Manczi elpirúlván, ölébűl magát kifejtette. Az Istenért, Gróf Uram! úgymond eggy mély fohászkodással. Tessen, kérem, leülni. Ezt mondván, leült, és a’ gyermeket ölébe vette. A’ Gróf melléje telepedvén, elbeszéllette neki, hogy széles e’ világonn nem talált még szívet, melly az övének megfelelne. Áh Manczi! csak a’ tiéd, a’ tiéd egyedűl! Manczi leütötte szemét, és fiának orczájára eggy pár forró könyecskét ejtett. Hallgassunk errűl, mondá végtére, kezét oda nyújtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem’ szeretned nem szabad! Így fejezte be beszédgyét a’ Gróf, ’s felkelvén székérűl az ablakba ment. Manczi semmit sem felelt, ’s még a’ Gróf az ablakban állott, fiát csókolgatta,^* hogy könyeit elnyomhassa, vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! elkezdte ismét a’ Gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az Óbesterné, felkelvén, és karjainn gyermekét a’ Gróf’ elejébe tartván, te még az én fiamot meg sem csókoltad!

A’ te fiadot? felkiáltott a’ Gróf, a’ te fiadot? Szemei sebesen és tüzesen oda estek a’ gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és ammint nézte, orczája szempillantásonkint derűlt. Manczinak a’ fia! mondá ismét és a’ gyermeknek orczáját csókjaival és örömkönyeivel egészen elborította. Manczinak a’ fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e, Manczi! hogy ez a’ te fiad? Az Óbesterné’ bizonyítását hallván, a’ gyermekkel a’ szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó, ’s az Óbester a’ szobába lépett. Isten hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! ’s ezzel a’ Grófot megölelte.

Óh nézdsze, nézdsze Russel! mondá a’ Gróf; ez Manczinak a’ fia. Istenem! melly boldog ember vagyok én! Manczinak a’ fiát látom! Sok fáradságban telt, még őtet ama’ részegítő örömbűl észre hozhatták, mellybe őtet a’ Manczi’ fiárúl való gondolat helyeztette. Átvisgálta azutánn a’ gyermeket, és orczavonásait Mancziéval öszvehasonlította. Könyek gördűltek ki e’ foglalatosságnál vídám szemeibűl. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azutánn pedig az Óbesternét sokáig visgálgatta; mintha a’ leány Manczival az anya Manczit akarta volna öszvehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer, ’s megcsókolta Manczi’ kezét, térgyre esett előtte, és kezét még egyszer megcsókolta. Azutánn a’ gyermeket annyának karjaira adván, e’ képre érzékenyen mosolygott, ’s megmeg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordúlt, ’s mellyéhez szorítván, karjaim között vagy egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi üdő múlva ismét látlak! Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen vagyok. Szerencsétlen?^* Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én veletek eggyüt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a’ mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a’ te húgod; én pedig bátyád vagyok.

A’ Gróf rá^* meresztette szemeit; azutánn pedig oda nyújtván lassacskán kezét, Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi! te az én húgom vagy! Erre kezet fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az Óbester tudakozni kezdette tőlle Indiai útazásának okát; ő pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a’ pirúlást eltitkollya, melly szép orczáját a’ Grófnak e’ vallására elborította. Russel azutánn elvitte magával a’ révparthoz, ’s a’ nélkűl hogy oda-meneteleknek okárúl egymással csak eggy szót ejtettek volna, házához vitette a’ Grófnak jószágát a’ hajórúl. Otthon az Óbester a’ Grófot ama’ szobába szállította, melly Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a’ te húgodot minden szempillantásban láthatod, ’s akkor beszéllhetsz vele, a’ mikor akarsz. A’ háladatos Gróf ezen ajánlásra az Óbester’ nyakába borúlt.

Eggykét nap múlva a’ Gróf, minekutánna Russel’ engedelmébűl egész üdejét Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az Óbesterrel. Hallod-e, Laczi! mondá neki az Óbester bizodalmasan, te Manczit szeretted?

A’ Gróf erre a’ figyelmetes Óbesternek ellentállhatatlan nyílttszívűséggel, érzékeny könyhúllajtások között, indúlatosan, és olly tűzzel, melly minden tekíntetét, minden mozdúlását, sőt még szavának hangját is átjárta, elbeszéllette Manczival voltt egész esetét. És még most is, édes Russelem! még most is olly hathatósan^* szeretem, hogy lehetetlen kimondanom. Szeretem még azokot is, a’ kik hozzá tartoznak. Szeretlek tégedet is, mivel férje vagy. Szeretem a’ fiát, óh! a’ te fiadot – Óh Istenem! add meg nekem azt a’ boldogságot, hogy én e’ gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de olly nyughatatlan tekíntettel, hogy még a’ Grófnak is szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd fiamot, szeress engemet; csak eggyet igérj meg nekem, csak eggyetlen eggyet!

A’ Gróf rá meresztette szemét.

Légy hozzám nyíltt szívű, így folytatta beszédgyét az Óbester; ne titkolly el énelőllem semmit! Ezt az eggyet meg akarod-e nekem cselekedni?

Megcselekszem, Russel! felelé a’ Gróf.

Ha majd némellykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczical magadot? meg fogod-e nekem az igazságot tökélletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadot, ammint tetszik. Ha valami ollyast cselekszel, a’ mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen ígék az ártatlan Grófnak nagyon szemébe tüntek, ’s mihelyt lehetett, eggy magányos gallyasba ment, hogy azoknak értelmérűl elmélkedgyen. Megvisgálta szívének minden legkisebb rejtekét, és semmit sem talált benne egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szóllott elvégre magában: a’ te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi’ szobájába, ’s átvisgálván forró tekíntetekkel ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy még sem kíván tőlle semmit egyebet barátságnál. Bizodalmasan ült mellette, vígan nyájaskodott vele, örömest játszdogált fiacskájával, és ha Russel véletlenűl bedobbant, barátságosan oda nyújtotta neki kezét. Így múltak el a’ napok, így a’ hetek, így a’ holnapok. Russel a’ Grófot Manczival barátkozni gyanú nélkűl nézte, ’s mikor haza érkezvén, hitvesse mellett ülni, eggyik karjával ezt átölelni, a’ másikkal pedig fiacskáját ápolgatni szemlélte, oda ült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott velek, nevetett, beszéllgetett. Kellemetesebb napokot és estvéket nem lehet gondolni, mint az övék voltak.

Melly szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a’ Gróf sokszor. Manczi engemet szeret, te is szeretsz, én pedig tikteket szeretlek. Máskép lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őtet viszontag megölelvén, az Isten adgya, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanúl bízott. Elbeszéllette neki mindazokot, a’ miket a’ Gróftúl hajdani szerelmek iránt hallott. Tudom én, édes Manczim! hogy te a’ Grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e’ nagy lelkű, szép erkölcsű, és jó szívű ifiút? Szeresd őtet, mint testvéredet; de, kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyíltt szívű! Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az eggyet kivévén, ha meg akarnál csalni.

Manczi a’ Gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét még is kimondhatatlanúl szerette, mert anya volt. Mellyében olly nyugodalmat érzett, melly miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván, én a’ Grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előlled el nem zárom.

Egynehány holnapot töltöttek illy boldogságban e’ jó emberek, ammint Manczinak szemei egyszerre borúlni kezdettek. Sohajtozott ő, és lopva tekíntgetett a’ Grófra, mikor vele maga volt; rezketett, mikor ez megölelte; elpirúlt, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a’ Gróf.

Manczi rá emelte csendesen szemeit, ’s azonnal megmeg lesütötte, a’ nélkűl hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában eggy gyönyörű fa, mellynél szebb talán az egész világonn nincsen, ’s melly pagódafának, vagy a’ Bániánok’ fájának is neveztetik. Ágai, szinte mikínt a’ szőllő vesszők, lehomorodván, gyökeret vernek, és a’ földbűl ismét kinőnek. Eggy illyen fa, körűlötte nevekedő fiaival eggyütt, több lombos ernyeket formálván, egész sereg embernek képes, árnyékkal kedveskedni. Illyen fa alatt feküdt eggy estve Manczi a’ hüsben és szendergett. A’ szomszéd lomb alatt ült Manczinak fiával a’ Gróf, és Mugri nevű virágokbúl, mellyek felette gyönyörű illatúak, Manczi’ számára nyakravalót font. A’ kis gyermek adogatta kezébe e’ virágokot. Mindenik Mugrinál, mellyet a’ Gróf a’ koszorúba kötött, Manczira is tekíntett egyszersmind, mosolygott, és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj tekíntettel felugrott, Manczihoz repűlt, megragadott eggy kobrakígyót, melly a’ fűben szinte Manczi felé lappangott, ’s elvetette. Eggy Indiai leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan, és asszonyát legyezte, de a’ nagy fű miatt a’ kígyót észre nem vette, meglátván a’ Grófnak tettét, felkiáltott, oda szaladt hozzá, és rettegéssel kérdezte, ha nem harapta-e meg a’ kígyó? Szerencsére mindgyárt a’ feje megett ragadta meg a’ Gróf, kinek tehát semmit sem árhatott.

Errűl bizonyossá tévén a’ leányzót a’ Gróf, és arra kérvén, hogy e’ miatt lármát ne üssön, elment a’ kertnek legtávúlabb fekvő gallyassába. Azon szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen? elbeszéllette neki a’ megijedtt leányzó a’ Grófnak bajnoki cselekedetét, ’s megmutatta neki a’ kobrakígyót, mellyet a’ Gróf olly erővel hagyított a’ bambussövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a’ kígyót a’ kezével fogta meg? és semmi baja sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a’ leányzó. Áh Asszonyom! melly boldog az, a’ kinek olly báttya van, ki húgáért életét adgya!

Manczinak szemei könybe borúltak. A’ Gróf utánn sietvén, meglátta messzérűl, hogy eggy bokor mellett öszvetett kézzel, ’s az égre emeltt szemmel térgyepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes szózattal, ’s hasonlóképen térgyre esvén, és arcczal a’ földre borúlván, óh! miért nem kellett neki, úgymond, az enyímnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkozott. Ezen estvétűl fogva magaviselése a’ Grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szóllott ő a’ Grófnak a’ kígyórúl, valamint a’ Gróf sem neki. Könyező szemmel visgálgatta e’ nagy szívű ifiút, valahányszor lopva lehetett, és csak egyszer csókolta meg orozva ama’ kezét, mellyel a’ kígyót megfogta, mikor véletlenűl a’ háznak erkénn szenderegni lelte.

Bár mennyiszer kérdezte tőle baját a’ Gróf, Manczi neki csak néma sohajtással felelt; e’ mellett pedig nyughatatlansága, a’ helyett hogy fogyott volna, naponkint nevekedett inkább, ’s naponkint szembetünőbb lett.

Elejénte, mikor a’ Gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőlle Manczi, valahányszor apolta; visszavongatta kezét, valahányszor megfogta; a’ földre sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még eggy tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a’ szobába, valahányszor előre tudta, hogy férje egész dél utánn haza nem fog jönni. Most pedig nagyon habzó és állhatatlan lett a’ Grófra nézve Manczinak magaviselése. Már kiragadta magát hevesen a’ Grófnak karjai közűl, a’ szobának túlsó részére vonódván; már meg a’ Grófot szinte olly hevesen mellyéhez szorította. A’ bizodalmas beszéllgetések, mellyeket a’ Gróffal azelőtt tartott, egészen elenyésztek. Óránkint ültek már most némán eggyütt. Ha a’ Gróf beszéllgetni kezdett, Manczi leütötte szemeit, és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé illyenkor a’ Gróf; de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid tekíntetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette, és semmit sem felelt.

A’ Gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, megmeg nyomván üdőnkint kezét. Manczi ezt az övébűl kiragadta ugyan, de a’ Grófnak kezét viszontag eggykét szempillantás után ismét megragadta, mellyéhez szorította, megcsókolta. Manczi’ mellyében szinte forrott a’ szerelem ama’ háladatossággal eggyütt, melly jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a’ tengerekenn, hogy Mancziját lássa; életét a’ legrettenetesebb veszedelembe ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi eggy szóval boldogtalan volt, és magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És áh! a’ mi az ő szívének legviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e’ szeretetre méltó ifiú, e’ nagy szívű jótévője, e’ gyönyörű legény, szüntelen’ körűlötte forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekínteteibűl szívének idúlattyait kitanúlhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat, legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, eggy szóval, Manczi’ lélekzetébűl élt. Jaj nekem! óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem vagyok.

Állhatatos változása alatt a’ Grófhoz való keserű hidegségének, és indúlatos szerelmének csak becsúsztak még is a’ Gróffal való társalkodásába némelly felette mély barátkozások. Megmeg látogatta őtet a’ Gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerínt délutánn a’ sátor alatt aludt, hol ágya mellett egész órákot azzal töltött, hogy Manczit^* legyezte. Estve öszveülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor eggyütt a’ pagódafának ernye alatt, ’s ammint az estveli hajnal alkonyodott, úgy Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a’ Grófot, és sírva szorította mellyéhez, azon szempillantásban ismét eltaszítván magátúl, és az ernyekenn keresztűl hazafelé szaladván. A’ Gróf utánna ment, ’s még homályosabb lomb alatt és sírva találta.

Eggyik estve megfogván a’ Grófnak karjait, hallod-e? Laczi! úgymond; nem látod te könyhúllajtásimot? nem látod a’ búbánatot, melly szívemet emészti? Nekünk, édes Laczim! el kell válnunk!

El kell válnunk? kérdezé a’ Gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit, szeretlek! úgymond, de el kell még is válnunk. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menny, édes Laczim! menny el házamtúl mennél hamarább.

A’ Gróf nagyra meredtt szemmel rá nézvén, én tehát tégedet azért haggyalak el, úgymond, hogy te boldog lehess? A’ te boldogságod kívánnya, hogy elvállyunk?

A’ mindenható Isten a’ bizonyságom, hogy úgy van a’ dolog, mondá Manczi hevesen.

A’ Gróf megborzadván, megölelte, a’ nélkűl hogy legkisebbet szóllott volna, ’s bement könyező szemmel a’ házba. Manczi utánna sompolygott, és hallotta, hogy embereinek az útazásra való készűletek iránt parancsolatot adott. El kell mennem! oda vetette parancsolattyához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi, ’s kimenvén a’ háznak erkére, leült és sírt. Látta innen a’ Grófot még egyszer a’ kertben, hová a’ parancsolat utánn visszatért; látta nagy lépésekkel fel’salá sétálni, ’s magában tusakodni. Lerepűlt tehát hozzá, ’s karjai közé omolván, ne menny el, úgymond, tőllem, édes Laczim! áh! kérlek, ne menny el. Meg kell a’ te szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A’ Gróf szinte megmeredt álmélkodásában. Ammint Manczit karjai között tartotta, leereszkedett a’ megette lévő hantülésre. Szavát az indúlatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitúl e’ hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a’ szél a’ hajlékony gallyakba megütközvén, elsuhogott előttök. Manczi felijedvén, kiragadta magát karjai közűl és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén, te tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal, ’s a’ kertnek gallyassai közé eltünt.

A’ Gróf elmélkedésekbe süllyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy mostani állapottyával szövetségben lehetne Russelnek ama’ mondása: gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e’ gondolatra magában, valóban nem lehet! Azutánn külömbféle képzelésekbe merűlt, külömbféle indúlatokkal tusakodott, még el nem szenderedett. A’ felkelő nap a’ kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi gonosztévő nem lehet!

Manczi e’ jelenés utánn egészen megváltozott. Rá nézegetett ugyan a’ Grófra,^* de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste Russelt, és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett, ’s eggyáltallyában úgy viselte magát, mintha a’ Grófot egészen elfelejtette volna. Kerűlte a’ vele való magányos sétálgatást, magányos beszéllgetést, olly annyira hogy eggy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott, mintha belőlle egészen más asszony vált volna.

A’ Gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csak ugyan magát lelvén, lábaihoz borúlt, ’s ama’ kérésével: mondaná meg neki, mivel bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldgy el magadtúl, ha tetszik; cselekedgy velem, a’ mit tetszik; csak szívedet ne vond el tőllem.

Manczi eggy darabig habzott, ha felellyen-e, vagy sem? már jobbra, már balra nézett, csak hogy a’ Grófra ne kellyen tekíntenie; azutánn mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A’ Grófnak karjait megfogván, mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom mind haszontalan, mellyel indúlatomonn győzedelmeskedni akarok. Hallyad bajomot, és ne útálly meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és hevesebben szeretlek, mint akárkit e’ világonn. Könyörűlly meg tehát rajtam, és haggy magamot, hogy valaki bennünköt itt eggyütt meg ne lásson. Ezzel kitolta a’ gallyasbúl, és Nákit, az indiai leányzót, fenn szóval kiáltotta.

A’ Gróf úgy hagyván el a’ gallyast, mintha álmodott volna, mi lehet ez? úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett Manczinak szavainn, a’ nélkűl hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte olly hideg volt a’ Grófhoz azutánn is, mint e’ jelenés előtt, kivévén, hogy lopva, a’ hol csak lehetett, már érzékeny tekínteteket vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének olly különös jeleit adta, a’ minőköt tőlle még eddig a’ Gróf soha sem látott. Ha Russel kiment, és Náki talán elfordúlt, csüggedő tekíntettel adta a’ Grófnak értésére, hogy szívét az indúlat dühösen szaggattya.

Egynehány nap múlva eggy gyönyörű reggeltűl fogva egész estig Russellel sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor, ’s a’ Gróffal magányosan csak eggy szót sem szóllott. Estve felé a’ Grófnak megsúgta, hogy a’ jövő éjszaka jelennyen meg a’ kertnek legtávúlabb fekvő gallyassában. A’ Gróf úgy megijedt, hogy szinte rezketett, a’ nélkűl hogy okát tudta volna. Éjszaka? mondá magában. Olly külömbféle és többnyire nyughatatlanító gondolatokba merűlt erre a’ Gróf, hogy egész estig szinte csak ébren álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna. Elment ő a’ kirendeltt gallyasba, hol kevés szempillantások utánn Manczi is megjelent rezketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a’ Gróf fenn szóval. Lassabban beszélly, mondá susogva Manczi, hogy valaki bennünköt meg ne hallyon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!

Russel? kérdezé a’ Gróf komoran. – Mond meg nekem, Manczi! minek rendeltél te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a’ Grófnak karjai közé omolván, oda vagyok, úgymond mély sohajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a’ Gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félly te, édes Manczim! semminémű veszedelemtűl. Jőjjsze velem! Itt nekünk nem szabad eggyütt lennünk, mihelyt Russel rólla semmit sem tud, semmit se tudgyon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a’ Grófnak karjai közűl, térgyre esett előtte, és zokogva így szóllott hozzá: Jól mondod, Laczi! itt nekünk Russel’ tudta nélkűl lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtűl mentetted meg Manczidot! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek! Ezzel a’ házba szaladt, és a’ Grófot magát hagyta. Ez a’ kertben megvárván a’ napnak keltét, Russelhez ment, ’s megölelvén őtet hevesen, hallod-e Russel! úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem tőlletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten láttya lelkemet, hogy én a’ te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedgye, hogy te és Manczi a’ belső nyugodalmat ismét feltalállyátok, mellyre nemes szíveitek olly annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívembűl kívánom, ’s reménylem is. Én a’ te szívedet ösmertem, és így csak eggy szempillantásig sem voltam nyughatatlan. Hová akarsz menni?

Eggy üdeig Indiában akarnék még mulatni; áh! édes Russelem! talán csak azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény Manczimot, ’s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek karjai közűl, ’s a’ nélkűl hogy Manczitúl búcsút vett volna, eggy hű indiai emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment Madrászbúl, hol elejénte olly boldog volt, ’s végtére olly boldogtalan lett.

Russel azonnal Manczihoz sietett, ’s érzékenyen megölelvén, a’ mi Laczink, úgymond, édes Hitvesem! házunktúl búcsút vett. Az egek vígasztallyák meg nemes szívedet, és adgyák vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát. Szomorúságodban csak arra kérlek egyedűl, hogy tőllem barátságodot és bizodalmadot meg ne vond. Manczi előtte térgyre esett; de ő azonnal ismét felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E’ gyermek, úgymond, a’ te szívednek eggyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával eggyütt átkúcsolta. Szóllani akart, de szózattyát elfojtotta a’ sírás, mellyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könyeidet, mondá neki Russel; sírd ki magadot, hogy szíved megkönnyebbedgyen. Sírt vele maga Russel is, sőt csak eggy napot sem hagyott elmúlni, hogy Manczival a’ Grófrúl nem beszéllgetett volna. Egynehány holnap múlva férjének karjai között hálákot adott az Istennek Manczi, hogy a’ Gróf elment.

A’ Gróf azonban megjárta Indiának nagy részét, ’s érzékeny sebének fájdalma tűrhetőbb lett. A’ kies természetnek visgálása, melly Indiának szelíd ege alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny örömekre ingerlette szívét, mellyek tekíntetét felderítették, ’s nyíltt homlokát a’ komor ránczokbúl kisimították.

Most már Delhi’ várassábúl lefelé ereszkedett, ’s elég erősnek itélte magát arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszéllgetésbe merűlve gyalogolt indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába költözzön. Eggy nagy folyónak partyánn vitte őköt az út, mellynek másik szélénn bambus nádbúl nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a’ tengerrűl nagy forgó szél érkezett, melly Indiában szörnyen uralkodik. A’ víznek habjai felfel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a’ bambus sövényre. A’ szélnek zuhogó ütközései egész, homokfellegeket ragadtak fel falevelekkel megvegyítve az égbe, mellyek innen megmeg lezuhanván, a’ víznek egész partyát elborították. A’ bambus nád lehomorodván, ’s egymásba ütődvén, a’ rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A’ folyó azutánn kiütött, a’ menydörgés iszonyúképen csattogott, a’ szél az égnek morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égbűl eggy setét felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba borította. Csak a’ villanások világosították meg ollykor e’ fénytelen zavart, útat mutatván a’ Grófnak, hogy a’ tajtékzó haboknak veszedelemmel fenyegető árjaitúl megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész természet felháborodott volna, ’s lakossait végső veszéllyel fenyegette volna.

A’ Gróf az inassal eggyütt a’ magosabb helyekre ügyekezett, mellyekrűl a’ hegyek felé megmeg bellyebb sietett azzal a’ reménységgel, hogy ott talán valahol helységre akad. Nem sokára eggy völgyhöz jutottak, melly magos kősziklákkal környűl volt véve, ’s mellynek méllyeibűl az ég felé magos és vastag fák emelkedtek. A’ szél, melly a’ völgy felett keresztűl zuhogott, meghomorítgatta ugyan e’ fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte olly mozdíthatatlanok voltak, mint ama’ kőszirtek, mellyek körűlöttök függtenek. A’ völgy az örök nyugodalom’ lakásának, a’ háboríthatatlan békesség’ templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó külömbféle csemeték átszőtték magokot a’ vastag fáknak sorainn, és gallyaikbúl áthathatatlan falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a’ Gróf, ’s kivonván kardgyát, átvagdalta a’ fák között öszvenőtt gallyakot, ’s a’ völgynek belsejébe nagy nehezen behatott. A’ gallyszövevények nem messze tartottak ugyan, de allig jutottak útazóink a’ völgynek méllyére, a’ kősziklákrúl azonnal egész patakok zuhogtak le, mellyek a’ rettenetes záporessőbűl támadtak. Útazóink tehát kénytelenek voltak, a’ völgynek túlsó és magosabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messzérűl eggy gunnyót, és ebben világosságot láttak.

Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a’ Gróf, ’s a’ gunnyó felé sietett. Hű szolgája visszatartóztatván, maradgy! úgymond. Te idegen vagy. Hadd mennyek én oda magam. Ki tudgya, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az Indiánus bement a’ gunnyóba, ’s eggy szempillantás utánn ismét kitört belőlle, fenn szóval kiáltván a’ Grófnak: Szaladgy, messze szaladgy! itt Pária lakik.

A’ Gróf kirántotta öve mellűl a’ pisztolyt. Azt gondolta, hogy a’ gunnyóban vad állat tartózkodik. E’ helyett megjelent az ajtóban eggy öreg ember, kinek tekíntete nem csak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A’ Gróf feléje indúlt; szolgája pedig tellyes erejébűl tartóztatta. Ne közelíts hozzá, úgymond, mert Pária.

Pária? kérdezé a’ Gróf. Mit értesz te vallyon e’ név alatt?

Ollyan embert, a’ kinek semmi hite sincsen, ’s a’ ki errevalónézve nem is ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy megöllyem? Ezzel a’ szolga előrántotta a’ pisztolyt, mellyet kezébűl a’ Gróf azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, eggy fegyveretlen öreg embertűl félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jőjjsze, szóllítsuk meg!

Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerínt kilencz egész holnapig volnék tisztátalan, ha vele készakartva csak egynehány szempillantásig is eggy hajlékban mulatnék. Még a’ Pagódba sem volna szabad mennem. A’ templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.

Hiszen látod, mondá viszontag a’ Gróf, hogy ember; nekünk pedig segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a’ Grófnak beszédgye. A’ szolga megmaradt a’ mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.

Nekem pedig szabad! mondá a’ Gróf, ’s a’ gunnyó felé indúlt.

Élly tehát szerencsésen! felelé a’ szolga, mert azutánn teveled sem szabad társalkodnom.

Isten hozzád! mondá a’ Gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e’ szolga, ki egyébaránt jámbor ember, és hozzá nagyon hű volt, a’ puszta erdőnek közepénn e’ miatt elhagyhassa. A’ szolga azonban sebesen elszaladt, a’ nélkűl hogy a’ Grófnak kiáltására figyelmezett volna, mellyel még egyszer marasztalta. Eggy pár órapercz utánn a’ fák közé eltünt.

A’ Gróf azutánn a’ gunnyóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel hátrább lépvén, én, úgymond, csak eggy szegény Pária, és arra érdemtelen vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadot megalázod, tiéd a’ gunnyóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.

A’ Gróf az öreg embernek orczáját, melly a’ kezében lévő fáklyátúl megvilágosíttatott, közelebbrűl visgálván, vonásaiban olly szelídséget, jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt, hajlandóságot hozzá nem éreznie. Oda nyújtotta neki kezét, mellyet az öreg szemeiben nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószívűséggel mellyéhez szorított. Te, ammint látom, ember vagy, mondá a’ Gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztűl tévén mellyére kezeit, mélyen meghajtotta magát; a’ Gróf pedig a’ gunnyóba bement.

Erre a’ gazda eggy nyaláb vágott fát hóna alá, eggy kosár gyümölcsöt eggyik kezébe, a’ fáklyát pedig a’ másikba vévén, az erdőbe sietett. De minekutánna itt egynehányszor nagyokot kiáltott volna, kosarával ’s fájával eggyütt komoran visszajött.

A’ Grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen? úti társodot, felelé a’ Pária. Eledelt akartam neki vinni, és fát, hogy a’ vad állatok ellen tüzet rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.

Jószívű öreg, mondá a’ Gróf, még egyszer oda nyújtván neki kezét; te azokkal jót teszel, a’ kik tégedet gyűlölnek ’s megbántanak! Ezt mondván, illetődéssel tellyes szemeit az égre emelte.

Orczádnak színérűl és ruházatodrúl látom, hogy te Indiánus nem vagy, mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambus nádbúl fontt gyékénnyel megterítvén, megrakta külömbféle kosarakra osztott kókoszdióval, indiai fügével, mandulával, naranccsal, ananásszal, és eggy tál riskásával kókosztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.

A’ Gróf az asztalhoz vonta maga mellé, és kérte, hogy vele egyen. Az öregnek könybe borúltak szemei, Istenem! úgymond, nem hittem volna, hogy életemben még egyszer ember lehessek!

A’ szélvész még háborgott, és a’ Gróf egynehányszor kinézett az ajtónn, ha szolgája nem tért-e talán vissza? De a’ szolga valóban eltünt. A’ Gróf csak a’ Páriának szavára nyugodott meg, a’ ki őtet bizonyossá tette a’ felűl, hogy a’ völgyönn kivűl nem messze eggy falura akad, a’ hol minden veszedelmenn kivűl lessz.

A’ gunnyó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a’ hol a’ völgy legszűkebb volt. Eggy pagódafa alatt volt építve, mellynek fiútörzsökeibűl a’ gunnyónak négy szöglete állott. E’ fának ágai és levelei olly sűrűek voltak, hogy csak eggy csöpp esső sem hathatott át rajtok. Azonnkivűl a’ gunnyónak oldalai bambus náddal voltak beszőve, teteje pedig indiai fügefalevéllel befödve. Jóllehet a’ szélvész a’ mennydörgéssel eggyütt még nagyon háborgott, a’ lámpás még is a’ gunnyóban minden lebegés nélkűl égett.

A’ Gróf nem győzött az öregnek nyugodalmánn e’ rettenetes mennydörgésnél álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunnyójánál is. Azalatt az öreg ember eggy cserép hűtőben, melly Indiában gargulettának neveztetik, két edényt hozott, mellyek kókoszdióbúl voltak készítve, ’s mellyeknek eggyikében pálmavíz, a’ másikában pedig kókosztej volt. Kérte a’ Grófot, hogy italait ne vesse meg; a’ Gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás vendégségnél ült volna.

Mond meg nekem öreg, mondá a’ Gróf mosolyogva, minekutánna a’ Páriának homlokát megcsókolta volna, mond meg nekem, mikép lehetsz te ennél a’ rettenetes égi háborúnál olly nyugodtt elmével. Csak eggy fa föd be tégedet ágaival; a’ fák pedig a’ mennykövet magokhoz vonnyák.

Pagódafába a’ mennykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E’ fák alatt az ember nincs veszedelemben.

A’ Gróf megvisgálván a’ fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha csak magával szóllott volna, hihető, mivel gyantássága^* fogyatkozó.

Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondgya, hogy Bráma, az Indiánusoknak Istene, mikor e’ földönn járt, a’ mennydörgés elől egyszer pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a’ pagódafáknak azért adott olly sűrű és leveles ágakot, hogy az emberek ebben a’ tartományban, hol a’ rettenetes mennydörgések olly szörnyen uralkodnak, az égi háborúk elől alájok vonódhassanak, és hogy errevalónézve nem engedi meg, hogy azokot a’ mennykő megüthesse.

Tégedet tehát az Istenben való bízodalom tesz nyugodtt szívűnek?

Az Istenben való bízodalom, és jó lelkiösméretem.

Mond meg nekem, édes jó apám! mellyik indiai felekezethez tartozol te? Hol van a’ Páriáknak a’ temploma?

Mindenütt, felelé az öreg. A’ mi templomunk az egész természet. Mikor a’ napot völgyemre támadni látom, térgyre esek, és a’ napnak alkotóját mély alázatossággal imádom; utólsó súgárának alkonyodásánál pedig mennyei jótévőmöt áldom. A’ szerencsétlentűl soha sem tagadom meg segedelmemet. Feleségemet és leányomot olly boldogoknak teszem, a’ minőknek tehetem. Még ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegelvén naprúl napra, életemnek végénn úgy várom halálomot, mint estvénkint az álmot.

A’ Gróf érzékeny és tisztelettel tellyes tekíntettel visgálta az öreget. Majd azutánn felkelt, ’s a’ gunnyóban vagy kétszer fel’salá sétált. Ki volt a’ te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.

A’ természet, felelé az öreg.

A’ Grófnak azonnal eszébe tünt ama’ szent mondás: hogy az egek az Isten’ dücsősségét értelmesen beszéllik, remek munkáit nyilván hirdetik. De kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a’ természetnek szavát megértsed?

Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A’ Páriáknak útálatos és megvetett nemébűl származván, Indiánus nem lehettem. Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A’ társaság, melly az Indiai népekbűl áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a’ természethez folyamodtam?

Áldott, jó öregem! felkiáltott a’ Gróf érzékeny szózattal. Mond meg nekem, kérlek, micsoda könyveket olvastál?

A’ Teremtőnek ama’ nyíltt könyvét, a’ természetet, mellynek betűit minden ember ösmeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok, sem olvasni.

Óh kedves Atyám! mondá a’ Gróf. Látom én, hogy itt a’ természetnek és az erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot legkönnyebb feltalálni!

Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellyére bocsátván kezét.

’S feltaláltad-e? kérdezé a’ Gróf. Nincs e’ világonn, nem mondom, két nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a’ ki eggy dologrúl egészen eggyformán gondolkozna. Érzékenységeink^* elcsábítanak bennünköt; eszünköt pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az igazságot?

Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünköt, valamint az ész is; de az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem csábíthat.

A’ Gróf egybe kúcsolván kezeit, igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán éreznek, a’ mellett hogy kiki közűlök, ammint különös haszna kívánnya, külömbkülömbféleképpen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha sem mondgya, hogy valamit így ért, a’ mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi, a’ mit nem hisz, sőt nem is hihet. A’ jámbor szív képes egyedűl arra, hogy az igazságot illendőképen keresse, és voltaképen feltalállya.

Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmattyához. Ha azt akarjuk, hogy tisztán maradgyon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.

Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a’ Gróf; de mivel az igazságot emberektűl kell tanúlnom, mikép ösmerhetem én ki e’ sok mester közűl azokot, a’ kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem vakíttyák-e el többnyire külömbféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg haszonkereső vágyakodásaik? Én a’ földnek nagy részét megjártam, de az embereknek vélekedései között nagyobb külömbséget leltem, mint még nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e’ két színű és csalárd nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az igazságot; mond meg most azt is, hol találtad azt fel?

Saját szívemben, és a’ természetben; az embereknél ritkán. A’ természetnek nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű, vagy érthetetlen.

A’ természetben? mondá a’ Gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen’ harczolnak. A’ természet tele van öldökléssel, háborúsággal, viszálkodással. Még az elementumok is szüntelen’ küzködnek egymás köztt. Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?

Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet, és ha jámbor, tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt cselekedd, a’ mit tőllök magad kívánsz, és hogy azt rajtok el ne kövesd, a’ mit te tőllök nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket kötelességeinkre, a’ természet pedig nekünk az Isten ollyannak mutattya, a’ minőnek gyengeségünk ösmerheti, és sorsunk kívánhattya, hatalmasnak, jónak és bölcsnek. Imádom én őtet, szeretem, és már könyörgésimmel kérlelem, már meg háladásimmal tisztelem, a’ nélkűl hogy azt nyomozzam, mikép lehet ő az, a’ minek a’ természet lenni kiáltya.

A’ Gróf könyökére támasztván fejét, és szemeibűl a’ könyek kigördűlvén, az igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhattya még a’ jó szívű embert is arra, hogy ezen igazságokot saját szívében és a’ természetben keresse?

A’ szerencsétlenség, a’ viszontagságok, felelé az öreg.

Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosíttyák, szívét lealázzák.

Csak eggy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azutánn, ha egyszer a’ szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember öszveragadgya minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magárúl, ’s a’ hol eddig setétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és igazságot lát.

Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a’ Gróf, homlokára szögezvén újját; de magányos emberekenn, nem hiszem.

Én magányos ember vagyok, mondá az öreg, és én így találtam fel nyugtomot.

De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a’ ki úgy gondolkodgyon, mint te? És hány ezer Indiánus van, a’ kiket a’ szerencsétlenség arra nem bir, hogy szíveiket meghallgassák. Amaz igazságokot pedig, és kötelességeket, mellyekkel tégedet szíved és szerencsétlen sorsod megösmerkedtetett, minden embernek kellene tudni.

Az öreg Pária vállat vonítván, elhallgatott.

A’ Gróf e’ különös öreg embert sokáig visgálván, végre lesütötte szemeit, ’s az isteni kinyilatkoztatásnak szükségérűl, melly az embereket kötelességeikkel megösmerkedtesse, mély gondolatokba merűlt.

Ezekbűl végtére felserkenvén, hallod-e, öreg! úgymond; a’ melly igazságokot te a’ természetnek és a’ szerencsétlenségnek oskolájában tanultál, azokra van építve az én keresztény hitem is, mellyet édes atyámtúl tanúltam. Az embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a’ mit tőllök kíván, és hogy azzal őköt meg ne bántsa, a’ mit tőllök nem örömest szenved.

Tinállatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.

Azok volnának, ha a’ keresztény hitnek törvénnyeit megtartanák.

Eggyik szó a’ másikot adván, elbeszéllette az öregnek rövideden a’ Gróf a’ relígyiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermek korát a’ világ’ teremtésétűl fogva Mósesig, ki előtt az emberek az Istent a’ természeti relígyiónak törvénnyei szerínt szolgálták. Leírta azutánn az ó testamentomnak szolgákhoz illő törvénnyeit; végtére pedig Krisztusnak új testamentomát, mellyben a’ fiúi szeretetnek törvénnye alatt az Isten, mint köz atya, tiszteltetik.

Az öreg ember csupa fül volt, ’s minekutánna egynehány kérdéseire a’ Gróf szelíd és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket neki más nap még egyszer elbeszéllye.

Szívesen, felelé a’ Gróf. De mond el nekem, édes apám! te is a’ te életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.

Elmondom holnap; mert ma már késő volna, bele kezdeni. Az éjfél közelget. A’ nyugodalomra szükségünk van mind a’ kettőnknek.

Ezzel ágyat vetett a’ Grófnak pálmalevelekbűl és jó illatú füvekbűl, kezet fogott vele, ’s nyugodalmas éjszakát kívánván, bement eggy bambusnád ajtónn a’ hátúlsó gunnyóba.

A’ Gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a’ mi vele történt. Az öreghez mély tiszteletet érzett magában. A’ gunnyót az Istenség’ templomának nézte, ’s a’ legderűlttebb gondolatok között nyugodtt elmével édesen elaludt.

Más nap korán reggel felébredt a’ Gróf a’ madaraknak csevegésére, mellyeknek fészkei a’ gunnyó felett és körűlötte függtek. Felugorván ágyábúl, hallgatódzott a’ szomszéd gunnyónak ajtajánál; de csendes volt még nem csak ebben, hanem körűlötte is minden. Azt gondolván, hogy az öreg még legjobb álmában van, kilappangott a’ gunnyóbúl a’ szabad ég alá. Itt eggy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg akarta kerűlni a’ gunnyót, ’s eggy áthathatatlan eleven sövényre akadt. Ennek ágait szétvonván, belátott eggy kellemetes kertbe, hol mindenféle gyümölcsfák és vetemények részént virágoztak, részént már értek. Tovább ment a’ sövény mellett, és ágai között a’ kertbe egyenhányszor betekíntett. Bő áldást látott benne mindenütt, mellyel az ég az öregnek munkáját szembetünőképen megjutalmazta.

Most eggy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a’ gallyakot, ’s a’ kertben tíz lépésnyire a’ sövénytűl eggy leányzót látott, ki a’ kosárkába, melly karjánn függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fejér patyolat ruháját, melly csípei körűl tele volt ránczokkal, világos kék övecske szorította. Most már a’ fának túlsó részére ment narancsot szedni, ’s a’ Grófnak szemébe eggy gyönyörű orcza tünt, tele mennyei kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, eggy bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel, ’s virágot szedett. Eggy madárka a’ bokorbúl kirepűlt. A’ leány eggyet visszalépvén, ’s a’ madárka utánn nézvén, csak felvertelek, még is, szegény kis anya! úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkűl, mivel te a’ tojásonn ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A’ jövevény elégedgyen meg másféle virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a’ bokortúl, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a’ madárka fészkébe ismét becsúszott.

A’ Grófnak érzeménnyeit megírni lehetetlen. A’ leánynak szava tiszta és szelíd volt, mint eggy távúl zengő sípnak a’ hangja. Mikor ez magát a’ kertben a’ pamutfák megé vette, a’ Gróf is visszatért a’ gunnyóba. Ennek ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta derűltt homlokát, ’s beszédbe ereszkedett vele, mellyet azonnal famíliájára fordított. Megfogván a’ Grófnak kezét az öreg, elvezette a’ hátúlsó gunnyónn keresztűl a’ kertbe. Két sor pálmafa között eggy illatozó gallyasba jutottak, hol az öregnek felesége és leánya eggyütt ülvén, patyolatot szőttek. Felkeltek mind a’ ketten, ammint a’ Grófot jönni látták, ’s egynehány lépésnyire elejébe mentek.

Ez a’ feleségem! mondá az öreg, kezénél fogva oda vezetvén a’ Grófhoz az asszonyt. Ez pedig a’ leányod? kérdezé a’ Gróf. A’ leány elpirúlván, lesütötte, ’s ismét azonnal felemelvén, a’ Grófra vetette eggy szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, ’s kezével a’ leánynak szép homlokához ért.

A’ Gróf nem győzte a’ szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már ösmerlek, mondá a’ Gróf szelíd szózattal, és érzékeny bizodalommal.

Engemet? kérdezé a’ leány mosolyogva.

Eggy mugribokornál állottál, és eggy madárkát fészkétűl el nem akartál űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkűl.

Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes atyámnak van még eggy mugribokra, de csak eggy! mondá Nahida szelíden, ’s fejével a’ Grófra kellemetesen hunyorítván.

A’ Gróf erre megfogta kezét, és mellyéhez^* szorította, szívragadó kéjjel nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét, és elpirúlt.

Szerencsés férj! boldog atya! mondá a’ Gróf, a’ Páriának karjai közé omolván. Mond meg nekem, mikép jutottál te illy boldogsághoz? Most, drága öregem! most beszélld el nekem életedet.

Leültek a’ gallyasban mind a’ négyen. Az asszony szőtt. Nahida a’ Grófnak eggy kosárka narancsot hozott, kikereste közűlök a’ legszebbeket, ’s oda nyújtotta neki mosolygó tekíntettel. Magam szedtem, mondá a’ Grófnak, ki a’ narancsokot néma de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.

Erre a’ Pária elkezdette, életét beszélleni. Az asszony azonban a’ szövőszékre támasztotta karját. Nahida a’ gallyasnak nyílásába ült a’ Grófnak általellenében, ’s pamutbúl övet kötött, de a’ munka köztt felfel vetette szemét, ’s már attyának beszédgyére figyelmezvén, ölébe^* bocsátotta le munkáját, már meg elővévén a’ kötést, errűl a’ Grófra salygatott.

Én a’ Páriáknak nemébűl születtem, elkezdette az öreg, melly Indiában a’ legalábbvaló nem, ’s melly minden embertűl útáltatik.

Útáltatik? kérdezé a’ Gróf; és mi okra nézve?

A’ Bramínusok azt mondgyák, hogy ő a’ Bráma Istennek fejébűl, a’ Páriák pedig lábaibúl származtak, és hogy, ammint Bráma e’ földönn egyszer eggy hosszas útazása utánn elfáradván, eggy Páriátúl eledelt kért, ez őtet emberhússal kínálta meg. Bráma e’ miatt a’ Páriáknak nemét megátkozta, kiknek azóta a’ várasokhoz még csak közelíteniek sem szabad. Akármellyik Náirnak szabad bennünköt megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őköt lélekzetünk elérhesse.

Óh vélekedések, mondá erre a’ Gróf hevesen, melly boldogtalanokká teszitek tik az embereket! De mikép is vehetik a’ Bramínusok egész Indiát arra, hogy e’ mesét higgye?

Az oktatás által, mellyel az embereknek szívét gyermekkoraikban elfoglallyák, ’s az illyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az emberek hasonlók a’ szajkókhoz. A’ mit sokszor hallanak, azt végre csak elhiszik.

Hát te mikép tudtál e’ közönséges megvetésnek bilincseibűl kimenekedni, mellyekkel tégedet a’ Bramínusok még születésedkor lelánczoltak? mert – ezt mondván, felkelt, – mert az embert rettenetesebb balság az egész természetben nem érheti, mintsem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát útálni kényteleníttessen.

Jól mondod! folytatá beszédgyét az öreg. Én magam magamot a’ természet’ szemettyének néztem. A’ többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma’ haragjának súllya fejemenn fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre magamot méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a’ halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármellyik Náir szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azutánn arra birt, hogy magamot eggy puszta vidékbe vonnyam. Itt eggy elhagyott omlékony gunnyóban lakván, a’ gyümölcsbűl éltem, mellyel a’ fák kedveskedni szoktak. A’ gunnyó mellet riskásának való kertecske volt, mellyben a’ haszontalan gyomok és kórók elhatalmasodtak. Öszveszedvén egynehány marok riskásamagot, felástam a’ kertnek eggyik szögletét és bele vetettem. Unalombúl történt ez inkább, mintsem eltökéllett szándékbúl; mert én Bráma’ haragjával terheltt embernek tartván magamot, nem remélhettem, hogy a’ tőllem elvetett riskásamag kizsenghessen. Azonban kizsengett még is, felnőtt, kivirágzott, és bő gyümölcsöt hozott.

Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptúl fogva fákot ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket plántáltam, ’s kertemben a’ gyümölcs olly szépen megérett, mint akármellyik Bramínuséban. Ez bennem a’ legelső kételkedést szülte ama’ mondának igazságárúl, melly a’ Páriáknak nemét olly útálatosnak tette. Ha Bráma engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éllyek. A’ nap, a’ helyett hogy engemet melegít, súgárival megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és érzek, mint a’ Bramínusok. A’ nap, a’ hold, a’ csillagok nekem szintúgy világosítanak, mint nekik. A’ természet hozzám nem mostohább, mint hozzájok. És Bráma engemet gyűlöllyön?

Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenn szóval, az ég felé terjesztvén ki kezeimet; azonn leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindgyárt gyűlölne is, megérdemellyem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal tenni, kiket gyűlölnöm kellene.

Most már gunnyómban nem volt nyugtom. Ama’ gondolat, hogy Bráma’ szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemellyem, éjjel nappal ösztönözött. Gunnyómot elhagyván, hová mennyek? kérdezém magamtúl. Az emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én legalább önnön magamnak hű baráttya leszek. E’ végső tökélléssel elmentem az erdőkbe, a’ folyóvizeknek partyaira, és gyümölcsbűl éltem. De kevés üdő múlva azt tapasztaltam, hogy a’ természet a’ magányos ember’ számára igen keveset, a’ társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz, és hogy létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A’ természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, illy szembetünőképen nem ellenkezhet.

Mikép jöttél te e’ gondolatra?

Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a’ vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerűlni. Ebbűl azt következtettem, hogy csak a’ társaságos élet adhat nekünk elengedő táplálékot, csak a’ társaságos élet óhat meg minket a’ ragadó állatoknak dühösségétűl, csak a’ társaságos élet elégítheti meg mindennémű szükségünköt. E’ gondolattal tartományrúl tartományra tébolyogtam, csak abbúl élvén, a’ mit a’ természetnek nagy tárházában leltem, e’ mellett pedig a’ földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokot vetvén, és a’ faluknak riskásaföldgyeibűl az állatokot kikergetvén. Ezek voltak ama’ kis jóságos cselekedetek, mellyekkel ellenségimnek szolgálhattam, és már ezek is, bármelly csekélyek voltak, azt okozták bennem, hogy nem érzettem magamot olly nyomorúlttnak, mint azelőtt.

Az éhségtűl kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer eggy hajlékba, hol eggy ifiú Náir lakott. Nem szóval, ne hogy talán lélekzetem elérje, hanem csak orczavonásokkal, és karjaimnak mozgatásával kértem tőlle eggy kevés gyümölcsöt; ő pedig hagyító nyilat lökött reám, és megsebesített. Kiragadván testembűl bosszonkodással a’ nyilat, a’ szomszéd ligetbe osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem. Három nap gyakoroltam magamot a’ nyilvetésben a’ végbűl, hogy e’ kegyetlen Náirt meglessem, ’s mihelyt magát találom, ugyanazon nyillal megöllyem, mellyel engemet megsebesített.

A’ lesben feküdtem már hajlékátúl nem messze eggy bokor megett, kezemben tartván az ölni kész nyilat. Eggy hat esztendős gyermek, a’ Náirnak fia, a’ ház előtt játszdogálván, ama’ bokor felé futott, melly megett feküdtem. Egyszerre kiszökik oldalaslag eggy másik bokor megűl eggy tigris, és egyenesen a’ gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a’ Náirnak, kiáltását, hallottam a’ gyermek’ annyának hathatós sívását, ’s kiugorván lesembűl, átütöttem nyilammal a’ tigrisnek oldalát, szinte mikor a’ gyermekhez ért. A’ tigris elesett, a’ gyermek haza szaladt, én pedig a’ nyilat kirántván a’ tigris’ bélébűl, ismét visszasiettem a’ bokor megé, hogy onnan a’ Náirt meglessem. De ezen szempillantástúl fogva nem érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta inségében. Mélyebben bemenvén a’ ligetbe, érzeményimnek ezen változása iránt mély gondolatokba merűltem.

A’ jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a’ kivel jót cselekszünk. A’ gyermekhez, kit a’ haláltúl megmentettem, olly nagy hajlandóságot érzettem magamban, hogy még attyát is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e’ vidéket, a’ nélkűl hogy a’ gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát találván, megcsókoltam, ’s az erdőbe tüntem azzal a’ belső meggyőződéssel, hogy én az Istenség’ gyűlölésének tárgya nem lehetek.

Így jutottam én gondolatrúl gondolatra, így emelkedtem fel az eggyik igazságrúl a’ másikhoz. A’ Bramínusok’ állítása előttem naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb, ’s végtére puszta mese lett, mellyet ők csak a’ végbűl hirdetnek, hogy általa nemeknek isteni származását megmutatván, magoknak egész Indiában tiszteletet és legfőbb tekíntetet szerezzenek.

Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam, ’s már el is tökéllettem volt magamban, hogy régi gunnyómot ismét felkeresem, mellyben élni és halni kívántam. Csak eggy dolog volt még szívemenn. Várast még soha sem láttam. Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, feltettem magamban, hogy valamellyikbe beosontok. Már messzérűl álmélkodásra ragadtak engemet sánczai, bástyái, magos házai, és pompás tornyai. Bámúlva néztem a’ sok ezer embert, kik a’ várasba be, vagy a’ várasbúl kitolódtak, és a’ tevéknek külömbféle nyájait, mellyek ide Indiának minden kincseit öszvehurczolták. Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban,^* itt az emberek ezrenkint szövetkeznek öszve, hogy egymást boldogítsák, és hogy egymásnak örömeket tegyenek. A’ váras, lehetetlen, hogy a’ boldogító gyönyörűségeknek honnya ne legyen.

Delhi’ várassa volt, melly előttem feküdt, ’s mellybe estve beorozkodtam. Egynehány útszánn átlappangván, a’ Nagyoknak palotáinn, és a’ sok bótoktúl álló pompás piaczokonn nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem azutánn a’ várasnak ama’ vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak udvarnokjai, laknak, ’s melly a’ Gemma’ vize mellett palotákkal és gyönyörű kertekkel tele van. Musikát hallván, bementem eggy kertbe, ’s álmélkodással néztem a’ Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sírtam búbánatomban, hogy én az illyen örömekben nem részesűlhetek.

Az Omra eggy puha szófánn feküdt, és szolgáitúl környűlvéve a’ tánczosnéknak mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irígylettem neki kellemetes örömeit. Egyszerre katonák rohantak a’ kertbe. A’ musika elnémúlt, a’ tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra elhalaványodott, ’s a’ katonák’ vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván, lefegyverkeztették. Fél fertály óra múlva a’ küldött katonáknak kezében láttam már a’ fejét, kik utánn becsúsztam a’ nagy Mógolnak palotájába. A’ katonák még más öt Omrának a’ fejét is vitték, kik, ammint beszédgyekbűl megértettem, felette gazdagok voltak. A’ Mógol’ palotájábúl engemet azonnal kikergettek, a’ nélkűl hogy abban valamit láthattam volna. Elmentem tehát új útszákba, hol a’ paloták előtt sok koldúst találtam, kiket a’ szerecseny szolgák foganat nélkűl űztek, kergettek, még ellenek botokot nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.

Eggy nagy és erős épűletben lánczokot hallottam csörgeni. Benézvén a’ vasrostélyos ablakonn, eggy egész sereg szerencsétlent láttam a’ lámpásnak halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki sohajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki homlokomonn.

Éjfél utánn tolvajokra akadtam, kik éppen eggy házba törtek. Hallottam lakosinak panaszkiáltásait, hallottam eggy haldoklónak végső hörgéseit. A’ strázsa oda sietett. A’ tolvajok erősen védelmezték magokot. Mind a’ két részrűl elestek egynehányan. Szaladtam én a’ váras’ kapujához, ammint szaladhattam, hogy a’ pompának és a’ nyomorúságnak e’ veszedelmes honnyábúl kimenekedhessek.

A’ Gróf e’ rajzolásokra egynehányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre, csak nem látni még is a’ várasokban illy iszonyú rendetlenségeket. Nyomorúság bennek elég van ugyan; a’ rossz emberek is sokszor nagyon megkárosíttyák lakossaikot; de egyébaránt nagy Mógol helyett kegyes Atyák uralkodván rajtunk, a’ méltatlan haláltúl, a’ jószágoknak elragadásátúl, ’s akármelly egyéb erőszaktúl sem Naggyainknak, sem köz embereinknek nincs mit félniek. Elbeszéllette azutánn rövideden az európai várasoknak rendtartásait, és jussait, azokkal a’ rendetlenségekkel eggyütt, mellyek mindeddig orvoslást kívánnak.

A’ grófnak rövid értekezése utánn imígy folytatta beszédgyét az öreg Pária. Kijutván e’ veszedelmes helybűl, térgyre estem, ’s könyező szemmel illy szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet olly nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, melly az enyimnél sokkal nagyobb. Megtanúltam én ebbűl, békességesebb^* tűréssel viselni boldogtalan sorsomot, mint eddig viseltem. A’ Páriák valóban nem olly boldogtalanok, mint e’ gazdag várasnak lakossai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy szolgálhatok, ammint lelkiösméretem legjobbnak talállya, és ha önnön magamnak baráttya vagyok, senkitűl sincsen mit tartanom.

Eggy darabig még a’ váras’ vidékében maradtam, ’s amaz ételekbűl éltem, mellyeket a’ gyermekek vagy a’ szülők boldogúltt rokonnyaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A’ sírok köztt lakván, megtanúltam, kevésre böcsűlni a’ földet, szeretni az embert. Legalább éjszakánkint boldog voltam, és csak ez is már felette sok volt.

De végre csak érzettem még is, és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok. A’ Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet örömimmel eggyütt felosszam. A’ balgatag vélekedések oktalan állatokká tették őköt; elég szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy belőllök emberek válhassanak.

Azonban találtam még is nem sokára eggy érzékeny, háladatos, hű és tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutykáját, és megczirógatta. Az asszony és a’ leány is magokhoz hítták és megsimogatták, mintha e’ kegyességgel hálálni akarták volna urához való hűségét. Kicsinyke volt, mikor az útonn találtam, mondá tovább az öreg; ’s mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt. Felneveltem, és ő engemet ezért szeretett, és tőllem többé el nem vált.

Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, melly szeretett; de szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság utánn sohajtozott. A’ kegyes Istenség többet adott, mintsem reménleni mertem; eggy jó feleséget.

Itt az asszony felkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét, és rá mosolygott.

Szavait folytatván az öreg, eggy éjszaka, úgymond, ismét a’ Bramínusoknak temetőjében voltam. Eggy sohajtást hallván, körűl tekíntettem magamot, ’s a’ holdvilágnál eggy ifiú Bramínát láttam lángszínű fátyollal félig betakarva. Tekíntetére illy asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek nemébűl való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket rakott ő édes annyának sírjára, ki magát egynehány nap előtt meghaltt férjével elevenen elégettette. Leborúlt azutánn zokogva a’ sírra, ’s könyhullajtásival megáztatta, és karjaival megölelte a’ földet, melly édes annyának hamvait befödte.

Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélénn, mondám magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél volna, és férje meghalna. Áh! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a’ sírba nem dönt is, férjednek halála fog ifiú létedre a’ lángok közé lökni. E’ gondolatra könyörűletességbűl sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit, ’s Páriát látván bennem, elfordúlt, ’s a’ fátyollal egészen betakarván magát, elment.

Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett, és édes annyának sírjára még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lessz. Mivel pedig a’ Bramínusok amaz eledeleket, mellyekkel rokonnyaiknak sírjait megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a’ Páriákot elijesszék; ő csupán csak külömbféle gyümölcsöt hozott, mellyeket méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy azokot nekem szánta.

Hozzám való könyörűletessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi szív, mellynek hozzám való hajlandóságát láttam. A’ gyümölcs mellett térgyre estem, ’s megáztattam azokot könyhúllajtásimmal. Háladatosságomot akarván viszontag mutatni, olly virágokot szedtem, mellyek minálunk háladatos szívet jelentenek, ’s a’ gyümölcsre tettem, a’ nélkűl hogy ezt megillettem volna.

A’ következendő éjszaka szívragadó örömmel és rezketve láttam, hogy háladatosságomot meg nem vetette.^* A’ virágok még frissek voltak, mivel vízzel meghintette; a’ sírtúl pedig távúlabb eggy új kosár gyümölcs állott. A’ háladatosság felbátorított. Szóllani vele nem mertem, ne hogy megbántsam. Hogy tehát szívemnek érzeménnyeit még is tudtára adgyam, olly virágokot szedtem, mellyek minállunk mély tiszteletet jelentenek, ’s a’ kosárba tettem.

A’ virágok más nap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte tántorogtam örömemben, hogy tiszteletemet kedvesen fogadta, ’s merészebb lettem. Rezkető kézzel tettem a’ következendő éjszaka a’ kosárba Mugri virágot, a’ szerelemnek jelét, ama’ virágokhoz, mellyek tiszteletet jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni, hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A’ hajnalnak első súgárával oda szaladtam a’ sírhoz. Szívem képtelenűl dobogott, kezeim rezkedtek. A’ Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A’ többiek frissek voltak. Hangos kiáltással borúltam a’ sírra, és szívemet a’ búbánat egészen elfogta.

Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és láng színű tulipánt tettem a’ gyümölcsre, mint jelenségét ama’ lángnak, melly szívemet emésztette. Majd azutánn magamot a’ sírhalmok megé vontam. A’ Bramína elérkezvén, körűl nézte magát. A’ tulipánt sokáig visgálván, nagyot fohászkodott. A’ többi virágokot vízzel meghintette, de a’ tulipánt nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még vissza is tért, hogy a’ tulipánt megöntözze; de úttyában megállván, az égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott, és kezét szívére tévén, elment.

Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott, de áh! a’ fájdalommal és reménységgel olly tele volt szívem, hogy ajándékát meg sem kóstolhattam. A’ reménység bennem estve felé ismét elhatalmasodott. A’ gyümölcsre tövises rósát tettem, melly reménységemet kínommal eggyütt jelentse. Áh! melly nagy volt más nap keserűségem, mikor elhervadtt rósámot a’ sírtúl távúlabb a’ földönn találtam. Kevés híjja volt, hogy eszemet a’ fájdalom meg nem zavarta. Eltökéllettem tehát magamban, hogy megszóllítom.

Az éjszakával ő is elérkezett. A’ sírhalom megűl kiosontván, letérgyepeltem előtte. Nyelvemenn elhaltak az ígék. Rezkedtem, zokogtam, ’s a’ nélkűl hogy eggy szót ejtettem volna, ismét rósát ajánlottam neki.

Ő el akart menni; én pedig előtte a’ porba borúlván, átfogtam lábait. Körűlnézvén magát, azutánn pedig reám tekíntvén, nagyot fohászkodott, ’s végtére így szóllott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemrűl szóllasz, én pedig nem sokára megszünök lenni!

Erre én az égre emelvén karjaimot, Megszünsz lenni? mondám, tele réműléssel; te életemnek eggy istápja! te szünsz meg lenni?

Férjem meghalálozott, mondá a’ Bramína. Gyermekkoromban adtak neki szülőim feleségűl. A’ melly farakás az ő haltt testét megemészti, az engemet is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredgy és felejts el! Harmad nap múlva sírj itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimonn.

Nyelvem még sem lévén képes szóllani, átfogtam térgyeit, és könyeimmel megáztattam. Végre imígy szóllítottam meg: Boldogtalan Bramína! te halni akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A’ te nemed? Óh! szaggasd el ama’ köteleket, mellyek tégedet hozzá és irtóztató törvénnyéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim sincs, a’ mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, melly tégedet soha el nem felejt.

Rám függesztvén eggy darabig szemeit, mellyek illetődéssel tele voltak, áh! a’ halált én elkerűllyem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz, haggy engem’ inkább meghalni.

Hogy gyalázatba ess? Szép Bramína! nem azért akarlak én tégedet keserűségedtűl megmenteni, hogy az enyímmel megterhellyelek. Ha te a’ gyalázattúl félsz, siess velem a’ legmélyebb erdőbe, hol magunkot könnyen elrejthettyük. Az emberekben nincs irgalmasság; mennyünk a’ tigrisek közé; az egek bennünköt el nem hagynak. Siess, kérlek, és ne kétkedgy. A’ szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind részedenn állanak, menekedésedre e’ jó alkalmatossággal szemlátomást kedvezvén. Ne mulass, szerencsétlen özvegy! Férjednek haltt teste várakozik már reád, és a’ farakás készen áll, melly férjeddel eggyütt felemésszen.

Nagyot fohászkodván, érzékeny tekíntetet vetett édes annyának sírjára, azutánn pedig szemeit az égre emelte. Én térgyenn állva a’ rósát még akkor is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta, ballyával pedig a’ rósát tőllem elvette. Felszökvén térgyeimrűl, szívragadó örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azutánn kezét, elsiettem vele. Fátyolát a’ Ganges’ vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonyival elhitetni, hogy a’ vízbe ugrott. Éjszakánkint a’ víz mellett mentünk, nappal pedig a’ bambus nád között tartózkodtunk.

E’ vidékbe értünk végtére, mellyet a’ hadakozás megnépetlenített. Behatottunk e’ völgybe, mellyet a’ szomszédságnak előbbeni lakosi eggy rossz lélek’ hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e’ gunnyót, itt neveltem magamnak e’ kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a’ napot, úgy szerettem, mint a’ holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam. Az emberek számkivetettek bennünköt társaságokbúl, de mink magunknak elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a’ haláltúl megmentettem. Én őtet szerettem, mert engemet megboldogított, és még most is boldogít.

Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvessét, kinek szemei örömkönyekbe borúltak.

Azutánn anya lett, így folytatá beszédgyét az öreg. Nahida leányomot szülvén, boldogságunkot nagyon megöregbítette. Azóta semmi’ hijával sem vagyunk. Világunk, és a’ mi több, édes és ártatlan örömekkel tellyes világunk e’ völgy. Itt valóban semmi’ hijával sem vagyunk. Van mindenünk, a’ mit kívánunk.

Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott, ’s a’ Grófra tekíntvén, elpirúlt. Az öreg ölében tartván hitvessét, bizonyossá tette a’ felűl, hogy szerelme és barátsága által kimondhatatlanúl boldog. Azutánn a’ Grófhoz fordúlván, te, úgymond, jó ifiú! csudálkozni látszol azonn, hogy magamot boldognak tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint Indiának akármellyik lakossa. Én itt magányosan élek, a’ nélkűl hogy engemet valaki ösmerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedűl szabad az, hogy egyenes szívű, könyörűletes, igazságszerető, istenfélő és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerűlöm nem csak a’ sorsnak csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi’ hijával vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sohajtott. Gyermekem van, ki engemet annyával eggyütt szeret. Még a’ madarak is szeretnek, mellyek ágaimonn laknak, mivel őköt legkisebbel sem bántom.

A’ Gróf megölelte néma tisztelettel az öreg embert. Soha embert érzékenyebb szívvel meg nem ölelt. Mellye nagyon tele volt illetődéssel. Kiment a’ gallyasbúl, ’s gondolatokba merűlvén, a’ narancsfák alatt fel’salá sétált. A’ madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új vendéget az ártatlanságnak honnyában. A’ Gróf elejénte szomorú volt, de szomorúsága kevés szempillantások múlva tiszta örömre derűlt. Leült eggy hantpadra, ’s fejét könyökére támasztván, örömkönyek görgöttek ki érzékeny szemeibűl.

Ammint a’ Gróf ezen ülésenn ama’ gallyas felé fordította történetbűl szemeit, mellyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani, és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifiú! mondá Nahida édes és bizodalmas szózattal, melly a’ Gróf’ szívébe mélyen behatott; ne sírj, kérlek! Olly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom; mert én azóta, hogy nállunk mulatsz, semmi’ hijával sem vagyok. Fátyolának szélét kezébe vévén a’ Gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje ülvén, és szeme közé mosolyogván, nézdsze, úgymond, kezével a’ környékre mutatván, melly szép itt körűlöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én tégedet szeretlek.

Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a’ Gróf, kezei közé vévén és megnyomván kezét. A’ te kedvedért nem szomorkodok többé.

Jőjjsze velem, mondá Nahida, a’ mugribokorhoz. Én neked mugrit igértem.

Kezet fogván, elsétáltak a’ fáknak illatozó virági és a’ madaraknak kellemetes dallyai között a’ mugribokorhoz. Nahidának szeme a’ Grófnak szeménn függött.

A’ kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a’ Gróf. Ha én az atyádnak volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám.

Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekíntvén az egész kertet. Hisz a’ sétálásra nekünk elég helyünk van, ’s azonnkivűl, nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a’ nagyobb kert? A’ kolibri madárkának elég eggy falevél. Erre rak fészket, ezenn költi ki tojássait.

Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?

Mit kívánnyak? felelé Nahida, leütvén, ’s azonnal ismét felemelvén, ’s pirúlva a’ Grófra vetvén szemeit.

Hallott ő már édes attyátúl valamit a’ keresztény hitrűl, mellyet ennek a’ Gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Errűl tehát a’ Grófnak külömbféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulatták, hanem meg is illették.

Az ebédnek üdeje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített eggy gallyasban a’ gyöpre. Itt ettek mind a’ négyen. Bizodalom és belső nyugodalom ragyogott ki szemeikbűl. Nahida a’ legszebb gyümölcsöt rakta a’ Gróf’ elejébe. Édes annyátúl tanúlta ő ezt, ki férjének a’ legjobb gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Még az öreg beszéllgetett, addig Nahida a’ Grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált, ’s a’ beszédnek közepénn egyszerre megszóllítván a’ Grófot, Mi neked, úgymond a’ neved?

Laczi, felelé a’ Gróf.

Laczi? mondá mosolyogva a’ leány. Óh Laczi! maradgy te, kérlek, nállunk!

A’ Gróf rá mosolyogván, allig tudta az öreg’ beszédgyének fonalát megtalálni.

Ebéd utánn nem győzött a’ Gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokrúl és szokásokrúl külömbféleképen tudakozódtak.

Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony.

Nincsenek, Isten’ kegyelmébűl, felelé a’ Gróf. A’ polgári rendek ugyan minálunk is külömbfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a’ természet szükségesnek tette; de mindenikének közűlök van saját böcse, saját^* érdeme.

A’ természet tette volna azokot szükségesnek? kérdezé a’ Pária.

Minden bizonnyal, mondá a’ Gróf. A’ természet teszi az emberi nemzetet képesnek ama’ külömbféle tökélletességekre, mellyekhez a’ világ’ kezdetétűl fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközleni, ha valamennyi emberek mind csak egyféle ügyekezetekben foglalatoskodnának. Némellyeknek tehát ésszel és okossággal kell a’ társaságot kormányozni, némellyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némellyeknek oktatás által a’ jó erkölcsökre vezérleni, némellyeknek táplálni, némellyeknek pedig mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.

Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A’ méheknek társaságos szövetkezésében is eszre vettem én azt, hogy a’ természet külömbféle méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak külömbféle munkáit. Némellyek csak nemzenek, némellyek pedig mézet gyűjtenek.

Ollyformán van a’ dolog a’ hernyóknak nemében is, mellyekbűl a’ lepkék támadnak.

Illy beszéllgetések között hamarább beestveledett, mintsem reméllették. Nahida a’ Grófnak oldalátúl el nem szakadhatott. Elfelejtette ő, virágjait megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a’ szokott eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a’ Grófnak élt.

Éjszakára Nahida neki puha ágyat készitett, és virágokkal meghintette. Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka volt az első, mellyet Nahida egész életében nyughatatlanúl töltött. Sohajtásait hallván az attya, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitúl nem alhatok, felelé a’ leány, ’s megfordúlván, ismét a’ szép jövevényrűl kezdett álmodozni.

Más nap korán reggel vitt már neki eggy kosár virágot és gyümölcsöt. A’ Gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azutánn térgyeire bocsátkozván, orczavonásait mind átvisgálta.

A’ Gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt térgyeinn az ágy mellett és mosolygott. Te olly édesen aludtál, Laczi! úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen’ előttem lebegni. Az éjnek árnyékában, ’s a’ felkelő napnak súgárában, melly a’ sűrű levelekenn keresztűl ágyamhoz osontott, mind csak a’ te képedet láttam. Én semmit sem aludtam.

A’ Gróf felkelvén megölelte, és kezét megcsókolta. Nahidának szemei könybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a’ Gróf.

Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e’ sírásrúl? Könyeim nem fájdalmasak. A’ mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájollya. Laczim! édes jó Laczim! mondá azutánn, mellyéhez szorítván a’ Grófot.

Azon szempillantásban belépett hozzájok az öreg Pária. Te már itt vagy? Nahida!

Már hajnaltúl fogva, felelé a’ leány. Csak imént ébredett fel. Virágokkal hintettem meg, mikor még aludt.

Engemet pedig ma elfelejtettél, úgy-e?

Nem felejtettelek. A’ te ágyadot is meg akartam hinteni; de mivel Laczi olly édesen aludt, elkéstem. Még édes attyával így beszéllett, a’ Grófnak kezét szüntelen’ mellyéhez szorítgatta, és szemeit rólla el nem fordította.

Kimentek azutánn mindnyájan a’ kertbe, hol eggy asztalt az asszony gyümölccsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a’ Grófnak; de ő abbúl evett, mellyet neki Nahida adott. Nahida örömében ugrált és tapsolt, szüntelen’ azt hajtván: Anyám! az enyímbűl eszik. Nézdsze! az enyímbűl eszik.

’S hát talán megharagudnál, kérdezé az annya, ha az enyímbűl enne?

Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem – – Emlékezel-e még rólla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam; szedtél neki te is; ő pedig a’ tiédbűl evett, mert tégedet jobban szeretett. Laczi tehát az enyímbűl eszik.

A’ Grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a’ természetes szívnek ezen eggyügyű nyelvét hallotta.

A’ reggeli étel utánn elment a’ Gróf a’ kertbűl, hogy a’ gunnyó előtt fekvő szép völgyet megtekíntse. Nahidát arra kérte, hogy a’ kertben maradgyon. Elkísértette még is egész’ a’ gunnyónak ajtajáig, ’s komor szemmel nézett utánna, mikor a’ fák közé eltünt.

A’ Gróf eggy fának árnyékában leült, és Nahidárúl gondolkodott. A’ gallyak köztt még innen is látta fejér köntössét átragyogni; a’ mi őtet bizonyossá tette a’ felűl, hogy még most is ott áll, a’ hol hagyta, és hogy visszaérkezésére várakozik. A’ Gróf felette nagy szívességet érzett magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz órárúl, mellyben őköt elhagyni kénytelen lészen. Nahida’ sorsánn kiváltkép sajnálkodott. Óh melly iszonyú dolog, mondá magában, a’ szerencsétlen szerelemnek kesergései között a’ magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e’ leányhoz: de egyszersmind azt is érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével. Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, azt kívánta, hogy bár csak vele hamarább megösmerkedett volna, mint Manczival. Azutánn nyughatatlanító^* álmodozásokba merűlt. Már el akarta hagyni Nahidát, a’ nélkűl hogy tőlle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen ártatlan szépségnél maradgyon. Végtére maga sem tudta, mit akar?

A’ völgyet akarta volt megnézni; de mostmár elfelejtkezett rólla, ’s eggy órányi elmefuttatás utánn a’^* gunnyóba visszatért. Ammint a’ fák közűl kiérkezett, Nahida el nem tűrhette tovább, hanem elejébe szaladt, megölelte, és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással feddette. Leült azutánn vele a’ gunnyó előtt a’ gyöpre, rá függesztette tekíntetét, a’ nélkűl hogy csak eggy szót is ejtett volna, ’s már kezét nyomta meg, már szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét, és dobogásában gyönyörködött. A’ Gróf megcsókolván végtére kezét, belső nyughatatlansággal visgálta e’ kellemetes leánykát, kinek szemeibűl mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni. Elmenetelérűl ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a’ gyöprűl, Nahida! úgymond szelíd komorsággal, mennyünk az atyádhoz!

Nahida felkelvén, és magát körűltekíntvén, melly kellemetes itt, úgymond, a’ környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, mellyek szívét e’ helyenn elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta volna háborgatni. A’ Gróffal azutánn a’ kertbe ment.

Nahida! a’ palántákot kellene megöntöznöd, mondá neki az attya. Nahida szomorúan a’ Grófra tekíntett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a’ Gróf. Nahida minden egyéb felelet helyett a’ nyakába borúlt és könyezett. Elmentek eggyütt a’ palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a’ Grófnak, ide ülly, úgymond, drága Laczim! Most már a’ palántákot örömest öntözöm. Oda vezetvén azutánn a’ Grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak látlak is, már is könnyebb a’ szívem. A’ Gróf segíteni akart neki. Azt nem engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A’ Gróf ellenben ajánlásátúl el nem állott. Eggyütt hordottak tehát vizet a’ forrásbúl, melly a’ kertnek végénn eggy kősziklábúl csurgott. Nahida neki a’ kisebb edényt adta, és nagyon örűlt, hogy ezt a’ Gróf eszre nem vette. Úttyokban kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a’ földre, ’s a’ Gróf’ mellyére homorítván fejét, oh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes Laczim!

A’ nap ismét elrepűlt. Mosolyogva nézte Nahida a’ napot, mikor a’ narancsfák megé elalkonyodott. Melly gyorsan fut ma a’ nap, atyám! úgymond. Nézdsze! már amott van.

Nekem is olly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első esztendőkben e’ völgynek kellemetességei között.

A’ Gróf leütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, melly alól Nahidára lopva tekíntgetett, ki a’ napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka! mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép szívébűl a’ nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá estve az öregnek, merre kell nekem innen menni, hogy a’ víz partyához jussak?

Nahida e’ szóra sebesen hozzájok fordúlt. Hát csak el akarsz már bennünköt hagyni? jó Ifiú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a’ Grófnak karjai közé omlott. Kérlek, Laczi! az Istenre kérlek, ne menny még el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradgy nállunk! Én neked szövök, palántákot ültetek, mindent a’ világonn örömest megteszek, csak maradgy nállunk!

A’ Gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökéllye el magát? Nahidának kezét nem merte megszorítani.

Az öreg erre a’ Grófnak eggyik karját megfogván, mellyéhez szorította, a’ másikot az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig olly tekíntettel állott előtte, mellybűl a’ legérzékenyebb keserűség és kérlelés szóllott. Maradgy nállunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá házamot, melly tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is örömünköt, mellynek virágzása olly annyira tőlled függ.

Nahidának arczainn sűrűen folytak le a’ könyek. Zokogva közelítvén a’ Grófhoz, ’s mellyére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá keseregve, ne haggy el bennünköt! Ha te elmégy, én minden bizonnyal meghalok.

Itt maradok még egynehány napig, mondá a’ Gróf mély illetődéssel. Nahida e’ szóra megölelte, mellyéhez szorította, ’s az örömtűl magánn kivűl elragadtatván, a’ Grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá csendes szózattal, maradgy nállunk! Életemet adom éretted, csak maradgy nállunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek, ’s még ott nyugszol, hüs levegőt legyezek reád. Saját munkámonn kivűl még a’ tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradgy nállunk.

A’ Gróf megigérte, hogy még eggy üdeig nállok marad; mire mind a’ hárman versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságokot, és szívragadó örömököt. Semmi azonban a’ Grófot úgy meg nem illette, mint ama’ mód, mellyel örömét Nahida mutatta. Felugorván ülésérűl, elment a’ nyíltt helyre, melly a’ kert’ közepénn volt, ’s a’ porba borúlt. A’ Gróf őtet beszélleni és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a’ Gróf az öregtűl. Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az égre. Nahida visszatérvén, a’ Grófnak kezét megcsókolta. Nahida imádkozott? kérdezé tőlle az annya. Megköszöntem a’ jó Istennek, felelé Nahida síránkozván, hogy Laczi nállunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg kell halnom.

És te jó szívű Ifiú! mondá a’ Grófnak az asszony, képes volnál-e arra, hogy e’ szegény leányt megöllyed?

A’ Gróf megölelte Nahidát, és szívéhez szorította. Erre én képes nem vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, Öregek! a’ ti fiatok vagyok.

Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt, és sírva szökdösvén eggyiktűl a’ másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!

Ösmeretlen indúlatok lobbantak fel a’ Grófnak mellyében, a’ legderűlttebb öröm, és a’ kéjjel tellyes megelégedés öszve olvadván a’ fájdalmas nyughatatlansággal. Nagyot sohajtván, mi lessz ebbűl? úgymond magában, ’s minekutánna még egyszer sohajtott volna, Nahidának szökdöséseire elmosolyodott.

Korábban akarván a’ Gróf lefeküdni, panaszolkodott, hogy nagyon elfáradt. Nahida bevezette a’ gunnyóba, ’s megvetvén az ágyát, De csak nem vagy, úgymond, még is mindennap illy fáradt? Nézz csak engemet, melly friss vagyok! Mintha most keltem volna fel az ágybúl. Egész éjszaka melletted ülhetnék, és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet láthassanak. Majd ha másszor olly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor az öregek mennyenek bár feküdni, ha tetszik; mink a’ gallyasban eggyütt maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem olly könnyű a’ szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellyem ugyan ollyankor nagyon szoros, úgy hogy sohajtoznom kell, és még is vídám vagyok mellette. Sírnom kell, mintha valamim fájna, és még is azt érzem magamban, hogy illy boldog még soha sem voltam. De te elfáradtál, édes Laczim! Alugy édesen! Jó éjszakát!

A’ Gróf még karjánál fogva tartván, Érzékeny lélek! úgymond. Maradgy még, ha kedved tartya.

Nállad maradgyak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok. Karomonn aludgy el, még másik kezemmel reád hüs levegőt legyezek. Óh Laczi! ha te engemet elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz nállunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.

És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a’ Gróf.

Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha tégedet valahol az útonn a’ tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, ’s a’ Grófot magához szorította, mintha ölébe akarta volna a’ tigris elől rejteni. Akkor azutánn a’ tigris a’ szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradgy te inkább nálunk, édes Laczim! A’ mi gunnyónkhoz és a’ mi kertünkbe a’ tigrisek nem hathatnak.

A’ Gróf nagyot sohajtván, megigérte, hogy el nem haggya; azutánn pedig megölelvén, Most már, úgymond, édes Nahidám! eredgy feküdni. Én álmos vagyok. Holnap korán felkellyünk, és e’ dologrúl bővebben szóllyunk.

Óh! ne űzz el magadtúl, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadot. De Nahidát el nem hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkellyünk. Nemde? Felköltselek-e? Jó éjszakát!

Az ajtóban még egyszer megállott, és a’ Grófnak erőszakot kellett magánn tenni, hogy vissza ne híjja. Végre eltünt ’s a’ kertbe ment, hol még eggy darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a’ Grófnak ajtajánn hallgatódzott, és sohajtozni hallván, vele eggyütt sohajtozott, de háborgatni még is nem merészlette.

Más nap reggel, a’ napnak első súgárával a’ Grófnál termett Nahida. Fel akarta költeni, ammint megigérte; de a’ Gróf szinte olly keveset aludt, mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép eggyesíthetné öszve boldogságát Nahidáéval, a’ nélkűl hogy ennek szülőit, vagy az öreg Grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik, és hozzá való szeretetébűl meg is keresztelkedik, arrúl legkisebbet sem kételkedett. Az öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai törvényeket és szokásokot a’ keresztény relígyiónak szelíd rendtartásival eggyütt lerajzolta, de kiváltkép mikor a’ felűl bizonyossá tette, hogy Európában Páriák nincsenek. Az asszony a’ nélkűl is állhatatos veszedelemben volt a’ Bramínusoknak üldözései miatt. A’ Grófnak tehát könnyű volt még az öregektűl is azt reménleni, hogy Nahida’ kedvéért Indiát elhaggyák.

Azonban, ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által édes attyának hírt adat, kitűl még azt is merte reménleni, hogy Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.

Képzelése e’ plánumokot nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre, ha a’ Pária gyönyörű völgyébűl ki nem akarna mozdúlni, megvárhattya legalább ennek elaluvását, azutánn pedig Nahidával és ennek annyával eggyütt haza költözködhet.

Illy gondolatokkal mulatta ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyábúl vídám orczával felugrott. Elmentek eggyütt a’ kertbe, hol a’ Gróf azon szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásánn munkálkodni, a’ nélkűl hogy azt Nahidával nyilván közlötte volna. Nahida a’ Grófnak oldalátúl el nem válhatott. Eggyütt dolgoztak a’ kertben, eggyütt ettek, eggy pohárbúl ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és mélyebben beférkezett a’ Grófnak szívébe, kinek világja ez által naponkint szűkebb lett. Nahida volt az eggyetlen eggy tárgy, melly őtet illette, ’s melly szívét megelégítette.

Nem szóllott már ő az elmenetelrűl, hanem valahányszor Nahidával az öregeknek társaságában lehetett, mind annyiszor a’ beszédet Európára fordította. Nahida volt az első, a’ ki Európának relígyióját és szokásait megtanúlta, megszerette, és dücsőítette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer víg orczával szülői előtt, messze van-e ide Európa?^*

Nagyon messze, felelé a’ Gróf, az öregre tekíntvén.

De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.

Minden bizonnyal, mondá a’ Gróf.

Nahida édes attyára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és Laczival Európába költözzön; de komorságát látván, elhallgatott, és szemeit lesütötte.

Nahida! mondá erre édes attya, a’ szülők sokkal többet képesek tenni gyermekeiknek kedvéért, mint a’ gyermekek az övékért. Ha itt egészen boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak eggyik részét a’ tiédnek könnyen feláldozom.

Nahida édes attyát megölelte, ’s orczáját könyeivel megáztatván, kezét mély érzékenységgel megcsókolta.

A’ Gróf a’ beszédet más tárgyakra fordította, ne hogy a’ dolgot megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújjította, mellyeknek foganattya az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés végrehajtása iránt naponkint nevekedtek.

Így múlt el egynehány hét, mellyeknek végével eggy reggel felébredvén, saját ruhái helyett eggy indiai köntöst talált ágya mellett fejét patyolatbúl, eggy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtűl fogva látta ő Nahidát e’ köntösönn titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá magában, tehát csak egészen a’ tiéd legyek én? ’s körűl^* tekíntvén magát, maga magának megtetszett.

Elment a’ kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elejébe Nahida. Laczim! óh gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vídámabb mindeddig Nahida nem volt; érzékenyebb és csendesebb mindeddig a’ Gróf sem volt. Most már egészen a’ tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedgyétek meg, hogy én is kérjek viszontag valamit titőlletek. Én az első lépést megtettem. E’ ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedgyétek meg, hogy Nahida is hozzám eggy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a’ szomszéd faluba, hol az ánglusoknak eggy lelki pásztora lakik, és megkereszteltetem.

Óh engedgyétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is énbennem ollyan öröme, mint nekem ma ő benne van.

Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt eggyetlen eggy gondgyok, hogy, mivel magok a’ Bramínusoknak és a’ Náiroknak incselkedései miatt gyermekeiket a’ faluba el nem késérhetik, ezeket az útonn valami szerencsétlenség ne érje.

Még ezen ellenvetésre a’ Gróf azt felelte, hogy ő az ánglusoktúl Nahidát, Nahida pedig őtet az indiánusoknak bosszúságaitúl megójja, Nahida addig rajta a’ hosszú köntöst ránczba szedte, és az övet szebben megkötötte. A’ Grófot Nahida e’ köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai öltözetében.

Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida’ keresztelkedésérűl tudakozódtak; a’ Gróf pedig kérdéseikre megfelelvén, Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a’ miket annak, a’ ki keresztény akar lenni, tudnia kell. Az estve már az eget elhomályosította, a’ csillagok ragyogtak, az öregek a’ hüsbűl bevonódtak a’ gunnyóba, a’ Gróf pedig és Nahida a’ gallyasban maradtak, ’s egymásra eggy darabig némán néztek. Mennyünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; mennyünk! mondá a’ Gróf is; ’s a’ gallyasbúl még sem indúltak ki. Jőjjsze már egyszer Laczi! jőjjsze Nahida! mondák egymásnak ismét, és útnak eredtek, de a’ szomszéd gallyak alatt ismét megállottak. Végtére csak elértek még is a’ gunnyóhoz.

Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a’ Grófé pedig erre. Nahida már megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida! Nahida! mond meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint önnön magamot, mondá Nahida.

Óh lyánka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!

Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtónn, mikor a’ Gróf ezen ígéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő olly különös szózattal ejtette,^* mintha sírt volna. E’ gondolatokba merűlvén, az övet magárúl leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az elmélkedést, melly kimondhatatlanúl szeretlek én tégedet! Istenem! te tudod, melly igaz e’ mondásom! Ő pedig sohajtva, sőt még sírva is, éppen mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy az én szerelmemrűl kételkedik?

Illy gondolatok köztt elejtvén kezébűl az övet, a’ gunnyóbúl kiment, ’s a’ Grófnak ajtajához lappangott. Óh Nahida! mondá ez éppen akkor fenn szóval, melly kimondhatatlanúl szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél, melly véghetetlenűl boldogok lehetnénk!

Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót,^* ’s bement a’ Grófhoz. Laczi! úgymond, a’ mindenható Isten láttya lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint önnön magamot. Rajtad áll, hogy véghetetlenűl boldogok legyünk. A’ Gróf felkelvén, ’s érzékenyen megölelvén, azok leszünk, édes Nahidám! Itt a’ kezem! azok leszünk. Most menny, aludgy békével. Holnap boldogok leszünk.

Más nap elvezette őköt az öreg Pária feleségestűl a’ víz’ partyáig. A’ folyó mellet mennyetek felfelé, úgymond; a’ falu a’ víz’ partyánn fekszik. Estve felé itt várlak meg benneteket.

A’ Gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A’ lelki pásztor őköt kimondhatatlan örömmel fogadta, a’ mi Nahidába új életet öntött. A’ keresztség utánn azt kívánta a’ Gróf, hogy adgya őtet öszve Nahidával, kit hitvessének választott. Megcselekedte a’ Prédikátor ezt is, és az új párt megvendéglette.

Az útonn, ammint az öregekhez visszasiettek, megfogván Nahidának kezét a’ Gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép Nahidám!

Óh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én tehát a’ te hitvesed vagyok? Óh! nevezz engemet még egyszer annak! Én a’ te hitvesed? Az vagyok-e igazán?

A’ Gróf eggy forró csókkal tette őtet errűl bizonyossá.

És te már mindég az én férjem leszel?

Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!

Soha sem hagysz el többé?

Csak a’ halál választhat el bennünköt.

Illy beszéllgetések között elértek szerencsésen ama’ bokroshoz, mellyben reájok az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak. Megölelvén egymást, besiettek a’ völgybe, és innen a’ kertbe, mintha nem akarták volna, hogy örömököt ama’ tárgyak lássák, mellyek boldog gunnyójokhoz nem tartoztak. A’ kertbe érkezvén, Nahida olly felséges tekíntettel, mint egy királyné, ’s örömkönyekbe borúltt szemmel, mint eggy földi Istenség, megnyomta édes attyának kezét, és ajakira eggy tüzes csókot tűzött, azutánn pedig édes annyának nyakába borúlt. Nahidának öröme olly nagy volt, hogy allig szóllhatott. Az öregeknek kérdéseire, mellyek csak a’ keresztelkedést illették, mivel az öszveadásrúl semmit sem tudtak, csak röviden tudott felelni, a’ bővebb magyarázásokot Laczijára bízván.

Ammint a’ nap lealkonyodott, hozzá osontván a’ Gróf, Nahida! úgymond neki súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadot az enyim mellé. Nahida elpirúlt, és szemeit szemérmesen leütvén, megnyomta a’ Grófnak kezét.

Édes atyám! mondá azutánn a’ Gróf az öreg Páriának, én szívemnek indúlattyát követvén, Nahidát feleségemnek választottam.

Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E’ nemes szívűségedért áldgyon meg tégedet vele eggyütt az Isten! Ezt mondván, a’ Grófnak homlokát kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek olly boldogok, mint feleségemmel én vagyok!

Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a’ Gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre, ’s az öröm közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldgyon meg Nahida! Laczinak hitvesse! férjeddel eggyütt! mondá az annya.

Erre mindnyájan öszvesegítvén, Nahida’ ágyát átvitték a’ Gróféhoz nagy örömmel; és ebbűl állott egyedűl az egész nászpompa.

Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e’ két pár embernek boldogságát? kicsoda ama’ gyorsaságot, mellyel egész holnapok elfolytak? Nahida kedves férjének lábaihoz ülvén a’ gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, visgálni orczavonásait. Azt^* gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé nem nevekedhet, és a’ bizodalmas társalkodásban még is naponkint új okokot talált a’ forróbb szerelemre. A’ Gróf elfelejtette Manczit férjével eggyütt, elfelejtette Veronkát, és csak édes attya jutott ollyankor eszébe, mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekíntettel érzékenyen mosolyogni látta. Óh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, melly boldog a’ te fiad, a’ te örömed is illy érzékeny volna.

Így múlt el egynehány holnap. Eggy reggel Nahida az annyával sokáig beszéllgetett. A’ Gróf azonban az öreggel eggy gallyasban ült. Egyszerte meglátván Nahidát örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott, és elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida, óh édes Laczim! úgymond, melly boldogok vagyunk! Kevés üdő múlva anya leszek. A’ Gróf érzékenyebben és erősebben szorította magához, mint egyébkor.

Az örömek és az édes reménységek naponkint nevekedvén, felderítették jelenvaló boldogságaikot, megújjították múltt szerencséjeket, ’s új kéjeket készítettek számokra a’ jövendőségben. A’ képzelés előre megkóstoltatván velek az atyai és anyai örömeket, napjaik még egyszer olly édesek voltak, még egyszer olly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a’ Gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida, és szemeik örömkönyekbe borúltak. A’ Gróf, mikor magát Nahidátúl súgó szózattal atyának nevezni hallotta, majdnem megőrűlt örömében. Nahidának lábaihoz borúlván, átfogta térgyeit, és csüggedő tekíntettel nézett szeme közé, allig várván a’ napot, melly atyának tegye.

E’ nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellyén eggy gyönyörű fiú függött. A’ Gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd elfelejtette Nahidát, Nahida pedig őtet, azalatt hogy e’ gyermek erősebb és kellemetesebb kötelekkel kapcsolta öszve szíveiket. A’ Gróf elment a’ szomszéd faluba, és a’ lelki pásztort, ki szíves baráttya lett, a’ völgybe vezette. Nahida azt kívánta, hogy a’ gyermek a’ keresztségben Laczinak neveztessen.

Óh édes atyám! óh Manczi! mondá már most többször magában a’ Gróf, ha tik tudnátok, melly boldog vagyok!

Eggy reggel Nahida és a’ Gróf eggy gallyasban mulattak. A’ gyermek előttök ült, és virágokkal játszott. A’ szülők, kik egymást kezeknél fogva tartották, szinte előre hajlottak volt a’ gyermekhez, hogy a’ virágot, mellyet elejtett, kezébe visszaadgyák; ammint az öreg Páriát felkiáltani hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, réműlést^* hirdetett. Nahida felugorván, ölébe vette a’ gyermeket; a’ Gróf pedig kirohant a’ kertbűl a’ gunnyóba.

Itt ő az öreg Páriát egynehány ánglus katona között találta, kik épen azonn voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a’ földönn ájúlásban feküdt. Ammint a’ Gróf a’ gunnyóba belépett, két katonátúl azonnal megragadtatott. Valld meg, mondá neki az eggyik, egyébkép a’ halált el nem kerűlöd, valld meg, hol vannak a’ Marátok, a’ kik tőllünk ide szöktek?

Két más ánglus katona elsietett a’ Gróf mellett a’ kertbe, mellybűl az elréműltt Nahidát gyermekével eggyütt a’ gunnyóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a’ Gróf ánglus nyelvenn. És tik kik vagytok?

Beszédgyének hangjábúl európai embernek ösmervén a’ Grófot, az öreg Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a’ Grófnak karjai közé omlott gyermekével eggyütt.

Az ánglusok azutánn a’ Gróffal beszédbe eredtek. Eggy esztendeje már elmúlt volt, hogy Indiában a’ hadakozás dühösködött. Illy sokáig oltalmazta meg szent hajlékát az ártatlanság és a’ szerelem a’ hadakozásnak még csak hírétűl is. Az ánglusok Hider Allival harczoltak. Eggy osztály ánglus katonaság a’ völgy mellé telepedett, és azonn éjszaka az elfogott Marátok a’ táborbúl elszöktek. Az ánglusok ezeket keresvén, a’ völgyhöz jutottak, és ebbe egész’ a’ gunnyóig behatottak.

A’ Gróf bizonyosakká tette őköt a’ felűl, hogy ő e’ völgyben, legalább a’ gunnyónak és a’ kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette őköt a’ völgynek minden szugaiba, hol még csak embernyomdokot sem leltek. Visszatérvén a’ gunnyóba, rakva találták abban az asztalt külömbféle gyümölccsel, mellyekkel őköt az asszonyok és az öreg Pária megkínálták. Még a’ katonák szomjúságokot enyhítették, a’ hadi Tiszt a’ Gróftúl tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őtet ide e’ völgybe? A’ Gróf megnevezvén magát, elbeszéllette neki röviden ama’ rettenetes szélvészt, melly őtet e’ völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is következéseivel eggyütt.

A’ Tiszt rá akarta beszélleni a’ Grófot, hogy e’ völgyet haggya el. Mikép élhet itt Gróf Uram, úgymond, jövedelem nélkűl, böcsűlet nélkűl, ’s az életnek örömei nélkűl?

A’ Gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét éppen szoptatta, nézze meg Hadnagy Uram, úgymond, e’ kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom, böcsűletem, dücsősségem, örömem és mindenem!

A’ Tiszt legalább arra akarta birni a’ Grófot, hogy Indiában valamellyik ánglus várasba költözzön; de ügyekezete mind haszontalan volt. Elvezette a’ Gróf a’ Tisztet a’ kertbe, ’s azt mondotta neki: Tud-e az Úr széles e’ világonn ennél a’ völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hüsebbet? Itt nekem mindenem van, a’ mi az embernek szükséges arra, hogy boldog lehessen. A’ Király haszontalanúl kínálna meg engemet e’ völgyért trónussával!

A’ Tiszt megölelvén a’ Grófot, tellyes boldogságot kívánt neki, és katonáival eggyütt elhagyta a’ völgyet, mellyben a’ kevéssel megelégedő ártatlanságot olly boldognak lelte.

Helyre állott volt már a’ völgynek lakosinál a’ nyugodalom, élledezett az öröm, ’s éppen eggy pagódafa alatt ebédeltek, ammint a’ kertben ismét ánglusokat láttak. A’ Gróf felugorván, elejekbe ment. Laczi! kiáltá messzérűl az eggyik; Russel! mondá viszontag örvendetes szózattal a’ Gróf, ’s egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a’ vezére a’ fellyebb említett hadi osztálynak, melly ide a’ végbűl küldetett, hogy az ánglus seregnek a’ visszavonódást megkönnyebbítse, melly az előre nyomúló indiai seregnek ellent nem állhatott. Sírtak örömökben mind a’ ketten.

Az ánglus Tiszt hírt adván az Óbesternek ama’ haszontalan nyomozásrúl, mellyel a’ Marátokot keresték, elbeszéllette neki a’ völgyben történtt kis esetet is.

Mi a’ neve ennek a’ különös ifiú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi Grófnak nevezte magát, felelé a’ Hadnagy.

Russel azonnal lóra ült, és a’ Grófhoz sietett.

Russel’ elejébe vezette azutánn a’ Gróf Nahidát fiával eggyütt. Az Óbester Laczi’ hitvessét megölelvén, örömkönyekre fakadt. Óh édes Laczim! mondá azutánn, melly buzgón köszöni szívem a’ felséges Istennek, hogy megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjjsze velem! Hadd lássa meg Manczink az ő kedves báttyát, kit holttnak sirat! Hadd lássa Nahidát, és gyönyörű fiadot!

Ezen ajánlás a’ Grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt felelte Russelnek még is, hogy ő e’ völgyet még most el nem haggya.

Erre őtet Russel félre vonván, hallod-e, drága Laczim! Hider a’ győzedelmeskedő indiai seregekkel előre nyomúl. Valahová lép, mindenütt vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg nyomait. Seregei szintollyanok, mint maga. Egyenesen e’ völgynek jön. A’ hegyek, és a’ folyóvíz, melly innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt megállapodgyon. Az ánglusoknak Gyenerálissa e’ környékben akarja megvárni, hogy vele megütközzön. Az indiai vad katonák kikutattyák majd e’ gyönyörű völgyet, hitvesedet megmocskollyák, fiadot megölik, és tégedet az európai népekhez való gyűlölségbűl agyon kínoznak. A’ mindenható Isten a’ bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha még eggy óráig mulatsz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt mondván, zsebórájára tekíntett.

A’ Gróf szinte megmeredt, a’ nélkűl hogy képes volt volna magát eltökélleni.

Russel a’ Gróf előtt térgyre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd szavamot. Tedd meg, a’ mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi’ kedvéért, hanem ezen ártatlanoknak kedvéért, kik rokonyid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek eggy Tiszt, hogy Hider’ seregei érkeznek. A’ porát már, úgymond, e’ dühös hadnak láttyuk.

A’ Gróf ezekrűl az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a’ völgyet elhaggya.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a’ Gróf már indúlván, megintette, hogy siessen. Az asszony elréműltt férjének agg nyakánn csüggvén, rezketett, nem annyira az ellenségtűl írtózván, mint a’ Bramínusoktúl. Nahida a’ Grófnak kezét megfogván, veled megyek, úgymond, a’ hová neked tetszik. A’ Gróf a’ gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a’ Grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánnok az öreg asszony ment. Hátúl pedig Russel Nahidát vezette. Így hagyták el ama’ völgyet, hol a’ boldogságnak, a’ szerelemnek, és az ártatlanságnak ölében olly gyönyörű napokot töltöttek.

A’ Gróf egynehányszor visszatekíntett kies paradicsomára. Az öreg Páriának szemeinn nagy könyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a’ völgy felé karjait, megölelte utánna ballagó feleségét. Légy nyugodtt elmével, úgymond a’ sírdogáló asszonynak. A’ nagy Bráma mindenütt van, és minket, akárhová mennyünk, boldogoknak tehet. Hisz ártatlanságunkot nem haggyuk ott a’ völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár boldogság nélkűl.

Allig menekedtek fel a’ hegyre, azonnal meglátták a’ túlsó hegyekenn kutatni Hider’ katonáit, kik a’ fő seregnek úttyát, és ennek mellékeit előre kivisgálták. Térgyre esvén a’ völgynek lakosi, hálát adtak röviden az Istennek, hogy őköt a’ haláltúl megmentette. Az ánglus táborba érkezvén, parancsolatot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát visszavonnya.

Nahida nem győzte visgálni az ezernyi ezer új tárgyakot, mellyek körűlötte voltak. Eggyik kérdése a’ másikot érte, mellyekre a’ Gróf mosolygva megfelelt. A’ hadi tisztek egymás utánn siettek a’ Grófnak tiszteletére, nem annyira hogy e’ különös ifiú embert, mintsem hogy szép feleségét lássák. Nahida megnézte őköt rendre, és nyájasan beszéllgetett velek. Kiki irígylette a’ Grófnak e’ gyönyörű menyecskét, kinek némellyek még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és bizodalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a’ Grófot kereste fel közöttök.

A’ hadi sereg a’ folyóviznek partya felé vonódott. Az első szekerekkel tehát, mellyek ezen osztálytúl a’ fő várasba küldettek, a’ Gróf és a’ szerencsés völgynek többi lakossai Madrászba költöztek, hol reájok új örömek várakoztak. Manczi meghallván a’ Grófnak ajakibúl saját nevét, karjai közé omlott. A’ Gróf utánn Nahida belépvén a’ szobába, és gyermekét ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai között és ajakinn csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kerdezé a’ Gróftúl.

Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a’ Gróf, szép ölében pedig a’ fiam.

Manczi eggy szempillantásig Nahidát áttekíntvén, nyughatatlan szívvel oda közelített hozzá, ’s kezet nyújtván neki, megcsókolta. Azutánn pedig a’ Grófnak fiát karjai közé vévén, könyhullajtásival és tüzes csókjaival elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna adni mind amaz érzékeny apolásokot, mellyekkel az ő fiát a’ Gróf fogadta volt, mikor Európábúl érkezett.

Kicsoda e’ leányzó, kérdezé már most Nahida a’ Gróftúl, a’ ki az én fiamot olly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a’ Gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szózattal Nahida. Ezzel Manczihoz sietett, átölelte, és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá azutánn, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Óh az én egész szívem, az én egész lelkem a’ tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, mellyek könyekkel azonnal megteltek. Nahidának vállára bocsátván azutánn fejét, óh te szerencsés asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E’ nélkűl is olly boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De még is, légy öcsém, jó Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A’ könyek és apolások megkönnyebbítették végtére e’ három szerencsés személynek szívét.

A’ Gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida’ fiával eggyüdős volt. Leülvén ezen anyák, ’s egymással beszéllgetvén, Manczi a’ kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi’ leánykáját. A’ Gróf szinte sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az eggyik anya a’ másiknak gyermekét szoptattya. Megölelte mind a’ kettőt. Sokszor még azt sem tudta, kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi’ leánykáját-e, vagy saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynehányszor az öreg Páriának, hogy boldogságom meggyarapodgyon? és még is, íme! melly kimondhatatlanúl megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel’ kertyében választott ő magának feleségeével lakást eggy pagódafa alatt. Itt ő úgy élt, mint valaha völgyében. De homlokárúl a’ derűltt vídámság elenyészett. Feleségét tudni illik büszke nemének üldözésétűl féltette, és nem ok nélkűl; mert Manczinak egész tekíntete megkívántatott arra, hogy e’ szegény Páriát, és kivált feleségét a’ Bramínusoknak bosszúkereső incselkedéseitűl, és erőszakos fortélykodásaitúl megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őköt vissza egyedűl, hogy magoknak az emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E’ kedves leánnyok és onokájok volt csak képes, a’ kedvetlenségnek fellegeit homlokaikrúl ollykor eloszlatni, és mellyeikben a’ búbánatot elfojtani.

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, mellyet az ütközetben kapott, alkalmatlanná tette őtet a’ további szolgálatra. Vele új örömek érkeztek a’ házhoz. A’ Gróf el nem nézhetvén többé Nahida’ szülőinek rettegését, eltökéllette magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig megemlékezvén amaz igéretrűl, mellyet Manczinak még házassága előtt tett, hogy mihelyt a’ hadi szolgálatot elhaggya, Manczi’ jószágában letelepedik, és az kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a’ Grófnak, és megfogadta neki, hogy vele Magyar Országba Kaczajfalva mellékére költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta, részént kedves felesége miatt, részént mivel a’ Grófnak rajzolásábúl a’ Kaczajfalvi völgyet már régen ösmerte és szerette. Az első hajóra felültek, és Angliában szerencsésen elérkeztek.

Minekutánna Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra ült úti társaival eggyütt, és franczia országba átszállott. Itt két kocsit szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postánn szerencsésen elérkeztek. Az öreg Gróf Kaczajfalvit a’ faluban nem találták. Hitvessének halála utánn az öreg Istókkal ismét a’ völgybe költözött, hol kedves fiának, kit holttnak gondolt, korán történtt halálát siratta.

A’ kocsikot a’ Kaczajfalvi jobbágyok körűlvették, és hangos örömkiáltások között az öreg Grófhoz a’ völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott örömében, mikor a’ jobbágyoknak vídámságát látta. Öreg szülői örömkönyekben úsztak. Már messzérűl meghallotta az öreg Gróf a’ sokféle szózatoknak vegyűltt zúgását, mellyek neki a’ völgyhöz közelíteni látszottak. Eredgy Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?

Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg Gróf e’ nevet hallván, és a’ jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a’ székrűl, de szívét elfogván hirtelen’ az öröm, a’ székre ismét visszadőlt. Rezketett még, a’ nélkűl hogy tudta volna, mi történik körűlötte? mikor már lábainál feküdt kedves fia, és zokogva kiáltott fel hozzá: Atyám! édes atyám!

Az öreg Gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borúlt. Nem szóllhatott. Csak forró könyek görgöttek le tiszteletre méltó arczainn, mellyekrűl amazokot érzékeny szívű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt körűlöttök. A’ jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttök oltár volt volna. Russel Manczi’ vállára tette kezét. Nahida zokogott, és ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének kezét, nagy illetődéssel az égre tekíntett.

Végtére az öreg Grófnak ama’ győzedelmeskedő szava: az én fiam! az én Laczim! a’ csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik körűlötte állottak.

Csak akkor vévén eszre Russeléket az öreg Gróf, az én Manczim! úgymond, és Russel Úr! Óh Istenem! melly boldog leszek én még halálom előtt!

És az én hitvesem fiammal eggyütt, mondá az ifiú Gróf hangos szózattal.

A’ te hitvesed? a’ te fiad? Az öreg Gróf Nahidára függesztette szemeit, ki előtte térgyre esvén allig hallható szózattal mondá: Laczinak hitvesse. Az öreg Gróf megölelvén, fiamnak drága hitvesse! úgymond. Azutánn szeme közé nézvén, és orczáját gyorsan átvisgálván, homlokára tűzött eggy csókot, a’ nélkűl hogy valamit szóllott volna. E’ helyett szemeit az égre emelte.

Nahida a’ neve! mondá az ifiú Gróf.

Nahida? kérdezé az attya, nagyot sohajtván. Óh! engedgyétek meg, hogy eggy keveset magamhoz jöhessek. Örömem olly nagy, olly sokféle, hogy megölhetne. Csak eggy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám! úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borúlván, óh! édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van, mondád?

Az ifiú Gróf elvette a’ kis Laczit Nahida’ ölébűl, ’s attyának adta. Az öreg Gróf felemelvén, Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre. Visszaadta azutánn a’ gyermeket, ’s megsejtvén az öreg Páriát feleségestűl, hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.

Nahidámnak szülői, felelé a’ fia.

Menyemnek szülői! Isten hozott benneteket,^* úgymond az öreg Gróf, kezet nyújtván nekik. Lebocsátotta azutánn bádgyadtt tagjait eggy karszékbe, ’s a’ jelenvalókot egymás utánn mind átvisgálta.

Lassanlassan megtérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére szabad szárnyára eresztette. Nahidát mellyéhez szorítván, a’ gyermekkel, kit amattúl elvett, tánczolni kezdett. Azutánn ennek orczáját megnézvén, már Nahidának, már Laczinak orczájával vonásonkint öszvehasonlította. Egészen elfelejtette ő e’ foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczinn, és onokájánn kivűl még más emberek is jelen vannak.

De Laczira még eggy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a’ völgyönn keresztűl Veronka. Hol van? úgymond rezketve, mondgyátok meg, kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Szinte öltözködött, mikor meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt egyedűl, a’ ki az öreg Grófnál a’ völgyben egész napokot töltött, ő egyedűl, a’ ki szomorú szívét vígasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi megjött, félbe szakasztotta öltözködését, ’s a’ nélkűl hogy otthon valamit szóllott volna, elrepűlt Kaczajfalvára, és innen a’ völgybe. Lélekszakadva, repűlő hajjal és rezketve rohanván be, csak azt mondhatta még, Laczi! ’s az ifiú Grófnak karjai között elájúlt.

Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a’ szomszéd helységbűl Potrohosi is, és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte azutánn Russelt és az ifiú Grófot is. Nahidát látván, neki esett és megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem haragszik, ha az övébűl eggy részecskét neked adok. Osztályos testvér légy Manczival. Meg nem halhatnék jó ízűen, ha az én édes Laczimnak boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.

Az estve elérkezett, és senki sem tudta, hová enyészett légyen a’ nap? Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg Gróf Nahida és Laczi közé ült, ölébe pedig onokáját vette. Örömében allig evett valamit.

Egynehány nap múlva a’ szükséges rendelések megtetettek. Nahidának szülői a’ völgyben választottak magoknak lakást, mellyet az öreg Gróf, a’ mennyire lehetett, hasonlónak tetetett az indiai völgyhöz. A’ jövevény öreg pár megmenekedvén a’ Bramínusok’ üldözésétűl, szinte ifiodni látszott.

Az öreg Gróf fiával, menyével és onokájával Kaczajfalvánn lakott, Manczi és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékűlt, a’ szomszéd helységben.

Jóllehet e’ három felekezet külön élt, ritkán múlt el még is olly nap, hogy öszve ne jött volna. A’ gyűlekezetnek helye a’ völgy volt. Az öreg Pária gyermekeinek és onokáinak ölelései között hazájának szelídebb egét, pagódafáit, és külömbféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg Gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta. Nahidát elejénte a’ Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azutánn boldogságát irígylették. A’ jobbágyok e’ jótévő asszonyi lelket áldották, szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában olly házas párt látnak, mellynek mássa e’ földönn nincsen. A’ viszontag való szeretet, az eggyügyű erkölcsök, a’ kegyesség, és önnön magoknak természetes kelletése voltak a’ tulajdonságok, mellyekkel magát e’ pár a’ többiektűl megkülömböztette. Vallyuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét, vallyuk meg, hogy mink illy férjre érdemesek nem voltunk.

Az ifiú Gróf, e’ szerető és szeretett férj, e’ szerencsés atya, e’ jó fiú, az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor, megtaláltuk mink, mondá, édes Apám! az igazságot és ezzel eggyütt a’ boldogságot. Mind a’ kettő olly szívben mulat, melly embertársát szeretni tudgya.

E’ három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármelly egyéb jámbor szülőknek magzattyai, a’ jó embereknek jámbor példái szerint; és ha némellykor Manczi azt kívánta Laczitúl, hogy gyermekeit úgy nevellye, mint őtet az öreg Gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: Nevellyük őköt jó erkölcsű magyaroknak, ne talán a’ szerelemnek esztendeiben kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten tudgya! van-e még több Nahida, vagy sem?

A’ völgyben ők lassankint kicsiny és pompátlan de tiszta és szép lakásokot építettek. Itt sokszor eggyütt egész holnapokot töltöttek, és ha valamelly idegen őköt a’ szíves bizodalomban élni, eggyügyű és természetes öltözetben járni, a’ munkát a’ játékkal és egyéb mulatságokkal felváltani; ha gyermekeiket, a’ nélkűl hogy az öregektűl tartottak volna, eggyütt játszani, és szülőikhez még is tisztelettel viseltetni, egyszersmind pedig valamint a’ szépségben úgy az ártatlanságban is naponkint magosabbra emelkedni látta volna, meg kellett volna vallania, hogy a’ régi poétáknak arany kora nem álom, nem mese. A’ völgynek ajtajánn ezen ígék olvastattak:

Pest felé útazván eggy ernyes kocsiban négy lovonn eggy meglett úri ember, öszvejött az utólsó státiónn a’ vendégfogadóban négy hintóval, mellyek párnázsákokkal, skatulákkal, puskákkal és vasas ládákkal tele voltak. Leszállván kocsijárúl, szobát és ebédet kért.

Külön szobával nem szolgálhatok, mondá a’ vendégfogadós; de ha az enyímmel megelégszik az Úr, az asztalt benne azonnal megteríttetem.

Minekelőtte a’ vendég ezen ajánlásra megfelelhetett volna, eggyike az Uraknak, kik a’ folyosórúl lenéztek, rá kiáltván, Az Úrnak böcsűletes nevét, úgymond, szabad-e tudni?

Én Mársfalvi András vagyok, felelé a’ vendég, az Uraknak szolgálattyára.

Vitesse be az Úr, mondá amaz, úti holmiját a’ vendégfogadós’ szobájába, maga pedig jőjjön fel hozzánk, ha tetszik, és ebédellyen velünk.

E’ különös emberséget különös köszönettel vévén Mársfalvi, még a’ garádicsokot mászta, nem győzött magában azonn elegendőképen csudálkozni, hogy ezen Urak az ő charactere iránt nem is tudakozódván, puszta nevének hallására magokhoz híjják. Vagy nevemrűl ösmernek, mondá halk szóval, vagy nagyon böcsűletes emberek. Hozzájok jutván, ha merem kérdezni, úgymond, kikhez van szerencsém az Urakban?

Ez Báró Külneki László Úr, felelé az, a’ ki a’ folyosórúl megszóllította; én pedig Aranypataki János vagyok.

Mársfalvi mélyen meghajtotta magát mind a’ kettőnek. A’ Báró csak eggy rövid főhajtással fogadta köszöntését; Aranypataki pedig kezet fogván vele, úttyának czéllyát, és okát tudakozta.

Pestre költözök mindenestűl, mondá Mársfalvi, ’s ott eggy csendes hajlékban megvonván magamot, az ablakbúl nézem majd a’ nagy világnak habzásait.

E’ rövid de barátságos beszéllgetés alatt a’ Báró feszesen állván, tusakodni látszott magában eggy gondolattal, melly ammint tekínteteibűl kitetszett, amazoknak beszédgyéhez nem tartozott. Végre francziáúl Aranypatakinak azt mondotta, hogy Dámáik talán rossz névenn fogják venni, ha hozzájok idegen embert vezet.

Aranypataki erre szintazonn a’ nyelvenn megfelelvén, én ugyan, úgymond, az előttünk álló vendéget személlye szerint eddig nem ösmertem, de nevérűl jó házbúl valónak tudom. A’ mi a’ Dámákat illeti, megjelentem nekik előre a’ dolgot. Ama’ környűlállás, hogy külön szobához nem juthatott, arra legalább csak birja őköt, hogy embertelenűl ne fogadgyák.

Aranypatakinak elmenetele utánn a’ Báró sokáig némát állott, és szemeit maga’ elejébe a’ földre függesztette. Mársfalvinak tehát tellyes szabadsága volt arra, hogy orczavonásaibúl belsejét kémlelgesse. A’ Báró végtére rá tekintvén, micsoda szolgálatban van az Úr? úgymond. Valamint a’ kérdés, úgy a’ felelet is rövid és feszes volt, és csak ezen ígékbűl állott: Én nem szolgálok; mire a’ Báró ismét elnémúlt.

Azonban Aranypataki visszaérkezvén, Mársfalvit a’ Dámákhoz bevezette, minekutánna előre megintette volna, hogy magyarúl velek nem beszéllhet.

Német köszöntésére felkelvén üléseikrűl a’ Dámák, meghajtották eggy keveset magokot, ’s ismét leültek, a’ nélkűl hogy üdvözlését legkisebb szóval fogadták volna. Sőt mivel a’ Bárót utánna bejönni megsejtették, francziáúl azonnal magokhoz hítták, és arra kényszerítették, hogy őköt el ne haggya mindaddig, még az ebédet el nem végzik. Aranypataki, mintha helyre akarta volna hozni azt, a’ mit a’ Dámák a’ vendéghez való emberségben elmulattak, barátságos beszédbe eredt vele, ’s minekutánna a’ szót majd nem érezhetetlenűl a’ Dámákra fordította volna, imígy szóllott hozzá:

A’ Báróné, úgymond, külföldi, és a’ mi ennél sokkal több, francziásan neveltt Dáma. Hasonló nevelést vett a’ Báró is, noha született magyar. Az asszony gyűlöl e’ világonn mindent, a’ mi nem franczia, vagy a’ mi legalább nem francziás. A’ németet otrombának, a’ magyart pedig gorombának tartya, ha csak a’ franczia módosság által meg nem gyaloltatik. Most eggy darabig jószágában mulatván, ’s a’ körűlbelűl lakó magyar Nemesekkel megösmerkedvén, annyira megútálta földünköt és nemzetünköt, hogy nyakrafőre Bécsbe kívánkozott. Ama’ természetességet, melly nálunk uralkodik, ő neveletlen vadságnak, az egyenes szívűséget gorombaságnak, a’ magunkkal való megelégedést paraszt büszkeségnek nevezi. A’ magyar asszonyokot annyira nem szenvedheti, hogy egynehányat közűlök, kik tiszteletére mentek, meg is sértett; a’ mibűl azutánn csúnya harczok támadtak. Ezen Asszonyságoknak férjei, tudni illik, bosszút akarván állani, őtet is hasonló gorombaságokkal illették, vagy a’ Bárót külömbféle inderkedésekkel kínozták, sőt még jussainak csendes birtokában is, a’ hol lehetett, háborgatták. Megesküdött végtére a’ Báróné, hogy ő e’ bárdolatlan országban tovább nem lakik, ’s férjétűl azt kívánta, hogy vele eggyütt mennél hamarább Bécsbe költözzön, és ott örökre letelepedgyen. A’ Báró felette jó ember annyibúl, hogy készakartva senkinek sem árt; de egyszersmind felette gyenge is azért, hogy Asszonyának jó móddal parancsolni még akkor sem tud, mikor másokot legázol. Az én feleségem is külföldi Bárónak a’ leánya, és a’ francziát hasonlósképen egészen elnyelte volt. Még házasságunk utánn is sokáig forrottak benne a’ franczia bolondságok, mellyek fontos valóságoknak tartatnak; sokáig ragyogtak rajta a’ franczia piperék, mellyek módosságnak neveztetnek. Csak lassankint hozhattam egynehány esztendő alatt a’ közép útra, mellybűl most ismét ki kezdett tárni, mióta Külnekiék szomszédságunkban letelepedtek. Istennek hála! hogy a’ Bárónétúl ismét elválik. Rezkettem már a’ jövendőtűl, jól tudván, hogy a’ betegség sokkal veszedelmesebb, mikor megújjúl, mint mikor támad. Ezeket, így fejezte be Aranypataki barátságos beszédgyét, csak azért akartam az Úrral hamarjában közleni, hogy az embereket, a’ kikkel ma ebédelni fog, naggyábúl megösmervén, könnyebben elszívelhesse azokot a’ megvetni való kajcs tekínteteket, mellyek ne talán az Úrra lövődnének.

Allig mondotta ki e’ szókot, hogy a’ szomszéd szobákbúl beléptek hozzájok eggy franczia asszony a’ Bárónak tizenhárom esztendős Kisasszonykájával, és eggy franczia férjfi Aranypataki tizenöt esztendős fiával. A’ Báró azonnal elejekbe sietvén, a’ franczia asszonyt karjával megkínálta, és eggy székhez vezette. Melléje ülvén maga is, nyájas beszédbe ereszkedett vele. Ezen asszonynak külseje olly kellemetlen volt, hogy Mársfalvi annak első tekíntetére majdnem eliszonyodott. Magossága középszerű, egész termete pedig olly száraz lévén, hogy csak csontbúl és bőrbül látszott állani, szinte ama’ vászokhoz hasonlított, mellyeket a’ parasztok a’ kertekben felállítanak, hogy a’ madarakot a’ gyümölcstűl elijesszék. Nagy szájának hosszú fogakbúl álló agyara előre állván, mardosó telhetetlenségre mutatott, még beesett szemeibűl az irígység nézett ki, beszédgyében pedig és magaviselésében az ostoba büszkeség uralkodott.

A’ franczia férjfi azonban a’ Dámákhoz ment, kik nagy szívességgel fogadták. Közéjek ülvén, már az eggyiknek, már a’ másiknak mondott szépségeket, mellyek inkább eggy hadnagykához illettek volna, mintsem eggy nevelőhöz. Barna, köpczös és alacsony lévén, orczájának vonásai nem voltak ugyan rendetlenek, de valamint testének minden egyéb részei nagy erőre mutattak, úgy meredtt és homályos szemeibűl az ostobaság látszott kitekínteni.

Azalatt a’ két nevedék eggy ablakba vonódott, közel Aranypatakihoz és Mársfalvihoz, hol törött franczia nyelvenn egymással nyájasan beszélgettek. Aranypataki magához szóllítván fiát, megösmertette Mársfalvival, kit arra kért, hogy eredgyen vele eggy kevés beszédbe, mellybűl a’ tudományokban való előmenetelét megitélhesse. Deákúl felette hibásan, németűl pedig még hibásabban beszéllett. Franczia országnak gyeografiájábúl tudott valamit, de Magyar országnak csak felosztásait sem tudta. Elgondolhatni, hogy tudatlanságát attya előtt Mársfalvi vagy elpalástolta, vagy legalább azzal, a’ mit tudni látszott, megszépítette. Azt mindazáltal ezen Atyának dücsősségére meg kell vallani, hogy fiának fogyatkozásait átlátta és megvallotta. Most, úgymond, Pestenn eggy jó legényt fogadok melléje, a’ ki vele a’ tudományokot gyakorollya.

Mihelyt Mársfalvi az ifiú Aranypatakival beszédbe ereszkedett, a’ Bárónak Kisasszonya az ablakbúl azonnal annyához, és ettűl nevelőnőjéhez szaladt. Abbúl, hogy a’ Dámák és a’ franczia nevelők Mársfalvira szögezték szemeiket, okosan gyaníthatta ez, hogy őköt a’ Kisasszony reá figyelmetesekké tette. Majd azutánn tálaltak. A’ Báró’ szakáccsa, ki mindenütt előre küldetett, franczia ételekkel vendéglette meg őköt. Az asztalnál Mársfalvit az öreg Aranypataki maga mellé ültette. Most már ő az étel köztt a’ franczia beszéllgetésre, melly közönséges és nyilvánvaló lett, több figyelmetességet áldozhatván, álmélkodással hallotta, hogy a’ Dámák olly rosszúl beszéllették a’ francziát, mint nállunk a’ németek a’ magyart, és hogy a’ nevelőknek társaságos tónussa olly alacsony volt, mint franczia országban a’ cselédeké, kik többnyire a’ köz népnek allyához tartoznak. Felsohajtván Mársfalvi, megkérdezte az öreg Aranypatakitúl e’ külső nevelőknek neveit, és a’ helységeket, mellyekben születtek.

Párisi mind a’ kettő, felelé Aranypataki. Az asszony született Grófné, Madame de Folle, a’ férjfi pedig jó nemes ember, Monsieur de Frippon.

Bocsásson meg az Úr, mondá erre Mársfalvi, amannak szinte szavába esvén, és gúnyos nevetésre fakadván, neveik ugyan nagy születésre nem igen mutatnak.

Igaz! felelé Aranypataki, mert Folle bolondot, Frippon pedig gaz embert jelent. De ez semmit sem tesz. Elbeszéllették ők nekünk neveiknek eredetét, melly valóban nagyon különös, de nem lehetetlen. Az asszonynak őselei közűl az eggyik udvari bolond ’s egyszersmind orvos is volt eggy hajdani franczia Királynál. Az udvari bolondok a’ régi világban, ammint az Úr maga is tudgya, okos és elmés emberek voltak. Történt tehát, hogy a’ Királyné beteg ágyba esvén, sokáig nem szülhetett. Errevalónézve az említett orvos felöltözött bába ruhába, és a’ Királynéhoz ment. Ez szíves nevetésre fakadván, szerencsésen megszült, és a’ Királyt arra vette, hogy orvossát Grófnak tegye. Kevés üdő múlva ezen új Gróf a’ Királynak komornokját haragbúl Fripponnak nevezte. A’ komornok tehát őtet kihítta viadalra. Eleget mondotta amaz, hogy ő Gróf létére nemtelen emberrel harczolni nem tartozik; de mivel ez ellenben megesküdött, hogy mihelyt vele harczolni nem akar, első alkalmatossággal megbotozza, a’ Gróf de Folle végtére a’ Királynénak az egész dolgot megpanaszlotta, ki a’ komornoknak haragját csak azzal csillapíthatta le, hogy azon név alatt, mellyel őtet a’ Gróf illette, nemes embernek tetette.

És az illyen meséket az Urak e’ sohonnai embereknek elhitték? kérdezé tüzesen Mársfalvi. Kivántak-e tőllök az Urak tanúleveleket születések és magoknak viselése iránt, mikor őköt nevelőknek fogadták?

Nem tartottuk szükségesnek, felelé Aranypataki, mivel, mint emigránsok, megakarták magokot nálunk vonni, és sem az asszony a’ Grófné nevet, sem a’ férjfiú a’ nemes rangot tőlünk nem kívánnya. Mink megörűltünk, hogy gyermekeinknek nevelését magokra vállalták, minekutánna a’ franczia nevelést az egész világ legtökélletesebbnek tartya.

Boldog Isten! mondá erre Mársfalvi elkeseredett szívvel, mennyire ment már Naggyainknál a’ nevelésben való gondatlanság! Ha kocsist, vagy inast, vagy szakácsot, vagy kulcsárt, vagy komornát vagy szobaleányt fogadnak, nem győznek tőllök elég attesztátumokot kívánni, sőt még szóval is tudakozódnak irántok, ha lehet, amaz Uraságoknál, kiknél azelőtt szolgáltak. Csak gyermekeiket adgyák minden gond nélkűl olly embereknek kezébe, kikrűl semmit sem tudnak bizonyosan egyebet, hanem^* hogy francziáúl beszéllenek.

Aranypataki erre szeme közé nézett eggy darabig, azutánn pedig felvetvén szemeit az égre, megvonította vállát és elhallgatott. Azon szempillantásban észre vette Mársfalvi, hogy a’ franczia beszéllgetés, melly a’ többiek között folyt, őtet illeti. Monsieur Frippon elkezdette magyar nyelvének hangját csúfolgatni, melly neki harmoniátlannak tetszett. Madame Folle nemzeti öltözetét és bajússzát vette rostájára. Báró Külneki Gilméta Kisasszony pedig még orczájának vonásaira is kiterjesztette fúllánkos gúnyolásait. A’ Dámák az öreg Báróval édesen nevették a’ tizenhárom esztendős Kisasszonykának friss gondolatit, ’s ezeknek franczia nyelvenn tett harapós kifejezéseit. Az öreg Aranypataki elkomorodott, ’s mivel nem tudta bizonyosan, ha Mársfalvi ért-e francziáúl vagy sem? nagy szorongatásban volt miatta. Kétszer más tárgyra is akarta már fordítani a’ beszédet, de minden ügyekezete haszontalan volt. Mársfalvi, hogy iránta való gondgyátúl megmentse, arra kérte, hogy a’ beszédnek elfordításában legkissebbet se fáradozzon, hanem kihallgatván inkább e’ nevelőknek mesterséges gúnyolásait, tanúllya ki, melly alacsony szívűek, és melly romlott erkölcsűek?

Az Úr tehát az egész beszéllgetést érti? kérdezé Aranypataki.

Értem, mondá Mársfalvi, ’s olly annyira nem gondolok vele, hogy az Úrnak gyermeke miatt még szeretem is. Ügyekezzen az Úr rajta, hogy e’ nevedék vesszőcske, még hajlékony, más kézbe jusson.

Allig mondotta ezt ki, hogy a’ franczia társaság nagy kaczagásra fakadt. A’ Báróné sürgette Frippont, hogy vigye végbe nyájas gondolattyát. Én, úgymond, az Úrnak deák beszédgyét nagyon szeretném hallani; kiváltkép pedig sokért nem adnám, ha magyar vendégünknek félénk vadságát fűhöz fához kapni látnám, hogy jelenlétünkben az Úrnak módosan felelhessen.

Frippon tehát Mársfalvit deákúl megszóllítván, Az Úr, úgymond, hány oskolát tanúlt?

E’ kérdésbűl azonnal átlátta Mársfalvi az előbbeni kaczagásnak okát. Mivel pedig a’ kérdő a’ deák szót olly rosszúl^* ejtette, és olly hibásan beszéllette, hogy őtet Mársfalvi első tekíntettel járatlannak ösmerte a’ deákságnak még elementomiban is, francziáúl imígy szóllott hozzá: Az Úr azt akarja tőllem kérdezni, hány oskolát tanúltam?

E’ szavára a’ Dámák el nem pirúltak ugyan, de szemeiket leütvén, úgy elcsendesedtek, hogy még az egérnek szaladását is meglehetett volna hallani. Csak a’ tizenhárom esztendős Kisasszony görbítgette mosolygó száját, Frippon pedig, mintha mély álombúl ijedt volna fel, eggy rövid franczia igennel felelt.

Én, Uram! így folytatta Mársfalvi azutánn francziáúl szavait, több oskolát tanúltam, mellyekbűl magamnak a’ társaságos életre sok szép tanúságot szerzettem. A’ többi között a’ humanitásnak, avvagy az emberségnek oskoláiban magyar mestereim arra tanítottak, hogy minden emberre úgy tekíntsek, mint testvéremre, akárminémű külömbség legyen közöttem és közte; mivel eggyáltallyában minden embertűl csak annyi emberséget várhatunk, a’ mennyit neki mutatunk. A’ filozofiában azt tanúltam, hogy valamint minden tudománynak és mesterségnek, úgy még a’ társaságos életnek is van filozofiája, mellyrűl azok, a’ kik fél emberektűl neveltetnek, még csak álmodni sem tudnak. A’ külömbféle jusoknak és törvényeknek oskoláiban két fontos dolgot hallottam; az első az, hogy erőszakot erőszakkal, gorombaságot bottal, mindenkor szabad meggátolni; a’ második az, hogy még a’ legvadabb nemzetnek törvénnyeit és szokásait is tiszteletben kell tartanunk, úgymint a’ jó rendnek zsengéjét, és a’ honbéli bóldogságnak istápját; a’ mire minket még a’ józan okosság is lekötelez akkor, amikor e’ nemzetnél vendégek vagyunk. A’ nagy világnak oskolájában végre azt tanúltam, hogy minden tisztességes társaságban meg kell még az ösmeretlent is böcsűlnünk,^* ha mindgyárt méltónak nem tartyuk is, hogy vele ösmeretséget vessünk.

Elprédikálhatott volna még eggy egész óráig Mársfalvi, úgy elnémúltak a’ franczia társaságnak nyelvei, úgy lekonyúltak szarvai. Az eggy Frippon látszott vérszemet kapni, mikor Mársfalvi a’ nagy világnak oskolájárúl szóllani kezdett. Mondása utánn rá vetvén büszke^* főfordúlással szemeit, ha merem, úgymond, az Úrtúl tudakozni, a’ nagy világnak oskolájába mellyik országban járt? Ezt Franczia országonn kivűl nehezen lehet feltalálni.

Bocsásson meg az Úr! felelé Mársfalvi. A’ tisztességes és nyájas társalkodást akármellyik nemzetnek nemesebb részénél feltalállyuk, csak hogy azt a’ nemzeti szokások mindenik országban másféle köntösbe öltöztetik.

Az Úr tehát e’ társalkodásnak törvénnyeit hihetőképen magyar országban tanúlta? mondá Frippon diadalmaskodó mosolygással.

Magyar országban is, Bécsben is, Florencziában is, Londrában is, leginkább pedig Párisban, felelé Mársfalvi.

Magyar országnak és Bécsnek említésére elkacczantotta magát Frippon, Florencziának és Londrának nevére csak száját görbítette meg, Párist hallván neveztetni, elhalaványodott, még a’ többiek mindnyájan egyszerre felkiáltottak: Párisban? Párisban?

Az Úr tehát Párisban volt? kérdezé az öreg Báró, szinte megakarván előzni az indúlatokat, mellyek e’ kellemetlen jelenésbűl támadhattak volna.

Hat esztendeig, mondá erre Mársfalvi, öregebbik fiával ama’ Regement’ Proprietáriussának, mellynél akkor mint Fő Hadnagy szolgáltam. Elvégezte volt már akkor e’ reménységgel tellyes Ifiú minden tanúlásait, és semmi egyébnek hijával nem volt, hanem hogy még a’ világot nem látta. Édes attya úti társt keresvén neki, rám méltóztatta vetni szemeit, kiváltkép azért, mivel a’ franczia, olasz, és anglus nyelveket beszélltem. Bécsben eggy esztendeig készűltünk ezen útra eggyütt, a’ Geografiákbúl, Históriákbúl, és Útazókbúl megösmerkedvén előre ama’ tartományokkal, mellyekbe útazni akartunk. Párisban hat esztendeig mulattunk, honnan Londrába és Florencziába mentünk, mindenütt eggyeggy esztendőt töltvén. Az udvarokhoz mindenütt bevezettetvén, nyitva állottak előttünk a’ legnagyobb házak, mellyekben soha sem tapasztaltam, hogy, nem mondom, az Uraságok, hanem még a’ cselédek is, a’ jövevényt különös tisztelettel nem fogadták volna.

Bocsásson meg az Úr e’ fogyatkozásunknak, mondá a’ Báróné. Aranypataki Úr eggy útazónak képében vezette be hozzánk az Urat, a’ nélkűl, hogy characterét megmondhatta volna. Szabad-e ezt tudni?

Méltóságtoknak szolgállattyára, én penzionátus Gyenerális vagyok.

El lehet gondolni, hogy már most a’ Dámák és a’ Báró a’ sok bocsánatkérések utánn majdnem imádták. A’ Báróné kimondhatatlanúl sajnálta, hogy társalkodásában Pestenn csak egynehány nap fog gyönyörködhetni, és Aranypatakinénak nagyon irígylette azt a’ szerencsét, melly őtet a’ Gyenerális Úrral naponkint öszve fogja keríteni. Frippon a’ franczia asszonynak unszolására különösen megkövette Mársfalvit, ’s magát úri kegyelmébe ajánlotta. Azalatt eljőtt a’ hír, hogy a’ hintók készen állanak. Aranypataki beülvén a’ kocsiba, kezet fogott Mársfalvival, és barátságát kérte. Azutánn mindnyájan Pestre hajtottak.

Mársfalvi még feküdt, mikor Aranypatakinénak inassa megjelenvén nálla, az egész úti társaságnak nevével ebédre hítta, azt adván hozzá, hogy Aranypataki Úr maga el fog érette hintónn jönni, ha neki erre a’ Gyenerális Úr órát szabni méltóztatik. El is ment érte tizenkét órakor, noha az ebédnek órája dél utánn a’ második volt. A’ két Dámát a’ Báróval a’ játékasztalkánál találták. A’ Báróné különös tisztelettel fogadván a’ Gyenerálist, akarattyára hagyta, ha velek a’ játékot akarja-e folytatni, vagy inkább a’ ház mellett lévő kertben az árnyéknak és a’ friss levegőnek kellemetességében gyönyörködni? Gyermekeinket a’ kocsikonn a’ várasba küldöttük, úgymond, nevelőikkel eggyütt; egyébaránt az Urat sétálással is megkínálnám.

Érdemem felett kegyes hozzám Méltóságod, felelé Mársfalvi; de azt, hogy Dámák az ő mulatságaikot az én tetszésemhez szabják, az egész világért el nem szívelhetném ama’ mély tisztelet miatt, mellyel hozzájok eggy általlyában viseltetek. Én Méltóságtoknak parancsolattyát várom.

A’ Báróné meghajtván magát, játszó társakot, úgymond, mindenütt lehet széles e’ világonn lelni, de ollyan Urakot, kiknek társalkodásábúl az ember fontos dolgokot tanúlhat, felette ritkán. Én az Úrnak kellemetes, és ammint bizonyosan tudom, tanúságokkal tellyes társalkodását akarom, még itt mulatok, hasznomra fordítani. Ha tehát úgy tetszik, mennyünk a’ kertbe.

Ezt mondván, a’ Gyenerálisnak karjára akaszkodott, és a’ kertnek indúlt. Utánnok vezette a’ Báró Aranypatakinét, kiknek nyomában Aranypataki magányosan ment. A’ kertben az útak lugas boltozatokkal voltak beborítva; közepében pedig eggy csínos mulató ház állott, mellynek ablakjaibúl és ajtajibúl majdnem az egész kertet át lehetett látni. Sétálás között a’ Báróné a’ Párisi kertekrűl, palotákrúl, mulatságokrúl annyiféle kérdéseket tett, hogy Mársfalvi allig győzött reájok megfelelni. Feleletei azonban a’ Bárónét kimondhatatlanúl megbájolták, mert Mársfalvinak rajzolásai olly elevenek, és jegyzései olly mulatságosak voltak, hogy a’ Báróné Párisnak épűletei között gondolta magát sétálni, ’s azoknak szépségeiben érzékenységeit gyönyörködni.

Fél óráig való sétálgatás utánn mindnyájan öszvejöttek a’ mulató házban, mellynek belső részeit az idestova repdeső szellőnek lebegései szüntelen’ hűtögették, ’s a’ virágoknak kebelébűl elragadott újjabb és újjabb illatokkal megtöltötték. Itt a’ következendő beszéllgetés támadt.

Azt csak meg kell vallani, mondá a’ Báróné, hogy Párisnak nincsen párja. A’ Gyenerális Úrnak rajzolásai szerint egész földi paradicsomnak kell e’ várasnak lenni.

Mársfalvi. Bocsásson meg Méltóságod, ha még is azt merészlem mondani, hogy az Olasz országi és a’ Londrai szépségeknek nagy száma a’ Párisi kellemetességeket vagy felmúllya, vagy legalább minden bizonnyal eléri.

Báróné. Ha az Úr nem mondaná, hihetetlennek tartanám.

Báró. Ha némelly Párisi szépségek kénytelenek volnának is engedni az olaszoknak és az ánglusoknak, a’ módosság és a’ jó ízlés ezeket untig kipótollya, melly a’ franczia társalkodásban és a’ mulatságokban uralkodik.

Báróné. És már maga is a’ franczia nyelv mennyire meghaladgya kellemetességével a’ többieket! Óh ha az én Gilmétám olly szerencsés lehetne, hogy a’ Párisi világban csak eggy esztendőcskét tölthetne!

Aranypatakiné. Az én Györgyömnek legalább három esztendőt kell Párisban tölteni, mihelyt oskoláit elvégzi.

Mársfalvi. Szívembűl sajnálom, hogy Méltóságtoknak sem itéleteit, sem kívánságait egészen helyben nem hagyhatom.

Báróné. Hogyhogy? Hiszen maga az Úrnak példája olly szemlátomást megbizonyíttya a’ franczia nevelésnek elsőségét, hogy én az ellenkezőrűl csak gondolkodni sem merek.

Mársfalvi. Az én nevelésem valóban nem franczia, a’ minn nagyon is örvendek. Tudom én jól, hogy amaz itélet, mellyel a’ franczia módosság, nyelv, és nevelés iránt vagyok, majdnem az egész nagy világnak vélekedésével ellenkezik; de nem tehetek rólla.

Báróné. Helyes okok nélkűl az Úr ezen itéletet minden bizonnyal nem ejti. Szabad-e azokot tudni?

Mársfalvi. Méltóságodnak kérdése nekem annyi, mint parancsolat. Igaz ugyan, hogy az uralkodó vélekedéseket megtámadni soha sem tanácsos; de tudom ellenben azt is, hogy Méltóságtok nem ama’ gyenge lelkek közé tartoznak, kik az embert vélekedései miatt megvetik, megnevetik, vagy éppen üldözik. Az én itéletem szerint, valamint mindenik nemzetnek van különös nyelve, törvénnye és charactere, úgy különös nevelésének is kell lenni, melly e’ nyelvet, törvényt és charactert dajkállya és fenn tartsa. E’ külömbséget a’ nemzetek között megrontani, részént nem tanácsos, részént még lehetetlen is. Ha valamellyik nemzet annyira viheti a’ dolgot, hogy nyelvét a’ szomszéd nemzetek megszeressék, és országaikban, kivált a’ népnek nemesebb részénél, közönségessé tegyék, bizonyosan remélheti, hogy ezek között kevés üdő múlva uralkodó nemzetté lessz. Nyelvével tudni illik szokásai, vélekedései és törvénnyei is könnyen elterjednek, olly annyira hogy valahová neki fegyveres kézzel betörni tetszik, mindenütt számtalanokra akad, kik vele eggy nyelvet beszéllvén, eggyet is értenek.

Aranypataki. Ezek tagadhatatlanúl a’ következései annak, ha valamelly nemzetnek nyelvét más nemzetek honbéli nyelveik helyett befogadgyák. De engedgye meg az Úr azt mondanom, hogy az illyen nemzet csak még sem viheti azt végbe, hogy a’ nemzetek között való külömbség elenyésszen. Számtalanok fognak még is találkozni, kik a’ nemzeti törvények mellett felállanak, és inkább életeiket oda adgyák, hogysem a’ régi szokásokot elenyészni engedgyék, mellyekkel még jussaik és szabadságaik is szorosan öszvekapcsoltatnak. De még a’ clímák sem engedik, hogy a’ nemzeti külömbségek megszünnyenek.

Mársfalvi. Azért mondottam e’ külömbségeknek kiirtását még lehetetlennek is. De nem volna-e jobb, az idegen nyelvet be nem fogadni, és az idegen nevelést kiirtani, mintsem nemzeti létünköt veszedelembe ejteni. Nagyon késő már akkor a’ nemzeti törvények és szokások mellett felkelni, mikor azok megerőtlenedtek. Új és rettenetes károk nélkűl lehetetlen azokot fenn tartani; az idegenekbűl pedig egészen kitisztítani még e’ károkkal sem lehet. A’ nemzeti character megtarkúl, megkorcsosodik; a’ mi az idegen nemzetnek elegendő arra, hogy majmait rabszíjjára fűzhesse.

Báróné. Én ugyan asszony létemre illy mélyen e’ dologba be nem látok; de azt még is merném kívánni, hogy a’ nemzetek hasonlóbbak legyenek az ollyan nemzethez, mellynek nyelve csínosabb, és szokásai kellemetesebbek. Illyennek találom én a’ franczia nemzetet; azért szívembűl kívánom azt is, hogy annak tökélletes nevelése miköztünk naponkint terjedgyen.

Mársfalvi. Méltóságod engemet szinte kellemetesen kényszerít arra, hogy a’ franczia nevelésrűl különösebben szóllyak. E’ nemzetnek nyelve, módossága és nevelése csak azért látszanak nekem olly böcsben lenni, mivel azokot maga a’ nemzet, akár kérkedésbűl, akár talán feltett szándékbúl is, már régtűl fogva égig magasztallya, tudván, hogy az emberek azt végre minden nyomozás nélkűl elhiszik, a’ mit gyermekségektűl fogva szüntelen’ hallanak. A’ franczia nyelv, ha részre hajlás nélkűl akar az ember szóllani, sokkal rögösebb, nem csak az olasznál és ánglusnál, hanem még a’ németnél is.

Báróné. Ha, ha, ha! Még a’ németnél is. Bocsásson meg az Úr módatlanságomnak! Lehetetlen, hogy ne nevessek.

Mársfalvi. Ezt én Méltóságodnak vétekűl valóban nem tulajdoníthatom. Az ellenkező vélekedést olly sokszor és olly fontos tónusban hallotta hírdetni, hogy az enyímet nevetségesnek nem találni, szinte szabad akarattyában sincsen. A’ német nyelvben, valamint az ánglusban is, silabamértékre vett verseket olvasunk, melly tulajdonság azokot a’ legcsínosabb deák és görög nyelvekhez valóban közelebb is viszi. A’ franczia nyelvet illy rendbe szedni, mindeddig lehetetlen volt.

Báróné. Már én ehhez megint nem értek. Azt az eggyet mondhatom, hogy a’ franczia könyveket, ha mindgyárt tudományos tárgyakrúl irnak is, sokkal könnyebben értem, mint a’ németeket.

Mársfalvi. És éppen ez az, a’ mi a’ francziáknak tudományos^* könyveit gyanúsokká teszi. Az ánglus tudósok többnyire olly mélyen írnak, hogy magok magokat sem értik; egyébaránt pedig e’ nemzetnek minden lépéseit a’ kalmárlélek élteti. Az olasz még legfontosabb foglalatosságiban is elárúllya az arlakínt. A’ franczia pedig mindent könnyűnek, mindent kellemetesnek akar tenni, a’ mi az igazságnak rövidsége nélkül meg nem történhet. Ő csak naggyábúl adgya elő a’ tudós tárgyakot, csak félig mondgya meg az igazát, csak hegyeit csipdeli le a’ tudománybéli kalászoknak. A’ franczia könyveknek olvasásábúl támadnak azutánn a’ sok féle^* tudósok, kik még a’ legfontosabb igazságokkal is csak játszanak, ’s kiknek egész czéllyok a’ társaságokban való üres ragyogásbúl áll. A’ német a’ tudományokra nézve az ánglus és franczia között a’ közép útonn jár.

Báróné. Az Úrnak okaira, megvallom, felelni nem tudok; de azért vélekedéseivel még sem tudok megeggyezni. Aranypataki Uram! Báró Uram! segítsenek eggy keveset. Nem láttyák-e, hogy legragyogóbb dücsősségünköt, a’ franczia módosságot, a’ Gyenerális egészen letapodgya?

Báró. Hisz eddig a’ Gyenerális Úr a’ módosságot és a’ nevelést meg sem illette. Legyen a’ franczia nyelv még egyszer olly rögös, és a’ franczia könyveknek tudóssága még egyszer olly vékony, elég az ahhoz, hogy e’ nyelvenn legszebben ki lehet fejezni mindent, a’ mi a’ társaságos élethez tartozik; és hogy a’ franczia könyvekben mind feltaláltatik az is, a’ mi eggy Gavalérban vagy eggy Dámában megkívántatik arra, hogy kellemetesen társalkodni tudgyon.

Báróné. Köszönöm Báró Uramnak, hogy helyettem illy szépen megfelelt. Rósaszínű könyvembe írom én azt legfőbb érdemei közé. De tartok tőlle még is, hogy azzal a’ mi kellemetes antagonistánk meg nem elégszik; mert már előre látom, hogy az eggyiket a’ másikábúl akarja következtetni. Nem igaz-e?

Mársfalvi. Méltóságod’ átlátásának mély complementumot kell tennem. Valamint a’ többi tudományokban, úgy a’ nevelésben is könnyen^* vesznek ők mindent, ’s valamint amazokbúl csak annyit közlenek a’ Gavalérokkal, a’ mennyi a’ féltudós társalkodásra kívántatik, úgy a’ morálisbúl is csak azt ajánlyák a’ nevedék úrfiaknak és kisasszonyoknak, a’ mi elegendő arra, hogy jó erkölcsűeknek tessenek, ha mindgyárt nem azok is. A’ tudományoknak mélyebb ösméreteit ők pedantizmusnak, a’ morálisnak szorosabb tiszteletét pedig bigotizmusnak nevezik.

Báróné. Vigyázzon Gyenerális Uram, hogy sokat ne mondgyon.

Mársfalvi. A’ franczia nevelésrűl valóban nem sok, a’ mit mondok; de azt hozzá kell még is tennem, hogy az emberi nemzetnek különös szerencséjére, sokan a’ francziáknak nevedékei közűl el nem rontatnak e’ nevelésnek fenékkel fordúltt oktatásai által úgy, ammint elromolhatnának.

Báróné. E’ jegyzést különösen köszönöm az Úrnak; mert mink, ammint itt ülünk, mindnyájan francziásan neveltettünk. Én azonban részemrűl semmi efféle oktatásokrúl nem tudom megemlékezni.

Mársfalvi. Mivel szép színek alatt, sőt sokszor még szent köntösökben is szoktak a’ nevedékek’ elejébe terjeszteni. Eszébe hozok én Méltóságodnak eggyet vagy kettőt, ha tetszik.

Báróné. Szeretném hallani.

Mársfalvi. A’ franczia nevelők a’ Gavalérokhoz és Dámákhoz illő tökélletességet az érzéketlenségben helyeztetik. „Bármelly szörnyen uralkodgyanak bennünk az indúlatok, így szóllanak ők nevedékeikhez, soha se engedgyük még is, hogy mellyeinkbűl kitörjenek. E’ gyengeségeket úgy el kell magunkban titkolni, hogy azokot külső jeleikbűl soha senki csak ne is gyaníthassa. Ezzel azt nyerjük, hogy hidegvérűeknek látszunk lenni, akármi történnyen velünk vagy másokkal a’ világonn, és hogy következendőképen ellenségeink semmi legkisebb rést sem találnak bennünk, melly által belső nyugodalmunkhoz férhessenek. Az eggy böcsűlet legyen, mellynek sértésénél hidegvérűek ne maradgyunk, hanem inkább, ha könnyen lehet, világos bosszúállásrúl gondolkodgyunk.”

Báróné. És azt, hogy indúlatinkot megzabolázzuk, helytelennek tartya az Úr? Hisz ez még a’ keresztény religyiónak is fő parancsolattya.

Mársfalvi. A’ megzabolázás, és a’ csalárd eltitkolás között felette nagy a’ külömbség.^* A’ keresztény religyio azonnkivűl a’ bosszúállásnak megzabolázását még a’ böcsűletsértésnek esetében is megkívánnya. De a’ legnagyobb külömbség e’ szent relígyiónak és a’ franczia nevelésnek tanításai között az, hogy amaz csak a’ rendetlen indúlatoknak zabolázását, ez pedig még a’ törvényes érzeményeknek eltitkolását is parancsollya.

Báróné. Nem volna-e az Úrnak alkalmatlan, ezen állítását példákban megvilágosítani?

Mársfalvi. Szívesen megcselekszem. A’ franczia nevelés a’ szerelmet, mihelyt egyszer annak esztendeit elérjük, nem tiltya; hanem csak azt kívánnya, hogy hajlandóságunknak tárgyait megválogassuk, és hogy azt a’ világ elől a’ barátkozásnak palástyával eltitkollyuk. Naponkint tapasztallyuk, hogy a’ nagy világban a’ galanteria inkább szép tulajdonságnak mintsem hibának tartatik. Az irígykedésnek kinyilatkoztatását a’ franczia nevelés felette rosszallya, de azt ellenben javasollya, hogy másoknak előmenetelét titkos fondorkodások által meggátollyuk, mihelyt olly póczra vágyakodnak, mellyre magunk ügyekszünk, vagy mellyre valamelly emberünköt akarjuk felemelni. Nemtelen emberenn nyilvánvaló bosszút állani, alacsonyságnak tartya; de szerencséjét titkos rágalmazások által meggátolni, még szükségesnek is itéli.

Aranypataki. Megvallom, hogy az Úr engemet több efféle franczia oktatásokra tesz figyelmetessé, mellyek első tekíntettel helyeseknek, sőt még ragyogóknak is látszanak, ’s mellyeknek következései az emberségnek és a’ keresztény jámborságnak kötelességeivel meg nem férnek.

Mársfalvi. Kivált, ha a’ kegyesebb indúlatok iránt való franczia tanításokot megfontollyuk, akkor, Uram! e’ következéseknek károssága éppen szembetünő. A’ felebaráti szeretet, keresztény hitünknek ama’ fő dísze, a’ franczia nevelés által egészen elfojtatik; mert ez nemes nevedékivel a’ nemtelen rendeket úgy megvetteti, úgy megútáltattya, mintha emberek sem volnának. A’ házasok, szülők és gyermekek között való szeretet olly felséges, hogy még a’ társaságos életnek eredetét is ennek köszönnyük. A’ franczia nevelés a’ házasságbúl csupa familiabéli hasznokra czélozó hideg alkut csinál; a’ gyermekeket csöcsömös koroktúl fogva szülőiktűl elválasztván, idegen kézre bízza; ’s a’ meghaltt szülőkért, gyermekekért, vagy testvérekért való érzékeny síránkozást olly érzéketlen gyásszal pótollya ki, mellynek valamint üdeje, úgy ruhadarabjai is ki vannak szabva.

Az irgalmasság, melly a’ polgári életnek fő oszlopa, a’ franczia neveléssel meg nem férhet, részént azért, mivel ennek fő czéllya ellen a’ szívet nagyon megérzékenyíti, részént pedig, mivel a’ francziásan neveltt szívek a’ nyomorúlttakkal, úgymint többnyire alábbvaló rendhez tartozó emberekkel, megösmerkedni nem méltóztatnak. De talán már unalmat is okozok Méltóságtoknak morális jegyzéseimmel, mellyeknek sükerességét inkább csak érezni lehet, mintsem szóval megfejteni.

Báró. A’ hajdani üdőkben, mikor még a’ nemesebb rendűek az alacsony világgal örömest társalkodtak, barátkoztak, és így ösmerősebbek is voltak, Gyenerális Uramnak panaszi helyt, ammint látom, nem találtak volna; de az alacsony világ nem is böcsűlte ám a’ főbb rendeket úgy, ammint most böcsűlni kényteleníttetik.

Mársfalvi. Báró Uram! A’ hajdani Szolgák nem estek ugyan térgyre földes Uraik előtt; nem csókolták ruháiknak legalsó prémeit, mikor kéréseiket meghallgatták; nem állottak letett kalappal messze tőllök, mint főldi isteneiktűl; de bezzeg! meg tudtak ám érettek halni. A’ mostani szolgák mély tiszteletet mutatnak hozzájok, mivel ezzel, ammint maga mondgya Báró Uram, kénytelenek; de a’ legkisebb veszedelemben el is haggyák őköt viszontag, mintha soha sem ösmerték volna.

Aranypataki. Azt ugyan, ha igazat akarok mondani, meg kell vallanom, hogy a’ franczia nevelés minket a’ többi rendektűl felette nagyon elkülönöz, és minteggy izolál; de talán ellenben azt sem tagadhattyuk, hogy izoláltt boldogságunkrúl elengedőképen szorgalmatoskodik.

Mársfalvi. Mikép érti ezt az Úr?

Aranypataki. A’ francziának conversátiobéli nyelve olly annyira bővelkedik mindennémű szépségekkel, mellyek nem csak ama’ tiszteletet gyönyörűen kifejezik, mellyel egymásnak tartozunk, hanem még a’ mulatságos elmésséget is kellemetesen táplállyák; könyveiben pedig olly annyira feltaláltatik minden, a’ mi társaságos életünknek boldogságához megkívántatik, hogy a’ többi nyelveket és könyveket a’ nagy világ méltán mind szükségteleneknek nézheti.

Mársfalvi. Eggy franczia könyvben azt olvastam egyszer, hogy a’ nagy világnak tagjai közönséges alkut csináltak magok között, melly szerint ők a’ mindennapi társaságokban egymással komédiát játszanak. A’ conversátiobéli nyelvben meg van határozva, micsoda szépségeket mondgyanak egymásnak mindennémű esetben. Ezeket ők könyv nélkűl megtanúllyák, ’s egymásnak mély fő- és térgyhajtások között elmondgyák. Az ellenségek szinte azt mondgyák egymásnak, a’ mit a’ szíves barátok; és ha végtére a’ complementumokbúl kifogynak, játékhoz ülnek. Ha e’ nyelvet egyszer tudgyák, az emberi nyelvnek egyéb részeire nincs szükségek. Igaz ugyan, hogy a’ conversátiobéli nyelv elejénte felette szűk volt, de üdővel külömbféle tudományos szépségekkel nagyon megszaporíttatott, mellyek a’ fontos tárgyaknak eggyikérűl a’ másikra, szinte valamint a’ lepkék virágrúl virágra repdesnek, a’ nélkűl hogy valamellyikbűl sükeres hasznot vonnyanak. Ezekbűl állyon-e tehát a’ társaságos életnek izoláltt boldogsága?

Báróné. Én vele megelégszek.

Aranypatakiné. Én sem kívánok nálánál^* többet.

Mársfalvi. Ha mink illyen izoláltt boldogságot keresünk, önnön magunknak ellenségei vagyunk. A’ többi rendeknek hozzánk való kötelességeit mink méltán megkívánnyuk; de nekünk is vannak ám hozzájok viszontag való kötelességeink. Ha mink ezeket nem tellyesíttyük, és izoláltt boldogságot keresünk, nem méltán tarthatunk-e attúl, hogy ők is visszaadgyák nekünk a’ kölcsönt? A’ mi a’ tudományokot illeti, ezeknek mélyebb és serény tanúlása arra való nézve tartozik fő kötelességeink közé, mivel a’ polgári társaságnak éppen azért vagyunk ragyogó tagjai, hogy egyszersmind oszlopai is legyünk.

Itt eggy inas hírűl hozta, hogy az ifiú Uraság a’ sétálásrúl megérkezett, és hogy az ebéd készen van. Szintazon renddel tehát, ammint a’ kertbe lejöttek, fel is mentek megint az ebédlő szobába. A’ Báróné megörűlvén, hogy e’ gyűlölséges beszéllgetésnek vége szakadt, új kérdéseket tett Mársfalvinak a’ Párisi, Londrai, és Olasz országi ritkaságokrúl és mulatságokrúl, erősen feltévén magában, hogy az alacsony gondolkozású, de egyébaránt kellemetes társalkodású Gyenerálist e’ tárgyaktúl más környékekbe, még Pestenn vele társalkodni fog, nem bocsáttya.

Allig ültek le az asztalhoz, hogy a’ kis Gilméta elkezdette rajzolni, a’ miket kocsinn való sétálásokban látott és hallott. Egy nagy piaczra jutottunk, úgymond, hol a’ deákság úgy pözsögött, mint a’ hangya. Jó ízűt nevettünk, mikor Monsieur de Frippon azt mondotta, hogy ezekbűl kerekednek majd valaha bölcs vargák, híres szabók, nemes földmüvesek, vastag oszlopok, mellyekenn az édes Haza megnyugszik. Gondollya meg Asszonyanyám! szegény György Úrfinak ezekkel a deákokkal kell majd oskolába járni, és deákúl tanúlni. Pedig Madame de Folle nekem már sokszor mondotta, hogy eggy jó deák könyv sincsen a’ világonn, melly francziára ne volna fordítva. Én nem tudom tehát, minek kínozzák őtet illy haszontalansággal.

Az öreg Aranypataki fejét csóválván, A’ deák nyelv neki szükséges, úgymond; mert számtalan emberrel lessz neki valaha dolga, kik francziáúl nem beszéllenek.

Én az ollyan emberekkel, a’ kik francziáúl nem tudnak, soha életemben nem beszéllek, hanem az udvarmesteremhez, vagy komornokomhoz igazíttatom. Ezt valaha ő is megcselekedheti.

De hát ha sem udvarmestere, sem komornokja nem lessz a’ Kisasszonynak, kérdezé gúnyos szózattal Mársfalvi.

Ha Asszonyanyámnak van, nekem is lessz. Madame de Folle régen megmondta már nekem, mit cselekedgyek, hogy nem csak udvarmesterem és komornokom, hanem még két inasom, eggy vadászom, komornám, szobaleányom, és hat lovas hintóm is legyen.

A’ Báró elkacczantván magát, ’s mit cselekszel tehát? úgymond.

Ha ezeket nekem, felelé Gilméta, a’ magyar gavalérok közűl eggyik sem akarja megigérni, akkor férjemnek franczia gavalért választok.

Segítse az Isten a’ Kisasszonyt e’ különös szerencséhez mennél hamarább, mondá Mársfalvi.

Hát még mit láttatok egyebet? kérdezé a’ Báróné.

Külömbféle nagy és kis házakot, nagy és kis templomokot, mondá Gilméta.

És két nagy ispitát, utánna vetette az ifiú Aranypataki.

Hogy meri az Úrfi nekem az ispitákot eszembe hozni? kérdezé Gilméta, minekutánna még a’ kocsiban fenyegettem, hogy Asszonyannyának megpanaszlom, a’ mit cselekedni akart.

Énnekem? kérdezé Aranypatakiné mosolyogva. Már most csak mondgya meg nekem egyenesen, édes kis angyalom! micsoda panassza van a’ fiam ellen?

Gondollya meg Méltóságod! folytatá szavait a’ szós Kisasszonyka; az ispitába kívánkozott bemenni, hogy a’ betegeket lássa. Azokot a’ rongyos, büdös és halavány koldúsokot én az egész világért meg nem nézhetném. Mikor azutánn a’ granatérosok’ palotája előtt leszállottunk a’ kocsirúl, mindgyárt mellettünk termett két illyen koldús, eggy koldús asszonnyal, kinek három gyermeke volt. Azt gondoltam, hogy mindgyárt el kell ájúlnom. Az Úrfi majd térgyre esett, úgy kérte De Frippon Urat, hogy adgyon nekik az ő rekrácziópénzébűl alamisnát; de a’ Tanító Úr meg nem cselekedte; és ennek én nagyon megörűltem. A’ mi franczia inasunkkal kerestet majd itt Madame de Folle szegény francziákot és franczia asszonyokot, és az Úrfihoz ide vezetteti. Ezek az alamisnát jobban megérdemlik.

Az öreg Aranypatakinak és Mársfalvinak szemei öszvetalálkozván, szinte megmeredtek, úgy elfogta őköt az álmélkodás.

Eggy igen szép zászlótartó, így szólott tovább^* a’ kis Gilméta, elvezetett bennünköt a’ granatérosok’ kaszárnyáiba, és velünk mindég csak francziáúl beszéllett. Voltak köz katonák is sokan, kik született francziák. Madame de Folle, és Monsieur de Frippon sokat beszéllgettek velek, ’s meg is ajándékozták őköt. Azok közűl kellene György Úrfinak eggy inast fogadni, kinek felesége a’ fejér ruháját is moshatná. Akkor azutánn csupa francziák között volna éjjel nappal, és derék eggy gavalér válna belőlle. Nem igaz? Madame de Folle.

Nincs külömben, Kedvesem! mondá a’ franczia asszony, ki örömében majd hogy ki nem ugrott a’ bőrébűl, mikor hallotta, hogy az ő tanításait a’ kis Gilméta olly derekasan megtanúlta, és olly buzgón hirdeti.

A’ Báróné látván, hogy Mársfalvi elhallgatott, az öreg Aranypataki pedig elkomorodott, más tárgyakra fordította a’ beszédet, mellyekrűl a’ mi felvontt eszű és éles nyelvű Gilmétánk mesternéjétűl tanúltt púpos vélekedéseit megmeg szabadon kezdette a’ vendégek’ elejébe petyegni, de annyátúl elejénte eggykét komor tekíntettel, azutánn pedig, mivel ezek nem használtak, egynehány kemény szóval csendes hallgatásra kényszeríttetett.

Ebéd utánn az öreg Aranypataki jelt adván Mársfalvinak, lelopta magával a’ kertbe, a’ mit észre vévén a’ többiek, játékhoz ültek. A’ gyermekek azonban, még mestereik szülőikkel játszottak, szabad akarattyokra voltak hagyva, és magokot a’ háznak már eggyik, már másik ablakjában mulatták, a’ hogy lehetett.

Aranypataki megölelvén Mársfalvit, Uram! úgymond, az én fiamnak nevelésérűl soha még nekem senki szívemre úgy nem szóllott, mint egynehány ízben az Úr. Jegyzései szemeimet egészen megnyitották. Ha mindgyárt meg nem eggyezek is a’ franczia nevelésrűl egészen az Úrnak vélekedéseivel, azt legalább már most nagyon hihetőnek tartom, hogy a’ franczia nemzetnek többnyire csak legalábbvaló szemettye jön ki hozzánk, melly az úri neveléshez szintannyit tud, mint a’ varga legény a’ mathézishoz. Hazájokban, mint inasok és szobaleányok, megtanúllyák eggy keveset a’ franczia módosságnak egynehány reguláit, és a’ conversatióbéli nyelvnek nehány complementomit, ’s kijönnek hozzánk külömbféle szép nevek alatt, mint nevelők. Sem nemes vér, sem igaz jó erkölcs nem lévén bennek, gyermekeinket a’ franczia gavaléroknak és dámáknak csak oktalan majmaivá teszik, szíveiket pedig, és elméiket^* úgy elrontyák, hogy a’ helyes gondolkodásban és az emberségben még csak parasztyainkkal sem vetekedhetnek. Ha feleségemnek szívénn olly nagyon nem feküdne a’ franczia nevelés, én Frippont a’ mai jelenés miatt házambúl még ma kiűzném. Igaz ugyan, hogy hitvesemnek tudtával feltettem már magamban, hogy fiamnak eggy magyar correpetítort fogadok; de én ezt nem tartom elegendőnek arra, hogy gyermekemet a’ romlástúl megmentsem. Még pedig feleségemet rá vehetem, hogy a’ franczia nevelőt eleressze, tartok tőlle, ne hogy addig a’ fiam a’ mérget nagyon magába szíjja. Adgyon nekem az Úr tanácsot, mit tévő legyek? és legyen, kérem, e’ fontos dologban barátom és vezérem.

Tiszta szívembűl, mondá erre Mársfalvi. Az Úrnak fiát én a’ mai történetbűl jó szívű és nemes hajlandóságú gyermeknek tartom. Megvetem tehát minden eszemet, hogy az Úrnak olly jó tanácsot adgyak, mellyel őtet a’ veszedelembűl mennél hamarább kiragadhassa. De én erre eggy kevés üdőt kívánok, hogy előbb az Úrnak egész házával jobban megösmerkedhessek. Megvallom azonnkivűl azt is, hogy az emberi ész akármelly ügyekezetre soha olly helyes módokot ki nem gondolhat, mint azok szoktak lenni, mellyeket nekünk az eset vagy a’ környűlállások nyújtanak. Ezeknek változásait tehát szemmel tartom, hogy hasznunkra fordíthassam. Eggyáltallyában pedig nem javaslom, hogy az Úr e’ fontos dologban siessen. Fiának szívében bízok én annyit, hogy azt nem eggy könnyen lehet megrontani.

Allig mondotta ki ezeket, hogy a’ Bárónénak komornája, Hölgyi Mariska, a’ kertbe lépett, ’s hozzájok sietvén, imígy szóllította meg őköt: Bocsássanak meg Méltóságtok merészségemnek, mellyel ide hatok, hogy eggy fontos kérésemmel alkalmatlankodgyak. Bárónémtúl hallottam, hogy Aranypataki Úr, Ő Nagysága, eggy magyar ifiút kíván úrfia mellé fogadni, és hogy ezt Ő Méltósága, Aranypatakiné Asszonyom, nem örömest láttya. Ezen utóbbik környűlállás arra kényszerít engemet, hogy még leány létemre is egyenesen magához a’ Nagyságos Úrhoz fordúllyak, közbenjárásért pedig Méltóságos Gyenerális Úrnál esedezzek. Eggy ifiú tudni illik, kinek neve Hevesi Pál, megjelent csak imént nállam, és arra kért, hogy e’ kenyérre neki útat csinállyak. Jó erkölcseirűl adhatok Méltóságtoknak nem csak tanúságot, hanem még kezességet is, mert én itt Pestenn vele nevekedtem; tudománnyairúl pedig bizonyosnak mondhatom, hogy oskoláiban mindenkor az elsők között volt.

Mársfalvi átfogván eggyik karjával a’ leányt, Nézze meg az ember, úgymond, micsoda kellemetesen jár a’ szája, mikor magyarúl beszéll! Én azt gondoltam, hogy magyarúl eggy szót sem tud, mivel a’ Bárónénál szolgál. Mikép juthatott Húgom Asszony ennek a’ francziás Dámának kegyelmébe?

Az által, úgy tartom, hogy francziáúl tűrhetőképpen beszéllek.

És talán németűl is? kérdezé Mársfalvi.

Majd olly jól, mint magyarúl, felelé Mariska. Boldogúltt szülőim a’ vékony Kapitány penzióbúl élvén, magok tanítgattak mind asszonyi munkákra, mind pedig e’ nyelvekre is. De kivált a’ franczia nyelvet nagyon sürgették azért, hogy az Uraságoknál szolgálatot annyival könnyebben kapjak. Vajha jobban megtanúlhattam volna.

És Hevesi Pál talán Húgom Asszonynak valami távúlrúl való attyafia? kérdezé Mársfalvi.

Hazudnék, ha azt mondanám. Ő hozzám gyermekségünktűl fogva jó, ’s mivel jámbor ifiúnak tudom, én is jó vagyok viszontag hozzá.

’S valaha majd egybe keltek, úgy-e?

Errűl mink egymásnak még csak eggy szót sem szóllottunk. De ha ő egyszer állandó kenyérre jut, és engemet kezével megkínál, boldognak fogom sorsomot tartani, ha vele feloszthatom.

Lyánka! mondá erre Mársfalvi, a’ te nyíltt szívűséged nekem felettébb tetszik, és ha a’ te barátod olly derék ifiú, a’ melly derék leánynak én tégedet lenni gyanítlak, én leszek atyátok.

Mariska könybeborúltt szemmel rá tekíntvén, megkapta kezét és megcsókolta.

Mársfalvi Aranypatakit megszóllítván, ki mindeddig mély gondolatokba merűlt volt, Tetszik-e az Úrnak, úgymond, ezen ifiúval megösmerkedni?

Küldgye hozzám Húgom Asszony, felelé Aranypataki.

Ő a’ kapu alatt várakozik feleletemre, mondá a’ leány; azonnal ide vezetem.

Még a’ leány az ifiúért elszaladt, addig Mársfalvi is mély gondolatokba merűlt, mellyekbűl végre felserkenvén, Uram! úgymond Aranypatakinak, nagyon szeretném én, ha eggy fogas magyar legényt tehetnénk Frippon mellé, kinek elegendő esze volna arra, hogy ennek kígyójárásait kitanúllya, és elegendő hűsége arra, hogy velünk, a’ mit lát, hall és tapasztal, igazán közöllye. A’ szöget szöggel kell kiütni.

Ezt magam is szeretném, mondá Aranypataki; de hol lelünk mink ollyan ifiat, a’ kiben az erre szükséges tulajdonságok meglegyenek? Az én szívemet a’ gondok szegény fiam iránt úgy gyötrik, hogy ki nem mondhatom.

Jönnek már! mondá Mársfalvi. A’ legénynek termete szép. Ha tehetségei csak középszerűek is, oda merem én állítani még is az Úrnak fia mellé, mint Fripponnak ellenzőjét.

Mariska elejekbe vezetvén Hevesit, még egyszer kérte őköt, hogy vegyék pártfogások alá, és elsietett.

Öcsém Uram hovávaló? kérdezé Aranypataki, és mit tanúlt?

Én Budánn születtem, felelé az ifiú. Édes atyám a’ Királyi Kamaránál szolgált. Szülőim korán meghalván, édes anyámnak báttya magához vett Pestre, és fiaival felneveltetett. Ezekkel az oskolabéli tárgyakonn kivűl megtanúltam a’ franczia nyelvet és a’ musikát is. Németűl már azelőtt tudtam. Bátyám, ki a’ Királyi Táblánál szolgált, valamint saját fiait, úgy engemet is prókátorságra készített. Még a’ filozofiát tanúltam, megösmerkedtem az olasz és az ánglus nyelvekkel is. Allig esküdtem fel Prókátornak, hogy bátyám meghalálozott. Sógor asszonyomnak terhére nem akarván lenni, eggy öreg Prókátorhoz szegődtem, mint segítője. Láttam én itt, hogy a’ Prókátoroknak sokasága miatt felette nehéz jobb kenyérre kapni, és hogy az embernek lelkiösmérete az ügyeknek védelmezésénél minduntalan’ veszedelemben forog. Eltökéllettem tehát magamban, hogy a’ prókátorsággal felhagyok. Boldogúltt atyámnak érdemeire nézve várhattam volna a’ Kamaránál szolgálatot; de eszembe jutván, hogy szegény szülőimnek a’ legnagyobb drágaságban szintazon fizetésbűl kellett élniek, mellybűl az ócsó időkben is allig élhettek, és hogy következendőképen gyermekeiknek adósságoknál egyebet nem hagyhattak, tanácsosabbnak tartottam, édes atyámnak nyomdokit nem követni. A’ katonatiszteknek sorsát szinte ollyannak tudván, mint az atyámé volt, a’ hadi szolgálatra sem lehetett kedvem. A’ papságra hajlandóságom soha sem volt. Az öreg Prókátor elvégre, a’ kinél szolgálok, azt javasolta csípős bosszonkodással, hogy fordítsam ruhámot németre, nevemet pedig francziára, és állyak be valamelly Uraságnál mint Párisi nevelő. Harapós tanáccsához még azt is oda függesztette, hogy deák és magyar nyelvemet születésemmel eggyütt tagadgyam el, ha azt akarom, hogy a’ Dámák nagy böcsűletben tartsanak. Én az ő mérgébűl mézet vonván, feltettem magamban, hogy, mint nevelő, szerencsét próbálok, a’ nélkűl hogy e’ végbűl legkisebb csalárdsággal éllyek. E’ szolgálat által pedig semmi egyéb különös szerencsét szerezni nem kívánok, hanem csak valamellyik Uraságnak jószágában olly tisztességes hivatalt, mellyben magamnak eggy kis gazdaságot tarthassak, elegendőt arra, hogy abbúl feleségemmel és gyermekeimmel eggyütt gond nélkűl elélhessek.

E’ csekély szerencsére, minekutánna fiam szárnyára kelend, esztendőbéli jó fizetésénn kivűl, még mellette lessz, számot tarthat Öcsém Uram, mondá Aranypataki. Még Báró Külnekiék házamnál lesznek, a’ mi legfellyebb két nap tarthat, ezen alkunk maradgyon titokban. Vendégeimnek elmenetelek utánn elhívatom Öcsém Uramot, és fiamnál azonnal beiktatom. Arrúl pedig, hogy francziáúl, olaszúl és ánglusúl tud, senkinek se szóllyon házamnál se most, se azutánn. Bővebb instructiót majd akkor adok, mikor hivatallyába lép.

Szívembűl szakasztotta ki az Úr e’ plánumot, mondá Mársfalvi Aranypatakinak; de engedgye meg, kérem, hogy ezen ifiú embertűl megkérdezzem, miért nem kiván ő más valamelly ragyogóbb hivatalt, hanem éppen csak ollyant, mellyben gazdaságot tarthatna?

Tapasztalásbúl tudgyuk, Méltóságos Uram! hogy a’ producens rendek soha sem szenvednek semmi szükséget, akárminémű drágaság nyomja a’ többieket. Mikor a’ földes Uraságok és a’ parasztok drágán adgyák az eleséget, a’ mesterember, és a’ kézmüves is drágán adgya munkáját, és úgy él, mint egyébkor. De a’ kik ellenben fizetésbűl, interesbűl, ’s eggy szóval kész pénzbűl élnek, azoknak a’ drágaságnak üdejénn fél annyi jövedelemmel kell megelégedniek, és szörnyen szenvednek. Tapasztaltam én ezt szülőimnél, tapasztaltam boldogúltt bátyámnál, és feltettem magamban, hogy én is a’ producens rendekhez ragaszkodok.

Helyesen! mondá Mársfalvi. Nekem is felkopna az állam,^* ha eggy kis örökségem nem volna.

Ezzel Hevesit elbocsátották. Aranypataki megszóllítván Mársfalvit: Az Úr tehát, úgymond, az én szándékomot átláttya?

Hízelkedek magamnak vele, hogy átlátom. Hevesi parancsolatot vesz az Úrtúl, hogy Fripponnak minden lépését szemmel tartsa, és az Úrnak tudtára adgya. Frippon pedig semmit sem mondhat az Úr’ fiának, a’ mit Hevesi ne értene; és így méltán remélli, hogy Hevesi által az ő szívébe belát, és ott fontos okokot talál arra, hogy részérűl még a’ Méltóságos Asszonyt is elvonnya.

Óh! ha én hamar illy szerencsés lehetnék! mondá Aranypataki.

Hamarább talán, mintsem az Úr gondolná; mert én plánumához eggy másikot függesztek, melly talán még foganatosabb lessz. A’ Báróné’ komornáját kérem rá, hogy Bécsben a’ franczia asszonynak lépéseire vigyázzon, és hogy Hevesi által minket mindenrűl tudósítson, a’ mi e’ két nevelőnek mélyebb ösmeréséhez tartozik; mert én nehezen hibázok, ha azt itélem, hogy Monsieur Frippon, és Madame de Folle szorosabb szövetségben vannak.

Illy beszéllgetések között felmentek a’ játszó társasághoz, melly Aranypatakit meglátván, tele torokkal kiáltotta: Éppen jó, hogy az Úr^* érkezik! Eggy fontos szavunk van az Úrral! Csak ide közünkbe a’ Gyenerális Úrral eggyütt, ki szövetségünknek részvévő tanúja legyen.

Minekutánna Mársfalvi a’ Bárónénak^* jobbjára, Aranypataki pedig ballyára leültek volna, így szóllott ehhez a’ Báróné:^*

A’ mi kedves Madámunknak a’ játék köztt eggy igen helyes gondolattya volt. Azt mondgya ő, hogy, mivel az^* Úrnak fia és az én leányom tökélletesen eggyformán neveltetnek, végezzük el magunk között, minekelőtte Bécsbe indúlunk, hogy gyermekeink valaha öszveházasodgyanak. Én és az Uram, mink rá állottunk; de Aranypatakiné az Úrnak híre nélkűl semmit sem mert hozzá szóllani. Az Úr tehát ezen ajánlásra mit mond?

Az ajánlás az én házamnak nagy tiszteletére válik, és én Méltóságtoknak ezért elegendőképen köteles nem lehetek. Madame de Folle! az Asszonynak figyelmetességét hozzánk, és kivált gyermekünkhöz, nagyra böcsűlöm. Én e’ szövetséget valóban nem csak nem gátolom, hanem még különös szerencsének is tartom. Ha gyermekeink felnevekedvén, egymást szerethetik, és egybe kelni kívánkoznak, örömmel viszem őköt az oltárhoz.

Ha egymást szerethetik, és egybe kelni kívánkoznak? kérdezé hegyke álmélkodással Madame de Folle. Hogy lehet az Úrnak a’ házasságrúl illy nemtelen, hogy ne mondgyam, illy alacsony ideája? Vagy szeretik egymást, vagy sem! vagy akarnak egybe kelni, vagy sem! ha egyszer a’ familiáknak környűlállásai az illyen szövetséget hasznosnak mutattyák, öszve kell nekik házasodniok. Szíveik azért szabadok maradhatnak. Ez a’ nagy világnak a’ regulája!

Melly alól én gyermekeimet ki akarom venni, mondá Aranypataki. A’ közép útat azonban az efféle szövetségeknek szerzésében nem rosszallom, melly a’ következendő előzésekbűl áll. Mondgyuk meg gyermekeinknek most irántok való szándékunkot, és nevellyük őköt úgy, hogy egymásnak szeretetére, mellyet bennek jó móddal nevelni is lehet, méltók legyenek. Így üdővel szabad akaratbúl, sőt hajlandóságbúl viszik azt végbe, a’ mit tőllök ohajtunk, és szíveiknek sem lesznek okai arra, hogy a’ familiabéli szövetségenn kivűl mellékfrígyeket kössenek, mellyek a’ familiákot százszorta nagyobb károkkal rongállyák, mintsem a’ hidegvérű házasságok hasznokkal gyámolíthattyák.

Én az Úr’ kívánságának szívesen engedek, mondá a’ Báróné, noha, megvallom, nem annyira meggyőződésbűl, mint kíméllésbűl; mert én a’ gyermekben sem az indúlatos szerelmet, sem a’ szabad akaratot meg nem szenvedem. Hadd jőjjenek tehát előnkbe a’ gyermekek!

Monsieur de Frippon felugorván székérűl, bevezette őköt a’ szomszéd szobábúl.

Gilméta! mondá a’ leánykának a’ Báróné, mink most elvégeztük, hogy te valaha György Úrfinak hitvesse légy; azért úgy nézd őtet ezentűl, mint jövendőbéli férjedet.

De mondgya meg nekem Asszonyanyám, fog-e nekem ő lovakot, hintót, vadászt, inasokot, szobaleányokot, kiváltkép pedig komornokot, és udvarmestert tartani?

Arrúl neked, Angyalom! semmi kétséged se legyen, mondá Aranypatakiné.

Azonnkívűl, folytatá beszédgyét a’ leányka, azt is szeretném, ha az én Györgyöm többet nem tanúlna, mint én; mert Madame de Folle nekem azt mondotta, hogy soha se válasszak magamnak ollyan férjet, a’ ki nállamnál többet tud, vagy legalább többet tudni akar.

E’ regula énelőttem tellyességgel új, mondá Aranypataki mosolyogva. Hisz a’ gavalér, a’ ki hazájának szolgálni, famíliájának virágzást szerezni, és jobbággyainak a’ boldogságra útat mutatni akar, soha eleget nem tanúlhat.

Ezt mind megteheti mások által, mondá a’ franczia asszony; a’ háznak kormányozását pedig, szükséges, hogy hitvessére bízza; mert az ollyan házban, a’ hol asszony nincs, vagy a’ hol asszony nem kormányoz, keresztűl kocsúl megy minden.

Bocsásson meg az Asszony! mondá Aranypataki. Én a’ háznak kormánnyát az én asszonyommal felosztom, kivel ez iránt örömest tanácskozok; de azért, Istennek hála! az én házamban a’ rendetlenség nem uralkodik.

Felosztya az Úr? kérdezé gúnyoló kaczagással a’ franczia asszony. Felosztani látszik csak, azalatt hogy semmi sem történik egyéb a’ háznál, hanem a’ mit az asszony akar.

Aranypataki nyájas mosolygással megfogta erre, ’s megcsókolta asszonyának kezét, és szeme közé nézvén, Kincsecském! úgymond, most legelőször hallom, mióta egybe keltünk, hogy te nadrágot viselsz, és én főkötőben járok!

Kaczagásra fakadtak mindnyájan, Aranypatakiné pedig azzal felelt Urának, hogy mindnyájoknak láttára legelőször kezét, azutánn pedig ajakit megcsókolta.

A’ Báróné azutánn az Úrfihoz fordúlván: Hát te, úgymond, édes Györgyöm! mit mondasz arra, hogy leányomot neked szántam?

Az Úrfi megcsókolván a’ Bárónénak kezét: Ügyekezni fogok rajta, úgymond, hogy magamot Méltóságodnak e’ különös kegyelmére érdemessé tegyem.

Szép felelet! mondá a’ Báróné. Jőjjsze ide, hadd csókollyalak meg érte. Úgy! Most már csókold meg az én Gilmétámot is, mint jegyesedet.

Az Úrfi a’ Kisasszonynak kezét megcsókolta; ez pedig, annyának példája szerint, az Úrfinak ajakira tűzött eggy csókot. Erre a’ gyermekek a’ nevelőkkel a’ kertbe, az öregek pedig némelly Pesti Uraságoknak látogatására mentek. Még a’ Dámák a’ tűkörasztalkáknál ültek, és a’ Báróval váltólag beszéllgettek, addig az öreg Aranypatakit Mársfalvi elvezette a’ szomszéd szobába, és ott megkérdezte tőlle, ha igazán kész-e rá állani e’ szövetségre, melly fiát Gilmétával öszvefüggessze?

Édes Barátom Uram! felelé Aranypataki; az én házam háromszor jobb karban van, mint a’ Báróé, ki az asszonynak pénzfecsérléseit szép jövedelmeivel már régen nem győzi. Az adósság sok is már a’ házánál. A’ Bécsi lakás azokot még jobban meg fogja szaporítani. Nekem annyival adós, hogy eggyik szép faluját, mellyre a’ pénzeket mint hipotékára adtam, már az enymímnek tarthatom. Az asszony tehát ezen adósságot azokkal eggyütt, mellyeket házamnál tenni még talán szándékozik, lyányával akarná kifizetni. Én ma könnyen vettem fel a’ dolgot, mivel tudom, hogy, mihelyt én Frippont elűzöm, a’ Báró’ házának az én házamhoz való barátsága is elenyészik. Madame de Folle legalább kézzel lábbal rajta lessz, hogy ezt végbe vigye; a’ mivel nekem valóban különös jó szolgálatot fog tenni.

Derekasan! mondá Mársfalvi. Látom már, hogy az Úr az igaz útonn van. Haza megyek, és arrúl gondolkodok majd eggy keveset, mikép lehetne a’ szegény Bárót is, mind feleségére, mind leányára nézve, észre hozni? Látta-e az Úr, halavány orczáját?^* látta-e, mikép^* sütötte le szemeit, mikor a’ franczia asszony azt vítatta, hogy a’ házat asszonynak kell kormányozni?

Nem láthattam. De ha Barátom Uram ezen alkalmatossággal komorságot vett eszre benne, jeles jót cselekszik bizonnyára vele, ha^* észretérésének e’ zsengécskéjét erőre segíti. Szabad-e tudni, mit akar az Úr hasznára cselekedni?

A’ Bárónak testvér báttya, Báró Külneki Mátyás Óbester, mondá Mársfalvi, nekem régi jó barátom. Eggyütt szolgáltunk sok üdeig, eggyütt feküdtünk a’ táborban az ellenség előtt, sőt még egynehány ütközetben is eggyütt harczoltunk. Ő most Posonyban lakik. Megírom tehát neki, a’ mit Öccse’ házának állapottyárúl tudok, és arra kérem, hogy legyen rá eggy kis gondgya, még Bécsben lakik.

Az Úr Isten adgya szent áldását az Úrnak munkájára, mondá Aranypataki.

Még Mársfalvi és Aranypataki a’ franczia nevelők ellen szövetséget kötöttek, addig ezek öszveültek a’ mulató házba, és munkájokban, mellyel e’ két házat igájok alá hódítani kezdették, váltólag gyönyörködtek, a’ gyermekeket pedig a’ kertben magokot hagyták. Öszvebeszéllettek ők, hogy egymásnak mindent megírnak, a’ mi házaiknál, kivált nevedékeikre nézve, történni fog, és hogy eggyik a’ másiknak tanáccsa nélkűl semmi fontos dolgot nem cselekszik. Hogy pedig titkaikot annyival bizodalmasabban közölhessék, eggy különös írást gondoltak ki, mellynek kulcsát magoknak feljegyzették. Az Úrfinak deák instructora felűl azt javasolta Fripponnak az asszony, hogy semmit se mulasson el, a’ mi az Uraságot arra birhassa, hogy illy haszontalan legényt az Úrfi mellé ne fogadgyon; ha pedig ezt végbe nem viheti, kínozza magát a’ legényt mindaddig, még a’ szolgálatbúl önnkint el nem megy.

Azalatt a’ gyermekek jövendőbéli szövetségekrűl olly fontosan beszéllgettek, ammint olly gyermekektűl kitelhetett, kik rossz kéz alatt voltak, és csak rossz példákot láttak. Hány ruhát fogsz te nekem csináltatni, kérdezé Gilméta, mikor majd lakadalmat tartunk?

Hármat, felelé az ifiú Aranypataki.

Csak hármat? Fél tuczatot legalább kell csináltatnod. És én magam választhatok reá szereket, úgy-e? Hát bonczokot a’ nyakamra és kezeimre, gyémántokot a’ fejemre veszel-e?

Kétség kivűl veszek ollyanokot, hogy párjokot kell keresni, mondá az Úrfi.

Gilméta ugrált és tapsolt örömében. Én, úgymond, egész Bécsben a’ legszebbik Dáma leszek.

Egész Bécsben? kérdezé amaz. Úgy de, hát ha mink nem Bécsben lakunk?

Lakj te, a’ hol tetszik, én Bécsbűl el nem megyek. Hallod-e, György! Nekem Asszonyanyám mindég azt mondotta, hogy másnak engemet nem ád, hanem csak Grófnak, vagy legalább Bárónak. Te csak nemes ember vagy, úgy-e?

Az vagyok, de Asszonyanyám azt mondotta, hogy nekem Báróságot vesz, mivel maga is született Báró Kisasszony.

Akkor azutánn, mondá megmeg Gilméta, ha te is Báró leszel, és engemet elveszel, mink is reggel, mihelyt felöltözködünk, mindgyárt játszunk, vagy vizitákot csinálunk; ebéd utánn pedig társaságot tartunk, vagy társaságba megyünk, és estve a’ theátrumba, és télenn a’ bálba, nyáronn valamelly szép kertbe, mint Uram Atyám, és Asszonyanyám, úgy-e?

Ha foglalatosságim megengedik, igen is; egyébaránt magad mehetsz, a’ hová tetszik.

Foglalatosságid? Hisz Uram Atyámnak semmi egyéb dolga; neked is tehát semmi egyéb foglalatosságod nem lessz.

De én hivatalt akarok viselni, melly miatt, ammint Uram Atyám mondgya, sokat kell, még férjfi koromban is, tanúlnom.

Eredgy a’ te tanúlásoddal! Madame de Folle azt mondgya, hogy a’ gavalérnak házi eszközeihez tartozik ugyan a’ szép bibliothéka, hanem hogy a’ benne lévő könyveket olvasni csak nemtelen emberekhez illik, kik magokot tudósoknak nevezik, és e’ nélkűl el nem élhetnek. Hallod-e György! ha te énvelem a’ kertekbe, a’ theátrumba, és a’ bálokba nem jöhetsz, akkor nekem más férjfival kell mennem, mert Madame de Folle azt mondgya, hogy szolga-gavalér nélkűl nem illik a’ dámának járni.

Menny, a’ kivel tetszik, mondá az Úrfi.

Katonatiszttel? Óh! édes Györgyöm! micsoda szép tisztek voltak azok, a’ kiket ma láttunk.^* Mint a’ bábok! Nem volna-e neked kedved a’ katonaságra?

Miért nem? A’ magyar Nemes a’ nélkűl is született katona, ammint Uram Atyámtúl számtalanszor hallottam.

Óh légy, kérlek, katona! Kétszerte szebb leszel, mint most vagy, és én is kétszerte jobban foglak szeretni.

Így beszéllgettek eggyütt a’ gyermekek, még a’ nevelők a’ mulató házbúl kjövén, fel nem vitték őköt magokkal, hogy velek valamit olvassanak. Azonban, mivel Gilméta eggy általlyában nem akart semminémű tanúláshoz fogni mindaddig, még Bécsben fészket nem ver, bérkocsit hozattak magoknak, és sétálni mentek.

Más nap reggel az öreg Aranypataki Mársfalvihoz menvén, Barátom Uram! úgymond, én az Úrnak hozzám való szívességében bízván, ide rendeltem Hevesit, hogy vele kedvem szerínt beszéllhessek. Otthon lehetetlen volna vele tanácskoznom, a’ nélkűl hogy szembe ne tünnyön. Mariskával, a’ Báróné’ komornájával is szóllottam már,^* de csak röviden. Megigérte, hogy Hevesinek mindent megír, a’ mi a’ Báró’ házánál történni fog.

Ennek Mársfalvi nagyon megörűlt. Báró Külneki Óbesternek megírta már ő, és el is küldötte a’ levelet, mellyben Öccsének házát lerajzolta, megigérvén, hogy tudósításait ezentűl is folytatni fogja, ha láttya, hogy azoknak az Óbester boldogtalan Öccsének és Gilmétának javára hasznát akarja venni. Nem adnám sokért, úgymond, ha e’ franczia csürhét mind a’ két házbúl kipörkölhetném.

Elérkezett azutánn hozzájok a’ kiszabott órára Hevesi is, kit Aranypataki megszóllítván: Én, úgymond, az Úrral olly dolgot akarok közleni, mellytűl házamnak böcsűlete, és majdnem egész boldogsága függ. Tarthatok-e számot arra, hogy azt Öcsém Uram titokban tartya?

Azonnkivűl, felelé Hevesi, hogy ezt, mint fő nemes házának szolgája, kötelességemnek nézem, a’ barátságos tónus is, mellyel hozzám a’ Tekíntetes Úr különös bizodalmát mutatni méltóztatik, arra bir engemet, hogy minden ügyét úgy tekíntsem, mint magamét.

Köszönöm! Most tehát hallya meg az Úr a’ dolgot. Én a’ franczia nevelőt fiam mellől el akarnám űzni, de a’ nélkűl, hogy feleségemet megbántsam, ki a’ franczia nevelést legtökélletesebbnek tartya. Ezt pedig egyébkép végbe nem vihetem, hanem ha feleségemet mind a’ franczia nevelésnek semmirevalóságárúl, mind franczia nevelőmnek tudatlanságárúl és gonosz szívérűl világosan meggyőzöm. Az illyen próbákra engemet Öcsém Uram legkönnyebben segíthetne. Frippon ugyan nem örömest fogja Öcsém Uramot fiam körűl látni, sőt talán még gorombaságokkal is fogja illetni. Van-e Hevesi Uramnak hozzám annyi szíve, hogy ezt a’ munkát magára vállallya, és Fripponnak dühösködéseit mindaddig állhatatosan kitűrje, még őtet feltett plánumom szerint elűzhetem?

Van, Tekíntetes Uram! Saját tapasztalásombúl is tudom én, hogy Nemzetünk’ színének romlását az illyen jövevény nevelőknek köszönhettyük. Mint hazafi tehát még kötelességemnek is tartom, hogy az efféle jöttmentt nevelőknek lárváját levonni segítsem.

Annyival bizonyosabban megvárhatom tehát Hevesi Uramtúl, mondá Mársfalvi, hogy az én kérésemnek is szívesen meg fog felelni. Báró Külneki Úrnak a’ házát is meg akarnám én attúl a’ rossz franczia asszonytúl menteni, a’ ki most benne uralkodik. Aranypataki Úr szóllott már Mariskával, de csak röviden, a’ felűl, hogy a’ mit a’ Báró’ házánál ezen ügyekezetnek előmozdítására szolgálhatót lát, vagy hall, azt az Úrnak hűven megírja. Legyen tehár az Úr olly jó, és beszéllyen errűl vele még bővebben, és ha majd leveleit veendi, közöllye velem azokot, hogy tudósításinak illendő hasznát vehessem.

Szívesen megcselekszem.

Ha velem különös beszédgye lessz Öcsém Uramnak, mondá Aranypataki, itt a’ Gyenerális Úrnál fogunk öszvejönni. Boldog Isten! Saját házamban sincs már szabad akaratom, mióta benne a’ francziaság fészket vert.

Ezen alkalmatossággal többféle tárgyakrúl ereszkedtek ezen Urak beszédbe Hevesivel, ’s örömmel tapasztalták benne ama’ sükerességet a’ tudományokban, és ama’ nyíltt észt a’ világ’ dolgainak megitélésében, mellyet az ember a’ jöttmentt franczia nevelőkben hasztalan’ keres.

Más nap Mársfalvi ismét Aranypatakiéknál ebédelt, de a’ Bárónétúl^* csupa hideg emberségnél egyebet nem tapasztalt. Elbeszélltetvén vele magának nagy részét ama’ szépségeknek és ritkaságoknak, mellyeket külső országokban látott, egyébaránt nem tartotta vélekedései miatt méltónak arra, hogy őtet a’ társalkodásban megkülömböztesse. Ebéd utánn, melly korábban tartatott, és rövidebb volt, hírt hozott eggy inas, hogy a’ hintók készen állanak. Írjon nekem, kedves Barátom! mondá Madame de Folle, Monsieur Fripponnak, és gyakran írjon! Ezt mondván, megfogta Fripponnak kezét, és megrázta.

Ezt cselekedte Gilméta is az ifiú Aranypatakinak mondván: Írj nekem, kedves Györgyöm! és gyakran írj!

El ne felejtse az Úr, mondá tovább az asszony, hogy Bécsben eggy asszonyi szív van, melly az Úrért barátságosan érez.

El ne felejtsd, mondá a’ Kisasszony is, hogy Bécsben eggy leányszív van, melly érted barátságosan érez.

Frippon erre megcsókolta, és szívéhez szorította az asszonynak kezét, az ifiú Aranypataki pedig Gilmétáét.

Adieu! ma chère! mondá amaz, nagyot sohajtván.

Adieu! ma chère! mondá emez is, nagyot sohajtván.

Ezen alkalmatossággal Gilméta az ifiú Aranypatakinak kezébe nyomta lopva saját portréját, megölelte, mint jövendőbéli férjét, és megcsókolta.

Aranypatakiék lementek velek a’ hintókhoz. Kívánok szerencsés útat! mondá Mársfalvi, mikor már benn ültek. Szerencsés útat! kiálták a’ többi kísérők is, noha kiki közűlök másmás szívvel.

Allig vezette be fiához az öreg Aranypataki Hevesit, hogy Frippon az órrát pulykakakas gyanánt leeresztette, és duzmadni kezdett. Frippon Uram! így szóllott az atya, Hevesi Úr, kit itt maga előtt lát, felvállalta fiamnak oktatását a’ deák és magyar nyelvben, valamint ama’ tudományokban is, mellyek a’ Magyar Gavalérban elkerűlhetetlenűl megkívántatnak. Ajánlom őtet az Úrnak barátságába. Fogjon vele kezet fiamnak javára. Mivel az Úr fiammal eggyütt két szobát foglal el, kivel eggy szobában hálni elejétűl fogva nem akart; azt a’ rendelést tettem, hogy Hevesinek a’ fiam’ szobájában eggy nyoszolya állíttasson fel. Ő éjszaka is fog gyermekemre vigyázni.

Ezt francziáúl mondotta Fripponnak; azutánn pedig fiához fordúlván, így szóllott magyarúl: Édes fiam! te az oskolabéli tárgyakban nagyon hátra maradtál. E’ vacátiókban Hevesi Úr megtanít azokra, a’ miket elmulattál, hogy a’ jövő oskolaesztendőben tanúlásidot a’ nyilvánvaló oskolákban folytathasd. Fogadd szavát mindenben; tiszteld úgy, mint második atyádot, és tanúlly serényen, hogy benned olly örömem legyen, a’ minőt talentumaidtúl méltán várhatok.

E’ rövid de fontos beiktatás utánn elvezette Hevesit az Asszonyhoz, ’s német nyelvenn bemutatta neki, mint fioknak correpetitorát. Ugyanazon nyelvenn legelőször is azt kérdezte Hevesitűl az Asszony, ha beszéll-e francziáúl? ’s módos németséggel előadott feleletét hallván, hogy a’ francziában nem járatos, megrázogatta fejét, megvonogatta vállait, ’s öszveránczolván ajakit, Sajnálom! úgymond; a’ franczia nyelv nélkűl, nem hiszem, hogy fiamnak nevelőjével, Frippon Úrral, eggyet érthessen az Úr; a’ mit arra, hogy fiam helyesen neveltessen, szükségesnek tartok. A’ sok szakács elsózza az ételt.

Méltóságtoknak^* szemei előtt lévén mind a’ ketten, felelé Hevesi, el nem hitethetem magammal, hogy akarattyokat hűven ne tellyesítsük, és hogy következendőképen a’ nevelésre nézve eggyet ne értsünk. Én szorosan megmaradok kiszabott korlátim között, és Méltóságtoknak híre nélkűl legkisebbet sem cselekszek.

Közelebbrűl kell Hevesi Urat Szívecskémnek ösmerni, mondá Aranypataki, hogy e’ félelemtűl megmenekedhessen. Én kész kezesse vagyok annak, hogy Fripponnak a’ viszálkodásra legkisebb okot sem ád.

Ezt szívembűl kívánom fiamnak javáért, mondá az Asszony, és magát Hevesi felé meghajtotta.

Hevesi ezt helyesen arra magyarázván, hogy elmehet, megcsókolta mély tisztelettel az Asszonynak kezét, és elment.

Mennyen az Úr a’ fiamhoz, mondá Aranypataki, és kezdgye el vele azonnal a’ munkát.

Allig lépett ki Hevesi a’ szobábúl, hogy az Asszony férjére tekíntvén: Nekem, úgymond, módos ifiúnak látszik lenni. Kár, hogy francziáúl nem tud. Rendelést teszek majd, hogy komornámmal és szobaleányommal eggy asztalnál egyen.

Bocsásson meg, Szívecském! ezt meg nem engedhetem.

Hisz azt csak nem kívánnya talán Kincsem! hogy vele eggy asztalnál egyek?

Nem kívánom, hanem kérem. Ha Fripponnal eggy asztalnál ehet Kincsecském, miért nem Hevesivel? A’ nevelőköt nekünk úgy kell tisztelnünk, mint helytartóinkot, és jó barátinkot, kiktűl gyermekünknek boldogsága függ, mellyre méltán úgy nézhetünk, mint saját boldogságunknak legfőbb részére.

Monsieur Frippon legalább jó házbúl való, mondá az Asszony.

Nemes ágbúl származott Hevesi is, és a’ mi több, magyar ágbúl. Szívecském énáltalam Magyar Dáma lett; illik tehát, hogy a’ magyar nemességet alábbra ne böcsűllye, mint a’ francziát, mellyel sem születése, sem házassága által semmi legkisebb szövetségben nem áll. Ezennfelűl pedig fontollya meg azt is, mi végbűl költöztünk mink ide Pestre? Nemde, hogy eggyetlen eggy gyermekünk szemeink előtt neveltessen? Egész nap kevés üdőnk maradván arra, hogy a’ nevelőkkel és hivatallyokban való serénykedésekkel közelebbrűl megösmerkedgyünk, ezt az asztalnál külömbféle beszéllgetések által legkönnyebben végbe vihettyük.

De hát ha más Dámákot akarunk vendégelni?

Ha a’ Dámák magosabb rangban vannak Szívecskémnél, akkor a’ gyermek nevelőivel eggyütt szobájában egyen. A’ többi Dámáknak pedig meg kell elégedni azzal, a’ mivel az én Asszonyom megelégszik.

Csak fiamnak javára vállyon, mondá az Asszony, én kész vagyok érte még többet is áldozni.

Aranypataki megcsókolván kezét: Érzékeny Anya! úgymond. Háladatos indúlatomot e’ szóért ki nem fejezhetem.

Azon szempillantásban belépett hozzájok Frippon az ifiú Aranypatakival, ’s büszke tekíntetet vetvén az atyára, Az Úr, úgymond, nekem e’ gyermeknek nevelését egészen átadta. Contractusunkban semmi sincs a’ felűl, hogy az én órromra eggy al nevelőt tegyen. Én tehát azt kívánom, hogy az a’ bárdolatlan és ostoba magyar legény ezen órában eleresztessen, vagy contractusunk szegettnek tartasson. Ezeknek eggyike nélkűl én a’ gyermeket átadom, és a’ háztúl elbúcsúzok.

Monsieur de Frippon! mondá erre szelíden intő ’s egyszersmind kérlelő szózattal az asszony, ki el nem szívelhette, hogy férjével illy hegyke és goromba tónusbúl beszéll.

Eredgy fiam! a’ szobádba, mondá Aranypataki a’ gyermeknek, és mutasd meg a’ Correpetitornak, meddig mentél tanúlásidban? Nekem Frippon Úrral eggy kis beszédem van, mellynél te jelen nem lehetsz.

Az Úrfi itt marad, mondá Frippon parancsoló tekíntettel.

Attyának akarattya ellen? kérdezé az Asszony álmélkodva.

Még az én kezem alatt van, felelé Frippon, mindaddig én vagyok az attya. Én Aranypataki Uramnak feleletét előtte akarom hallani.

Szívesen! mondá a’ bosszonkodó atya. Mivel az Úr a’ contractusrúl szóll, kénytelen vagyok én is az igazat megmondani. A’ contractusban az Úr megigérte, hogy fiamot a’ deák nyelvben, és ama’ tudományokban is fogja gyakorolni, mellyek az oskolákban taníttatnak, és a’ Magyar Gavalérban megkívántatnak. Mikor ezt az Úr írásban megigérte, sokkal jobb vélekedésben voltam az Úr felűl, hogy sem azt magammal elhitethettem volna, a’ mit már most tapasztalásbúl tudok, hogy az Úr tudni illik olly dolgokot igérjen, mellyek hatalmában nincsenek. Én e’ fontos okbúl a’ contractust felbonthattam volna, de meg akarván az Urat kímélleni, inkább csak Correpetitort fogadtam, ki e’ rést az Úrnak kára nélkűl kipótollya. E’ kiméllésért én az Úrtúl inkább köszönetet reméllettem, mintsem pattogást. Várja meg tehát az Úr, még vére meghidegszik, és fontollya meg, kinek van közűlünk igazsága? Én állhatatosan megmaradok a’ mellett, hogy fiamot Correpetítor nélkűl nem hagyom. Akár így nállam maradni, akár házamtúl búcsút venni tetszik az Úrnak, én feleltét harmad napra elvárom. Most mennyen az Úr, és gyermekemet akaratomnak tellyesítésétűl ne tartóztassa.

Frippon e’ határozott feleletet hallván, és Aranypatakinak férjfias állhatatosságát szemlélvén, megdöbbent, és hegyke tónussábúl alább szállván, szabódni kezdett. Azutánn okokkal ostromolta Aranypatakinak szándékát, kinek sükeres feleletei által hallgatásra kényszeríttetvén, feltette magában, hogy a’ mit nyilvánvaló ostrommal meg nem nyerhetett, alattomban való fondorkodással viszi végbe. Elment tehát, ’s ammint a’ gyermeknek szobájába lépett, hol erre Hevesi már várakozott, azt mondta francziátúl a’ gyermeknek, hogy mondgya meg a’ Correpetítornak, hogy eggy óránál tovább ne tartóztassa. Maga megmondhatta volna ő ezt Hevesinek deákúl, de nem tartotta méltónak arra, hogy vele szóllyon.

Leült azutánn ugyanazon szobában, hol Hevesi a’ leczkét tartandó vala, hogy a’ gyermek vele maga ne maradgyon. Hevesi deákúl kérdezte meg a’ gyermektűl, mennyire ment eddig tanúlásaiban, és micsoda tárgyakot tanúlt? ’s álmélkodva hallotta, hogy a’ gyermek a’ deák nyelvet felette rosszúl beszélli, és francziásan ejti, és hogy eggyáltallyában mind azokban, a’ miket a’ magyar ifiak az oskolákban tanúlni szoktak, felettébb hátra van. Azutánn magyarúl szóllította meg a’ gyeremeket; de Frippon azonnal megparancsolta neki francziáúl, hogy magyarúl ne felellyen, hanem deákúl. Hevesinek kérdésére, miért nem felel magyarúl? a’ gyermek semmit sem szóllott, Frippon pedig felugrott, és kezénél fogva a’ másik szobába beragadta, hol neki hízelkedő hitetésekkel világos igazságnak rajzolta azt, hogy Hevesi deákúl rosszúl beszéll, és hogy kérdései által még a’ tudományokban való járatlanságát is elárúlta; azutánn pedig azt, hogy a’ magyar nyelv a’ mostani nagy világban még a’ magyar Gavaléroknak is szükségtelen, mivel a’ társaságokban, kivált a’ hol Dámák vannak, mindenkor csak francziáúl beszéllenek, és hogy az attyát valamelly ostoba és módatlan magyar bújtatta fel arra, hogy fiátúl a’ magyar nyelvnek tanúlását megkívánnya. Egyébaránt arra intette a’ gyermeket, hogy csak neki fogadgyon szót, és senkitűl se féllyen, mivel ő még szülőinek is mindenrűl megfelel.

Ebéd alatt az öreg Aranypataki maga mellé vévén Hevesit, szüntelen’ magyarúl beszéllgetett vele külömbféle tárgyakrúl, mellyek fiának neveléséhez csak messzérűl sem tartoztak. Frippon lebocsátotta az órrát, és az Asszonynak kérdéseire csak röviden és szárazan felelt. Az Asszony is tehát meg akarván e’ gorombaságáért büntetni, Hevesivel német beszéllgetésbe bocsátkozott.

Ebéd utánn az öreg Aranypataki aludni menvén, Hevesi elbúcsúzott, Frippon pedig az Asszonytúl kikérte magának, hogy vele és fiával a’ szomszéd szobába eggy fontos szóra jönni ne terheltessen. Itt ő az Asszonnyal, ki a’ franczia nevelőköt gyermekségétűl fogva fél isteneknek tartotta, könnyen elhitette, hogy Hevesi nagy szamár, és hogy még deákúl sem tud. Azt hazudta azutánn, hogy már csak kérdéseibűl is, mellyeket a’ gyermeknek az ő jelenlétében tett, és egész fizonomiájábúl eszre vette, hogy nem csak tudatlan és otromba, hanem még erkölcstelen ember is; mire nézve ő meg nem engedheti, hogy a’ gyermekkel társalkodgyon, mikor ő maga jelen nincsen, vagy hogy jelenlétében vele olly nyelvenn beszéllyen, mellyet ő nem ért. Minekutánna pedig ezekrűl sokat értekezvén, az Asszonynak készségét, hogy szavainak hitelt adgyon, elég értelmesen látta volna, még arra is merészlett végtére vetemedni, hogy férjét gyanussá tegye. Az Urat, úgymond, én tisztelem, böcsűlöm, mint jó szívű, és nemes házbúl szakadtt Gavalért; de a’ tudományokban olly járatlan, a’ deákságban olly gyenge, hogy ki nem mondhatom. Az illyen Uraknak hibáit senki sem meri megfeddni; mire nézve ők saját gyengeségeiket soha sem ösmerik. A’ mi a’ magyar nyelvet illeti, én azt tartom, hogy őtet némelly ostoba tudóskák vették arra, hogy annak tanúlásával fiát kínozza. Elejétűl fogva a’ deák nyelv volt a’ Magyar Nemzetnek anya nyelve, melly a’ köz nemességnél, ammint hallom, még most is közönséges. A’ Gavaléroknál pedig, ammint Méltóságod maga is tudgya, az anyanyelv a’ franczia. Azonban Aranypataki Urat ezekben olly átalkodottnak látom, hogy egyenes útonn vele semmire sem mehetünk. Ha tehát Méltóságod eggyetlen eggy gyermekének romlását nem akarja, állyon részemre, és fogadgya meg nekem nem csak azt, hogy feltett szándékomnak végrehajtásában segedelmemre lessz, hanem azt is, hogy e’ szövetségünköt az Úrnak el ne árúllya.

Az Úrnak szándékát? Szövetségünköt? kérdezé a’ Báróné álmélkodva.

Igen is, szövetségünköt, folytatá szavait Frippon, mellyet a’ Correpetítor ellen és pártfogói ellen kötni kénytelenek vagyunk, hogy főnemes házának ezen eggyetlen eggy ágát a’ veszedelemtűl megmentsük, és kellemetes virágzásra segítsük. Ezt mondván, a’ gyermeket mellyéhez szorította.

Haggyon nekem az Úr üdőt arra, hogy a’ dolgot megfontollyam, mondá az Asszony.

Kell-e oda fontolás, a’ hol Méltóságod a’ mélységnek szélénn állani láttya kedves gyermekét? Óh! ő énnekem csak nevedékem, de látom! hogy buzgóbb hozzá szeretetem, mint azé, a’ ki szülte.

Úgyde, mikép köthessek én az Úrral illy szövetséget, mikor még azt sem tudom, mit szándékozik a’ Correpetitor ellen, és pártfogói ellen cselekedni? Én saját férjemnek megjátszására, melly őtet nevetségessé tegye, tellyességgel nem állhatok.

Az én szándékom abbúl áll, hogy a’ Correpetítort mindaddig kínozom, még a’ háztúl önnkint el nem búcsúzik. Méltóságodtúl pedig semmit egyebet nem kívánok, hanem hogy engemet az Úr előtt, még ezt végbe viszem, oltalmazzon. Ez Aranypataki Úrnak semmi rövidségére nem válik.

E’ keveset könnyen megtehetem, mondá az Asszony, ha megigéri az Úr, hogy ezt minden nyilvánvaló vita nélkűl viszi végbe.

Olly csendesen, felelé Frippon, mint azok, a’ kik a’ föld alatt minákot ásnak, hogy a’ várat felvessék.

Aranypatakiné meggondolta volna még magát, és talán férjének az egész dolgot el is árúlta volna, ha erre üdőt nyerhetett volna. Még Aranypataki el sem végezte volt délutánni álmát, ammint már vendégek érkeztek, kik egész estig nállok maradtak. Estve pedig Aranypatakiné férjével eggyütt eggy öreg özvegy Grófnéhoz ment, ki őköt játékra különösen megkérette. Játék előtt e’ Grófnéval, ki őtet még leánykorában ösmerte, és szülőivel barátságosan társalkodott, mélyebb beszéllgetésbe talált ereszkedni, ’s ennek kérdésére: mikép mennek dolgai? elmondotta neki anyai szorgalmát eggyetlen eggy fiának nevelése iránt.

Fogadgyon neki, Kedvesem! mondá a’ Grófné, eggy franczia nevelőt, és bízza gyermekét egészen reá. Azutánn e’ fontos dolog iránt nyugodtt elmével lehet. Ezek az emberek a’ gyermekek körűl atyák, anyák, mindenek.

Franczia nevelője már volna, mondá Aranypatakiné; de férjem vele meg nem elégszik.

Csudálom! A’ nevelőnek mi a’ neve?

Monsieur de Frippon!

Frippon? a’ ki Bécsben eggy darabig tánczmester volt, azutánn pedig az öreg Marquis Fantôme Úrnál mint lovászmester szolgált?

Emigrans Marquis volt, a’ kinél szolgált, de meg nem tudhattam, mit volt nálla?

Az minden bizonnyal! Itt a’ Grófné lerajzolta Fripponnak egész termetét, úgy hogy Aranypatakiné a’ Grófnénak vele való ösmeretségérűl semmit sem kételkedhetett. Szerencsés anyának tartsa magát, Kedvesem! hogy illy derék nevelőhöz juthatott. Bécsben az én Komornámnál találtam egyszer, ’s kérdésemre, ki légyen? és mit keres házamnál? olly módosan felelt, hogy engemet azonnal megbájolt. Szinte akkor halt meg az ura, a’ Marquis, és így szolgálatot keresett. Komornám is nagyon dicsérte és kegyelmembe ajánlotta; de én akkor nem segíthettem rajta. Én azutánn Bécsbűl ide szakadtam, és csak fülheggyel hallottam a’ Komornámtúl, hogy jó kenyérre kapott, de nem tudtam, kinél? És Kedvesemnek a’ férje mit talál benne rosszat, hogy vele meg nem elégszik?

Azt mondgya, hogy a’ deák nyelvben és a’ tudományokban járatlan.

A’ deák nyelvben? a’ tudományokban? Boldog Isten! mikép lehet Aranypataki Uram a’ nagy világban olly járatlan, hogy ezeket eggy gavalérban megkívánhattya? Ha francziáúl tud, mindent tud.

De még azt is akarja, hogy fiam a’ magyar nyelvet úgy megtanúllya, ammint azt a’ született magyarok beszéllik.

Micsoda? a’ magyar nyelvet? Már ez benne tűrhetetlen!^* Mihelyt öszvetalálkozok vele, azonnal jól megmosom.

Eggy Correpetítort fogadott fiam mellé, kit Frippon meg nem akar szenvedni.

Jól teszi! A’ Magyar Correpetítorral ki a’ házbúl! Frippont haggya Kedvesem cselekedni, a’ mit jónak talál. De amott látom éppen Aranypatakit; oda megyek hozzá, és – – –

Kérem Excellentziádot, ne árúllya el neki, hogy ezt megpanaszoltam. Nehezebben vihetném talán azt végbe, a’ mit most Excellentziádnak tanáccsára minden erőltetés nélkűl szeretnék végbe vinni.

Ammint tetszik! Az asztalkák már készen állanak; mennyünk játszani.

Még a’ szülők a’ társaságban voltak, addig Frippon kifőzte a’ plánumát, és Madame de Follenak megírta. Az ő szándéka oda ment, hogy Hevesit a’ nevelésnél szükségtelennek, vagy éppen veszedelmesnek tegye. A’ gyermekkel, a’ ki egyébaránt is nem örömest tanúlt, könnyen elhitette, hogy azok neki mind szükségtelenek, a’ mikre Hevesi oktatni akarja. Errevalónézve azt javasolta neki, hogy azokot ne tanúllya. Az öreg Úr, úgymond, haragudni fog ugyan; de azzal az Úrfi ne gondollyon; mert lám-e! maga hallotta Méltóságos Asszonyannyátúl, hogy ő nekünk pártunkot fogja.

Más nap a’ leczkéknél elkezdődött Fripponnak plánuma szerínt az ellenségeskedés, melly egész hétenn naponkint eggyaránt folyt. A’ gyermek Hevesi’ szavaira, mikor oktatta, legkisebbet sem vigyázott, és ha őtet amaz a’ figyelmetességre kérte, intette, akkor ő mosolygásra görbítette száját, megvonta vállait, félre fordította fejét. Hevesi vagy kétszer megkérdezte, ha értette-e, a’ mit mondott? ’s a’ gyermeknek feleletét vévén, hogy nem értette, még egyszer megmagyarázta neki, ’s figyelmetlenségét újjra tapasztalván, azt kívánta tőlle, hogy beszéllye el, a’ mit neki imént mondott. Hogy beszéllhessem el, felelé a’ gyermek gúnyos nevetéssel, mikor nem tudom? Végre minden leczkénél maga Frippon Hevesinek valamellyik mondását, vagy állítását, vagy legalább kifejezését megtámadván, és helytelennek kiáltván, a’ gyermeket az ellenségeskedésben szinte felváltotta. Hevesi illyenkor elejébe terjesztette neki deák nyelvenn és szelíd kifejezésekben az okokot, mellyekre a’ kérdésbe vett igazságot építette; de Frippon részént nem értvén deák mondásait, részént pedig eltökéllett szándékkal akarván őtet a’ gyermek előtt megszígyeníteni, legvilágosabb okoskodásait megnevette, meggyalázta, letapodta.

Mikor azutánn Hevesi a’ magyar nyelvet akarta a’ gyermekkel gyakorolni, Frippon ezt elvezette, eggy általlyában meg nem engedvén, hogy vele olly nyelvenn szóllyon, mellyet ő, mint fő nevelő nem ért.

A’ szemtelenségben ő végtére annyira ment, hogy még az asztalnál is, ha mindgyárt idegenek voltak is jelen, Hevesinek minden szavával ellenkezett. A’ vendégek az efféle gyűlölséges vetekedésekbe nem avatkozván, maga Aranypataki pedig azokot a’ végbűl minden czáfolás nélkűl hagyván, hogy Fripponnak alacsony szívűségét annyival jobban kitanúlhassa, az Asszony naponkint megerősödött abban a’ vélekedésben, hogy Frippon még a’ tudományoknak is az igaz mestere, és hogy Hevesi ellenben semmit sem tud.

Hevesi ezen első hétnek közepénn öszvejövén Mársfalvinál Aranypatakival, elbeszéllette nekik, a’ mik a’ leczkéknél történni szoktak. Mársfalvinak kívánságára elmondotta még ama’ tanításokot is, mellyekbűl a’ leczkék állottak.

Öszveesküdött az Úr^* ellen a’ gyermekkel, kiáltá a’ Gyenerális.

Én is azt tartom, mondá Aranypataki; mert én a’ fiamban illy módatlanságot és taníthatatlanságot még soha sem tapasztaltam. De semmi! Találok én még ez ellen is orvosságot. Holnap már pintek van. Parancsollya meg a’ fiamnak az Úr, hogy szombatra tanúllya át még egyszer mind, a’ mit az egész hétenn hallott, és mondgya fel az Úrnak leczke gyanánt. A’ többit bízza reám!

Szombatonn a’ leczkének órájára megjelent az öreg Aranypataki is, hallani akarván, ammint mondá, mit tanúlt egész hétenn a’ fia? Megdöbbent a’ gyermek, megdöbbent még Frippon is. Hevesinek mindgyárt első kérdésére a’ gyermek semmit sem tudott felelni. Hevesi tehát elejébe mondta a’ feleletet, és azt kívánta, hogy ugyanazon feleletet mondgya el saját szavaival a’ gyermek is. Ez megcselekedte, a’ mit Hevesi kívánt, és Frippon mérgelődött rajta. Ez történt a’ többi kérdésekkel is; a’ mibűl az öreg Aranypataki világosan kihozta, hogy fiának taníthatatlansága az előbbeni leczkéknél feltett szándékbúl történt. Hát magyarúl mit tanúltál? kérdezé fiátúl végtére.

Semmit sem, Uram Atyám! felelé a’ gyermek magyarúl, mivel az attya magyarúl kérdezte.

És miért nem?

Frippon Úr nem engedte.

Az én fiam, ammint látom, nehezen tanúl, mondá Aranypataki Fripponnak francziáúl; mirenézve én azt kívánom, hogy reggelenkint két egész órát töltsön Hevesi Úrnak leczkéivel, és dél utánn ismét két órát. Felét ezen üdőnek töltse írással mind a’ két nyelvbűl, felét pedig a’ leczkének hallgatásával. A’ többi órákot szentellye a’ hallott tárgyaknak tanúlására. A’ franczia nyelvnek írásbéli gyakorlására elegendő napjában eggy óra. A’ franczia beszédre a’ nélkűl is több alkalmatossága van részént az Úrral, részént az Annyával. Szombatonkint magam akarom minden hétenn hallani, mit tanúlt? E’ rendet, javaslom, hogy meg ne szegje az Úr; egyébaránt engemet megbánt. Mindezeket azutánn Hevesinek is elmondotta deákúl szoros parancsolattyával eggyütt, mellyet annak megtartása iránt Fripponnak adott.

Szinte el akart az öreg Aranypataki menni, ammint Frippon engedelmet kért tőlle, hogy szóllhasson. Ezt vévén, én, úgymond, a’ leczkéknél jelen voltam, és azt tapasztaltam, hogy Hevesi Úrnak tellyességgel nincsen sem elegendő tudománnya, sem alkalmatos methodussa arra, hogy gyermeket tanítson. Azonnkivűl helyes okaim vannak arra, hogy őtet olly nyelvenn, mellyet én nem értek, az Úrfival beszélleni ne haggyam. Bizonyossá kellett volna magát az Úrnak előre tenni a’ felűl, hogy az illyen tanítónak nem csak tudománnya és a’ tanításra alkalmassága, hanem jó erkölcse is van.

Aranypataki Frippont eggy haragos tekintettel megmérvén: Az Úrnak ezekre, úgymond, semmi gondgya! Parancsolatomot tellyesítse szorosan, és választásomot haggya ezentűl minden jegyzés nélkűl. Én a’ gyermeknek attya vagyok!

Allig várhatta meg Frippon a’ délutánni órát, mellyben Aranypataki aludni szokott, hogy az Asszonnyal^* szóllhasson. Elmondta ő neki mind, a’ mi történt, de nem olly hűven, ammint kellett volna. Hogy ő a’ gyermekkel Hevesi ellen szövetséget kötött, egészen elhallgatta, és így azt, hogy a’ gyermek egész hétenn semmit sem tanúlt, Hevesi’ tudatlanságának és rossz methodussának tulajdonította. Végre panaszt tett még Aranypataki ellen is, hogy olly goromba kifejezésekkel illette, mellyeket ő el nem szenvedett volna tőlle, ha eszébe nem juttatta volna, hogy olly asszonyságnak a’ férje, kihez ő mély tisztelttel viseltetik.

Hűtelen rajzolásai és szívreható panasszai által olly bosszonkodásra gerjedett az Asszony, hogy mihelyt férje megjelent, azonnal megtámadta. Aranypataki hidegvérűséggel kihallgatván pattogásait, kérem, édes szívem! úgymond, ne avatkozzon ezekbe. Én fiambúl franczia svaliét nem neveltethetek. Arra ugyan, hogy a’ Dámáknak tessen, elegendő, ha francziáúl beszéll, módosan társalkodik, szépen tánczol; de őtőlle nem csak a’ Dámák, hanem a’ Haza is vár ám üdővel fontos szolgálatokot, mellyekre őtet alkalmatossá tetetni, az én gondgyaimhoz tartozik. Frippon e’ szándékomot, ammint mindenbűl látom, gátolni akarja; de pórúl jár.

Frippont e’ napokban nekem eggy nagy Dáma különösen megdicsérte, mondá az Asszony, és engemet szerencsés anyának nevezett, hogy olly jó nevelőhöz jutottam.

Az illyen Dámáknak itéletére nincs nekem szükségem, felelé Aranypataki, az ollyan dolgokban, mellyeket szemeimmel láthatok, és mellyekhez valamennyi Dámánál többet értek. Közönséges a’ nélkűl is Hazánkban a’ panasz, hogy Dámáinknak külföldi nevelése okozza nemzeti characterünknek hanyatlását, és legvirágzóbb^* familiáinknak végső romlását. Még egyszer kérem Szívecskémet, hogy e’ dologba ne avatkozzon.

Az Asszony megharapdálván ajakit, elhallgatott, és feltette magában, hogy, minekutánna egynehány Dámát részére vonhat, férjét e’ segítő seregnek jelenlétében fogja megtámadni.

A’ második hétben a’ leczkék Fripponnak titkos parancsolattyára szinte olly rosszúl mentek, mint az elsőben, azzal a’ külömbséggel, hogy naponkint négy óráig tartottak, és hogy a’ gyermek a’ tudós vetekedéseknél, mellyeket Frippon Hevesivel kezdett, ezt világos gorombaságokkal illette, hogy Fripponnak tessen. Szintezen okbúl szombatonn attyának jelenlétében olly taníthatatlannak tetette magát, hogy az attya egészen elszomorodott.

Bajnokunk’ nevelésének rövid történeteivel nem tartóztatnám az Olvasót, ha szükségesnek nem itélném, megösmertetni vele ama’ módokot, mellyekkel a’ külső^* nevelők minállunk magokot olly szükségeseknek, a’ magyar nevelőköt pedig olly gyanúsoknak szokták tenni.

Ammint más nap Hevesi Aranypatakinak Mársfalvinál elbeszéllette, a’ mik a’ második hétben a’ leczkéknél^* történtek, először mély és szomorú gondolatokba merűltek, azutánn pedig külömbféle módokrúl tanácskoztak, mellyekkel e’ rossznak gátot vethetnének. Mársfalvi legjobbnak itélte, a’ francziát a’ házbúl ebrúdonn kivetni; Aranypataki pedig tanácsosabbnak tartotta, mindaddig erre nem vetemedni, még hitvessét Fripponnak gonosz szívérűl meg nem győzheti. Hevesi végtére arra kérte őköt, hogy a’ dolgot ne erőltessék, tellyes reménységgel lévén a’ felűl, hogy ő a’ gyermeket, sőt még magát Frippont is, jobb útra térítheti az által, hogy velek emberségesen bánik.

Azon szempillantásban eggy levelet vitt be az inas hozzájok, melly Hevesinek szóllott. A’ kis posta hozta, úgymond, ’s a’ fizetést várja. Hevesi tudni illik azt javasolta Hölgyi Mariskának, hogy hozzá szólló leveleit a’^* Gyenerális’ házához útasítsa. Az inas a’ pénzzel kimenvén, Hevesi feltörte a’ levelet, és örömmel látta, hogy Mariskátúl jön.

No talán a’ lyánka segít ki bennünköt a’ sárbúl, mondá Mársfalvi. A’ levél dupla; ammint látom.

Duplán is fizettem, felelé Hevesi. Ha Méltóságtoknak tetszik, elolvasom.

Szívesen hallyuk, mondá a’ Gyenerális, kivévén azt, a’ mi csupán csak az Urat illeti.

Erre Hevesi elolvasta fenn szóval a’ levelet, melly ezekbűl állott:

„Kedves Hevesi Uram! Ki nem mondhatom, melly szerencsésnek tartom magamot, hogy ama jó Uraknak fontos szolgálatot tehetek, kik az Úrhoz és hozzám olly különös kegyelemmel és bizodalommal vannak. Szerencsésen Bécsbe érkezvén, egésségesek vagyunk mindnyájan. Dolgaink a’ régi útonn mennek. Mikor Fripponnak ide zártt levelét a’ kis posta kezembe adta, és én rajta Pest’ várassának nevét láttam, azonnal gondoltam, hogy Frippontúl van, és nagyon ohajtottam azokot tudni, a’ mik benne foglaltatnak. Vigyáztam minden szóra, mellyet franczia asszonyunk mondott; de mind haszontalan volt figyelmetességem. Vagy nem szóllott errűl senkinek, vagy ollyankor szóllott, mikor én jelen nem lehettem. Az úti ládáknak kiüresítését csak e’ napokban vihettük egészen végbe. Ezekbűl sok dirib darab papíros gyűlt öszve, mellyekbe a’ szebb jószágok be voltak takarva. Ezek közé hányt a’ franczia asszony egynehány levelet is, azt parancsolván nekem, hogy vessem az egész papíros halmot a’ tűzre, ha egyéb hasznát nem vehetem. Így jött ártatlanúl kezemhez Frippon levele, melly, ammint látom, még az Úrnak védelmére is felette fontos lehet. Kérje meg az Úr nevemmel azon Urakot, kiknek e’ szolgálatot örömmel teszem, hogy e’ levéllel káromra ne éllyenek. Egyébaránt maradok az Úrnak köteles barátnéja, Hölgyi Maris.”

Derekasan! mondá Mársfalvi. Az a’ leányka nekem nagyon tetszik. Hallyuk már most Frippont.

Ennek levelét Hevesi hasonlóképen elolvasta, melly magyarra fordítva így szóllott.

„Asszonyom! Allig fosztattam meg jelenlététűl, hogy fejemet eggy rettenetes szélvész megkörnyékezte. Ama’ bárdolatlan – – – – Itt Hevesi megakadt; de Aranypatakinak akarattyát hallván, hogy minden tartóztatás nélkűl olvassa el az egész levelet, így folytatta az olvasást: Ama’ bárdolatlan szamár, az a’ magyar ökör, a’ nevedékemnek az attya, tudgya a’ tatár! kinek javaslására? eggy magyar bornyút fogadott fia mellé tanítónak. Én azonnal ellent állottam, jól megmondván neki az igazat. De ő viszontag megkonokolta magát, és három napot adott arra, hogy magamot vagy a’ tanítónak elfogadására, vagy hivatalomnak letevésére eltökéllyem. Kénytelen voltam tehát a’ fortélykodáshoz folyamodni. Legelőször is azonn ügyekeztem, hogy az Asszonyt részemre vonnyam, a’ mi kevés fáradságomban telt. Ösmeri Kedvesem! ennek a’ német lúdnak gyengeségét. Azutánn a’ gyermeket bizgattam fel ezen újjítás ellen, ki a’ nélkűl is nem örömest tanúl, ’s ki azokot, a’ miket tőlle kívántam, olly buzgósággal tellyesíti, hogy a’ győzedelemrűl nem kételkedhetek. A’ leczke alatt a’ Tanítónak szavára semmit sem figyelmez, intésére semmit sem hajt, oktatásaira gúnyosan mosolyog. Ebbűl mind attyának, mind pedig^* annyának szemlátomást megmutatom, hogy a’ Tanító semmit sem tud, vagy legalább, hogy a’ tanításban rossz methodussa van. E’ mellett a’ Tanítóval, akármit mondgyon vagy cselekedgyen, szüntelen’ ellenkezek, a’ mi végtére békességes türését úgy megfárasztya, hogy minden bizonnyal maga elkéredzkedik. Elvárom az Asszonynak itéletét, ha helyben haggya-e harczomnak e’ titkos módgyát? és kérem, támogasson mennél hamarább jó tanátsával. Egyébaránt csókolom kezeit, és vagyok az Asszonynak holtig hű szolgája, Frippon.”

A’ többi titkos betűkkel van írva, mondá Hevesi, oda nyújtván Aranypatakinak a’ levelet.

Szerelmes dolgok lesznek, mondá ez, és átadta a’ levelet Mársfalvinak.

Tolvajírás, kiáltá a’ Gyenerális. Én ezen embereket a’ házamnál sokért nem tartanám. Vigyázzon Aranypataki Uram, hogy meg ne károsodgyon.

Aranypataki a’ levéllel egyenesen hitvesséhez akart menni, eltökéllvén magában, hogy Frippont még az nap elcsapja. De Mársfalvi ezt meg nem engedte, részént Hölgyi Mariska miatt, részént pedig, mivel reméllette, hogy a’ franczia asszonynak levelével Báró Külneki Mátyásnak jó szolgálatot tehet, ha azt Hevesi jó móddal keze közé kaparíthatná.

E’ levél már valóban Frippon’ kezében volt, de senki hozzá nem juthatott. Azalatt a’ leczkék úgy mentek, mint azelőtt, és Frippon meg nem szünt Hevesi ellen titkon áskálódni, és nyilván agyarkodni. Az Asszonyt ő végtére annyira felbújtatta, hogy férjét ama’ Dámáknak jelenlétében, kiket előre magához hódított, nyilván megtámadta. Aranypataki el akarván hitvessének üdőtlen szemrehányásait mellőzni, a’ beszédet felette szép móddal más tárgyra fordította. Nossza tehát a’ háznak asszonya, kinél a’ társaság tartatott, felfogván Aranypatakinénak a’ pártyát, Én az Úrban, úgymond, nem csudálhatom elegendőképen azt a’ gyengeséget, mellyel fiát ama’ gyáva és bárdolatlan deák, és magyar nyelvekkel, és azokkal az oskolabéli haszontalanságokkal, mellyeket a’ világnak allya tudományoknak nevez, kínozni nem átallya. Frippont én olly embernek ösmerem, ki az Úrnak fiábúl tökélletes Gavalért nevelhet.

Aranypataki erre felindúlván, Bocsásson meg Excellentziád, úgymond, hogy itéletével meg nem elégedhetek. Képes vagyok én megmutatni, hogy Frippon nem csak tudatlan nevelő, hanem még semmire való ember is. Régen prédikállyák már nekünk az úgy nevezett világ’ allyának bölcs írásai, hogy valamirevaló ember soha hazáját el nem haggya, hogy külső országokban úrfiakot nevellyen. Dologtalan szolgák és szolgálók ezek többnyire, kik hazájokbúl erkölcstelenségeik miatt kiűzettek, vagy legalább csalárd emberek, kik magokot házainkba befúrják, hogy házi boldogságunkot örökre megrontsák.

Az Úr heveskedik, ammint látom, mondá a’ háznak asszonya. Fripponrúl az Úr soha illyen dolgokot meg nem mutathat.

Ezen szempillantásban megcselekedhetném, ha illendőnek tartanám, hogy házamnak történeteivel úri személyeknek unalmat okozzak. Ezeket mondván, hitvessére olly tekíntetet vetett, melly ennek szívét egészen átjárta, ’s mellybűl ez bizonyosan kivehette, hogy férje reá nagyon neheztel. Mikor a’ társaságbúl későn estve haza mentek, megpróbálta egynehányszor az Asszony, a’ beszédet e’ tárgyra fordítani, de Aranypataki, ki komorságábúl fel nem derűlhetett, mind annyiszor csak azt felelte: Haggyuk ezt holnapra! Az álom illy kellemetlen dolgokban legjobb tanácsadónk. Őáltala kell indúlatinknak lecsillapíttatni, hogy az ész az ő uraságára ismét visszajuthasson.

Más nap korán reggel felkelvén Aranypataki, kiment a’ folyosóra dohányozni. Fia’ inassának ablakja, melly e’ folyosóra szolgált, nyitva lévén, és belső deszkájánn eggy pecsételtt levél feküdvén, Aranypatakinak eszébe ama’ gondolat tünt, ha vallyon nem Frippon ír-e megint a’ franczia asszonynak? Az inas a’ szobának ollyan szögletében aludt és hortyogott, mellybűl az ablakra nem láthatott. Aranypataki tehát körűlnézvén magát, és senkit sem látván, a’ ki tettét elárúlhatná, kivette a’ levelet, megnézte, kinek szóll? ’s megsejtvén rajta Madame de Folle’ nevét, eltette, és bement. De van-e nekem vallyon arra jussom, mondá magában, hogy én e’ levelet felnyissam? Hosszas gondolkodás utánn, hisz, úgymond, Fripponnak első levelébűl, melly felette ártatlanúl jutott kezembe, világosan tudom, hogy ő nekem olly ellenségem, ki egész házamnak boldogságát semmivé akarja tenni. Úgy bánhatok tehát vele, mint az ellenség az ellenséggel bánik. Sőt, mivel szolgálatomban van, még úgy is nézhetem az egész embert, mint lázúlót, ki nekem írásban adott hitét megszegte. Felszakasztván a’ pecsétet, megtalálta a’ borítékban a’ franczia asszonynak amaz írását is, mellyel Fripponnak első levelére imígy felelt:

„Uram! A’ plánumot, mellyet az Úr nevedékének esztelen apja ellen kigondolt, ’s eggyáltallyában az Úrnak e’ dolognál való magaviselését helyben hagyom. Imponálni kell az illyen balgatag embereknek; meg kell nekik szemekbe mondani, hogy tudatlanok; ’s mindaddig meg nem kell nyugodni, még kezeikbűl az egész szülői hatalom ki nem ragadtatik. Csak az Asszonyra^* nézve nem tartom elegendőnek, a’ mit az Úr cselekedett. Mélyebb szövetségbe kell az Úrnak vele lépni, a’ minőben az én bamba Bárómmal én vagyok. Elég nagy az Úr’ gazdájának a’ tökfeje; rá fér még amaz ékesség, melly e’ szövetségbűl következhetne. El ne felejtse az Úr, előre tett alkunk szerint e’ levelemet nekem visszaküldeni; mert én még egyszer mondom az Úrnak, hogy kézírásomot soha semminémű férjfinak kezében nem hagyom. Adieu!”

E’ rövid levél utánn volt még eggy háromszor annyi toldalék, de ösmeretlen betűkkel.

Frippon’ felelete csak e’ sorokbúl állott:

Asszonyom! Azonn, hogy plánumommal és magamviselésével az én szíves Barátném megelégszik, nagyon örvendek. A’ mi az Asszonyt illeti, mesterség volna őtet annyira birni, a’ mennyire szemes Barátném a’ Bárót birta, kiváltkép azért, mivel ide érkezésemkor maga járt utánnam, és én kedvezéseit el nem érthettem, ostobasága miatt tellyességgel nem gutírozhatván. De haggyuk ezeket! Reménlem, hogy e’ gyáva fél embereknek ostromlásait kevés üdő múlva a’ nélkűl is szétverem. Fontosabb az, hogy – – –

Itt már a’ többi titkos betűkkel volt írva. Aranypataki allig várta, hogy hitvesse felkellyen. Csengetését hallván, bement hozzá, és azt kérdezte tőlle, ha ösmeri-e De Folle asszonynak és Fripponnak kézírását és pecséttyét?

Ösmerem, úgymond; sőt mind a’ kettőtűl vannak még nállam levelek is.

Annyival jobb! Kérem, keressen ki Szívecském! eggyeteggyet mind a’ kettőtűl, ha könnyen lehet.

Szívesen! felelé az Asszony, mosolyogva csudálkozván férjének illy különös kérdésénn és kívánságánn.

Mihelyt az Asszony a’ leveleket kikereste, és férjének átadta, kivonta ez is zsebébűl a’ három levelet, és elejébe terjesztette. Visgállya meg előbb, úgymond, ha a’ kézírások és a’ pecsétek megeggyeznek-e? azutánn pedig olvassa el.

Az Asszony megcselekedte. A’ bárdolatlan szamarat, a’ magyar ökröt olvasván, fejét bosszonkodva rázta. A’ német lúdra elpirúlt. Az első levelet elvégezvén, férjére nézett olly feszes álmélkodással, mintha kővé vált volna. Azutánn a’ franczia Asszonynak mondására a’ szülői hatalomrúl elhűlvén, keserves tekíntetet vetett Aranypatakira, és azt mondotta: Ez már szörnyű alacsonyság! ama’ javaslását pedig, melly a’ mélyebb szövetséget illette, könyörűletes mosolygással olvasta. Végre Fripponnak második levelénn átesvén, Nem gondoltam volna, úgymond, hogy e’ bolond ember olly sokat tartson maga felűl, hogy még az anyai szívnek érzékeny kedvezéseit is szerelmes ajánlásoknak nézze. Mikép jutott Szívem! e’ levelekhez?

Azt másszor beszéllem el. Most Kincsemnek tanáccsát akarom hallani, mit tévő legyek?

Kételkedhet-e Szívem csak^* eggy szempillantásig is arrúl, hogy ebrúdonn kell a’ gaz embert a’ házbúl kivetni?

De ha cselekedetemnek okát kívánnya tudni? Azt a’ személyt, a’ ki nekem az első levelet Bécsbűl kezemhez szolgáltatta, nem ejthetem én abba a’ veszedelembe, hogy a’ házbúl őtet is kivessék, és gorombaságokkal illessék.

Jőjjön hozzánk! mondá az Asszony. Én neki még egyszer annyi bért adok.

Engedgye meg Szívem! hogy én e’ dolgot csendesen végezzem. Eggykét száz forinttal nem gondolok én, csak jó móddal szabadúlhassak meg e’ franczia szörnyettűl.

Ammint Szívem akarja! De én magamhoz e’ rossz embert többé nem bocsátom.

Aranypataki azonnal rendelést tett, hogy a’ kocsis eggy könnyű birocsba befogjon. Magához hívatta azutánn fiát, megüzenvén neki, hogy maga egyedűl jőjjön, mivel vele különös beszédgye van. Frippon eggy darabig gondolkozott, ha a’ gyermeket eleressze-e magát az édes Attyához? de tellyes bizodalommal lévén mind az Úrfihoz, mind az annyához, csak ugyan rá szánta magát. A’ gyermeket Aranypataki beküldötte az annyához, azzal a’ parancsolattal, hogy ott maradgyon, még érette nem küld; azutánn pedig Mársfalvinak eggy czédulát írt. Ez meglévén, elhívatta Hevesit, ’s kezébe adván a’ czédulát, Mennyen az Úr, úgymond, fiammal eggyütt Mársfalvi Úrhoz, adgya neki ezen íráskát, és maradgyon nálla a’ gyermekkel eggyütt mindaddig még én a’ birocst oda nem küldöm, melly az udvarban már készen áll. Azutánn fiát az Asszony’ jelenlétében Hevesinek átadván, Ennek az Úrnak a’ szavát úgy fogadd, mint az enyímet, úgymond. Elvisz ő tégedet Mársfalvi Úrhoz. Ezzel maga levezette őköt, és a’ birocstúl mindaddig^* el nem ment, még be nem ültek, ’s az udvarbúl ki nem indúltak.

Fripponnak inassa ezeket látván, beszaladt azonnal hozzá, és elbeszéllette neki. Félt ő eddig is e’ franczia marhátúl, ’s valahányszor riadását hallotta, úgy rezketett előtte, mint a’ falevél a’ szélvészben. De azon órátúl fogva, hogy ablakjábúl a’ levél elveszett, mellyet a’ postára kellett volna vinnie, nem tudott hova lenni? Azt hazudta ugyan neki, hogy a’ levelet már feladta; de ha meggondolta előre azt az esetet, melly e’ vétkét világosságra hozhatná, úgy elréműlt, hogy még önnön magának felakasztásárúl is gondolkodott. E’ félelem tehát arra birta őtet, hogy a’ hízelkedéshez folyamodgyon, mellyre neki az Úrfinak Hevesivel való elmenetele kívántt alkalmatosságot nyújtott.

Frippon ezeket hallván, szinte az Asszonyhoz akart panaszra menni, ammint a’ komornok elejébe akadt azzal a’ parancsolattal, hogy mennyen Aranypatakihoz. Ez őtet meglátván, Én, úgymond, contractusunk szerínt az Urat akármikor elküldhetem, minekelőtte a’ nevelést elvégzi, ha az Úrnak eggy esztendőbéli bért, és Bécsig úti költséget adok. Itt a’ pénz; olvassa fel az Úr; azutánn pedig adgya át a’ komornoknak, kinek ez iránt már parancsolatot adtam, azokot a’ külömbféle szereket, mellyek fiamhoz tartoznak.

Én nem tudom, mondá Frippon álmélkodva, mire véllyem az Úrnak velem való bánását. Ezt én meg nem érdemlettem.

Azt jól mondgya az Úr; de én érdeme felett való kegyességgel akarom házamtúl elbocsátani. Saját holmiját, mihelyt azoktúl a’ komornok az inventárium szerint a’ fiamét elválasztya, rakassa öszve az Úr mennél hamarább, hogy még ebéd előtt elköltözhessen.

Uram! mondá erre Frippon büszke haraggal, én ezeknek okát akarom tudni.

Én pedig szükségtelennek tartom, megmondani. Elég az, hogy én az Úrnak szolgállattyával élni ezentűl nem akarok.

Ha úgy van a’ dolog, én elégtételt kívánok, mert ez böcsűletemben jár.

Micsoda elégtételt?

Akár pisztollal, akár törrel, ammint az Úrnak tetszik.

Adatok én neked elégtételt a’ faradra bottal! Ha még eggy illyen szót hallok tőlled, bevitetlek a’ váras’ házára, huszonötöt szabatok reád, és az eddig tett rossz szolgálatodért eső bérenn felűl csak eggy krajczárt sem kapsz. Ezt mondván, csengetett, ’s az érkező komornoknak azt parancsolta, hogy küldgye fel eggy jó bottal a’ konyhakocsist.

A’ franczia megértvén e’ németűl tett parancsolatot, nem vette tréfára a’ dolgot, hanem öszvekaparta olvasatlanúl a’ pénzt, átadta a’ komornoknak az Úrfi’ jószágát, öszverakatta ládáiba kevés holmiját, bérkocsit hozatott, és tizenkét órakor elment.

Aranypataki azonnal elküldött a’ fiáért és Mársfalvi Gyenerálisért, kit a’ czédulában ebédre hítt volt, azutánn pedig bement hitvesséhez, és elbeszéllette neki, mikép olvasta ki lyukábúl a’ franczia sárkányt? Minekutánna Mársfalvi az Úrfival és Hevesivel elérkezett, megszóllítván Aranypataki a’ gyermeket, Te énhozzám, úgymond, mindég nyíltt és egyenes szívű voltál, édes Fiam! Mond meg nekem, mi vihetett tégedet arra, hogy parancsolatimot olly csúfúl megszegted, és ehhez az Úrhoz, kit én tanítódnak^* rendeltem, olly alacsony szívet mutattál? Frippont a’ háztúl már elűztem; szabadon szóllhatsz.

Monsieur Fripponnak parancsolattyára cselekedtem, édes Uram Atyám, de csupán csak azért, mivel azt mondotta, hogy Asszonyanyám úgy kívánnya.

Ez egyedűl, Fiam! a’ mi vétkedet megkönnyíti, és engemet arra bir, hogy hozzám való engedetlenségedet megbocsássam. Lásd fiam! melly rossz ember lakott abban a’ Fripponban, kit mink elejénte mindnyájan tiszteltünk és szerettünk. Először Asszonyanyádot akarta ellenem felbújtatni, azutánn pedig tégedet csábított el édes atyád ellen. Ez volt kiváltkép az oka, hogy elkergettem. Most már egészen átadlak Hevesi Úrnak. Fogadd szavát, és tiszteld, mint második atyádot. Őtőlle még a’ franczia nyelvet is jobban megtanúlhatod, mint Frippontúl; mert ez, ammint nekem Mársfalvi Úr is tanúságot adhat, csak a’ franczia inasoknak alacsony nyelvét beszéllette, és francziáúl felette hibásan írt. Hevesi Úr ellenben e’ nyelvet szépen beszélli, és tisztán írja, mert a’ könyvekbűl tanúlta, és jó francziákkal gyakorolta. Hogy ennek lehetségét könnyebben átlásd, juttasd eszedbe, hogy a’ született magyar hibásan beszélli és írja saját nyelvét mindaddig, még azt a’ grammatikábúl helyesebben meg nem tanúllya.

És az Úr valóban beszéll francziáúl; kérdezé az Asszony Hevesit franczia nyelvenn.

Beszéllek Méltóságos Asszonyom! felelé Hevesi hasonlóképen francziáúl; és én Méltóságodtúl alázatosan bocsánatot kérek, hogy eddig eltagadtam.

Erre Hevesi Urat én kértem, mondá Aranypataki; az én kötelességem tehát, hogy Szívemtűl bocsánatot kérjek. Ő valóban nem vétkes.

Ezt, ha vétek volt volna is, felelé az Asszony, tökélletesen helyre hozta böcsűlhetetlen következése.

Már most, édes Fiam! tanúlly serényen. Ha egyszer a’ deák, magyar és német nyelvet csak úgy tudod is, mint a’ francziát, Hevesi Úrtúl megtanúlhatod az olasz és az anglus nyelvet is.

Az Asszony nem győzött azonn elegendőképen csudálkozni, hogy eggy magyar ifiúban illy sok szép tulajdonságokot talál, mire Mársfalvi megszóllalván, Nem volna csuda, úgymond, ha magyar ifiaink közűl eggy sem ügyekezne illy tulajdonságokhoz^* jutni; mert ha jobban beszéllik is az idegen nyelveket, mint magok az idegenek, és ha tízszerte alkalmatosabbak is gyermekeinknek nevelésére, mint a’ jövevények, az egyedűl, hogy hazafiak, elengedő nekünk arra, hogy őköt megvessük. Azonban sokan vannak már még is, magyar ifiak, kik Hevesi Úrhoz hasonlítanak, és valóban csupán csak a’ mi vétkünk, hogy őköt nem ösmerjük.

Ebéd alatt francziáúl folyt a’ beszéllgetés külömbféle tárgyakrúl. Hevesi csak akkor szóllalt meg, mikor vélekedését az Uraságok hallani akarták; de ha megszóllalt, tökélletesen megelégedtek vele mindnyájan. Az Asszony valaha olaszúl tanúlt, de, mivel kevés gyakorlása volt, nagyon elfelejtette. Hevesit tehát e’ nyelvenn megszóllítván, és feleletét módos kifejezésekben hallván, kikérte magának, hogy vele olaszúl beszéllgessen.

Minekutánna ebéd utánn Hevesivel az Úrfival elment volna, Mársfalvi megcsókolván az Asszonynak kezét, Én Méltóságodnak, úgymond, tiszta szívembűl örvendek, hogy házát e’ franczia ördögtűl megmentette. Eggyetlen eggy magzattya nagyobb veszedelemben nem lehetett volna, mind e’ rossz embernek keze alatt. Azutánn Aranypatakihoz fordúlván, Mondgya meg nekem az Úr, úgymond, mikép történt az, hogy Frippont olly hirtelen és olly könnyen elűzte?

Aranypataki kezébe adta neki a’ felfogott leveleket; azutánn pedig hitvessének kérésére az egész dolognak folyamattyát elbeszéllette. Az Asszony erővel azt akarta, hogy Hölgyi Mariskát híjják le Bécsbűl hozzá nem annyira komornának, mint házi barátnénak; de Mársfalvinak kérésére, ki az ő segedelmével Külnekiéket is meg akarta a’ franczia szeméttűl^* szabadítani, kívánságátúl elállott. A’ leveleket örömest elküldötte volna Mársfalvi az eredeti kézírásban Báró Külneki Óbesternek; de mivel azokban Aranypatakiéknak böcsűlete nagyon sértetett, csak általlyában való tudósítást küldött neki róllok, melly mindazáltal untig elegendő volt arra, hogy az Óbester e’ franczia párt megösmerhesse.

Hevesi, minekutánna a’ háznál a’ rend helyre állíttatott, nagy buzgósággal elkezdvén az Úrfinak nevelését, ’s mindaddig, még ez oskoláit el nem végezte, mellette maradván, olly tökélletes Gavalért, hazafit és embert faragott belőlle, hogy szép tulajdonságival, különös tehetségeivel, és jó erkölcsű magaviselésével nem csak a’ francziás dámák, hanem a’ magyarosan és jámborúl neveltt emberek is tökélletesen megelégedtek.

Mihelyt Külnekiék Bécsben fészket vertek, azonnal kiléptek szembetünő pompával a’ nagy világba, hogy annak ezerféle gyönyörűségeiben fürödhessenek. Már ebéd előtt leültek naponkint a’ játékhoz, ebéd utánn pedig egész éjfélig, ammint az üdő magával hozta, már társaságokkal, már theátrumokkal, már a’ kerti uzsonákkal, már meg bálokkal, vagy nagy vocsorákkal mulatták magokot. Mikor a’ sor reájok jött, olly pompás ebédeket, vocsorákot, és társaságokot adtak, hogy őköt még a’ Bécsben koncsorgó francziák is megdicsérték.

Azonban Madame de Folle tellyes hatalommal asszonykodott a’ Kisasszonynak szobáiban, kinek különös inassai, szakáccsai, és komornái voltak, ’s ki asszonyannyát kicsinyben olly derekasan játszotta, hogy sorsát még a’ leggazdagabb Grófkisasszonyok is irígylették. Ő szintúgy adott a’ franczia asszonynak kormányozása alatt a’ magához hasonló Kisasszonyoknak és Úrfiaknak ebédeket, vocsorákot, tánczokot és játékokot, mint asszonyannya, és az öröm, melly anyai szívét elfogta, mikor leányának e’ szép tulajdonságait hallotta és látta, kimondhatatlan volt. Járt ő a’ franczia asszonnyal a’ theátrumba is, de csak ollyan darabokra, mint Éva Kata, Az ostoba Antal, A’ koldúló Deák ’s a’ t., mellyekben bordélyházakba való kétes értelmű beszédeket hallhatott, szerelmeskedőköt láthatott, és borházakbúl kölcsönözött énekeket tanúlhatott. Madame de Folle, ki a’ német darabokot nem értette, ezekben legalább nevethetett.

A’ musikának és a’ rajzolásnak mestereivel ezen asszonyság semmikép öszve nem férhetett, mivel leczkéik alatt szüntelen’ talált oktatásoknak módgyában valamelly gáncsot, jóllehet sem a’ rajzolást, sem a’ musikát nem értette. A’ rajzoló mesterben nagyon rosszallotta, hogy a’ Kisasszonyt legelőször az emberi tagoknak, vagy az élőfa’ részeinek rajzolásában különösen gyakorolta, a’ helyett hogy eggy egész emberi termetet, vagy eggy egész élőfát adott volna elejébe. Az asszonyi főknek rajzolásánál nem szenvedhette, hogy a’ mester mind csak az ábrázattal kínozza a’ Kisasszonyt, a’ főékességnek rajzolásában pedig a’ legújabb szokásokra nem vigyáz. Erővel azt akarta ő egyszer, hogy Kleopatrának fejére franczia szalmakalapot rajzoltasson, ammint azt Párisban most viselik. A’ musikamestertűl azt kívánta, hogy csupán csak eggy nagy concertre tanítsa a’ Kisasszonyt, ki még csak eggy könnyű szonátát sem tudott hiba nélkűl játszani, ’s egyszer rútúl öszveveszett vele azért, hogy a’ hosszabb pauzáknál a’ Kisasszonyt a’ musikálástúl meg haggya szünni, és vele az oktatás helyett németűl a’ számvetésrűl beszéll. Ezzel, úgymond, csak az üdőt vesztegeti Kelmed, és egészen elfelejti, hogy musikamesternek fogadtuk, nem pedig számvető mesternek. A’ musikamester meg akarta neki magyarázni, hogy ő ezzel nem a’ számvetést taníttya, hanem a’ tactusokot olvassa, mellyek alatt a’ Kisasszonynak pauzálni kell; de ő meg nem hallgatta beszédgyét, hanem válogatott gorombaságú kifejezésekkel azonnal megtorkolta, azt kívánván, hogy neki minden ellenkezés nélkűl, mint fő nevelőnek, engedelmeskedgyen.

A’ Báró eggy Tanítót^* akart leánykája mellé fogadni, a’ ki őtet a’ gyeografiábúl, a’ számvetésbűl, a’ természetnek históriájábúl és tudománnyábúl, és kivált a’ világnak történeteibűl a’ legszükségesebb dolgokra megtanítsa. Áh! mit gondol Báró Uram? mondá Madame de Folle. Az illyen haszontalanságokkal leányának fejét megtömetni! Hol hall ezekrűl a’ társalkodásokban csak eggy szót is? Itt a’ Dámák a’ Párisi új módákrúl, a’ hintóknak új formájárúl, a’ kártyajátékokban történtt veszteségeikrűl, vagy nyereségeikrűl, és legfellyebb a’ theátrumrúl szoktak beszéllgetni, nem pedig tudós bolondságokrúl. Ne is említsen tehát nekem többé tanítót, és eggyáltallyában ne avassa magát a’ leánynevelésbe, melly csak az asszonyokhoz tartozik. Ha majd a’ farsang közelít, akkor eggy franczia tánczmestert fogadgyon neki, a’ ki nekem jó ösmerősöm. Ez a’ Kisasszonybúl egész angyalt formál.

Így folytak a’ dolgok Külnekiéknél, mikor Frippon Pestrűl hozzájok érkezett. Panasszaira, mellyeket sültt hazugságival megszépített, az egész ház fellázúlt Aranypatakiék ellen. Kivált a’ franczia asszony olly zabolátlan kifejezésekre fakadt, hogy még a’ Bárónét is megbotránkoztatta. Mamá, mondá Gilméta Kisasszony, ha az ifiú Aranypataki francziásan nem neveltetik, nekem ő nem kell. Úgy-e? Madame! hogy én őneki egyébkép hitvesse nem lehetek?

A’ kétfélekép neveltt szívek köztt, felelé a’ franczia asszony, soha sem lehet eggyesség.

Még ma írok Aranypatakinénak, mondá a’ Báróné, hogy gyermekeinknek házasságábúl semmi sem lehet, ha csak – – –

Ha Frippont vissza nem veszi, mondá a’ franczia Asszony.

Vagy legalább más franczia nevelőt, folytatá félbe törtt szavait a’ Báróné.

Fripponnál kell maradnunk, mondá a’ franczia asszony; mert én a’ franczia nevelőkhöz sem bízok, ha csak őköt nem ösmerem.

A’ Báró, ki eddig a’ tanácskozást némán hallgatta, megcsóválván fejét, Ezzel, úgymond, nem kell hirtelenkednünk. Gyermekeinknek egybekelése olly fontos dolog, hogy azzal házamnak rövidsége nélkűl illy könnyen nem bánhatunk.

Ama capitális miatt talán, mondá De Folle, mellyel Báró Uram Aranypatakiéknak adós? Kicsinység! Szerzek én Gilmétának olly franczia parthíát, melly Aranypatakiénál háromszor gazdagabb.

A’ Báró elijedt, hogy a’ franczia asszony az ő házának még e’ titkát is tudgya, ’s álmélkodó tekíntetet vetett a’ Bárónéra, ki a’ franczia parthíánn azonnal kapván, Az a’ kevés, úgymond, a’ mivel mink Aranypatakiéknak tartozunk, meg nem^* ronthattya még a’ mi házunkot; és ha franczia gavalér félannyi jószággal, mint Aranypatakiéknak van, ma megkéri leányomot, inkább ennek adom, mint akármellyik magyarnak. A’ levelet még ma megírom. Vagy vegyék vissza Frippont, vagy küldgyék nekem vissza a’ házasság iránt adott szavamot.

A’ Báró eleget kérte hitvessét még négy szem között is, hogy e’ dologban ne hirtelenkedgyen, de mind haszontalan volt. Levelére maga Aranypataki azt felelte, hogy szavát szívesen visszaadgya, mivel fiának a’ nélkűl sem engedte volna meg soha, hogy olly Kisasszonnyal kellyen egybe, kit Madame de Folle nem annyira nevel, mint megront. A’ haragra gerjedtt vad macska nem köphet annyi mérget, mint de Folle köpött, mikor e’ feleletet hallotta. Még pört is akart Aranypataki ellen indítani, de a’ Bárótúl hallván, hogy ezenn az útonn Aranypatakihoz nem férhet, és így csak magát teszi nevetségessé, megelégedett a’ szidalmakkal és gyalázásokkal, mellyeket Aranypatakiéknak házára minden alkalmatosságnál dühödve hányt. Fripponnak a’ háznál szállása, és Gilmétánál szabad asztala volt mindaddig, még Bécsben eggy nagy háznál nevelő nem lett.

Szinte a’ vocsoránál ültek egynehány vendéggel Külnekiék, ammint hallották, hogy hangos ostorcsattanások köztt beront a’ ház’ kapujánn eggy úti kocsi. Kevés üdő múlva nagy beszéllgetés köztt embereket hallottak ama’ garádicsonn feljönni, melly hozzájok vezetett. Nézzétek meg, micsoda lárma az? mondá a’ Báróné az inasoknak. Ezeknek eggyike megnyitván az ajtót, szinte réműlve ugrott hátra, ammint maga előtt az ajtóban eggy magos és bajúszos embert állani látott, ki őtet németűl és nyers szózattal megszóllítván: Báró Külneki, úgymond, itt lakik-e? Az inas minden felelet helyett oda mutatott kezével a’ Báróra, és a’ vendéget beeresztette.

Báró Külneki Mátyás Óbester volt, Lászlónak testvér báttya, ki Mársfalvinak leveleit vévén, befogatta négy lovát, és Bécsbe rándúlt, hogy öccsének fejét, ammint mondá, helyére visszategye. Németűl jól beszéllett, de francziáúl törötten. Ifiúságátúl fogva katonáskodván, fejében csak józan egyenes ész uralkodott, mivel semmit egyebet nem tanúlt, hanem a’ mi katona kötelességeihez tartozott. Szíve, melly a’ jóra önnkint hajlott, ama’ siralmas jelenések által, mellyekben az emberi nemzetet a’ hadakozásnak terhei alatt nyögni látta, úgy meglágyúlt, hogy könyörűlés nélkűl szerencsétlent nem láthatott. A’ complementumokot üres szószaporításnak tartván, nem szenvedhette; de egyébaránt a’ társaságban kellemetes ember volt. Belépvén a’ szobába, egyenesen oda ment öccséhez, ’s kezet nyújtván neki, másik karjával megölelte és megcsókolta. Édes Laczim! úgymond, be régen nem láttalak! Hitvesedet mutasd meg, hogy megtisztellyem. Tudod, hogy még soha sem láttam. Öccse rá mutatván, oda ment, kezet fogott vele, és megköszöntötte. A’ Báróné hírérűl ollyan embernek tudván, ki a’ nagy világnak szokásait hiú bolondságok gyanánt gyűlöli, és azt, a’ mi szívénn fekszik, egyenesen kimondgya, hidegen fogadta, annyival is inkább, mivel érkezésének okárúl gyanakodni kezdett. Tudta ő férjétűl, hogy Gilméta valaha szép örökséget várhat e’ báttyátúl, és még sem birhatta magát arra, hogy tiszteletére Posonyba mennyen, mivel egyenességét kimondhatatlanúl útálta.

Édes Laczim! én egynehány napig nállad szándékozok maradni. Rendelly jószágomnak eggy szobácskát, a’ hol magam is elfekhessek. Eggy inasom a’ tieiddel elfér. De négy lovamnak, nem tudom, adhatsz-e szállást?

Az én istállómban el nem férnek; de eggy uraságnak, melly most a’ jószágonn mulat, van a’ háznál üres istállója; ezt elkéretem kölcsön.

Köszönöm, édes Laczim!

Nyissátok meg azt a’ szobát, mondá a’ Báróné, mellyben Frippon lakott.

Mellyben Frippon lakott? kérdezé a’ házi Gazda. Oda én a’ bátyámot nem tehetem. A’ zőld szobába vigyétek holmiját, a’ hol írni szoktam.

Hisz abban nyoszolya sincsen! mondá a’ Báróné szembetünő ellenkezéssel.

A’ komornok vitessen bele nyoszolyát, folytatá szavait a’ házi gazda; tik pedig hozzatok szaporán ételt. Ezt mondván, báttyához fordúlt, és olly beszéllgetést kezdett vele, mellyben a’ vendégek is részesűlhettek.

Más nap reggel megszóllítván öccsét az Óbester^* négy szem között, Gyanítod-e, édes Öcsém! úgymond, mi annak az oka, hogy én tehozzád jöttem?

Azt tartom, azért, hogy egymást ismét lássuk és megölellyük.

És hogy tégedet a’ romlástúl megmentselek. Légy hozzám, kérlek, nyíltt szívű, és valld meg, ha igazak-e, a’ miket felűlled hallok?

Énfelűllem? A’ világnak reám, ammint látom, nagy gondgya van.

Nem a’ világnak; mert ez valóban veszedelmedet fel sem veszi; hanem egynehány jó embernek, kik házadot tisztelik, és szeretik. Igaz-e, hogy sok adósságod van?

Kicsinység! Jószágomnak felével ma kifizethetem.

De mához eggy esztendőre már minden bizonnyal nem. Esztendőnkint új adósságokot csinálni csupán csak a’ pompára, és a’ jövedelmeket soha sem szaporítani, annyi ám, mint romlani. Ha még is hivatalt viselnél, mellybűl koronkint valami kevés, ha nem csurogna is, legalább csöppenne.

E’ végbűl mentem tavaly Magyar országba; de mi haszna, ha hitvesem a’ Magyarokkal meg nem tud férni.

Erre én azt mondhatnám: vettél volna magyar Kisasszonyt! De már ez késő. E’ helyett tehát azt mondom, hogy hitvesedet jó móddal kényszeríteni kell arra, hogy a’ Magyarokkal megférjen.

Kényszeríteni? E’ szót a’ nagy világ a’ házasságban nem érti, nem is ösmeri.

A’ nagy világ? Mond inkább, a’ francziásan neveltt kis világ. Az első tehát, a’ mit felűlled hallottam, saját vallásod szerint is igaz. Leányod mellett, mint nevelőné, eggy gonosz franczia asszony van, kire én még kutyámot sem bíznám. A’ neve Madame de Folle. Igaz-e?

Hogy úgy híjják, az igaz; de gonosznak nem vallhatom. Egyébaránt a’ mi leányomnak nevelését illeti, az hitvesemhez tartozik, és én abba magamot nem avatom.

A’ ti nagy világtokban nagyon rendes az énelőttem, hogy az asszonyok a’ fiú gyermekeknek nevelésébe való avatkozást jussoknak tartyák, és a’ fiúkot valóban meg is rontyák, megasszonyosíttyák; a’ férjfiak pedig a’ leányoknak nevelésébe avatkozni nem mernek, kiknek jó vagy rossz tulajdonságaitúl a’ maradékoknak boldogsága szinte azonkép függ, mint a’ férjfiakétúl. Vezess el engemet leányodhoz, hadd lássam.

Még az annya fel nem kel, nem cselekedhetem; mert én valóban magamot az asszonyok’ dolgába nem avatom.

De látom én, édes Öcsém! hogy te magadot a’ férjfiak’ dolgába sem avatod. Tegnap estve, mikor irántam goromba feleségeddel eggy keveset ellenkeztél, hinni kezdettem, hogy csak úr vagy még is a’ háznál; de már most saját szavadbúl tudom, hogy egészen a’ czipő alatt fekszel. A’ te feleséged tégedet haszontalan embernek tett, mivel az ő kedvéért a’ Hazának nem szolgálsz; koldúsnak tett, mivel pompájával már annyit elemésztett, hogy romlásod nélkűl meg nem fizetheted; rossz atyának tett, mivel gyermekedre gondot nem viselsz; szolgájának tett, mivel eggy csöpp akaratod sincsen. Szígyen, gyalázat, pökedelem, hogy magadot ennyire el tudtad felejteni. Ha édes szülőink élnének, véres könyeket kellene sírniok elfajúlásodonn.

Ezeket csak bátyámtúl szenvedhetem el, mondá a’ házi gazda. Ha más volnál, úgy kiigazítanálak a’ házbúl, hogy megemlékeznél róllam.

Te igazítanál ki, asszonyszolga! kinek még annyi merészséged sincsen, hogy eggy rendetlen asszonyt megzabolázz?

Itt a’ Báróné a’ szomszéd háló szobában csengetett. A’ házi gazda tehát felugrott a’ szófárúl, és menni akart.

Hová? hová? mondá az Óbester, megkapván öccsének kezét; én még ki nem beszéllettem magamot.

A’ Báróné csengetett; el kell mennem.

Csengetett, de a’ komornának, vagy a’ szobaleánynak, nem pedig neked. Ülly le, és hallgasd ki bátyádot, ki szíves tanáccsával – – –

Lehetetlen! Meg kell kérdeznem, mikint nyugodott? és ha nem parancsol-e valamit? Ezen emberséget el nem mulathatom. Ezzel kiragadta magát az Óbester’ kezébűl, és a’ Bárónéhoz besietett.

Eredgy! eredgy! mondá utánna az Óbester. Egyenetlen tőkébűl szép Mercúrius, vagy magyarábban, kutyábúl szalonna soha sem válik.

Ezt mondván, kiment, ’s a’ cselédtűl a’ Kisasszony’ lakását megkérdezte. Ammint ennek ajtaját megnyitotta, az első szobában Gilmétát a’ franczia asszonnyal és Fripponnal a’ kávénál találta.

Micsoda merészség ez? kiáltá elejébe francziáúl Madame de Folle, minden jelentés nélkűl bejönni! Mit akar az Úr?

Az Óbester rá sem nézvén, eggy széket vont maga alá, ’s Gilméta mellé leülvén, Mivel te, úgymond németűl, bátyádnak köszöntésére nem jössz, én jövök a’ tiédre. Látom, hogy derék termetű, és szép orczájú leányka lessz belőlled; de azt is szeretném ám ezennkivűl tudni, ha jó vagy-e egyszersmind?

Gilméta már a’ francziákra, már meg az Óbesterre tekíntvén gúnyos mosolygással, vállait vonogatta, fejét rázta, száját görbítgette, és semmit sem felelt.

Értetted-e, a’ mit mondottam, kérdezé az Óbester, vagy talán nem tudsz németűl?

Beszéll-e az Úr francziáúl? mondá erre Madame de Folle. Ha beszéll, mondgya meg, kicsoda? Ha pedig nem beszéll, ott az ajtó!^* tessen oda menni, a’ honnan jött.

Mond meg nekem, Húgocskám! kicsoda ez az asszony, hogy bátyáddal így mer bánni?

Az én nevelőm.

No ettűl ugyan kevés böcsűletet tanúlsz. Mond meg neki francziáúl, hogy – – –

Ezen szempillantásban berohant^* hozzájok a’ Báróné háló ruhájában; utánna pedig a’ Báró, hitvessét francziáúl kérlelgetvén. Az Óbester azonnal felkelt, a’ Báróné’ elejébe ment, megcsókolta kezét, jó reggelt kívánt neki, ’s a’ nélkűl hogy szóhoz hagyta volna jutni, leánykáját dicsérni kezdette. Ki nem mondhatom, úgymond, örömemet, melly engemet elfogott, mikor az én jövendőbéli örökösömben illy derék termetű szép kisasszonyt megsajdítottam. Külseje már tökélletesen megbájolt, sőt még arrúl is majdnem bizonyossá tett, hogy belső tulajdonságai sem lesznek közönségesek. Engedgye meg Angyom asszony, hogy vele még eggy keveset mulathassak. Hadd ösmerjem meg közelebbrűl, hogy tökélletes örömmel mehessek vissza Posonyi lakásomba, hol az én gyönyörű húgomnak kincseket gyűjtök.

A’ Báróné nem tudta, mit csinállyon az Óbesternek e’ mondásaibúl? Férje elbeszéllette neki báttyának goromba panaszit. A’ megbántott hitves tehát, és a’ megsértett anya vad haragra gerjedvén benne, felugrott tűkrös asztalátúl, és az Óbestert felkereste, hogy leszidván, házábúl kiigazítsa. Ezt akarta a’ házi gazda meggátolni, mikor a’ berohanó Bárónét kérlelte. Az Óbester, ki ezeket a’ környűlállásokbúl okosan gyanította, a’ Kisasszonynak dicséretére fakadt, jól tudván, hogy ezzel a’ Bárónét legalább annyira megenyhíti, hogy saját leánya előtt és idegen embereknek jelenlétében gorombaságokra ne lobbannyon. Ezt végbe vivén, ismét leült, és a’ leánykának kezét megfogván, Édes szép Húgocskám!^* úgymond, én még azt sem tudom ám, mi a’ neved?

Gilméta, felelé a’ Kisasszony rövid tekíntettel, mellyet mosolyogva azonnal az annyára fordított.

Gilméta? kérdezé az Óbester. Én e’ nevet soha sem hallottam.

Németűl Wilhelmina, francziáúl Gilméta, mondá a’ Kisasszony.

Hát magyarúl hogy kellene azt vallyon kimondani?

Magyarúl én nem tudok.

Már a’ más! Mond meg nekem, édes kis gyönyörű húgom! mit tudsz már te mindent?

Francziáúl.

Egyebet semmit? A’ Gyeografiábúl semmit sem tanúltál?

Madame de Folle megmutatta nekem a’ mappánn az útat Bécsbűl Párisba, és ezt már könyv nélkűl is tudom.

Hát musikát tudsz-e?

A’ Fortepiánót játszom. A’ jövő télenn tánczolni tanúlok.

Az is szükséges. Hát a’ históriát, és a’ természetnek tudománnyát tanúlod-e?

Mind ezek nekem nem szükségesek. A’ Dámák útálatosak, ha tudósok.

De csak olvasgatsz még is valamit? Románokot^* vagy Komédiákot?

Isten mentsen meg! Ezekbűl csak szerelmeskedést tanúl az ember. A’ Párisi módákrúl való franczia tudósításokot olvasom minden hétenn kétszer, hogy a’ franczia olvasást jól megtanúllyam.

Hát számot vetni tudsz-e?

A’ mennyi a’ játékhoz megkívántatik.

A’ játékhoz? kérdezé mosolyogva az Óbester. ’S micsoda játékokot tudsz már?

A’ mellyek most a’ nagy világnak társaságaiban szokottak, azokot mind tudom.

Varrni, kötni, hímezni, és főzni tanúlsz-e?

Ha, ha, ha! Rendes volna, ha én még ezen alacsony munkákot is tanúlnám. Nem születtem én arra, hogy komorna, szobaleány, vagy szakácsné legyek.

Az Óbester mosolyogva nézett a’ Bárónéra, hogy belső bosszonkodását eltitkollya. Hát szeretőd van-e már? így folytatá kérdéseit bizodalmas szózattal.

Volt eggy, de kiadtam rajta.

Lehetetlen! És miért?

Mert – mert – Itt a’ leánykának eszébe jutott, hogy báttyát, a’ kinek örökösse lessz, meg kellene talán kíméllnie, és így a’ helyett, hogy az ifiú Aranypatakinak magyar nevelését rosszallotta volna, csak azt mondotta: Mert francziáúl tanúlni nem akart.

Jól cselekedted, édes Húgom! Ezzel felkelvén a’ fortepiáno felé ment. Játtsz nekem valamit, Húgocskám! ha fáradságodot nem sajnálod.

Gilméta megcselekedte.

Az Óbester hallván, hogy minden kifejezés nélkűl játszik, sőt hogy még a’ tactusban is habzik, a’ falonn függő képekre találta vetni tekintetét, mellyek szerelmes, sőt ocsmányokkal határos jelenésekbűl állottak. Megdicsérvén Gilmétának musikabéli talentumát, és a’ szomszéd szobába betekintvén, Ez, úgymond, a’ háló szobád?

Igen is. A’ harmadikban Madame^* de Folle lakik.

Az ágyadnak általellenében madarakot látok kalitkában; talán énekelni tanítod?

Nem! Költenek. Harmad nap múlva már a’ tojássaik megnyílnak. Itt nekem Madame de Folle a’ kalitka előtt leczkéket tart a’ házasságbéli, és az anyai kötelességekrűl.

Leczkéket? kérdezé az Óbester kaczagó álmélkodással. No csak tanúld meg tehát jól a’ házasságot, hogy jó madáranya vállyon belőlled. Isten veled, édes kis Húgom! Reménylem, hogy még többször látlak, minekelőtte haza megyek. Ángyom asszonynak nagy gyönyörűsége lehet leánykájában.

Ezzel búcsút vett mindnyájoktúl, és lement az istállóba, hogy lovainak szállását megnézze.

Allig öltözködött fel a’ Báróné, már is vendégek jöttek, kik vele ebédig nagy pénzre játszottak. Az Óbester csak néző volt. Az egész ebéd alatt, mellyre a’ Báróné senkit sem hívatott, mivel az igazmondó Óbesternek fenyítékeitűl félt, csak egyszer hozta ez elő Gilmétát, mikor azonn csudálkozott, hogy az asztalnál nem láttya.

Őneki magának van konyhája és asztala, mondá a’ Báróné.

Hát jövedelme van-e hozzá? kérdezé az Óbester; de a’ feleletet meg nem várta, hanem a’ beszédet azonnal más tárgyra fordította. Egyébaránt a’ Báróné az Óbesternek módosságával és beszéllgetéseivel úgy megelégedett, hogy még kételkedni is kezdett, ha vallyon férje nem magátúl koholta-e ki azokot a’ szemrehányásokot, mellyeket neki reggel mondott? Ebéd utánn az Óbester egynehány ösmerősseit felkereste, és haza csak vocsorára érkezett. Minekutánna az inasok eltakarodtak volna, imígy szóllította meg az asszonyt: Kedves Ángyom Asszony! Én Bécsbe kiváltkép azért jöttem, hogy öcsémnek házával közelebbrűl megösmerkedgyek, és hogy abban a’ rendet, ha lehet, helyre állítsam. Az öcsémmel szóllottam már ma reggel iránta, de intésemet nem fogadta úgy, ammint reménylettem. Ángyom Asszonynak érzékeny szívétűl és nyíltt eszétűl inkább várhatom, hogy barátságos tanácsomot megfontollya, beveszi és tellyesíti. Az öcsémnek jószágai már nagyobb részént adósságok alatt nyögnek; nem adok neki három esztendőt, hogy semmije se lessz. Utánna megy majd Ángyom Asszonynak vagyonnya is, és a’ nagy pompának vége a’ koldúsbot lessz. Az én itéletem szerint tehát elkerűlhetetlenűl szükséges, hogy magyar országban az öcsémnek jószágánn vonnyák meg magokot Ángyom Asszonyék, és hogy az öcsém maga lásson a’ gazdaság utánn, sőt hogy az udvarnál még hivatalt is keressen, mellynek jövedelmeibűl tisztességesen élhessen mindaddig, még jószágait a’ jó gazdálkodás által az adósságoktúl meg nem menti. Ha ügyekezetét látom, akkor azutánn én is örömest segítem.

A’ Báróné allig várhatta meg végét a’ beszédnek, melly alatt külömbféle indúlattyai váltólag forrottak, és színe szüntelen’ változott. Végre az Óbesternek imígy felelt: Férjemnek gazdálkodásával, akármint mennyen, én semmit sem gondolok. Ez hozzám nem tartozik. Én neki és familiájának azt a’ böcsűletet megtettem, hogy vele házasságra léptem. Az ő gondgya, engemet úgy tartani, ammint születésem megkívánnya. Ha ez tőlle és famíliájátúl kitelik-e, vagy sem? azt neki a’ házasság előtt kellett volna megfontolnia. Magyar országba én nem mehetek lakni, még a’ Magyar Nemesség ollyan, a’ minőnek szomszédságomban leltem. Ha egyszer férjem nem adhat nekem elegendő költséget arra, hogy rangomhoz illő karban élhessek, szövetségünknek vége szakad, és én rokonyimhoz visszaköltözök. Lyányomnak azutánn keresek eggy ollyan gavalért, a’ ki születését jobban tudgya böcsűlni, mint a’ Magyarok.

Bocsásson meg Ángyom Asszony, hogy feleletével meg nem elégedhetek, melly fenékkel fordúltt állításokra mutat. A’ familiát, minekutánna öcsémnek kiadta jussait, lehetetlen arra kötelezni, hogy Ángyom Asszony’ pazarlásinak táplálékot adgyon. Azonnkivűl úgy látom, mintha a’ házasságot csak kalmárszövetségnek tartaná. A’ gazdálkodáshoz mind a’ kettőnek eggyaránt kell látni, kivált mivel gyermek is van a’ háznál, kinek jövendőbéli sorsa még bizonytalan. Ha öcsémnek házát szerencsétlenség érné, e’ miatt a’ házasságbéli szövetség valóban végbe nem szakadhatna. Azonban ha Ángyom Asszony igazán úgy gondolkodik, ammint beszéll, akkor az én barátságos intéseim mind haszontalanok, és mink soha meg nem eggyezhetünk.

Azt tartom magam is, felelé a’ Báróné. Az Úrnak nevelése alacsonyabb, hogysem az illyen dolgokrúl úgy gondolkozhatna, ammint illik. Azért legjobb volna, ha magát azokba éppen nem avatná.

Hogy magamot bele avassam, kötelességemnek tartottam azért, mivel szülőinknek halála utánn én vagyok egyedűl, a’ ki öcsémet igazság szerint jóra inthetem. Ha ő tanácsomot nem követi, lássa! Én azt megtettem, a’ mit testvér létemre megtenni tartoztam. Errűl tehát eggy szót sem vesztegetek ezentűl. Velem Ángyom Asszonynak, mint férjének testvérével, semmi dolga se legyen többé; de mint leányának báttyával még eggyet szóllok. Ha ez valaha jószágaimnak örökösse akar lenni, én is megkívánhatom tőlle, hogy olly erkölcsei és tulajdonságai legyenek, mellyek e’ szép örökséget megérdemellyék. Ha őtet Ángyom Asszony külső gavalérnak akarja adni, éntőllem eggy krajczárt se várjon. Azonnkivűl pedig megkívánom Ángyom Asszonytúl azt is, hogy ama’^* franczia asszonyt, ki ostoba is, rossz erkölcsű is, kergesse el, és fogadgyon leánya mellé eggy jó erkölcsű asszonyságot, a’ ki legalább Felséges Urunknak örökös tartománnyaiban született; fogadgyon melléje ollyan mestert, a’ ki a’ szükséges tudományokban járatossá tegye, ’s egyszersmind a’ magyar nyelvre is megtanítsa. Egyébaránt kezemet rólla egészen elvonom.

Ha, ha, ha! Meg is gondolni, mondá kaczagva a’ Báróné. Madame de Folle olly asszony, kit az egész világ jó erkölcsű Dámának, és a’ nevelésben tökélletes mesternének ösmer. Valahová megyek, őtet nekem mindenütt irígylik. Csak az Úr egyedűl az, a’ ki az egész világgal ellenkezik.

Ángyom Asszony egész világnak nevezi amaz egynehány asszonyt, kik a’ franczia asszonynál eggy csöppel sem jobbak. Hogy ő gaz asszony, azt én megmutathatom, és akármelly okos ember könnyen átláttya, mihelyt nevedékével csak egyszer beszéll. Ő a’ románokot és a’ komédiákot nem olvassa, mert a’ szerelemrűl írnak; a’ kalitka előtt pedig a’ szerelemnek barmos részében a’ madaraktúl vesz leczkéket. Kevés üdű múlva csak azt hallya Ángyom Asszony gyönyörű leányárúl hogy öszveadás nélkűl is férjhez megy, és hogy a’ házasságot csak madárszerelemnek tartya, mellyek a’ kőltés utánn egymást úgy elhaggyák, mintha soha meg nem ösmerkedtek volna.

Kicsinységek! mondá a’ Báróné. Egyébaránt pedig, ha leányomot az Úr ettűl félti, mikép kívánhattya tőllem, hogy neki mestert fogadgyak? A’ férjfi nevelő még hamarább megrontya.

Ha franczia, minden bizonnyal! felelé az Óbester. Született Magyar és koros férjfiú járatosnak teheti őtet a’ tudományokban, a’ nélkűl hogy erkölcseit megrontsa.

De minek, kérlek, a’ leánynak a’ tudományokban való járatosság? kérdezé a’ házi gazda.

Annak édes öcsém, hogy a’ Dámák legalább naggyábúl tudgyák a’ világnak járását, és hogy magokot ne haggyák minden gaz embertűl orroknál fogva olly cselekedetekre csábítani, mellyek sokszor nem csak házaiknak, hanem még hazájoknak is szarvas károkot okoznak. Mondgy nekem eggy francziásan neveltt és e’ nevelésnek principiumaihoz szító férjfiút, kinek hivatallyába magát hasonló nevelésű hitvesse bele ne avassa, ’s ki hitvessének akarattyát tellyesíteni, legfőbb kötelességének ne tartsa! Tegyük már most, hogy az illyen Dáma a’ világnak dolgaiban, mellyeket a’ tudományokbúl lehet egyedűl megtanúlnunk, tökélletesen járatlan, micsoda szörnyű esztelenségekre nem haggya magát ama’ rossz emberek által csábítani, kik külömbféle álorczák alatt kegyelmébe férkeznek, és micsoda veszedelmes ügyekezetekre nem csábíttya ezeknek kedvéért tulajdon férjét, kivált ha ez a’ tudományokban szinte olly járatlan, mint ő?

Reménylem, hogy ezzel az Úr nem engemet akar bökni, mondá a’ Báróné; egyébaránt megemlékeztetném az Urat ama’ jusomra, hogy goromba vendégemnek útat is mutathatok.

E’ goromba mondásra Ángyom Asszonynak nem volt szüksége; mert én az öcsémrűl tudom, hogy semmi hivatalt nem visel.

Nem is fog viselni, még én hitvesse leszek. Nekem, valamint a’ Magyarok, úgy a’ magyar hivatalok is gyomromban vannak.

Annak Ángyom Asszony maga az oka, mivel gyomornyavalyája ellen semmi orvosságot nem vesz. Azonban, minekutánna beteg gyomrának már is nagy kárait láttya, azonn kellene Ángyom Asszonynak ügyekezni, hogy legalább leányával, ki született Magyar Kisasszony, hazánkot és nemzetünköt megkedveltesse.

Talán azzal, hogy a’ bárdolatlan magyar nyelvnek tanúlására kényszerítsem?

Bárdolatlannak nyelvünköt csak az nevezheti, a’ ki azt a’ köz népnek beszédgyébűl, vagy ama’ könyvekbűl, mellyek nyelvünknek gyermek korában írattak, vagy a’ mostani Írók közűl az ollyanoknak munkáibúl ösmeri, kik a’ nyelvet, a’ helyett hogy palléroznák, és tisztogatnák, gyermekes és nevetséges újjításokkal inkább beszemetezik és rongállyák. Ez volt sorsa az előbbeni században a’ német nyelvnek is, még a’ csinosabb Íróknak tiszta németsége nem győzedelmeskedett. De most ez nem ide tartozik. Én a’ magyar Dámában, a’ ki hazánkban jószágokot bir, a’ magyar nyelvet felette szükségesnek tartom azért, hogy jobbággyaival, tisztyeivel és szomszédgyaival beszéllhessen, értekezhessen, sőt még barátkozhasson is. Vegyen Ángyom Asszony példát önnön magárúl. Ha magyarúl tudna, jószágaiban békével lakhatna.

Semmit sem vesztek vele, ha bennek nem lakok is. Az én leányom francziáúl szépen beszéll, és ez neki elegendő.

Hogy francziáúl beszéll, azt szeretem. Szeretném, ha még olaszúl és anglusúl is megtanúlna. De azért hazájának nyelvét meg nem kellene vele vettetni, útáltatni. Mit mondana vallyon a’ francziás nagy világ az ollyan született franczia Dámárúl, a’ ki anglusúl, olaszúl, németűl megtanúlna, nemzetének nyelvét pedig megvetné?

A’ franczia nyelvet a’ magyarral öszvetenni! Ha, ha, ha! Az Úr csak annyit ért, látom, a’ mostani nagy világhoz, és kivált a’ nevelésez, mint a’ tyúk az ábéczéhez. Kikérem tehát magamnak, hogy ezekbe magát az én házamnál ne avassa.

Ez, ammint látom, Ángyom Asszonynak e’ dologrúl utólsó szava; én is tehát végképen megmondom, a’ mi szívemenn fekszik. Hogy Ángyom Asszony, ki szintúgy neveltetett, mint most leánya neveltetik, öcsémnek házát már félig megrontotta, világosan kitetszik a’ szomorú következésekbűl, mellyek öcsémet terhelik, és nem sokára koldússá teszik. Hogy pedig az ollyan asszonytúl, a’ ki saját házánál jégesső gyanánt emészt mindent, ’s kinek a’ nevelés által csak annyi józan ész és nemes érzékenység sem adatott, hogy házának javára valamit cselekedni tudgyon és akarjon, lehetetlen azt reménleni, hogy legalább leányának nyílttabb észt, és nemesebb szívet adasson, Ángyom Asszonynak szörnyű példájábúl szomorúan tapasztalom. Cselekedgyen Ángyom Asszony, a’ mit tetszik! de éntőllem, eggy szó, mint száz, se maga, se férje, se leánya soha legkisebbet se várjon!

Ez az Úrtúl nem függ, mondá a’ Báróné, hanem a’ törvényektűl, mellyek szerint jószágai, mihelyt meghal, férjemhez tartoznak.

Úgy-e? Hát ha én úgy kezdek még ma pazarlani, mint Ángyom Asszony, mit talál halálom utánn akár maga, akár leánya pazarlani valót?

Erre az Úr nem képes.

Mivel nem vagyok francziásan nevelve, úgy-e? De képes vagyok ám arra, hogy megházasodgyak, és magamnak örököst szerezzek. Jó éjszakát, ’s egyszersmind jobb egésséget is kívánok.

Ezzel szobájába ment, ’s az inas által a’ kocsisnak megüzente, hogy korán reggel fogjon. Öccsének cselédgyeit megajándékozván, minekelőtte a’ Báró és a’ Báróné felkeltek volna, Posonyba visszament, hol szívének hosszas habzása utánn, mit tévő legyen? eltökéllette végtére magában, hogy Öccsének egész romlását békességes tűréssel megvárja, és akkor azutánn segítséget neki csak olly alku alatt nyújt, hogy hitvessét és leányát jobb regulába vegye.

A’ Báró meghallván reggel, hogy báttya valóban elment, nagyon elszomorodott. Fájt neki a’ szíve, hogy négy szem között vele még egyszer nem beszéllhetett a’ végbűl, hogy azt, a’ mit hitvesse nálla megrontott, helyre hozhassa. Át kezdette ő tudni illik a’ tegnapi vetekedésnél látni, hogy báttya sok igazságot mond; de nyilvánvalóképen részére állani nem merészlett, mivel a’ Bárónénak hevességétűl félt. Reggel akart tehát az Óbesterrel arrúl tanácskozni, mikép lehetne házánál e’ fontos hibákot megorvosolni? Üresen találván író szobáját, kiment a’ folyosóra, és cselédgyeitűl az Óbesternek elmenetelérűl tudakozódott. Kiki azt beszéllette neki, hogy az Óbester legkisebbet sem szóllott, hanem csak komor tekíntettel felsalá sétált mindaddig, még kocsija a’ kapu alá nem jött. Akkor mindeggyiknek öt forintos czédulát nyomván markába, lement a’ garádicsokonn, beült a’ kocsiba, ’s azt mondotta: köszöntsétek nevemmel szegény jó Öcsémet.

A’ Báró ma háromszor hagyta a’ Bárónét csengetni, még hozzá bement. Mi dolog az, Báró Uram! hogy ma első csengetésemre meg nem jelent, és hogy orczájánn olly nagy szomorúság borong?

Az Óbester elment, felelé a’ Báró, a’ nélkűl hogy tőllünk búcsút vett volna.

Bár inkább házamhoz se jött volna! mondá a’ Báróné. Mióta Magyar országbúl kiköltöztem, meg nem háborodtam úgy, mint tegnap az ő esztelen beszédgyére.

Asszonyom! bocsásson meg nekem, ha azt mondom, hogy az ő intéseit jobb szívvel, vagy legalább nagyobb kímélléssel kellett volna fogadnunk. A’ szövetség Aranypatakiék’ házával maga kiragadhatta volna a’ miénket a’ végső romlásnak bizonyos veszedelmébűl. Ezt Báróné Asszonyom olly könnyen lábai alá tapodta, mintha az illyen szerencsékben válogathatna. Bátyámban volt még eggy reménységem, kit tőllünk hasonlóképen elidegenített.

Nekem ezeknél még több reménységeim is vannak; az Óbestert pedig azért, hogy tanáccsát nem fogadom, kezembűl ki nem bocsátom. Törvényesen megtíltatom neki még a’ házasságot is, mihelyt látom, hogy leányomnak jussait meg akarja játszani.

Törvényesen tiltattya meg neki a’ házasságot? Kérem Báróné Asszonyomot, ne tegye magát illy mondások által nevetségessé.

Eggy csőppet sem! Ő katona, és így szabadság nélkűl meg nem házasodhat.

Ez még az előbbeni mondásnál is nevetségesebb.

És ha ezt végbe nem vihetném is, vannak nekem itt nagy szövetségeim, mellyek által leányomnak szép szerencsét szerezhetek.

Kívánom, hogy reménységében meg ne csalatkozzon.

Erre a’ Báróné Gilmétának jövendőbéli szerencséjérűl való külömbféle álmodozásait olly szembetünő és szívragadó színekkel festette le, és hízelkedő hitetései által olly bizonyosoknak rajzolta, hogy a’ Báró lassankint lecsillapodván, végre egészen elhallgatott. Csak bízza Báró Uram a’ mi Gilmétánknak jövendőbéli sorsát énreám és a’ Madámra, higgye meg, hogy benne tökélletes öröme lessz.

Rá is bízta e’ gyenge atya és még gyengébb férj nem csak Gilmétát, hanem még magát is egész házával eggyütt, és régi kellemetes tehetetlenségébe ismét visszasüllyedett. Két egész esztendeig a’ régi útonn mentek még a’ dolgok. A’ Báróné a’ pompával és a’ szerencsétlen játékkal fel nem hagyott, a’ Báró esztendőnkint új adósságokot csinált, a’ franczia asszony pedig Fripponnal mulatván magát naponkint, tellyes szabadságot engedett Gilmétának arra, hogy Fripponnak tanítvánnyával, eggy ifiú Gróffal, hasonlóképen mulassa magát, kirűl még a’ francziásan neveltt Dámák^* közűl is sokan azt vallották, hogy esztendeit gonoszsága messze felmúllya.

Gilméta már most tizenhetedik esztendejébe lépett. A’ Gróf, ki már húszadikát kezdette, leány szépségeinek legkellemetesebb virágzását látván, feltette magában, hogy vele szerencsét próbál. Eltökéllett szándéka volt neki, hogy csak harmincz esztendős korában házasodik meg, és ezt Gilmétának is több ízben magyarán megvallotta. Gilméta puszta eszű és rendetlen szívű leány volt ugyan, de kevélysége nem engedte még is, hogy magát elvesse. A’ számvetésbűl tudott ő annyit, hogy huszonnyolcz esztendős korában juthatna csak férjhez, ha a’ Grófra akarna várakozni, ki azonnkivűl, hogy született franczia nem volt, a’ gazdagabbak közé sem tartozott. A’ Grófnak ostromlásait tehát, mellyek két esztendőbéli barátságos társalkodás utánn a’ mennyivel könnyebbek, annyival veszedelmesebbek voltak, elejénte nyájas feleletekkel próbálta már elmellőzni, már megtompítani; de végtére indúlattyát szilajodni és eszénn győzedelmeskedni látván, megpanaszolta módatlanságát a’ franczia asszonynak, és azt kívánta tőlle, hogy Frippon által szoríttassa őtet a’ tisztességnek eddig tartott korláttyai közé.

Ha, ha, ha! micsoda kicsinységekben tud meg akadozni az én szép Gilmétám! mondá kaczagva Madame de Folle. A’ szép leányoknak ez a’ sorsa! Nézze meg magát, Lelkem! a’ tűkörbe, és mondgya meg nekem, ha nincsen-e a’ Grófnak jó ízlése? és ha szabad akarattyában áll-e ezen ifiú embernek, hogy ostromlásitúl elállyon? Ezt mondván, a’ tűkör’ elejébe vezette Gilmétát, kinek büszkesége már is forrani kezdett. Ezen oskolánn át kell nekünk mindnyájunknak esni, mondá tovább a’ nevelőnek képe alatt lappangó őrdög; és én nagyon örűlök annak, hogy olly derék tanítóra akadt, a’ minőnek az ifiú Grófot tudom. Szegényke! micsoda nagy ostromlást kellett neki kiállani, mivel még segítségért is hozzám szalad! Megmondom én a’ Grófnak, hogy ezentűl kíméllye meg a’ mi Lucrétiánkot illy rémítő ostromlással, és folyamodgyon inkább a’ mináknak fortéllyához. Ha, ha, ha!

E’ felelet a’ franczia asszonyt még Gilméta előtt is útálatosnak tette. Elosontott tehát édes annyához, és az egész dolgot megpanaszolta.

Hm! mondá a’ Báróné, ha a’ Gróf még is gazdagabb volna! Akkor a’ dolgot el lehetne tűrni; de így!

Még akkor sem, Mamácskám! mert én huszonnyolczadik^* esztendőmig várakozni nem akarok.

Jól mondod! Megparancsolom majd a’ Madámnak, hogy magadot vele ne haggyon.

Azt ő nem cselekedheti, mert neki Fripponnal minden áldott estve, ha más vendégeink nincsenek, titkos beszédgyei vannak.

Titkos beszédgyei?

Igen is, familiabéli dolgokrúl, ammint mondgya, és pöreirűl, mellyek franczia országban folynak.

Rendellye tehát a’ komornáját melléd.

A’ macskát a’ szalonna mellé! Hisz a’ komornája egészen a’ Gróffal tart, és szintúgy beszéll, mint Madame de Folle.

Ez, ammint látom, egész latorszövetség ellened. Jőjj tehát ollyankor hozzám.

Ezek többnyire ollyankor^* történnek, mikor Asszony Anyám, és Uram Atyám itthon nincsenek.

Erre a’ Báróné gondolatokba merűlt, mellyekbűl elvégre visszatérvén, ha itthon nem vagyok, úgymond, adgy jelt a’ komornoknak vagy az udvarmesternek, hogy az özvegy öreg kapitánynét, ki a’ házban lakik, és tikteket a’ nélkűl is némellykor meglátogat, híjják hozzád. Szóllok én majd vele is, amazokkal is. Egyébaránt pedig senkinek se szólly semmit.

Allig volt az öreg kapitányné harmadszor testőrzője a’ Kisasszonynak, már is gorombaságokot mondott neki a’ Gróf. A’ franczia asszony is minduntalan kijött Frippon mellűl Gilmétához, ’s előbbi nyájassága helyett olly haragos tekinteteket vetett a’ kapitánynéra, olly rövid és alázó feleleteket adott neki, hogy ez allig tudta magát a’ bosszonkodástúl megtartóztatni. Azonban ezen alkalmatossággal olly változást vett eszre a’ franczia asszonynak termeténn, és orczájának mind vonásainn, mind színénn, melly nagyon szemébe tünt. Erre tehát más nap a’ Bárónét figyelmetessé tette, ki megmeg a’ dolgot az orvossal közlötte. Még ez sem mondhatott egyebet, hanem hogy Madame de Folle más állapotban vagyon. A’ Báróné tehát a’ franczia asszonyt igen kíméllő móddal kérdésre vette, ki elejénte az egész jelenést múlékony nyavalyácskának mondogatta, végtére pedig a’ Bárónénak felette barátságos szorgalmát látván, az igazat megvallotta. Szintazon barátságos részvétellel, mellyel vallatta, megmondotta neki a’ Báróné azt is, hogy illy állapotban házánál nem maradhat, és hogy abbúl mennél hamarább kiköltözzön.

A’ franczia asszony e’ szóra felpattanván, Mit? úgymond; én a’ házbúl kiköltözzek? és mennél hamarább? Énvelem mer az Asszony így beszélleni, ki minden titkait tudom, és olly titkait, mellyek böcsűletére nem válnak?

A’ Báróné mindgyárt felkelt mellűle, mihelyt pattogó haragjának első jeleit látta, ’s megvető tekíntetet vetvén reá, elment, a’ nélkűl hogy csak eggy szócskát méltóztatott volna gorombaságára felelni. Jó erkölcsű és nemes szívű asszonynak, egyszersmind pedig felette derék nevelőnek tartván, és az egész nagy világ előtt tökélletes Dámának hirdetvén e’ személyt, kimondhatatlanúl szígyenlette, hogy iránta való vélekedésében megcsalatkozott. Hogy tehát saját eszének illy gyengeségét el ne árúllya, feltette magában, hogy e’ gondatlan asszonynak gyalázattyát is elpalástollya. Ez volt az oka, hogy részvételt mutatván, emberségesen bánt vele, a’ helyett hogy szemére hányta volna a’ szemtelenséget, mellyel nevelő létére Gilmétának illy rossz példát adni nem átallott. Goromba feleletét kíméllő és barátságos szavára hallván, felbosszonkodott, és a’ Bárónak mindent megpanaszolt, sőt elégtétel gyanánt azt kívánta tőlle, hogy harmad nap alatt űzesse ki a’ házbúl. A’ Báró átment a’ dühödő asszonyhoz, hogy megkérlellye, és jó móddal arra vegye, hogy a’ Báróné’ akarattya szerínt a’ házbúl kisiessen. De ő a’ Bárónak esvén, Gilméta előtt lemocskolta, ’s olly szemrehányásokkal illette, mellyekben a’ Kisasszony méltán megbotránkozott. A’ Báró tehát író szobájába visszament, és az udvarmestert hivatván, rá bízta, hogy vegyen át a’ franczia asszonytúl mindent, a’ mi Gilmétához vagy a’ házhoz tartozik, és hogy harmad nap alatt takarítsa ki a’ házbúl.

Soha nagyobb öröm a’ cselédek között nem volt, mint mikor ezt meghallották; mert eggy sem volt közöttök, a’ kit e’ boszorkány ne kínozott volna a’ végbűl, hogy a’ házbúl kipiszkálhassa, ’s helyette franczia cselédet fogadhasson. Szinte az udvarmester volt nálla, hogy vele a’ Bárónak parancsolattyát közöllye, ammint Frippon az ifiú Gróffal oda érkezdett. Ezek Gilmétát az első szobában lelvén, és csak fél vállrúl köszöntvén, beszaladtak a’ franczia asszonyhoz, és elbeszéllették neki nagy kaczagással, hogy a’ Báróné a’ tegnapi társaságban megszóllította a’ Grófnét, és arra kérte, hogy anyai intései által zabolázza meg fiának rendetlen tüzességét, melly ellen nálla Gilméta keservesen panaszolkodott. A’ franczia asszony ezt hallván, egyszerre átlátta, mi végbűl járt olly gyakran Gilmétához a’ Kapitányné, kit egyébaránt is árúlójának tartott. Kiszaladt tehát vendégeivel eggyütt a’ Kisasszonyhoz, és megkérdezte, ha igaz-e, hogy annyánál a’ Gróf ellen panaszt tett? Gilméta megijedt, és hevenyében azt sem tudta, mit felellyen? mikor már eggy pár pofoncsapás gyenge orczájánn égett, mellyekkel rajta e’ dühös asszonyság bosszút állott. Sírva szaladt ő édes annyához, ki a’ franczia asszonynak még bélét is kitapodta volna, ha a’ Báró azt nem javasolta volna, hogy az illyen szemettel ne mocskollya meg magát, és hogy a’ Kisasszonyt mindaddig magánál tartsa, még e’ dühös marha a’ házbúl ki nem költözik. Parancsolat adatott azutánn, hogy a’ cseléd a’ franczia asszonyt és Frippont se a’ Bárónéhoz, se a’ Báróhoz be ne eressze, hanem az udvarmesterhez igazítsa. Volt azonban a’ Bárónénak eggy hű szolgája, ki asszonyához való buzgóságbúl a’ folyosónn a’ franczia Dámát, mikor a’ házbúl elment, farba rúgta, ’s ki e’ merész cselekedetért a’ Bárónétúl és Gilmétátúl szép ajándékot kapott.

Gilmétát már most az annya kivezette a’ nagy világba. Mind termete, mind orczájának kellemetes formája, és szép színe olly szembetünő volt, hogy az egész nagy világnak tekíntetét magára vonta. Tüzes szemei rendre megjárták a’ társaságban a’ férjfiakot, kiknek köszöntéseit kevély mosolygással, hízelkedéseiket pedig megvető hidegvérűséggel fogadta. Egyébaránt a’ társalkodásban úgy viselte magát, mintha gyermekségétűl fogva a’ nagy világban forgott volna. A’ kártyajátékokkal olly ösmeretes volt, a’ várasnak botránkoztató történeteit úgy tudta, a’ rágalmazásban olly gyakorlott nyelvű volt, a’ szép mesterségeknek műdarabjairúl a’ helytelen itéleteket olly merészen ejtette, és a’ tudománybéli tárgyakrúl, vagy az országnak dolgairúl olly folyvást, ’s egyszersmind olly fonákúl beszéllett, mint akármellyik francziásan neveltt élemetes Dáma. Oltalma alá vette azonnkivűl, ezeknek szokott törvénnye szerínt, az alacsonyabb rendű ostoba és erkölcstelen személyeket, mihelyt neki hizelkedni és teményt áldozni tudtak; amazokot ugyan, mivel nem veszedelmesek, emezeket pedig, mivel velek élni mindenre lehet. A’ tanúltt és jámbor embereket ellenben az ellenkező okokbúl megvetette, kisebbítette, sőt még üldözte is.

E’ tulajdonságok sok francziásan neveltt ifiú Gavalérokot vontak házához, kik közűl egynehány még a’ vele való egybekelésrül is gondolkodott. Nem töltött ő a’ nagy világban eggy egész esztendőt, már is hat kérője, imádója pedig számtalan volt. De az ő szíve minden egyéb örömhöz érzéketlen lévén, ollyan férjfiúra vágyakodott, ki büszkeségének szomjait megelégíthesse. Vagy herczeg legyen, mondá az annyának, vagy olly gazdag Gróf, a’ ki engemet herczegi módra tarthasson; egyébaránt kezemet meg nem nyeri. A’ sok szeretővel tehát csak mulatta magát, már az eggyiket, már a’ másikot választván eszköznek, mellyel a’ többieket kínozta.

Egyszerre megjelent Bécsben eggy ifiú franczia, Marquis de Bourse, ki szülőivel Franczia országbúl, mint gyermek kiköltözvén, és Német országban felneveltetvén, szülőinek halála utánn a’ világot járta. Testvér báttya, az öreg Marquisnak javaslására, Franczia országban maradt, és a’ familiának ősi jószágaibúl ki sem űzetett, mivel úgy tudta magát tetetni, hogy a’ váltólag hatalmaskodó felekezeteknek mindeggyike hű emberének tartotta. Ez a’ jövedelmeket kiköltözött szülőivel, valamint halálok utánn öccsével is, hűven felosztotta, tellyes reménységgel várván, hogy a’ dolognak előbbeni rendgye ismét helyre állíttatik, és hogy akkor háza is megmeg visszanyeri régi fénnyét, mellyben visszajövendő öccsét is részesíthetni fogja. Ezeket az ifiú Marquis de Bourse olly levelekkel tudta megmutatni, mellyeknek ellent mondani senki sem merészlett, kivált mivel nagy pompája által is igazaknak lenni világosan megbizonyította.

Kimondhatatlan volt a’ törekedés, mellyel a’ Dámák és a’ Kisasszonyok ezen idegen ifiú Gavalérnak ösmeretségét keresték. Seregenkint tolódtak a’ theátromba, a’ bálokba, és a’ kertekbe, a’ hová őtet jövendeni előre meghallották. Majd azutánn házaikban is adtak tiszteletére ebédeket, vocsorákot, játékokot, musikabéli academiákot, sőt még tánczokot is. Megvetéssel nézett az ollyan valamennyi asszony vagy kisasszony társaira, a’ kivel a’ Marquis egynehány szempillantásig beszélleni méltóztatott. Azonn pedig, a’ kivel tánczolt, a’ többi Dámák eggy köröm feketényi szépséget, módosságot és böcsűletet sem hagytak irígységbűl.^* Gilméta, ki két egész hétnek^* elfolyása alatt csak a’ theátromban egyszer, és eggy kertben egyszer messzérűl láthatta, olly tűrhetetlen rossz kedvű lett, hogy a’ komornát az öltözésnél majd halálig kínozta, a’ többi cselédeket pedig mindúntalan’ megszidta, sőt még szülői ellen is morgolódott. Eljött végtére ama’ kívánatos nap, melly őtet a’ közönségesen imádott ifiú francziához közelebb juttatta. Az öreg Grófné, Fripponnak hajdani pártfogója, Bécsben mulatván, vocsorára és játékra hivatta magához a’ Bárónét férjével és leányával eggyütt, azt üzenvén neki, hogy jelen lessz Marquis de Bourse is. Nossza tehát kikerestette az almárjomokbúl azonnal mind Gilméta, mind az annya, a’ legszebb öltözeteket, és a’ legdrágább bonczokot. Már egymást kérdezték, már meg a’ cselédeket, mellyik ruhát vegyék magokra azok közűl, mellyek ki voltak rakva? ’s minekutánna e’ fontos dolog sok tanácskozás utánn mind a’ két részrűl meghatároztatott volna, leültek tűkreikhez és fejeket felpiperézték. A’ komorna és a’ szobaleány azt vallották, hogy soha széles e’ világonn komorna és szobaleány olly vitában nem volt, mint ők ezen alkalmatossággal. A’ két Dáma eggy hajszálat sem hagyott fejénn mustrálás nélkűl, ’s a’ drága kövekbűl és gyöngyökbűl huszonhárom féleképen próbálták öszverakni ékesítő bonczaikot. Még a’ Párisi módaújságokot is elővették, hogy magokot a’ legújabb ízlés szerint felékesíthessék.

Az inasnak szavára, hogy be van már fogva, Gilmétának szíve olly gyorsan kezdett dobogni, hogy még szava is elállott. Az öreg Grófnénál senki sem volt még, mikor a’ Báróné hozzá érkezett. A’ köztök támadtt beszéllgetésnek eggyetlen eggy tárgya a’ Marquis volt. Azalatt a’ többi vendégek is egybe gyűltek, és a’ szobákban külömbféle csoportokra oszlottak. Eggy csoport sem volt, mellynek imádott bálvánnya a’ Marquis nem volt volna. Ez végre a’ kiszabott óránál három egész fertállyal, mellyek három egész esztendőnél hosszabbaknak tetszettek, későbben elérkezett, ’s a’ házi gazdasszonyt megtisztelte. Tompán zsibogó rajok gyanánt gyűltek öszve melléje a’ csoportok, hogy megköszöntsék. A’ kiket a’ vendégek közűl még nem ösmert, azokot neki a’ Grófné megnevezte. A’ Marquis őköt eggyenkint megköszöntötte, ’s végre a’ Bárónéhoz és a’ mellette álló Gilmétához visszamenvén, beszédbe eredt velek; mire a’ többiek ismét csoportokra oszlottak, és a’ kártyajátéknak kezdetét várták. A’ Dámák a’ játszó asztalkákhoz le nem akartak ülni, kik közűlök azt reménlvén, hogy őtet az eset a’ Marquis’ játszótársának fogja tenni. Ez a’ Bárónéval olly sokáig beszéllgetett, hogy a’ Grófné kénytelen volt, őtet a’ játékkal megkínálni, melly alkalmatossággal értésére adta azt is, hogy az egész társaság reá várakozik.

Óh! kérem, mondá neki a’ módos franczia, énmiattam senki magának alkalmatlanságot ne szerezzen. Intézze el Excellentiád vendégeinek mulatságit, ammint tetszik, és engedgye meg nekem, hogy e’ gyönyörű Dámákkal még eggy pár szót váltsak.

Ha Marquis Uramnak tetszik, mondá a’ Grófné mosolyogva, vegye e’ Dámákot játszótársainak. Módgya lessz így benne, hogy velek több pár szót válthasson.

Ha Excellentiád negyedik társunk méltóztatik lenni.

Szívesen!

Erre a’ Marquis felfűzvén karjaira a’ Grófnét és a’ Bárónét, Gilmétára pedig eggy bocsánatkérő egyszersmind és csüggedő tekíntetet vetvén, elvezette őköt a’ játszó asztalkához. Általellenben ülvén Gilmétával, a’ szemnyelvenn kezdett vele beszéllgetni, és néma kérdéseire szintazonn a’ nyelvenn olly határozott feleleteket vett, hogy győzedelmérűl nem kételkedhetett. A’ játékban sokat vesztett, mivel szüntelen’ a’ Kisasszonynak visgálásában foglalatoskodott, vagy azonn volt, hogy szívét tekíntetei által neki kinyilatkoztassa. A’ nyerő Dámák figyelmetesebbek voltak a’ játékra, hogysem a’ szerelmes párnak integetéseit eszre vehették volna.

A’ vocsoránál csak a’ Dámák ültek, és így a’ Marquis a’ Bárónénak és Kisasszonyának háta megűl el nem távozott. Gilmétának tányérjárúl ette még a’ vocsorát is.

El lehet gondolni, melly nagy lázúlást okozott ez a’ Dámáknak szíveiben, kik irígy tekínteteket vetvén már a’ Kisasszonyra, már az annyára, csak szomszédgyaikkal susogtak, még hátaik megett a’ férjfiak egymással beszélleni kényteleníttettek. A’ gazdag és nagy rendű francziát nagy ternónak nézték ők, mellyet a’ szerencse Gilmétának ajándékozott.

A’ Marquis a’ Bárónétúl kikérte magának, hogy más nap házánál tiszteletére lehessen. Az örűlő Anya még ebéddel is megkínálta, mellyre azonban a’ Marquis csak olly alku alatt igérkezett meg, ha az ebéd pompátlan és közönséges lessz, és ha a’ Báróné más vendégeket nem hí. Más nap tehát reggeltűl fogva egész estig a’ Báróné’ házánál volt, honnan ezt leányával eggyütt a’ theátromba, és ebbűl ismét haza vezette saját hintajánn, melly kegyelmében még eggy Bécsi Dáma sem részesűlt. Külnekiéket csak vocsora utánn hagyta el éjfél utánn. Eggy nap sem múlt el azutánn, hogy Gilmétának tiszteletére ne ment volna. Ha valahová ebédre vagy játékra hivatalos volt, megtudakozta előbb Gilmétárúl, ha jelen lessz-e ő is, vagy sem? és ha valaki Külnekiéket nem hívatta, annál különös követség által a’ mulatságrúl ő is lemondatott. A’ dolog^* annyira ment, hogy a’ ki a’ Marquist házában látni akarta, kénytelen volt, Külnekiéket is a’ mulatsággal megkínálni.

Tellyes vírágjában volt már Külnekiéknek ama’ reménysége, hogy a’ Marquis Gilmétát minden óránn megkéri, kivált mivel ennek imádói és kérői a’ házat, részént önnkint, részént a’ büszke anyának kívánságára, mind elhagyták; ammint nállok az ifiú Aranypataki, mint huszár hadnagy, megjelent. Szülőinek és kedves nevelőjének karjai közűl Bécsenn keresztűl a’ Regementhez sietett ő, melly Német országban az ellenség előtt állott. Szinte Gilmétánál volt a’ Marquis, mikor magát Aranypataki a’ Bárónénál bejelentette. Nevét hallván a’ Kisasszony, különösebben felderűlt akarattyán kivűl, és szíve hathatósabban dobogott. Egyszerre eszébe tüntek gyermekségének édes örömei, mellyeknek legnagyobb részét Aranypatakival osztotta volt fel, ’s e’ kellemetes képektűl megbájoltatván, nagyon örvendezett, hogy első szerelmének tárgyát megláthattya. Az kivált szívét hathatósan ’s egyszersmind kellemetesen is megragadta, hogy Aranypataki, semmit sem gondolván szülőiknek egymásra való neheztelésével, tiszteletére megjelent. Ha szívében nem lappangott volna még titkon Aranypatakihoz való régi hajlandósága, örűlt volna annak is, hogy új szeretőjével, a’ Marquisval, elejébe állhat, és kérkedő tekínteteivel megalázhattya. Most e’ győzedelme keserű volt.

Maradgyatok itt, mondá a’ Báróné a’ Marquisnak és leányának, még én e’ kellemetlen látogatást úgy elfogadom, hogy soha többé meg nem újjíttatik.

Gilmétának szíve e’ mondásra elszorúlt, szava elállott, orczája elhalaványodott. A’ Marquis e’ változást eszre vette, de semmit sem szóllott. Egynehány szempillantás utánn megújjúlt közöttök az előbbeni nyájaskodás, és a’ Kisasszonyrúl még a’ Marquis is azt gondolta, hogy Aranypatakit elfelejtette.

A’ Báróné azonban a’ szomszéd szobában a’ váratlan és neki nagyon kellemetlen vendéget szembetünő hidegséggel fogadta. Feltette ő magában, hogy a’ beszéllgetést legkisebb kérdéssel sem fogja meghosszabbítani, és ha huszár uniformissát nem látta volna, még üléssel sem kínálta volna meg.

Bécsenn keresztűl menvén a’ regementhez, mondá Aranypataki francziáúl, lehetetlen volt, hogy Méltóságodnak tiszteletére meg ne jelennyek.

Köszönöm az Úrnak.

Reménylem, hogy az egésség egész úri házának kedvez.

Soha sem kedvezett úgy, mint most.

Ezenn különösen^* örvendek. Tiszteletemmel azt is meg akartam Méltóságtoknak bizonyítani, hogy én abban a’ hidegségben, melly házainknak hajdani barátkozását felbontotta, részes nem vagyok, és hogy e’ szakadást szívembűl sajnálom.

Ez az Úrnak böcsűletére válik.

Méltóságodnak engedelmével, örömest Gilméta Kisasszonynak kezét is megcsókolnám.

Leányom most nincs itthon.

Azalatt, még itt mulatok, lehet talán még szerencsém hozzá.

Nehezen; mert majdnem annyi már, mint menyasszony; jövendőbéli férje pedig nem örömest láttya, ha jegyessének kezét mások csókollyák. Eggyáltallyában jobbnak tartom, ha házunknál az Úr többé meg sem jelen; mert nem szeretném, ha a’ Marquis, a’ ki Gilmétának az Úrral való hajdani szövetségét tudgya, okot lelne ama’ gyanakodásra, hogy az Úr az ő úttyát talán el akarja Gilméta’ szívéhez állani.

Értem! Kívánom olly szívesen, mint önnön magamnak, hogy a’ Kisasszony szerencsés legyen! Bocsásson meg Méltóságod, hogy alkalmatlankodni merészlettem. Ajánlom magamot.

A’ Báróné oda nyújtotta neki a’ csókolásra kezét, ülésérűl meg nem mozdúlván, és szemeit tőlle elfordítván. Csak akkor hajtotta meg eggy keveset Aranypataki felé fejét, mikor ez neki az ajtóbúl az utólsó tiszteletet megtette.

Még Aranypataki a’ Bárónénál volt, addig az inassa kikutatta Hölgyi Mariskát, a’ Báróné’ komornáját, ’s kezébe adta titkon Hevesi’ levelét ama’ vendégfogadónak nevével eggyütt, hol Aranypataki megszállott. Mariska csendes magaviselésével, szép munkáival, és kötelességeinek serény végzésével olly nagy kegyelmet szerzett magának a’ Bárónénál, hogy ő volt egyedűl az egész házban, kinek a’ franczia asszony irígy áskálódásival^* semmit sem árthatott. Mikor ez magának és Gilmétának franczia komornát szerzett, minden mesterségét megvetette ugyan, hogy Mariska helyett az övével éllyen a’ Báróné is; de gonosz ügyekezete foganatlan volt. Mariska ezt tudta, és a’ franczia asszonnyal még is soha meg nem éreztette; sőt komornájának annyira hízelkedett, hogy ennek közbenjárása által még különös bizodalmát is megérdemlette. Ellenségeit okossággal meghódítván, senki sem volt végtére a’ háznál, a’ ki nem tisztelte volna.

Eggy holnappal hamarább, hogysem Aranypataki Bécsbe érkezett, levelet vett ő Hevesitűl, mellyben őtet e’ szíves baráttya arrúl tudósította, hogy a’ nevelésnek üdeje kitelvén, Aranypataki Úrnak jószágában kormányozó lett, és hogy kész őtet hitvessének választani, ha ajánlását elfogadni nem átallya. Mariska ezen ajánlást feleletében elfogadta, és a’ Bárónénak mély alázatossággal megjelentette, hogy a’ férjhez-menésre szép szerencséje akadván, szolgálattyábúl örömest kilépne, ha ezzel Ő Méltóságát meg nem bántaná. A’ Báróné sajnállotta ugyan, hogy meg kell tőlle válnia; de még is végtére, a’ nélkűl hogy jövendőbéli férjérűl legkisebbet tudakozódott volna, engedetett csak ugyan kérésének olly alku alatt, hogy az új komornát tanítsa meg előbb mindenre, minekelőtte a’ háztúl elköltözik. Ezen üdő alatt Gilméta mutatott ugyan kedvet egyszer arra, hogy Mariskátúl jövendőbéli férjének nevét megkérdezze; de a’ franczia asszonytúl megintetvén, hogy az alacsony sorsú emberekhez illy részvételt mutatni, fő rendű Dámában nagyon illetlen dolog, a’ franczia komornát tanította rá alattomban, hogy vegye ki Mariskábúl e’ titkot. Azonban ennek felelete minden tudakozására csak abbúl állott, hogy vőlegénnyét nem ösmervén, semmit sem nyer vele, ha nevét megmondgya is.

Ama’ levélben, mellyet neki most Aranypataki hozott, arra kérte őtet Hevesi, hogy az öreg Aranypataki Úrnak kocsijára, mellyben Hadnagy fiát Bécsbe küldötte, üllyön fel mindenestűl, és jőjjön Pestre. Más nap tehát Mariska felkereste a’ Hadnagynak szállását eggy barátnéjával. A’ Hadnagy különös böcsűlettel fogadta, mint kedves nevelőjének jövendőbéli hitvessét, és szóval is megmondotta neki, a’ mit Hevesinek levelébűl tudott. A’ beszéd elvégre Külnekiékre fordúlt. Álmélkodással hallotta Mariskátúl Aranypataki, hogy még ő tegnap a’ Bárónénál volt, addig Gilméta a’ szomszéd szobában franczia szeretőjével mulatott. El is keseredett volna e’ tudósításra, ha Mariska bizonyossá nem tette volna a’ felűl, hogy ezt Gilméta csak kénytelenségbűl cselekedhette. Ezer jeleit tapasztaltam^* én annak, mondá Mariska, hogy első szerelmét a’ Kisasszony el nem felejtette. Hányszor kérdezte ő éntőllem, ha nem hallottam-e valamit a’ Pestiekrűl? mikor velem négy szem között eggykét szót válthatott. És ha némellykor oda vetettem az Úrrúl próba gyanánt eggy kis örvendetes tudósítást, óh! melly szemlátomást derűlt fel orczája! melly érzékeny fohászkodással vetette az égre könybe borúló szemeit!

Egynehány efféle jelenéseket elbeszéllvén Aranypatakinak, jónak itélte ez, hogy Gilmétát, kit személlye szerint meg nem tisztelhetett, legalább eggy rövid levéllel bizonyossá tegye a’ felűl, hogy hozzá való régi hajlandósága meg nem változott. Mariskát tehát megkérdezte, ha kezébe tudná-e a’ levelet jó móddal játszani, mikor a’ háztúl elbúcsúzik?

Minden bizonnyal! mondá Mariska. Majd eggy holnapja már, hogy az új komorna a’ háznál van a’ végbűl, hogy ama’ különösségekre megtanítsam, mellyek a’ Bárónénak szolgálattyában előkerűlnek. Holnap estvére minden jószágomot ide hozom; holnap utánn reggel pedig, mikor Hadnagy Uram a’ postakocsinn Német ország felé megindúl, én a’ levelet átadom, ide sietek, és Pest felé indúlok.

Úgy is történt. Gilméta megnyitván a’ levelet, melly francziáúl volt írva, örűlő álmélkodással nézte alatta Aranypatakinak nevét. A’ levél ezekbűl állott:

Kedves Kisasszonykám! Mikor e’ sorokot olvassa, akkor már én az útonn leszek Bájor ország felé a’ regementhez, mellynél szolgálni fogok, ’s melly az ellenség előtt áll. Ki tudgya, nem találom-e ott halálomot, hol dücsősségemet keresem? Méltóságos Asszonyannya nem engedte meg, hogy a’ Kisasszonynak kezét vég búcsú gyanánt megcsókollyam, jóllehet a’ szomszéd szobában volt jövendőbéli férjével, ammint azutánn meghallottam. Bocsásson meg tehát merészségemnek, mellyel azt írásban végzem, a’ mit személyem szerint meg nem tehettem. Ama’ versengés, melly szülőink között támadt, az én szívemet meg nem változtatta. Úgy néztem én még azutánn is a’ Kisasszonynak nállam hagyott képére, mint legfőbb kincsemre. Minekutánna a’ sors a’ Kisasszonyt másnak ölébe vezeti, engedgye meg, hogy legalább e’ képre úgy nézhessek, még élek, mint barátnémnak emlékeztető adománnyára. Ha az ütközetnek helyénn maradok, áldozzon a’ Kisasszony eggy barátságos könyecskét csontyaimnak; ha pedig szerencsésen visszajövök, szabad legyen tiszteletére lennem legalább egyszer, hogy eleven szóval is megmondhassam, melly érzékeny ragaszkodással vagyok a’ Kisasszonynak holtig hű szolgája, Aranypataki György, Ő Felségének Huszár Regementyénél Hadnagy.

Mennél tovább olvasta Gilméta e’ levelet, annál jobban lágyúlt szíve, még végre egynehány könyek szemeibűl mellyére gördűltek. Nagyot sohajtván, Eredgy, úgymond, jó lelkű Ifiú! légy szerencsés, és lelly helyettem olly leányt, a’ ki tegédet jobban megérdemel, jobban szeret. Engemet a’ sors nagy fényre hí, talán hogy ama’ boldogságoktúl megfosszon, mellyekben mások földi menyországot lelnek. E’ levelet elteszem örök emlékezetűl, hogy te voltál az, a’ kinek karjánn ezen életnek viszontagságainn és gyönyörűségeinn át kellett volna haboznom, ha szülőink egyet érthettek volna.

Gondolatokba merűlt azutánn, mellyek szívét lapta gyanánt hányták az eggyik indúlatnak örvénnyébűl a’ másikéba. Mikor a’ pompás örömeket meggondolta, mellyek szívét a’ franczia Marquisnak ölében gyönyörködtetni fogják, Aranypatakit látta gondolattyában, az érzékeny szívnek sokkal édesebb boldogságai közűl reá könyörűletesen mosolyogni. Ha pedig ennek mellyéhez kúcsolta magát, a’ Marquist látta ragyogó palotájábúl integetni, hogy hideg boldogságait vele elosztani, karjai közé siessen. Majd azutánn az életnek viszontagságai jutottak^* eszébe, mellyeknek igája alól senki sincs e’ világonn kivéve, és szörnyen eliszonyodott. Micsoda vígasztalást remélhetek én akkor az én franczia férjemtűl, mondá magában, kinek valamennyi kincsei mindöszve sem képesek arra, hogy engemet a’ búbánattúl megmentsenek? Ellenben pedig, ha Aranypatakinak csak ezen eggy levelét olvasom is, óh melly képes ő, az asszonyi szívet még a’ koldús gunnyóban is megvígasztalni!

Illy képzelések között habozván, a’ Marquistúl talán elidegenedett volna, ha a’ franczia komorna be nem lépett volna hozzá, hogy felöltöztesse.

Gilméta Kisasszony a’ tűkörnél ült még, mikor a’ Marquis már tiszteletére megjelent. Legszebb ruhájába öltözött ez, mellyet még rajta senki sem látott. Az Úr ma talán menyegzőbe megy? kérdezé Gilméta nyájas mosolygással.

Ha ügyekezetemnek a’ szerencse kedvezni méltóztatik, igen is! Merjem-e remélleni, gyönyörű Kisasszonykám! folytatá beszédgyét, térgyre esvén előtte, merjem-e remélleni, hogy esedezésemet meghalgattya, mellyel szívét és kezét kérem? Tegye a’ Kisasszony szerencsésnek azt, a’ ki szerelme nélkűl nem csak boldog nem lehet, hanem még életben sem maradhat. Írásimbúl tudgya, ki vagyok? és hogy herczegi jövedelmeim vannak. Ha jószágimot kezemhez vehetem, ammint nem ok nélkűl reméllem, bevezetem azokba a’ Kisasszonyt, és ősi házamban királynénak teszem. Ha pedig birtokimhoz nem juthatnék, testvér bátyámnak leveleibűl megmutattam már, hogy ő azokot olly summával akarja kiváltani, melly untig elegendő lessz arra, hogy e’ tartományokban olly birtokot vegyek, mellynek jövedelmeibűl az én kedves Gilmétámmal eggyütt herczegi módra elélhetek. Akár így fordúllyon sorsom, akár amúgy, nem lessz a’ Kisasszonynak csak eggy kívánsága is, mellyet megelégíteni képes ne volnék. Felellyen, kérem, ezen ajánlásomra, de minekelőtte még is ezt megtegye, fontollya meg, hogy feleletétűl egész boldogságom, vagy bizonyos halálom függ.

Gilméta ezen ajánlást^* régen kívánta ugyan, de illy hamar még sem várta volt. Öszveszedvén tehát egész kellemetességét, felsegítette térgyérűl a’ Marquist, és imígy szóllott hozzá: Az Úrnak e’ hízelkedő ajánlását nem csak örömmel fogadom, hanem még nagyra is böcsűlöm. Az illyen tökélletes Gavalérnak karjai között, lehetetlen, hogy asszony boldogtalan legyen. Részemrűl tehát az Úr legkisebb akadályt sem talál. Ezt reméllem szülőimrűl is, kikkel az Úr ez iránt szóllhat, a’ mikor tetszik.

Áh! lehet-e nálamnál szerencsésebb ember széles e’ világonn? mondá nagy illetődéssel a’ Marquis, megcsókolván Gilmétának kezét. Ezen szempillantásban bemegyek úri szülőihez, és térgyenn állva esedezek nállok ama’ szerencséért, hogy fioknak fogadgyanak.

Át is szaladt azonnal hozzájok, és Gilmétát megkérte, ki azonban az örömnek majdnem elviselhetetlen indúlattyával tusakodott. Külnekiék különös szerencséjeknek vallották, hogy házokot a’ Marquis e’ szövetséggel megtiszteli, ’s a’ házasságbéli alkut azonnal megtették, felíratták, aláírták, és pecséttyeikkel, sőt még bizonyságokkal is megerősítették.

Azt állíttya a’ köz mondás, hogy a’ ki a’ játékban szerencsés, az a’ szerelemben szerencsétlen, vagy viszontag. A’ köz mondások, mellyek magokban állításokot foglalnak, többnyire csak tétovázó és sükeretlen vélekedésekbűl állanak, mellyeket a’ tapasztalás mindúntalan’ felforgat. Ezt a’ Marquis hazudtolta meg; mert azon naptúl fogva, hogy Bécsbe érkezett, csak egyszer vesztett a’ játékban, mikor Gilmétával és a’ Bárónéval legelőször játszott; egyébaránt nyereségei mindenkor olly nagyok voltak, hogy azokbúl egész udvarával eggyütt herczeg gyanánt élhetett. De azért a’ szerelemben sem volt ám szerencsétlen; mert azonnkivűl, hogy a’ Dámáktúl mindenütt szívesen fogadtatott, olly Kisasszonynak bírtokához is jutott jövevény létére, kinek szépsége nem ok nélkűl tartatott szembetűnőnek, ’s kinek birtokival eggy olly hazafi, a’ ki a’ gazdasághoz értett, több mint középszerű sorsra emelkedhetett volna.

A’ Marquis nem győzte várni a’ napot, melly a’ szép menyasszonyt karjai közé vezesse. Térgyenn állva kérte tehát a’ Bárónét, hogy szeretett Gilmétájával a’ contractusnak aláírása utánn harmad napra minden pompa nélkűl megesküdhessen. A’ pompát csak azért átallotta ő, mivel a’ ragyogó készűletekre több üdő kívántatott volna, mellynek lassú folyását ki nem állhatta. Igérte azonban, hogy ő ezen ünneplést más alkalmatossággal úgy helyre hozza, hogy azzal mind jegyesse, mind a’ Báróné tökélletesen meg fog elégedni. Nem örömest ugyan, de csak rá állottak még is végtére a’ Dámák annyival is inkább, mivel a’ Báró a’ vőlegénynek gondolattyát nagyon dicsérte. Mirevaló, úgymond, az illyen alkalmatosságnál^* a’ pompa? Akármelly ragyogó legyen ez, mindenkor találkoznak még is rágalmazók, kik azt, minekutánna jól laknak, és magokot jól mulattyák, alacsony gúnyokkal illetik, kisebbítik.

Felette rövid tanácskozás utánn elvégeztetett, hogy a’ jegyesek a’ háznál adassanak öszve a’ szükséges tanúknak jelenlétében. Az esküdtetés utánn elvezette hitvessét a’ Marquis egynehány urasághoz, kik hozzá, mihelyt Bécsbe érkezett, különösebb tiszteletet mutattak; eggy hét múlva pedig elment vele és szülőivel a’ Bárónénak ősi jószágába, mellynek szomszédságában testvérei laktak.

Bécsben erre a’ Dámák köztt^* nagy lázúlás^* támadt. No bizony derék eggy falathoz jutott a’ Marquis avval a’ nyomorúltt Báró Kisasszonnyal, mondá az eggyik felekezet. Hissz az a’ leány, azonnkivűl hogy semmije sincs, még jó erkölcs nélkűl is szűkölködik. Lárvája szép, de üres. Egynehány esztendő múlva pedig pökedelem lessz, még erre is nézni, mert csak a’ szín jó rajta; vonásai rútak. Úgy látszik e’ mellett, hogy attúl a’ franczia asszonytúl is, a’ ki nevelte, sok rosszat tanúlt. Nem sokára csak azt hallyuk, hogy nyomába lépett, és hogy a’ Marquis elcsapta.

Marquis? mondák megmeg mások. Tudgy’ Isten! mi lakik még a’ Marquis’ bőre alatt is. De ha mindgyárt Herczeg volna is, elég az, hogy jövevény. Jöttment emberhez soha sem mennék; leányomnak pedig inkább kitekerném a’ nyakát, hogysem illyen sohonnainak adnám. Hamis játékos lessz, semmi egyéb. Hiszen tudgyuk, micsodások a’ francziák, kik hozzánk jönnek! Otthon inasok, nálunk nevelők; otthon vargák, nálunk gavalérok. Én nem emlékezek róla, hogy a’ Marquis valamelly játékban vesztett volna, mondá eggy özvegy Gyenerálisné, ki a’ játék’ Istenasszonyának tartatott; a’ sommák pedig, mellyeket naponkint nyert, szembetünők voltak.

Eggy egész hétig tartottak az efféle beszéllgetések, mellynek elfolyása utánn tengeri süldisznót hozott Bécsbe eggy olasz, hogy pénzért mutassa. Nyomtatott tudósításának elolvasása utánn elfelejtették a’ Dámák a’ Marquist Külnekiékkel eggyütt, és a’ süldisznónak látogatására siettek.

Báró Külneki László eggy levelet írt még Bécsbűl Óbester báttyának Posonyba, mellyben tudtára adván a’ nagy szerencsét, mellyhez háza a’ Marquisval való szövetség által jutott, arra kérte, hogy famíliájával ezen alkalmatossággal kibékéllvén, ossza fel vele legjelesebb örömét, és engedgye meg, hogy vejét, ha majd a’ Bárónénak jószágábúl visszajövendenek, Posonyi lakásába vezethesse.

Az Óbester e’ hírre úgy megkábúlt, mintha a’ guta ütötte volna meg. E’ hijjával voltatok még, boldogtalanok! mondá elvégre, minekutánna magához tért volna. Boldogúltt szülőinknek szent hamvai! bocsássatok meg neki szegénynek, kit az idegen nevelés által vett hiúság olly annyira megvakított. Az ugyan, hogy idegen nemzetbűl választott magának feleséget, tűrhető azért, mivel hitvessének nemzete a’ miénkkel eggy Urat ösmer, eggy köz Atyát tisztel, kinek hozzánk való egyenlő szeretete^* által testvérek lettünk. De azt, hogy magyar vérünköt eggy sohonnaival vegyíti, óh! azt én neki el nem felejthetem!

Így aggódott magában az Óbester, ki egyébaránt sem tudott magának e’ dologban tanácsot adni. Eggyik fertályórában felült gondolattyával a’ kocsira, a’ Bárónénak jószágába hajtatott, ’s Gilmétát a’ Marquisnak körmei közűl kiragadta. Majd azutánn eggy levelet szerkeztetett fejében öszve, melly öccsének bolondságát erős színekkel lerajzolván, testvér szívét legalább arra indítsa, hogy a’ Marquisnak magyar indigyenátust szerezzen. Megmeg ezt is rosszalván, arrúl gondolkodott, mikép lehetne azt végbe vinnie, hogy jószágaibúl az a’ lidércz csak eggy krajczárt se kapjon? Már megházasodott, már meg az Udvarnak engedelmével eggy árva nemes ifiút fogadott fel örökös fiának. Semmiben sem tudván megállapodni, elővette kínnyában Horátiust, hogy fejébűl e’ kellemetlen dolgot kiverhesse. Ennek szinte utólsó lapjánn a’ következendő ígék tüntek szemébe: „Ha ő (a’ rossz poéta tudni illik, vagy akármellyik gyáva könyvszerző) verseket böfögvén, ’s nagy büszkeséggel a’ fellegek között tévelyegvén, mint a’ rigókra elbámúltt madarász, kútba vagy verembe esik, jóllehet hosszas rimánkodással kiáltsa: Segítsetek rajtam, kedves polgártársaim! senki őtet ki ne vonnya. Ha könyörűletességbűl valaki lebocsátott kötéllel ki akarná segíteni, azt mondanám neki: Mit tudod te, ha vallyon nem készakartva ugrott-e le? és ha ki akar-e valóban szabadíttatni? ’s elbeszélleném neki a’ sziczíliai poétának, Empedoclesnek, veszedelmét, ki halhatatlan Istennek akarván tartatni, hideg vérrel az égő Etnába ugrott. Engedgyünk a’ poétának szabadt just arra, hogy munkája által önnön magát megölhesse. A’ ki őtet akarattya ellen az életre kényszeríti, azt ő gyilkossának tartya. Nem egyszer próbálta ő már ezt; és ha ma kivonatik is, még sem lessz okosabb, sem az illy hires halálnak szeretetével fel nem hágy.”^*

Köszönöm a’ jó tanácsot, édes Horátiusom! mondá az Óbester; szívembűl köszönöm. Illyen Empedocles az én öcsém is. A’ ki veszni indúlt, vesszen!

Mikor a’ francziásan neveltt ifiú gavalér külső országokot megy nézni, azzal az előitélettel járja a’ tartományokot, hogy azokban csak az szép, csak az jó, a’ mi francziás; és így lehetetlen, hogy útazásával akár magának, akár hazájának hasznot hajtson. Még a’ franczia határokra nem ér, mindaddig méltóknak sem tartya a’ tárgyakot arra, hogy megvisgállya; túl menvén pedig rajtok, még a’ legalábbvaló haszontalanságot is csudállya és tiszteli. Így gátollya meg minden előitélet a’ tanúlást!

Megvallom, hogy az ollyannak útazása, a’ ki ellenben csak azt tartya szépnek, jónak és hasznosnak, a’ mi hazájában van, hasonlóképen haszontalan; de előitélete legalább nem olly természetlen, mint azé, a’ ki saját fészkét megveti.

A’ mi Aranypatakink külső országokba jutván, mind úttyában, mind pedig a’ Regementnél, ha fő kötelességei megengedték, vizsga szorgalmatossággal tudakozódott a’ gazdaságnak mindennémű ágairúl, a’ kereskedésnek tárgyairúl és módgyárúl, a’ kézi mesterségeknek folyamattyárúl, a’ szép mesterségeknek és tudományoknak előmenetelérűl, a’ törvényekrűl, az országlásokrúl, és kivált a’ jobbításokrúl, mellyek mindezekben üdőnkint történtek. A’ mit pedig látott, hallott, tapasztalt, azt naprúl napra feljegyezte, hozzá adván gondolattyait, mikép lehetne azoknak hazánkban hasznát venni? Szorgalmatosan megkülömböztette ő azokot, a’ mik climánkkal, constitutiónkkal, nemzeti characterünkkel megeggyezhetnének, az ollyan rendtartásoktúl, mellyek ezekkel meg nem férnek. Helyben hagyta ő az utólsókot ama’ tartományokra nézve, mellyekben virágzani látta, de a’ nélkűl hogy azoknak fogyatkozása miatt hazánkot ócsárlotta vagy megvetette volna; az elsőknek pedig különös figyelmetességet szentelt, arrúl gondolkodván szüntelen’, mikép lehetne azokot hazánkban lábra állítani?

Allig érkezett a’ regementhez, azonnal tűzbe kellett mennie. Megtanúlta ő még otthon, hogy a’ hadi mesterség nem áll a’ jobbra vagy balra való forgásbúl; és így jó könyvekbűl előre megösmerkedett, Mársfalvi Gyenerálisnak vezérlése alatt, a’ Taktikának minden ágaival. Innen történt, hogy az ütközetben minden legkisebb parancsolatnak, mellyet vett, és minden legkisebb mozdúlásnak, mellyet az ellenség tett, még titkosabb okát is könnyen átlátta. Ennek következése pedig az volt, hogy ügyekezeteiben a’ veszedelmet könnyen elkerűlte, és a’ kívántt hasznot könnyen megeszközlötte. Még a’ legnagyobb tűzben sem hagyta magát soha az indúlatoktúl elragadtatni, hanem a’ józan és nyugodalmas észtűl kért tanácsot. Fő gondot viselt a’ táborban arra, hogy a’ vidéket, mellyben ütközetet lehetett várni, jól kitanúllya. Ennek köszönte azt, hogy eggy alkalmatosságnál, mikor Eszkadronnya eggy gyalog osztálynak segítségére küldetett, melly már egészen be volt kerítve, és saját kapitánnya, ki e’ lovasságot az ellenségnek vaktában és rossz útonn vezette, súlyosan megsebesittetett, ő eggy titkos útonn véletlenűl oda csapott a’ győzedelmesekre, és soraikot olly rendetlenségbe hozta, hogy kelepczéikbűl a’ veszendő gyalogság dücsősségesen kimenekedett. Nem volt még egész esztendeje, hogy a’ Regementhez érkezett, mikor ez történt. A’ gyalogságnak fő tisztyei pedig olly nagyra magasztalták e’ vitéz cselekedetét, hogy a’ fő vezértűl kapitánynak neveztetett.

Több illy vitéz cselekedetek utánn olly nagy erővel lepte meg egyszer Eszkadronnyát az ellenség, hogy kénytelen volt embereivel eggyütt a’ menekedésrűl gondolkodni. Mivel az ütközetben elől volt, a’ szaladásban hátúl maradt. Lovát lelővén alatta, magát a’ győzedelmeskedő tiszt megfogta, és ölelésével, mint nagy vitézségű tiszttársát, megtisztelte.

Franczia országnak belsejébe vitetvén, kikérte magának, hogy mindaddig, még ki nem váltatik, az országnak némelly várassait és vidékeit megnézhesse. Inas gyanánt eggy franczia katonát kívánt maga mellé, kinek jó fizetést adott. Várasrúl várasra menvén, egész Párisig jutott, hol még a’ nagyobb házaknál is, mint szép erkölcsű, módos magaviselésű, és a’ tudományokban járatos Gavalér, szívesen fogadtatott, és különösen tiszteltetett. Mihelyt ő e’ nagy várasban az ollyan szerzeményeket és szépségeket megnézte, mellyeknek visgálásábúl hasznot várhatott, azonnal búcsút vett tőlle, és a’ kisebb várasokban lévő fabrikáknak és manufactúráknak visgálásához fordúlt.

Hosszasabb fogságának vége felé nyavalygani kezdett. Az orvosok tehát azt javasolták neki, hogy költözzön ki a’ frissebb levegőre eggy faluba, és ott éllyen olly természetesen, ammint csak lehet. Harmad napra visszajött eggy falurúl az inas, kit a’ végbűl, hogy ott neki szállást és asztalt fogadgyon, kiküldött volt, és hírűl hozta neki, hogy eggy tisztességes parasztnak a’ házánál mindent talált, a’ mi eggy illyen fél betegnek orvoslására szükséges. Aranypataki ennek megörűlt, és inassával eggyütt más nap mindenestűl kiköltözött.

Isten hozta az Urat hozzánk! mondá Aranypatakinak a’ franczia földmüves, ammint házába belépni látta. Inassátúl hallván, hogy az Úr nálunk természetesen akar élni, nem átallottam az Urat^* házammal, kertemmel, és minden egyebemmel megkínálni. Külön szobám ugyan nincsen; de mivel mink egész nap a’ mezei munka utánn járunk, ezen eggy szoba egész nap az Úré. Éjszaka én ama’ szögletben megvonom magamot feleségemmel eggyütt; az Úrnak pedig ebben a’ szögletben vetettem ágyat, és szunyoghállóval bekerítettem. E’ megett vetkezhet, öltözhet, és alhat az Úr tetszése szerint; mink nem láttyuk, és a’ szúnyogok nem csípik. A’ szoba nagy, ammint láttya az Úr; elférünk, és a’ levegő sem könnyen romlik meg benne. Az ablakbúl a’ kertbe lát az Úr, mellyben tetszése szerint mulathat. Az én Boriskám nem utólsó szakácsné; asztali eszközeink pedig, ha nem drágák is, legalább tiszták. Ha velünk tetszik az Úrnak eggy asztalnál enni, böcsűletnek vesszük; ha pedig különösen akar enni, különös asztalt terítünk.

Óh! egyen az Úr inkább velünk, mondá a’ tizennyolcz esztendős menyecske. Az én férjem ugyan még ifiú, de tud annyit, ha nem többet, mint a’ mi kis mesterünk; és tréfálni is szeret. A’ gazdaságnak oskoláit, mellyeket a’ földes Uraság a’ szomszéd mezővárasban jobbággyainak ingyen tartat, mind kitanúlta. Vele okosan is beszéllhet az Úr, nevetkezhet is.

Haggy az én tudományomnak az illyen Urak előtt békét, Boris! és maradgy te a’ te konyhádban.

Nem is hagyom én magamot az én kis konyhámban kinevetni. Főzök az Úrnak, azt fogadom, olly jó ételkéket, hogy eggy hét alatt úgy megpirosodik, mint a’ rósa. Ezeket az orvosságokot – szinte akkor hozta be az inas, és az asztalra tette – mind az ispitába küldgyük.

Aranypataki, kinek e’ természetes jószívűség nagyon megtetszett, megköszönte nekik, és elfogadta szíves ajánlásaikot. Az első vocsorát megevén velek, korán lefeküdt a’ gazda miatt, ki korán reggel szokott volt felkelni a’ munkára, és olly jól aludt, hogy szinte maga is csudálkozott rajta. Azelőtt ő, mihelyt a’ regementhez érkezett, ritkán feküdt le éjfél előtt, mivel csak éjszaka tanúlhatott. Tapasztaltt dolog pedig, hogy a’ ki ama’ nagy krízist, melly Hufeland’ tanítása szerínt aluvó testünkben éjfélkor történni szokott, az álomtalanság által meggátollya, olly nagyon árt magának, kivált ha ezt többször cselekszi, hogy álma végtére egészen megromlik, és természete nagyon meggyengűl. Korán reggel felkelvén, kiment a’ kertbe, és ott a’ friss levegővel több egésséget szítt magába, mintsem valamennyi orvosságitúl remélhetett volna. Szombatonn estve elvezette őtet a’ gazda a’ helységnek piacczára, hol az ifiúság az öregeknek jelenlétében magát külömbféle játékokkal mulatta. Vasárnap estve felé szintazonn a’ piaczonn musika és táncz volt, melly Aranypatakit úgy felvidította, hogy gazdasszonyával maga is eggy frisset tánczolt.

Hetfünn reggel a’ gazda felkelvén, ’s Aranypatakit az ágybúl hasonlóképen kiverődni hallván, Az Úr, úgymond, olly korán kel fel naponkint, mintha, tudgy’ Isten? micsoda sok dolga volna a’ mezőnn. Azutánn azt is látom sokszor, hogy mikor az Úr a’ szomszéd ligetbe megy, vagy a’ hegyre felmászik, vagy a’ kertben sétál, könyvet visz magával és olvas. Ha azt akarja az Úr, hogy a’ kerti vagy erdei friss levegő csendes vérét megfrissítse, vesse el a’ könyvet pokolba!

Kelmednek gondolattya, András gazda! nem rossz, mondá Aranypataki; de még a’ természetnek e’ gyönyörű szépségei között is elúnnya magát az ember, ha maga van.

Gondoltam én azt, felelé András; azért még a’ múltt szombatonn feltettem magamban, hogy én az Úrnak eggy mulatságot hozok, melly ezernyi ezer könyvnél is többet ér. Két mértföldnyire innen lakik a’ bátyám, kinek eggy fürge leánya van. Ilona a’ neve, és tizenötödik esztendejét csak két hét előtt töltötte. Eltartya ez az Urat szóval, azt fogadom; pedig úgy, hogy a’ könyvek eszébe sem jutnak. Estvére itt leszek vele. Addig is maradgyon az Úr az Istennek oltalmában. Borisom mindent megtesz az Úrnak azalatt, mintha magam itthon volnék. Ha pedig valami különös dolog adná^* elő magát, megmondtam már neki, hogy mennyen a’ bíróhoz, a’ ki nekünk annyi, mint apánk; ez neki mindenben legjobb tanácsot adhat.

Örömest ellenkezett volna Andrásnak szándékával Aranypataki; de mivel látta, hogy ő ezt olly különös szívességgel cselekszi, a’ minőt csak testvértűl várhatott volna, kedvét szegni nem akarta.

Noha Borisnak a’ konyhában és a’ ház körűl sok dolgai voltak, Aranypatakit még is, még a’ szobában és a’ kertben volt, minden órában egyszer vagy kétszer megtekíntette. Öszveszedte ő minden erejét, hogy e’ kedves vendéget mulathassa, és ha a’ beszédbűl kifogyott, ismét munkájához szaladt. A’ mit gyermekségétűl fogva születésének helyénn és a’ szomszéd falukban látott, hallott, tapasztalt, azt ő darabonkint mind elbeszéllette. Aranypataki nem győzött elegendőképen csudálkozni a’ menyecskének e’ barátságos és bizodalmas társalkodásánn, melly a’ várasi koketeriához olly nagyon hasonlított, és ettűl még is olly távúl volt, mint a’ nap a’ földtűl. Ha józan esze, és kivált jámbor szíve, és a’ nemes erkölcsnek szeretete meg nem zabolázta volna képzését, ez a’ menyecskének természetességét minden bizonnyal szerelmes magakelletésnek nézte volna, és Aranypatakinak indúlattyait könnyen rossz útra csábította volna.

A’ gazdának bizodalmánn még jobban csudálkozott, ki ifiú feleségét eggy várasi emberrel, és a’ mi több, katonatiszttel magát hagyta. Óh micsoda romlást, micsoda rettenetes pusztítást okozhatna eggy romlott erkölcsű ifiú ember az ártatlanságnak e’ kellemetes hajlékában, gondolá magában Aranypataki, mikor a’ menyecskével ebéd utánn az asztalnál barátságosan beszéllgetett; ’s felkelvén ülésérűl, kiment az erdőbe, hogy az alkalmatosságot elkerűllye, melly sokszor még a’ legjámborabb embert is bűnre csábíthattya.

Estve felé későbben érkezvén haza, mint egyébkor, otthon találta már a’ gazdát Ilonával eggyütt. Ihol a’ lyánka! úgymond, kit az Úrnak szolgálattyára és mulatságára szereztem. Most már az inast annyiszor küldheti be az Úr a’ várasba, a’ mennyiszer tetszik; maga legalább nem marad, ha mindgyárt mink a’ munka utánn látunk is. Amott van az ágyad, Ilona! általellenében az Úr’ ágyának. Ébren aludgy, hogy az Úrnak oda nyújthasd az orvosságokot, és hogy neki még éjszaka is fűlevet főzhess, ha kívánnya.

Ilona már a’ gazdára nézett, mikor ezeket mondotta, már meg Aranypatakira; de valahányszor erre tekíntett, kék szemei mindenkor elevenebbek lettek, ’s piros ajakinak^* rósája kellemetes mosolygásra nyílt. Rajtam ne múllyon semmi, mondá végtére ezüst hanghoz hasonló tiszta szózattal; és ha gyógyúlása az én szolgálatomtúl függ, fogadom, hogy harmad napra olly egésséges lessz, mint a’ makk.

Köszönöm, édes Ilonám! e’ szívességedet, mondá Aranypataki, ’s oda nyújtotta neki kezét, mellyel a’ lyánka egybekúcsolván magáét, térgyet hajtott. Hivatallyát a’ beteg körűl azonnal elkezdvén, megkérdezte ettűl az asztalonn álló orvosságoknak neveit, beadásoknak üdejét és módgyát, és eggyáltallyában a’ szolgálatokot, mellyeket tőlle Aranypataki kíván. Majd azutánn betegségének nemét és okait tudakozta, ’s e’ tárgyrúl más egyebekre fordítván a’ beszédet, úgy elmulatta a’ beteget, hogy szinte felvídámodott. A’ vocsoránál kiváltkép olly vígan, és olly elmésen csevegett a’ leányka, hogy Aranypataki nem győzött természetes nyájasságának eleget nevetni, álma pedig e’ mulatság utánn olly csendes és édes volt, hogy hajnalkor felébredvén, inkább egésségesnek érzette magát, mint betegnek.

Még hajnal utánn is elszenderedvén, későbben kelt fel, mint egyébkor, és Ilonát már talponn lelte. Ezer volt ennek azonnal a’ kérdése. Jól aludt-e az Úr az éjszaka?

Jól, édes Ilonám!

Jobban úgy-e, mint eddig?

Sokkal jobban.

Boris Néne! Boris Néne! sokkal jobban aludt az Úr ezen éjszaka, mint eddig! Én őtet minden bizonnyal hamar meggyógyítom. De, most jut eszembe, hogy az Úr az éjszaka sem orvosságot nem kért éntőllem, sem velem fűlevet nem főzetett. Talán fel nem ébredtem, mikor megszóllított az Úr? Óh! bocsásson^* meg, kérem; a’ jövő éjszaka a’ földre, a’ puszta földre fekszek, csak hogy könnyebb álmom legyen.

Ezt ne cselekedd, édes Ilonám! A’ múltt éjjel én olly jól érzettem magamot, és olly édesen aludtam, hogy sem fűlé, sem orvosság nem kellett.

Igazán? Engemet tehát nem is szóllított meg az Úr?

Minden bizonnyal nem.

No már úgy szent önnön magammal a’ békesség. Hát az ágy jól volt-e vetve?

Jobban nem lehetett volna.

Illy kérdései mellett Aranypataki felöltözött, azutánn pedig vele jó kávét ivott, melly alatt Ilona a’ beszédet a’ hadakozásra fordítván, iszonyodással hallgatta annak kegyetlen pusztításait. Majd azutánn Aranypatakitúl megtudakozván, hová való? Magyar országrúl, a’ magyar szokásokrúl, és a’ magyar Asszonyoknak viseletérűl számtalan kérdéseket^* tett. Tanítson meg az Úr engemet magyarúl, mondá egyszerre nyájasan, hogy az Úrral e’ nyelvenn beszéllhessek. Hogy kell, példának okáért, mondani magyarúl: Bon jour, Monsieur!

Jó reggelt az Úrnak! felelé Aranypataki nevetve.

A’ leány e’ szókot mindaddig mondogatta, még meg nem tanúlta; azutánn pedig ugrosott, tapsolt, ’s minden embernek, a’ ki a’ szobába bejött, azt kiáltotta: jó reggelt az Úrnak!

Így múltak el az első napok, és Aranypataki mind otthon, mind a’ ligetben és egyéb sétáló helyeinn Ilonával nyájaskodván és nevetkezvén, a’ második hétenn olly jól érzette magát, hogy még az orvosságokkal is egészen felhagyott. Ammint egészsége visszatért, észre vette eggy reggel azt is, hogy a’ gazda és a’ gazdasszony korán reggel ki szoktak osonni a’ szobábúl a’ munkára. Meggondolván tehát, micsoda veszedelemben haggyák vele Ilonát egyedűl magát eggy szobában, nem tudta, mit itéllyen róllok? Képzése azutánn nagy erővel munkálkodott azonn, hogy indúlattyait fellobbantsa; de ő az észnek tanáccsát hallgatván, feltette magában, hogy az ártatlanságot, melly Ilonában olly kellemetesen virágzott, úgy fogja mindvégig tisztelni és böcsűlni, ammint eggy nemes erkölcsű gavalérhoz illik.

Illyen gondolatok köztt felöltözött csendesen azzal a’ szándékkal, hogy a’ ligetbe lopódzkodik, és Ilonát aludni haggya, kinek társaságát már-már veszedelmesnek tartotta. Szerencsétlenségére^* eggy szögönn függött a’ kalapja azon ágy felett, mellyben Ilona feküdt. Ammint tehát amazt le akarta venni, a’ lyánka felébredt, felült, és látván, hogy Aranypataki már sétálni akar menni, kiugrott az ágybúl, ’s öltözni kezdett, szüntelen’ arra kérvén a’ kapitányt, hogy ne mennyen sétálni nálla nélkűl; ő mindgyárt készen lessz.

Mit tehetett Aranypataki egyebet, hanem hogy megvárta, annyival is inkább, mivel a’ leány vele olly beszédbe bocsátkozott, mellyet ezen ártatlannak bántása nélkűl félben sem szakaszthatott volna. Fel volt már a’ leány egészen öltözve, és csak a’ kalapot kellett volna még fejére tennie. Kérem az Urat, úgymond, tűzze fel nekem ezt a’ kalapot a’ kontyomra úgy, ammint itt a’ lyányok viselik. Ezt mondván, Aranypatakinak kezébe tolta a’ czifra kalapot, maga pedig eggy székre ült. A’ beszéd köztt maga sem vette eszre Aranypataki, mit nem csinál belőlle mindent e’ fürge és ártatlan leányka? ’s feltűzvén a’ kalapot, karjára fűzte a’ leányt, ’s a’ ligetbe ment.

Elbeszéllette itt Ilona neki, mikép szelídített meg eggy kendericzét? melly hasznosan tud bánni a’ selyembogarakkal? ’s melly szerencsés a’ virágnevelésben, és a’ kertész munkákban? Ha száraz ágat dugok is a’ földbe, úgymond, még is kivirágzik.

Bármelly nagy komorsággal borította el Aranypatakit ama’ veszedelemnek meggondolása, mellyhez erkölcse ezen ártatlan és gyönyörű leánynak társaságában naponkint közelített, meg nem tudta még is magát tartóztatni attúl, hogy Ilonának nyájas csevegéseiben ne gyönyörködgyön, mellyekkel e’ kicsinységeket előadta. Két hét alatt pedig annyira hozzájok szokott, hogy a’ leány nélkűl únalommal nézett mindenre, a’ mi körűlötte volt. A’ gazdasszony egyszer a’ várasba ment, és Ilonát arra kérte, hogy helyette ebédet főzzön. Aranypataki tehát maga járta meg mulatságának minden helyeit, és mulatság helyett tűrhetetlen únalmat lelt bennek. Ilonának képét látta, valahová tekíntett; Ilonának csevegését hallotta, valamerre ment. Háromszor akart a’ ligetbűl haza térni, hogy Ilonát a’ konyhában véletlenűl meglepje.

Mi lessz már ebbűl? kérdezé magátúl végtére, szívének állapottyát meggondolván. A’ szerelem, minekelőtte rá ösmertem volna, beorozkodott szívembe a’ barátságos nyájasságnak álorczája alatt, ’s egészen meghódított. Meghódította egyszersmind, ammint mindenbűl látom, ezen ártatlan leánykát is, kinél nekem okosabbnak kellene lennem. Micsoda szomorú jelenés, micsoda kín lessz majd az, mikor egymástúl elbúcsúzunk!

Elbúcsúzunk? E’ szóra Aranypataki mély gondolatokba merűlt, mellyekkel sokáig tusakodott. Hát ha Ilonát elvinném magammal? úgymond, ha úri nevelést adnék neki? ha kezemmel megboldogítanám? Hm! Az édes anyám lámát ütne ugyan, hogy illy alacsony rendű hitvest választottam, de nem hiszem, hogy végre le nem csendesedne. Óh! ha ő azt tudná, melly nehéz a’ nemes házakban olly jóféle gyöngyöt találni, mint Ilona! – – – Az atyám? Az én jó és bölcs atyám mosolygással hallgatná szerelmemnek csudálatos történetét, és Ilonát édes leánya gyanánt megölelné. A’ többi világgal pedig mit gondolok? Eggy vagy két hétig csúfot űz házasságombúl, azutánn pedig elfelejti.

De Ilona? – – – Itt újra elcsendesedett eggy darabig. Ezen ártatlan leányka, mondá tovább, önnön magával tanácskozván, e’ romlatlan erkölcsű és jámbor szívű lélek nem csalódna-e meg eggy ollyan férjfival, ki a’ várasi életnek ragyogó rendetlenségei által meg van már rontva? Őtőle ártatlan tévelygés, hogy engemet szeret; de éntőlem árúlás volna, ha e’ tévelygésnek hasznát venném, és őtet a’ falusi életnek boldogságai közűl a’ nagy világnak habjai közé, földmüves sorsának ártatlan csendességébűl amaz indúlatoknak szélvészei közé ragadnám, mellyek a’ főbb rendeknek pompás gyönyörűségeit háborgattyák.

E’ tanácskozásra feltette magában, hogy Ilonával soha sem megy többé messzebb sétálni az inas nélkűl, és hogy szerelmének elfojtására minden erejét öszveszedi. Ilona az inasnak jelenlétében szinte olly nyájas, vídám és szerelmes volt, mint azelőtt; sőt úgy látszott, mintha enyelgései még egyszer olly elevenek voltak volna. Sokszor történt, hogy az inast a’ sétáló helyrűl maga haza küldötte valamiért, és hogy az inas sokkal tovább mulatott, hogysem szükséges volt volna. Illyenkor a’ leány különösebben hízelkedett Aranypatakinak, ki viszontag annyival mélyebb komorságba merűlt.

Egynehány nap múlva kénytelen volt Aranypataki az inast levelekkel és pénzekért a’ várasba küldeni. Még ő a’ levélírásban foglalatoskodott, addig Ilona az inassal a’ selyembogarak körűl forgolódott, mellyeknek gondviselését a’ gazdasszony, ki a’ szomszéd faluba ment volt, reá bízta. Mikor az inas elment, azzal mentegette magát Aranypataki a’ sétálástúl, hogy a’ dél már a’ nélkűl is közelget. Ilona haragosan öszveszidta azt a’ levélírást, és elkomorodott; de Aranypatakinak igéretét hallván, hogy dél utánn a’ reggeli sétálást is helyre hozza, elszaladt a’ konyhába, nagy tüzet rakott, ’s még az ételt is megpörkölte, csak hogy az ebédnek annyival hamarább vége szakadgyon. Mikor a’ gazdasszony haza érkezett, az ételt azonnal az asztalra vitte, és a’ gazdát a’ szérőbűl behívatta. Az asztalnál allig evett valamit, a’ kérdésekre rezkető szózattal és röviden felelt, gondolatokba merűlt, ’s még Aranypataki a’ gazdával beszéllgetett, szüntelen’ rá nézett és fohászkodott. Aranypataki ezeket eszre vette, és szorgalma szerelmével eggyütt minden szempillantásban nevekedett.

Ebéd utánn a’ leány a’ kalapot, és a’ pálczát a’ szögekrűl maga levette, ’s Aranypatakinak adta, kit karjára fűzött, ’s a’ házbúl a’ friss levegőre szinte kihurczolt. Aranypataki magát hevűlni érezvén, ’s Ilonával a’ magányos helyekenn való sétálást az inas nélkűl veszedelmesnek látván, feltette magában, hogy mint böcsűletes ember, csak eggy lépést sem tesz a’ háztúl, minekelőtte a’ leányt e’ veszedelemre, mellybe önnkint rohanni látszott, figyelmetessé nem teszi. Leülvén tehát vele a’ ház előtt a’ padra, megfogta kezét, ’s maga mellé vonván, Ilonka! úgymond, minekelőtte tovább mennyünk, én neked valamit mondok. Nekem ma fontos okaim vannak, hogy sem a’ hegyre nem akarok menni, sem a’ ligetbe.

Nekem is, mondá Ilona fohászkodva, és olly remegő szózattal, melly Aranypatakinak szívébe mélyen behatott.

Haggyuk ma, édes Ilonkám! a’ madaraknak amaz árnyékos rejtekeket, mellyekben egyedűl magunknak mulatni veszedelmes volna.

Veszedelmes? kérdezé Ilona álmélkodva.

Hallottál-e már valamit életedben arrúl a’ veszedelmes latorrúl, a’ ki Ámornak neveztetik?

Soha csak eggy szót sem, mondá Ilona, meredtt szemeit Aranypatakira függesztvén.^*

Ő eggy alatomban ólálkodó lator, a’ ki amott a’ hegyet, és a’ ligetnek rejtekeit felette veszedelmeseknek teszi. Kivált pedig az ifiú leányok utánn nagyon lesekedik, kiknek szívét kínosan gyötri, ’s kiknek boldogságát örökre meg rontya.

Ilona elkacczantván magát, ugyan hogy hihet az Úr, úgymond, illyen dolgokot? Csupádon csupa sültt hazugság biz az, a’ mit az Úrnak e’ környékrűl, tudgy Isten! micsoda rossz emberek mondottak. Soha e’ hegynél és e’ ligetnél bátorságosabb vidék nem lehet. Én az Úrral az egész erdőt be merem járni, a’ nélkűl hogy bennünköt legkisebb veszedelem érjen. Azonban szeretem, hogy az Úr e’ latortúl fél, mert én már e’ vidéket megúntam. Elszomorodok, ha csak messzérűl látom is. Mennyünk inkább amoda a’ rétre, hol a’ folyóban az asszonyok ruhát mosnak.

Allig értek a’ folyóhoz, hogy Ilona a’ hídonn átvezette a’ kapitányt az ország’ úttyára, melly négy sor fák között a’ várasba vitt. Soha még Ilona olly csendes, és olly szomorú nem volt, mint ezenn az útonn; mirenézve Aranypataki el nem tudta magát tökélleni, ha elkezdett leczkéjét Ámornak latorságárúl folytassa-e vagy sem? Szívesen sajnálta ezen ártatlan leánykát, kit szenvedni látott, ’s egyszersmind tüzesebben is kezdette szeretni és böcsűlni, úgymint olly ártatlan leánykát, ki ő miatta szenved. Közel a’ várashoz eggy kőpadra a’ fák alá leültek. Itt Ilona úgy elkomorodott, hogy szemei szinte könybe borúltak. Aranypatakinak kérdésére, mi baja? minden felelet helyett elpirúlt. Lehet-e ennél világosabb vallása a’ szerelemnek? gondolá magában Aranypataki, ’s a’ nélkűl hogy eszre vette volna, mit cselekszik? megölelte a’ leányt hevesen, és orczájára eggy csókot tűzött. Amott jön már Félix! mondá Ilona. Aranypataki is megösmerte még messzérűl az inast, kivel szinte olly komoran, ammint jöttek, haza is mentek.

Ilonának elevensége szembetünőképen enyészett. Egész éjszaka sohajtozván, Aranypatakinak is álomtalanságot okozott. Mi lessz e’ szegény ártatlanbúl? gondolá magában. Látom, hogy el kell hagynom, vagy kezemmel megkínálnom. Az első neki veszedelmet, a’ másik pedig nekem nagy alkalmatlanságot szerezhet. Illy gondolatokkal tusakodván, rövid és szakadozott álma utánn még hajnal előtt felkelt, lopva felöltözött, és sétálni ment.

Olly tele lévén esze Ilonával, hogy a’ tárgyakot sem vette eszre, mellyek mellett elment, feljutott lassankint a’ hegy’ tetejére, és innen a’ másik oldalánn leereszkedvén, eltévedt, ’s véletlenűl eggy meredek helyre jutott, mellyrűl kénytelen volt lábainn lecsúszni, mivel az elesésnek veszedelme nélkűl meg sem fordúlhatott, hogy a’ hegyre visszatérjen. Eleget vigyázott, hogy el ne essen, mikor lecsúszott, de az egyenmértéket meg nem tarthatván, a’ meredeknek allyánn csak ugyan arczra esett, és homlokát eggy fába úgy megütötte, hogy azonnal feldagadt és megkékűlt. Jobb útat választván, ismét felkapaszkodott a’ hegy’ tetejére, hol nevét az inastúl és Ilonátúl kiáltatni hallotta. Feleletére hozzá csűdűltek mindnyájan, az inas ugyan vasvillával, Ilona eggy nyárssal, a’ gazda pedig eggy fejszével. Az Istenért, mondá a’ leány, hol jár az Úr olly sokáig? Micsoda irtóztató gondot nem okozott nekem és mindnyájunknak? Eggy órája már, hogy az Urat e’ csúnya hegyenn keressük. Nincs bokor, nincs barlang, mellyet ki ne kutattunk volna. Ezt mondván, Aranypatakit megölelte, és szeme közé nézett; azutánn pedig szorgalmatosan átvisgálta környöskörűl, ha nincsen-e valami baja?

De mirevalók e’ fegyverek? kérdezé Aranypataki. Mit akartál te, Ilona! e’ nyárssal?

Hisz, Uram! az egész helységet fellázította volna, mondá^* a’ gazda, ha engedtem volna. Mind csak azt kiáltotta, hogy az Úr minden bizonnyal ama’ latornak a’ kezébe esett, kinek lesseirűl e’ napokban vele maga szóllott, a’ nélkűl hogy ő az Úrnak szavát elhitte volna. Soha életemben nem hallottam én legkisebbet is arrúl, hogy e’ ligetben rossz emberek tartózkodnának; de, hogy félelmét lecsillapítsam, felfegyverkezve jöttem ide vele, az Úrat keresni.

Ilona valóban nem hitt akkor a’ Kapitány’ szavának, mikor ez őtet Ámornak latorságával ijesztgette; de ma a’ sétálásrúl visszavárni nem győzvén, úgy elfogta a’ félelem, hogy a’ minapi okokot, mellyekre nézve Aranypatakinak ijesztgetését kinevette, részént elfelejtette, részént elegendőképen meg nem fontolhatta.

Szinte köszönni akarta szíves szorgalmait Aranypataki, ammint kalapját fejérűl levette, hogy homlokárúl az izzadságot letörűllye. Ilona megsajditván rajta a’ daganatot és a’ kékséget, Ahol a! nézze csak Bátyám Uram a’ homlokát! Nekem még sem akart hinni senki. Hála Istennek! hogy csak elevenen kerűlt ki még is annak az átkozott latornak gyilkos kezébűl! Mennyünk haza szaporán, mondá azutánn, körűl tekíntvén magát félénken; ki tudgya, ha nem ólálkodik-e itt valahol életünk utánn?

Most tőlle legkisebbet se félly, mondá Aranypataki. Csak a’ magányos párokot szokta ő megtámadni az ollyan helyekenn, a’ merre kevés ember jár. Szaladgy inkább Felixxel haza, és melegíts nekem eggy kevés bort, hogy homlokomra boríthassuk.

Szinte az erdő’ széléhez közelítettek, mikor ezt Aranypataki mondta. Megfogván tehát Ilona az inasnak kezét, olly sebesen szaladt vele haza felé, ammint csak lehetett. Otthon a’ gazdasszonyt egészen elrémítette, mikor hozzá lélekszakadva berohant, és bort kért. Szaporán, édes Nénikém! úgymond, szaporán. A’ lator a’ mi Urunkot agyon akarta ütni. Illyen vereség van a’ homlokánn! Ezt mondván, homlokára tette az öklét.

Azalatt Aranypataki a’ gazdának az egész esetet elbeszéllette, megmondván neki azt is, mikép jött Ilona ama’ vélekedésre, hogy ő talán a’ lator’ kezébe jutott. Szívesen nevetvén a’ Gazda a’ leánynak ártatlan tévelygését, megjövendölte azonnal, hogy az igazat soha sem fogja elhinni. Nem is hitte, sőt még a’ gazdasszonyt is maga’ részére vonta.

Ebéd utánn, minekutánna a’ vereségre új borítékot kötött, leült a’ Kapitány mellé, ’s megfogván kezét, és könyörűletes tekíntettel szeme közé nézvén, Szegény Úr, úgymond rebegő szózattal. Előttem a’ képe, melly szörnyen megijedt, mikor azt az átkozott latrot meglátta. Hogy is híjják csak?

Ámornak, édes Ilonám! Híres latornak tudom én őtet.

Minek ment hát az Úr maga egyedűl arra a’ hegyre? Nagy volt-e a’ kő, mellyel az Urat meghagyította? Boldog Isten! ’s mikép vitte az Úr azt végbe, hogy kezébűl elevenen megszabadúllyon? Ugyan beszéllye el nekem az Úr az egész esetet!

Ammint messzérűl megláttam, felelé Aranypataki, neki rugaszkodtam, ’s mikor azt gondoltam, hogy már a’ kezemben van, eggy fához ütöttem a’ homlokomot, melly megé kezeim elől elbújt. A’ sebet homlokomonn magad látod. Mikor az ütés utánn körűl néztem magamot, már akkor elszaladt volt.

Elszaladt? kérdezé Ilona. No azt ugyan jól cselekedte, mert én nem tudom, mit csinált volna az Úr vele maga egyedűl? Még a’ faluba behurczolhatta volna az Úr, tudgy’ Isten! mire nem vetemedett volna az a’ gonosz lelkű lator, csak hogy az Úrnak kezébűl kimenekedhessen.

Én magam is szeretem, mondá a’ Kapitány, hogy elszaladt; de még jobban szeretem azt, hogy velem nem voltál.

Ijedtemben elájúltam volna, felelé Ilona, nagyot fohászkodván.

Illyformán mulatta magát Aranypataki az ártatlan leánykával, még homlokánn a’ boríték meg nem hidegedett. Bort melegíteni ment azutánn Ilona, ’s a’ gazdát a’ gazdasszonnyal eggyütt a’ konyhában találván, Nem mondtam-e, úgymond, hogy a’ lator’ kezébe jutott? Ha megölte volna, soha sem néztem volna Bátyám Uramra, hogy szavamot nem fogadta. Pedig ha korán kimentünk volna a’ faluval, ammint én akartam, a’ latrot minden bizonnyal megfogtuk volna. A’ gazda szeme közé mosolygott; Ilona pedig elbeszéllette neki az egész esetet, ammint Aranypatakitúl hallotta. A’ bor azonban megmelegedett, és a’ boríték megújjíttatott.

Vocsora utánn korán lefeküdtek mindnyájan, és mélyen elaludtak. Csak Ilona nem alhatott. Egyszerre eszébe jutott neki, hogy a’ padlásonn külömbféle orvos füveket látott, mellyeket a’ gazdasszony télre öszvegyűjtött volt. Felkelt tehát csendesen, kiment, gyertyát gyújtott, lámpással a’ padlásra ment, az inast, a’ ki a’ padlásonn hált, felverte, ’s ennek segítségével a’ legjobb füvekbűl nagy nyalábot szedvén, lesietett, tüzet rakott, a’ füveket megfőzte, eggy kezkenőre rá kente, a’ tüzet és gyertyát elótotta, csendesen bement, és Aranypatakit felköltötte.

Mit akarsz? Gyermekem! kérdezé Aranypataki érzékeny szózattal.

Füvekbűl főztem jó borítékot. Csak az ágyban jutott eszembe, hogy a’ padlásonn derék orvos füveket láttam.

De minek csinálsz magadnak illy nagy alkalmatlanságot? édes Ilonám! Hisz erre holnap is elég üdő volt volna.

Holnapig a’ daganat ettűl a’ borítéktúl elmúlik, mondá Ilona, ki azonban a’ régi borítékot leoldotta, és az újjat felkötötte. Aranypatakinak orczája, mikor ez történt, Ilonának szívére talált homorodni. Még ez a’ kezkenőt hátúl megkötötte, addig amaz e’ szívnek ifiúsággal tellyes dobogásait érezvén, nagyon felhevűlt. Átölelvén tehát a’ leánynak karcsú derekát, Óh Ilona! úgymond, még e’ fűborítéknál is jobb orvosságot adhatnál te nekem, ha – – – –

No csak mondgya meg az Úr, mit hozzak? még ezen órában itt termek vele.

Holnap, édes Angyalom! holnap megmondom. Most eredgy, feküdgy le, és aludgy.

Ilona elment, lefeküdt, és édesen aludt, még Aranypataki feltette magában, hogy kezével más nap reggel megkínállya, és azonnal elveszi. Elvitték ugyan őtet gondolati édes annyához, és ennek haragját eleven színekkel elejébe rajzolták; de a’ szerelem ezerféle módokot mutatott neki arra, hogy e’ haragot lecsillapíthassa.

Reggel Aranypataki legkésőbben ébredt fel, mivel a’ gondolatok aludni sokáig nem hagyták. Felkelvén, álmélkodva látta, hogy a’ gazda, a’ gazdasszony és Ilona felettébb szomorúak, és hogy egymással susogva beszéllgetnek. Azt gondolván tehát, hogy valami titkos bajok van, felöltözött szaporán, és sétálni ment. Kimentében Ilonának kezet nyújtott, de szinte azon okbúl magával híni nem merte. Megerősödött végtére vélekedésében, mikor azt látta, hogy Ilona érzékenyen megnyomja ugyan kezét, de vele sétálni nem megy. Csak az inas ment utánna kéretlen.

Gondolatokba merűlvén mind a’ ketten, sokáig semmit sem szóllottak. Feljutottak végtére a’ hegynek eggy kopár oldalára, hol Aranypataki a’ kilátás miatt nagyon szeretett mulatni.

Láttya az Úr amott azt a’ tornyot? kérdezé az inas.

Ki nem vehetem jól, felelé Aranypataki.

Az én szemeim tehát jobbak az Úrénál. Annak a’ falunak a’ tornya az, mellyben Ilona született.

Úgy-e? mondá Aranypataki, még egyszer oda nézvén.

Az inas Aranypatakinak háta megett állván, eggy rövid hallgatás utánn így folytatta beszédgyét: Mondgyák, hogy a’ helység jó gazdákbúl áll, és hogy főldgyei nagyon termékenyek.

Aranypataki hallván, hogy az inas e’ tárgyrúl beszélleni meg nem szünik, hirtelen’ arra a’ gondolatra jutott, hogy talán Ilonának vagy a’ házi gazdának kérésére ki akarja tudakozni Ilona iránt való szándékát, sőt hogy ezt talán neki még ajánlani is akarja feleségűl. Megfordúlt tehát hozzá, hogy szokatlan csevegésének okát kivegye belőlle, ’s álmélkodva látván, hogy felette halavány és szomorú, Mi bajod? úgymond. Hisz ollyan vagy, mint a’ halál.

Óh édes Kapitány Uram! régen gyötrődök már én magamban; de szóllani nem merek. Pedig az Úr legkönnyebben segíthetne rajtam.

Én terajtad? És mitűl féltél, hogy engemet eddig meg nem szóllítottál?

Ne hogy kérésemmel megbántsam Kapitány Uramot.

Szólly Barátom! Én a’ te hű szolgálatodért nagy adósod vagyok.

Két esztendeje már, hogy Ilonát szeretem, mondá az Inas. Szeret engemet ő is.

Soha meredttebb szemeket Aranypataki nem csinált, mint ezen utólsó mondásra. Azutánn elpirúlt, és megmeg elhalaványodott.

Az Úrnak e’ szállást Ilona’ báttyánál nem csak azért ajánlottam, hogy jó és tisztességes, így folytatá beszédgyét az inas, hanem, megvallom, azért is, hogy Ilonkámhoz közel lehessek. E’ hetek alatt, hogy az Úr itt mulatott, úgy öszveszoktunk, hogy már egymás nélkűl el sem lehetünk. A’ regementtűl a’ házasságra szabadságot nyerni, vagy a’ katonaélettűl megmenekedni, most háború’ üdejénn felette nehéz, ha csak az embernek sok pénze vagy hatalmas szószóllója nincsen. Én már ifiú ember létemre kilencz sebem miatt fél invalidus vagyok. Ezek ugyan mind begyógyúltak, de az üdőnek minden legkisebb változásánál úgy fájnak, mintha újúlni akarnának. Mink szegények vagyunk; pénzzel tehát semmit végbe nem vihetünk; de látván, hogy Kapitány Uram Ilonkához különös szívességgel viseltetik, reméllettük, hogy ezen inségünkben szószóllónk lessz, mihelyt e’ kegyességért megszóllíttyuk. Ilonka elejénte nagyon pökte a’ markát, hogy az Úr előtt e’ miatt térgyre esik, mihelyt jó módgyát ejtheti; de azon szempillantásokban, mikor meg akarta cselekedni, a’ félelem és a’ szígyen úgy elfogta mindenkor szívét, hogy az egész világért csak eggy szót sem szóllhatott volna. Az nap, mikor az Úr engemet a’ várasba küldött egyszer levelekkel és pénzért, ő énnekem szentűl megfogadta, hogy az Úrral a’ váras felé előmbe jön, és hogy ügyünköt érzékeny szíve’ elejébe terjeszti. Azt ugyan végbe vitte, hogy az Úr vele előmbe jőjjön, de ügyünkrűl semmit sem mert szóllani. Azóta új igéreteket tett ez iránt, de szavát soha meg nem tarthatta. Utólsó próbát akkor tett, mikor az Úrnak éjszaka fűborítékot főzött; de valamint az előbbeniek elfúltak, úgy ez sem sült el. Ma tehát a’ házi gazdának tanácslására, kinek egész ügyekezetünköt megvallottuk, magam vettem magamnak annyi bátorságot, hogy az Urat e’ kegyességért alázatosan kérjem.

Aranypatakiban keresztűl kocsúl szegdelték egymást villanatok gyanánt a’ támadó és az enyésző indúlatok, még ezeket hallgatta. Örömest leszidta volna magát, ha lehetett volna, hogy magát nézte ama’ szerencsés férjfiúnak, kit Ilona szeret. Ennek furcsaságát pedig átvisgálván, ama’ gondolatra fakadt, hogy azonban, még mink sokszor azt véllyük, hogy a’ macskával játszunk, a’ macska játszik ellenben mivelünk. De mit volt mit tennie? Nagyszívűséggel a’ játékot befejezni, legillendőbbnek tartotta. Holnap rakd öszve mindenemet, és fogadgy lovakot, mondá az inasnak. Holnap utánn bemegyünk mindenestűl a’ várasba. Ott majd fellyebbvalóidot a’ kívántt szabadságért megszóllítom; azonnkivűl pedig pénzt is adok annyit, hogy Ilonával könnyebben tehess a’ gazdaságban jó kezdetet.

Ezzel haza mentek. Az inasnak orczájábúl már messzérűl kiolvasta Ilona, hogy a’ dolog jó karban van, és szíve felette nagyon dobogott.

Mint vagy Ilona? kérdé Aranypataki. Most már tudom, mit jelentettek nyughatatlan éjszakáid? miért voltál sétálásaimban olly felette hű társom? miért vezettél a’ minap a’ váras felé? Felix elárúlta minden titkaidot. Eggy csöppet sem könyörűlnék rajtad, ha azt át nem látnám, hogy olly titoktartó leánynak, mint te vagy, olly titokárúló férjet kell adni büntetésűl, a’ minő a’ szeretőd.

A’ gazdával, ki szinte a’ szobába lépett, gazdaságbéli beszédbe eredvén a’ Kapitány, az inas kiintette Ilonát a’ konyhába. Utánna ment azonnal a’ gazdasszony is. Aranypatakinak igéreteit az inastúl hallván, sírva fakadtak örömökben, berohantak hozzá, lábaihoz borúltak, és kezeit erővel megcsókolták. Harmad napra elbúcsúzott tőllök; a’ várasban pedig mindgyárt más nap kinyerte az inasnak az engedelmet arra, hogy a’ katonaélettűl búcsút vévén,^* haza mehessen, és megházasodhasson. Három hét múlva egybe keltek, és Aranypatakinak adakozása által még jövendőbéli boldogságoknak fundamentumát is megvetették.

Allig töltött Aranypataki e’ nemes cselekedet utánn eggy holnapot a’ várasban, hogy a’ békességnek híre elfutamodott; egynehány hét múlva pedig a’ hadi foglyoknak kiváltásárúl való rendelések is megtetettek. Aranypataki a’ regementhez érkezvén, szabadságot kért arra, hogy határatlan üdőre haza mehessen. Austriábúl a’ magyar földre bejutván, jobbra csapott Méhfalva felé, hol édes attyának vagyonos, özvegy és gyermektelen nénnyét meglátogatta. Feltette ő magában, hogy itt mind magát, mind lovait eggy vagy két hétig kinyugtattya. Az első három nap ki sem mehetett a’ házbúl, annyira elfoglalta társalkodásával a’ jó Asszony, ki kedves szép öccsének mindaddig békét nem hagyott, még ez neki gyermekségétűl fogva azon óráig, mikor Méhfalvára érkezett, egész életét el nem beszéllette. Az én öcsém, mondá az Asszony, a’ te édes atyád, mihelyt megházasodott, mindgyárt elidegenedett tőllünk. Hm! nagy ágbúl házasodott. Az anyád született Báró Kisasszony! Hihető, hogy mink neki kitsinyek voltunk. De semmi! Én azért az atyádot azutánn is úgy szerettem, mint azelőtt. Mikor a’ világra lettél, akkor írt nekem, mint házas, első levelet. Szívesen vettem. Küldöttem is neked mindgyárt szép ajándékot. Azóta csak nevem’ napjára írt esztendőnkint levelet. Ezekben elejénte csak azt olvastam róllad, hogy egésséges vagy, azutánn, hogy jól viseled magadot, végtére pedig, hogy katona lettél. No már most saját ajakidbúl hallottam egész életedet, a’ minek nagyon, felette nagyon örűlök, úgy hogy lakadalmamnak napjánn kivűl e’ három nap, mellyet veled töltök, egész életemben megvídámabb. Most már, édes Öcsém! házasodgy. Boldog Isten! be szeretem, hogy avval a’ francziásan neveltt Gil – – Gil – – – hogy pokolba híjják csak?

Gilméta! édes Néném Asszony.

Hogy avval a’ Gilmétával öszve nem párosodtál. Hisz a’ neve sem jó. Nem hallottad, mi lett azutánn belőlle?

Eggy holnap múlva, hogy már a’ regementnél voltam, Bécsbűl érkezett a’ táborba eggy német gavalér, a’ ki valaha Gilmétának imádója volt. Attúl bizonyosnak hallottam, hogy a’ franczia Marquis de Bourse csak ugyan elvette.

No vesszen vele! Úgy sem volt biz abban, ammint beszédedbűl értettem, csak eggy csöpp magyar vér is. Végy te eggy magyarosan neveltt Kisasszonyt, a’ ki a’ gazdasághoz ért, jó kenyeret süt, jó ételkét főz. Mit ér az ollyan enczembencz menyecske, a’ ki egész életében nem tesz egyebet, hanem hogy a’ tűkörnél ül, játszik, tánczol, a’ kintornát veri, és szerelmeskedik? Ez eggy krajczárt sem hoz ám a’ konyhába. Magyart végy, Öcsém! és mennél hamarább. Óh micsoda öröm volna az nekem, ha még gyermekeidet karjaimonn hordozhatnám. Engemet az Isten gyermekkel megáldott, de tíz, tizeneggy esztendős korokban el is vette – Legyen meg az ő szent akarattya! Ezt mondván, sírva fakadt, és el némúlt.

Aranypataki vele eggyütt könyezvén, megcsókolta kezét és minden vígasztalás helyett ugyanazon szókot mondotta még egyszer: Legyen meg az ő szent akarattya!

Más nap az öreg Asszony arra kérte, hogy nézze meg részenkint akár kocsinn, akár lóhátonn földgyeit, és hozzon neki azokrúl igaz tudósításokot, mivel maga már egynehány esztendőtűl fogva meg nem tekínthette. Vele küldötte a’ Tiszttartót, hogy ez neki a’ falu’ határait megmutassa. Két egész óráig lovagoltak már eggyütt, ammint eggy szép ligetbűl kiütvén, szemekbe eggy szép kastély tünt. Ennek kertyét a’ ligettűl csak a’ szekérút választotta el, melly egyszersmind határ gyanánt is szolgált. Báró Kékesi Úrnak a’ kastéllya! mondá a’ Tiszttartó.

Szemre szép! felelé Aranypataki, ’s azon szempillantásban feltekíntett eggy mulató háznak az ablakjára, mellybűl eggy gyönyörű szépség kinézett. Levette kalapját, ’s egyszersmind sarkantyújával a’ lónak oldalát megbökte, hogy eggy keveset szilajkodgyon. E’ szépség Báró Kékesi Úrnak Juliána nevű Kisasszonya, mondá a’ Tiszttartó. Édes attya már régen özvegy, és Bécsben az Udvarnál szolgál; leányát tehát, hogy a’ nagy világnak rossz példáitúl megójja, itt Angyalszögönn neveltette fel eggy özvegy Óbesterné által, ki a’ házhoz távúlrúl való rokonyság. A’ Kisasszonynak legkedvesebb helye nyáronn e’ mulató ház, mellynek ablakjai éjszak felé nézvén, szüntelen árnyékban vannak. Itt ő, ammint nekem az én jó barátom, a’ kastélynak az inspectora beszélli, már varrogat, vagy himez, már meg kör, vagy olvas.

Ammint Julis Kisasszony Aranypataki’ paripájának lépéseit meghallotta, kitekíntett az ablakonn, valamellyik jobbágyot gondolván arra a’ mezőrűl haza menni, ’s majd hogy kővé nem vált, mikor a’ jobbágy helyett eggy szép, ifiú katonatisztet látott. Ez volt az első magyar tiszt, a’ ki e’ vidékben szemébe tünt, mivel a’ helységben és a’ szomszéd falukban német lovasság feküdt. Lovát szilajkodni látván, megijedt, ’s irtózva képzette le magában a’ lónak minden mozdúlásánál ama’ szerencsétlenséget, melly rajta történhetne. Utánna nézvén, a’ meddig lehetett, azt a’ jegyzést tette, hogy a’ jó lovagló sokkal szebb a’ csintalankodó lovonn, mint a’ szelídenn. Leült azutánn ismét a’ munkához, de vére az ijedés által olly habzásba jött, hogy varró tűjével csak eggy igaz őtést sem tehetett. Elvetvén tehát a’ varrást, lement a’ kertbe, és sétált. Csak akkor vette magát eszre, mikor már setétedni kezdett. Besietvén az Óbesternéhez, ki szemfájása miatt már egynehány naptúl fogva otthon ült, a’ vocsoránál felette keveset evett, ’s még kevesebbet szóllott, azutánn pedig lefeküdt.

Aranypataki, minekutánna Nénnyének a’ látott földekrűl tudósítást adott, elbeszéllette neki azt is, hogy Báró Kékesi Úrnak Kisasszonyát látta, és megköszöntötte.

Juliskát? kérdezé Méhfalviné nagy örömmel. Tűköre ő valamennyi magyar Kisasszonyainknak. Leányban soha olly áldott lelket nem láttam. A’ jobbágyok úgy szeretik, mint annyokot. Sok jót is tesz velek. Házánál kevés fordúl most még a’ szomszéd Nemesek közűl, mert édes annyának halálátúl fogva, – az Úr Isten boldogítsa! nagyon jó asszony volt, – inkább remete lakás az a’ kastély, mint nemes ülés. De ő ellenben mindenhová elmegy mulatságokra, ha híjják. Az egész szomszédságban eggy nemes asszonyság sincsen, a’ ki úgy ne szeretné, mint saját leányát; a’ férjfiak pedig mélyen tisztelik. Az Óbesterné, a’ ki felnevelte, nagyon jó lélek. Német asszonyban jobbat nálánál nem ösmerek. Ollykorollykor meglátogattyuk egymást. Sokat járt, sokat látott, sokat tapasztalt. Hisz ösmered a’ katona asszonyokot. Mikor tehát elkezdi nekem az életét beszélleni, el nem tudok válni tőlle. Ha hozzám jön, azt gondolom, hogy az angyalomot látom.

Nekem úgy látszik, mondá Aranypataki, hogy a’ Kisasszony különös szépség.

Te csak a’ fejét láttad, és ezt is messzérűl. Súgár, karcsú, szőke, kék szemű, ajaka mint a’ rósa, kerek képű, sem nem kövér, sem nem sovány. No a’ képíró szebb leányt nálánál nem írhatna.

Ügyekezek rajta, hogy közelebbrűl megösmerjem.

Törűld meg a’ szádot, édes Öcsém! Ő a’ tiéd nem lessz. Nagyon magosan ül, el nem éred. Báró Kisasszony, gazdag, szép, jó erkölcsű, az attya nagy tekíntetben, az Udvarnál! Te pedig csak nemes ember, Kapitányka! Hohó! Kereshetsz te létrát, még e’ szerencséhez felkapaszkodhatsz.

A’ szerencsét, édes Néném Asszony! próbálni kell. Nekem is, hála Istennek! szép jószágaim vannak; Kapitány pedig örökké nem maradok.

Te lásd! de engemet bele ne keverj, mert én az Óbesterné előtt el nem akarnám böcsűletemet veszteni.

Két nap egymás utánn országos esső esett. Aranypataki azonn törte fejét szobájában, mikép ösmerkedhetne meg Juliskával Méhfalvinénak segedelme nélkűl? Juliska pedig a’ kastélyban azonn sohajtozott, hogy virágjaiban nem gyönyörködhet. Harmad napra kiderűlt. Aranypataki az egész reggelt azonn az ablakonn töltötte, melly a’ ligetre szolgált; Juliska pedig sehol sem találta helyét, és a’ delet felette késedelmesnek szidta, a’ nélkűl hogy ezen únalmának okát tudta volna. Még galambjait is elfelejtette volna étetni, ha seregesen nem repűltek volna ablakjára.

Ebéd utánn elsietett Juliska az ő kedves mulatóházába, és olly könyvet vitt magával, mellynek első olvasásánál egynehány holnap előtt kaczagó örömre fakadt. Allig olvasott belőlle két oldalt, hogy szerzőjét gyáva tréfamesternek szidta. Elvetvén a’ könyvet, kikönyökölt az ablakonn, de semmit sem látott, a’ mi titkos komorságábúl felvídíthatta volna, mellynek eredetét hasztalan’ nyomozta. Lement azutánn a’ kertbe, és szinte azon szempillantásban, mikor maga utánn a’ mulató háznak első ajtaját bezárta, meghallotta fülheggyel, hogy a’ kocsiútonn lovak lépdegélnek. Kinyitotta ismét az ajtót, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit cselekszik, ’s felszaladván az ablakhoz, rá terítette szokása szerint fejér kezkenőjét, és kitekíntett. Aranypatakit szilajkodó paripájánn az ablak alatt meglátván, allig hogy magát ijedtében el nem kiáltotta. Az ablakbúl örömest visszavonta volna magát azonnal, ha térgyei nem rezkedtek volna. A’ Kapitánynak köszöntésére térgyhajtással felelt, de olly fonákúl, hogy még a’ fejér kezkenő is a’ szekérútra esett. Aranypataki ezt leszállani látván, leugrott a’ lórúl, mellynek kántárját a’ lovásznak kezébe hagyította, ’s felemelvén a’ földrűl, beszaladt vele a’ kertbe. Juliska elejébe szaladt, ’s e’ szolgálattyáért olly zavartt köszönetet mondott, hogy a’ Kapitány nem tudta hamarjában, mit gondollyon?

Ha a’ Kisasszonynak nem alkalmatlan, engedgye meg, kérem, hogy e’ gyönyörű kertet megtekínthessem.

Tiszta szívembűl! Szabad-e tudni, kihez van szerencsém?

Aranypataki Kapitány vagyok, Nagyságodnak köteles szolgája. A’ táborbúl érkezvén, útambúl Méhfalvára tértem ki, hogy a’ Nénémet megtísztellyem.

Méhfalviné Asszonyomot már egynehány napja, hogy nem láttuk. Reméllem, hogy egésséges?

Szolgálattyára a’ Kisasszonynak. Annak, hogy e’ napokban illy kellemetes szomszédgyát meg nem látogatta, minden bizonnyal csak az én jelenlétem lehetett oka. Bocsásson meg Nagyságod tudtom nélkűl elkövetett bűnömnek.

Néném Asszony, az Óbesterné nem tudta mire vélni hosszas elmaradását. Magányosságában, kivált most, hogy szemfájdalmai miatt a’ házbúl ki nem mehet, Méhfalviné Asszonyom utánn nagyon esdeklik.

Ha megengedik Nagyságtok, holnap tiszteletekre leszünk mind a’ ketten.

Illy beszéllgetések között megjárták a’ kertnek eggyik részét. Aranypataki nagyon megdicsérte hellyelközzel a’ benne lévő szépségeket, noha többet visgálta mentében a’ Kisasszonynak szépségeit, mint a’ kertét. Az ajtóhoz visszajutván, megcsókolta kezét, és elbúcsúzott. A’ hír nekem, úgymond, azt mondotta, hogy e’ gyönyörű lakást Báró Kékesi Juliána Kisasszonynak jelenléte földi paradicsomnak teszi; de most egyszer a’ hír nekem keveset mondott. Kívánok boldog éjszakát!

Ezzel lovára felszállott, és haza ment. Paripája, mintha Urának büszke örömét érzette volna, tánczolva vitte ki a’ vidékbűl, mellyet Julisnak szemei átláthattak. Utánna is nézett ez, még lehetett. Felment azutánn a’ mulatóházba, és olvasni kezdett, de szemei allig mentek át két soronn, hogy ismét az ablakra kívánkoztak. Elvetvén a’ könyvet, kinézett oda, hol a’ Kapitány eltünt; ’s mennél tovább nézett, annál jobban megnehezedett szíve, elkomorodott kedve. Lement végtére a’ kertbe, ’s átjárta akarattya nélkűl még egyszer amaz útakot, mellyekenn Aranypatakit átvezette. Itt egy rósabokorban akadt meg ruhájával, amott meg az útbúl kitévedvén, a’ téli zöldre tapodott. Az eggyik gallyasbúl a’ másikba ült, de nyugtát sehol sem találhatta. Óh! miért nem rendeltek nekem az egek, úgymond, illyen férjet! ’s ezt mondván, sírva fakadt, ’s az Óbesternéhez ment.

Ismét veresek szemeid, édes Öcsém! mondá az Óbesterné, mellyéhez szorítván, és megcsókolván.

Sorsom hozza úgy magával, édes Nénikém!

A’ vocsoránál az Óbesterné olly szerencsés volt, hogy Öccsének figyelmetességét más tárgyakra vonta és komorságát elszéllesztette. Juliska jól aludt.

Aranypataki ellenben keveset nyughatott. Minekutánna Méhfalvinénak mindent elbeszéllett volna, édes mosolygásra fakadt e’ jó szívű asszonyság, és megigérte neki, hogy más nap dél utánn elmegy vele Angyalszögre. Nevetném, mondá magában, ha e’ legény azt a’ derék leányt meghódítaná!

Aranypatakinak gondolati, mellyeknek elevensége a’ jótévő álomnak szenderítését sokáig meggátolta, majdnem egész éjszaka Angyalszögönn mulattak.

Más nap ebéd utánn Méhfalviné befogatott, és Aranypatakival Angyalszögre ment. Óbesterné Asszonyomnak tiszteletére hozom testvér öcsémnek fiát, Aranypataki Kapitányt, mondá Méhfalviné, ki szinte a’ táborbúl érkezvén, látogatásomra jött.

Különösen örvendek, hogy szerencsém van az Úrhoz, mondá erre az Óbesterné. Méhfalviné Asszonyomnak szinte szemére akartam hányni, hogy nyavalygó barátnéjárúl egynehány naptúl fogva elfelejtkezett; de az által, hogy az Urat hozzánk vezeti, úgy helyre hoz mindent, hogy én maradok adóssa. Tessen leülni!

Aranypataki megcsókolván kezét, Érdemem felett kegyes hozzám Nagyságod! úgymond.

Anyicska! felkiáltott az Óbesterné szorgosan, ’s egyszersmind csengetett is; ammint pedig a’ komorna megjelent, Eredgy szaporán, úgymond, add hírűl Juliskának, hogy kedves vendégeink vannak. Beszédbe eredvén azutánn Aranypatakival, egynehány ösmerősseirűl tudakozódott, kik valaha férje alatt a’ regementnél mint tisztek szolgáltak. A’ Kapitány majdnem mindnyájokrúl tudott valami bizonyost mondani, a’ mi az Óbesternének különös örömet okozott.

Elérkezett azonban Juliska is, ’s a’ szokott köszöntések utánn közéjek ült. Az Óbesternének kérésére sokat beszéllett Aranypataki az ütközetekrűl, mellyekben maga is harczolt, és franczia országrúl, mellyben magának sok hasznos ösmereteket gyűjtött. Az ütközeteknek rajzolásánál Juliska elel halaványodott; a’ franczia szokásoknak leírásánál pedig elel pirúlt.

Hát arrúl nekünk semmit sem akarsz gyónni, mondá Méhfalviné nyájas nevetkezéssel, micsoda szeretőid voltak franczia országban? Az odavaló asszonyok, hallom, nagyon hevesek.

Meglehet, kedves Néném Asszony; de én soha sem adtam nekik alkalmatosságot arra, hogy hevességeket velem tapasztaltassák. Más hasznos dolgokra függesztettem én franczia országban egész figyelmemet; úgymint a’ földmüvelésre, a’ mesterségekre, és a’ fabrikákra. Azonban fogságomnak vége felé, mikor betegeskedtem, eggy falusi leányka még is úgy elbolondított, hogy soha el nem felejthetem.

Juliska e’ vallásra elpirúlt, és szemeit a’ főldre sütötte.

Eggy falusi leányka? kérdezé Méhfalviné. Nem szígyenled ezt mondani, nemes vérbűl szakadtt gavalér létedre?

Engedgyék meg Nagyságtok, mondá erre a’ Kapitány, hogy e’ szerelmemet mulatságnak okáért elbeszéllyem. Elmondotta ő itt Ilonával voltt történetét olly nyájas egyszersmind és tisztességes módossággal, hogy a’ Dámák nem győzték nevetni tréfáit, böcsűlni nemes érzésű kifejezéseit. Juliska kiváltkép egészen meg volt bájolva. Ama’ gondolat emelkedvén fel szívébűl, melly boldog lett volna ő, ha Ilonáéhoz hasonló ártatlan természetességével magához hódíthatott volna eggy ollyan nemes lelkű férjfiút, mint Aranypataki? szembetünőképen elpirúlt, ’s ülésérűl felkelvén, az ablakba ment.

Majd azutánn kávéztak, a’ kávé utánn pedig kártyajátékhoz ültek, melly Aranypatakinak nyájaskodásai által egynehányszor félbe szakasztatott.

A’ vendégek elmenvén, az Óbesterné Aranypatakinak buzgó magasztalására fakadt. Juliska helyben hagyta ugyan a’ dicséretet, de olly hidegséggel, hogy helybenhagyását az Óbesterné puszta udvariságnak vette, melly meg nem engedi, hogy az ember azzal, a’ mit más mond, ellenkezzen. Az Óbesterné tehát eggyenkint elővévén szép tulajdonságait, buzgó értekezések által megmutatta, hogy tökélletesebb gavalért a’ Kapitánynál kívánni nem lehet. Juliskának elméje a’ múltt napokban tétovázóbb, szíve pedig háborodottabb volt, hogysem Aranypatakinak első látogatásárúl az Óbesternének valamit szóllhatott volna; most pedig, minekutánna arrúl magok a’ vendégek semmi emlékezetet nem tettek, későnek tartotta, hogy szóllyon. Ez volt egész életében első titka, mellyrűl az Óbesterné semmit sem tudott, ’s mellynek elhallgatása azt okozta, hogy ezen egyébaránt éles eszű asszonyság a’ Kisasszony’ komorságának és Aranypataki iránt mutatott hidegvérűségének igaz okát csak messzérűl sem gyaníthatta.

Még más nap is csak a’ Kapitány volt az Óbesterné’ beszédgyeinek fő tárgya; Juliska tehát kedvezni akarván neki, azt a’ kérdést tette az asztalnál: ha nem volna-e jó, Méhfalvinét Öccsével eggyütt eggy ebéddel a’ kertben megvendégelni?

Jól mondod, édes Öcsém! Az üveges hintóba fogassunk be, mert szemeim még gyengék, és mennyünk hozzájok.

Szinte lóra akart volt Aranypataki ülni, hogy az Angyalszögi kertnek mulatóházát megtekíntse, ammint Nénnyének udvarába az üveges hintó nyeregbűl hajtott négy szürkével befordúlt. Elejekbe sietvén a’ Kapitány, lesegítette őköt a’ hintóbúl, ’s Nénnyéhez felvezette, ki az Angyalszögi lovakot és hintót megösmervén, elejekbe szaladt, ’s már a’ garádicsoknak felénn volt, hogy kedves vendégeit annyival hamarább megölelhesse. Felmentek szíves örömmel mindnyájan, ’s az első köszöntések utánn Méhfalvinénak ajánlására, mivel az üdő nagyon kedvezett, ismét leköltöztek a’ kertbe. Aranypataki a’ fákrúl maga leszedvén a’ külömbféle gyümölcsnek színét, tányérokra rakta, és a’ Dámák’ elejébe az asztalra tette.

Egyen édes Kisasszonykám! mondá Méhfalviné érzékeny szívességgel; egyen bízvást, a’ mennyit tetszik. Majd azutánn meleg kávécskát igyunk reá, hogy meg ne ártson.

Ammint Juliska gyümölcsöt enni megszünt, az Óbesterné megszóllítván, kedves Gyermekem! úgymond, te már ma felette sokat ültél. Sétálly eggy keveset a’ kertben, hogy meg ne betegedgy. Szemeim miatt nekem tanácsosabb e’ mulatóházban maradnom. Méhfalviné Asszonyom, reméllem, nem ellenzi.

Ha Nagyságod megengedi, mondá az Óbesternének Aranypataki, vezető karommal a’ Kisasszonyt megkínálom.

Minden kérdés nélkűl, felelé az Óbesterné. Beszéllyen az Úr neki még valamit Ilonkárúl. E’ hamis leányka neki nagyon megtetszett.

Allig ment el Aranypatakival Juliska, hogy az Óbesterné Méhfalvinéhoz fordúlván, Mióta, úgymond, e’ leánykával Bécsben voltam az édes attyánál, régi jó kedvét nem tudom helyre állítani.

Talán a’ nagy világot szerette meg, kérdezé Méhfalviné, vagy valamelly ifiú gavalér megbájolta szívét?

Nem! kedves Méhfalviné Asszonyom, felelé az Óbesterné, bizonnyal mondhatom, hogy nem. Ha komorságának oka a’ famíliának mély titkai közé nem tartozna, megmondanám az Asszonynak; de így bocsásson meg.

Nem kívánom tudni, kedves Óbesterné Asszonyom! mondá Méhfalviné; hanem azt szívembűl ohajtom, hogy ezen áldott lelkű Kisasszonyka olly boldog legyen, ammint szép szíve megérdemli. Óbesterné Asszonyomnak, mint nevelőjének, nagy öröme lehet benne.

Nagyobb valóban, mint akármellyik gyermekemben, mert ezeket ifiú koromban neveltem. A’ melly hibákot ezeknek nevelésénél tudtom nélkűl elkövettem, azokot Juliskánál könnyű volt elkerűlnöm.

Még e’ Dámák a’ nevelésrűl, ’s ammint eggy szó a’ másikot szülte, külömbféle más tárgyakrúl értekeztek, addig Juliska vídám figyelmetességgel hallgatta Aranypatakinak mulatságos beszédgyeit, mellyekkel a’ német és franczia országi szebb kerteket lerajzolta. Azonban, mondá végtére a’ Kapitány, böcsűletemre mondhatom a’ Kisasszonynak, hogy soha engemet e’ kertek közűl eggyik sem bájolt meg olly kellemetesen, mint az, melly szomszédságunkban fekszik.

A’ Herczegé, nemde? kérdezé Juliska ártatlan vizsgasággal.

Én itt körűlbelűl az Angyalszögi kertenn kivűl még eggyet sem láttam, mondá Aranypataki.

Nem gondoltam volna, hogy az Úr még hízelkedni is tudgyon. A’ mi kertünk mind szépségeire, mind hasznaira nézve csak a’ középszerűek közé tartozik.

És én még is felette gyönyörű paradicsomnak találtam, mivel nekem Nagyságodnak elfelejthetetlen ösmeretségéhez útat nyitott. Bocsásson meg a’ Kisasszony merészségemnek. Ha titkos indúlatomnak rést nem nyitok, lehetetlen, hogy szívemet meg ne repessze. Azon szempillantástúl fogva, hogy Nagyságoddal szóllani szerencsém volt, imádom szép szívét, tisztelem bájjait. Engedgye meg, tellyes erőmmel azonn ügyekeznem, hogy viszontag való szerelmét megérdemellyem.

A’ Kisasszony érzékeny de komor tekíntetet vetvén Aranypatakira, azutánn pedig szemeit az égre emelvén, akarattya nélkűl nagyot fohászkodott, ’s törött szózattal csak azt mondotta: mennyünk vissza a’ mulatóházba.

Értem! mondá^* Aranypataki. Óh melly örömmel fogom én hallani ama’ rettenetes hírt, melly engemet kevés üdő múlva az ütközetnek piacczára vissza hí. Repessze bár ott ketté eggy ágyú golyóbis szívemet, melly e’ földönn szerencsés nem lehet.

Rosszúl értett az Úr engemet, ha ezt kívánnya, mondá szembetünő szorgalommal a’ Kisasszony, kinek e’ vígasztaló szavára felélledvén Aranypatakiban a’ reménység, szinte folytatni akarta a’ beszédnek fonalát; de a’ sétáló farendbűl^* kijutván, ’s a’ virágos ágynál a’ Dámákot megsejtvén, elhallgatott. Mind ő, mind a’ Kisasszony derűlttebb orczával közelítettek hozzájok, hogysem e’ komor értekezés utánn önnön magoktúl remélhették volna.

Méhfalviné Asszonyom megigérte már, mondá az Óbesterné a’ Kapitánynak, hogy holnap velünk ebédel. Reméllem, hogy barátságos ajánlásunkot az Úr sem fogja megvetni.

Szolgálattyokra leszek Nagyságtoknak.

Majd azutánn, hogy a’ vendégek elmentek, Aranypataki a’ kertbe visszatért, hogy gondolatit szabadabb szárnyakra eressze azokonn a’ kellemetes helyekenn, hol Juliskával sétálgatott. Méhfalviné megtekíntvén cselédgyeit, és a’ vocsorárúl rendelést tévén, felkereste a’ Kapitányt, ’s még messzérűl azt kiáltotta neki,^* Az Óbesterné mondott valamit, a’ mi neked tetszeni fog! Közelebb jutván öccséhez, és orczájánn a’ komorságnak jeleit megsajdítván, Mi a’ manó ért tégedet, úgymond, hogy füledet lekonyítod? Nem hallod, hogy az Óbesternétűl jó hírt hozok?

Melly engemet nehezen illethet, édes Néném Asszony!

Majd meglássuk, ha nem illethet-e? Ő nekem szent igazság gyanánt azt vallotta, hogy Juliskának szíve még szabad.

Óh! ha ez igaz volna, ügyekezetemmel talán még boldogúlhatnék. De kicsoda nézhet be a’ leányok’ szívébe?

Az Óbesterné Juliska’ szívének minden ránczait úgy ösmeri, mint én az én gyümölcsfáimot. Hanem még eggyet mondott, a’ mi nagy titok.

Úgy hát tudni nem akarom.

Én sem mondhatom meg.

Nem is kívánom. Úgy félek én minden titoktúl, mint a’ rossz katona a’ lövéstűl. De ettűl kíváltkép irtózok.

Azt mondta, hogy a’ familiának legmélyebb titkai közé tartozik. Szegény ártatlan leánykát nagyon sajnálom.

Miért?

Miért? miért? Hogy is tehetsz illy kérdést. Hisz az ő egész szomorúságának az oka ebbűl a’ titokbúl áll. Mióta Bécsbűl visszajött, meg nem tudgya az Óbesterné vígasztalni.

Néném Asszony mindaddig beszéll errűl a’ titokrúl, még végtére kiejti, és nekem vele nagy szorongatásokot okoz.

Nem ejthetem, édes Öcsém! mert magam sem tudom.

Már a’ más!

Mindeddig rettegve hallgatta Aranypataki Méhfalvinét, mivel attúl tartott, hogy e’ titoknak kinyilatkoztatásával egyszerre elfojtya reménnyét, vagy talán még Julishoz való szerelmét is. Most már ez iránt vele bátrabban tanácskozott, sőt még vélekedését is helyben hagyta, melly abbúl állott, hogy Julisnak édes attya talán új házasságra akar lépni. A’ szegény leányka, mondá Méhfalviné, a’ mostoha anyátúl fél. Azonnkivűl ő most csak eggyetlen eggy báttyával osztályos, de ha mostohájának gyermekei lesznek, az atyai jus nagyon kevésre olvad.

Rosszúl értett az Úr engemet, ha halálát kívánnya! Nem ezek voltak-e Juliskának szavai a’ kertben? mondá magában Aranypataki, álomtalan ágyában gondolkodván. Szíve még szabad, ammint az Óbesterné bizonyíttya. Ha engemet szeret-e, vagy sem? azt még bizonyosan nem tudhatom; de bátor nincsenek is szerelmérűl világos próbáim, szívem még is azt látszik érzeni, hogy tőllem nem idegen. A’ szív pedig még a’ legsűrűebb homályonn keresztűl is megérzi azt sokszor, a’ mit az ész át nem láthat. A’ titok? Ezt az én öreg Néném alligha ki nem találta; és így könnyű átlátni, hogy ő mindaddig szövetségbe nem akar ereszkedni, még édes attyának házasságában új okot nem nyer arra, hogy ne ennek kénnye szerínt, hanem saját szívének tetszése szerínt válasszon olly férjet, kivel nem annyira famíliájának hasznait gyarapítsa, mintsem saját boldogságát állandó lábra segítse. Azonban, akárhogy vegyem a’ dolgot, nekem a’ vasat koholnom kell, még meleg. Annyira űzöm ostromlásimot, még tőlle határozott feleletet nem veszek. A’ bizonytalanság még a’ bizonyos veszteségnél is tűrhetetlenebb.

Más nap allig várta, hogy Angyalszögre mehessen. Óh! csak ezen eggy szócskát: Szeretlek! hallyam én a’ te piros ajakidbúl, gyönyörű Juliskám! mondá fel szóval, amaz ablakban állván, melly Angyalszögre szolgált. Nem mondhatsz te nekem azutánn olly akadályt, mellyet el ne hárítsak, hogy birtokodhoz jussak!

Illy bajnokszándékkal ült fel Nénnye mellé a’ hintóba, ki gondolatokba merűltt öccsét az egész útonn fel nem deríthette. Szép böcsűletet vallok ma veled, úgymond, ha e’ nagy pénteki orczát le nem teszed!

Leteszem, kedves Néném Asszony, mihelyt Angyalszögönn leszünk. De most nincs okom a’ tetetésre^* az én édes Néném előtt, ki jól tudgya, melly fontos dolgot forralok.

Az Isten segítsen, édes Öcsém! Én ugyan nem reméllem, hogy Juliskát az öreg Bárótúl megkaphasd, de azért lehetetlennek még sem tartom.

Mikor a’ kastélynak udvarába befordúltak, ’s a’ kocsis eggy pár csattanást tett ostorával, öszvecsűdűltek azonnal a’ cselédek, ’s a’ vendégeket a’ kertbe igazították. Elejekbe jött az Óbesterné a’ Kisasszonnyal eggyütt, kinek orczájábúl a’ tetetett örömnek fátyola alól az álomtalanság nézett ki. Ebéd előtt és ebéd alatt öszveszedte Aranypataki minden erejét, és a’ Dámákot úgy mulatta, mintha kedvét semmi bú nem fojtogatta volna. Csak koronkint vetett lopva egynehány érzékeny tekíntetet Juliskára, mellyeket mindenkor mély sohajtás követett. Látta ezt a’ Kisasszony, ’s lesütvén szemeit, elel pirúlt.

Ebéd utánn kikérte magának Aranypataki, hogy a’ kertet megvisgálhassa. Juliska mindent meg fog az Úrnak mutatni, mondá az Óbesterné. Adgya vissza a’ tegnapi kölcsönt! Megelőzte ezzel Aranypatakinak kívánságát, ki ezt egyébaránt nyilván kikérte volna magának. Allig mentek el a’ Dámáktúl húsz lépésnyire, hogy Aranypataki a’ tegnapi beszéllgetésnek fonalát elővette. Akármint^* forgattam a’ Kisasszonynak tegnapi végső szavait, csak nem tudtam bennek még is okot találni sem arra, hogy reménységemet elvessem, sem arra, hogy táplállyam. Kérem az egekre! kérem arra, a’ mit e’ világonn legjobban szeret, ne haggyon engemet tovább a’ bizonytalanságnak súllya alatt senyvedni. Készebb vagyok Nagyságodtúl azt hallani, hogy engemet nem szerethet, mintsem hogy vezérlő csillag nélkűl habozzak kétségeimnek tengerénn. Érzi-e a’ Kisasszony magában, hogy engemet szerethetne? és adhat-e nekem reménységet arra, hogy nem csak szívének, hanem még kezének birtokához is eljuthassak? Ha talán a’ famíliának az nem tetszene, hogy Báró vagy Gróf nem vagyok, van módom benne, hogy magamnak még ezt is megszerezzem. Kérem a’ Kisasszonyt, adgyon nekem, ha böcsűletes embernek tart, határozott feleletet.

Annak tartom az Urat minden bizonnyal, mondá a’ Kisasszony, megállván eggy árnyékos almafa alatt; egyébaránt első látogatásátúl fogva, mellyel engemet e’ kertben megtisztelt, kerűltem volna. Mindeddig nem láttam, nem tapasztaltam az Úrban legkisebbet is, a’ mi hajlandóságomot megfogyaszthatta volna, mellyet szép tulajdonságival mindenkép megérdemel. Hogy e’ hajlandóság naponkint nevekedik, és könnyen szerelemmé válhatna, megvallom. Áh! de titkos okok arra kénytelenítenek engemet, hogy azzá válni ne engedgyem. Az Úrnak nemes szívétűl megvárom, hogy e’ viaskodásomot megkönnyebbítse. Barátságát megérdemleni szeretném, ’s még élek, fő kincsemnek nézném; de öszvekelnünk, bármelly buzgón kívánnám is, lehetetlen.

Lehetetlen? kérdezé elkeseredve Aranypataki. Bizonyos-e a’ Kisasszony abban, hogy ama’ titkos okokot semmikép sem lehet elhárítani, mellyek egybekelésünköt akadályozhattyák?

Hogy az igazat megvallyam, a’ dolognak puszta lehetségérűl vagy lehetetlenségérűl mindeddig magammal nem tanácskoztam. Azt az eggyet mondhatom, hogy az akadályok sokkal nagyobbak, hogysem azoknak elhárításárúl famíliánknak helyrehozhatatlan kára és gyalázattya nélkűl csak gondolkodni is lehetnek.

Én a’ Kisasszonynak mondását tiszta igazságnak tartani, köteles vagyok; de bocsássa meg hevesen szerető szívemnek, hogy e’ kötelességet nem örömest tellyesíti. Tudgya ő saját tapasztalásábúl, hogy az indúlatok a’ hideg ésszel ritkán eggyeznek meg. A’ mit ez könnyünek talál, azt amazok sokszor lehetetlennek rajzollyák, és viszontag.

Higgye meg az Úr, hogy ezen akadályoknak elhárítását indúlatim örömest könnyűnek tennék, ha hideg eszem megengedné.

Így hát, még élek, boldogtalannak kell lennem!

Boldog én sem lehetek. Jobb vígasztalást ennél az Úrnak nem adhatok.

Engedgye meg a’ Kisasszony, hogy még eggy kérésemmel alkalmatlankodgyak.

Tiszta szívembűl! Előre tudom, hogy az Úr lehetetlenséget nem kíván.

Nem! valóban nem! Igaz ugyan, hogy e’ kérés bizodalmatlanságra mutathatna a’ Kisasszonynak messzelátó^* elméjéhez. De én Nagyságodot olly személynek nézem, ki az érzékeny szívet még a’ bölcs elménél is többre böcsűli. Kérésemet tehát szabadon elejébe terjesztem. Jól tudgya a’ Kisasszony, melly nehéz a’ forró érzéseket lecsillapítanunk, ha eszünk erre a’ szükséges fegyverek nélkűl szűkölködik. Higgyen meg tehát a’ Kisasszony engemet e’ titkos akadályokkal, hogy hozzá való szerelmemet annyival^* könnyebben megkérlelhessem, és boldogtalanságomot annyival bölcsebben viselhessem.

Az Úrnak kérése nem igazságtalan!

Ezt mondván, gondolatokba merűlt, és a’ sétálást Aranypatakival némán folytatta. A’ lugas bót alól kijutván a’ veteményes ágyakhoz, megállott egyszerre, és Aranypatakihoz imígy szóllott: Adgyon nekem az Úr eggykét napot, hogy jól megfontolhassam, mit tehetek az Úrnak kedvéért e’ kényes dologban kötelességimnek sérelme nélkűl? ’s legyen bizonyos benne, hogy feleletemmel minden esetre meg fog elégedni.

Malomkövet vesz le a’ Kisasszony kesergő szívemrűl, mondá a’ Kapitány, érzékeny csókot tűzvén Juliskának kezére.

Malomkő esik le az enyímrűl is, a’ nélkűl, hogy okát átlássam, mondá Juliska. De most már engedgye meg az Úr, hogy e’ kertnek ama’ szépségeivel megösmerkedtessem, mellyekben az Óbesterné leginkább gyönyörködik. E’ nélkűl hozzá visszamenni annyi volna, mint elárúlni, hogy a’ kertnek visgálása helyett más tárgyakrúl értekeztünk. Ő az Urat e’ szépségek iránt minden bizonnyal kérdésre vonnya.

Úgy is volt; és Aranypataki nem győzte a’ kertnek amaz ékességeit magasztalni, mellyekrűl előre tudta, hogy az Óbesternének tetszenek.

Mentél-e valamire? kérdezé mosolyogva Aranypatakitúl Méhfalviné, mikor az Angyalszögi határbúl hazafelé kimentek.

Annyira, édes Néném Asszony, felelé amaz, mélyet sohajtván, hogy csak ama’ boldogtalan titok az eggy akadály, melly egybekelésünköt ellenzi.

Lehetetlen? kérdezé az Asszony szíves örömmel. Hisz ezenn csak lehetne talán segíteni? Én ugyan a’ titkot tudni nem akarom – – –

Én sem mondhatom meg.

Nem is kívánom. De azt csak megmondhatod, hogy nem abbúl áll, a’ mibűl állani gondoltuk.^*

Még ezt sem, kedves Néném Asszony, mert még magam sem tudom.

Kobak! Azonban szeretem, hogy tréfálhatsz; mert jele, hogy dolgaid jól állanak.

Valamivel csak jobban még is, mint Ilonánál.

Adgya Isten reá szent áldását!

Két nap egymás utánn borúlt volt az üdő. Az esső már szemzett, már elállott. Juliska most legelőször még e’ nedves levegőben is a’ mulató házba költözött munkájával és könyvével, hogy gondolattyait szabadabb szárnyakra ereszthesse. Vigyázz magadra, Juliska! mondá az Óbesterné, hogy abban a’ hideg házban meg ne betegedgy. Jobb volna, ha szobádban maradnál.

Új ruhát csinálok magamnak, édes^* Nénikém! mellynek formája még titok. Itt már az eggyik jön, már a’ másik, ’s minekelőtte a’ ruha elkészűl, már mindenütt ösmerik.

Tellyen kedved, édes Gyermekem! csak jó melegen öltözködgy, hogy bajod ne legyen. Így hát senkinek sem vagy itthon?

Senkinek, kivévén, ha játszó társaság jönne, és Nénikémnek reám szüksége volna.

Az Óbesterné megcsókolta és elbocsátotta. Én veled nem mehetek, mert az üdőtűl félek.

Juliska a’ mulató házban valóban ruhát csinált magának, mellynek új formája volt.

Hová a’ tatárba akarsz most te lovagolni ebben az essőben? kérdezé szint’ azon órában Aranypatakitúl Méhfalviné. Hisz az ebet sem kellene a’ házbúl kiverni.

A’ katona, kedves Néném Asszony, az essőtűl meg nem ijed.

A’ szerelmes pedig nem gondol vele, úgy-e? Eredgy Isten’ hírével! Mikor az én boldogúltt férjem rossz üdőben jött mint szeretőm hozzám, kétszer annyira böcsűltem, mint jó üdőben tett látogatását.

Aranypataki elnevette magát, megcsókolta Nénnyének kezét, és elment. Csak a’ ligetnél jutott eszébe, hogy a’ kastélyba menni, szembetünő dolog volna, és hogy Juliska a’ rossz üdő miatt nehezen ül a’ mulató házban; de még e’ gondolattal tusakodott, paripája önnkint befordúlt azon útra, melly a’ mulató házhoz vitt. Aranypataki felvetvén erre még távúlrúl szemét, megsajdította, hogy az ablakonn szinte azon szempillantásban kinézett eggy asszonyi fő, és hogy magát azonnal visszavonta. Álomnak gondolta lenni a’ jelenést. Azonban tudta nélkűl a’ paripának oldalához értek sarkantyúi, mire ez repűlt inkább, hogysem nyargalt az ablak alá, mellybűl a’ jelenés történt. Juliska volt, a’ ki az ablakonn Aranypatakira lemosolygott. Ez tehát hozzá közelítvén, a’ lórúl megköszöntötte. Paripája, melly egyébkor a’ mulató ház körűl olly veszedelmesen szilajkodott, most az ablak alatt olly szelíden állott, mint a bárány.

Ebben az essőben nem reméllettem volna az Urat ma látni, mondá Juliska. Mint van az Úr?

Úgy vagyok, kedves Kisasszonykám, mint a’ ki semminémű veszedelemmel nem gondol, csak szerelmes szívének tárgyát lássa.

Tovább beszéllgettek ők eggy óránál külömbféle tárgyakrúl, csak arrúl nem, a’ mi őköt leginkább illette. Mit mondgyak neki, boldog Isten! ha kérdezni talál? mondá magában Juliska. Két vagy három napot kívánt tőllem, hogy gondolkodhasson, így töprönködött magában Aranypataki; gorombaság volna tőllem, ha neki üdőtlen kérdésemmel alkalmatlankodnék.

Ez történt más nap is. Harmad napra az üdő ugyan kiderűlt, de Aranypatakinak vendégei érkeztek, kik nálla egész éjfélig mulattak. Óh! melly szomorúan töltötte Juliska e’ délutáni órákot a’ mulató házban! Mindaddig ugyan, még amaz óra el nem múlt, mellyben Aranypataki eddig látogatására megjelenni szokott volt, tűrhető volt sorsa; de ennek elrepűlése utánn felfel pirúlt orczája, szíve sokkal erősebben dobogott, minden tagjai ellankadtak. Kiki nézett azutánn az ablakonn, ’s megint a’ varráshoz ült, még lovakot nem hallott, mellyeknek érkezésére ismét felugrott, az ablakonn kitekíntett és csalatkozásánn érzékenyen bosszonkodott. Elállott talán, mondá magában, kezem és szívem utánn való esdekléstűl! A’ szomszédságbúl valamelly szépség, kinek birtokához könnyebben feljuthat, szívemtűl elcsábította. Pedig talán csak még sem volt volna lehetetlen, hogy az övé legyek! Nem volt volna lehetetlen? Óh csendesedgy le szívem, ’s ne ostromolly engemet illy haszontalan reménységgel! Keress magadnak, nemes szívű férjfiú! más asszonyi szívet! Felejtsd el boldogtalan Juliskádot! Hadd őtet magányosságában elhervadni! Ez neki sorsa, mellynél te kimondhatatlanúl jobbat érdemlesz.

Elhitetvén magával, hogy e’ végső gondolatban szíve megnyugszik, félre tette munkáját, az ablakonn még egyszer kitekíntett, ’s az éjnek homállyát az egész környékre borúlni látván, bement az Óbesternéhez.

Egész nyáronn nem jött fel a’ nap olly szépen, mint ezen éjszaka utánn, mellyet a’ Kisasszony tűrhetőképen töltött. De olly könnyű is volt szíve, hogy két héttűl fogva ma jött neki legelőször kedve arra, hogy a’ fortepiánónn játszon. Régen nem voltak olly könnyűek újjai, és a’ musikabéli fantaziákra ma ereszkedtek legelőször. Észre vévén, hogy ezek szívének indúlattyait szembetünőképen festik, ki nem állhatott belőllök mindaddig, még az Óbesternét, ki kedves öccsének jó kedvénn megörűlvén, háta megé osontott, észre nem vette. Ne szünny meg énmiattam, édes Gyermekem! mondá kérlelő szózattal az Asszonyság; tudod, hogy én a’ musikát kimondhatatlanúl szeretem.

Meg nem szünök, édes Nénikém! hanem elénekelem majd a’ Magyar Hárfásnak amaz áriáit, mellyeket Nénikém leginkább kedvell; a’ haldokló leányt, a’ haldokló legényt, ’s a’ többit. Ezzel felugrott, hogy kótáit a’ szomszéd asztalkánn kikeresse, ’s az Óbesternétűl szíves csókot vévén, különös tűzzel folytatta musikálását.

Egek, mondá magában az Óbesterné, tartsátok meg szegénykét jó kedvében!

Ebéd alatt olly nyájas volt, hogy az Asszony nem győzött rajta csudálkozni. Allig keltek fel az asztaltúl, hogy a’ szomszédságbúl eggy pár vendég érkezett, kik az Óbesternével a’ játszó asztalkához ültek. Azalatt a’ Kisasszony elhíván magával^* agárkáját, keresztűl ment a’ kertenn a’ szomszéd mezőre. Eszébe tünt ugyan minduntalan a’ mulató ház, a’ varrás, a’ könyv, sőt még Aranypataki is; de ő azzal nyúgosztalta meg magát, hogy Aranypatakit minden bizonnyal más gondolatokra csábította valamelly eset, és ha errűl szíve kételkedni kezdett, azt felelte neki büszke mosolygással: Talállya egyszer ő is üresen a’ mulató házat, valamint én tegnap az ablakom alatt való pázsitot üresen leltem. Az illyen kölcsönt a’ férjfiaknak vissza kell adni.

A’ mezőnn a’ napnak hő súgári miatt nem maradhatván, bement a’ ligetbe eggy^* nyomásonn. Az agárka idestova szaladozván, felvertt a’ bokorbúl eggy nyúlat, ’s nagy abajjal utánna rugaszkodott. A’ vadász, kit messzérűl a’ Kisasszony meglátott, a’ kutyának szögezte puskáját, hogy azt, mint tilalmasban vadászó ebet, lelőjje. Juliska az agárra rá kiáltott, és visszahítta, egyszersmind pedig eggy Urat is látott a’ fák közűl kijönni, ki a’ vadászt a’ lövéstűl eltiltotta. Az agárka messzebb volt, hogysem Asszonyának szavát megérthette volna. Az imént említett Úr tehát magához csalta, megfogta, és ölében a’ Kisasszony’ elejébe vitte. Visszahozom Nagyságodnak, úgymond, e’ kis törvényszegőt, ki az én földemenn a’ tilalmasban nyúlat kergetett.

Csak most ösmerte meg Juliska Aranypatakit vadász ruhájában, ’s allig hogy ijedtében magát el nem kiáltotta. Bocsásson meg az Úr, úgymond; én valóban nem tudtam, hogy a’ Méhfalvai földekenn vagyok. E’ ligetben a’ határokot nem ösmerem.

Én pedig a’ határokot tegnap nem láthattam, bármelly kimondhatatlanúl kívántam is. Vendégeink jöttek, kiktűl az illendőségnek szembetünő sérelme nélkűl éjfélig el nem szakadhattam. Csak arra sem hagytak üdőt, hogy egynehány sort írjak. Szóval pedig a’ Kisasszonynak üzenni, illetlennek tartottam. Ezzel megcsókolván kezét, Óh! énnekem, úgymond, a’ tegnapi nap egész örökkévalóságnak tetszett.

Aranypatakinak e’ szavai egészen kiforgatták szegény Juliskát hidegvérűségébűl, mellyel magát tegnapi keseredésében felfegyverkeztette. De áh! ammint Aranypatakihoz való hajlandósága új erővel felélledett, megjelentek vele ama’ rettenetes gondolatok is, mellyek e’ nemes szívű férjfiúval való egybekelésének akadállyait eleven színekkel rajzolták. Azon szempillantásban pedig körűl tekíntvén magát, azonn is eliszonyodott, hogy a’ ligetnek sűrűjében eggy ifiú férjfiúval egyedűl maga van. Nem tetszik az Úrnak, úgymond, kastélyunkba sétálni?

Aranypataki eggy sípocskát megfúván, a’ felelős vadásznak azt parancsolta, hogy mennyen haza, és küldgye el a’ lovászt a’ paripával az Angyalszögi kertnek mulató házához. Karját azutánn oda nyújtotta Juliskának, és elment vele a’ kertbe. A’ nap éppen alkonyodni kezdett; a’ virágokbúl erősebben terjedtek az egész kertre a’ balsamos illatok; a’ madárkák öszvegyűltek a’ gyümölcsös fákra, ’s azonban, még szerelmeiket egymásnak elcsevegték, a’ fülemile az ugró víz mellett eggy sűrű gallyasban síránkozott.

Már én kétszer voltam ma dél utánn a’ mulató háznak ablakjai alatt, mondá Aranypataki, de senkit sem látván, visszamentem a’ ligetbe, hol ebeim nyúlakot kerestek. Gyalog lévén, elfáradtam. Engedgye meg a’ Kisasszony, hogy e’ hantpadra leüllyek, ’s az estvének e’ csendesedő órájában eggy keveset megpihennyek.

Külömbféle tárgyakrúl beszéllgetvén eggy darabig, végre Juliskát a’ Kapitány módosan megemlékeztette arrúl, a’ mit harmad nap előtt igért.

Akármelly részrűl visgáltam történetemet, felelé Juliska, sehol sem találtam benne csak eggy résecskét is, melly menekedésemre legkisebb reménységet nyújtana. Eltökéllettem tehát magamban, hogy azt az Úrnak egészen^* elbeszéllem csupán csak a’ végbűl, hogy magát a’ kemény szükségnek kérlelhetetlenségével megnyugosztallya.

Két holnap előtt elvitt engemet édes atyámnak parancsolattyára az Óbesterné Bécsbe. Allig voltam ott három óráig, bejött hozzám az atyám derűltt homlokkal, ’s az Óbesterné’ jelenlétében imígy szóllott hozzám: Édes leányom! én ok nélkűl tégedet ide nem hozattalak. Minekelőtte pedig ezen okot veled közöllyem, felelly meg igazán eggy kérdésemre: Szabad-e még a’ szíved?

E’ kérdés engemet úgy meglepett, hogy hamarjában nem tudtam, mit felellyek?

Tudod te, kedves Gyermekem! mondá tovább az atyám, hogy azok, a’ kik nagy házakbúl erednek, ritkán választhatnak magoknak olly férjeket, vagy hitveseket, kikhez őköt szíveik vonnyák. A’ szerelemnek édességeit^* kénytelenek ők többnyire a’ famíliákra hárúlandó hasznoknak feláldozni. Nem tartván lehetetlennek, hogy te is hasonló esetbe jutsz, azonn ügyekeztem, hogy legalább kénytelen ne légy, illy súlyos áldozatot tenni. Nyolcz esztendős voltál, mikor édes anyád meghalt, és én tégedet a’ mi kedves rokonyunknak, Óbesterné Asszonyomnak, átadtalak azzal a’ kéréssel, hogy szívedet a’ szerelemtűl megójja. Ez, az ő itélete szerínt, csak jószágomban, a’ mély magányosságnak szent^* kebelében volt lehetséges. Ő ugyan mindent elkövetett, hogy kérésemet tellyesítse; de mivel a’ szerelmet olly csalárdnak tudom, hogy sokszor még a’ száz szemű Árgust is megjátsza, magadtúl akarom tudni, ha szabad-e szíved? Felelly meg igazán, hogy atyai tanácsommal segíthesselek.

Kérdésére nem mondhattam egyebet, hanem hogy szívem tökélletesen szabad, mivel a’ dolog valóban úgy is volt.

Annyival könnyebben megcselekedheted tehát, folytatá szavait az atyám, a’ mit e’ napokban cselekedned kell. Négy hét előtt érkezett ide az Udvarhoz Magyar országbúl eggy Gróf, kinek különös talentomai, a’ tudományokban és kívált az országlásnak felette nehéz mesterségében való járatossága, és eggyáltallyában felette messze látó elméje, méltónak tették őtet arra, hogy ott közöttünk jeles hivatalt visellyen. Ő az Udvarnak méltán nagy kegyelmében van; azt pedig, hogy itt én is nem utólsó tekíntetben vagyok, a’ nélkűl is tudod. Hogy tehát én ővele különösebb szövetségbe lépjek, a’ józan politika okvetetlenűl megkívánnya.

A’ másik fő ok, melly engemet erre ösztönöz, ’s melly teelőtted egészen ösmeretlen, az, hogy famíliáink némelly nem alávaló birtokok miatt már ötven esztendőtűl fogva szüntelen’ pörlekednek, vagy legalább ellenségeskednek. E’ visszavonásoknak azonnal vége szakad, ha én e’ birtokokot veled eggyütt a’ Grófnak adom. Ezekkel én őtet, minekutánna ügyekezetemet maga az Udvar kegyelmes helybenhagyásával felszentelte, két hét előtt megkínáltam. Hét nap múlva kívántt feleletet vévén a’ Gróftúl, elvégeztük egymás között, hogy mihelyt a’ Bádeni fördőbűl megérkezik, veled minden pompa nélkűl meg fog esküdni. Visszajövetelét a’ holnapi napra határozta. Készűlly tehát el Óbesterné Asszonyomnak vezérlése szerint a’ menyegzőre. Utánna való nap az Udvar’ elejébe állítlak.

Ezzel az atyám elment. Mindeddig szívem az Óbesternének kegyes anyai szózattyához lévén szokva, elkeseredtem volna édes atyámnak nyersen parancsoló szavaira, ha e’ jó Néném az áldozatot, mellyet tőllem az atyám kívánt, könnyűnek, sőt még kellemetesnek is nem rajzolta volna. Nem ösmerte ő, valamint én sem, a’ Grófot, kit nekem az atyám férjnek választott. Elgondolhattya tehát az Úr mind a’ kettőnknek réműlését, mikor más nap bevezetett hozzánk az atyám eggy törpe és púpos férjfiat, kinek eggyik szeme üvegbűl volt, és^* azt mondotta: Ihol a’ Gróf, édes Gyermekem! a’ ki famíliánkkal a’ te kezed által szorosabb szövetségbe lépni méltóztatik.

Irgalmatlan sors! felkiáltott^* itt Aranypataki, Juliska’ beszédgyének fonalát félbe szakasztván. Tigrisek voltak, és nem szülők, a’ kik legelőször magzattyokot az efféle alacsony haszonkeresetnek feláldozták! És ezt a’ világ még convenientiának meri nevezni!

Eggy hajszálonn múlt, mondá tovább a’ Kisasszony, hogy^* helyben el nem ájúltam. A’ Gróf megcsókolván kezemet, egynehány kérdést tett, mellyekre akármellyik falusi leányka szebben megfelelt volna nállamnál; annyira elkábúltam volt! Legyen bizonyos a’ Kisasszony benne, mondá végtére a’ Gróf, hogy szíve semmit sem kívánhat, a’ minek megszerzését fő kötelességemnek nem fogom nézni. Szép férjet ugyan nem talál bennem a’ Kisasszony, de a’ jóságban, fogadom, egynek sem engedek. Ezzel elbúcsúzott.

Allig lépett ki szobámbúl, hogy testemenn a’ hideg borzadás átfutott, ’s az Óbesternének karjai közé omolván, keserves zokogásra fakadtam. Olly órátúl, mint ez volt, mentsen meg az Isten minden pogányt! Le kellett dűlnöm; annyira megfogyott erőm, és csak az Óbesterné’ biztatásinak inkább, mintsem orvosságinak köszönhetem, hogy súlyos nyavalyába nem estem. Az atyámot egész estig nem láttam sok foglalatossági miatt. Haza érkezvén, holnap reggel, úgymond, tizeneggy órakor fogsz itthon a’ Gróffal öszveadatni. Ebéd utánn haza visz. Holnap utánn pedig elmegyek veletek az Udvar’ elejébe.

Az Óbesterné, kit e’ különös eset majdnem olly kellemetlenűl meglepett, mint engemet, semmit sem tudott egyebet tanácsolni, hanem hogy essek édes atyám előtt térgyre, és ha erre sem találna meglágyúlni, visellyem sorsomot, ammint lehet. Megragadván tehát édes atyámnak kezét, megcsókoltam, ’s térgyre borúlván előtte, zokogva kértem, hogy legalább halassza el még eggy két esztendőre e’ szomorú szövetséget, melly életemnek minden bizonnyal végét szakasztya.

A’ rendelések meg vannak téve, mondá az atyám, ’s az Udvar már tudgya. Avvagy talán parancsolattal kényszerítselek, hogy kötelességednek megfelelly? Óbesterné Asszonyom! hozza helyre neki az eszét, nehogy valami balgatagságot cselekedgyen.

Ezzel elment. Soha, még élek, el nem felejtem én e’ jó Asszonyságnak anyai szorgalmát, mellyel engemet azon éjszaka apolgatott. Álmosnak kellett magamot tetetnem, csak hogy hajnal felé arra birhassam, hogy lenyugodgyon. A’ helyett, hogy aludgyak, a’ vánkosra borítottam orczámot, és sírtam. Minekutánna erőmbűl egészen kifogytam, eggy gondolat tünt eszembe, melly valamennyire megnyugosztalt. Eltökéllettem tudni illik magamban, hogy édes atyámnak akarattyát tellyesíteni fogom annyibúl, hogy a’ Gróffal egybe kelek, de hogy azutánn magához a’ Grófhoz folyamodok amaz engedelemért, hogy életemet messze tőlle valamenny magányosságban tölthessem.

Két órányi álom utánn felkeltem, ’s eggy levelet írtam, melly a’ Grófhoz szóllott. Ezt én neki, ammint esküdtetésünk utánn eggy ablakban magunk állottunk, kezébe nyomtam, azzal a’ kéréssel, hogy azonnal olvassa el. E’ levélnek mássát még tegnap magamhoz vettem, hogy az Úrral közölhessem. Ezekbűl áll:

Gróf Uram! Édes atyámnak én engedelmeskedtem, és most a’ Grófnak hitvesse vagyok. Vegye ezzel szent igéretemet, hogy a’ hűséget, mellyel a’ Grófnak, mint férjemnek tartozok, soha életemben meg nem sértem. De egyszersmind keseredett szívvel arra is kérem, engedgye meg, és ha talán az édes atyámnak ellenére volna, nyerje ki nekem ettűl is, hogy még ma az Óbesternével eggyütt Angyalszögre visszamehessek, és ott mostoha sorsomot a’ szomorú magányosságban szabadon sirathassom. E’ kegyelemnek megtagadása annyira nevelné keserűségemet, hogy szívemet minden bizonnyal ketté repesztené. A’ Grófnak negyszívűsége ellenben kimondhatatlanúl meg fogja öregbíteni a’ tiszteletet, mellyel érdemeihez viseltetek. Báró Kékesi Juliána.

A’ Gróf e’ levelet az atyámnak megmutatta, és érzékenyen esedezett azért, hogy kérésemnek engedgyen, szentűl igérvén, hogy e’ miatt a’ két família között csak imént helyre állított eggyesség fel ne bomollyon. Az atyám pattogni, dörgeni akart, de a’ Gróftúl kérdésre vetetvén, kénytelen volt megvallani, hogy engemet e’ szövetséggel olly véletlenűl és olly későn lepett meg, hogy a’ Grófnak még csak rettentő termetét sem tudtam. Végre megengedte, hogy ide kedves magányosságomba visszaköltözzek, arra kérvén mindnyájokot, kik esküdtetésünknél mint bizonyságok jelen voltak, hogy az egész dolgot mindaddig titokban tartsák, még az üdő talán szívemben változást okozhat. Maga az Udvar helyben hagyta a’ Grófnak e’ nagyszívűségét, ammint nekem ezeket az Óbesterné megvallotta. Azóta egynehányszor próbálta már az atyám, keménységemet megkérlelni; de mindenik ügyekezete megduplázta inkább a’ Grófnak termetétűl való iszonyodásomot.

Ez, kedves Kapitány Uram! az én rettenetes esetem, melly egybekelésünköt lehetetlennek teszi. Itéllye meg az Úr maga, ha nem volt-e okom azt mondani, hogy ezen akadálynak elhárítására semmi reménységet nem láthatok.

Látok én, kedves Kisasszonykám! mihelyt édes attyának haszonkeresetét érdeme szerínt olly alacsony akadálynak nézi, mellynek kedvéért saját boldogságát feláldozni nem köteles. E’ házasság be nem tellyesedvén, nem bonthatatlan; az Udvarnak igazsága és kegyessége pedig sokkal ösmeretesebb, hogysem tőlle a’ Kisasszonynak esedezésére, kívántt feleletet várni ne lehetne. Én magam felteszem e’ kérést, Bécsbe viszem, és Ágensem által beadatom.

Az Istenért! mondá erre Juliska, mit gondol az Úr? Ne ragadgya, kérem, szívemet még rettenetesebb szélvésznek habjai közé. Magányosságomban^* úgy megtanúltam már sorsomot viselni, hogy szomorú esetemrűl minden keseredés nélkűl gondolkodhatok, minden könyhúllajtás nélkűl beszéllgethetek. Valamint az atyám, úgy a’ Gróf is sokkal hatalmasabb, hogysem illyen ügyekezetrűl, nem mondom, rossz kimenetel nélkűl, hanem még talán büntetés nélkűl is, gondolkodnunk lehetne. Megfontolta-e az Úr ama’ következéseket, mellyek e’ lépésbűl reám fordúlhatnának?

Eggyütt fogjuk mink azokot megfontolni, kedves Kisasszonykám! minekelőtte a’ dologhoz fogjunk. Ne higgye, hogy e’ fontos állapotban hirtelenkedni, vagy heveskedni tudnék. Csak eggy lépést sem teszek a’ Kisasszonynak híre nélkűl, és egynehány jó barátomnak tanáccsa nélkűl. Csak azt az eggyet kérem még Nagyságodtúl, nevezze meg nekem a’ Grófot, a’ kivel édes attya illy irgalmatlanúl öszveadta.

Gróf Bölcsei Tamás.

Gróf Bölcsei Tamás? kérdezé mély álmélkodással, és húzomos szózattal Aranypataki.

Gróf Bölcsei Tamás, felelé még egyszer a’ Kisasszony.

Báró Külneki László’ húgának a’ fia? kérdezé tovább Aranypataki rezkető hanggal és halaványodó orczával.

Annak a’ fia! felelé Juliska, Aranypatakinak változásainn álmélkodván.

Boldog Isten! mondá egybekúcsoltt kézzel Aranypataki, szemeit az égre vetvén, ’s mély gondolkodásba merűlvén. Egynehány szempillantás múlva elő ragadta kalapját, Juliska előtt térgyre esett, ’s kezére hosszú csókot tűzvén, holnap reggel, úgymond, tiszteletére leszek Nagyságodnak. Ezzel kisietett a’ kertbűl, és haza nyargalt.

A’ Kisasszony ülve maradt még eggy darabig a’ hantonn, ’s könyökére támasztván fejét, az előtte virágzó rósatőre^* szögezte szemeit, és Aranypatakinak csudálatos változásairúl külömbféleképen gondolkodott. Fel kell társalkodásával hagynom, mondá végtére magában; egyébaránt haszontalan hevessége által új keserűségbe taszít. Csak holnap fogadom még el látogatását, hogy határozott parancsolattal megtiltsam neki a’ lépést, mellyet nevemmel tenni akar, és hogy tőlle örökre búcsút vegyek. Ha szíve nemesen érez, engemet meg nem itélhet, és kérésemet örömest tellyesíti. Ha pedig szíve alacsony, semmit sem vesztek vele. E’ végzés úgy megnyúgosztalta szívét, hogy egész éjszaka édesen aludt.

Setét volt már, mikor azonban Aranypataki haza érkezett. Méhfalviné feltette magában, hogy késedelmessége miatt megkínozza. De ammint orczájánn a’ mély komorságnak fellegét látta, mindenrűl elfelejtkezvén, megijedt, mivel azt gondolta, hogy valamelly szerencsétlenség érte. Mi bajod? az Istenért, édes Öcsém! Így még egyszer sem láttalak. Valamelly bal eset, vagy talán egésséged – – – –

Sem az eggyik, kedves Néném Asszony! sem a’ másik. Eggy felette nagy dolgot forralok, nagyobbat még a’ házasságnál is. Ennek jó kimenetele miatt aggódok, melly, fájdalom! nem annyira józan eszünktűl, vagy jó szívünktűl, mint a’ vak szerencsétűl függ. Azonban elkövetek mindent, a’ mi vékony okosságomtúl kitelik, a’ többit pedig a’ mennyei gondviselésre bízom.

Én az illyen fontos dolgokot nem akarom tudni, mondá Méhfalviné; de azt tőlled még is, mint Nénéd, megkívánhatom, hogy szívemnek nyugosztalására tudósíts engemet legalább arrúl, ha e’ fontos dolog tégedet illet-e? és ha rossz kimenetele károdra válhat-e, vagy sem? Én azonnkivűl a’ földet is már régen tapodom, és számtalan tapasztalásim utánn jó tanács nélkűl ritkán szűkölködök. Ezzel is szolgálhatok. Szólly és nyugosztally meg!^*

Engemet e’ dolog, kedves Néném Asszony! legkisebbet sem illet. Ha elsül, dücsősségemre válik.

Hát ha csütörtököt mond? kérdezé Méhfalviné, kinek jó kedve azonnal derűlni kezdett, mihelyt kedves öccsének ama’ feleletét hallotta, hogy e’ fontos dolog nem őtet illeti.

Ha el nem sül, felelé Aranypataki, azzal legalább vígasztalhatom magamot, hogy ama’ kötelességnek eleget tettem, mellyet tőlünk az efféle esetekben az emberség és a’ barátság megkívánhat.

Jőjjsze tehát, egyél velem eggy kis vocsorát, igyál azutánn eggy pohárka tokajit, ’s feküdgy le, aludd ki magadot. Holnap egészen más ember leszel. Szegény boldogúltt férjem! Valahányszor ő e’ tanácsomot elfogadta, mindannyiszor szinte megújjúlt.

Ezzel bevezette öccsét az ebédlőbe, ’s az egész vocsora alatt olly tárgyakrúl beszéllett vele, mellyek Angyalszöggel legkisebb szövetségben sem voltak, mivel nem ok nélkűl gyanította, hogy öccsének e’ fontos gondgya az Angyalszögieket illeti. A’ sebet nem kell sokat tapogatni, mondá magában, ha azt akarjuk, hogy meggyógyúllyon. A’ sok babrálás még inkább megtüzesíti.

Vocsora utánn jó éjszakát mondván Nénnyének a’ Kapitány, a’ szobájába ment, és levélíráshoz fogott. Méhfalviné, minekutánna házát helyben hagyta, háló szobájábúl, melly Aranypatakiéba nyílt, betekintett orozva hozzá, ’s látván, hogy ír, nyitva hagyta eggy keveset az ajtót, hogy a’ gyertyának világosságárúl eszre vehesse, meddig írogat?^* és hogy éjszaka könnyebben meghallhassa, ha talán Öccsének baja érkezne.

El nem aludt a’ jó szívű Asszonyság mindaddig, még Aranypatakit aludni nem hallotta, ki más nap reggel csak későn verődhetvén ki az ágybúl, derűlttebb volt, hogysem reméllette.

Juliska, minekutánna felöltözködött, sokáig tusakodott magában, ha kimennyen-e a’ kertbe, vagy inkább csak szobájában fogadgya el Aranypatakinak látogatását? De végre ama’ gondolat győzedelmeskedett szívénn, hogy az Óbesterné előtt nem tilthattya meg neki azon ügyekezetet, mellyel a’ Gróffal való szövetséget semmivé akarja tenni, a’ nélkűl hogy e’ titkot egészen el ne árúllya a’ szerelmes barátkozással eggyütt, melly közte és a’ Kapitány között támadni kezdett. Kiment tehát a’ kertbe, ’s eggy könyvvel szintazon hantra ült, hol tegnap Aranypatakival mulatott.

Elérkezvén ez reggel tíz óra tájban, kezébe adott eggy pecsételtt levelet, nyakába akasztott eggy portrét, kezét szívéhez szorítván, megcsókolta, ’s rebegő szózattal csak azt mondván: Isten hozzád! bement az Óbesternéhez, ’s megmondván neki, hogy a’ Kisasszonytúl a’ kertben már búcsút vett, tőlle is nagy sietséggel elbúcsúzott, ’s a’ paripára, mellyet előre a’ kastélynak kapujához rendelt volt, felrepűlvén, haza nyargalt.

Juliska elvévén kezébűl a’ levelet, ’s rövid búcsúzásánn elálmélkodván, nem tudta mire vélni illy különös magaviselését. Utánna nézett mindaddig, még a’ kertbűl ki nem ért, és háborodásában csak az sem jutott eszébe, hogy Aranypataki azonn az ajtónn megy ki a’ kertbűl, melly a’ kastélyba, nem pedig azonn, melly a’ ligetbe vezetett.

Isten hozzád? mondá magában. Ez annyi legyen-e vallyon, mint szívemtűl való búcsúzás? Ama’ határatlan bizodalomért, mellyel neki szívemnek legmélyebb titkát kinyilatkoztattam, ezzel fizet ő énnekem? ’s még búcsúzása is csak e’ rövid és száraz szókbúl áll: Isten hozzád! mintha csak eggykét órára válna el tőllem. Ezzel oda tekíntvén, a’ hol Aranypataki a’ kertbűl a’ kastélyba ment, És innen, úgymond, nem is a’ liget felé vette az úttyát, a’ honnan jött, hanem az Óbesternéhez! Áh! minden bizonnyal szívemtűl búcsúzott illy röviden a’ kegyetlen! Képét akasztya nyakamba, mintha szívem ezzel a’ hideg szerrel megelégedhetne. Ezt mondván, megnézte a’ portrét, ’s ijedtében, hogy rajta ösmeretlen képvonásokot látott, ülésérűl felszökött, ’s lassacskán ismét rá ereszkedett. Akármikép forgatta és visgálta a’ képet, meg nem ösmerhette. A’ vonások gyönyörűek, úgymond, de nem az övék. Szép! valóban szép férjfi ábrázat. A’ levél talán velem az origyinálist megösmerteti. Megnyitván a’ levelet, ezeket olvasta ki belőlle.

Szeretett Kisasszonykám! Tizenöt esztendős koromban, mikor Pestenn oskolába jártam, oda talált jönni Nagyságodnak férje, Gróf Bölcsei Tamás, mint Huszárhadnagy, ’s engemet, mint Báró Külneki Gilméta Kisasszonynak keze által, melly azonban másé lett, jövendőbéli rokonnyát, különös hajlandóságával minden egyéb úrfiaktúl szembetünőképen megkülömböztetett. Termete olly szép, és szemei olly tüzesek voltak, hogy Dámáink őtet tökélletes férjfi szépségnek nézték. Harmad nappal előbb, hogysem tőllünk a’ regementhez elindúlt volna, öszveállottunk egynehányan, és tiszteletére eggy kertnek mulató házában ebédet adtunk. Ebéd utánn én a’ kertbe kimenvén, kövekkel kezdettem, elég gyermekes ésszel, a’ fákonn ülő madarakra hagyigálni, és csak hamar ama’ szerencsétlen gondolatra jutottam, hogy a’ madarat reptében lesujtani, még nagyobb mesterség volna. Ezt meggondolni, és a’ követ eggy repűlő madárra kezembűl kibocsátani, eggy volt.

Azon szempillantásban megnyílt a’ mulató háznak üvegajtaja a’ kertnek ama’ része felé, a’ hol én állottam. A’ kő az üveget szétzúzta, ’s Gróf Bölcseinek szemébe lökte, ki szinte a’ mulató házbúl kilépett volt. Oda ugrottam én azonnal, ’s térgyre esvén előtte, keserves sírásra fakadtam. Kelly fel, édes Öcsém! mondá ő, felrántván kezemnél fogva térgyemrűl, és ne szólly senkinek, hogy te cselekedted. A’ többit bízd reám! El tudta ő azutánn hitetni mindnyájokkal, hogy az ajtó nehezen járván, a’ benne voltt üveg azért tört öszve, mivel ő nagy erővel megtaszította; és e’ szörnyű cselekedetem valóban mind e’ szempillantásig titokban is maradt.

Hosszas de haszontalan gyógyítás utánn szép szemét elvesztette. A’ katonaságrúl e’ hiba miatt lemondván, sőt még a’ társalkodást is több esztendeig kerűlvén, a’ tanúlásra adta magát, hogy a’ Hazának legalább más részrűl szolgálhasson. Az író és tanúló asztalnál magányosságában olly gondatlan volt magára, hogy púpot kapott, melly valóban inkább tiszteletet, mintsem irtózást érdemel.

Eggy hajszálonn állott, hogy tudtom nélkűl újjra törvényszegő nem lettem azon férjfiú ellen, kinek többel tartozok, hogysem életemben lefizethessem. Azon szempillantásban, hogy Nagyságod nekem férjét megnevezte, eltüntek szívembűl a’ szerelemnek gerjedelmei, ’s helyettek abban a’ szíves barátságnak érzékeny indúlattyai annyira^* elhatalmasodtak, hogy Nagyságodot nem már bájoló szeretőmnek, hanem mély tiszteletre méltó húgomnak néztem.

Mint húgomot térgyenn állva kérem annak szerelméért, a’ mit e’ világonn legszentebbnek, legnemesebbnek tart, ne kerűllye e’ nemes szívű férjfiúnak társaságát, ki mindenkép megérdemli, hogy Nagyságodtúl megösmertessen, tiszteltessen, sőt még érzékenyen szerettessen is. Óh! ha tudná a’ Kisasszony az ő szívének ama’ szép tulajdonságait, mellyek énelőttem tudva vannak, lehetetlen volna bizonnyára, hogy ne szeresse. Portréját, mellyel ő maga engemet az imént megírtt szerencsétlenség előtt megajándékozott, mindeddig legfőbb kincsemnek néztem, mellytűl magamot az egész világért meg nem fosztottam volna. Most a’ barátság azt kívánta tőllem, hogy azt Nagyságodnak szívére tegyem. Visgállya meg jól, és vallya meg magának, hogy annak origyinálissát a’ természet nemes remeknek tette. Merészellye Nagyságod ezen origyinálist közelebbrűl megösmerni, ’s kevés üdő múlva minden bizonnyal azt mondgya, hogy az ember félszemű és púpos, és még is érzékeny szeretetre méltó lehet.

Ezt Nagyságodnak ollyan férjfiú igéri, a’ ki birtokáért még fejedelemmel is megvítt volna, de a’ ki ellenben meg nem szenvedhetné, hogy a’ nemes szívűségben valakitűl felűlhaladtasson. Aranypataki György.

Juliska, még e’ levelet olvasta, ollyan lett garádicsonkint, mint az élettelen bálvány. Mellye magába akarván foglalni Aranypatakinak illy bajnoki nagyszívűségét, emelkedni kezdett, de végre eggy mély sohajtás utánn, melly ezen ügyekezetet foganatlannak vallotta, ismét lelohadt.^* Félénk tekíntetet vetett azutánn a’ képre, melly nyakánn függött, ’s barátsággal tellyes nagy szemeinek szikrázásátúl úgy elijedt, mint álmunkban a’ megjelenő szülőknek halavány termetétűl megijedni szoktunk, kik ezen életbűl már régen kimúltak. Az álmélkodás, a’ szígyen, a’ könyörűletesség egymást váltották fel szívében, úgy hogy nem tudta, mit tévő legyen? Gondolatinak, nem volt képes, bizonyos arányt adni. Sokszor még azt is kérdezte magátúl, ha igazán ébren van-e, vagy csak alszik? Így ülvén fél óráig, öszveszedte valamennyire magát, ’s a’ levelet még egyszer figyelmetesebben elolvasta. Most már Aranypatakit embernél felségesebb valónak, fél istennek nézte, kit ő elegendőképen csudálni nem győzött, de kinek birtokárúl csak gondolkodni sem merészlett. A’ mély tisztelet elfogta szívét, mellybűl a’ szerelem lassankint egészen kiosontott.

Bement azutánn az Óbesternéhez, a’ Grófnak képét kebelébe rejtvén. Az Óbesterné megsajdítván komorságát, azon szempillantásban ama’ gondolatra jutott, hogy közötte és Aranypataki között kellett valaminek történni, mivel hirtelen elmenetelénn való kesergését el nem titkolhattya. Nem szóllott azonban errűl legkisebbet is, jól tudván, hogy az egymástúl való távúllét kevés üdő múlva mindennek véget vet, a’ mi talán köztök támadni kezdhetett; sőt külömbféle egyéb tárgyakrúl úgy beszéllgetett vele, mintha komorságát eszre sem vette volna.

Így múlt el az egész nap. Estve vocsora utánn jó éjszakát mondván az Óbesternének, háló szobájában eggy karszékbe ült, és gondolatokba merűlt. Csak éjfélkor serkent fel ezen állapotbúl, melly érzéketlenség volt inkább, mint gondolkodás, ’s mivel annak súllya alatt felette nagyon megbádgyadt, csak ugyan végtére feküdni ment.

Reggel felébredvén, az első tárgy, mellyre szemei estenek, a’ portré volt, mellyet estve nyakánn felejtett. Hirtelen elfordítván rólla szemeit, a’ földre szögezte, azutánn pedig lassankint ismét visszavezette a’ képre. Félénken megvisgálván ennek vonásait, megvallotta magának, hogy szép. Felkelvén, levette nyakárúl, és bonczaihoz tette. Dél utánn a’ kertben sétálván, Aranypatakinak levele jött ismét keze közé. Ezt újjra elolvasván, eggy keveset sétált, üdőt hagyván mind gondolatinak, mind érzéseinek, hogy a’ zavarbúl, mellyben rend nélkűl gomolyogtak, kiderűlhessenek. Visszament azutánn szobájába, ’s a’ portrét elővette, megvisgálta, ’s drága köveihez és gyöngyeihez visszatette.

Sem nem ehetett az nap, sem nem ihatott, ammint kellett volna, sem helyét sehol nem találta. A’ szerelem tudni illik egészen eltűnvén szívébűl, ebben felette szomorú pusztaságot hagyott, és Juliska úgy vált el tőlle, mint szíves jó barátunktúl szoktunk, kit a’ kérlelhetetlen sors karjaink közűl elragad. Utánna szaladunk egynehányszor, megölellyük, megcsókollyuk, mellyünkhöz szoríttyuk, ’s mikor csak ugyan el kell végtére ölünkbűl bocsátanunk, vérző szívvel nézünk utánna mindaddig, még láthattyuk.

Egynehány nap múlva Juliskának szíve csendesedni kezdett. Aranypatakinak levelét keblében hordozta ugyan, de csak azért, hogy azzal magát utánna esdeklő szerelmének hátra hagyott sebeibűl kigyógyítsa. Az egész levelet tudta már könyv nélkűl, és még is, ha csak eggy tekíntetet vethetett is soraira, sokkal jobban megenyhítette fájdalmát, mint akármi egyéb.

Elment azutánn a’ ládácskához, mellyben drágaságai voltak, ’s eggykét szempillantásig tartó kétkedés utánn megnyitván, kivette belőlle a’ Grófnak portréját, ’s elmenvén ezzel a’ szófához, leült, ’s a’ képet olly hidegvérűséggel kezdette visgálni, mint az efféle műdarabokot visgálni a’ végbűl szoktuk, hogy az origyinálisokkal való hasonlatosságokot megitéllyük. Egyszerre eszébe tünvén neki amaz origyinálisnak termete, mellyet e’ szép kép valaha ábrázolt, meglepte szívét a’ könyörűletesség, elsohajtotta magát szinte tudta nélkűl, ’s gyönyörű szemeibűl mellyére gördűlvén eggy pár könyecske, Szegény Gróf! úgymond lágy szózattal. Illy szemet olly szerencsétlenűl elveszteni!

Ezen szempillantásban megcsökkent benne amaz undorodás, mellyel azelőtt férjének termetérűl gondolkodni szokott volt. Sokáig nézte még nedves szemmel a’ képet, ’s végtére mély fohászkodásra fakadván, És annak, úgymond, csak eggy rossz szót sem adni, a’ ki őtet e’ szemtűl megfosztotta! Erre a’ levelet kebelébűl ismét kivette, elolvasta, ’s felette egynehányszor könyörűletesen fohászkodván, bonczaihoz eltette, a’ Grófnak portréját pedig nyakába akasztotta.

E’ szempillantástúl fogva éjjel nappal keblénn hordozta ő e’ képet, ’s naponkint jobban és jobban megösmerkedett vele. Némellykor, mikor ama’ különös kegyességet meggondolta, mellyet a’ Gróf ahhoz mutatott, a’ ki szemét kiütötte, még az is megtörtént rajta, hogy e’ képet ajakihoz értette, és szívéhez szorította.

Eggy holnap múlva Aranypatakinak elmenetele utánn Angyalszögre érkezett Báró Kékesi Jósef, Juliskának édes attya, hogy leányát meglátogassa. Négy szem köztt tudakozván az Óbesternétűl, ha Juliska nem változtatta-e még meg gondolattyát? ’s az Asszonynak feleletébűl hallván, hogy erre még semmi reménység sem mutatta magát, megvonta vállait, és leányával a’ Grófrúl csak eggy szót sem szóllott. Azon dél utánn, mikor már vissza akart Bécsbe menni, tréfábúl találta Julisnak azt a’ kérdést tenni, ha nem akarna-e úti társa lenni?

Hogy a’ Grófnak hitvesse legyek, felelé Juliska, az tőllem ki nem telik; de ha engemet a’ Gróf biztos barátnéja gyanánt házához akar venni, elmegyek Uram Atyámmal.

Az öreg Báró álmélkodva nézi leányát, nyakába borúl, megcsókollya, ’s parancsolatot ád hogy az úti készűletek halasztassanak el harmad napra. Azalatt felkészűlt Juliska is az Óbesternével eggyütt, ki örömében azt sem tudta, hol áll a’ feje? ’s harmad napra különös megelégedéssel három hintónn mindnyájann elindúltak. Bécsben a’ házasság azonnal kihirdettetett, ’s Juliskát a’ Gróf nagy diadalommal vezette házához, és innen más nap az Udvarhoz. Juliskának kérésére a’ Gróf az Óbesternét mellette hagyta.

Angyalszögrűl Méhfalvára visszalovagolván Aranypataki, Nénnyének hírűl adta, hogy más nap tőlle elbúcsúzik.^*

Már tegnap láttam én azt, édes Öcsém! komor homlokodonn, hogy dolgaid nem úgy mennek, ammint kívántad volna; de mivel te komorságodnak igaz okát, tudgy’ Isten! micsoda fontos dolognak emlegetésével ímezted, ámoztad, semmit sem szóllottam Juliskárúl. Kosarat kaptál úgy-e? Ne gondolly vele semmit! Van még a’ világonn sok szép és jó leány!

Én, kedves Asszonyom Néném! ha igazat akarok szóllani, kosarat nem kaptam, hanem kosarat önnön magamnak adtam.

Úgy-e? Nyilván férget vettél eszre a’ szép almában?

Csak a’ szép almának a’ sorsában. Engedgye meg Néném Asszony, hogy most errűl semmit se szóllyak. Megadgyák talán az Egek, hogy a’ dolog jó fordúlást vesz, és akkor diadalmas szózattal fogom Asszonyom Nénémnek elbeszélleni.

Adgy kezet rá, nem azért, mintha e’ titkot tudni ohajtanám, hanem mivel így legalább bizonyosan remélhetem azt, hogy halálom előtt még egyszer meglátogatsz.

Talán még ezen esztendőben, mondá Aranypataki. Méhfalvát én el nem felejthetem, nem csak Néném Asszonynak kegyessége miatt, hanem azért is, mivel Angyalszögnek szomszédságában fekszik.

Más nap Aranypataki Méhfalvárúl könyező szemmel elindúlt, és harmad napra szülőihez Pestre szerencsésen elérkezett. Édes annyának kimondhatatlan öröme volt benne, ’s minekutánna útazásainak rövid történeteit hallotta, ’s ama’ tiszteletet látta volna, mellyel fiát a’ nagy világnak érdemesebb tagjai fogadták, érzékeny könyhullajtások között köszönte meg férjének, hogy házábúl a’ franczia nevelőt elűzte.

Még azon estve, mikor a’ Kapitány haza érkezett, befogatott az öreg Aranypataki, és elvitte fiát Mársfalvi Gyenerálishoz. Sírva fakadt e’ meglett vitéz a’ Kapitánynak ölelő karjai között, mikor az öreg Aranypatakitúl amaz ígéket hallotta: Ossza fel Gyenerális Uram atyai örömemet, valamint hajdan velem az atyai gondokot felosztotta. Nevezze fiának; nekem pedig engedgye meg, hogy ezentűl bátyám gyanánt tisztellyem.

Édes Fiam! mondá a’ Gyenerális, megcsókolván a’ Kapitányt; azutánn pedig az öreg Aranypatakit megölelvén, és megcsókolván, kedves Öcsém! úgymond. Elvitték végre magokkal Aranypatakiék a’ Gyenerálist házokhoz, hol eggyütt egész éjfélig mulattak. Mikor a’ Kapitány édes annyának a’ külső országokot lerajzolta, mellyekben útazásokot tett, vagy mikor a’ Gyenerálisnak elbeszéllette az ütközeteket, mellyekben forgott, akkor édes attya, ki mellettek dohányozgatott, a’ titkos örömtűl elragadtatván, úgy elbámúlt reá egynehányszor, hogy még pípája is elaludt.

Más nap reggel megírta ezen érzékeny atya Hevesinek is, hogy régi nevedéke megérkezett. Jöjjön be az Úr hozzánk az asszonnyal eggyütt, mondá a’ levélben, ’s gyönyörködgyön nevelésbéli fáradságainak kellemetes gyümölcseiben. Atyai örömemet fel kell osztanom; egyébaránt elfojt!

A’ Kapitány, ammint egynehány nap múlva Hevesit véletlenűl meglátta, nyakába borúlt, ’s érzékeny háladással nyilván megvallotta neki, hogy ama’ principiumok nélkűl, mellyeket tőlle tanúlt, a’ nemes szívnek valamennyi boldogságok között legfelségesebb boldogságához soha sem juthatott volna.

Vigye a’ tatár a’ franczia mestereket és mesternéket! mondá a’ Gyenerális, az ebédnek végénn tokajit töltetvén poharába; az emberséges magyar nevelők pedig éllyenek!

Mivel a’ Kapitány között és Báró Külneki Gilméta között Pestenn tetetett meg valaha a’ szülők által ama’ szövetség, melly a’ franczia nevelőknek kedvéért Külnekiék’ részérűl olly hamar felbontatott; ama’ kellemetes helyek, hol gyermek korában Gilmétával mint jegyessével röviden ugyan de érzékenyen mulatott, elevenebben megemlékeztették őtet első szerelmének ezen tárgyára, hogysem iránta hideg vérrel gondolkodhatott volna. Tudgyuk azonnkivűl azt is, hogy ama’ kis esetek, mellyek bennünköt nevedék korunkban értek, sokkal felejthetetlenebbek azoknál, mellyek férjfi esztendeinkben történnek, talán azért, mivel gyermekségünkben érzékenyebbek lévén inaink, az örömek vagy bánatok is mélyebb nyomdokot hagyhatnak akkor bennek magok utánn, mint mikor már tompábbak, lágyabbak, érzéketlenebbek.

Lehet-e az én sorsomnál, mondá magában egynehányszor Aranypataki, nem mondom, mostohább, hanem csak átalkodottabb? Gilmétával még gyermek koromban öszveköt, hogy tőlle eggy pár franczia gonosz embernek kívánságára ismét azonnal elválasszon. Kivisz azutánn franczia országba, hogy ott eggy paraszt leányba bolonditson, kit karjaim közűl megmeg azonnal inasomnak ölébe vezet. Oda csal végtére annak jegyesséhez, kit szeme’ világátúl megfosztottam, ’s tudtom nélkűl a’ legalacsonyabb árúlásnak veszedelmébe taszít.

Illy elmélkedések által meglágyúlván szíve, kikereste Gilmétának portréját, és újra megösmerkedett vele. Csak szeretném még is tudni, mondá magában, ha boldog-e vagy sem? Szíve nekem a’ jóra nagyon hajlékonynak látszott lenni; de, boldog Isten! a’ legjobb fajtábúl való fa is mikép hozhatna gyümölcsöt, ha tudatlan vagy gonosz kertésztűl fonákúl műveltetik? Tudakozódott azutánn sorsa iránt külömbféle házaknál, de sehol sem tudtak rólla többet mondani annál, a’ mit maga is tudott, azt az eggyet kivévén, hogy édes attya, Báró Külneki László meghalálozott, és hogy jószágainak gondviselése báttyára, az Óbesterre bízatott.

Aranypatakinak egéssége azóta, hogy Angyalszögrűl elbúcsúzott, nem súlyos ugyan, de még is számos kis változásokot szenvedett. Az orvosok azt javasolták neki, hogy a’ várasi levegőt váltsa fel a’ mezeivel. Kiköltözött tehát Hevesihez a’ jószágra, hol régi nevelőjétűl a’ gazdaságban fontos leczkéket vett. A’ házi boldogság, mellyben Hevesi Mariskájával és gyermekével élt, megbájolta szívét, és arra integette, hogy példájokot mennél hamarább kövesse. Oda gondolta ő magát az illyen házi örömeknek közepébe, és oldala mellett már Juliskát, már Gilmétát látta. Ezek már másoknak karjai között szürcsölik talán a’ boldogságnak édes poharát, mondá végtére magában, még te a’ világonn magad senyvedsz, ’s az ollyan érzékeny asszonyi szív utánn hasztalan’ esdeklesz, melly lángoló szerelmedet viszonollya!

A’ helyett, hogy egésségének változásai megszüntek volna, még súlyosodni is kezdettek a’ komorság miatt, mellyel őtet az efféle gondolatok elborították. Visszament tehát Pestre, és szülőit, minekutánna nállok és Hevesinél másfél holnapot töltött volna, arra kérte, hogy látogassák meg vele kedves Nénnyét, Méhfalvinét. Óh! micsoda kimondhatatlan nagy örömet tennék én e’ jó szívű Asszonyságnak, mondá szülőihez, ha Asszonyom Anyámot és Uram Atyámot hozzá vezetném! Meglehet, hogy a’ Kapitánynak más titkos oka is volt arra, hogy ezen útat sürgesse; de mivel ezt még önnön magának sem vallotta meg, el kell hinnünk, hogy csupán csak egéssége miatt akarta a’ levegőt megváltoztatni, egyszersmind pedig ezen alkalmatossággal édes Annyát is Méhfalvinéval megösmerkedtetni.

Azalatt, még Aranypataki Pestenn mulatott, Gróf Bölcsei Tamásnak házánál Bécsben nagy változás történt. Mikor vendégei voltak, akkor ő Báró Kékesi Juliskának férje, mikor pedig egyedűl maradtak, testvér báttya volt. De kevés üdő múlva a’ bátyának a’ húg veszedelmes lett. Julisnak bájos alázatossága, szép magaviselése, emberséges barátkozása azokkal, kik hozzá közelítettek, a’ figyelmetesség, mellyel a’ Grófnak tetszését mindenben megelőzte, a’ szépen folyó rend, mellyet házánál tartott, a’ jó ízlés, melly minden mozdúlásábúl kitetszett, a’ kegyesség, mellyel minden emberhez viseltetett, a’ tetetett férjbűl csak hamar valóságos szeretőt neveltek. Ámde a’ Gróf, minekutánna mint férj sokáig hallgatott, mint szerető annyival inkább nem szóllott az ollyan dolgokrúl, mellyek a’ testvér szeretetnek korláttyainn kivűl vannak.

Juliska ellenben a’ Grófban olly férjfiút látott maga előtt, kit a’ Nagyok és Kicsinyek eggyaránt szerettek és tiszteltek; ki nagy hivatalban lévén, jó barátok nélkűl még is nem szűkölködött; ki a’ férjnek jussait megkívánhatta volna, és a’ testvérnek jussaival még is megelégedett; ki hitvessére figyelmes volt, a’ nélkűl hogy szem alatt tartotta volna; ’s ki neki külömbféle szolgálatival érzékeny szerető gyanánt kedvezni ügyekezett, a’ nélkűl hogy terhére lett volna. Juliska sajnálni kezdette, hogy e’ jó és bölcs férjfiúnak nincs ollyan hitvesse, a’ ki őtet szeretné, ’s e’ mellett megszokván lassankint üveg szemét és púpos hátát, végtére valóban szerette is.

Olly annyira igaz, hogy az emberhez illő szerelemnek tárgya a’ jóság, melly nélkűl a’ szépség csak hiú és múlékony tulajdonság, melly a’ szívet tűzre ingerelheti ugyan, de meg nem boldogíthattya. Naponkint láttyuk amaz igazságnak szomorú példáit, hogy a’ leggyönyörűebb termetű és a’ legbájosabb ábrázatú remek szépségek, ha közönséges ésszel, és müveletlen szívvel birnak, környűl vannak ugyan véve szeretőkkel, de a’ házasságnak örömeihez fel nem juthatnak, vagy ha feljutnak is, mindgyárt az első esztendőkben magok körűl házi boldogság helyett elégedetlenséget, hidegvérűséget, visszavonást, eggy szóval házi poklot tapasztalnak; még a’ legrútabb leányka szép tulajdonságival, nyíltt eszével, érzékeny szívével, és jó erkölcsével a’ legjobb, legérzékenyebb, és legbölcsebb férjfiút megbájollya, magához vonnya, és hű karjai között megboldogíttya. Ide tartozik az, a’ mit Swift, eggy híres ánglus író az ollyan asszonyi szépségekrűl mond, kik az észnek és szívnek müvelését egészen elmulatván, csak a’ czifrálkodásban foglalatoskodnak; hogy ők, tudni illik, egész életekben csak tőrököt csinálnak, mellyekkel a’ madarakot megfoghassák; arrúl pedig soha sem gondolkodnak, hogy kalitkákot építsenek, mellyekbe azokot bezárhassák.

A’ Gróf azonban a’ testvérnek korláttyai közűl^* ki nem lépett, sőt úgy látszott, mintha Juliskához való tisztelete naponkint gyarapodott volna. Juliska tehát azt gondolta, hogy szívének változását észre nem veszi; ’s errevaló nézve a’ Grófhoz való szerelmét némelly ártatlan jelenségek által még nyilatkoztatni is kezdette. Ezeket a’ Gróf nem merte egyébre, hanem csak érzékeny barátságra magyarázni; Juliska pedig e’ hidegvérűségbűl azt következtette, hogy szerelmét a’ Gróf megveti, és ebben a’ Grófot még meg sem itélhette. Visszaadgya nekem a’ kölcsönt, mondá magában, ’s bevonván magát legmagányosabb szobájába, a’ Grófot csak akkor látta, mikor látogatása elől jó móddal ki nem térhetett. A’ Gróf nyughatatlankodni kezdvén, figyelmetesebb lett kedves barátnéjának és szeretett jegyessének minden mozdúlására, ’s ammint egyszer véletlenűl hozzá bement, azt vette eszre, hogy eggy portrét nyakrafőre dugott el kebelébe, mellyet nyakánn titkon hordozott, ’s melly a’ Grófnak eljövetele előtt kebelébűl kiesett volt.

Én Juliskát szeretem, mondá magában a’ Gróf, mikor tőlle szobájába visszament; ő pedig szerencsétlen. Nem fő kötelessége-e vallyon a’ szeretetnek, hogy tárgyát megboldogítsa? Mindaddig meg nem nyugszok, még szerencsésnek nem teszem.

Más nap reggel bement hozzá, mikor még a’ tükörnél ült, a’ mit eddig soha sem cselekedett, ’s megparancsolván a’ komornának, hogy mennyen ki, és senkit be ne bocsásson, Juliskának kezét megcsókolta, ki ijedtében nem tudta, mit gondollyon? A’ mellette álló üres székre a’ Gróf leülvén, Drága Barátném! úgymond, én már eggy jó üdőtűl fogva azt veszem eszre, hogy szeret, és most a’ végbűl jövök, hogy ez iránt szeretett jegyesemmel négy szem köztt értekezzek.

Juliska egybekúcsolván kezeit, feltekíntett az égre, és nagyot sohajtott.

Szereti-e kedves Barátném azt a’ férjfiút, kinek képét nyakánn viseli?

Juliska hirtelen’ a’ Grófra tekíntvén, azutánn pedig szemeit leütvén, Mi tagadás benne? úgymond halk szózattal, szeretem, és meg kell vallanom, hogy sokkal érzékenyebben szeretem, hogysem – – – –

Én Nagyságodnak csendes kesergését tovább nem nézhetem, mondá a’ Gróf, annyival is inkább, mivel legfontosabb kötelességeim közé számlálom, hogy Nagyságodot szerencsének tegyem. E’ szempillantásban felszabadítom minden hitvesi kötelességétűl. Elmegyek azonnal édes Attyához Báró Kékesi Jósef Úrhoz, és vele eggyütt a’ Fejedelemhez. Elválásunk még holnap megtörténnyen. Azt az eggyet mindazáltal engedgye meg nekem Nagyságod, hogy forró szerelmemet, ezen szempillantásban, mellyben boldogságának feláldozom, megvallhassam. Éllyen szerencsésen, drága Juliskám! és ha egyszer annak karjai között csüggedezik, a’ kit szeret, emlékezzen meg boldogtalan baráttyárúl, ki mennyei szívét életének fogytáig tiszteli.

Ezzel felkelt, és el akart menni, ammint Juliska véletlenűl nyakába borúlt, ’s ajakára tűzvén az első csókot, Bölcsei! úgymond, én tégedet, még élek, el nem hagylak! Íme! kezedbe adom e’ portrét, de csak azért, hogy azt a’ te saját kezedbűl vegyem vissza. Ösmered-e az origyinálissát?

A’ Gróf a’ képre tekíntvén, ’s abban hajdani ábrázattyát megösmervén, térgyre esett, ’s a’ Grófnénak kezét tüzesen csókolgatta. Az örömnek első heve utánn tudakozni kezdette a’ Gróf, mikép jutott légyen e’ portréhoz? mire a’ Grófné Aranypatakival voltt történetét hűven elbeszéllette, és búcsúzó levelét kezébe adta.

A’ Grófnak szívében gyors habok gyanánt váltották fel egymást az álmélkodásnak, az érzékeny barátságnak, és a’ háladatosságnak indúlattyai. Végre felkelvén ülésérűl, Kedvesem! úgymond; Aranypatakinak e’ nagylelkűsége úgy elfogta szívemet, hogy meg kellene neki minden bizonnyal repednie, ha háladatosságát érzékeny ölébe mennél hamarább ki nem önthetné. Elmegyek azonnal Fejedelmünkhöz; elbeszéllem neki e’ bajnok cselekedetet, és szabadságot kérek tőlle arra, hogy Aranypatakit felkereshessem, és köszönetemet eleven szóval elejébe terjeszthessem. Az én drága Hitvesem megteszi-e nekem azt a’ kegyelmet, hogy Aranypatakit velem megtisztellye, és engemet e’ barátságért neki különös köszönetet mondani segítsen?

Én a’ Gróftúl csak rövid üdőre sem válok el örömest, mondá a’ Grófné. De e’ nélkűl is fő törvényem az nekem, hogy férjemnek kedvét soha meg ne szegjem. Aranypataki most hihetőképen szülőinél van Pestenn.

Akárhol legyen, felkeresem. Angyalszögönn szándékozok keresztűl menni, hogy eggy úttal e’ jószágot is megtekintsük. Ott talán Méhfalvinétúl megtudhattyuk, hol tartózkodik?

A’ Fejedelem különös jutalmat akart Aranypatakinak Gróf Bölcsei által küldeni; de a’ Gróf azt felelte, hogy az illyen különös cselekedetet jutalmazni akarni annyi volna, mint érdemét lealázni, és Ő Felségét egyszersmind arra kérte, hogy e’ különös kegyelmet más alkalmatosságra hagyni méltóztasson.

Más nap Bécsbűl a’ Gróf a’ Grófnéval az eggyik hintóban, az öreg Báró Kékesi pedig az Óbesternével a’ másikban elindúltak.

Még ezek Bécsben történtenek, Aranypataki azalatt szülőivel eggyütt Méhfalvánn szerencsésen megérkeztek, és az öreg Méhfalvinét kellemetesen meglepték. Nem tudta e’ jó szívű Asszonyság örömében, hová legyen? Édes Ángyom Asszonykám! mondá az öreg Aranypatakinénak, minekutánna megmeg ölelte, és öszvecsókolta volna, micsoda szerencsésnek tesz engemet, hogy látogatásával halálom előtt megtisztel. Eddig olly magányosan^* éltem e’ világonn, mint a’ sík mezőnn a’ régi tölgyfa, melly az aratóknak nyáronn árnyékkal kedveskedik. Egynehány hét előtt Kapitány Öcsém felkeresett, ’s kesergő özvegységemnek sírjábúl új életre támasztott; most pedig nekem Ángyom Asszonnyal és kedves Öcsémmel még új örömeket is hozott. Eddig csak sírdogáltam magányosságomban, most pedig örömemben ollyan vagyok, mint a’ madár. Édes Ángyocskám! légy nállam, mint otthon. Parancsolly! A’ mim van, mind szolgálatodra van, és a’ mim nincs, azt megszerzem, hogy kedvedet töltsem. Új módi complementákot ne várj tőlem; de szívemrűl légy bizonyos, hogy hozzád olly hű, olly nyíltt, és olly igaz, mint boldogúltt édes anyádé volt. Erkölcseim, és szokásaim a’ régi világbúl valók; ezekben meg ne ütközz, hanem végy engemet úgy, ammint vagyok.

Az öreg Aranypatakinénak könybe^* borúltak szemei, ’s megcsókolván Méhfalvinét, Édes Néném Asszony, úgymond, mind magamrúl, mind fiamrúl tudom már én azt tapasztalásbúl, hogy az új franczia módosságok, erkölcsök és szokások mind bolondságok, és hogy csak a’ józan ész, az érzékeny szív, és az emberség az, a’ mi minket megboldogíthat.

Atyafiságosan mulatták már egynehány naptúl fogva Aranypatakiék Méhfalvánn magokot, ammint Kékesiék Gróf Bölcseivel Angyalszögre érkeztek. Meghallván, hogy Aranypataki szülőivel eggyütt Méhfalvánn van, még az nap átrándúltak.

Bölcsei! Aranypataki! Így kiáltottak egymásra majdnem egyszersmind e’ jó barátok, egymásnak nyakába rohanván. Eggy hosszú ölelés utánn, Aranypataki! úgymond hozzá a’ Gróf, te nekem szememet olly nyereséggel adtad vissza, melly mind a’ két szememnél többet ér!^* E’ vallásnál nagyobb köszönetet nem mondhatok. Érzed-e fontosságát úgy, mint én?

Érzem, Barátom! mélyen érzem. Úgy hát magammal megelégszek, mondá a’ Gróf.

Engemet itt hágy állani, kiáltá végtére örvendetes szózattal a’ Grófné, és csak férjemet ölelgeti. Én is közétek tartozok ám, édes Bátyám! Ezt mondván, Aranypatakit szívesen megcsókolta, csókjához e’ szókot függesztvén: Életemnek fogytáig édes Bátyám!

Az öreg Báró Kékesi kezet nyújtván Aranypatakinak, kérem Kapitány Uramot, úgymond, nézzen engemet örökös adóssának!

Majd azutánn, ammint Aranypataki az Óbesternének kezét megcsókolta, és bocsánatot kért tőlle, hogy az ő híre nélkűl a’ Grófnéval szerelmes szövetségbe bocsátkozott, A’ következés, felelé az Óbesterné, nem csak ártatlannak mutatta e’ szövetséget, hanem még érdemesnek is tette. Egyébaránt, mint nevelő, kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen esetben új bizonyságát leltem ama’ nagy valóságnak, hogy sokkal könnyebb az embert a’ szív által, mintsem az ész által jóra vezérleni.

Azutánn Juliska Méhfalvinéhoz és Aranypatakinéhoz fordúlván, Nagyságtok, úgymond, e’ jelenésnek okát minden bizonnyal nem tudgyák. Engedgyék meg tehát, hogy ezen új bátyámmal és édes atyámmal a’ kertbe mehessek, még férjem Nagyságtokot az egész történettel megösmerkedteti.

Méltóságos Grófném! mondá^* a’ Kapitány kérlelő szózattal.

Mind haszontalan a’ könyörgés, felelé a’ Grófné. Csak jőjjön velünk, édes Bácsikám, jőjjön.

Ezzel kezénél megfogván, a’ kertbe vezette, ’s átjárta vele és édes attyával ama’ helyeket, hol Aranypataki neki szerelmét megvallotta. Fél óra múlva a’ kertben termettek a’ többiek is. Méhfalviné Aranypatakinak a’ nyakába borúlt és megcsókolta; édes annya kezét szorította meg titkon; édes attya pedig mosolygó tekíntetével mutatta meg neki, hogy nemes szívűségében különösen büszkélkedik.

Szükségtelen azt mondanom, hogy Aranypatakiék és Kékesiék Gróf Bölcseivel eggyütt úgy mulatták egynehány napig már Angyalszögönn, már Méhfalvánn magokot, mint ollyan testvérek, kik egymást érzékenyen szeretik. Ebéd utánn egyszer, mivel essős üdő volt, eggyütt ülvén mindnyájan Méhfalvinénál, a’ Kapitány tudakozni találta Gróf Bölcseitűl,^* hol és mikép van Báró Külnekinek leánya, Gilméta? Hisz az ő attya a’ te anyádnak^* a’ testvére volt? Sorsárúl tehát csak kell valamit tudnod. Kérdéseimre senki sem volt mindeddig képes, elégítő feleletet adni.

Az égre tekíntvén a’ Gróf, A’ mi szegény Gilmétánk, úgymond szomorú szózattal, felette szerencsétlen!

Szerencsétlen? kérdezé a’ Kapitány, felemelkedvén ülésérűl,^* és a’ Grófhoz komor ámúlással közelítvén. Hisz ő eggy franczia gavalérral ragyogó szövetségre lépett – – – –

Mellyrűl az ember nem örömest szóll, kedves Barátom! mondá a’ Gróf. Megadta ő az árát ama’ bolond előitéletnek, mellyel édes annya a’ jöttmentt francziáknak hódolt, ’s melly miatt a’ közted és leánya között okosan kötött szövetséget felbontotta.

De az Istenért! mi történt tehát vele, kérdezé részvévő vizsgasággal a’ Kapitány.

A’ Gróf ezt eszre vévén, Gilmétának sorsa, úgymond mosolyogva, ammint látom, nagyon szívedenn fekszik! Talán bizony – – –

A’ régi szerelem el nem aludt még bennem, akarod kérdezni? mondá Aranypataki. Erre én valóban határozott feleletet e’ szempillantásban nem tudnék adni. Azt az eggyet bizonyosan mondhatom, hogy én őtet szép hajlandóságai miatt tisztelni, soha meg nem szüntem, jóllehet egyszersmind nagyon sajnállottam, hogy jó és érzékeny szíve felette rossz kézbe jutott. Madame de Folle rossz erkölcsű asszony volt.

E’ vallásod utánn, kedves Barátom! mondá a’ Gróf, dupla kötelességemnek tartom, hogy szegény Gilmétánknak boldogtalan sorsával megösmerkedtesselek. Hallyad tehát szomorú történetét.

Az úgy nevezett Marquis de Bourse nem volt egyéb hamis játékosnál, pénzcsalónál, és tolvajnál, kit Madame de Folle, szegény Gilmétánknak nevelője, bosszúállásbúl arra birt, hogy Külnekiéknek házát megrontsa és meggyalázza. Igaz neve alatt annyi gonoszságot vitt már végbe ifiú ember létére ezen ál Marquis, hogy franczia országban a’ policzia szorgalmatosan kereste. Onnan tehát elillant, Német országba jött, és nevét megváltoztatván, több illyen semmirevalóknak társaságába lépett, kik a’ német várasokra felosztva, franczia emigránsoknak mondták magokot, ’s a’ nyilvánvaló könyörűletességnek oltalma alatt külömbféle jó házakba mint nevelők, mesterek, vagy kéregetők becsúsztak és kéz alatt nagy károkot okoztak.

Ezek közé tartoztak Madame de Folle, és a’ te első nevelőd Monsieur de Frippon is. E’ rossz asszony tehát az említett gaz embert Külnekiéknek titkaival megösmerkedtetvén, rá vette, hogy mint Marquis jelennyen meg Bécsben, és keressen alkalmatosságot arra, hogy a’ házhoz befúrván magát, Gilmétának kezéhez és birtokaihoz juthasson. A’ pénzt, melly e’ játékra szükséges volt, a’ társaságnak czinkos tagjai adták öszve azzal a’ reménységgel, hogy azt nagy haszonnal visszanyerik. A’ Marquisnak cselédgyei mind illyen tagokbúl állottak, és uroknak példája szerint játékbúl, csalárdságbúl és lopásbúl éltek.

Allig múlt el az esküdtetés utánn két hét, hogy a’ Marquis hamis levelet mutatott Külnekiéknek, mellyben testvére Párisbúl azt írta, hogy a’ postaútak franczia országban tele lévén latrokkal, nem meri neki a’ szokott summákot elküldeni, hanem hogy vegyen fel kölcsön, a’ mennyire szüksége van. Külnekinét tehát ’s ez által Külnekit könnyen arra birta, hogy lassankint valamennyi jószágaikot mind elzálogosítsák a’ végbűl, hogy a’ Marquisnak pénzt adhassanak. Külnekinek csak eggy kastéllya maradt még meg, eggy falunak negyed részével, hol most Gilméta magányosságban él. A’ Marquis más Uraságoktúl is tudott Külnekiéknek kezességére pénzeket^* csalni, mellyekrűl ezek semmit sem tudtak, ’s mellyeket amaz többnyire a’ szerencsétlen játéknak színe alatt elsikkasztott, jóllehet ebben is szüntelen’ és felette sokat nyert.

Már Gilmétának drága bonczait is mind kezébe kerítette azzal a’ színfogással, hogy eggy nagy játékveszteségnek kifizetésére elzálogosíttya, mellyet böcsűletének sérelme nélkűl továbbra nem halaszthat; sőt hogy e’ bonczokot ismét visszaválthassa, már abban is sántikált, hogy Külnekinek eggyetlen eggy kastéllyára pénzeket kérhessen; ammint a’ policzia Bécsben elfogta, ’s a’ mi keveset nálla talált, azoknak számára, kiket e’ várasban megkárosított, elfoglalta. El akarta azon órában fogni a’ Marquisnak cselédgyeivel eggyütt Monsieur de Frippont, és Madame de Follet is; de ezek amaz Uraságoktúl, kiknél tartózkodtak, egynehány órával hamarább meghallván, hogy a’ policzia a’ Marquist keresi, szerencsésen eltüntek. A’ Marquis franczia országnak határánn német és franczia bíróktúl kérdésre vonatván, halálra itéltetett, és életét hóhérnak keze által el is végezte. A’ többiek közűl egynehánynak hasonló volt a’ sorsa. A’ kik pedig a’ halált meg nem érdemlették, fogságra itéltettek. E’ bírók előtt vallotta meg a’ Marquis azt is, hogy ezen utólsó cselekedetére Madame de Follenak unszolásábúl vetemedett.

Gilméta terhes lévén, mikor ez történt, üdőtlen és haltt gyermeket szült. Édes attyát, Báró Külneki Lászlót, a’ guta úgy megütötte, hogy harmad napra meghalt. A’ Báróné el nem viselhetvén leányának méltó szemrehányásait, olly haragra lobbant, hogy Gilmétát elhagyta, és testvéreihez folyamodott, kik irgalmasságbúl tartyák. Szerencsétlen húgom pedig Posonyba költözött, és ott édes attyának báttyához, az Óbesterhez vette magát, ki érzékeny leczkézések utánn elvégre oltalmába fogadta.

Boldog Isten! micsoda szörnyű szerencsétlenség ez! mondá a’ Kapitány, könybe borúltt szemeit az égre emelvén, és kezeit maga előtt egybekúcsolván. Szegény Gilméta! te ezt nem érdemletted. Ezzel a’ másik szobának ablakjába ment, honnan a’ mezőre kinézvén, elkábúlt inkább, hogysem gondolkodott.

Méhfalviné utánna nézvén, mikor kiment, Bizony még megesik a’ szíve rajta! úgymond; Aranypatakiné pedig férjének kezét megnyomván, Óh melly mélyen érzem, úgymond, ama’ cselekedetnek böcsét, mellyel azt a’ franczia nevelőt házunkbúl elkergetted! Mi lett volna e’ gaz embernek keze alatt a’ mi gyermekünkbűl!

Az öreg Aranypataki megcsókolván hitvessének kezét, érzékeny könyezéssel köszönte meg neki e’ nemes vallástételt.

Nekem úgy látszik, mondá a’ Grófné, hogy a’ Kapitánynak szívébűl ki nem párolgott még az első szerelem. Mélyebben érzi ő a’ mi szegény rokonyunknak szerencsétlenségét, mintsem legszívesebb baráttya érezhetné.

Ezt én annak tulajdonítom, felelé Gróf Bölcsei, hogy a’ mi Barátunknak szíve felette jó és felette érzékeny. Szerelmének, ha eddig el nem aludt volna is, most valóban, mikor szerencsétlen húgomnak gyalázatos esetét tudgya, egészen el kell szívébűl enyésznie.

Ha szíve nagy nem volna, mondá a’ Grófné, valamint jó és érzékeny is. Gilmétának szövetségétűl őtet csak előitélet tartóztathattya; attúl pedig, hogy az én szívemet és kezemet a’ barátságnak feláldozta, forró és tiszta szerelem tartóztatta. A’ ki pedig a’ hatalmas szerelemnek indúlattyán bajnok gyanánt győzedelmeskedett, képes legyen-e az a’ hideg előitéletnek hódolni. A’ mit ő Gilmétának feláldozna, ha még szerencsétlensége utánn is szeretné, és kezével megkínálná, véghetetlenűl kevesebb annál, a’ mit a’ barátságnak feláldozott.

Jól okoskodol, édes leányom! mondá az öreg Báró Kékesi. Ha Gilmétát a’ Kapitány még szereti, szerencsétlensége őtet el nem ijeszti attúl, hogy kezével meg ne kínállya, ha ezt egyébaránt szülői nem ellenzik.

Gilmétát én vétkesnek nem tarthatom, mondá az öreg Aranypataki, hanem csak szerencsétlennek; kinek tehát könyörűletességünkre és segedelmünkre tökélletes jussa van. Az annya rontotta meg először a’ franczia nevelés által, azutánn pedig a’ franczia szövetség által.

Én még az annyát is merném mentegetni azzal, mondá Aranypatakiné, hogy a’ franczia nevelés által olly vélekedéseket vertek a’ fejébe, mellyek nélkűl házát e’ veszedelembe soha sem ejtette volna. Nem volt neki szegénynek Aranypatakia, ki őtet jobb útra vezethette volna. Illyen kalaúzt pedig Gilméta is találhat az én vezéremnek fiában, ha ezt egyébaránt szereti.

E’ végső szó, az én itéletem szerint, egyedűl, mondá a’ Grófné, melly e’ szövetséget szerencsének teheti. A’ szeretet a’ szívet, ha nem egészen érzéketlen, mindenre rá veszi.

Tovább e’ beszéd nem folytatódhatott, mivel a’ Kapitány a’ társasághoz érkezvén, komorabbnak tetszett, hogysem annak folytatását elviselhette volna. A’ szokott mulatságok tehát elő vetettek, mellyek utánn eloszolni akarván, a’ Grófné Aranypatakiékot más napra magához ebédre kérte.

Méhfalviné el nem nézhette kedves Öccsének szomorúságát, ’s mihelyt vocsora utánn Aranypatakiné férjestűl a’ háló szobába ment, ő viszontag a’ Kapitányhoz osontott, ki szinte pípára gyújtott volt, hogy fejébűl gondolattyait, minekelőtte lefekszik, kifüstöllye. Hallod-e, Öcsém! mondá neki a’ jószívű asszony, én tégedet azon szempillantástúl fogva, hogy Gilmétának boldogtalan sorsát hallottad, szomorkodni látlak. Tudom én, micsoda gondolatokkal küzködsz.^*

Itt ő e’ gondolatokot újjainn elejébe számlálván, imígy folytatta beszédgyét:

Az első az, hogy nem tudod, ha szerelem-e, vagy csak puszta könyörűlés, melly most szívedet e’ szerencsétlen menyecske miatt elfogta? Ebbűl a’ kétségbűl könnyen kiverődhetsz, ha arrúl megemlékezel, hogy közűlünk, kik e’ szomorú esetet hallottuk, eggyiknek szívét sem ragadta meg a’ búbánat olly hathatósan, mint a’ tiédet. Pedig azt csak meg kell vallanod, hogy érezni mink is tudunk.

A’ második gondolat az, ha szülőid nem fogják-e ügyekezetedet ellenzeni, ha talán e’ szerencsétlen menyecskével régi szövetségedet meg akarnád újjítani? Ebbűl is kisegítelek ama’ tudósítás által, hogy errűl szó már történt, mikor tőllünk a’ kis szobának ablakjába mentél, és hogy szülőid régi szerencsétlen szeretődrűl felette nemesen gondolkodnak.

A’ harmadik gondolat az, ha remélhetnél-e boldog életet e’ menyecskével, kinek fejét olly sok franczia bolondság zavarja? Erre én azt mondom, hogy a’ jó és okos férjfi még a’ tigrisbűl is derék asszonyt nevelhet, ha ennek hozzá eggy kis szíve van.

Az utólsó gondolat, melly tégedet háborít,^* az, hogy mit mond majd a’ világ? De erre neked csak akkor kellene figyelmezned, ha szerencsédet a’ világtúl várnád. Egyébaránt tudod te a’ világ’ lármájának sekélységét, melly csak addig tart, még a’ beszédre új tárgyat nem lel.

Ezeket fontold meg okosan, azutánn aludd ki magadot jól, és holnap csendes szívvel tökéld el magadot az eggyikre, vagy a’ másikra. Isten veled!

Aranypataki angyalának nézvén jó nénnyét, megcsókolta kezét, kiszítta pípáját, lefeküdt, és reggel olly könnyű szívvel és derűltt elmével kelt fel, mintha újjonnan született volna.

Gróf Bölcsei volt az első, a’ kivel gondolattyait a’ Kapitány közlötte. Ha tudnám, úgymond, hogy Gilmétának van hozzám szíve, kész volnék vele még most is szövetségre lépni; mert én őbenne nagy hajlandóságot tapasztaltam valaha a’ jóra, mellytűl őtet csak a’ rossz nevelés csábította el olly messze, hogy annak úttyát vezér nélkűl talán többé meg sem találhattya.

A’ Gróf kimondhatatlanúl örűlt, hogy famíliájával Aranypataki szorosabb szövetségbe kíván bocsátkozni; de egyszersmind^* legszentebb kötelességének tartotta azt is, hogy e’ jó baráttyát, midőn boldogítani akarja, szerencsétlennek ne tegye. Mennyünk mink, kedves Barátom! Posonyba, így szóllott Aranypatakihoz, ’s visgállyuk ott meg előbb Gilmétának magaviselését, mostani gondolkozásának módgyát, és tulajdonságait. A’ szerencsétlenség meg szokta ugyan az embert jobbítani, de egyszersmind embergyűlölőnek is teszi azért, mivel az emberek a’ szerencsétlent megvetik. Sokszor hallottam én ama’ közönséges panaszt, hogy a’ tömlőczök a’ gonosztévőköt meg nem jobbíttyák; de én e’ panaszt sükeretlennek tartom. Az efféle büntetés minden bizonnyal észre hozza az eltévedtt embert, de az emberek azok, a’ kik őtet, mikor a’ polgári társaságba újjra visszalép, ismét megrontyák. Itt ő megvetést, amott bizodalmatlanságot, itt szerencséjében igazságtalan akadályokot, amott még szükséges kenyerében is embertelen üldözéseket, itt gúnyokot, amott szemrehányásokot tapasztalván, csak különös isteni kegyelemnek tulajdoníthattya, ha ezen embereknek gyűlölésébűl új gonoszságokra nem vetemedik, hogy rajtok bosszút állyon. Ha pedig az embereknek ezen igazságtalanságait a’ megtértt gonosztévő el nem viselheti, mikép viselhesse el az ollyan szerencsétlen, a’ ki szerencsétlenségét gonosz törvényszegések által meg nem érdemlette?

Az illyen embergyűlöléstűl, és ennek iszonyú következéseitűl féltem én a’ mi Gilmétánkot, és ha te azt nem remélled, hogy őtet e’ szívbéli nyavalyátúl megóhatod, vagy hogy abbúl, ha talán már rajta elhatalmaskodott volna, kigyógyíthatod, javaslom saját boldogságod miatt, hogy az ő kezéért csak eggy lépést se tégy.

Aranypataki meggondolván magát, Mennyünk mink, Barátom! úgymond, Posonyba, és kéz alatt előbb tudakozódgyunk. Tanácsodot köszönettel fogadom, ’s ezentűl is megvárom, mint hű barátomtúl. Azonban, hogy tudakozódásunk annyival szerencsésebb legyen, engedd meg, hogy a’ Grófné velünk jőjjön, és hogy én őtet arra kérhessem, hogy Gilmétának szívét maga kiösmerje, gondolkozásának módgyát kitanúllya, és hozzám való hajlandóságát kikémlellye.

Én tehát az én új bátyámnak kémje legyek? mondá a’ Grófné nyájas mosolygással; és saját asszonyi nememnek eggyik tagja ellen legyek az ő kémje? Nem fogják-e ezt az asszonyok árúlásnak nevezni? De nevezzék bár akárminek, itt a’ kezem! hogy annak, a’ ki engemet megboldogított, a’ kölcsönt visszafizetni, fő kötelességemnek tartom.

A’ menyecskenézők tehát a’ Posonyi útra felkészűltek; a’ többiek pedig megigérték, hogy a’ dolognak kimenetelét Méhfalvánn és Angyalszögönn kivárják. Sok szerencsét az új próbára, Katona Uram! kiáltá Méhfalviné, mikor az útazók a’ hintóba beültek.

Posonyba érkezvén, azt hallották, hogy Báró Külneki Óbester a’ várasban van ugyan, hanem hogy özvegy húga jószágánn tartózkodik. Elmentek tehát az Óbesterhez, ki őköt kimondhatatlan szívességgel fogadta, parancsolatot adván cselédgyeinek, hogy a’ vendégfogadóbúl még lovaik is házához hozattassanak. A’ Kapitányt, kivel a’ hadi dolgokrúl mélyebb értekezésbe ereszkedett, nagyon megszerette. Édes Kapitány Uram! mondá neki a’ hosszas beszéllgetés utánn, kezet fogván vele, legyen jó barátom!

Nem csak jó baráttya, hanem közelebbrűl való rokonnya is akarna ő Uram Bátyámnak lenni, mondá a’ Grófné, ha módgyát ejthetné.

Hogyhogy? kérdezé az Óbester, ’s minekutánna Gilméta iránt való szándékát hallotta volna, imígy szóllott hozzá: Valamint különös örömem volna benne, ha e’ szövetség végbe mehetne, úgy ellenben, mint böcsűletes ember, kötelességemnek tartom, hogy előbb szegény szerencsétlen húgomnak történetét elbeszéllyem, melly kezétűl Kapitány Uramot minden bizonnyal elijeszti.

Bocsásson meg Óbester Uram, mondá Aranypataki; én az ő szerencsétlen esetét az úgy nevezett^* Marquis de Bourse francziával mind eggy szálig tudom – – – –

És még is? kérdezé hevesen az Óbester – – – –

Még is hitvesemnek választom, ha arrúl valamiképen bizonyos lehetek, hogy van még hozzám hajlandósága, és hogy szerencsétlenségénn kivűl, melly könyörűletességet érdemel inkább, mintsem szemrehányást, semmi egyéb hiba nincs rajta, melly házi boldogságunkot meggátolhatná. Mint gyermekek öszve voltunk adva – – –

Tudom! felelé az Óbester; de! – Itt homlokát vagy kétszer megdörgölvén, Csak el nem hallgathatom, úgymond. Szörnyű halált kellene halnom, ha Kapitány Uram valaha énreám méltán vethetne ollyan tekíntetet, melly nekem némán azt mondhatná: Külneki! rossz ember voltál hozzám, hogy húgodrúl nekem előre mindent meg nem vallottál. Inkább tehát egyenesen kitálalom, hogy lelkemenn semmi se maradgyon. Mikor Gilméta hozzám folyamodott, felette nagyon megleczkéztem franczia bolondságai miatt, mellyek illy csúnya galibába keverték, és azt kívántam tőlle, hogy válasszon magának mennél hamarább eggy magyar gavalért, a’ kivel jószágaimnak örököst adhasson.

Ő boldogtalan esetét egészen édes annyára tolván, és a’ franczia nevelésnek alacsonyságához mély undorodást mutatván, nekem végtére azt felelte, hogy szerencsétlensége miatt nem remélhet a’ magyar gavalérok közűl olly kérőt, a’ minőt szeretne, és hogy errenézve a’ férjhezmenésrűl inkább nem is gondolkodik. Sokáig sürgettem én őtet már fenyegetéssel, már kérleléssel, hogy e’ félénk előitéletenn inkább, mintsem vélekedésenn, a józan észnek segedelmével győzedelmeskedni ügyekezzen; elejébe terjesztvén a’ jobb reménységnek nem sükeretlen okait, úgymint: hogy e’ szerencsétlenséget nem erkölcstelenség által okozta magának, és hogy gavalérjaink között számtalanok vannak olly igazságszeretők, kik őrajta e’ miatt megkönyörűlnek inkább, hogysem szívét és kezét megvessék; de ő kívánságomnak és okaimnak engedni semmikép nem akart.

Végre, minekutánna keményebben előfogtam, és arra, hogy a’ házasságbéli szövetségnek ezen átalkodott és oktalan útálásával felhaggyon, szinte kényszerítettem, mit gondol az Úr? mi volt sok unszolásomra végső felelete? Ha nekem Uram Bátyám ollyan kérőt szerez, úgymond, a’ ki elég gazdag legyen arra, hogy házunknak előbbeni fénnyét helyre állítsa, de egyszersmind elég ostoba és érzéketlen is arra, hogy nekem boldogtalan esetemet soha szememre ne hánnya, kívánságát, noha még akkor is nem örömest, de csak még is tellyesítem.

Hogy ostromlásimot, mellyekkel még ebbűl a’ szándékbúl is ki akartam forgatni, elkerűllye, kiköltözött ő a’ jószágra, hol magát három vagy négy vén legénnyel mulattya, kik nálla váltólag esznek, isznak, és játszanak. Azt azonban meg kell vallanom, hogy mióta házamhoz kerűlt, soha legkisebbet sem vettem eszre benne, a’ mi az illendőséget a’ férjfiakkal való társalkodásra nézve megsérthette volna. A’ ki neki a’ szerelemrűl valamit szóll, azt eggy darabig bolondnak tartya, azutánn pedig, mikor merészségét mélyebbre vetemedni láttya, minden ember előtt úgy megszígyeníti, hogy ostromlásával egészen felhágy. Ezeket akartam az Úrral Húgomrúl közleni, hogy gondolkozásának módgyát tudhassa.

Hát arrúl nem tudna nekem valamit Óbester Uram mondani, kérdezé Aranypataki, ha engemet emlegetett-e ollykor, és ha emlegetésemnél mutatott-e hozzám valami hajlandóságot?

Soha, édes Kapitány Uram! csak eggy szóval sem említette biz ő az Urat az én jelenlétemben, felelé az Óbester. Ha pedig szívében nem pislog-e még a’ hamu alatt ezen első szerelmének a’ tüze, a’ nélkűl hogy arrúl valakinek legkisebb vallást tegyen? arrúl nem felelhetek.

A’ mi e pontot illeti, mondá a’ Grófné, azt én az Uraknál sokkal képesebb vagyok kinyomozni és megitélni. Hogy ő Aranypatakirúl Báttya előtt, ki őtet a’ franczia bolondságok miatt többször megleczkézte, és magyar gavalérral való új szövetségre unszolta, soha emlékezetet nem tett, felette természetes dolog; mert ezzel ama’ hibát, hogy első szerelmétűl elállván, idegennek adta kezét,^* báttya előtt megnagyobbította volna, egyszersmind pedig ennek alkalmatosságot is nyújtott volna arra, hogy Aranypatakit húgával ne talán megkínállya, a’ mi az ő asszonyi nemes büszkeségét méltán megsértette volna. Engedgyék meg nekem az Urak, hogy én ennek kinyomozását magamra vállallyam. Férjemmel eggyütt kimegyek hozzá, és azonn leszek, hogy nyíltt szívű barátságát mennél hamarább megnyerhessem. A’ többit bízzák az Urak énreám.

E’ szolgálatért holtig adóssa leszek Méltóságodnak, mondá Aranypataki a’ Grófnénak. Csak azt az eggyet kérem, hogy Gilmétának itt létemet és iránta való szándékomot az én tudtom nélkűl el ne árúllya. Megvallom én nyilván, hogy ajánlásom előtt örömest társalkodnék vele egynehány napig a’ végbűl, hogy mostani tulajdonságait saját szememmel megvisgálhassam.

Helyesen! mondá az Óbester. Könnyen macskát vásárolhat az ember nyúl helyett, ha a’ zsákba bele nem tekínt. Mink addig megjárjuk eggyütt a’ múltt franczia háborúnak ütközethelyeit, úgy-e? Kapitány Uram!

Tiszta szívembűl! Óbester Uramnak társaságában sokat tanúlhatok én ezekenn a’ harczpiaczokonn, a’ mik akkor, hogy rajtok hadakoztam, szemembe nem tüntek.

Gilméta különös szívességgel fogadta a’ Grófot, kit gyermekkorátúl fogva nem látott; a’ Grófnéval pedig azonnal bizodalmasan barátkozott. A’ Gróf ama’ színfogás alatt, hogy gazdaságát eggy kevésig megvisgállya, sokszor magokot hagyta, hogy annál bizodalmasabban beszéllgethessenek. Egész esetét elbeszéllette ő a’ Grófnénak, ki rajta érzékenyen megkönyörűlt, ’s ki a’ szerencsétlent^* nem tudta jobban vígasztalni, hanem hogy vele sohajtozott, vele sírdogált.

Óh! melly könnyen viselném én szerencsétlen sorsomot, mondá Gilméta a’ Grófnénak, ha olly asszonyi szív volna körűlöttem, mellyel szívemet közölhetném. A’ szomszédságban mulató asszonyok szerencsétlen esetem miatt megvetnek és kerűlnek; a’ férjfiak pedig, boldog Isten! mi egyébre valók többnyire, hanem hogy velek az okos asszony mint bábokkal játszon, ne hogy magát egészen elúnnya. A’ sok haszontalan fél tudomány által megrontott ész őbennek minden; szíveik olly érzéketlenek, mint a’ kő. Óbester bátyám Posonybúl amaz oktalan unszolásával űzött el, hogy magamnak új férjet keressek; mintha olly könnyű volna, jót találni; itt pedig az özvegy Báró Szélfi háborgat kezének kínálásával, még szeles fia szerelmének balgatag vallásaival kínoz.

Hogy e’ gyáva ifiútúl, és még gyávább attyátúl békében maradhassak, kénytelen voltam, Gondorfit házamhoz szoktatni, kinek semmi sem kell egyéb a’ kártyajátéknál, ’s kivel többnyire Torokfalvi is eljön, hogy jó bort ihasson. Illyen társaságban kell legjobb esztendeimet vesztegetnem! Csak valamire való komornát kaphatnék, a’ kivel okosan szóllani lehetne! Óh! ha te, édes Juliskám! az én sorsomot e’ magányosságban voltaképen átláthatnád, lehetetlen volna, hogy szíved rajtam meg ne essen. Eggy nap sem múlik el, mellynek éjszakáját sírással ne kezdeném. Csak hajnal felé győzheti meg keservemet az álom, melly erőmöt csak azért látszik helyre állítani, hogy a’ búbánat újjra kínozhasson. Oh! micsoda irtóztató következései vannak sokszor eggyetlen eggy hirtelenkedésnek! Szegény Anyám eggy gaz ember miatt felhagyott eggy jó háznak barátkozásával, mellynek eggyetlen eggy csemetéjével nem ragyogtam volna ugyan, de mostani homályos sorsomot elkerűltem volna.

Törött szózattal mondta ezen utólsó ígéket, és könyeit tovább meg nem gátolhatta. Mélyen érzette bánattyát a’ Grófné, ’s hasonlóképen könyekre fakadt. Légy jó reménységgel, édes Gilmétám! mondá végtére, küldenek az Egek vígasztalást még neked is, mint nekem küldöttek. Szerencsétlen voltam ám én is, de most nincs ellenben széles e’ világonn olly asszony, a’ kinek boldogságával megcseréllyek.

Te voltál volna szerencsétlen? kérdezé Gilméta. De hogy is kételkedhetek róla, mikor látom, hogy sorsomonn síránkozol. Könyörűlni a’ boldogok közűl csak az tud, a’ ki valaha szerencsétlen volt. Azonban mi lehetett még is a’ te bajod az én nyomorúságomhoz képest? Óh Juliska! nagyon mélyen estem én, hogysem vígasztalásra valaha legkisebb reménységem lehetne!

Kiki saját sebét érzi legjobban, kedves Gilmétám! felelé a’ Grófné. Gondold magadot érzékeny szíveddel ama’ környűlállásokba, mellyekben én voltam, és fogadom, hogy az én akkori állapotomot nem fogod a’ tiédhez képest könnyűnek tartani

Erre a’ Grófné elbeszéllette ama’ szomorú esetét, mikor édes attya a’ Gróffal, kit soha sem ösmert, ’s kinek termetétűl eliszonyodott, erővel öszveadta. Elbeszéllette Aranypatakinak nemes cselekedetét is, a’ nélkűl hogy megnevezte volna.

Gilméta érzékeny részesűléssel hallgatta e’ történetet, megmeg ölelvén a’ Grófnét, ’s mintha édes attya ellen oltalmába akarná venni, magához szorítván. Az esetnek második részét hallgatván, nem tudott annak magában előre más kimenetelt adni, hanem hogy a’ Kapitány a’ Grófnéhoz, mihelyt szerencsétlennek tudta, meghidegedett, a’ Grófné pedig bosszúállásbúl és keseredésbűl rút férjéhez visszament, kiben szerencséjére jó szívű és nemes lelkű férjfiat talált; vagy hogy édes attya e’ szövetségre, mellyel már most ollyannyira megelégszik, új ostromlásokkal kényszerítette. A’ történetnek tehát igaz végét hallván, sokáig nem hitte, hogy illy nagy szívű gavalért a’ mostani anyáknak valamellyike szülhetett volna. A’ Grófnénak csak esküvéssel erősített bizonyításai fakasztották végtére e’ szókra: Illyen Kapitány a’ világonn csak eggy van!

Van több is, kedves Gilmétám! mondá a’ Grófné szembetünő buzgósággal; hidd el nekem, van több^* is! Lám hiszen csak az én Grófomrúl is mennyi szép dolgot hallottál imént e’ történetecskében, mellyek őtet olly nemes szívű gavalérnak lenni bizonyíttyák, kit Aranypataki Kapitány mellé bizvást oda lehet állítani.

Az Istenért, Juliska! micsoda nevet említesz te itt nekem? kérdezé Gilméta rezketve.

Aranypataki Györgyét, felelé a’ Grófné, álmélkodni tetetvén magát Gilmétának változásánn. Ösmered talán?

Ösmertem valaha! édes Barátném. Vajha inkább soha sem ösmertem volna! Vajha nemes szívérűl a’ te ajakidbúl illy dicséretes tudósítást nem hallottam volna.

Én tégedet meg nem foghatlak, mondá a’ Grófné, ki örömét csak nagy nehezen volt képes eltitkolni.

Gyermekkorunkban öszveadtak bennünköt szülőink, így folytatá szavait Gilméta; de áh! ama’ gaz embernek kedvéért, ki e’ nagy lelkű hősömnek^* nevelője volt, ’s kit az öreg Aranypataki a’ házbúl, minden bizonnyal nem ok nélkűl, és fiára nézve elég jókor elűzött, az édes anyám e’ szövetséget felbontotta. Fájt ez nekem már akkor is, mert én őtet érzékenyen szerettem; de keserűségemet mutatni nem merészlettem. A’ reménységek azutánn, mellyekkel az édes anyám és Madame de Folle jövendőbéli nagyobb szerencsém iránt táplálgattak, elfojtották bennem Aranypatakihoz való érzékeny indúlatomot. Fellobbant ez kimondhatatlan nagy erővel, mikor a’ Marquisval szinte ösmerkedni kezdettem, és Aranypataki Bécsben házunkot látogatásával megtisztelte. Én ugyan vele nem szóllhattam, mivel az anyám meg nem engedte; de búcsúzó levelét vévén, szörnyű nyughatatlanság fogta el szívemet,^* melly csak akkor csillapodott le, mikor kevés üdő múlva a’ Marquisval való szerencsétlen szövetség úgy megvette eszemet, hogy Aranypatakirúl allig gondolkodhattam. Örömest feleltem volna levelére, melly még most is gyöngyös ládácskámnak eggy rejtek búgocskájában fekszik, ha tudtam volna, hová igazítsam utánna írásomot?

Így hát gyermekségétűl fogva nem is láttad? kérdezé a’ Grófné.

Egyszer sem. Csak gyermekképe lebeg előttem, melly rólla, tudom, egészen elenyészett.

Szép férjfiú lett belőlle, mondá a’ Grófné.

És jó férjfiú is, ammint történetedbűl látom, mondá Gilméta mély sohajtással. Mikor azt a’ gaz embert, a’ ki kezével engemet olly szörnyen megcsalt, oldalam mellől a’ fogságba ragadták, és én az ájúlásokbúl a’ boszonkodásra, ebbűl pedig a’ kesergésre felserkentem, Aranypatakinak könyörűlő képét láttam magam előtt állani, mellytűl elejénte szinte féltem, mintha tőlle szemrehányásokot várhattam volna. Naprúl napra jobban megösmerkedvén vele, végtére vígasztalásomra volt, mivel elhitettem magammal, hogy az ő jó szíve engemet boldogtalan sorsom miatt meg nem vethet, meg nem nevethet. Akkor történt, hogy utólsó levelét írásim közűl kikerestem, elolvastam, könyeimmel áztattam, és szinte vígasztalás gyanánt keblemben hordoztam. Elhitettem én magammal, hogy engemet az egek neki szánván, jobb sorsra rendeltek; hanem hogy anyámnak és saját szívemnek balgatag tévelygései miatt büntetésűl eggy idegen gonosznak karjai közé taszítottak. A’ levelet csak akkor rejtettem el ismét, mikor Óbester bátyám azzal kezdett ostromlani, hogy magamnak férjet szerezzek. Most már, édes Juliskám! mióta szerencsétlenségem által megokosodtam, és a’ világot ösmerni jobban megtanúltam, megvallom, az a’ gondolat kínoz leginkább, hogy Aranypatakival, ha nem ragyogtam volna is, legalább minden bizonnyal boldogúltam volna. Ama’ nemes cselekedet, mellyel tégedet férjednek karjai közé visszavezetett, e’ gondolatomot, melly eddig előttem csak felette hihető volt, bizonyosnak tette, és én megvallom, hogy ez új tövis lessz, melly szívemet, még élek, furdalni fogja.

Boldog Isten! mondá a’ Grófné, ha én ezt tudtam volna, soha nevét előtted ki nem ejtettem volna. Mikép bocsáthassam én meg magamnak e’ gondatlanságot, mellyel kínnyaidot megszaporítottam? azt én valóban nem tudom. Más módot abban, hogy e’ vétkemet helyre hozzam, valóban nem tudok, hanem hogy Aranypatakinak az egész dolgot megírom, és nagyszívűségét arra kérem, hogy – – – –

Az Istenért, Juliska! mit gondolsz? Képes volnál-e te arra, hogy neki engemet elárúlly?

Kérlek, édes Barátném! mondá a’ Grófné, ne légy te e’ fontos dologban üdőtlenűl kényes! Hát ha az ő szíve még szabad? Hát ha őbenne a’ régi szerelem, mellyel Gilmétájához viseltetett, még el nem aludt? Hát ha ő csak azért nem újjíttya meg veled régi szövetségét, mivel nem tudgya, hogy szabad vagy, ’s mivel, ha ezt tudgya is, azt legalább nem véli, hogy el nem felejtetted? Ha teneked igazán szíved van hozzá, és ő is tégedet úgy tisztel, úgy szeret, mint valaha, én valóban kötelességemnek tartom, hogy benneteket öszvesegítselek. Lefizetem én neki ez által adósságomnak nagy részét, és akármit mondgy te nekem most, bizonyos vagyok benne, hogy e’ szolgálatomot valaha te is megköszönöd.

Gilmétában erre a’ nemes büszkeség úgy felbuzdúlt, hogy a’ Grófnénak komor tekíntettel illy feleletet adott: Ha Aranypataki olly nemes szívű férjfiú volna is, hogy engemet szörnyű megaláztatásom utánn kezével megkínálni nem átallana, én soha olly alacsony lelkű nem lehetek, hogy nemes szívéért megalázott szívet, tiszta kezéért gaz ember által meggyalázott kezet adgyak. Nincs a’ világonn olly kín, melly engemet arra birhasson, hogy Aranypatakival szövetségre lépjek, kit olly balgatagúl megvetettem, olly méltatlanúl megbántottam. Készebb volnék inkább arra vetemedni, a’ mit Óbester bátyámnak csak azért mondottam, hogy ostromlásitúl megmenekedgyek. Inkább tudni illik ollyannak adom kezemet, a’ ki ostobább, hogysem gyalázatomot megfontolhassa, csak legyen neki annyi jövedelme, hogy házunkot, nem mondom, előbbi fénnyére visszasegíthesse, hanem csak legalább a’ végső veszedelemtűl megoltalmazhassa.

A’ Grófné elhallgatott; azutánn pedig a’ beszédet más tárgyra fordította. Azalatt sűrű ostorcsattogások között berohant az^* udvarba Báró Szélfinek a’ hintaja; mire a’ Grófné Gilmétátúl elbúcsúzott, kikérvén magának, hogy a’ játszó társaságtúl elmaradhasson, mivel leveleket kell írnia. Írt is minden egyéb előtt Posonyba az Óbesternek, elejébe terjesztvén mindazokot, a’ mikre Gilméta fakadt, mikor vele Aranypatakirúl értekezett, ’s a’ Kapitánynak azt javasolván, hogy kínállya meg szerelmével és kezével Gilmétát eggy levélben, mellynek dátuma Pestrűl legyen, nehogy közellétét valamiképen eszre vegye.

Az Óbester nagyon megneheztelt Gilmétára kiváltkép azért, hogy a’ Grófnénak ellene panaszolkodott. Hát te, úgymond magában, csak azért mentél el Posonybúl, hogy oktalan unszolásimot, ammint nevezed, mellyekkel új szövetségre akarlak győzni, elkerűlhesd? És ostoba férjet csak azért kívánsz tőllem, hogy ostromlásimtúl megmenekedhess? Jó, hogy tudom! Saját kelepczédbe kerítelek, azt fogadom. Azutánn a’ Kapitánynak a’ levelet elolvasván, Én, úgymond, a’ Grófnénak tanáccsát helyben nem hagyhatom, mivel Gilmétának átalkodottságát azokban, a’ miket egyszer fejébe vesz, a’ Grófnénál sokkal jobban ösmerem. Erővel kell őtet, vagy legalább olly fortéllyal e’ szükséges lépésre kényszeríteni, melly vonakodását nevetségessé tegye.

A’ Kapitány mind a’ kettőt el akarván kerűlni, megenyhítette az Óbestert, és engedelmet kért arra tőlle, hogy a’ Grófnénak tanáccsát követhesse.

Kövese az Úr, nem bánom, felelé az Óbester; de adgyon nekem előre kezet, hogy azutánn az én tanácsomot követi.

Ha levelem foganatlan lessz, mondá Aranypataki,^* Óbester Uramnak javaslását követem,^* csak előre bizonyos legyek abban, hogy Gilmétát vele meg nem bántom.

Ezen alku utánn illy levelet írt Gilmétának:

Méltóságos Báróné Asszonyom! A’ táborbúl haza érkezvén, fő gondom az volt, hogy Méltóságodrúl valamit hallyak. Tiszteletére akartam én lenni, ammint utólsó levelemben megigértem. Áh! de melly szörnyű fájdalom fogta el szívemet, mikor Méltóságodnak szerencsétlenségét meghallottam! Érzékeny szíve, és nemes tulajdonságai illy iszonyú sorsot bizonnyára nem érdemlettek. Minekutánna barátságos könyekkel megsirattam volna Méltóságodnak esetét, régi szerelmem igen természetesen felélledett, és arra birt, hogy szívemmel és kezemmel megkínállyam, a’ mit e’ levelemben valóban meg is teszek. Boldogítson meg engemet Méltóságod viszontag való szerelmével; és újjítsa meg velem azt a’ szövetséget, mellyel szülőink ártatlan szíveinket valaha egybekapcsolták, ’s mellyet az irígy sors olly gonoszúl megrontott. Ne hozzon nekem ez ellen Méltóságod elő semminémű okokot; mert eggy sincs, mellyet meg nem fontoltam és hiúnak nem találtam volna. Csak egyedűl szívétűl kérjen e’ dologban tanácsot, és ha ebben van még hozzám eggy kis hajlandóság, Méltóságodnak legkisebb intésére lábaihoz repűlök, hogy térgyeimenn megvallyam, melly változhatatlanúl vagyok Méltóságodnak örök tisztelője, Aranypataki György Kapitány.

Mivel az Óbester a’ leveleket, mellyek Gilmétának szóllottak, a’ Posonyi postánn kiváltani, és húgának lakóhelyébe különös követ által szokta volt eddig^* is kiküldeni, Gilméta a’ Kapitánynak Posonyban való létérűl legkisebbet sem gyaníthatott. A’ levelet elolvasván, nyil gyanánt tünt ugyan eszébe ama’ gondolat, ha vallyon e’ levél nem jön-e a’ Grófnénak árúló tanácslására? de a’ napot, mellyben a’ levél íratott, és a’ helyet látván, a’ hol íratott, gyanakodása csak ugyan elenyészett. A’ Grófnéval mindazonáltal a’ Kapitánynak levelét még sem közlötte, attúl tartván, ne hogy a’ vele való szövetségre új ostromlásokkal unszollya. Estve, minekelőtte lefeküdt volna, újra elővette ő a’ csendes éjszakának mély magányosságában e’ levelet, és egynehányszor elolvasta. Nemes lelkű férjfiú! mondá végtére; óh! mennyit vesztettem én el teveled, ki még szerencsétlen meggyaláztatásom utánn is annyira böcsűlsz, hogy kesergő szívemet még kezeddel is megkínálod. De ha te illy nemesen gondolkodsz, én sem lehetek viszontag olly alacsony szívű, hogy gyalázatos szerencsétlenségemet veled felosszam!

Érzékeny szíve hideg eszével egész éjszaka tusakodott. Nagy erővel vonta amaz arra, hogy Aranypatakinak ajánlását elfogadgya; ez pedig ellenben mind csak azt kiáltotta neki, hogy Aranypatakit gyalázatos sorsában részessé tenni, megbocsáthatatlan alacsonyság volna. Hajnal tájban sírva fakadván, Élly szerencsésen^* nállam nélkűl, úgymond, nagy Lélek! Én hozzád való szerelmemet, melly most bennem dupla erővel újra fellobbant, kénytelen vagyok az illendőségnek feláldozni. Én a’ tiéd nem lehetek, a’ nélkűl hogy önnön magamot meg ne vessem.

Ezzel felkelt, éjjeli lámpássánál gyertyát gyújtott, és Aranypatakinak levelére imígy felelt:

Kedves Kapitány Uram! Böcsös levelét érzékeny háladatossággal vettem. Hogy szerencsétlen^* sorsomonn az Úrnak nemes szíve megessen, azt barátságátúl mindenkor reméllettem, de azt ellenben, hogy engemet meggyaláztatásom utánn szívével és kezével megkínállyon, megvallom, soha életemben meg sem álmodtam volna. Elgondolhattya tehát az Úr, micsoda mély tiszteletre, micsoda érzékeny háladatosságra, és, mit is tagadgyam az Úr előtt? micsoda forró szerelemre fakadt asszonyi szívem, mikor azt látta, hogy az Úrnak levele ama’ felséges vélekedést, mellyel barátságát tántoríthatatlannak tartottam, elégtelennek tette arra, hogy az Úrnak egész érdemét magába foglallya.

Azonban, ha az Úr az én boldogtalan szívemnek nyugodalmát szereti, elégedgyen meg e’ vallástételemmel, és ne kívánnya tőllem kezemet, melly eggy gaz ember által örökre meggyaláztatott. Óh! melly boldog leszek én, ha az Urat igaz barátomnak nem csak tudhatom, hanem a’ világ előtt még nevezhetem is; de ellenben, melly irtóztató szemrehányásokot kellene szívemnek saját eszemtűl, még élek, szenvednie, ha elég alacsony volnék arra, hogy az Úrral boldogtalan sorsomot felosszam, kinek kezét és szívét még akkor sem érdemlettem meg balgatag előitéleteim miatt, mikor még ama’ boldogtalan^* szövetségbe nem ereszkedtem. Egyébaránt legyen bizonyos benne az Úr, hogy életemnek fogytáig vagyok Kedves Kapitány Uramnak igaz szívű barátnéja, Báró Külneki Gilméta.

Nem mondtam, úgy-e? Felkiáltott az Óbester, mikor a’ Kapitány e’ levelet elejébe olvasta, hogy erővel vagy legalább fortéllyal kell az ő nyakát a’ jóra homorítani. Kapitány Uramot Gilméta vallyon megösmerheti-e?

Nehezen, mivel gyermekségünktűl fogva egymást nem láttuk. Ő engemet akkor képével megajándékozott, melly most is nállam van; de szövetségünk hamarább felbomlott, hogysem én neki az én képemet elküldhettem volna. Gyermekes orczámot azonnkivűl a’ katona élet is nagyon megváltoztattak.

Annyival jobb! mondá az Óbester. Ámde arra, hogy feltett szándékom szerencsésen végbe mehessen, szükséges volna még az is, hogy az Úr eggy ollyan bamba gazdagot tudgyon játszani, a’ minőt Gilméta férjének kíván. Bízik-e az Úr magához?

Hogy játszani tudnám, felelé Aranypataki, arrúl nem kételkedek, mert illyen origyinálist életemben eleget láttam; de azt kellene előbb megfontolnunk, ha ezzel az illendőséget meg nem sértem-e?

Ezt én már megfontoltam, mondá az Óbester. Játszott-e az Úr valaha magához hasonlókkal komédiát?

Játszottam.

Illyen komédiának nézze az Úr ezt is. Gilméta, ammint nekem a’ Grófné megírta, csak azért kívánt éntőllem bamba férjet, hogy unszolásimot elkerűllye, mellyekkel új szövetségre kényszerítgettem. Nem lessz ő tehát képes arra, hogy az Úrnak, mint bamba embernek, kezet adgyon. Akkor azutánn lepje meg szívét a’ Grófné a’ mi jelenlétünkben Aranypataki Kapitány kezének ajánlásával olly hathatósan, ammint csak lehet. A’ két kérő közűl, kiket én, és a’ Grófné elejébe terjesztünk, lehetetlen, hogy Aranypatakit ne válassza. E’ játéknak ama’ fő hasznát is veheti az Úr, hogy bamba kérő létére Gilmétának mostani személlyét és tulajdonságait tökélletesen átvisgálhattya, és ha vele szövetségre lépni nem akarna, egész ügyekezetével felhagyhat, a’ nélkűl hogy ő az Úrnak igaz személlyét megösmerje.

A’ Kapitány hosszasabb gondolkodás utánn, Hát ha, úgymond, e’ játékhoz külső vendégek érkeznének?

Ezt én még kívánnám is, felelé az Óbester, hogy húgom annyival elevenebben megérezze, micsoda szígyenére, és alázására volna, ha magának bamba férjet választana. Tudom azonban, hogy az ő szokott vendégeinn kivűl senki sem fogja e’ játékunkot háborgatni; ezek pedig valóban még azt is megérdemelnék, hogy az Úr őköt, mint bamba, következendőképen erre privilegyiáltt ember, megpirítsa, és megfeddgye.

Csak Gilmétát meg ne bántsam – – – – –

Ezt, a’ játéknak mindennémű következéseivel eggyütt mind magamra vállalom, kiáltá az Óbester, csak azonn ügyekezzen az Úr, hogy a’ bambának személlyét helyesen játsza.

Ezen utólsó alku alatt megcselekszem! mondá végtére a’ Kapitány, kezet fogván az Óbesterrel, ki örömében, hogy húgát illy móddal észre hozhattya, Aranypatakinak nyakába borúlt, és megcsókolta.

Más nap az Óbester egész szándékát megírta a’ Grófnénak, és arra kérte, hogy annak végrehajtását a’ Gróffal eggyütt segíteni ne sajnállya. A’ Grófné Aranypatakinak Gilmétához írásban küldött ajánlását, és ennek feleletét látván, megvallotta magának, hogy az Óbesternek fortélykodása még egyedűl, a’ mi Gilmétát okosabb gondolatokra győzheti, ’s azonnal eltökéllette magában, hogy azt tellyes erejébűl fogja oszlopolni.

Az Óbester eggy különös levélben Gilmétának is tudtára adta, hogy éppen olly bamba és gazdag kérő jelentette magát nálla, a’ minőt ő kíván, és hogy e’ napokban kiviszi magával hozzá a’ végbűl, hogy vele megösmerkedgyen és mennél hamarább szövetségre is lépjen. A’ legény, édes Húgom! így fejezte be levelét, szerencsédre még szép is, úgy hogy ellene legkisebb kifogásod sem lehet.

Gilméta e’ levelet vévén, megdöbbent, ’s minekutánna báttyának, és a’ bamba kérőnek elfogadására a’ szükséges rendeléseket megtette volna, a’ Grófnéhoz sietett, hogy neki az Óbesternek ezen új alkalmatlankodását megpanaszollya. A’ Grófné vígasztalta, ammint lehetett, a’ nélkűl hogy a’ titkot elárúlta volna. De Gilméta a’ helyett, hogy vígasztalásaira hajtson, órárúl órára jobban elkomorodott. Egész éjszaka nem alhatott, nem azért, mintha attúl félt volna, hogy őtet az Óbester e’ szövetségre kényszerítse; hanem azért, mivel ebbűl látta, hogy báttya ezen unszolásival fel nem hágy, noha tudgya, hogy a’ házasságtúl eggyáltallyában rettegvén, inkább nyugodalmas magányosságban töltené életének napjait.

Fájt neki azonnkivűl az Óbesternek ama’ kemény és igazságtalan szava is, mellyel őtet e’ levélben legelőször illette, hogy ő tudni illik el nem nézheti tovább húgának rész szerínt bolond és szeles, rész szerint pedig játékos és részeges férjfiakkal való társalkodását, mellyrűl a’ világ olly jegyzéseket kezd tenni, mellyek neki böcsűletére nem válnak; valamint a’ rossz gazdálkodást is, melly falujában és kastéllyában csak azért uralkodik, mivel férje nincsen, a’ ki a’ jó rendre gondot viselne.

E’ szívbéli aggódások között eszébe jutott neki Aranypataki is, és ezzel eggyütt homályos és távúllévő kép gyanánt ama’ lehetség, hogy vele talán még valaha öszvetalálkozhatna. Ezen esetre ő úgy kívánta volna fogadni a’ Kapitányt, mint szabad személy; de korán sem azért, hogy vele szövetségre léphessen, hanem csak a’ végbűl, hogy neki azt mondhassa: Íme Barátom! azzal büntetem én ama’ hibámot, melly szerencsétlenségemet okozta, hogy új szövetségbe soha többé nem ereszkedek!

Álomtalan éjszakája utánn gyengébb volt más nap, hogysem az Óbesternek érkezését halaványodás és rezketés nélkűl hallhatta volna. Nálla volt a’ Grófné a’ Gróffal eggyütt, mikor az Óbester hozzá Aranypatakival belépett, és a’ szokott köszöntések utánn illyformán megszóllította: Édes Húgom! én neked ollyan kérőt hozok, a’ minőt már régen kívántál. Azonnkivűl, hogy ötvenezerig való esztendőbéli jövedelme van, szép férjfiú is egyszersmind és módos. Kábaszögi Uram! tessen közelebb jönni, hogy húgom az Urat jobban láthassa.

Aranypataki, ki mindgyárt elejénte az ajtónál félig nyíltt szájjal, bámúló szemmel és hosszú ábrázattal megállott volt, Gilmétához félénk lépésekkel közelebb menvén, és előtte megállván, Méltóságos Asszonyom! úgymond lesütött szemmel, és kalapját két kezében forgatván, én azért jöttem ide, hogy – – – hogy – – – hogy Méltóságodot elvegyem. – Ezzel Gilmétára vetvén, és azonnal ismét lesütvén szemeit, elmosolyogta magát. Ha böcsűletes személyemet, mondá tovább, nem útállya Méltóságod, tehát – – – – tehát – – – – Mit is akartam csak mondani? – – – Kérem alázatosan, engedgye meg, hogy kezét megcsókollyam. Ezzel Gilméta előtt térgyre esett, és kezét megcsókolta.

Kérem az Urat, kellyen fel! mondá Gilméta. Térgyeinn állani nem nézhetem. Tessen az Uraknak leülni. Ezt csak allig mondhatván ki, a’ szófára lerogyott inkább, hogysem leült. Leültek mindnyájan a’ többiek is. A’ Grófné meg nem tartóztathatta volna magát a’ nevetéstűl, ha Gilmétának szörnyű háborodását nem látta volna. Maga Aranypataki is olly nagyon szánakodott rajta, hogy félbe szakasztotta volna azonnal a’ játékot, ha az Óbesternek előre kézcsapással meg nem igérte volna, hogy azt egészen kijátsza.

Mint van Méltóságod? kérdezé azutánn Aranypataki Gilmétátúl habzó szózattal, mint szolgál egéssége? Régen nem volt szerencsém látni. Örűlök, hogy friss egésségben tisztelhetem.

Az Úr tehát engemet már látott valaha, kérdezé Gilméta.

Meglehet, hogy láttam Méltóságodot, felelé Aranypataki, de én nem emlékezek rólla. Hát Méltóságod engemet látott-e már másszor?

Nem volt szerencsém az Úrhoz.

Köszönöm alázatosan.

Mit köszön az Úr?

Azt, hogy azt mondgya Méltóságod, hogy szerencséje nem volt.

Hovávaló az Úr? kérdezé a’ Gróf, hogy Gilmétának a’ lélekvevésre eggy kevés üdőt szerezzen.

Kábaszögönn lakok, felelé Aranypataki a’^* székrűl felkelvén, és ismét azonnal rá ülvén. Azutánn tudgya az Úr! a’ kastély megett eggy nagy kert van; és annak a’ végénn a’ major; ott hálok én mindég; nappal pedig a’ munkásoknál vagyok.

A’ Gróf el nem tűrhette, hogy szeme közé ne nevessen.

No’s hát, kedves Húgom! mikép tetszik neked Kábaszögi Úr? Akarod-e férjednek? Nézd meg jól, micsoda szép ember!

Gilméta elkeseredett tekíntetet vetvén az Óbesterre, Engedgyen legalább Uram Bátyám, úgymond, eggy kis üdőt arra, hogy Kábaszögi Úrral jobban megösmerkedgyek.

Óh! erre, Méltóságos Asszonyom! mondá Aranypataki, elég üdő lessz akkor, majd mikor télenn magunk leszünk.

Követem az Urat, felelé Gilméta, ez akkor már későn volna.

Te Kábaszögi Urat soha sem fogod másnak ösmerni, mondá az Óbester, mintsem a’ minőnek most látod. Hogy szelíd, és jó ember, azt minden szavábúl kiveheted.

Én a’ kezemenn hordozom Méltóságodot, mert úgy szeretem, mint magamot. Soha életemben Méltóságodra én meg nem haragudhatnék, mert hiszen ollyan szép, he, he, he! ollyan kegyes, hogy, ha haragudnék is, he, he, he! mindgyárt megjuhászkodnék, mihelyt csak rá néznék.

Ez még nekem nem elegendő, kedves Kábaszögi Uram!

Parancsollyon Méltóságod!

Nekem, akárhol lakjunk, külön szobákot adgyon, hol külön cselédgyeimmel tetszésem szerínt lakhassak.

Óh! a’ mi kastélyunkbúl elég telik, mondá Aranypataki.

Maga az Úr soha énhozzám be ne jőjjön jelentés nélkűl.

Hisz ez tőllem gorombaság volna.

Lessz-e azonnkivűl külön hintóm, külön kocsisom, külön lovam?

Ménesünkbűl ló is elég telik.

És az Úr soha sem jár velem eggy hintóban?

Hisz én a’ kocsis mellett a’ bakonn is elülhetek.

Gilméta e’ szóra megdöbbent, nem tudván, ha azt Aranypataki ostobaságbúl mondgya-e, vagy gúnyolásbúl? Látván azonnkivűl a’ jelenvalóknak mosolygását, átérzette, melly irtóztatóképen megalacsonyíttya magát az ollyan asszony, a’ ki férjét megalázza, ’s e’ gondolatra nagyon elpirúlt. Azonban remélvén, hogy az efféle különös kívánságokkal elijesztheti talán kezétűl a’ kába kérőt; imígy folytatta beszédgyét: Megkívánom azonnkivűl az Úrtúl azt is, hogy én szabadon társalkodhassak, ammint tetszik, nem csak asszonyokkal, hanem férjfiakkal is, a’ nélkűl hogy az Úr nekem erre nézve legkisebb gátvetéssel alkalmatlankodgyon.

Ammint Méltóságodnak tetszik.

Még szeretőimet sem fogja megbántani?

Még – – – szeretőit – – – sem – – – fogom – – – bántani, felelé Aranypataki akadozó szózattal, és komorodó orczával.

Ezt jól megfontollya előre az Úr, mondá Gilméta, szinte megörűlvén, hogy ollyas czikkelyre akadt, melly kába kérőjét megilleti.

Dejszen, ha engemet egyszer megösmer Méltóságod, nem tart énmellettem más szeretőt, azt én tudom; mert én nagyon jó vagyok.

Akármelly jó legyen az Úr, nekem több szeretőt kell tartanom, mert ez most mindenütt szokás; én pedig a’ szokástúl el nem állhatok, a’ nélkűl hogy magamot nevetségessé ne tegyem.

Ammint Méltóságod parancsollya.

Boldog Isten! mondá magában Gilméta; hát még ezzel sem mehetek nálla semmire?

Rövid hallgatás utánn az Óbester megszóllítván húgát, Van-e még, úgymond, valami hátra, a’ mit Kábaszögi Úrtúl kívánni akarnál?

Nincs, édes Uram Bátyám! De azt csak Uram Bátyámtúl nem reméllem még is, hogy engemet e’ házasságra kényszerítsen?

Miért nem? Nincsenek talán erre helyes okaim? Elég sokáig elnéztem már én házadban a’ rendetlenséget. Eggy szó, mint száz! Vagy adgy neki kezet, minekutánna tökélletesen olly kérő, a’ minőt kívántál, vagy én kezemet róllad egészen elvonom.

Ezt az Óbester olly haragos szóval mondotta, hogy Gilméta valóban elkeseredett, és sírva fakadt. Csak egynehány napot adgyon még Uram Bátyám, hogy magamot jobban meggondolhassam.

A’ kézfogásnak ezen órában meg kell lenni, felelé az Óbester; mert én órromnál fogva nem hagyom magamot többé hurczolni. Az egybekelésre adok fél esztendőt, ha megfogadod, hogy úgy viseled magadot, ammint eggy menyasszonyhoz illik.

Erre a’ Grófné az Óbesterhez fordúlván, Engedgye meg Uram Bátyám, úgymond, hogy e’ dologhoz valamit én is szóllhassak. Nekem úgy látszik, hogy Gilméta barátnémnak szíve itt a’ legnagyobb akadály, melly őtet Kábaszögi Úrral való szövetségétűl tartóztattya. Mivel ő maga semmit sem akar e’ fontos környűlállásrúl szóllani, szükségesnek tartom, hogy én szóllyak. Meglehet ezennfelűl az is, hogy ő saját szívét nem ösmeri, és akkor még nagyobb kötelességemnek tartom, hogy szószóllója legyek. Ő mást szeret – – – – –

Juliska! mondá itt Gilméta, a’ Grófnénak szavába esvén; mire vetemedsz te, hogy rajtam segíts? Az én szívemben eggy szikra szerelem sincsen.

Ne higgye Uram Bátyám! így folytatá szavait a’ Grófné. Az ő szíve szeret; de ezt ő maga magának sem akarja megvallani. Aranypataki Kapitányt szereti, és én megkínáltam már egyszer őtet ama’ szolgálatommal, melly őtet e’ nemes szívű férjfiúnak karjai közé vezesse, a’ nélkűl hogy asszonyi kényessége megsértődgyön.

Hát így tartod te meg fogadásodot? mondá könyező szemmel és mély nehezteléssel Gilméta.

Engedgy meg, Barátném! felelé a’ Grófné. Fogadásomot itt megtartani, megbocsáthatatlan vétek, sőt a’ szent barátságnak szörnyű árúlása volna, minekutánna látom, hogy a’ kőszirt és az őrvény között úgy megszorúltál, hogy a’ hajótörést, akármellyikhez közelíts, el nem kerűlheted. Térj vissza e’ veszedelmes útbúl, és én fogadom, hogy szerencsés leszel.

Erre Gilméta elszánván magát, így szóllott az Óbesterhez: Én a’ Grófnénak ezen ajánlására azt feleltem, és most is azt felelem, hogy nincs a’ világonn olly kín, melly engemet arra birhasson, hogy Aranypatakival szövetségre lépjek, kit olly balgatagúl megvetettem, olly méltatlanúl megbántottam, ’s kit mélyebben tisztelek, hogysem szerencsétlenségem által megböcstelenített kezemmel megalázhassam. Én neki nemes szívéért meggyalázott szívet adgyak? Kábaszögi Uram! itt a’ kezem. Én az Úrnak hitvesse vagyok, mihelyt velem az oltárnál megesküdnie tetszik!

Az Óbester és a’ Grófné úgy elbámúltak e’ szóra, mintha őköt a’ guta érte volna meg. A’ játéknak illy végét ők meg sem álmodták volna; és így ezen esetre el sem készűltek volt. Gróf Bölcsei leütötte szemeit, és félni kezdett, hogy a’ komédiának siralmas kimenetele ne legyen. Aranypataki pedig Gilmétának érzékeny vallástételére úgy megindúlt, hogy térgyre akart előtte, mint Aranypataki Kapitány esni. Ámde mind szíve, mind esze azt mondotta neki, hogy e’ szempillantásban a’ játékot végezni, oktalanság volna. Ha kezét, mondá magában, mint Kábaszögi elfogadom, könnyebb lessz azt, igaz nevem alatt vagy megtartanom, vagy újra megnyernem. De ha most magamot elárúlom, mikor ő szívét olly irtóztatóképen megkonokolta, sem mint Aranypataki, sem mint Kábaszögi nem boldogúlok. E’ rövid okoskodás villanat gyanánt tünvén eszébe, kezet fogott Gilmétával, ’s térgyre esvén előtte, kezét tüzesen megcsókolta.

Akár így, akár amúgy, nekem mind eggy! mondá az Óbester.

Aranypataki Gilmétának parancsolattyára térgyeirűl felkelvén, Hát az esküvést, úgymond Kábaszögihez illő bamba szózattal, mikor tartyuk?

Gilméta azt felelvén neki, hogy errűl vele majd négy szem között fog szóllani, csengetett, és parancsolatot adott, hogy tálallyanak.

Minekelőtte az asztalhoz mentek volna, Gilméta elvonódott eggy keveset háló szobájába, hogy ott egynehány szíverősítő csöppeket vegyen magához, mivel mellyében olly szorúlásokot érzett, mellyek könnyen ájúlást, vagy még szívdobogást is okozhattak volna. Azalatt az Óbester megértvén Aranypatakinak szándékát a’ játéknak mindaddig való folytatásárúl, még annak kellemetes végzésére jó módot nem talál; nem csak helyben hagyta ügyekezetét, hanem még arra is kérte, hogy Gilmétát, mihelyt ebéd utánn az ő szokott vendégei elérkeznek, tegye, ha lehet, olly helyeztetésekbe, mellyek vele megéreztessék, mennyire megalázta magát az által, hogy kába férjet kívánt, és gondolattya szerint választott is. Mihelyt a’ szígyen, úgymond, annyira nevekedik e’ miatt benne, hogy mértéketlen kényességénn hatalmaskodhasson, melly őtet az Úrnak, mint Aranypatakinak, szövetségétűl elijeszti, nagyon merem remélleni, hogy kívántt czélunkot elérjük.

Aranypataki a’ játékot illy messze űzni nem akarta, soknak mondván már azt is, a’ mit eddig cselekedett; de látván, hogy a’ Grófné is az Óbesternek részéhez áll, és szentűl igéri, hogy e’ szükséges orvoslásnak ne talán előkerűlhető ízetlen következéseit magára veszi, végtére csak ugyan engedelmeskedett.

Az asztalnál az^* Óbester a’ Gróffal, a’ Grófné pedig már Gilmétával, már Aranypatakival beszéllgetett. Gilméta tudni illik szomorú volt, és a’ Grófnéra neheztelni látszott, kinek kérdéseire felette rövid feleleteket adott; a’ Grófné tehát kénytelen volt sokszor Aranypatakihoz fordúlni, ki fenékkel fordúltt feleleteivel csak nem kaczagásra fakasztotta.

Allig keltek fel az asztaltúl, azonnal ott termett Gondorfi Torokfalvival eggyütt, kik bedobbanván, ’s a’ sok vendéget megsejtvén, szinte megdöbbentek. Az első köszöntések utánn megszóllítván őköt az Óbester, Az Urak, úgymond, szinte jókor jöttek a’ kézfogásnak ünnepére. Húgomban, a’ házi gazdasszonyban, menyasszonyt látnak az Urak, ezen úri emberben pedig vőlegényt. Ezt mondván, Aranypatakira mutatott.

Gilméta az Óbesterre mérges tekíntetet vetett; Torokfalvi pedig megtöltvén borral két poharat, mellyek még az asztalonn voltak, Igyunk, úgymond, az új jegyeseknek egésségéért!

Az Úrnak böcsűletes nevét szabad-e tudnunk? kérdezé Aranypatakitúl Gondorfi.

Engemet Kábaszöginek hínak, szolgálattyára az Úrnak.

És charactere?

Böcsűletes ember vagyok, hogyha nem átallya az Úr.

Eggy csöppet sem! kedves Kábaszögi Uram! Szívembűl örvendek, hogy az Úr a’ mi kedves Méltóságos Báróné Asszonyunknak szívéhez és kezéhez férhetett.

Azonn én is örvendek, higgye meg az Úr.

Elhiszem, mondá Gondorfi, Aranypatakinak kába állásánn, szózattyán és mondásánn könyörűletesen mosolyogván. De kedves Uracskám! nem elég ám a’ szilaj csikót a’ ménesbűl kifogni; arra is képesnek kell az Úrnak lenni, hogy a’ hámban járni tanítsa; egyébaránt az Urat első alkalmatossággal farba rúgja.

Gyönyörű hasonlatosság! mondá Gilméta. Kitetszik, hogy az Úrnak soha sem volt a’ kártya tökasszonynál egyéb szeretője.

He, he, he! Azt jól mondgya Méltóságod, felelé Gondorfi. De semmi! Ezen úri ember engemet megért, ha nem beszéllek is vele olly magosan, mint a’ várasi emberek szoktak. Úgy-e? Kábaszögi Uram!

Hát, hogy ne érteném^* az Urat? mondá Aranypataki. Hiszen magyarúl beszéll. Azonnkivűl házunknál elég csikót láttam én gyermekségemtűl fogva tanítani; sőt egynehányat magam is tanítottam.

De ollyan csikót, mint a’ Báróné, nem tanított még az Úr, úgy-e? Én tehát az Úrnak meg akarom mondani a’ módgyát, mikép szoktathattya kezéhez megjobban?

Ezt én az Úrtúl nem akarom tanúlni, felelé Aranypataki haragos tekíntettel. Az én Báróném nem csikó! Érti-e az Úr?^*

Torokfalvi és Gondorfi elkacczantván magokot, egymás’ szemébe néztek. Hisz én sem mondom csikónak, mondá az utólsó, hanem az Urat csak arra akarom tanítani barátságbúl, mikép vihesse azt végbe, hogy az Urat a’ Báróné hűven szeresse, és hogy az Úr körűl örömest maradgyon; mert én a’ Bárónét már régen ösmerem.

Már a’ más! felelé Aranypataki.

Tud-e az Úr kártyázni, kérdezé tőlle Gondorfi.

Tudok harminczeggyet és eggy kicsinyt oplitánt is.

Ez nem elég! Tanúllya meg az Úr a’ mostani legújjabb kártyajátékokot is, és legyen bizonyos benne, hogy a’ Báróné az Úrnak oldalátúl soha el nem kívánkozik. Igazat mondok-e? Méltóságos Asszonyom!

Gilméta megvető tekíntetet vetett Gondorfira, és elfordúlt.

Én azt tartom, hogy az Úr nem mondott igazat, mondá Aranypataki, mivel Ő Méltósága megharagudott. A’ játéknál sokkal okosabb dolgokkal fogja ő magát mulatni, ha egyszer megint férjhez megy, és ha a’ játékosok úgy megharagíttyák, mint most az Úr, láboknál fogva hagyigálom ki a’ házbúl.

Gilméta Aranypatakinak e’ szavaira figyelmetes lett, mivel homályosan azt a’ gyanút kezdették benne támasztani, hogy Kábaszögi Úr talán nem olly ostoba, a’ minőnek látszik.

Gondorfi ellenben megmérvén szemeivel Aranypatakit, bort töltött magának, ivott, és Torokfalvival az ablakba vonódván, csendes beszéllgetésbe ereszkedett.

Aranypataki szinte az Óbesterhez közelített, ki magát a’ Gróffal eggy másik ablakban mulatta, ammint az ajtónn Báró Szélfi fiával eggyütt bedobbant. Vessző volt a’ kezekben, mivel lóhátonn jöttek. Gilmétához rohanván, megcsókolták kezét, a’ többieket pedig általlyában való főhajtással megköszöntötték. Hallván az Óbestertűl a’ Grófnénak és a’ Grófnak neveit, amannak kezét csókolták meg, ennek pedig arczait.

Ez Kábaszögi Úr, mondá azutánn az Óbester, húgomnak vőlegénnye.

Micsoda? Vőlegénnye? Kérdezé az öreg^* Báró. Az ellen én protestálok! Úgy-e? Kincsecském! mondá tovább, Gilmétához fordúlván, az Óbester Úr csak tréfálni méltóztatik?

Minden tréfa nélkűl vőlegényem, felelé Gilméta.

Cospetto di Bacco, Uram Atyám! ez nem jó hír, mondá az ifiú Báró, azalatt hogy az attya Aranypatakit tetétűl fogva talpig megnézte, a’ nélkűl hogy megszóllította, vagy megköszöntötte volna.

Az Úr talán azt nézi, kérdezé Aranypataki, ha elég öreg vagyok-e vőlegénynek?

Az öreg Báró vállai közé bevonván, megrázván, és eggy keveset meghajtván fejét, meggörbítette száját, és a’ Grófhoz fordúlt.

Az ifiú Báró Aranypatakihoz közelítvén, Az Úrnak characterét, úgymond, merem-e kérdezni?

Én magyar nemes ember, és földes úr vagyok. Hát az Úr micsoda?

Én Báró Szélfi vagyok.

Nagyon örűlök, hogy Báró Uramnak nevét tudom.

Én pedig, hogy Kábaszögi Uramot ösmerem.

Engemet Báró Uram nehezen ösmer.

Nevérűl értem. Conveniunt rebus nomina saepe suis, az az: A’ nevek sokszor nagyon illenek tárgyaikhoz.

Úgy Báró Uramot én is ösmerem.

Az ifiú Báró Aranypatakinak szeme közé tekíntvén, hirtelen’ elfordúlt, és a’ tűkörben megnézte magát.

Gilméta e’ rövid beszéllgetést hallván, Aranypatakinak ostobaságárúl még jobban kezdett kételkedni.

Az ifiú Báró ama’ szófa mellé leülvén, mellyben Gilméta a’ Grófnéval ült, Méltóságod, úgymond, különös vőlegényt választott magának.

Hogy ezt cselekedgyem, felelé Gilméta, fontos okaim voltak.

Nem tudom, ha Méltóságod meg nem csalatkozik-e benne? Az ostoba emberek gorombák is szoktak lenni.

Báró Uram az én vőlegényemrűl nagyon illetlenűl beszéll, a’ mit jól neveltt gavalér nem cselekedne. Ha én ezt neki megpanaszlom, nem tudom, ha nem kíván-e az Úrtúl véres elégtételt?

Ha, ha, ha! Véres elégtételt? Kábaszögi Uram! volt-e már az Úrnak kezében valaha kard vagy pisztol?

Aranypataki elejébe lépvén, Többször, úgymond, mint az Úréban tűkör és hajpor.

’S énvelem meg merne-e az Úr víni? kérdezé a’ Báró.

Az Úrnak kardgya ellen, felelé Aranypataki, én csak bottal élnék.

Gilmétának e’ felelet nagyon tetszett annyibúl, hogy a’ Bárót megszígyenítette; de nagyon szemébe is tünt azért, mivel gyanakodást, hogy Kábaszöginek ostobasága nem természetes, felettébb megerősítette.

Azalatt, még ezek történtek, az öreg Báró Szélfi az Óbesterrel és a’ Gróffal eggy levelet közlött Aranypataki’ jószágának szomszédságábúl, mellyben neki újság gyanánt hírűl adatott, hogy Aranypatakiéknak kastéllyát feltörték és meglopták. A’ kár egynehány ezer kész pénzbűl és drágaságokbúl állott. A’ levélhez volt zárva ezeknek és a’ bankczédulák’ számainak specificátiója is, mellyet Hevesi nyomtatásban kiadott eggy ösmeretlen embernek leírásával eggyütt, kire sükeres gyanú volt azért, mivel őtet Hevesiné dél utánn a’ lopás előtt a’ kastély körűl koncsorgani látta. Az Óbester és a’ Gróf ezeket, kiki különösen, elolvasták, és a’ beszédet azonnal más tárgyra fordították, hogy Aranypatakinak értésére ne essen.

Aranypataki megúnván az ostobának személlyét játszani, és a’ vendégeknek gorombaságai elől ki akarván térni, felkereste kalapját és pálczáját, ’s lement az udvarba, hogy a’ Bárónénak gazdaságát megtekíntse. E’ mulatságrúl vissza akarván a’ társasághoz fél óra múlva térni, ’s az alsó szobáknak eggyikében iszonyú nagy lármát hallván, oda ment, ’s a’ Bárónénak cselédgyeit egymásnak hajában találta. A’ szakács a’ kúcsárral öszveveszett, mivel ez neki savanyú bort adott, maga pedig a’ szobaleánnyal naponkint somlait és tokajit ivott. A’ kocsisnak szintazon panassza lévén, a’ szakáccsal öszvebeszéllett, hogy a’ kúcsárt meglepik eggyütt dél utánn, mikor a’ szobaleánnyal borozni szokott. Ennek már akkor az órra’ vére folyt a’ pofoncsapástúl, mellyel őtet a’ kocsis megköszöntötte, mikor hozzájok Aranypataki belépett. Meghallgatván mindnyájokot, Hát, úgymond, nincs nektek uraságtok, a’ kihez panaszra mennyetek, mikor rövidséget szenvedtek?

Áh! a’ mi uraságunk annyi, mint semmi, mondá a’ kocsis. A’ mi Bárónénknak csak kártya kell, meg legény.

Tisztességesebben beszélly rólla, mondá Aranypataki; egyébaránt úgy megverlek, mint a’ szekeres lovat.

Te engem? te kótyomfitty! Mi vagy te a’ háznál, hogy nekem parancsolni akarsz.

Aranypataki erre a’ kocsisnak füle közé vágott vagy kétszer a’ nádpáczával. A’ kocsis nagy lármát ütött, és Aranypatakival harczra kelt volna, ha a’ szobaleány meg nem intette volna, hogy Aranypatakiban a’ Bárónénak vőlegénnyét és a’ kastélynak jövendőbéli urát láttya; mire szörnyű szitkok és fenyegetések között a’ korcsmába ment. Aranypataki azutánn a’ szakácsot is eligazította, a’ kúcsárt pedig és a’ szobaleányt derekasan lemosta.

Ezen ízetlen eset utánn felmenvén, Gilmétát Gondorfival, Torokfalvival és az ifiú Báróval a’ játéknál találta. Gilméta megett megállván, ’s a’ játékot eggy darabig nézvén, eszre vette, hogy Gondorfi és Torokfalvi, egymásnak általellenében ülvén, öszvejátszanak, és Gilmétát fosztyák, a’ Bárót pedig nyereséghez jutni nem haggyák.^* A’ játék nagy pénzben volt, és Gilméta a’ szerencse ellen már morgani kezdett, ammint Aranypataki eszre vette, hogy Gondorfi, ammint osztott, eggy kártyát a’ mentéjének újjába betolt. Azon szempillantásban, hogy az osztást végezte, Aranypataki megkapta karját, melly mellé a’ kártyát elrejtette, ’s kivonta mellőle a’ legfőbb matatórát ama’ kérdéssel: Hát ezt a’ kártyát minek dugta ide az Úr? Feleletét meg nem várván, felforgatta a’ többi kártyákot is, mellyek Gondorfi előtt feküdtek, ’s Gilmétát, és az ifiú Bárót arra kérte, hogy mutassák meg azokot, mellyeket már kezeikben tartottak. E’ nyomozásbúl kisült, hogy a’ legjobb kártyák Gondorfi és Torokfalvi között voltak felosztva.

Méltóságos Asszonyom! mondá Aranypataki, engedgye meg, kérem, hogy ezt a’ két hamis játékost a’ házbúl kiverhessem.

Az én meg nem engedhetem, felelé Gilméta, ki nagyon szerette ugyan, hogy ezen alkalmatossággal e’ két rossz embertűl megmenekedhetett, de azt még is titkos nehezteléssel vette, hogy Aranypataki volt, a’ ki lárvájokot illy móddal levonta. Mikor ő Aranypatakinak, mint Kábaszöginek, kezet adott, feltette volt magában, hogy soha vele meg nem esküszik, hanem jó alkalmatosságot vár arra, hogy magát Kábaszögit az alkutörésre vehesse. Nem szerette tehát látni, hogy Kábaszögi érdemeket szerez magának, mellyekkel őtet lekötelezze.

Ha Méltóságod meg nem engedheti, mondá Aranypataki, eljön majd az üdő, hogy én ezt engedelme nélkűl is megtehetem.

Nehezen! felelé Gilméta, felpattanván, ’s a’ játékasztaltúl felkelvén, hogy háló szobájába mennyen. De ezen szempillantásban betört a’ kocsis az inasokonn keresztűl a’ szálába, a’ hol a’ vendégek voltak, ’s fél részegen imígy szóllította meg Gilmétát: Méltóságos Asszonyom! engemet amott amaz Úr, a’ kirűl azt mondgyák, hogy Méltóságodnak a’ vőlegénnye, megbotozott. Ha nekem a’ Méltóságos Asszony szátiszfácziót nem ád, engem’ úgy segéllyen! úgy megverem, mint a’ rossz dögöt, és a’ szolgálatot itt hagyom.

A’ vendégek hosszú kaczagásra fakadtak. Az Óbester a’ kocsist kérlelni akarta, de minden ügyekezete haszontalan volt. Kényteleníttetett tehát inasokot híni, kik erővel kivezessék és mindaddig zárva tartsák, még ki nem józanodik.

Gilméta ezen alkalmatosságnak hasznát akarván venni az új szövetségnek felbontására, Kicsoda adott az Úrnak, úgymond, hatalmas arra, hogy cselédemet megbotozza.

A’ tisztelet, és szeretet, mellyel Méltóságodhoz viseltetek. A’ kocsis azt mondta, hogy az ő Urasága annyi, mint semmi, mivel neki csak kártya kell, meg legény. E’ mocskos szóért én őtet még akkor is megvertem volna, ha Méltóságodnak vőlegénnye nem volnék; mint vőlegénnye pedig még kisebb sérelmét sem tudnám elszenvedni.

Hogy az Úr az én sérelmeimet könnyebben elszenvedhesse, ezen szempillantástúl fogva jegyesse nem vagyok. Hisz ollyan dolgokot visz végbe házamnál, mellyekrűl hírem nélkűl még akkor sem kellene csak gondolkodnia is, ha férjem volna. Én mai alkunkot egészen megmásolom.

Kérem Méltóságodot! ne haragudgyon reám, mondá Aranypataki térgyre esvén, és öszvetett kezeit Gilmétához emelvén. Soha sem cselekszem többé! Kérem az Urakot, esedezzenek érettem.

Az ifiú Báró mosolyogva nézvén a’ jelenést, kérem Méltóságodot, úgymond, bocsásson meg neki szegénynek. Soha ennél jobb férjet nem kívánhat, ha egyszer a’ házasságnak jármát úgy megtanúllya húzni, ammint az asszonyok^* szeretik.

Az öreg Báró azalatt Gilméta mellé osontván, Ne bocsásson meg neki, Kincsecském! úgymond halk szózattal. Hisz ollyan ostoba, hogy még az Isten’ lovának is beillene. Válasszon inkább engemet, régi kérőjét!

Gilméta legelőször az ifiú Báróra, azutánn ennek attyára gúnyos tekíntetet vetvén, felette nagy boszonkodásra fakadt, ’s minden felelet nélkűl háló szobájába sietett, hol magát bezárta, hogy kénnye szerínt sírhasson.

Szinte estveledni kezdett már, ammint Aranypataki az Óbesterrel eggy ablakban tanácskozván, kitekíntett a’ kertbe, és ott Gilmétát megsajdította. Lemegyek hozzá, mondá az Óbesternek, és kétséges állapottyábúl kisegítem; mert meg kell vallanom, hogy már többet is szenvedett, mintsem arra, hogy különös konokságai megorvosoltassanak, kívántatott volna.

Az Óbester mosolyogván, Mennyen az Úr hozzá, úgymond, nem bánom, és végezze a’ játékot. Ő a’ kertbűl a’ ligetbe szokott menni, hol a’ fő nyílásban legörömestebb sétál. Ha az udvaronn megy ki az Úr a’ ligetbe, a’ kert’ fala mellett lévő gyalog útonn egyenesen elejébe akad. Kívánok az Úrnak jó szerencsét! Én azonban rendeléseket teszek a’ vocsorárúl, és a’ vendégeket éjszakára is itt tartóztatom, hogy az Úrnak igaz személlyével megösmerkedgyenek.

Allig jutott Aranypataki a’ ligetnyílásnak közepéhez, már is látta Gilmétát ugyanazon nyílásnak túlsó végébe befordúlni. Bement tehát a’ fák közé, és a’ gallyak között sietett elejébe, hogy messzérűl meg ne sajdíthassa. Szinte csak egynehány lépésnyire volt már tőlle, ammint meghallotta, hogy eggy férjfi szózat németűl megállíttya. Gilméta elsikótotta magát. Eggy kukkot se többet! mondá a’ szózat, egyébaránt halálnak a’ gyermeke! Ide a’ pénzzel, az órával, és a’ gyűrűkkel!

Aranypataki e’ szóra a’ gallyak közűl kirohant, és a’ latrot hátúlrúl ölbe kapta, hogy a’ földhöz csapja. A’ lator kezében a’ pisztoly elsült, mellybűl a’ golyóbis Gilméta mellett elfütyűlt. E’ lövést azonnal eggy másik követte a’ gallyak közűl, mellynek golyóbissa Aranypatakinak volt ugyan szánva, de a’ latornak czombjába ment azon szempillantásban, mikor őtet a’ Kapitány a’ földre terítette.

Szaladgyon be Méltóságod a’ kastélyba, ha lehet, mondá Aranypataki, minekelőtte a’ gaz ember a’ földrűl felemelkedik, és küldgyön segítségemre embereket.

Ezt Gilméta meg is cselekedte, minden erejét öszveszedvén. Aranypataki a’ latornak vérét folyni megsajdítván, körűlnézte magát, ha nem láthatná-e meg azt, a’ ki a’ gallyak közűl reá lőtt? Nem telt el három órapercz, hogy ismét lövés történt, mellynek golyóbissa Aranypatakinak feje mellett elment, ’s mellynek tüzét megsajdította. Beugrott tehát a’ gallyak közé, ’s eggy szaladó asszonyt megfogott. Azalatt a’ lövésekre a’ kastélybúl a’ cselédek kiszaladtak, és Gilmétátúl eligazíttatván, a’ latorhoz siettek, ki szinte a’ földrűl akart négykézláb felemelkedni. Lenyomták azonnal és kezeit eggy kezkenővel hátra kötötték. Aranypatakinak kiáltására hozzá sietett két inas, kik az asszonynak hasonlót cselekedtek. Bevezették azutánn mind a’ kettőt a’ kastélyba, megkötözték, lefegyvereztették, ’s minekutánna az írásokot elszedték tőllök, két külön szobába, mint rabokot, zár alá tették.

Gilméta a’ kastélyba jutván, úgy leroskadt lábárúl, hogy allig tudták szobájába vezetni. Ammint a’ sok ápolgatás utánn ájúlásibúl ismét magához tért, első kérdése az volt, ha nem lett-e szegény Kábaszöginek valami baja? Mihelyt a’ latrok zár alá tetettek, Aranypataki azonnal Gilmétához szaladt, és ágyánál a’ Grófnénak jelenlétében térgyre esvén, Bocsásson meg Méltóságod, úgymond, hogy illy veszedelembe ejtettem. Az Óbester Úrtúl megértvén, melly nagy veszedelemben forog Méltóságodnak mind jó neve, mind gazdasága? a’ szíves barátság arra birt engemet, hogy álorcza alatt házához becsússzak; ama’ férjfiakot, kik eddig a’ kastélyban naponkint forgottak, Méltóságoddal, ha szükséges volna, megösmerkedtessem; egyszersmind pedig szívével azt is megéreztessem, melly mélyen megalázza magát, és micsoda ízetlenségeknek veszedelmére vetemedik az ollyan érzékeny szívű és nyíltt eszű asszonyság, a’ ki magának ostoba férjet választ. Nem reméllettem, megvallom, mikor Óbester Urunknak kívánságára a’ játékhoz kezdettem, hogy ezen orvoslásnak csak fele is szükséges legyen arra, hogy Méltóságod magához térjen; de a’ tapasztalás, fájdalom! bizonyossá tett engemet a’ felűl, hogy eltökéllett szándékában, mellyet nekem előre megírt, és a’ Grófnénak szóval megmondott, Méltóságodnak szíve bajnoki módon állhatatoskodik.

Gilméta e’ beszédnek elejénn különös figyelmetességre ébredvén, öszve nem tudta Kábaszöginek illy okos beszédgyét kábaságával eggyeztetni; azutánn pedig megvallotta, hogy ő e’ beszédnek fonalát meg nem tudgya fogni.

Elhiszem, folytatá szavait Aranypataki, mivel a’ fő dolgot előre küldeni elfelejtettem. Egyszerre megért Méltóságod mindent, mihelyt azt mondom, hogy én nem Kábaszögi, hanem Aranypataki Kapitány vagyok, Méltóságodnak hajdani szeretője,^* és állhatatos tisztelője. Az Óbester Úr ugyan, és maga a’ Grófné is, megigérték, hogy e’ tetetésnek ízetlen következéseit magokra vállallyák; de boldog Isten! még a’ legártatlanabb, legszentebb és legnemesebb csalárdságnak is olly rettenetes következései lehetnek, mellyeket magára senki sem vállalhat. A’ mit Kábaszögi vétett, azt Méltóságod Aranypataki’ forró szerelmének és érzékeny barátságának tulajdonítsa. Mint Kábaszögi Méltóságodnak kezét el nem fogadhatom, és szavát visszaadom, mint Aranypataki pedig a’ mai eset miatt sem szívét sem kezét meg nem érdemlem.

Gilméta erre az ágyban felülvén, Az Úr tehát, úgymond, Kábaszöginek ostoba személlyét csak azért viselte – – – –

Hogy az ostoba férjet megútáltatván Méltóságoddal, nemesen érző szívét Aranypatakihoz hódítsam, ki e’ reménységében, fájdalom! nagyon megcsalatkozott.

Én e’ csalárdságért az Urat érzékenyebben meg nem büntethetem, mintsem ha megalázott szívemmel, és legyalázott kezemmel megajándékozom. Hogy az Úr engemet szerencsétlenségem utánn kezével megkínállyon, soha csak gondolni sem mertem, ammint már levelemben megvallottam. Hogy pedig az Úr az én kedvemért valaha Kábaszöginek személlyét visellye, azt senkinek a’ világonn el nem hittem volna. Édes Aranypatakim! én a’ tiéd vagyok, mivel úgy kívánod; de arra az egyre kérlek, hogy szomorú esetemet, nem mondom, szememre ne vesd, mert erre képes nem vagy, hanem hogy soha velem meg ne éreztesd. Isten láttya lelkemet, hogy ezért már sokat, felette sokat szenvedtem. Így a’ te karjaid között menedék helyet merek remélleni, hová utánnam hajdani szerencsétlenségemnek még csak emlékezete se hathasson.

Aranypataki megcsókolta kezét, Gilméta pedig megölelte.

A’ Grófné Gilmétának kezét megszorítván, Köszönöm, édes Barátném, úgymond, hogy haszontalannak nem teszed fáradságomot, mellyel tégedet Aranypatakival öszve akartalak fűzni, hogy adósságomnak részét e’ nemes szívű férjfiúnak lefizethessem. Légy vele olly boldog, a’ melly boldognak ő engemet nemes lelkű Grófommal tett.

Azalatt az Óbester a’ Gróffal, a’ Bárókkal és a’ többi vendégekkel lement a’ rabokhoz, hogy őköt kérdésre vonnya. Szintazon ábrázat, felkiáltott azonnal az öreg Báró, mellyet Hevesi, Aranypatakiéknak Directora currentáltatott. Monsieur Frippon volt valójában, és Madame de Folle. A’ drágaságokot, és a’ pénzeket, mellyeket Aranypatakiéktúl loptak, mind megtalálták nállok; sőt a’ pénz felényivel még több is volt annál, a’ mit Hevesi kitett. Méltán lehetett tehát róllok azt gyanítani, hogy úttyokban másokot is kiraboltak.

Mikor Bécsben De Bourse Marquist cselédgyével eggyütt elfogták, Monsieur Frippon és Madame de Folle, ammint tudgyuk, elillantottak. Hamis passusokot mindég tartottak ők magoknál, mellyekkel más nevek alatt Magyar országba jöttek. Pestenn telepedtek le először, Frippon, mint tánczmester, Folle pedig, mint Marchande de Mode, és kerítő. Az első tudósításra, mellyet az újságokba tetettek, tizenkét falusi kisasszonyt adtak a’ gondatlan szülők e’ rossz asszonynak keze alá nevelésnek okáért, ki a’ tizenkettő közűl a’ négy öregebbiket mindgyárt az első holnapban megrontotta. Nem telt el eggy esztendő, hogy Fripponra némellyek, kik Aranypatakiékhoz járatosak voltak, rá ösmertek. Eltakarodott tehát Pestrűl czinkos társával eggyütt eggy falura, hol, mivel már a’ német nyelvet elég jól beszéllették, eggy vendégfogadót kiárendáltak. Mivel Madame de Folle a’ vesztegetéstűl el nem tudott szokni, ortársaihoz pedig, a’ nélkűl hogy magát veszedelembe ejtse, nem írhatott, pénzeik lassankint elfogytak. Kénytelenek voltak tehát magokot új csalárdságokra és tolvajságokra adni. Gyanúságokba esvén, a’ vendégfogadót elhagyák, minekelőtte valami ellenek kisült volna, és Aranypatakiéknak szomszédságába vették magokot eggy másik vedégfogadóba olly szándékkal, hogy mihelyt az Uraság a’ falubúl elmegy, azonnal kirabollyák a’ kastélyt, mellynek szögét lyukát jól ösmerték. Innen azonnal elszökvén, részént kocsinn, részént gyalog Posonynak mentek, hogy onnan Morvába vonódhassanak. A’ szomszéd faluban meghallván, hogy Gilmétának jószágánn viszi őköt keresztűl az út, és hogy az Uraság a’ kastélyban tartózkodik, feltették magokban, hogy bosszújokot töltik Külnekiékenn is. A’ kastély mellett tehát a’ ligetben meg akartak hálni, hogy éjszaka szerencsét próbállyanak; de mivel eggy magányos Dámát láttak, és ebben Gilmétát meg is ösmerték, meg nem tartóztathatták magokat, hogy meg ne támadgyák. Meg akartak ők elégedni ama’ drágaságokkal és pénzekkel, mellyeket nálla találnak, ’s mellyektűl könnyebben megfoszthatták volna, mintsem ha hozzá be kellett volna éjszaka törniök; kivált mivel bizonyosnak tartották azt is, hogy az éjszakának és a’ ligetnek segedelmével az elfogástúl megmenekedhetnek.

Ezt ők csendességben akarták végbe vinni, de Fripponnak pisztollya elsülvén, a’ franczia asszony, ki a’ gallyak között oldalvást lesben állott, segítségére sietett, és ammint látta, hogy Aranypataki átölelte már őtet hátúlrúl, golyóbissal akarta amazt arra kényszeríteni, hogy ezt eleressze. Véletlenűl Frippont találván a’ Kapitány helyett megsebesíteni, másik pisztollyát is kilőtte Aranypatakira, hogy legalább maga Frippon nélkűl elszaladhasson. A’ kimenetel, ammint tudgyuk, gonosz reménységének nem kedvezett.

Aranypataki visszavévén az Óbesternek keze által drágaságait és köveit, tudtára adta szülőinek és Méhfalvinénak nem csak ezt, hanem Gilmétával kötött szövetségét is. Szülői e’ tolvajságot Hevesinek levelébűl megértvén, szinte haza akartak más nap indúlni, ammint a’ Kapitánynak levelét vették. Az én házamnál lessz a’ menyegző, felkiáltott Méhfalviné; ezt írd meg a’ fiadnak. Saját gyermekeimenn illy örömet nem élhettem meg. Fiadnak menyasszonyát úgy nézem, mint lyányomot. Elégedgy te meg a’ fiaddal.

Ammint parancsollya Néném Asszony, mondá az öreg Aranypataki, megcsókolván a’ jó szívű Asszonyságnak kezét.

Gilméta azalatt az Óbestert nagyon kérte, hogy kíméllye meg a’ rabokot, és ne adgya őköt át a’ törvényszéknek, hanem bocsássa el szabadon; de az Óbester megmutatta neki, hogy e’ könyörűletessége üdőtlen, sőt még helytelen is, részént mivel e’ gonosztévők által Aranypatakinn kivűl hihetőképen még többen is megkárosodtak, kiktűl az elbocsátás által az elégtételt megvonni, igazságtalanság volna, részént pedig, mivel új károkot is tehetnének.

A’ vocsorához Aranypataki uniformisban jelent meg, Gilmétát vezetvén, ki a’ vendégeket megszóllítván, Aranypataki Kapitányt, jövendőbéli férjemet, ösmertetem meg, úgymond, az Urakkal. Eddig Kábaszögit játszott ő házamnál, hogy Aranypatakit velem megkívántassa. Csalárdságát szívemmel és kezemmel büntettem meg.

E’ büntetést irígylem Kapitány Uramnak, mondá az öreg Báró. Azonban még irígy létemre is tiszta szívembűl minden boldogságot kívánok.

Éllyen az új pár! mondá Torokfalvi, és utánna mindnyájan, bort töltvén a’ poharakba, mellyek az asztalonn készen állottak és egésségekért egyszerre kihajtván.

Más nap a’ vendégek elbúcsúztak, az atya fiak pedig az új párral Posonyba, ’s minekutánna itt a’ szükséges rendelések megtetettek, Méhfalvára költöztek.

A’ menyegző előtt való nap estve oda érkezett Pestrűl Mársfalvi is, ki az öreg Aranypatakinak leveleibűl megértvén a’ Kapitánynak Gróf Bölcseihez mutatott remek barátságát, és Gilmétával kötött szövetségét, részt akart venni a’ szülőknek örömében, mellynek ő volt valaha első szerzője.

Minekutánna Méhfalviné sokáig visgálta volna Mársfalvi Gyenerálist, egyszerre megszóllítván, Mondgya meg nekem az Úr, úgymond, hol láttuk mink egymást?

Posonyban, felelé Mársfalvi, mikor még a’ gyalogságnál hadnagykodtam. Akkor Méhfalviné Asszonyom körűlbelűl legszebb menyecskének tartatott. Tiszteletére voltam egynehányszor én is, ’s oldala mellé csúsztam, a’ hol csak lehetett, de szívéhez lehetetlen volt férnem.

El volt foglalva, Lelkem! mondá Méhfalviné.

Azt felelte nekem az Asszony akkor is, de csak táplált még is a’ reménység, hogy lelek számomra benne eggy kis ürességet. Azonban átmentem a’ lovassághoz Kapitánynak, és azóta nem volt szerencsém Asszonyságodot látni.

Az Úr volt-e az, a’ kit szerelmes levelére magamhoz rendeltem?

Esti hét órára. Csintalan teremtés! Eggy inas megfogta a’ setétben a’ garádicsnál a’ kezemet, ’s elvezetett eggy szobába felette titkos csendességgel, hol eggy tisztességes öreg Kapitányné szinte eggy szent könyvet olvasott. Soha sem felejtem el, még élek!

Méhfalviné szívesen kaczagott, és a’ többieket is hangos hahotára indította. Én az Úrra, úgymond, rá nem vallottam volna, de mivel a’ titkot maga kitalálta, ne haragudgyon, kérem, hogy még egyszer kinevetem.

Illy nyájaskodások között eltelvén az estve, más nap a’ menyegző nagy pompával végbe ment. Az esküvés utánn Gilméta megfogván Aranypatakinak kezét, Francziás Gilmétádot, Édesem! szerencsétlennek tették a’ franczia nevelésnek esztelenségei. A’ te karjaid között Magyar Dáma, és így minden bizonnyal boldog leszek.

A’ tizenegyedik századnak végénn, és a’ tizenkettediknek elejénn olly eggy Király űlt a’ Magyar Trónusonn, kit az akkori Történetírók bőlcs országlónak, vitéz hadi vezérnek, és tudós fejedelemnek rajzolnak, ’s kinek kórmányzása a’ Történetírásban a’ legdücsőségesebbek között tündöklene, ha nagy nevét eggy kegyetlenséggel meg nem homályosította volna, melly útálatossága miatt az utóbb világot ellene szükségképen fellázította.

Kálmán attya’ testvérének, Lászlónak, Királyi székére feljutván, szép reménységeket gerjesztett alatta: valóiban az iránt, hogy e’ tiszteletre méltó Elejének nyomdokiba lépend, ki halála utánn a’ Pápátúl a’ Szentek közé számláltatott. Országának messze terjedő tartományival öszvekapcsolta halála előtt László Horvát Országot is, ’s mivel a’ Horvátoknak nyughatatlan elméje különös szemmeltartást kívánt, e’ tartománynak gondviselését öccsének ifiabbik fiára, Álmusra, Kálmánnak testvérére bízta. Ammint tehát Kálmán a’ Magyar Sceptrumhoz jutott, Álmus valóban méltán reméllette, hogy előbbeni méltóságában megerősíttetik.

Ez meg is történt volna, ha szerencsétlenségére azonban, még az új Királynak residentiájába ment, hogy ott neki hódollyon, Péter, úgymint maradéka ama’ herczegi ágnak, melly az előtt Horvát Országban uralkodott, a’ népet fellázítván, azonn nem ügyekezett volna, hogy e’ meghódított tartományt Magyar Országtúl ismét elszakassza. Kálmán ez által mindgyárt országlásának kezdeténn igen kellemetlen hadakozásba keveredett, mellynek fellobanását kiváltkép öccse’ gondatlanságának tulajdonította. De még e’ szemrehányásnak sem volt volna Álmusra nézve’ fontos következése, ha ez legalább olly szerencsés volt volna, hogy mint hadi vezére ama’ seregnek, mellyet néki a’ Király adott, a’ fellázúltt Horvátokot ismét meghódíthassa. Úgy látszott, mintha e’ szerencsétlen Herczegnek sorsa megesküdött volna ellene. Zágrábnál Péterrel, az ellen Királlyal véresen megütközvén, jóllehet minden erejét neki feszítette, a’ győzedelem még is egészen a’ lázúlókhoz hajlott olly annyira, hogy Álmus allig menthette meg seregének felét a’ veszedelemtűl. Ez zendítette ki minden bizonnyal a’ Király’ szívében öccse ellen az első bosszonkodást, melly azutánn olly irtóztató gyűlölségre fajúlt.

Haragjának első lobbanásában megfosztotta Kálmán a’ Herczeget a’ hadi vezérnek méltóságátúl, ’s az újjolag megerősített fegyveres seregnek vezérléséhez maga látott. Akár több tapasztalások által gyakorlott, és Álmusét messze felmúló hadi talentumainak tulajdonítsuk a’ dolgot, akár most egyszer a’ különösen kedvező szerencsének, melly őtet vezérlette; elég az ahhoz, hogy a’ mit Álmus a’ fél ármádának feláldozásával végbe nem vihetett, azt Kálmán rövid üdő alatt, és kevés fáradsággal megeszközlötte. Péter különös kis villongásokban megveretvén, és visszanyomatván, egyszerre eggy szűk hegyszorúlatba záratott, hol magát megadni kényteleníttetett.

Kálmán azutánn eltökéllette magában, hogy a’ többi pártütőköt, kik még fegyverben állottak, szép szóval és kegyességgel fogja arra bírni, hogy kötelességekhez visszatérjenek. Táborába kérette közűlök a’ legnevezetesebbeket, és azonn volt, hogy különös leereszkedésével, és jeles tiszteletmutatásával hajlandóságokot megnyerhesse. Hízelkedett ez a’ Horvátok’ nemzeti büszkeségének olly annyira, hogy magokat tökélletes készséggel ismét hatalma alá vetették, és tőlle viszontag semmit sem kívántak egyebet, hanem hogy fejére a’ Horvát Koronát különösen ő általok tetesse. E’ kérésre Kálmán minden halogatás nélkűl rá állott, ’s a’ koronázás Belgrádban megtörténvén, Horvát Ország különös országnak nézte magát, melly Magyar Országgal szinte csak szövetségbe lépett.

Álmus Herczeg szomorú esetétűl^* fogva egynehány esztendeig Báttyának udvarában csendesen élt, és a’ reá neheztelő Fejedelemmel való kibékéllését titkos esdekléssel várta. De voltak mind a’ Király, mind a’ Herczeg körűl kígyók, kik a’ parázs tűzhöz hasonló versengést, hogy lángra lobbannyon, gonoszúl fúdogáltak. És hol van vallyon e’ világonn az ollyan tiszta szív, melly az efféle fajzatnak mételyes mérgétűl megmenekedhessen? Álmus is, ki talán sorsát a’ magát megvonó középszerűségben elviselte volna a’ nélkűl, hogy valamire vágyakodgyon, szívének csendes nyugodalmábúl e’ kígyósziszegés által felserkentetett, ’s végtére eggy ollyan lépésre ragadtatott, melly e’ Herczegi testvérek köztt eddig volt egyenetlenséget nyilvánvaló harczra változtatta.

Kálmán, ki fejénn a’ Magyarral megegyesűltt Horvát Koronát több esztendeig való bőlcs országlása által, mellyel alattavalóinak hajlandóságát is megnyerte, naponkint erősödni érzette, arrúl kezdett végtére gondolkodni, hogy Országát a’ Horvát határokonn túl kiterjessze, és errevalónézve még Dalmátiát is hatalma alá vesse. Kivonódott tehát hadi seregével e’ tartomány felé, ’s vitéz ügyekezetét azzal kezdette el, hogy Dalmátiának fő várassát, Zárát, megszállotta. A’ váras kimondhatatlan vitézséggel védelmeztetett, és így hosszas ellentállása az ostromlónak fegyveres népét nagyrészént megvesztegette. Hadi seregének erőtlenedését látván, és szándékának végrehajtásában naponkint nagyobb akadályokot tapasztalván, ismét az adakozáshoz folyamodott, ’s ez által magának a’ kapukot valóban meg is nyitotta.

Az alkuk, mellyekre állott, inkább az erőltetésnek jeleit viselték magokonn, mint a’ szabad akaratbúl kötött békességnek; mert a’ várasnak, noha meghódítottnak nevezte, kénytelen volt megengedni, hogy maga magának törvényeket szabjon, hogy minden adótúl ment maradgyon, hogy Püspököt önnön tetszése szerint válasszon, és hogy falai között magyart vagy más idegent megszenvedni kénytelen ne legyen. Ezen alkuk alatt az ostromlónak legfőbb hatalma, melly utánn esdeklett, puszta árnyéknál több nem volt. Sajnosan is érezte ezt Kálmán, és errevalónézve, talán a’ szégyentűl elcsábíttatván, ama’ Királyi levelében, mellyet a’ Magyar Rendekhez írt, kiktűl seregének megerősítésére új katonákot kívánt, nagyon is értelmesen megvallotta, hogy ő ezen oda engedett jusokot csak édesítő maszlag gyanánt vetette ki, mellyel a’ többi erős várasokot hasonlóképen megfoghassa.

E’ levél sokaknak kezében forgott azok közűl, kik Álmus Herczeggel tartottak, és alkalmatosságot adott nekik arra, hogy e’ Herczeget eggy ollyan cselekedetre csábítsák, mellytűl ők bizonyos nyereséget vártak. Leíratták ők e’ levelet titkon, Álmus’ kezébe adták, és elkűldötték vele együtt a’ Dalmatákhoz, kik már igen közel voltak ahhoz, hogy magokot mindnyájan megadgyák. Ezen ország, melly magát hamis hitegetések által a’ veszedelemnek meredek szélénn állani látta, Álmust már most mennyekbűl kűldött szabadítójának nézte, és így neki szabadságának védelmezését minden késedelem nélkűl, sőt ragyogó ígéretekkel, oda is ajánlotta.

Így végtére a’ megbántódott testvér úgy jelent meg az ütközetnek nyilvánvaló mezejénn, mint Kálmánnak ellensége.

Kálmán szinte akkor telepedett le táborával Tragúrium’ várassa előtt, mikor testvérének pártütésérűl a’ hírt meghallotta. Szinte öszvecsikorította fogait haragjában, és megesküdött, hogy rettenetes bosszút áll rajta. De Dalmátiában a’ közönséges lázúlás rettentő erőre gyorsabban feljutott, mintsem a’ Király reméllette. Környűlvéve látta ő hadi seregét egyszerre pártütőkkel, és így, minekelőtte ellenségével megütközhetett volna, kénytelen volt tábori állásait minduntalan’ változtatni, Zára’ várassának dücsősségesen végbe vitt hódításárúl lemondani, és seregeivel, bátorságnak okáért egész Horvát országnak széleihez visszavonódni. Ez a’ Herczegnek új merészséget adott, füleit pedig felekezetéhez tartozó tanácsadóinak még jobban megnyitotta. Eltökéllette tehát magában, hogy a’ dolgoknak illy kedvező fekvését hasznára fordíttya, és hogy magának az által, hogy a’ Horvát Koronát hatalma alá veti, ragyogóbb és bátorságosabb létét szerez.

A’ Dalmaták, kik a’ nélkűl is nagyon kívánták, hogy őköt nagy ügyekezetű Kálmántól eggy illyen közbevetett ország elválassza, megígérték Álmusnak, hogy ezen hódításban segítségére lesznek, és e’ szerint Zászlói alatt jó nagy hadi seregre nevekedtek, mellyel ő a’ Királyt nyomban követte. Álmusnak ezen ügyekezetét a’ szerencse most egyszer nagyon appolgatta. Kálmánnak képmutatása, mellyel a’ Dalmatákot megbántotta, a’ Horvátoknak szívét is elidegenítette tőlle, kik nemzeti szabadságaikat egyébaránt is nagyon féltették. Ezek is tehát egyszerre a’ Királynak eddig mutatott kegyességében nem láttak egyebet lesnél és kelepczénél, mellyekkel ha mindgyárt csak véltt jussaikot is fenyegeti, és errevaló mindeddig hűven megbizonyított ragaszkodásokot hirtelenében keserű bizodalmatlanságra változtatták. Sokan a’ Horvát Nemesek közűl elhagyták Kálmán’ táborát, és hideg vérrel nézték, mikor Álmus az ő hadi seregét a’ Horvát tartományokra vezette; sőt ammint őköt az elkeseredett Király, mint pártütőköt, erőszakosan akarta ígértt hitekre kényszeríteni, nyilván átmentek a’ Herczeg’ részére, ’s ez által a’ lázúlásnak zászlóját egész Horvát országban felemelték.

A’ Király ekképen felette veszedelmes állapotra jutott. Egynehány hét alatt elvesztett eggy egész országot, mellynek meghódítását minden ütközet nélkűl reméllette végbe vihetni, és ezenn kívűl még a’ Horvát Koronát is, mellyel a’ nemzet, a’ herczegi emisszáriusoknak javaslására, Álmust megkínálta.

Kálmán e’ szorúlttságban sehonnan sem várhatott többé segítséget, hanem csak Magyar Országbúl, mellynek erejét minden felűl felszóllította, ’s melly őtet ellenségei ellen hathatósan védelmezte is volna, ha a’ hadi seregek már a’ magyar földönn nem voltak volna.

Várkonynál a’ Tisza mellett telepedett ő le nem középszerű táborával, és itt akart utána tolódó testvérével úgy megütközni, hogy a’ harczot egészen megválassza. De a’ Magyar Nagyoknak vélekedése e’ dolognak egyszerre más fordúlást adott. Tapasztalásbúl tudván a’ polgári hadakozásbúl forrani szokott szerencsétlenségeket, a’ Horvátokkal pedig, mivel ezeknek a’ Király hasonló jusokat hagyott, a’ nélkűl is irígykedvén, nyilván ellenzették a’ harczot eggy ollyan tárgyért, melly az ő tulajdon ügyökhöz semmikép sem tartozott. Hadi seregének e’ pözsgése tökélletesen megvesztegette Kálmánnak ama’ reménységét, hogy az elvesztett tartományokot hadi erővel visszavehesse. Okossága tehát azt javaslotta neki, hogy ebben eggy ollyan módot talállyon, melly a’ nagy szívűségnek látszattya alatt még katonáinak hozzá való hajlandóságát is újra megnyerje. E’ mód ama’ szabad ajánlásbúl állott, hogy Koronájának sorsát személyes viadal által akarja megválasztani. Erre tehát eggy szónok által a’ Herczeget mind a’ két tábornak szeme’ láttára előszóllította.

Bármelly váratlan lehetett is a’ Herczegnek ezen ajánlás, a’ böcsűlet még is, valamint ama’ sükeres félelem is, nehogy az ellenkező esetben bátorsága és vitézsége a’ Horvát Nemesek előtt gyanúba essen, tellyességgel meg nem engedték, hogy azt el ne fogadgya, a’ mit már a’ táborok is mind a’ két részrűl helyben hagytak. Mind a’ két hadi Fő Vezér megjelent tehát a’ Tisza’ partyánn eggy nagy térségenn, melly körűl az ellenségnek seregei fél kerékben túnan állottak, és a’ viadal elkezdődött.

Szilaj csörgéssel ütköztek öszve a’ dárdák, szinte viszhangját nyögvén a’ dühös haragnak, mellyre az elkeseredett vitézek fellobbantak. Sokáig habzott a’ meg nem válható győzedelem az eggyiktűl a’ másikához, még végtére Álmus, eggy hathatós döfés által a’ nyeregbűl kiemeltetvén, lovárúl a’ földre leomlott. Nyíl gyanánt szökött le a’ magáérúl Kálmán, és kardot rántott, hogy ellenségének életét végső csapásával semmivé tegye. De a’ Horvátok’ soraibúl oda szöktetett egyszerre, a’ vele nyargaló trombitásnak harsogása alatt, eggy vitéz; Kálmán pedig kétkedő bizonytalansággal tartóztatta vissza meztelen kardgyát, mellynek hegyét már a’ Herczegnek mellyére szögezte volt.

A’ vitéz allig piheghető lovával a’ bajvivók előtt hirtelen megáll, leszökik ennek hátárúl sebesen, térgyre omlik a’ halálnak veszedelmében forgó meggyőzött áldozat mellé, megnyittya sisakjának orcza födelét, és édes attyának életéért esedezik.

Béla Herczeg volt ez, szerencsétlen Álmusnak eggyetlen eggy fia, ki édes attyát szerencséjének változó szélvészeiben el nem hagyván, magának szeretetre méltó tulajdonságai által mind a’ Magyaroknak, mind ama’ népeknek közönséges hajlandóságát megnyerte, kik édes attyának hódoltanak. A’ Horvátok azon esetre, ha édes attya elesne, hittel pecsételtt engedelmességet ígértek neki; de nagy szívűségét látván, mellyel e’ ragyogó ajánlást elmellőzte, hogy édes Attyának életét fenntarthassa, ebben is engedtek hozzá való szeretetből kívánságának, és hogy Kálmánnak hatalma alá vetik magokot, ha Álmus életét megkímélli, mind neki, min ő általa a’ győzedelmes Királynak megfogadták. A’ Magyaroknak táborábúl is közönséges szózat harsogott ki kegyelemért, mihelyt ezen ifiú Herczeget édes attyáért esedezni látták és megösmerték. Kálmánnak tehát okossága, sőt talán még szíve is azt javasolta, hogy kardgyát testvérének remegő mellyérűl elemellye, és életét meghaggya, ha neki megígéri, hogy vallott kárainak helyrehozása iránt, mellyet tőlle ne talán kívánhatna, örökre lemond.

Álmus, mint fogoly, a’ győzedelmesnek táborába vezettetett; Béla pedig visszatért még egyszer a’ Horvátokéba, honnén Kálmánhoz követséget küldött, kik vele a’ hódolás iránt az alkut megkössék. Kálmán megígérte, hogy a’ pártütőkönn semminémű bosszút nem áll, hogy kormányozását a’ Horvátok’ tulajdon jussainak fenntartásával szentűl egybe kapcsollya, és hogy az elfogott Herczegnek a’ szabadságot visszaadgya. Béla viszontag megfogadta, hogy mihelyt édes attya a’ fogságbúl kibocsáttatik, vele együtt az országot elhaggya, és hogy mind Álmusnak nevében, mind önnön maga is az országlásra nézve minden jussairúl lemond.

Így végződött az első rettenetes versengés, melly e’ testvérek között nem annyira viszontag való gyűlölésbűl, mint a’ gonosz tanácsadóknak hitegetései által támadt. Kálmán diadalommal tért vissza Székes Fejérvári lakásába, ’s a’ vitéz bajnoknak dücsősségével a’ nagyszívű győzedelmesnek hírét nevét is öszvekapcsolta.

Szinte akkorában vezette Magyar Országonn keresztűl Péter Remete, és ő utánna Lotharingyiai Gotfrid, vagy Bouillon a’ Keresztes hadi seregeket. Álmus tehát eltökéllette magában, hogy tizennyolcz esztendős fiával eggyütt az utólsónak csoportyaihoz kapcsollya magát, hogy az Anyaszentegyházért viaskodó ajtatos ügyekezetei által pártütésének vétkéért eleget tegyen. Hogy pedig báttyának és az országnak is tagadhatatlanúl megbizonyítsa valóságos töredelmességét, egész vagyonnyát a’ Dömösi Apáturságnak szerzésire fordította. E’ szent szerzeménynek elrendelése miatt kénytelen volt ő még eggy üdeig Magyar Országban mulatni, és így a’ keresztes haddal el nem mehetvén, előre bocsátotta az ajtatos vitézeket, szentűl megígérvén, hogy utánnok megy, mihelyt dolgainak végét szakaszthattya. Ez egynehány holnap múlva valóbann meg is történt; mire Álmus Bélával eggyütt kezébe vévén a’ szarándokbotot, úttyára valóban ajtatos szándékkal el-is indúlt.

Az út őköt Szerbiánn keresztűl vitte, hol szarándokságok eggy különös történet által félbe szakasztatott. Vidinn’ várassának vidékébe érkeztek volt már ők, mellyben a’ Szerbiai Fejedelem Uróz lakott, kit a’ Történetírók Nagynak neveznek. Lefeküdtek itt eggy estve Timok’ vizének a’ partyánn. Álmus a’ hosszas útazástúl ellankadván, fejét fiának ölébe bocsátotta, és a’ napnak súlyos hősége utánn nyugodott, ammint megettek az erdőben hirtelen lóvágtatás és szívreható asszonyi kiáltás hallatott, melly a’ lónak rémítő hortyogásával megvegyűlvén, segedelemért látszott esdekleni. Allig volt az útazóknak elegendő üdejek arra, hogy felugorjanak, már is mellettek termett eggy ifiú lovaglóné vadász ruhában, és dárdával felfegyverkezve eggy zabolázhatatlan lovonn, melly vele az erdőbűl kirugaszkodott. A’ lónak hátúlsó lábára tekerődzött eggy nagy kígyó, és czombjába magát beharapta. A’ dühös fájdalomtúl tajtékzó ló tehát, a’ szarándokok mellett igen közel, egyenes arányban a’ folyóvíznek vágtatott, Béla a’ rettenetes veszedelemnek közellététűl megborzadván, neki ugrott merészen a’ lónak, és zabláját megfogta; a’ ló pedig felágaskodván, vállába vágott. A’ lovaglóné azonban a’ lónak hirtelen visszatartóztatása által lelöketvén a’ nyeregrűl, az ifiú szarándoknak karjába esett. Azon szempillantásban, hogy a’ lovaglónét felfogta, elszakadt a’ másik kezében a’ kantár, a’ ló pedig a’ reá tekerődzött kígyóval a’ víznek méllyébe rohant.

Az ifiú lovaglónénak nem volt üdeje, hogy szabadítójának köszönetet mondgyon. Az ijedés, a’ félelem, és az erőltetés minden erejétűl úgy megfosztotta, hogy Béla karjaibúl a’ partnak lágy hantyára lefektetvén, vadász sisakját, melly szorosan öszvehurkoltt pántlikával az álla alatt meg volt kötve, nagy sietséggel lebontotta, a’ nélkűl hogy mindezekrűl legkisebbet tudott vagy érzett volna. Ammint az ifiú szarándok a’ sisakot, melly nyakánn mélyen feküdt, fejérűl levonta, arany hajbokor folyt le fürtösen hóhalavány arczai mellett bádgyadtan habzó mellyére. A’ drága öv, melly köntössét, szemérmes fátyollal béborított keble alatt átszorította, az alkonyodó napnak súgárival játszó gyémánt, melly élet nélkűl oda terjesztett kezénn ragyogott, és több efféle környűlállások nem hagyták őtet a’ megszabadítottnak fő nemes születésétűl kételkedni; de nem is ereszkedett még az efféle elmélkedésekre, ammint már eggy egész vadászó úri sereg a’ lónak mély nyomdokit követvén, hozzá^* repűlt inkább, mint sietett. Hangos örömkiáltásra fakadtak, ammint a’ veszedelemben forgott lovaglónét meglátták, ’s minekutánna szabadításának környűlállásait röviden meghallgatták volna, felemelték, noha még nem tért egészen magához, eggy lóra, ’s körűlötte lovagolván, hogy erőtlen testét mindenfelűl támogathassák, haza vezették lassacskánn a’ legtöröttebb útonn. A’ vadászatnak fővezére még is, minekelőtte a’ szarándokokot elhagyta volna, arra kérte őköt, hogy Uróz Herczegnek palotáját úttyokban el ne kerűllyék, a’ nélkűl hogy gazdag jutalmát ne vegyék ama’ szolgálattyoknak, mellyel Herczeg Kisasszonyának életét megoltalmazták.

Álmus hidegen megköszönvén ezen ajánlást, szinte megborzadt magában, hogy született Herczeg létére meg nem vetheti nyilván eggy ollyan vitéz cselekedetnek jutalmazását, mellyet a’ vak eset szinte kezekbe játszott, és fiát, ki a’ fő vadásszal szinte mélyebb beszédbe akart ereszkedni, visszavonta komoran, ne hogy talán az ő hasonlóképen megsértett büszkesége születéseknek titkát elárúllya.

Bélának a’ sebe, mellyet rajta az ágaskodó ló vágott, érzékenyebben kezdett fájni, mihelyt a’ vadászok eltűntek. Látván Álmus hogy a’ feketedő daganat alatt megaludtt vér fekszik, és hogy az ifiú Herczeg a’ legélesebb fájdalmakot titkolni akarja, érzékeny búba merűlt, és csak azt óhajtotta, hogy valahová közel valamelly hajlékba vezethesse, hol a’ sebnek gyógyítására valamelly tapasztaltt embernek tanácsával is élnie lehetne. Egészen elfelejtette azonnal saját bádgyadságát, ’s lemászván életének veszedelmével a’ meredek partonn a’ vízhez, felhozott belőlle eggy edénnyel, megmosta a’ sebet, ’s ifiodó erővel támogatván a’ fájdalmakkal küzködő fiát, vissza kezdette vezetni ama’ helységbe, mellybűl érkeztek volt.

Az esti homálytúl elboríttatván, minden szempillantásban nehezebb és nehezebb volt az erdőben az ösvényt megválasztaniok, még végtére a’ sűrűnek méllyében eltévedtek. El kezdették már vetni reménységeket, hogy czéllyokot elérhessék, és tökéllő félben voltak, hogy a’ puszta földönn a’ szabad ég alatt meghálnak; ammint az ágakonn keresztűl eggy parányi világosságnak csillogását messzérűl megsajdították, melly felé úttyokot újjúltt erővel és kedvvel folytatni is kezdették. Azt várták ők, hogy eggy falunak szélső gunnyójára akadnak; de melly nagy volt álmélkodások, ammint e’ helyett eggy mély barlangot láttak^* magok előtt, mellynek fenekébűl a’ világító súgár kiütött. Itt reménységek másodszor megsüllyedt; elhitetvén magokkal, hogy valamelly lator falkának rettenettes kezébe jutottak, kik őköt vígasztaló segedelem helyett gyilkoló fegyverrel fogadgyák. Álmus mindazáltal felbátorította magát, mert mire nem vetemedik az atyai szív! ’s bármelly érzékeny esdekléssel tartóztatta is elgyengűlt fia, beosontott még is az első nyílásonn bizonyosabban akarván kinyomozni, ha helyes e’ gyanakodása? semminémű eleven állatot meg nem sajdíthatván, és a’ tökélletes csendességbűl, melly körűlötte volt, újjra bátorságot vévén, elközelített egész a’ barlangnak méllyéhez, hol eggy tiszteletre méltó öreg embernek termete tűnt szemébe, ki eggy feszűlet előtt térgyenn állva imádkozott.

Megvárta ő, még ajtatosságát elvégezte azutánn pedig megszóllította: mire az öreg elejébe jövén gyenge világú lámpássával, kívánságát tudakozta. Álmus megkérdezvén tőlle, melly messze volna még a’ legközelebb helység, megpanaszolta neki rövid szóval vígasztalatlan állapottyát. Az öreg viszontag elejébe terjesztette, melly lehetetlen legyen az éjjeli setétben, a’ nagy erdőnn keresztűl a’ nem igen jártt útat el nem veszteni, és szállást ajánlott neki, és betegének, kit látni kívánt. Kimentek tehát mind a’ ketten a’ barlangnak nyílásához, hol Álmus Bélát azonban hagyta vólt, és egészen elerőtlenedve eggy fa mellett lelvén, bevitték a’ jámbor remetének mohbúl vétett ágyára. A’ nyugodalom volt, melly nélkűl a’ beteg leginkább szűkölködött. Feküdni hagyván tehát, hozott az öreg Álmus’ számára egynehány gyümölcsöt, mellyel magát felfrissítse; de bádgyadsága miatt semmit sem ehetett. Nem elsők lévén ezen eltévedtt útasok, kik a’ remeténél szállást kértek, hamar megkészűlt nálla eggy másik ágy is Álmusnak, és még eggy Béla mellett, mellyre az öreg ember maga feküdt. Ammint a’ lámpásnak béle annyira elégett,^* hogy már csillagott, az álom is elfogta mind a’ háromnak szemeit, és erősítő karjai között elszenderítette.

Béla más nap reggel kétszerte nagyobb fájdalmat érzett, és szorgalmas attyának szívreható nyughatatlanságot okozott. A’ remete azonn vólt, hogy őköt megvígasztallya, és csak a’ sebet kívánta megvisgálhatni, hogy megmondhassa, ha tudománnyával, mellyet magának hosszas tapasztalásai által szerzett, segíthet-é rajta, vagy sem? Nagy nehezen tehát a’ barlangnak elejére vezették a’ beteget, mivel méllyébe a’ napfény csak gyengén hathatott, és az öreg megvisgálván a’ sebet, megígérte, hogy orvos fűveivel a’ szenvedőt helyre állíttya. Emberszerető gazdájoknak barátságos ajánlása által kimondhatatlanúl megilletődvén a’ szarándokok, nem találtak szavakot, mellyekkel hozzá való háládatosságokot kifejezzék. A’ jámbor öreg mind a’ kettőnek olly alkalmas életet szerzett, ammint tőle kitelhetett, ’s örömmel vette tőllök kívánatos jutalom gyanánt a’ megelégedést, mellyet vékony szolgálattyáért mutattak.

Kétszer hagyta el napjában őköt, hogy friss orvos fűveket kétszer szedgyen. Távúllétében többször történt, hogy a’ szomszéd faluknak lakosi egész kosarakkal hoztak gyümőlcsöt, és e’ jámbor bőlcsnek, ammint őtet nevezték, ajtajához lerakták. Álmus velek egynehányszor beszédbe eredt, és ők nem győzték ezzen öregnek bőlcsességét és jámborságát elegendőképen dícsérni; még magát hozzájok közelíteni látták, és jelenléte által tisztelettel tellyes hallgatásnak eredtek. Álmus ugyan nagyon rajta volt, hogy e’ csudálatos öregrűl sükeresebb tudósításokot szerezvén, állapottyának titkosabb környűlállásait kinyomozhassa; de semmit ezen emberektűl ki nem tanúlhatott egyebet, hanem hogy őtet emlékezhetetlen üdőktűl fogva e’ barlang’ lakossának ösmerik, és hogy magának nállok bőlcs tanácsai által nem külömben, mint mindennémű sorsaiknak szíves felosztása által, elfelejthetetlen érdemeket szerzett. Mindenik efféle beszéllgetésnél új tiszteletre gerjedt a’ két vendégnek szíve barátságos gazdájokhoz. Nyolcz napja elmúlt már, hogy ezen öreg Bélát gyógyítgatta, ’s ammint azutánn a’ seb lassankint záródni kezdett, Béla is naponkint nagyobb erőre jutott.

Még rövidebb üdő alatt tért magához azonban Ilona Herczeg’ Kisasszony Uróznak, a’ Szerbiai Fejedelemnek eggyetlen leánya, ama’ bádgyadásbúl, mellyet benne az ijélés okozott, mikor élete veszedelemben forgott. Naponkint megújjúlt, sőt nevekedett az ő érzékeny szívében nem külömben, mint háladatos attyában ama’ buzgó kívánság, hogy drága életének szabadítói az udvarnál megjelennyenek, és nagyra böcsűltt szolgálattyoknak bőséges jutalmát vegyék. De senki sem mutatta magát közűlök. Uróznak fejedelemhez illő nemes büszkesége ez által megsértetvén, nem annyira szeretett leányának hathatós esedezésére, mint önnön szívének ösztönzésére, kémeket kűldött mindenfelé, kik a’ két szarándokot kinyomozzák, és erővel hozzá vezessék. Ügyekezete azonban mind haszontalan volt. Ilona ezenn nagyon elkeseredvén, hamar eltökéllette magában, hogy amaz eggyetlen eggy úthoz módhoz folyamodik, melly még hátra volt. Közönséges volt tudni illik a’ tartományban a’ hír, melly még az udvarba is behatott, hogy a’ nagy erdőben eggy remete lakik, a’ ki jövendölni, és titkos dolgokot kinyomozni tud. Feltette tehát magában, hogy ehhez folyamodik. Hogy pedig közbenjáró által az üdőt ne vesztegesse, mihelyt az orvosok megengedték, egynehány hű kísérőkkel, kiket szolgái közűl választott, ellovagolt a’ mi bőlcs öregünknek lakásához, a’ nélkűl hogy édes Attyát errűl előre tudósította volna.

Az öreg remetét szinte eggy beteghez hítták volt a’ szomszéd faluba, Álmus pedig, mivel szokatlanúl tovább késett, elejébe ment volt, még Béla a’ heves napnak elevenítő súgáriban a’ barlang előtt melegedett, ammint Ilona késérőivel eggyütt a’ gondolatokba merűltt ifiú előtt hírtelen megállapodott.

Késérői között volt eggy, a’ ki a’ minapi vadászatnál is jelen volt, és most a’ Herczeg Kisasszonyt figyelmetessé tette e’ szarándokra, úgymint életének szabadítójára. Maga őtet egyébaránt meg nem ösmerte volna, mert akkori ijedése, és az utánn következett ájúlás meg nem engedték, hogy szabadítójának képét emlékezetébe vegye. Béla feltekíntett, és a’ Herczeg Kisasszonyt megsajdítván, el akarta magát rejteni; de ez vídám sietséggel leszállván a’ lórúl, kérte, hogy állyon meg. Nem engedelmeskednie, lehetetlen volt. „Miért kell nekem magamnak rajta lenni, büszke ifiú, mondá Ilona, hogy tégedet feltalállyalak, ’s megmentett életemért szíves köszönetemet elődbe terjesszem? És még most is, mikor ezt cselekedni akarom, te engemet viszontag kerűlni akarsz?”

Béla nem tudván mit felelni, hallgatott, Helena pedig kényelen volt, beszédgyét imígy folytatni: „Leánya eggy fejedelemnek nem elég gazdag-é, hogy tettedet megjutalmazhassa? vagy Uróz talán olly szoros kezűnek tartatik, hogy életét eggyetlen eggy leányának megfizetni útállya?”

„Herczeg Kisasszony! mondá végtére Béla, minekutánna magát rendbe szedte, ugyan attúl tartottam én, hogy az adakozó Uróz a’ te életedet meg ne fizesse; és errevalónézve megelégedtem ama’ jutalommal, mellyet nekem belső örömem adott, mikor drága életedet a’ veszedelemtűl megmentettem.”

„Büszke, de nemes felelet!” mondá viszontag Ilona, ki az ifiút ezen szavai utánn figyelmetesebben kezdette visgálni. „E’ feleletedet az Atyámnak kellett volna hallania; és fogadom, hogy egész birtokát megjárta volna azonnal gondolattyával, hogy abban valami ollyast talállyon, a’ mit te méltónak tartani kényteleníttetnél arra, hogy eggy fejedelem’ kezébűl jutalom’ fejében elvegyed.”

Béla e’ szóra ismét elkeseredett magában ama’ külömbség miatt, mellyet közötte és édes attya között a’ Herczeg Kisasszony olly értelmesen állított, ’s mellyet vele olly nyilvánvalóképen éreztetett. „Herczeg Kisasszony! mondá ő viszontag, keseredését eltitkolni ügyekezvén, megösmerem én a’ te nagyszívűségedet; de ne zavard meg, kérlek, bennem amaz örömet, mellyet azért érzek, mivel tégedet ijedésed utánn tellyes egésségben látlak, herczegi ajándékidnak további emlegetése által. Hisz én most tökélletesen meg vagyok jutalmazva az által, hogy köszönetedet utánnam hozod. Lehet-é ennél szebb jutalom?”

A’ Herczeg Kisasszony az ifiúra figyelmetesebb és figyelmetesebb lett, valahányszor ez ajakit megnyitotta. „Legyen úgy, folytatá beszédgyét Ilona; én az ajándékokrúl többé csak eggy szót sem ejtek. De azt csak meg nem tagadhatod az édes Atyámtúl, hogy köszönetét, puszta köszönetét elfogadgyad? jer velünk! vagy talán ezt ő is utánnad hozza?”

„Oh ezt én tellyességgel nem kívánom, mondá Béla.”

„Kövess tehát engemet! De a’ társad hol van? mondá a’ Herczeg Kisasszony.”

„Az én Atyám a’ remete’ elejébe ment, ki e’ vidékben lakik, felelé Béla.”

„Itt tehát megvárjuk, mondá Ilona; azutánn jőjjetek velem mind a’ ketten.”

„Herczeg Kisasszony! én nem mehetek, mert – beteg vagyok.”

Csak ezen szavára kezdette Ilona figyelmetesebben visgálni a’ szarándoknak belohadtt arczait, és ábrázattyának halavány színét; mire azonnal felserkent szívében ama’ gondolat, hogy talán a’ minapi eset okozta nyavalyáját. „Ezt csak most veszem észre, mondá szíves és érzékeny szózattal, Bélának kezét megfogván. Szegény szarándok! talán mikor életemet megmentetted…”

„Nem, Herczeg Asszony! felelé Béla, Ilonának szavába esvén; csak az útazás okozta bennem a’ fáradságot, melly testemet az erőtűl megfosztotta; ez az oka, hogy édes Atyámmal e’ barátságos Remeténél megszállottam, ’s mindaddig mulatni is kívánok, még elveszett erőm ismét megújjúl.”

Szinte abban akart még Béla fáradozni, hogy a’ Herczeg Kisasszonynak gondolattyát nyavalyájának igaz okátúl még messzebb elvezesse, ammint az öreg Remete Álmussal hozzá közelítvén, és a’ Herczeg Asszonyt, kinek kísérői, még szabadítójával beszéllgetett, félre vonódtanak, eszre nem vévén, hangos szóval felkiáltott: „Íme! a’ mi Bélánk!”

„Béla a’ te neved? kérdezé Helena; és az Atyádé?”

Álmus, felelé az öreg, ki vendégeirűl, e’ nevekenn kívűl, semmit egyebet nem tudott. Álmus megijedt, ammint nevét olly hamar elárúltatni hallotta; de látván, hogy a’ Herczeg Kisasszony nem függeszt arra különösebb figyelmetességet, ismét megnyúgodott.

„Üdvözök legyetek, Álmus és te, tiszteletre méltó Bőlcs! folytatá beszédgyét a’ Herczeg Kisasszony. Én Ilona vagyok, Uróznak leánya, és szinte a’ te tudományodhoz akartam folyamodni, jámbor öreg! A’ hír, látom, nem hazudott, mikor azt mondotta, hogy nállad a’ titkos dolgokot meg lehet tudni; mert íme! én kinyomoztam nállad azt, a’ mit kerestem. De mivel neked mindent kell tudnod, mondgy meg nekem eggyet. Ezzel az öreget félre vonván, mi baja, úgymond, ennek az ifiú szarándoknak? Igaz-é, hogy csak az útazás az, a’ mi egésségét megrontotta?”

Az öreg álmélkodva nézvén Bélára, ki elszomorodva hallgatott, „Herczeg Kisasszony! úgymond, ha ő csak az útazást okozta, szégyenlenie kell neki azt a’ sebet, mellynél dücsőségesebbet nem szenvedhet. Megmentette ő ezzel eggy embernek az életét. Eggy ifiú vadásznét, kinek lova vele eggyütt a’ vízbe akart rohanni, ölével felfogván, a’ lótúl veszedelmesen megvágatott. A’ vadászné…”

„Elég, édes öregem! elég, mondá a’ Herczeg Kisasszony. Most már Béla! meg nem tagadhatod tőlem tellyesítését ama’ kérésemnek, hogy engemet édes Atyámnak udvarába kövess, és hogy adósságomot legalább azzal megkönnyebbítsed, hogy sebedet gyógyíthassam, és egésségedet háládatos szorgalmammal helyre állítsam. Béla! te édes atyádra nézel, ha ajánlásomot elfogadd-é vagy sem? Óh! ő nem lessz olly akaratos, mint te! ő minden bizonnyal rá áll, hogy mind a’ kettőtököt édes Atyámhoz vezesselek.”

Mind a’ kettő elhallgatott erre, nem mervén megtagadni, a’ mit a’ Herczeg Kisasszony olly indúlatos kérleléssel kívánt.

„Óh nemes szívű öreg! így szóllott azutánn Ilona a’ Remetéhez, segítsd, kérlek, esedezésemet. Én vagyok az, a’ kinek életét megmentették; és az én édes Atyám ne legyen olly szerencsés, hogy szabadítóimot legalább láthassa?”

Az öreg ezt hallván, elámúlt. „Ha tik tudtátok, úgymond, hogy nagy Uróznak leánya volt, kinek életét megmentettétek, meg nem foghatom, mikép elégedhettetek meg kis hajlékomban olly vékony tartással, tudván, hogy reátok a’ mi adakozó Fejedelmünknek udvarában különös vendéglés várakozik. Nekem azonban nagyon hízelkedik az, hogy adományimmal megelégedtetek, és én e’ miatt benneteket még egyszer annyira böcsüllek, mint eddig. Kérnélek is benneteket, hogy vékony élelmemet, szűk hajlékommal eggyütt, még sokáig felosszátok, ha Fejedelmem nem volna az, a’ ki tikteket magához kíván, ’s kinek tetszését én törvényszegés nélkűl meg nem szeghetem. Mennyetek, kövessétek a’ Herczeg Kisasszonyt! A’ te sebed, Béla! már nem veszedelmes, és segedelem nélkűl az enyim helyett nem fogsz szűkölködni.”

Most már semmit sem tehettek egyebet, hanem hogy engedelmeskedtek, ha csak magokot gyanúságba nem akarták volna ejteni. A’ Herczeg Kisasszony látván, hogy kérésére rá állanak, nyílvánvaló örömre fakadt, ’s minekutánna kísérő seregétűl két lovat maga’ elejébe vezettetett, a’ szarándokok pedig öreg baráttyoktúl könyhúllajtások között búcsút vettek; lóra űltette ezeket, ’s maga mellé vévén, olly büszkén vezette édes Attyának udvarába, mint a’ győzedelmes vitéz a’ nyertt zászlókot szokta.

Melly csudálatosan lánczolódnak egymásba az embereknek esetei, ’s melly sokszor forgattyák ki az embernek gyenge szívét még legerősebb tökélléseibűl is a’ véletlen szövetkezések, Álmus Herczegnek élete nyilvánvalóképen megbizonyíttya. Miért nem engedte meg a’ sors, hogy ezen ajtatos szarándokok Szerbiánn keresztűl az új kellemeknek veszedelmes szirtyei mellett habzás nélkűl tovább mennyenek? Miért kellett őköt eggy ragyogó udvarnak tekíntete által arra megemlékeztetnie, a’ mit elvesztettek? Miért nem hagyta bennek ezek iránt a’ szerencsés feledékenységet szenderedni? úgy látszott, mintha az egek Álmusnak elkerűlhetetlen vesztét elvégezték volna.

A’ Herczeg Kisasszony tovább mulatván, mint egyébkori sétálásánál szokott volt, egész udvarát, de kiváltkép érzékeny szívű Attyát új nyughatatlanságba ejtette. Uróz végtére maga lóra ült, hogy felkeresse, de leányát elvétvén, nem volt jelen, midőn ez a’ két szarándokkal diadalmas dücsőséggel haza érkezett. Minekelőtte ez saját nyugodalmárúl és szükségeirűl szorgalmatoskodott volna, megparancsolta, hogy a’ két szarándoknak a’ legszebb szobákot nyissák meg, az udvari orvost pedig minden halogatás nélkűl híjják el, kinek különösen meghagyta, hogy a’ betegnek jó gondgyát visellye.

Azalatt Uróz is haza érkezett, és leányát örvendetes orczával elejébe sietni látván, nagyon megörűlt. Megvallotta ő édes Attyának azonnal, micsoda szándékkal kereste ő fel az öreg remetét, ’s melly kívánatos esettel koronázta meg ügyekezetét a’ kedvező szerencse. Uróz nagy érdeklést mutatván iránt, elmondotta magának az egész történetet minden legkisebb környűlállásival eggyütt. Álmusnak és Bélának neveit hallván, figyelmetesebb lett, és öszve tartotta azokot ama’ vonakodással, mellyet a’ szarándokok mutattak, hogy udvarát elkerűlhessék. Majd azutánn egynehány környűlállásrúl tudakozódott, mellyek gyanúságának erősítésére szolgáltak; de nem szóllott rólla még is senkinek, hanem előbb a’ betegeket kívánta látni.

Ilona maga vezette őköt hozzá, Uróz pedig e’ kedves vendégeit világosan tündöklő örömmel és érzékeny szívességgel fogadta. Kémlelő szemmel visgálta ő az öregebbiknek méltósággal tellyes tekíntetét, az iffiabbiknak pedig nemes termetét és illendő magaviselését. Szemekre vetette azutánn még egyszer vonakodásokot, mellyel háladatosságát kerűlték, és nyilván tapasztalta, hogy mind a’ ketten szembetűnő színfogásokot kerestek, mellyekkel vagy a’ szemrehányásra való feleletet elmellőzzék, vagy magokot mentegessék. Észrevételei, eggy szóval, majdann szempillantásonkint jobban és jobban megerősítették vélekedésében, hogy házánál az elüldözött Magyar Herczegeket vendégli, és csak azt várta, hogy Ilona tőllök elmennyen; mire gyanakodását a’ szarándokoknak szemébe megmondotta.

Álmus e’ szempillantásban sokkal igazságosabb büszkeségre gerjedt, hogysem azt, a’ minek nyomdokánn a’ Fejedelmet látta, önnön magának sérelme nélkűl el tagadhassa. Uróznak megilletődése még egyszer annyira nevekedett, mikor látta, hogy hozzá hasonló születésű személyek voltak leányának szabadítói, és eltökéllette magában, hogy udvara’ elejébe úgy állíttya őköt, mint született Herczegeket. De Álmus ellenben és Béla ezt tellyességgel meg nem engedték, sőt Urózt arra az ígéretre kényszerítették, hogy elmenetelek előtt senkinek e’ titkot el ne árúllya. Ettől tehát a’ Herczeg Kisasszony is el volt zárva.

A’ külömböztetés tehát, és a’ figyelmetesség, mellyel őköt a’ Fejedelem megtisztelte, mind csak ama’ nagy adósság’ lefizetésének tartatott, mellyel nekik Uróz tartozott, a’ nélkűl hogy azoknak igaz okát valaki gyanította volna. A’ fejedelem azonban vendégeit naprúl napra jobban megszerette. A’ sok esztendőbéli keserűségek könyörűletességre gerjesztő nyomokot hagytak Álmus Herczegnek képvonásánn, mellyek őtet legjobb esztendeiben úgy meghervasztották, mintha már aggságnak indúlt volna. Ez volt kiváltkép, a’ mi hozzá a’ Serbiai Fejedelemben igen érzékeny hajlandóságot gerjesztett, melly a’ rövid ösmeretségnek üdeje alatt buzgó barátságra változott. Fájdalommal kezdett tehát arrúl gondolkodni, hogy udvarátúl nem sokára búcsút vesznek. Azonn volt tehát tellyes erejével, hogy bennek a’ keresztes hadnak folytatása iránt való szándékot megtántorítsa.

Országában azonn kívűl a’ keresztes seregek nem nagy böcsűletet szerzettek magoknak. Gondechár 15000 Németbűl álló sereget vezetett e’ tartományonn keresztűl, ’s a’ Serbusoknak barátságos vendéglését erőszakoskodásokkal és útálatos erkőlcstelenségekkel jutalmazta meg. Minden felűl tolódtak a’ békeszerető lakosok Uróznak trónussához ama’ keserves panaszokkal, hogy keresztes vendégeik lopással, rablással, erőszaktételekkel, és pusztításokkal viszonollyák vendégszerető barátságokot, olly annyira, hogy e’ Fejedelem kénytelen volt, a’ szilaj Német falkáknak elmenetelét fontos fenyegetésekkel sürgetni, és fegyveres kézzel egész’ a’ határokonn túl elkésérni, Serbiának e’ bőlcs és messzelátó ura jól átlátta ezen alkalmatossággal a’ keresztes hadak’ vándorlásának tulajdon czéllyát, és errevalónézve el nem tűrhette, hogy eggy ollyan férjfiú, ki az ő ítélete szerínt jobb sorsot érdemlett, a’ zabolátlan indúlatoknak, és a’ nyers erkőlcstelenségeknek örvénnyébe vetemedgyen. És e’ jó és szíves baráttya, kit az érettebb esztendőknek sükeresebb erkőlcse a’ zabolátlan falkáknak istentelenségeitűl talán megóhatott volna, eggy ifiú, eggy szeretetre méltó, és romlatlan erkölcsű Herczeget vezetett magával azonnfelűl, kiben a’ rossz példa nem is talált még hosszas tapasztalásokra, és erős talptökéllésekre épített oltalomfalat, mellynek ostromlásában megtompúlhatott volna. Nem látott ő Álmus Herczegnek e’ szándékában egyebet a’ reménytelenségnek végső tökéllésénél; mire nézve megvetette minden erejét, hogy őtet arrúl lebeszéllye; ezt pedig végbe nem vihetvén, más módokhoz folyamodott, mellyek czéllyához lassabban ugyan, de annyival bizonyosabban vezessék.

Bélának nem külömben, mint édes attyának vékony egéssége, ki nyavalgó fia mellett sok álomtalan éjszakát töltött, megkívánta, ammint legalább az orvosok, kiket Uróz talán meg is vett, eggyenlő szívvel és lélekkel bizonyították, hogy egynehány holnapig magokot kinyúgodgyák, minekelőtte illy hosszú és súlyos útra bizodalmasan indúllyanak. Az útnak e’ szükséges elhalasztását Uróz nagyon szívesen fogadta. A’ rendelésekre nézve, mellyeket vendégeinek tartásárúl és mulatságárúl tett, semmit el nem mulatott, a’ mi a’ herczegi életnek és az udvari gyönyörűségeknek elszenderedett ingereit a’ Herczegnek beteg szívében felébreszthette. Erre építette ő ügyekezetét, mellyel Álmust^* születésének diszeire, és az udvari életnek javaira ismét figyelmetessé tenni, ’s ez által feltett szándékának talposzlopait megrezzenteni akarta. Mennyire ment legyen ezen ügyekezetében, a’ történetnek folyamattya meg fogja mutatni.

Álmus elejénte nem örömest állott arra, hogy Uróznak vendéglő kegyelmeivel olly sokáig éllyen. Béla ezt viszontag sokkal könnyebben vette, mivel szíve egészen másféle nyughatatlanságot kezdett érzeni, melly ifiú és tüzes vérére nézve sokkal természetesebb volt, mint édes Attyának hideg szorgalma, ne hogy Uróznak barátságával az útnak halogatása által visszaéllyen. Az ifiú és szép Herczeg Kisasszony Ilona volt az ő egész figyelmetességének tárgya. Azon naptúl fogva, hogy e’ Herczeg Kisasszony szabadítóját ismét meglelte, olly hajlandóságot mutatott ezen ifiúhoz, melly csupa háladatosságnál többnek látszott lenni; a’ mit Béla is észre vett. Ezen ifiú párnak szívében tehát felgyulladt lassankint a’ viszontagvaló szerelem, melly azonban a’ mostoha környűlállásoknak súllyátúl nyomatván, a’ tisztelettel tellyes hajlandóságnak korláttyai közé szorúlt. Naponkint elárúlták tudtok nélkűl egymásnak, a’ mit szíveik érzettek; de a’ fejedelemnek leánya meg nem vallhatta ezt eggy szarándoknak, a’ nélkűl hogy születésének fénnyét meg ne homályosítsa; sem Béla Ilonának, a’ nélkűl hogy édes Attyának titkát el ne árúllya. Azonban, melly veszedelmes legyen a’ hevűlés, mellybe a’ szerelmet a’ születésnek külömbsége miatt való belső viaskodás hozza, az emberi szívnek történeteibűl tudgyuk; és e’ két szerelmesnek példája ezt újjolag megbizonyította.

Ilona tizenhét esztendős, jó erkölcsű, szép, és tüzes leányka volt, kinek nevelése, édes Annyának korán történtt halála miatt, érzékeny szívű attyára maradt, ki leányában az ifiú vérnek természetes tüzét nagyon is kifejtette, a’ helyett hogy az asszonyiságnak szelíden bájoló övével bekorlátozta volna. Így hajlandóságai férjfiasabbak is lettek; ’s legkedvesebb foglalatosságai a’ vadászatbúl, lovaglásbúl, és nyilazásbúl állottak, mellyek között életének több esztendeit felosztotta volt. Ez által különös szeretetre gerjedt a’ vitéz tettekhez és a’ csudálatos bajnok ügyekezetekhez, olly annyira, hogy még asszonyi kísérőivel való mulatságinak is majdnem eggyetlen eggy tárgyai lettek. Mikor Kisasszonytársai, vagy Komornái különös kegyelembe akarták tenni magokot nálla, estvekint, midőn testének fárasztásai utánn az udvari kertnek árnyékaiban nyugodalmat keresett, új vitéz eseteket beszéllettek neki, ’s mennél csudálatosabbak voltak azokban az ügyekezetek, annál nagyobb volt a’ gyönyörűség, mellyet azokban talált. A’ vitézség akkor Német és Olasz országba és Európának nyugotdéli részeiben leginkább virágzott, mellyekrűl a’ tudósításokot a’ keresztes hadi seregek onnan magokkal ide is elhozták. Ilonának nagy hajlandósága az efféle nemes élethez heveskedő leányfejében indúlatosságra fajúlt volna talán, ha magokot a’ keresztes vitézek, kiknek ügyekezetei, az ő gondolattya szerint, csudálatossal tele voltak, vitéztelen magokviselése által Magyar országban, és Szerbiában útálatosakká és gyűlölésre méltókká nem tették volna.

Ezen indúlatosságra azonban meg voltak már eggyszer Ilonában téve a’ talpfalak, és arra, hogy forró leányképzése lángra lobbannyon, semmi sem kívántatott egyéb saját tapasztalásánál; hogy a’ nagy szívűségnek és a’ szerelemnek ollyan áldozattyai, a’ minőköt az Európai vitézekrűl hallott, a’ valóságos dolgok közé tartoznak, szinte szomjazva kivánt ő egyszer eggy illyen áldozatot látni; de édes Attyának udvara nem volt arravaló, hogy az ő vitéz álmait megvalósítsa. Nem csuda tehát, hogy ő most Béla’ tettét, mikor őtet gyors tökélléssel a’ bizonyos haláltúl megmentette, nagy tűzzel illy vitéz cselekedetnek nézte, ’s minden legkisebb környűlállásait, sebét, önnön magának nagyszívű eltagadását, ’s a’ jutalomrúl való lemondását a’ románoknak virágokkal felpiperézett köntössével felékesítette. Most már bizonyos volt ő előtte, hogy a’ szarándok ruha alatt nemes ágú vitéz van elrejtve; és ebben őtet Bélának nemes termete és szép magaviselése még jobban megerősítette; Herczeg Kisasszonynak kell a’ vitéz ügyekezet’ tárgyának lenni; és ez ő maga volt; a’ vitéznek a’ megmentett Herczeg Kisasszonyhoz titkos szerelemre kell lobbanni; és errűl Bélának tekíntetei nem hagyták már őtet kételkedni; de indúlattyát nem szabad elárúlnia, hanem nagy szívvel kell neki kiállania, hogy a’ titkos szerelemtűl felemésztessen; és ezt látszott cselekedni Béla is, ki lemondása mellett hűven megmaradt. – Így ő szép álmának^* valóságos tárgyat talált, mellynek világos bizonyságait szemeivel látta. Most már tehát rajta volt a’ sor, hogy Románnyának bűbájos hurokját feloldgya.

De mikép vigye ő ezt végbe? – Társait szinte megfárasztotta kéréseivel, hogy mind azokot az esetecskéket, mellyeket már könyv nélkűl tudott, még egyszer minden legkisebb környűlállásaikkal elbeszéllyék; látni akarván, ha nem találkozik-é közöttök ollyan, melly az övéhez hasonlítana ’s melly szerínt ő a’ hurkot kellemetesen feloldhatná? De mind haszontalan volt ügyekezete; az ő esetéhez eggyik sem akart hasonlítani. Felhagyott végtére mind a’ lovaglással, mind a’ vadászattal, és üdejét a’ gondolkodás, az indúlatoskodás, és vitézzének titkos visgálása között egészen felosztotta.

Béla már az erdőben voltt beszéllgetésnek alkalmatosságával felséges vélekedésre emelkedett a’ Herczeg Kisasszonynak nemes szíve iránt, és ha azelőtt cselekedetérűl megemlékezvén, édes érzeményre fakadt a’ miatt, hogy kötelességét, mellyel szerencsétlen embertársának tartozott, betellyesítette; most már duplán áldotta az esetet, melly őtet eszközének választotta arra, hogy illy nemes indúlatú szépnek szép életét megoltalmazza.

Az említett beszéllgetéstűl fogva örömmel látta ő, hogy maga a’ Herczeg Kisasszony e’ cselekedetét magosabb látó pontbúl visgálta, és hogy annak értékét nagyobbra böcsűlte, hogysem azt hiú arannyal meg lehetne fizetni. Az előző figyelmetesség, mellyel hozzá és Álmushoz mind a’ Herczeg Kisasszony, mind ennek édes attya viseltettek, ’s mellyet ő amannál, mivel titkába be nem szentelte, csupán csak érzékeny háladatosságnak nézhetett, olly érzeményekkel tőltötte meg mellyét, mellyeknek ártatlan^* szívét, melly mindeddig minden indúlattúl mentt volt, még akarattya ellen is kénytelen volt azonnal feláldozni. Azon mérték szerint, ammint teste naponkint jobban közelített a’ gyógyúláshoz, szíve viszontag betegedni kezdett, mivel kesergés nélkűl nem gondolkodhatott ama’ szempillantásrúl, mellyben ezen udvart kénytelen lessz elhagyni. Mély fájdalommal hallgatta édes attyát, mikor őtet erre koronkint megemlékeztette, és szorgalmatosan kerűlte az illyen emlékeztetésnek még alkalmatosságát is. A’ magányosság szívének ezen állapottyában legkívánatosabb szüksége lett; mire nézve több ízben kiosontott az udvarnak ragyogó társaságibúl, hogy azt a’ herczegi kertnek hosszú fasorai között megelégíthesse. Távúlléte illyenkor senkinek sem tűnt szemébe olly nagyon, mint Helenának, ki nem örömest látta, hogy magát visgáló szemei elől elvonnya; de távúllétében viszontag talált ő még is annyi okot a’ boldogító gyanakodásokra, hogy ez iránt tett szemrehányásai inkább csak asszonyi kelletések, mint igaz érzeménnyének hű kifejezései voltak. Bélát e’ szemrehányások, mellyeknek igaz értelmét és czéllyát ki nem tudta nyomozni, még jobban bele keverték indúlattyának köteleibe. Amaz ügyekezet, mellyel szerelménn uralkodni akart, egészen kivetette őtet ama’ tetetésbűl, mellyel születését, Álmus’ akarattya szerint, el kellett titkolnia, és így őtet az egész udvar, az eggy Herczeg Kisasszonyt kivévén, magának való emberkerűlőnek nézte.

Uróz azonban Álmust szorgalmatosabban tartotta szemmel, mint Bélát. Titkos megelégedéssel látta ő, hogy amaz lassankint az ő első zárttszívűségébűl kilépdegél, és az udvarnak ünnepeiben és mulatságaiban gyönyörködni kezd. Mikor Bélának különös magaviselése szemébe tűnt, ezt ő csak titkos útálásnak nézte, mellyel az ifiú az életnek ama’ módgyához viseltetik, mellyre édes attya őtet kényszeríteni látszott. Nem kételkedett tehát többé, hogy ajánlását Álmus meg nem vetendi. De alkalmatosságot nem találhatott arra, hogy vele olly beszédbe eredgyen, mellyben feltett szándékát végre hajthassa, mivel egynehány nap múlt el, a’ nélkűl hogy Álmus elkezdett úttyának folytatásárúl emlékezetet tett volna. Ennek oka az volt, mivel a’ gondos atya e’ napokban Bélának állapottyát közelebbrűl látván, bús szorgalomnak eredt, és fiátúl azt kívánta, hogy atyai szívének vallya meg baját, melly miatt előbbeni vídámsága olly szembetűnő komolyságra fordúlt. Kevés fáradságában telt atyai tekíntetének, hogy fiát titkának kinyílatkoztatására bírja. Vallását Álmus érzékeny illetődéssel és részesűléssel fogadta, és most rezzentette meg először megint atyai szívét ama’ gondolat, melly sorsának keménységét eszébe hozta; most keseredett el újra megint a’ szerencsének mostohaságánn, melly fiát születésének jussaitúl megfosztván, alkalmatlannak tette ama’ szerencsére is, mellyre a’ szeretetre méltó Herczeg Kisasszonynak keze által juthatott volna. Réműléssel ösmerte meg magában, hogy illy tündöklő szövetségre nem lehet az ollyan Herczegnek semmi reménysége, ki őseleinek országábúl kiűzetett, ’s mindannyiszor elpirúlt, valahányszor amaz indító okokrúl gondolkodott, mellyekkel szerencsétlen fiát vígasztallya, és megnyúgosztallya, kit születésének jussaitúl fontolatlan ügyekezetei által ő maga megfosztott.

Szinte mikor Álmus az atyai szeretet, és a’ kemény sorsnak súlyos nyomása között küzködve habzott, Uróz viszontag eltökéllette magában, hogy baráttyát fiával eggyütt holtig való eltartással megkínállya. De szinte akkorában érkezett hozzájok Viddinbe a’ Magyar Királynak, Kálmánnak udvarábúl eggy hír is, melly valamint Álmus szándékainak, úgy Uróz’ kívánságinak is új fordúlást adott.

Allig csillapította le Kálmán a’ Horvát országi nyughatatlanságokot, és allig kötött testvérével kívánatos békességet, hogy az Oroszokkal és a’ Kúnokkal új hadakozásba keveredett, mellyben neki a’ szerencse elejénte kiváltkép kedvezett. Az eggyesültt ellenséget több ízben megvervén, annyira birta, hogy az Oroszoknak Fejedelemasszonya, Lanka, Kálmánnak táborában személlye szerínt megjelent, ’s térgyre esvén előtte, békességért esedezett. Azonban e’ Fejedelemasszonynak maga megalázása nem egyébre czélozott, hanem hogy Kálmánt megcsallya, ki valóban be is sietett a’ kelepczébe, mellyet neki álnok ellenségei vetettek. Hadi vezéreivel eggyütt azt következtette ő Lankának esedezésébűl, hogy az Oroszok és Kúnok a’ hadakozásnak folytatására mind kedv, mind pedig erő nélkűl szűkölködnek, és így arra hagyta magát csábítani, hogy a’ békességnek alkuit, mellyekkel Lankát Miekodnak, a’ Kúnok’ Chánnyának táborába kűldötte, felette mértékletlen pontra feszítse. Tellyes reménységgel lévén a’ felűl, hogy a’ Chán, saját gyengeségét érezvén, kénytelen lessz végtére még is a’ súlyós alkukra rá állani, a’ Magyarok a’ legbocsáthatatlanabb szorgalmatlanságra vetemedtek. Miekod és Lanka csalárdságoknak e’ következését azonnal eszre vévén, a’ fegyveres megtámadásra alkalmatos szempillantást választottak. Eggy setét éjszakánn olly renddel és vígyázással vitték e’ hadi próbát véghez, hogy mind a’ tábor már kezekben volt, mind pedig sok aluvó magyart lemészárlottak, mikor a’ magyar vitézek a’ fegyvereknek csörtölözésére felébredvén, a’ veszedelmet eszre vették. E’ szerencsétleneknek eggyesűlését pedig olly okosan tudták meggátolni, hogy majd nem valamennyi Püspökök, Bárók, és Vezérek elestek; a’ Király pedig a’ veszedelembűl csak csuda által menekedhetett meg.

E’ rettenetes veszteségnek híre szinte azon szempillantásban érkezett a’ Serbiai udvarhoz, mikor Álmus mostoha sorsának szomorú súllyát újjúltt fájdalommal érzette, és szívét feltett szándékaiban egészen megtántorította. Egyszerre felébredt megint benne a’ reménység, hogy a’ terhes igát, mellyet előbbi szerencsétlensége nyakába vetett, most talán lerázhattya, és így születésének jussaihoz, mellyekrűl lemondani kényteleníttetett, ismét vissza^* juthat, vagy talán még a’ Magyar Trónusra is felemelkedhet.

Uróznak megújjított ajánlásait hallván, minden tartóztatás nélkűl elejébe terjesztette új plánumait, arra kérvén e’ nagy szívű baráttyát, hogy az örökös eltartás helyett, mellyet neki szánt, inkább ügyekezetének végrehajtására szükséges segedelmet nyújtson.

Uróznak, valamint Álmus’ bizodalma nagyon tetszett, úgy az is nagyon hasznosnak látszott, hogy ezen alkalmatossággal szövetségbe léphet eggy szomszéd hatalommal, mellytűl az akkori kisebb Fejedelmek nem ok nélkűl rettegtek. A’ kívántt frígyet tehát vele hamar megkötötte, ’s minekutánna vendégeit udvarával, mint Magyar országbúl elűzött Herczegeket megösmerkedtette, kihirdette egyszersmind szándékát, hogy az ő ügyököt magáénak kívánnya tenni.

Könnyű meggondolni, melly hatalmas illetődéssel hallotta Ilona Herczeg Kisasszony a’ dolgoknak illy hirtelen változását. A’ melly bizonyos volt, álmodozásai szerint, hogy az ő vitézze minden bizonnyal a’ legnemesebb vérbűl származik, úgy már most viszontag szentnek’ tartotta, hogy egybekeléseket az előítéleteknek semminémű gáttya meg nem akadályozhattya. A’ kegyetlen sors, melly eddig a’ Herczeget üldözte, szinte csak a’ szerencsétűl kigondoltt vásznak látszott neki lenni, mellyel arra alkotott szíveiket, hogy egymást szeressék, eggy üdeig kínozza, hogy annál tündérebb édességgel egybe függessze.

Bélát ama’ hatalmas gondolat, hogy reménységei a’ tündöklő szerencséhez, mellyrűl örökre lemondott volt, hirtelen ismét megnyílnak, egészen elragadta. Szabadnak érezvén mellyét a’ reménytelen szerelemnek minden kötelékeitűl, lábaihoz borúlt a’ Herczeg Kisasszonynak, ki talán őtet keresvén, elejébe akadtt, elejébe terjesztette töredező szózattal vallását, mellynek viszonolását kedvessének szívétűl kinyerni, kevés fáradságában telt.

A’ szerelmes szövetség hamar megtörtént és feloldozhatatlan lett, annyival is inkább, mivel azt az édes atyák is örömökben, mellyet viszontag való barátságos frigykötésekbűl érzettek, sietve helyben hagyták.

A’ hadi sereg már készen állott. Álmus és Béla rendeltettek vezéreinek, hogy azzal Magyar országba beüssenek, melly túlsó széleinn szinte akkorában szörnyű zavarodás alatt nyögött. Az elindúlásra a’ másik hajnal volt meghatározva.

Béla’ mellyében az indúlatnak küzködése megszűnt; és e’ helyett érzékeny versengés támadt, mellyet benne a’ szerelem okozott. Nem volt ebben az asszonyi púhaságnak semmi része, melly az imént elnyertt legfőbb boldogságnak üdeig tartó vesztesége miatt epekedett volna. Fájdalmas indúlat, és érzékeny aggódás fogta el szívét a’ miatt, mivel Ilona el nem akarván hagyni kedvessét, mellette kívánt viaskodni, és fegyveres kézzel vagy czéllyát elérni, vagy mindenét elveszteni. Kicsoda tagadhatná meg álmélkodását eggy tizenhét esztendős leánynak illy bajnoki tökéllésétűl? De kicsoda nem ösmeri meg azt is, hogy e’ tökéllésnek rettenetesen el kellett rémítenie az ifiú Herczegnek érzékeny szívét? Ilona’ heves szerelmének illy szembetűnő bizonyságát tapasztalni, más részrűl pedig látni, hogy legfőbb kincse az állhatatlan hadi szerencsének csalfa koczkájára akarja vetni életét! kicsoda rajzolhassa le az érzeményeket, mellyek e’ gondolatnál az Ifiúnak szívében egymást felváltották? Egybe szedte ékesen szóllásának minden erejét, ígéretekkel kérlelte, szívreható esedezésekkel ostromolta, csak hogy feltett szándékátúl elidegenítse. Az atyák oda függesztették ezekhez saját tapasztalásaikkal oszlopoltt érzékeny intéseiket. De mind haszontalan volt ügyekezetek; semmi a’ Herczeg Kisasszonyt feltett szándékában meg nem tántoríthatta, és Uróz kénytelen volt, leányát magátúl elbocsátani, Béla pedig kegyessét a’ hadakozásnak veszéllyei közé magával vinni.

Eltökéllették magokban a’ Herczegek, hogy a’ hadi sereget Horváth országonn vezetik keresztűl, mivel Álmus tudta, hogy ezen országban vannak még alattomban jó baráttyai; ’s mivel egyébaránt is sokat épített ama’ ragaszkodásra, mellyet a’ Horvátok az utólsó lázúlásnál Bélához mutattak. Az előseregnek vezetése tehát ugyanezen ifiú Herczegre bízatott, hogy az ellenséges tartományban a’ szíveket, ha lehet, Kálmán ellen fellázítsa. A’ fő sereget utánna Álmus vezette.

Serbia magában nem volt olly hatalmas, hogy Magyar Országgal mérkezhetett volna; de Kálmánnak akkori állapottya nem helytelen mentegetés gyanánt szolgálhatott arra, hogy a’ Szerbusok illy hadi próbára vetemedtek; és ha egyszer a’ Horvátok a’ Herczeg’ részére állottak, akkor azutánn a’ Magyar Királynak a’ menekedésre valóban kevés reménysége maradhatott.

A’ hadi sereg útnak eredt, és Béla ifiú vitéznéjével eggyütt Horvát országnak határainn betört. Sehol sem akadt ő fegyveres ellenkezésre, mivel Kálmán a’ fegyverviselő seregeket mind magához vonta, hogy azokkal a’ Kúnoknak félelmes Chánnyát megverhesse. Bélának eggy különös környűlállás nagyon kedvezett, mellynek ereje még a’ Királynak táborába is hamar elhatott, és Kálmánt majdnem a’ kétségbenesésnek iszonyú állapottyába helyeztette. Őzvegy volt tudniillik Kálmán, és boldogúltt hitvesse nem hagyott neki több magzatot eggynél, ki felette gyenge egésséggel bírván, a’ magyar sceptrum alatt megeggyesűltt népeknek semmi reménységet sem nyújtott arra, hogy familiájánál a’ successiót örökös által fenntarthassa. Az országló ágnak magvaszakadása az akkori üdőkben szinte jeladás volt mindenkor az új polgári háborúkra, és így a’ népek attúl, úgymint sok szerencsétlenséggel járó jelenéstűl, már jóval előre nagyon rettegtek. Most Kálmán ellen egyszerre Béla’ személlyében eggy korona-pretendens támadt, ki magával eggy szép és ifiú jegyest hozott, Ilonát tudni illik, ki ama’ reménység által, mellyet az örökös nélkűl szűkölködő Királyi szék iránt nyitott, a’ népeknek szíveit, valamerre ment, mindenütt megnyerte. Sőt ammint a’ tudósítás e’ ragyogó reménységrűl, melly Ilonára nézve az egész országban felvíradt, a’ Nagyoknak füleihez hatott, kiket Kálmán a’ táborba maga mellé gyűjtött, nem csekély felekezet támadt közöttök az Ellen Király’ részére, melly Kálmánnak éles tekíntetét el nem kerűlte.

Csak Kálmánnak tehetős és segéd módokkal kimeríthetetlenűl bővelkedő szívétűl telhetett az ki, hogy a’ környűlállásoknak e’ szorongató súllya alatt el ne tikkadgyon. Megkínálta ő sietve a’ Kúnoknak Chánnyát a’ Halicziai tartománynak jó nagy részével, és ezen alku alatt nem csak békességet kötött vele, hanem védő és támadó szövetséget is, melly neki e’ Chánban új ellenségei ellen hatalmas frígyest szerzett. Az oroszoknak fejedelem asszonyát, Lankát még szorosabb kötelékkel csatolta magához az által, hogy onokájával, Predislav Herczeg Kisasszonnyal, Szvetopolknak, az Orosz nagy Herczegnek Leányával, házasságra lépett, és a’ magyar trónust felosztotta. Ezen új házassága által eggy hasonlóképen ifiui Herczeg Kisasszonnyal, reménységet adott az országnak Kálmán, ki még egyébaránt jól birta magát, arra, hogy familiájábul marad még kívánt örökös azon esetre is, ha István fia, a’ Koronaherczeg üdőnek előtte meghalna is. Így ő ellenségeinek kezébűl a’ vélekedésnek legveszedelmesebb fegyverét egyszerre kitekerte.

A’ Kúnoknak és az Oroszoknak segítő népeivel megerősítvén hadi seregét, megmérkezhetett már könnyen Álmus testvérével, és így sietve vonódott elejébe egész a’ Drávának partyaihoz, hová már ellenségeinek seregei behatottak volt. E’ hirtelen változás azonban Álmust meg nem rezzentette, mivel a’ Serbiai Fejedelemnek derék vitézeiben különösen bízott, kik a’ Herczeg Kisasszonynak jelenléte által hadi tűzre ingereltetvén, allig várták, hogy az ellenséggel megütközhessenek.

A’ mai Gradiskának környékében találkozott öszve a’ két hadi sereg, és Kálmán minden üdőhalasztás nélkűl hozzá fogott a’ megválasztó ütközethez. Rendbe szedték magokot a’ vitézek mind a’ két részrűl. Álmus jobbik szárnyát a’ magos hegyekhez támasztotta, mellyek Horvát országnak határainn lenyúlnak; Béla kiterjesztette seregeit egész a’ Száváig; Helena pedig átnyargalta sietve a’ Szerbusoknak sorait, hogy őköt az átalkodott viadalra felbuzdítsa.

A’ Magyarok hasonló buzgósággal támadták meg több ízben a’ Szerbusokot, de szinte annyiszor visszaverettek. Kálmán végtére magához vévén népeinek megválogatottabb részét, áttörte a’ Szerbiai seregsornak közepét, hol szerencsétlenűl ugyan azon szempillantásban Ilona Herczeg Kisasszony a’ veszedelmet látván, és katonáit állhatatosságra bírni akarván, az ütközetnek legdühösebb mészárlásai közé személlye szerint berohant. Béla a’ seregnek bal szárnyárúl hamar eszre vévén a’ veszedelmet, mellyben kedvesse forgott, oda igazította egész erejét, hogy a’ magokot visszavonó seregszakaszoknak segítségére lehessen. Ammint magának az előre tolódó ellenségenn keresztűl útat vágott, egyszerre eszre vette, hogy az ifiú bajnokné utólsó erejét öszve szedvén, eggy csoport magyar lovasokkal vitézen vagdalkozik. A’ kétségbenesésnek dühe megedzette ezen szempillantásban mármár bádgyadó karját, ’s maga körűl mindent elpusztítván, oda rohant egész’ a’ kedvessének oldalához, ’s kiragadta az ellenségnek kardgyai közűl, mellyek feje felett villogtanak. Vért látván tündöklő pánczéllyárúl lefolyni, lenyomta szívében azonnal az aggódó szerelemnek érzékeny szava a’ fő vezérnek hívatallyát. Ilona magárúl elfelejtkezvén, erre ugyan őtet buzgón intette; de ő szavára nem hajtván, megfogta lovának zabláját, és kivezette sietve az ütközet’ helyébűl a’ víznek partyára, hol szívének legfőbb kincsét eggy csónokonn a’ túlsó partra átvitte.

Így már a’ Szerbiai seregnek nagyobb része vezér nélkűl maradván, minden rend nélkűl viaskodott, még a’ magyar hadi népeknek majdnem egész ereje a’ jobbik szárnyra rohant, mellyet Álmus vezérlett. Ez egész vitézségével nem volt már képes arra, hogy az ellenségnek gátot vessen, sőt minekutánna a’ hegyek közé visszanyomatott, végtére fogságba is esett.

Ezen esettel az egész ütközet, sőt az egész ügyekezet megvált. A’ mi a’ Szerbiai seregek közűl megmenekedhetett, átsietett a’ Szávának túlsó partyára, ’s Bélának, ki még kedvessének sebeivel keseregve bajlódott volt, azt a’ szomorú hírt hozta, hogy édes attya a’ fogságba esett. Gyors követek kűldettek azonnal a’ Viddini udvarhoz, hogy akarattyát a’ dolgoknak illy fekvésénél kinyílatkoztatná, kik Bélának rövid üdő alatt azt a’ parancsolatot hozták vissza, hogy a’ hadakozást a’ békességnek gyors kötése által végezze, és a’ Szerbiai részrűl csak azt az eggyet kívánnya, hogy Álmus Herczeg a’ fogságbúl szabadon kibocsáttasson.

Minekutánna Uróz első mély szomorúságábúl hidegebb vérű fontolásra ébredhetett, e’ parancsolatnak hírvivőit maga is nyomban követte, és megvertt hadi seregénél személlye szerínt megjelent. Leányát szomorú állapotban találta, mivel az ütközetben több sebet kapván, a’ viadal köztt olly annyira meghevűlt, hogy magával végtére keveset gondolt, és így felette sok vért vesztett. Most tehát egészen elgyengűlvén, súlyos erőtlenséggel bajlódott. Édes attyának parancsolattyára Béla őtet haza vezette, hogy ott a’ tudós orvosoknak keze alatt magához térhessen. Uróz azonban a’ békességkötésrűl maga kívánván szorgalmatoskodni, szónokokot kűldött Kálmán’ táborába, kit arra kéretett, hogy vele eleven szóba eredvén, a’ testvérek köztt kigyúladtt háborút lecsillapítani, egyszersmind pedig a’ fontos okokot meghallgatni ne sajnállaná, mellyek őtet arra bírták, hogy Álmusnak segítő seregeket adgyon, és szomorú sorsához könyörűletességgel viseltessen. Kálmán a’ ki békéllésre késznek mutatta magát, és a’ két Fejedelem kezet nyújtott egymásnak.

Viszontag való tiszteletre ébredtek ők ezen alkalmatossággal, melly a’ békességet nagyon meg siettette. Elvégezték magok között, hogy a’ fegyveres villongások mind a’ két részrűl megszünnyenek, és hogy Serbia Magyar országgal azon barátságos állapotra visszatérjen, mellyben e’ hadakozás előtt volt. Csak Álmus testvérének szabadsága iránt volt Kálmán kérlelhetetlen; a’ mit Uróz sem vehetett rossz névenn, mivel ez már a’ második háború volt, mellyel Álmus őtet lázúló gyanánt megtámadta. Bár melly nagyon feküdt is tehát Uróznak szívénn, hogy frigyessét és jó baráttyát a’ fogságbúl kiszabadítsa, Kálmánnak előre gondoskodó sanyarúságot kénytelen volt még is helyben hagyni, mivel átlátta, hogy e’ nélkűl országlása sem nyugodalmas, sem bátorságos nem lehet. Egyébaránt pedig sokkal gyengébbnek is érzette magát, hogysem Kálmántúl ezen alkut erővel kifacsarhassa; tulajdon személlyére nézve viszontag örűlvén a’ kíméllő békességnek, mellyel őtet a’ győzedelmes fejedelem szinte csak megajándékozta. Ajánlott azonban még is külömbféle nagy áldozatokot Kálmánnak, hogy szívénél Álmusnak szabadságát megeszközölhesse; de ezeket a’ megbántott Magyar Király illendő büszkeséggel mind megvetette. Végtére Uróznak esdekléseitűl sem maradhatván, megígérte, hogy Álmust szabadon elbocsáttya, de olly alku alatt, hogy trónussának bátorsága végett, Bélát adgya kezes gyanánt hatalmába, a’ mi hasonlóképen keserves dolog volt.

Uróz ezt hallván, nagyon elszomorodott, mivel könnyen átlátta, melly rettenetes csapás volna ez kedves leányának? De azonnkívűl reá sem állhatott ezen alkura, hanem csak Bélának saját helybenhagyásával, kinek személlyével szabad nem volt. Azomban, hogy e’ dolognak megválasztását aggódó atyai szívétűl elhárítsa, arra kérte Kálmánt, hogy hozassa el magához Álmust, és ez iránt kérdezze meg az ő jelenlétében, ha szabadságát e’ drága áronn kívánná-é megnyerni, vagy sem?

Kálmán Uróz’ kérésének engedvén, maga’ elejébe hozatta a’ lánczokkal megterheltt Álmust, és ezen alkut elejébe terjesztette, melly alatt szabadságát, ha tetszik, visszanyerheti. Álmus megvetette ezen ajánlást nemes büszkeséggel, és Uróz baráttyát arra kérte, hogy őtet ezentűl sorsára haggya, és barátságos részesűlésének, valamint hozzá való tiszteletének jeleit az által adgya, hogy fiára atyai gondot visellyen, ki az ő szomorú szerencsétlenségébe ártatlanúl keveredett.

Saját gondolkozásának módgya szerint nem várt egyebet Uróz Álmustúl, hanem hogy ezen ajánlásra illy feleletet adgyon, és azon szempillantásban, hogy e’ szerencsétlen baráttyátúl elbúcsúzott, sokkal érzékenyebb tiszteletet érzett erkölcséhez, sokkal mélyebb illetődést reménység nélkűl szűkölködő állapottyához. Kálmán ellenben e’ tanácskozás utánn titkos keseredésre lobbant Álmusnak büszkesége ellen, mellyel szerencsétlenségét viselte, és csak most lett arra figyelmetes, hogy trónussa a’ tellyes bátorság nélkűl mindaddig szűkölködik, még ellenségének fia hatalmánn kívűl van. A’ békesség azonban, minekelőtte errűl fontosabb elmélkedésre bocsátkozott volna, aláíratott, Uróz a’ tractátusokkal táborába visszament, a’ Magyar, Orosz és Kún seregeknek legnagyobb része pedig haza felé útnak indúlt volt. Azon szempillantásban meg kellett tehát neki ama’ kezességgel elégedni, mellyet fő ellenségének, Álmusnak fogságábúl vonhatott, és így, minekutánna ezt a’ Budai várba elkűldötte és bezáratta, Székes Fejér várra kőltözött hol pompás diadalmat tartott.

Az ő udvara most az ifiú Királynénak jelenléte által új ragyogásra emelkedett. Az országnak Nagyai ide siettek, hogy a’ külömbféle táborozásoknak fáradságos alkalmatlanságai utánn az udvarnak számos gyönyörűségei között kellemetes életre serkenhessenek; ’s kiki közűlök örömest letette a’ fegyvert, hogy a’ régen ohajtott nyugodalomnak édes ölében bátorságosan elszenderedhessen.

Nyughatatlan szomszédgyait részént megalázván, részént rokonyság által magához lekötelezvén, az országnak Naggyaitúl pedig most, mikor udvarához szinte tolakodva siettek, leginkább remélhetvén, hogy kívánságit ohajtott készséggel tellyesítik, arra fordította mind üdejét, mind erejét Kálmán, hogy István fiát, a’ Koronaherczeget, a’ Rendeknek engedelmével, az országlásban részesítse, és így neki a’ successiót még életében megbizonyítsa. Szívében mindazonáltal még is naponkint mélyebb gyökeret vert a’ bizodalmatlanság, mellyel vér szerínt való rokonyihoz viseltetett, ’s melly végtére tűrhetetlennek tette neki ama’ gondolatot, hogy Béla Herczeg az ő hatalmánn kívűl van. Egész eszét tehát csak abban forralta, miképen viheti azt végbe, hogy legfőbb ellenségének e’ fiát kezébe kerítse. Nem helytelenűl gyanította ő azt, hogy Uróz a’ fiúi érzékenységet meg akarván kímélleni, meg sem mondotta Bélának amaz alkut, melly alatt Álmusnak szabadságát megeszközölhette volna. Egyszersmind pedig legkisebbet sem kételkedett, hogy Béla, kinek gondolkozása’ módgyát, és édes attyához való határatlan szeretetét jól ösmerte, minden egyéb tekíntetet és szövetséget félre teend, csak hogy édes attyának szabadságát kinyerhesse, mihelyt szívében e’ reménység jó móddal felébresztetik.

Minekutánna Kálmán e’ dologrúl mind magával, mind egynehány titkos biztossaival sokat tanácskozott volna, legjobbnak lelte, Álmust fenyegetésekkel, és ha ezek nem használnának, erőszakkal és kínzásokkal arra bírni, hogy fiátúl ezen áldozatot saját kezének írásával kívánnya. Eggyikre e’ biztosok közűl bízatott az, hogy Álmussal a’ dolog iránt végezzen, és Kálmán titkon már előre örvendezett a’ jól kigondoltt csalárdságonn, melly a’ békességkötésben hirtelenkedésbűl elkövetett hibát helyre hozza. De melly nagyon megcsalatkozott ő szerencsétlen testvérében, mikor azt gondolta, hogy kész eszközöt fog benne találni saját vérének útálatos árúlására. A’ biztos, egynehány czinkos társával, és a’ Királytúl tellyes hatalommal felkészítve arra, hogy a’ dolognak végrehajtására akárminémű útat módot választhasson, bement a’ Herczeghez a’ tömlöczbe, és a’ legalábbvaló szívlázító gonoszságnak szemtelen homlokával megtette neki az ajánlást.

Elejénte azonn volt e’ követ, hogy a’ Herczeget megcsallya, el akarván vele hitetni, hogy szabadsága lessz minden bizonnyal ama’ készségnek a’ bére, mellyel a’ Királynak kívánságát tellyesíteni fogja. De Álmus a’ követnek allig méltóztatott csak felelni is, és elég világosan értésére adta még azt is, hogy báttyának kormos szándékait jól átláttya. Az ajánlást fenyegetések követték; de ezeknek tökélletesen ellenkező foganattya volt, mintsem a’ minőt a’ Királynak biztossai reméllettek. Még átalkodottabbá tették tudni illik a’ Herczeget, mivel neki világosan megbizonyították, hogy az első ígéretek csupán csak csalfa édesgetések voltak. A’ kínzásokhoz folyamodtak végtére, hogy trucczolását megigázzák; de még a’ legválogatottabb nyomorgatások sem győzedelmeskedhettek. Álmusnak állhatatosságánn, ki szinte szerencsétlenségében mutatta meg világosan, hogy őseinek dücsősségére sokkal érdemesebb kegyetlen testvérénél, ki országlásának borzasztó végével magát az akkori és utóbb világnak teszteletétűl megfosztotta.

Megértvén Kálmán, hogy követtyeinek minden ügyekezete foganatlan volt, tajtékzó dühösségre fakadt, és haragjának első hevenyében azt parancsolta, hogy őtet e’ veszedelmes verekedő társtúl titkos gyilkolás által azon szempillantásban megfosszák. E’ parancsolat nagyon is sebesen végbe vitetett, minekelőtte a’ Királynak felingerlett vére meghűlt volna, ’s még azon napnak estvéjénn Álmus Herczeg már nem élt.

Allig vitetett végbe a’ gyilkosság, hogy Kálmánban a’ hidegebb elmélkedés ismét erőre jutott, és megtévedt szívének világosan megmutatta, hogy magát e’ lépéssel új veszedelmeknek, és egymásra halmozandó gonoszságoknak átláthatatlan labirintussába ejtette. Azonban, a’ mi már megtörtént, azt meg nem történttnek nem tehette, és így követni kellett neki iszonyú sorsának vezérlését,^* melly őtet új útálatosságokra vonta. Ha e’ gyilkosság kitudódna, így elmélkedett ő magában, akkor a’ tekíntetet, mellyben az ország előtt áll, elvesztené, a’ legyilkoltt testvérnek fiában pedig félelmes bosszúálló támadna fel ellene, kinek vérért vért kívánó zászlóit a’ nemes szívű Magyarok hideg vérrel hihetőképen nem néznék. Illy gondolatok kínozták Fúriák gyanánt az ő lelkét, ’s minekutánna eggy hatalmas nemzetenn tehetős akarattal országlott volna, egynehány biztos gonoszoknak karjai közé vetették, kiknek barátságáért legalábbvaló rabszolga gyanánt esdeklett, csak hogy reménységét a’ gyilkosságnak eltitkolásárúl fenntarthassa. E’ gonoszoknak vezető fékénn sietett azutánn a’ mi nagy Kálmánunk az eggyik útálatosságrúl a’ másikra, ’s olly bosszúálló és kegyetlen szörnyeteg^* lett, kinek párját a’ Történetírásban ritkán találni.

A’ lelkiösméret’ furdalásinak és a’ bizodalmatlanságnak ostoritúl kínoztatván, szorgosabb kéréssel nem tudta már most biztossainak embertelen szívét ostromolni, hanem hogy legalább eggy részrűl csillapítsák le nyughatatlanságát, és azonn ügyekezzenek, hogy Béla Herczegnek veszedelmes személlyét kezébe játszhassák. A’ csalárdságnak még egyszer annyi módgyai vannak a’ legútálatosabb gonoszságoknak elkövetésére, mihelyt neki menedéklevél adatik a’ felűl, hogy számadásra nem vonatik; könnyű volt tehát neki itt is győzedelmeskedni. Álmus Herczegnek kézírását szembetűnőképen követvén, levelet írtak Bélának, mellyben az attya érzékeny kifejezésekben terjesztette fia’ elejébe ama’ kötelességet, hogy édes attyáért saját szabadságát feláldozza. E’ levél eggy meghittnek kezébe adatott, ki köz ember ruhában a’ Viddini udvarhoz sietett, és az írást Béla’ kezébe nagy alattomsággal adta, azt hazudván, hogy Álmus neki a’ titoktartást kiváltkép ajánlotta, sőt keményen megparancsolta.

Bélának szívét ama’ szerencsétlen ütközettűl fogva a’ legkínosabb érzemények ostromolták. Rossz kimenetelének okát abban kereste ő, hogy a’ fő vezérnek helyét és hívatallyát gondatlan hamarkodással elhagyta. Kedvessét, ki hozzá való kimondhatatlan szeretetbűl életét koczkára tette, érzékenyen nézte viaskodni ezen áldozattyának szomorú következéseivel, mellyekbűl csak lassacskán lábbadhatott fel. E’ mellet azonn is törte szűntelen fejét, mi móddal mutathatná meg azért illendő háladatosságát? végtére pedig szeretett és tiszteltt édes attyát fogságban lenni tudván, azonn aggódott, hogy más szövetségektűl meggátoltatván, kemény sorsát vele fel nem oszthattya.

Uróz’ palotájábúl minden öröm eltűnt. Az eggyik a’ másiknak bajábúl merített bút és bánatot. Uróznak szívét már baráttyának mostoha sorsa, már leányának betegsége szorongatta. Bélának mellyét hasonlóképen mind Ilonának tekíntete, mind édes attyának baja keserítette. Ilona volt közöttök valamivel derűlttebb, ki saját fájdalmival nem gondolván, mind csak azonn volt, hogy kedvessét új meg új vígasztalással felfrissítse. Még Kálmánnak gonosz Tanácsossaitúl az imént említett plánumok koholtattak, azonban ő sebeibűl alkalmasint kigyógyult, és kedvessének karjánn a’ herczegi kertnek fasorai között szokott volt estvénkint sétálni. Ilona nélkűl Bélát sehol sem lehetett találni, és a’ magyar Kém, allighogy Viddinbe érkezett, azonnal kitanúlta, hogy a’ levelet Bélának kezébe Ilonának tudta nélkűl adni, lehetetlen.

A’ Herczeg Kisasszonytúl méltán lehetett tartani, nehogy az egész plánumot hiúvá tegye, a’ szerelemnek szózattya által lenyomván Béla’ mellyében a’ fiúi kötelességnek vonzásait. A’ követ mindazonáltal eltökéllette magában még is, hogy a’ rá bízott dolgot legalább annyibúl végzi, a’ mennyire a’ környűlállások megengedik, és hogy a’ kimenetelt a’ szerencsére bízza. És ez, fájdalom! jobban kedvezett neki, hogysem reméllette: mert ha a’ józan eszű Ilona az árúlónak jól szeme közé nézett volna, csalárd álorczáját minden bizonnyal átlátta volna.

Az eggyik sétálásnak alkalmatosságával nagyon erőtlennek érezvén magát a’ Herczeg Kisasszony, nyugovó helyet keresett, ’s Béla mellé leülvén, ölébe bocsátotta fejét, és elszenderedett. Meglesvén ezt a’ gonosz lelkű Kém eggy szomszéd bokorbúl, eltökéllette magában, hogy e’ szempillantásnak hasznát veszi; előre osontott, Béla’ lábaihoz borúlt, lassú szózattal megsúgta neki, hogy ezen írással édes attyátúl titkon kűldetett, kezébe adta a’ levelet, és eltűnt, minekelőtte Béla magához térvén, a’ levelet megnyithatta volna.

Feltörte azt végtére rezkető kézzel, ’s a’ kézírásnak hasonlatossága által valóban elcsábíttatván, csak futó szemmel olvasta át a’ sorokot, és sűrű könyhullajtásokra fakadt. Így ült Thézeus Ariadne mellett, gyönyörű álmodozásainak árúló jeleit visgálván, ammint messzérűl a’ Görögöknek dagadozó vitorláit hirtelen’ megsajdította, és hazafi társainak távúlrúl hangzó szózattyában hazájának kötelességre idéző intését meghallotta.

Kicsoda rajzolhatná le az érzékeny ifiúnak indúlattyait, ammint szívében a’ viadal a’ fiúi kötelesség és a’ forró szerelem között fellobbant? Tekíntetét már drága édes attyának fájdalmas kézvonásaira függesztette, már ama’ mennyei nyugodalomra, melly szendergő kedvessének derűltt orczavonásaibúl kitündöklött, olly belső szorongatással, melly mellyét majd hogy nem ketté repesztette, azonn volt kiváltkép, hogy szívének indúlattyait el ne árúllya. De magához ezen állapotbúl nem térhetett volt még, mikor Ilona szép nagy kék szemét megnyitotta; és háborodásában kedvessét meglepvén, mennykő csapás gyanánt öszvegyömrötte.

Eszre vette ő azonnal a’ kétségbe esést, melly egész ábrázattyábúl kitetszett, és a’ könyeket, mellyek arczainn legörgöttek, ’s gondos sietséggel felülvén, meglátta kezében az írást, mellynek eltitkolásával elkésett.

„Béla! kedvesem! mi lelt, kérlek? Azért kellett tehát nekem olly édesen szenderegnem, hogy az én gondolatlanúl behúnytt szemeim felett a’ tieid a’ titkos búnak könyeiben fürödgyenek? micsoda titkot rejt el én előllem, szerencsétlen elől a’ te nemes szíved? szólly!”

A’ Herczeg nem szóllhatott, hanem indúlatitúl és az üdőtlen szégyentűl megigáztatván, kénytelen volt orczáját Ilonának nyakába rejteni.

Hasztalan keresvén szemeivel Bélának tekíntetét, „ha talán e’ levélnek volt úgymond,^* szövetsége a’ te búbánatoddal, ammit ezt a’ könyektűl elázott betűi elegendőképen elárúllyák, mutasd meg azt nekem; és ha szeretsz, előllem el sem titkolhatod.”

E’ szavai utánn erővel kiragadta vonakodó kezébűl a’ levelet, ’s kitanúlta belőle kedvessének vígasztalhatatlan helyeztetését. Egész foglalattyára felfogta volt már szorúltt szívébe; de tekíntetét még is reá függesztve hagyta, üdőt akaván állhatatosságának adni arra, hogy forró indúlattyánn győzedelmeskedgyen. Végtére öszvehajtotta lassacskán a’ levelet, megfogta Bélának kezét, ’s erőltetett keménykedéssel imígy szóllott hozzá: „Béla! neked éntőllem el kell válnod!”

Allig ejtette ki pelypegő ajakibúl e’ szavakot, hogy szemeibűl is megindúlt a’ könyeknek forró zápora. Leborúlván arcczal ülésének hantyára, habzó mellyébűl égő sohajtásokot lehelt a’ hűs főldnek színére.

A’ magánn kívűl lévő Herczeget Ilonának szavai új kínokra ijesztették fel. Nem volt elég, hogy szívének szózattya, és a’ levél őtet az elválásra eggyenlőképen intették, még Ilona is e’ rettenetes szavakra fakadt: neked éntőllem el kell válnod!

„Oh! nincsen-é amott a’ te egeidben, így szóllott keserves fájdalmában végtére, nincsen-é neked, Istenség! jótévő mennyköved, melly boldogtalan alkotmányodot ingerlett lángjával semmivé tegye?”

A’ szilaj kétségbenesésnek e’ rettenetes ki fejezése megrezzentette Ilonának füleit, ki felemelkedvén ülésérűl a’ hideg borzadástúl szinte rezketett, ammint Bélának megfeszűltt karjait az égre kiterjesztve látta, mintha a’ firmamentomnak terhét akarta volna magára levonni, hogy alatta magát egész valójában eltemesse.

Hevesen oda rohantt Ilona e’ feszűltt karjaiba, ’s a’ kétségbeesett és a’ mennynek bosszúja közé vetvén magát, imígy kiáltott fel rezkető szózattal: „Istenség! ne hallgasd meg e’ bűnöst; mert nem tudgya, mit beszéll!” Könyeinek szelíd forrása megnedvesítvén Bélának szemét, melly a’ szilaj tűztűl szinte száradni kezdett, tekíntetének háborgó forrását megótotta, még csillapitó szavai magához térítették.

„Minek ingerellyük magunk ellen, kedvesem! az égnek haragját még jobban, melly rajtunk a’ nélkűl is súlyosan fekszik? Légy állhatatos, ammint férjfihez illik. Látod, melly eltökéllett vagyok én arra, hogy akarattyát csendes tűredelemmel és engedelmességgel tisztellyem! Leány létemre megszígyenítselek-é? – Amott a’ számtalan csillagok között, mellyek a’ halandóknak sorsait igazgattyák, nincsen-é eggy ollyan, melly a’ szélvészes fellegeknek setét éjszakájábúl szűntelen fényesen, és tisztán világít, ’s mellyhez talán e’ szempillantásban ezeren és megmeg ezeren emelik fel nedves ugyan, de bizodalommal tellyes szemeiket? És e’ mireánk hasztalan ragyogjon? Óh! ragaszkodgyunk erősen mink is a’ reménységnek e’ kegyes csillagjához. Nyisd meg szívedet, hogy szelíd világosságával megtöltse, mint az enyimet! – Béla! úgy akarja sorsunk; – nekünk el kell válni! de azért a’ szerencsétlenségnek öröknek kell-é lenni, mikor a’ szerencse nem az? Hadd dőllyön most fejünk felett boldogságunknak imint felemeltt épűlete öszve! érzek én magamban annyi erőt, hogy azt tehetős kézzel, ha mindgyárt csak lassan is, megmeg felépíthetem. Eredgy, kűld ide nekem vissza édes atyádot, hadd segítsen bőlcs tanácsával engemet építeni. És most, még mink szerencsétlen atyádnak vígasztalhatatlan állapottyánn síránkoztunk, olly tiszta, olly zavaratlan volt-é a’ mi boldogságunk, hogy annak feláldozásával méltán fösvénykedhetnénk? valaha talán a’ szélvészek mind lecsillapodnak, minekutánna az égnek haragját mindenkép megenyhíttyük. Sík és csendes lessz azutánn előttünk az életnek tengere, ’s melly boldogságot fogunk mellyeinkben tapasztalni, mikor majd legkedvesebb barátinkkal bátorságos hajókra űlhetünk és azt mondhattyuk önnön magunknak: íme! e’ boldogságot állhatatosságunkkal érdemlettük meg!”

Hogy hibázhatták volna el czéllyokot Ilonának szavai Béla’ szívében? közelebb szorítván mellyéhez vígasztaló angyalát, imígy kiáltott fel az álmélkodásnak legmagosabb érzeménnyében: „Felséges szívű Leány! Tégedet nekem Isten kűldött. Mi volnék nállad nélkűl? habzó és könnyen töredékeny nád az életnek szélvészei között. Te vagy az, a’ ki tétovázó indúlatimnak kormánnyát hatalmas kézzel vezérled; és ha egyszer valaha életemre megelégedéssel tekínthetek vissza, ezt valóban csak neked köszönhetem. Igen is, Ilona! elválok igen is tőlled, hogy édes atyámot megszabadítsam. E’ feltett szándékom^* erős és rezzenthetetlen. De engedd meg, hogy ez iránt előbb jótévőmmel, édes atyáddal tanácskozzak.”

„Mire való volna ez? felelé a’ Herczeg Kisasszony. Nem legjobb tanács-é az, mellyet nekünk tulajdon szívünk ád? A’ vénség nagyon gondosan fontol meg mindent, ’s a’ hol gyorsan kellene valamit végezni, ott sokszor a’ legjobb szempillantásokot mulattya el késedelmességével. A’ holnap felkelendő napnak több ezer nyomdokodot kell megvilágosítania, mellyek tégedet Kálmán’ udvarához közelebb viendenek. Édes atyámnál sietségedet mentegetni, az én dolgom lessz. Kálmán most keményen bánik veletek; de több ízben már nemes szívű is volt hozzátok. Megtiszteli talán érdeme szerint önnkint beajánlandó áldozatodot, és visszaküld hozzánk mind a’ kettőtököt. De ha ez meg nem történne is, akkor azutánn az édes Atyám legyen szószóllod, és az ő közbenjárása Kálmánnál foganat nélkűl minden bizonnyal nem marad.”

Így biztatta fel ezen állhatatos szívű Herczeg Kisasszony kedvessét, így bírta végtére arra, hogy a’ más napi hajnalnak hasadásával útnak indúllyon.

Uróz akkorában egynehány napra távúlabb ment volt udvarátúl. Hogy tehát Bélának elmenetele szembetűnő ne legyen, és eszre ne vetessen, megeggyeztek a’ szerelmesek abban, hogy az udvarnokokra nézve színfogásnak veszik azt, mintha Uróz’ elejébe útaznának. Ez Ilonának amaz édes megelégedést is megszerzette, hogy Bélát eggy darabig elkísérthesse. Mivel pedig úttya az öreg Remetének lakása mellett ment el, kirűl a’ mostoha üdőknek környűlállásai miatt már régen semmit sem hallhattak, eltökéllették magokban, hogy ugyan azon férjfiú legyen elválásoknak és nagy szívű szándékoknak tanúja és áldója, ki valaha eggyesűléseket megeszközlötte volt.

Egész addig Béla, Ilonátúl és ennek eggy hű szolgájátúl kísértetvén, lóháton ment; onnan pedig gyalog akarta régi köntössében, mint szarándok, úttyát folytatni, hogy Kálmán’ udvaránál olly eszrevehetetlenűl jelenhessen meg, ammint csak lehet, és hogy a’ Királyt annyival kellemetesebben meglephesse.

Elérkezvén a’ Remetének ösmeretes lakásához, mély csendességet, és környékében, melly az előtt legalább eggykét darab műveltt föld által elárúlta, hogy ott ember lakik szomorú pusztaságot találtak. Titkos borzadás fogta el őköt e’ tekíntetnél; de lovaikrúl leszállottak még is, oda adták azokat hű szolgájoknak, és egymásnak karjánn bementek vígyázó lépésekkel a’ barlangnak belsejébe.

Szívillető látomány tűnt itt a’ barlangnak méllyébűl szemeikbe. Az öreg Remete, mellyénn egybekúcsoltt kezekkel, félhúnytt szemmel, és mohágyára kiterjesztve feküdt, eggy ifiú leányka pedig, falusi ruhában, lábainál ült, és könyező szemmel vígyázott a’ tiszteletre méltó öregnek minden legkisebb intésére.

A’ vendégek, kiket kérlelő intésekkel a’ leány a’ közelítéstűl hasztalan’ tiltott, elmentek lassacskán az öregnek ágyához, és tisztelettel tellyes hallgatással visgálták haldoklását, ammint ez utóllyára halálos álmábúl szinte felébredvén, és a’ jövevényeket ágya mellett megsajdítván, törött szózattal kérdezte, kik volnának? Allig hallotta neveket az öreg, hogy orczáját, melly a’ több mint földi örömtűl egyszerre felderíttetett, hozzájok fordította, ’s kezeit feléjek kiterjesztette.

Mivel a’ beteg gyengébb volt, hogysem szóllhatott volna, a’ leány helyette elbeszéllette, a’ mi vele történt. Többet mindazáltal nem tudott, hanem hogy fekvő helyét erőtlensége miatt már egynehány holnaptúl fogva el nem hagyhatta, és hogy ő a’ szomszéd falubúl eggy másik leánnyal felváltották hetenkint egymást, hogy neki szolgállyanak. Ma reggeltűl fogva nem fogadta már el tőlle a’ szokott eledelt, és italt, és erre nézve arra kérte a’ vendégeket, hogy közelítő haldoklásában ne háborgassák.

E’ beszédnek végével öszveszedte az öreg minden erejét, és így szóllott: „Most már sokkal nagyobb vígasztalással halok meg mivel azokot még egyszer láttam, kikrűl lelkem még utólsó imádságában is megemlékezett. Uram! most már békességben bocsátod el a’ te szolgádot!”

A’ jelenlévők kimondhatatlanúl megilletődvén, térgyre borúltak ágya mellett, és áldását kívánták. Kezeit fejekre tévén, az égre emelte az ajtatosságtúl felderűltt szemeit, behúnyta azutánn lassan örökre, és meghalt.

A’ Herczeg nagyon sajnálta, hogy megboldogúlt jótévőinek tetemeit végső kötelességének tellyesítésével meg nem tisztelhette, és ez iránt semmi őtet meg nem^* nyúgosztalhatta volna, ha Ilona meg nem fogadta volna neki, hogy e’ gondot magára válallya.

Magosan állott volt már fejek felett a’ nap; Ilona pedig nem akarta, hogy kedvesse a’ Residencziának szomszédságában sokáig mulasson, és errevalónézve azt kívánta, hogy még napnyúgot előtt jó darabot végezzen úttyábúl. Olly állhatatossággal emlékeztette ő meg Bélát a’ fájdalmas elválásra, a’ minő csak eggy illyen leánynak mellyében tenyészhetett, ’s melly a’ Herczegnek lágy szívét allighogy szégyenben nem hagyta. Azonban a’ tömlöczben senyvedő édes Attyának képe, mellyel a’ Herczeg Kisasszony bátorítására kiváltkép élt, meggyőzte végtére kérkedését. A’ szerelmesek elváltak, szentűl megfogadván egymásnak, hogy viszontag való szerelmeket semmi meg nem tántoríthattya.

Minekelőtte a’ nemes szívű fiút tovább kísérjük, mulassunk még eggy szempillantásig Ilonánál, és vezessük vissza atyai palotájába.

Mihelyt az első fájdalmakonn, mellyeket szívében a’ kedvessitűl való elválás okozott, férjfi lélekkel győzedelmeskedett, fő gondgya volt az utólsó tisztelet, mellyet a’ boldogúltt öreg remete’ tetemeinek ígért. Elkűldötte azonnal az ifiú leányt vissza a’ falujába, hogy onnan a’ meghalttnak egynehány jó baráttyait kihijja. Ezeknek magát kinyílatkoztatván, megparancsolta, hogy a’ testre mindaddig vígyázzanak, még az udvarnál a’ szükséges rendeléseket a’ temetésre megteszi, mellyet a’ boldogúltt jámbor’ szent tetemeinek magában eltökéllett. Haza sietett azutánn hű szolgájával, és azonn a’ helyenn, a’ hol Bélával utóllyára nyúgodott, ’s melly az ő szívének ugyanerre nézve nagyon drága volt, sírt csináltatott. Azalatt édes Attyának visszaérkezését esdekléssel várta, hogy engedelmét a’ tőlle rendeltt készűletekre kinyerhesse.

Más nap reggel Uróz haza érkezett, és a’ Herczeg Kisasszony volt az első, a’ ki személlyét elfoglalta, különös beszéllgetésben tudósítván őtet amaz esetekrűl, mellyek távúllétében történtenek. Itt is nehéz viadalt kellett neki kiállani nagy tapasztalású édes Attyának meglett elméjével, ki magát arra, hogy Bélának hirtelenkedő tökéllését helyben haggya, semmikép sem bírhatta. Okoskodásai mindazáltal még sem mehettek semmire leányának tüzes bátorságával, és így meg kellett neki elégednie azzal, hogy szorgalminak helyességét a’ jövendő üdő mutassa meg.

Az istenfélő Remete’ halálának lerajzolása szelíd illetődésre gerjesztette lelkét, és így helyben is hagyta, hogy leányának^* kívánsága szerint a’ boldogúltt jámbornak tetemei a’ Residenciába hozattassanak, és a’ választott helyen eltemetessenek. A’ Herczegi gyászhintó tehát kikűl detett, hogy azonn a’ haltt test a’ Residentiába vitessen. A’ szomszéd helységeknek lakosi, kik között halálának híre sebesen elterjedt, öszvegyűlvén, a’ palotába kísértették a’ temetést, melly elejébe Ilona gyászruhájában kimenvén, a’ falusi leányokhoz csatolta magát, kik a’ test utánn illatozó bokrétákot vittek. Így ment végbe szívreható pompával a’ temetés. A’ falusi népet, melly ennél megjelent, gazdagan megajándékozta ilona, és haza bocsátván őköt, meghagyta nekik, hogy sírját a’ boldogúltt jámbor’ emlékezetének többszöri megújjítása végett, sokszor meglátogassák. Könyes szemmel váltak el mindnyájan a’ temető helytűl; a’ Herczeg Kisasszony pedig visszasietett magányos szobájába, és azon ügyekezett, hogy magá hoz térhessen lassankint ama’ külömbféle érzeményekbűl, mellyekkel szívét az egymást érő esetek el foglalták, és hogy Bélának sorsárúl nyugodalmasabban gondolkodhasson.

Siessünk már most Béla utánn, ki eddig való menedékhelyének, Serbiának határainn szinte átlép. A’ mit Kálmán’ udvarárúl már tudunk, az valóban meg nem engedi, hogy e’ szerencsétlen ifiút féltő szorgalommal ne késérjük; és óh! bár csak az volna egyedűl igaz, a’ mitűl őtet, úgymint nagyszívű áldozattyának szomorú következésétűl, gyanakodva féltyük.

Kicsoda lappang amott utánna gonosz mosolygással? kicsoda követi nyomban szerencsétlen lépéseit álnok örömmel? kicsoda kerűl már most tekervényes útakonn elejébe, mikor Hazájának, mellybűl számkivettetett, kívántt földgyére bejut, hogy ott elfogadását előre elkészítse? Ama’ gonosz lelkű követ, ki Bélának a’ levelet Viddinbe vitte, ki titkos bokrokbúl és szugolyokbúl ügyekezetének első következéseit még ott megleste, azutánn pedig mindaddig szemmel tartotta, még menedékhelyébűl, és Serbiának országábúl egészen ki nem csalta.

A’ magyar határokonn várták már e’ gonosztévőt czinkos társai, kiknek azonnal parancsolatot adott, hogy a’ gond nélkűl vándorló szarándoknak úttyát elállyák, magát pedig mint lázítót elfogják, és ama’ színfogás alatt, hogy az országban új összeesküvést szerezzen, Fejérvárra a’ bosszúállás utánn pihegő Király’ elejébe vezessék.

Itt már lehetetlen volt arrúl csak gondolkodni is, hogy az elhagyott, és ellenségeinek kezébe jutott ifiú ártatlanságát megbizonyíthassa és kívántt igazságot lelhessen. A’ mit azok, kik e’ gonosz plánumokot koholták, készakartva nem akartak törvényszegésnek ösmerni, az a’ többi ártatlan bíróknak, kik’ elejébe vitetett, a’ környűlállásokbúl, és kivált a’ régi lázításoknak tekíntetébűl, pártütésnek tetszett, és így a’ vádoltt az egész törvényszéknek ítélete által mint lázító, örök rabságra sentencziáztatott.

Kálmán’ annyira vitte már a’ kemény igazságnak álorczás színe alatt a’ dolgot, hogy legveszedelmesebb ellensége bátorságos őrizet alatt volt; de ezzel még titkos bosszúja meg nem elégedett. Országának legtávúlabb fekvő várában a’ könyörűletes szemek elől elrejtetvén a’ szerencsétlent, megvárta először, hogy feledékenységbe jusson, azutánn pedig gyűlöltt életét a’ halálnak örök éjszakájába akarván még e’ világonn temetni, kiszúratta mind a’ két szemét, hogy a’ szerencsétlen halandónak ama’ végső vígasztalásátúl is megfosztasson, mellyet könyhullajtásában talál, mikor boldogtalan sorsát sirattya.

Az emberi szívnek felette nehéz elhinni, hogy a’ rendetlen indúlat illy szönyűségre tévedhet. De hogy ez valóban megtörtént, a’ História tagadhatatlanúl megbizonyíttya, és így a’ kétkedést, melly az emberségnek böcsűletére válhatna, saját iszonyodásával lehetetlennek teszi.

Kálmán talán végbe vihette volna, hogy iszonyú cselekedete mind az akkori világnak legnagyobb része előtt, mind pedig a’ később maradékok előtt titokban maradgyon, ha a’ mennyei gondviselés megengedte volna, hogy Bélának legyilkolása megtörténnyen, mellyre a’ vakítás utánn azonnal parancsolatot adott, talán azért, hogy szörnyű cselekedetének semmi nyomdoka fenn ne maradgyon. Bosszúálló pallossát bocsátotta az ég le Kálmán és Béla közé, ’s megmentette e’ szerencsétlen áldozatot a’ haláltúl különös egybelánczolásai által azoknak, a’ mik akkorában történtenek.

Miótátúl fogva Kálmán testvérét megölette, egész mívoltában, és minden tetteiben felette szembetűnő változás ment végbe. Jóllehet csak kevesen voltak, a’ kik az ő titkos kegyetlenségeit tudták, ’s jóllehet ezeknek hallgatását gazdag jutalmakkal elég bizonyosnak tette, a’ bizodalmatlanságnak és a’ szívszorongatásnak. Furiái mindenfelűl üldözték még is, és így arra vetemedett, hogy azokban, kik körűlötte voltak, árúlásonn, és személlye ellen való öszveesküvésenn egyebet látni nem tudott.

Ama’ személyek között, kik nálla kiváltkép gyanúságba estek, Prediszlava az ifiú Királyné, legjelesebb volt. Miótátúl fogva a’ magyar trónusra emeltetett, megnyerte ő szeretetre méltó tulajdonságai által a’ Nagyoknak és a’ Nemeseknek egész hajlandóságát, és Kálmán elejénte a’ köz szeretetnek bizonyos jeleit vele felosztotta volt. De ez, fájdalom! nem sokáig tartott, mivel szinte második házasságának üdeje körűl kezdődött benne ama’ rossz belső változás, melly a’ Királynénak derűltt és kellemetes nyájasságával szembetűnőképen ellenkezett.

Egynehány biztossait kivévén, senki sem tudta e’ kellemetlen változásnak okait, és senki sem volt, a’ ki annak következéseitűl ne tartott volna. Nem csuda tehát, hogy legfőbb udvarnokjai magokot tőlle visszavonták, és értelmesen megmutatták, hogy őköt a’ Fejérvári udvarnál csak az ifiú Királynénak jelenléte marasztalhattya. E’ szerint igen hatalmas felekezet támadt Prediszláva körűl, a’ nélkűl hogy ez akarta vagy tudta volna, mellyre kiváltkép mostoha fia, a’ Korona Herczeg István, gyanús szemmel tekíntgetett, mivel örökségét naponkint nagyobb veszedelembe jutni vélte, a’ Királynénak minduntalan szaporodó baráttyai által, kivált ha, ammint már is látszattya volt, fiú gyermeket szűlne. A’ Korona Herczegnek e’ veszedelemtűl való félelme^* arra bírta őtet, hogy édes Attyának könnyen felingerelhető bizodalmatlanságát a’ Királyné ellen igazítsa. Figyelmetessé tette őtet szembetűnő felekezetére, és rágalmazásiban annyira mert menni, hogy mostoha annyát eggy magyar Nemessel való tíltott társalkodásrúl vádolta.

E’ csalárd vádolás czéllyát Kálmán’ szívében el nem hibázhatta. Felingerlett büszkesége és felhevűltt képzése a’ hidegebb fontolásnak helyet nem adhattak; az ifiú és ártatlan Királyné a’ bizodalmatlanságnak szomorú áldozattya lett. Kálmán nem tekíntvén a’ méhgyümölcsöt, melly az anyai szív alatt mármár érni kezdett, fennszóval vádolta őtet a’ házasságtörésrűl, és a’ trónusrúl letaszítván, azt parancsolta neki, hogy térjen vissza hazájába. A’ Király a’ belső nyugodalom által, melly tágas Országában uralkodott, olly rettentő állapotra jutott szomszéd Fejedelemtársaira nézve, hogy e’ gyalázattal minden kétkedés nélkűl illethetett eggy országló házat, mellyel eddig szövetségben állott, ’s melly neki valaha segedelmet nyújtott arra, hogy ellenségeit megalázhassa. Magok a’ Magyarok semmitűl sem rettegtek úgy, mint belső polgári háborúktúl, és így a’ meggyalázott ártatlan Királyné még erős felekezetétűl sem várhatott elegendő gyámolítást.

El lehet gondolni, melly igazságos keseredés fogta el e’ Fejedelem Asszonynak szívét, kivel embertelen férje illy mocskosan bánt; és mink e’ segedelem nélkűl szűkölködő gyenge Asszonyságnak méltán megbocsáthattyuk, hogy ő e’ keseredést titkos bosszúállással meghűteni ügyekezett. Megemlékezett ő arrúl, hogy az országló háznak legveszedelmesebb ellensége, Béla Herczeg, eggy távúl fekvő várban súlyos lánczokban nyomorog. Eltökéllette tehát magában, hogy e’ lánczokot, minekelőtte e’ gyűlöltt udvart elhaggya, gazdag jutalmak által megoldgya; ’s bármelly nagy akadályokot látott is maga előtt e’ szándékának tellyesítésében, feltalálta még is természetes okosságával az igaz útat, melly őtet feltett czéllyához vezette.

Tudgyuk, hogy Álmus Herczeg Béla fiával a’ keresztes hadhoz akarván magát kapcsolni, egész herczegi vagyonnyábúl a’ Dömösi gazdag Apáturságot szerzette a’ végbűl, hogy eggy ajtatos fogadásának megfelellyen. Reményleni lehetett tehát, hogy a’ háladatosság ezen Apáturságunk szerzetesseiben hű barátokot tartott fenn a’ szerencsétlen Herczegnek, kik az alkalmatosságot örömmel fogadgyák arra, hogy jótévőjöknek segítő kezet nyújtsanak. Azonn volt tehát, hogy e’ Klastromnak Apáturját titkos követségek által pártyára vonnya, ’s talált is benne olly állhatatos és eltökéllett férjfiút, ki szándékainak tökélletesen megfelelt. Megelégedett ő azzal, hogy a’ Királynétúl a’ várnak nevét megtudván, mellyben Béla őrizet alatt volt, csak annyi pénzeket vett, mellyek elegendők voltak azoknak megvásárlására, kik Bélára vígyáztak. Megvígasztalódván, hogy bosszúállását eggy illyen tehetős és eltökéllett férjfiúnak kezére bízta, elhagyta Kálmánnak udvarát, hogy sorsát békességes tűréssel viselvén, ellenségeit annyival bátrabbakká tegye.

Az Apáturnak már most fő gondgya az volt, hogy a’ Herczeget a’ fogságból kiszabadítsa. Költsönözött ruhában, és ama’ módokkal, mellyekkel az eladó lelkeket megvásárlani nem nehéz, bőven felfegyverkeztetve, elsietett a’ várnak mellékeibe, és igen nagy vígyázással kikémlelte az útakat, mellyeken arany kultsával a’ tömlötznek vas ajtajít feltörhesse.

Az eladó szolgákat és őrököt, kik a’ Herczeget őrzötték, megjuhászította volt már, a’ mint különös történetből ugyan akkor Kálmánnak titkos parantsolattya oda érkezett, hogy a’ foglyot jó móddal végezzék ki a’ világbúl. E’ parantsolat nagyon megkönnyebbítette a’ szerentsétlennek szabadítását, mivel így az őröknek nem volt okok attúl tartani, hogy tőlök a’ foglyot valaha számonn kérjék. A’ helyett tehát, hogy a’ Királynak parantsolattyát tellyesítették volna, eladták Béla’ életét az Apáturnak, és a’ Herczeget kezébe szolgáltatták.

De melly nagy volt szabadítójának réműlése, melly rettenetesen megzavarodott öröme, mikor Kálmánnak illyen kegyetlenségéről nem is álmodván, az Ifiúnak nyomorúlt állapottyát látta, és észre vette, hogy tömlötzének szomorú éjszakáját a’ mindent felvídító napnak világosságával többé fel nem válthattya. Melly gyáva adományt vásárlott a’ megszabadított szerencsétlennek! a’ kesergéssel tellyes életnek hosszabbítását, mellyért még csak köszönetet sem várhatott. Ama’ szép reménnyei, hogy valaha Bélának fejénn a’ Magyar Koronát ragyogni láttya, a’ váratlan bútúl elfogott szívében a’ Herczegnek első tekínteténél egyszerre elenyésztek. A’ Haza’ javának felséges ügyelése, melly e’ nagyszívű férjfiút ezen ügyekezetre kiváltkép ösztönözte, eltikkadt benne, és csak a’ könyörűletességnek szózattya bírhatta őtet már most arra, hogy jótéteménnyének legalább atyai gondviselés által szerezzen néműnémű érdemet. Elvezette ösmeretlen név alatt a’ szegény vakot a’ Klastromnak falai közé, azzal a’ szándékkal, hogy életének hátra lévő napjait úgy megédesítse, ammint tőlle kitelik. Szerzetes társai, beszenteltetvén a’ titokba, nemesszívűséggel segítették iparkodását. Béla a’ szerzetnek ruhájába öltözködött; a’ szenvedés miatt elfonnyadtt orczájának vonásai pedig annyival is inkább ösmerhetetlenné tették, mivel szemeinek kiszúrása az országban tudva nem volt, a’ körűlötte lévő szerzetesek pedig szorgalmatosan vígyáztak, hogy vaksága idegen és bizodalmatlan embereknek szemébe ne tünnyön, vagy legalább vizsgaságokot fel ne ingerellye.

Álmus Herczegnek halála úgy hirdettetett ki az udvartúl, mint vénségének természetes következése, és Kálmán, Bélának sorsa iránt tévelygésben lévén, életkorának utólsó esztendeit gondatlan nyugodalomban tőltötte, és Koronájárúl, úgymint elveszthetetlen javárúl legkissebbet sem szorgalmatoskodott. De lelkiösméretének furdalásai, mellyek elkövetett, szörnyű kegyetlenségeire szűntelenűl megemlékeztették, nem hagyták e’ nyugodalmat háborgatás nélkűl. Ezeknek képe mérges harapásokkal marczangolták életét. Gonoszságainak czéllyánn túl nem sokáig élt, és halála utánn Magyar országnak kormánnya István fiára jutott, kinek szívébe a’ szorgalmas atya hasztalan ügyekezett olly nagy tulajdonságokot súgárlani, a’ minők eggy országló Fejedelemben megkívántatnak, ’s mellyekkel ő valóban bírt.

Ama’ hír, hogy Béla megfogatott, és pör által örök fogságra ítéltetett, egész Serbiáig gyorsan elhatott, és Ilona magánn kívűl volt fájdalmában kedvessének sorsa miatt. Eggyetlen eggy bizodalma még is abban volt, hogy édes attya mindent elkövet, a’ mi a’ szerencsétlent lánczaitúl megmenthesse. Kűldött is Uróz a’ Magyar Királyhoz követséget, melly e’ Fejedelem’ elejébe terjessze ama’ nemes szándékot, mellyel Béla a’ Serbiai udvart elhagyta. De Kálmán gúnyolással fogadta kérését, mivel gondolhatta, hogy a’ Serbiai Fejedelem gyengébbnek érzi magát, hogysem a’ Herczeget a’ fogságbúl erővel kiszabadíthassa. És a’ dolog valóban így is volt. Ilonának leghathatósabb kérései rá nem bírhatták ezen előre látó bőlcs atyát, hogy a’ Serbiai hadi erőt a’ magyarral öszveakassza, és így a’ könyörűletességre méltó fogolynak legutólsó gyámola is elenyészett. Ilona békével látszott viselni kemény sorsát, azzal a’ reménységgel táplálván magát, hogy Kálmánnak kemény szívét az üdő talán meglágyíttya, eszébe se juttatván ama’ kegyetlen vérontásoknak lehetségét, mellyekkel bosszúját a’ Király megelégítette.

Kálmán’ halála utánn új reménység támadt mellyében a’ felűl, hogy az új Király talán hajlékonyabb lessz édes attya’ kérésének meghallgatására; és így ezt mindaddig unszolta, még Béla iránt Székes Fejér várra új követséget nem kűldött. De ez még szomorúabb hírt hozott vissza, mint az előbbeni, Bélának halálát tudni illik. István nem átallotta, attyának hamvait a’ sírban ama’ vallással meggyalázni, hogy titkos parancsolattyára, Béla előbb szeme’ világátúl, azutánn pedig erőszakosan életétűl is megfosztatott. Oda függesztette ehhez talán nem egészen igaz sajnálkodását, hogy Herczegszomszédgyának kívánságát nem tellyesítheti.

E’ hír az egész Viddini udvart megszomorította. Kiki sajnálkodott a’ szerencsétlen Magyar Herczegnek sorsánn, de kiváltkép a’ Serbiai Herczeg Kisasszonyonn, kinek elejébe e’ szomorú tudósítás késedelmes félénkséggel terjesztetett. Ilona azonban bajnokabb szívvel fogadta azt, hogysem felőlle reméllették, sőt ezen szempillantásban sokkal világosabban megmutatta, mint eddig, hogy férjfiasan erős és állhatatos szívvel bír. Megszomorodott édes attyát azonban e’ férjfias állhatatosság meg nem nyugosztalhatta, minekutánna édes leányának ajakibúl kénytelen volt hallani ama’ tökéllést, hogy ő, mint kegyetlenűl megöltt szerelmessének jegyesse, tiszta mellyében örökké megőrzi neki hű szeretetét, és a’ síronn túl szeplőtlenűl utánna viszi. Így az öreg Uróz kénytelen volt a’ jövendőségbe vígasztalás nélkűl tekínteni, és abban mély szomorúságára előre látni hogy Herczeg ága eggyetlen eggy leányában egészen kihal.

A’ búbánat alatt meggörnyedő Fejedelemtűl a’ gyászos komorság az egész udvarra kiterjedtt; csak Ilona vándorlott derűlttebb tekíntettel, és mennyei világosságtúl tűndöklő orczával a’ gyászolók között, édes indúlatossággal kapcsolván öszve akarattyát a’ mennyei gondviselésnek rendelésével. Naponkint elandalogván a’ Remetének sírjához, óráit a’ nevekedő cziprusfáknak árnyéka alatt legörömestebb töltötte. Az üdő, melly egyébaránt minden fájdalmat megenyhít, és a’ szempillantásokban eltökéllett szándékokot megváltoztattya, nyomdokatlanúl habzott el mellette. Hasonló maradt ő magához, és szépségének gyenge virágja fellengő életének lélekzetébűl látszott táplálkodni.

Így állott ő testének szinte megújjúlt fénnyében töredékeny, és süllyedő öreg attya mellett, kinek búbánattya mindannyiszor nevekedett, valahányszor leányának reménységet mosolygó termetével ama’ végső tökéllését öszvetartotta, melly minden reménységet semmivé tett. Nem voltak sem intések, sem kérések, sem igéretek, mellyekkel atyai tekíntete Ilonát nem ostromolta volna, mikor a’ szomszéd Fejedelmek közűl sokan meghallván szépségének hírét, kezéért esedeztek. De a’ Herczeg Kisasszony az ajánlásokot állhatatos tökélléssel mind megvetvén, nem engedte, hogy élete’ módgyának más arány adasson.

Így folyt el tizennyolcz holnap, ammint eggy estve cziprussaitúl visszatérvén, ’s mély gondolkozásba merűlve a’ kertbűl a’ palota felé andalogván, eggy bokorbúl, mellynél elment volt; férjfi énekszót hallott, melly eggy lantnak hangjaitúl kísértetett. Az ének és a’ musikaszó egyszerre vissza hozta megint emlékezetébe ama’ szerencsés napokot, mellyeket, Béla mellett ülvén, és kellemetes énekeit hallgatván, töltött. Ellentállhatatlanúl vonta ez őtet az énekes felé, ’s melly nagy álmélkodásra fakadt, ammint szavait megértvén, szintazon Románczot hallotta, mellyet neki valaha Béla szerzett, és ugyanazon nótára énekelt, úgymint:

„Kitűl tanúltad te ezen éneket?” Illy szókkal közelített Ilona az énekeshez, mintha legszentebb vagyonnyának orzása miatt akarta volna megtámadni. Megijedve lépett az énekes eggyet hátra; de a’ Herczeg Kisasszony szemmel tartván a’ véltt tolvajt, tűredelmetlenséggel újjította meg hozzá igazított kérdését. Kénytelen lévén felelni a’ jövevény, a’ következendő esetet beszéllette Ilonának:

„Ammint lantommal és énekemmel Magyar Országot jártam, elmentem egyszer musikaszóval a’ Dömösi Apáturságnak ajtaja mellett, hol szinte eggy szerzetes mulatott, ki szeme’ világa nélkűl szűkölködött. Meghallván lantomot, látható indúlatosságra fakadt, és vezetőjét arra kérte, hogy engemet hozzá hívasson.

Melléje kellett űlnöm, és ő félbeszakaszthatatlan figyelmetességgel hallgatta sokáig énekimet. Végtére kezébe vévén lantomot, kesergő indúlattal pendítette meg rajta a’ húrokat, ’s egynehány szép fogású járások utánn elkezdette énekelni az előbbeni Románczot, mellynek dallyait a’ musikaeszközönn mesterűl^* kísérte.

Ammint elvégezte, kihomorodott kezébűl a’ lant, mellyébűl pedig mély fohászkodás emelkedett ki. Pénzt keresett zsebeiben, hogy engemet megajándékozzon, de nem találván ezen arany gyűrűt vonta le újjárúl, és azt mondta, hogy mennyek el vele a’ Serbiai udvarhoz, és ott váltassam ki magamnak; azonnal egyszerre gazdag ember leszek. Ezzel vezetőjének karjába akaszkodott, és szemeimbűl eltűnt.

Éneke amaz indúlatos dal által, mellyel énekelte, úgy megillette szívemet, hogy azonnal megpróbáltam utánna énekelni. Szerencsémre mind a’ dalt,^* mind a’ szavakot megtartottam fejemben, ’s mindaddig gyakorlottam, még emlékezetemben elfelejthetetlennek nem tettem.

Azóta majdnem minden egyéb énekeimet elhagyván, csak e’ Románczot dalolom, mert minden embernek tetszik, a’ ki csak hallya. Áh! de ha ő tőlle magátúl hallottad volna! Óh! mikép illette meg, mikép fogta el egész szívemet! És e’ gyűrűt! ezt én úgy őrzöm, mint legfőbb szentségemet, mint szemem’ világát. Nem akarok én gazdag lenni; lantom és az ő éneke engemet elegendőképen meggazdagított.”

A’ Herczeg Kisasszony allig tudta eltitkolni az örömnek és az illetődésnek ritka vegyűlését, melly belsejében uralkodott. Nem akarta mindazáltal hirtelen elárúlni, melly nagy köze van ezen esethez, és arra erőltette magát, hogy olly hidegvérűséggel, ammint csak lehetett, még egynehány kérdést tegyen.

„De minek jöttél te tehát ide, ha gyűrűdöt ki nem akarod váltani? kérdezé tőlle a’ többi között.”

„Nem a’ haszonkereset vezetett engemet valóban ide, hanem inkább csak a’ vizsgaság, felelé amaz, mivel látni akartam, ki fogja én tőllem e’ gyűrűt kívánni?”

„Az én vagyok” mondá hirtelen a’ Herczeg Kisasszony, és ezzel magát akarattya ellen egyszerre elárúlta. Többet mindazáltal nem szóllott még is, a’ mi a’ jövevény énekest felvilágosithatta volna. Sőt még a’ gyűrűt sem kívánta tőlle a’ töltt erszényért, mellyet kezébe nyomott, hanem ezzel csak amaz ígéretét vette meg, hogy a’ Románczot senkinek sem énekeli el többé, hogy öszvejöveteleket senkinek el nem árúllya, és hogy más nap ugyanazon órában, ugyanazonn a’ helyenn ismét meg fog jelenni.

Ezzel visszasietett a’ palotába, mivel már setétedni kezdett, és szobáinak csendes magányosságába rejtette magát, hogy ott szorúltt szívénn az örömnek háboríthatatlan könyhullajtásai által tágíthasson. A’ környűlállásokbúl és a’ jövevénynek minden beszédgyébűl bizonyosnak látta, hogy kedvesse még él. Ezzel megeggyesűlni, ez volt tehát mármost^* szívének eggyetlen eggy ohajtása; mirenézve eszét is egészen csak az foglalta el, mikép lehetne ezen eggyesűlést lehetségesnek tenni?

Elejénte meg akarta ő az öreg Herczeget titkával hinni, ’s tanácsot akart tőlle kérni, mikép lehetne az újra megléltt szerencsétlent üldözőinek tartománnyábúl kiszabadítani? De hamar megváltoztatta ez iránt szándékát, mihelyt meggondolta, hogy az efféle dolgokban az öreg embereknek ezer meg ezer ellenvetései és fontolásai vannak, mellyek az ifiúságnak nagy ügyekezetekre vágyó tüzével meg nem férhetnek. A’ magányos éjtszakát tehát azzal tőltötte, hogy önnön magával külömbféle módokrúl tanácskozott, mellyekkel szándékait végre hajthassa. Szívének egymást felváltó indúlattyai, mellyeket abban már az öröm okozott, mivel kedvessét gondolattyában feltalálta, már meg a’ heves kívánság, mellyel a’ megleltt kedvesnek mennél hamarább való birtoka utánn esdeklett, nem engedték meg szemeinek, hogy elszenderedgyenek. De szintezen habzó indúlatok azt sem engedték meg nyughatatlan elméjének, hogy ügyekezetinek végbevitelére bizonyos plánumot határozzon meg; és így reggel csak azzal az eltökéllett szándékkal kelt fel ágyábúl, hogy titkon ama’ Klastromhoz költözik, hol kedvesse van, és hogy szabadítását azutánn a’ szerencsére bízza.

Hogy ezen ügyekezetében valakitűl azok közűl, kik édes attyának udvarában szolgáltak, segítséget várhasson, azzal magát nem biztatta. Csak a’ jövevény volt tehát egyedűl, a’ kit e’ titkával meghinni, helyesnek találta. Ama’ részvévő érzemények, mellyeket ez Bélához mutatott, a’ nélkűl, hogy szomorú eseteit tudta volna, tellyes bizodalomra gerjesztették, és hozzá vonzották szívét, olly annyira, hogy kalauzzának őtet választotta.

Késedelmesen folytak neki a’ napnak órái, még végtére az estve elérkezett, mikor az énekest a’ kertben találni reméllette; ’s melly nagy örömmel látta, hogy az öszvejövetelnek órája előtt várta már őtet amaz, mintha ez által tűredelmetlenségét akarta volna megkímélni.

Kész volt ő arra, hogy neki az elszökésre segedelmet nyújtson. Erre tehát a’ jövő éjszaka határoztatott meg. Ilona lantosné ruhába öltözött, mivel ezt vezetőjére nézve legalkalmasabbnak vélte, ’s felfüggesztette eggy zsinóronn vállára a’ lántsát, mellyhez Bélának elmenetelétűl fogva nem nyúlt volt. Mikor más nap a’ reggel szürkűlt, akkor már ők a’ legjáratlanabb útakonn több órányi főldet elhaladtak. Így ők már jó messze voltak, mikor a’ Herczeg Kisasszonynak eltűnése a’ palotában szembe tűnt. Ez annyival későbben történt meg, mivel életének különös módgya szerint, fél napokot is töltött távúl a’ palotátúl magányosan, a’ nélkűl hogy szolgáló asszonyai közűl valamellyik tudta volna, hová ment, vagy hol tartózkodik? közönséges lett végtére a’ háborodás, mikor későn estve a’ palotában meg nem jelent, és senki eltűnésének sem okát sem módgyát csak nem is gyaníthatta.^*

Kűldettek ugyan követek mindenfelé, mihelyt az éjszaka beérkezett, és kivált ama’ helyekre, hová ő magányosan andalgani szeretett volt; de ezek mind visszatértek, a’ nélkűl hogy nyomára akadhattak volna. Csak azutánn mentek minden útakra biztos emberek, hogy felkeressék, kik csak hírét sem tudván kinyomozni, hihetősnek tették, hogy latrok voltak, a’ kik a’ Herczeg Kisasszonyt hallatlan vakmerőséggel elragadták.

Még e’ haszontalan nyomozások történtek, azonban a’ mi vándorlóink szerencsésen elérték az országnak határait, mellyekenn túl a’ Herczeg Kisasszony tellyes bizonyos volt már, hogy Lantosné ruházattyában senki meg nem ösmeri. A’ helységekben, mellyekenn keresztűl mentek, kellemetes énekeivel és lantolásával hűven segítette vezetőjét ama’ fáradságos házallásban, mellyel táplálásokot kereste.

Mindenik nap jó darab főlddel közelebb vitte kívántt czéllyához ezen érzékeny szívű szerelmest, ’s végtére megsajdította az alkonyodó napnak súgáritúl ragyogni az apáturságnak tornyait, hol Béla méltatlan szenvedésének gyalázatos következéseit elrejtette.

Más nap reggel leűlt ő énekes baráttyával, kit báttyának vallott, a’ Klastromnak fő ajtaja mellé. Szívének heves indúlatossága elfojtotta mellyében a’ dalokot; kénytelen volt tehát egészen úti társára bízni, hogy énekével a’ szerzeteseket falaik közűl kiédesítse, és ő ennek dallyait csak lantyával kísérgette.

Többen kijöttek hozzájok, és az énekest, kit e’ vidékben már régen nem láttak, szívesen megköszöntötték. Ilona megvisgálta őköt eggyenkint nyomozó tekíntettel, de az, a’ kit keresett, meg nem jelent, és így az eset szerelmes szívének tűredelmetlen esdeklését felette keményen megpróbálta. Végtére eggyik a’ hallgatók közűl imígy szóllott az énekeshez: „Óh! ide kell vezetnünk hozzád bizonnyára a’ mi világtalanunkot is; azóta, hogy énekedet nem hallotta, szűntelen tudakozódott irántad. Mikép fog örűlni, ha dallyaidat ismét hallhattya!”

Erre elsietett, és Bélát kevés üdő múlva levezette. Az első tekintet megbizonyította már a’ Herczeg Kisasszonynak, hogy gyanúja sükeretlen nem volt, és csak férjfias lelkének állhatatossága volt képes meggátolni, hogy e’ jelenés a’ főldre ne rogyassza. Keze mindazáltal nagyon kezdett a’ húrokonn rezketni, és úti társának nagy fáradságában telt, hogy éneklő szavának erejével a’ dalkísérő lanthangoknak zavarodásait eltitkolhassa. Saját lantyát kellett végtére elővennie, hogy Ilonának mértéktelen accordgyait elnyomja.

Béla világos jeleit adta örömének, mikor az énekesnek szavát megösmerte, kinek dallyait jó üdeig figyelmetesen hallgatta. Ammint ez végtére énekelni megszűnt, jeladó szózattal kérdezte tőlle Béla, mellyet csak az énekes és Ilona értett, hol járt légyen azóta, hogy legutólszor énekelni hallotta?

„Szinte Serbiábúl jövök”, felelé az énekes.

Béla csak nagy nehezen nyomhatta el szívének indúlattyát. Kevés hallgatás utánn kezét kérte, hogy köszöntés gyanánt megszoríthassa. Az énekes oda nyújtotta azt neki. Béla allig hogy vele kezet fogott, azonnal lehomorodott fél ájúlással vezetőjének karjai közé, és szerzetes társai érzékeny szorgalmatossággal bevitték inkább, hogysem bevezették a’ Klastromba.

Ennek a’ gyűrű volt az oka, mellyet Béla az Énekesnek újjánn megérzett.

Látta Ilona, melly nagyra böcsűli e’ gyűrűt úti társa; nem volt tehát mindeddig annyi szíve, hogy azt tőlle elkérje és kiváltsa. Ezenn felűl úgy is nézte ő e’ gyűrűt az énekes’ újjánn, mint fő tagját ama’ láncznak, melly ezen embert Bélának és önnön magának sorsával egybe függesztette.

Az énekes eszre vette a’ jeladó kéznyomást, mellyel Béla a’ gyűrűt megillette, ’s mikor ezt Ilonának megvallotta, kinyílatkoztatta ennek egyszersmind, tudta nélkűl, Béla’ hirtelen ijedésének, és ájúlásának okát is. Ilona tehát keserű szemrehányásokkal kezdette magát kínozni, ’s mind ő, mind úti társa nem tudták bújjokban, mikép hozhatnák helyre mennél hamarább a’ hibát, mellyet elkövettek. Nem tudták bizonyosan, ha tudva van-é az egész Klastrom előtt Bélának születése, neve, és sorsa? és így méltán félhettek attúl, hogy ezeknek üdőtlen elárúlása által meg ne fosszák e’ szerencsétlent utólsó menedékhelyétűl.

E’ bizonytalanságban ültek ők még a’ Klastromnak fő ajtaja mellett, ammint a’ harangot meghallották, melly a’ szerzeteseket az estveli solyozmára a’ templomba hítta. Felhagytak tehát minden reménységgel, hogy az nap Bélának sorsárúl valamit hallhassanak, ’s elmentek szomorúan a’ Klastromnak környékébe, hogy ott éjjeli szállást keressenek.

Az Apáturság körűl volt véve sűrű erdőkkel, ’s allig hogy attúl a’ vándorló énekesek ezer lépésnyire távoztak volt, zavartt hangzását kezdették hallani a’ vadász körtüknek, melly hozzájok lassankint közelgetett. Minekelőtte meghatározhatták volna magok között, hogy a’ közelgető vadász sereg elől kitérnek, körűlvéve látták attúl magokot, sőt mivel a’ nagy erdőségben eltévedt volt, kénytelenek voltak még ama’ kérdésre is megfelelni, hol lelhetne legközelebb az egész sereg éjjeli szállást?

Az énekesek azonnal azonnal megnevezték a’ Dömösi Klastromot, melly az erdőnek közepénn feküdt. Ilona mindazáltal nagyon megijedt, minekutánna ezen útigazítása utánn azt hallotta, hogy eggyik a’ sereg közűl a’ vadászatnak legfőbb személlyét Királynak nevezi, és hogy Istvány Király az, a’ ki egynehány késérőivel a’ fő seregtűl eltévedvén, ugyanazon Klastromban fog éjjeli szállást keresni, hol az ő kedvesse, Béla, mint eddig legbátorságosabb menedékhelyében tartózkodik. A’ környűlállások mindazáltal azt javasolták neki, hogy ijedését és titkos szorongatásait, ammint csak lehet, eltitkollya. Erre eggyik a’ vadászok közűl azt terjesztette a’ Király’ elejébe, hogy jó volna e’ musikáló szarándokokot a’ Klastromba visszavinni, hogy ott az estvének unalmas óráit megrövidítsék. A’ Király e’ tanácsot helyben hagyta; Ilona pedig szinte újra megerősödött ama’ gondolat által, hogy e’ Klastromban úgy lessz, mint Bélának őrző angyala, ki elárúlásának veszedelmét minden tehetségével hátráltassa.

Az énekes szarándokok tehát vissza fordúltak, mint kalaúzok, a’ Klastrom felé, mellynek kapuja a’ Királynak parancsolattyára legottan megnyílt. Ilona és úti társa a’ vadászokkal eggyütt bementek, ’s még az Apátur a’ nagy vendégnek vocsorát készíttetett, lantyaikkal és énekeikkel a’ bornak örömeit tehetségek szerint gyarapították. Ilonának kellemetes magaviselése, szép termete, és gyönyörű szava magokra vonták most kiváltkép a’ Királynak figyelmetességét, végtére pedig kegyelmét és hajlandóságát is megnyerték. Minekelőtte az asztalt felszedték volna, bizonyossá tette kegyes kifejezésekkel kegyelmérűl, és szolgálattyával megkínálta, mellyben talentomai által udvarának örömeit megfinomitsa.

Az előre gondolkodó Apáturnak szorgalma olly rendeléseket tett, hogy Béla az elárúlásnak minden veszedelménn kívűl volt; de Ilonának elméje mindaddig nem nyughatott, még az útra vissza indúló Királyt ismét a’ lóra ülni nem látta. Most tágúlt már meg mellye amaz édes reménységnek elfogadására, mellyre az által, hogy őtet a’ Király udvari szolgálattyába vette, méltán felébredett; most nézte magát a’ gondviseléstűl arra választott személynek, hogy Béla’ sorsának öszvekötelődzött hurokját saját kezével feloldgya. El sietett tehát véltt báttyával a’ vadász sereg utánn, és más nap megjelent a’ Király’ udvarában, hol elfogadására a’ rendelések már megtetettek volt. Mihelyt fáradságos úttya utánn megpihent, belépett hívatallyába, ’s a’ Király’ asztalánál lantya mellett énekelt. Amaz iparkodás, hogy a’ fejedelemnek kegyelmét kedvessének javára megnyerhesse, olly buzgóságba hozta talentumait, melly valamint szép szavának minden kellemetességeit, úgy lantyának szelíd accordgyait is megelevenítette; kivált mivel az udvarnak tulajdonságival, és a’ Királynak characterével való mélyebb ösmeretség reménységeit naponkint nagyobb erőre segítettek.

István, ki édes attyának nagy tulajdonsági nélkűl mindenkép szűkölködött, távúl volt még is amaz indúlatosságtúl, melly Kálmán Királyt, országlásának később esztendeiben, saját familiája ellen való kegyetlenségekre csábította. Istvánnak charactere lágy volt, és ugyanerre nézve tulajdon tehetősségétűl kevesebbet is gyámolíttatott, hogysem magát az illyen charactereknek szokott veszedelmeitűl megóhatta volna, mellyeknek nem legkisebbike az, hogy vele a’ körűlötte lévők, mint laptájokkal játszanak. Ezen állapot ezerféle rendetlenségeket okozott az országlásban, mellyekkel ő a’ népnek panaszibúl megösmerkedett ugyan, de mellyeknek jobbításába ereszkedni nem merészlett. A’ vele meg nem elégedő Nemzetnek keseredését végtére szívére is vette, a’ mi neki sok szomorú órát okozott, mellyekben a’ Koronának súllyát sajnosan érzette. Kevés üdő múlva testének betegeskedése a’ vadászatnak mulatságitúl is megfosztván őtet, az eggy Ilonának talentoma volt még, a’ mihez unalmában folyamodott, ’s a’ mi komor óráit megrövidíthette.

Így e’ Herczeg Kisasszony idegen név alatt, mint lantosné több üdőt töltött eggy esztendőnél Istvánnak udvarában, különös plánumban foglalatoskodván szűntelen’ tehetős lelke, mellynek végbevitelét naponkint eltökéllette, ’s a’ titkos szorongatástúl elrémittetvén, naponkint elhalasztotta. Ez abbúl állott, hogy a’ Királynak Béla’ életérűl’ vallást tenni, és szabadságáért térgyenn állva esedezni akart. Részént azért, mivel a’ Királynak nagy kegyelmében volt, részént pedig azért, mivel e’ fejedelemnek characterét ösmerte, elhitette magával, hogy e’ lépést bizodalommal megteheti; de viszontag akár azért, mivel azokhoz, kik a’ Király körűl voltak, ’s kik közűl némellyek még Álmus’ és Béla’ gyilkolásában is részesűltek, tellyes bizodalma nem lehetett, akár talán azért, mivel asszonyi félénksége állhatatlanná tette, e’ plánumnak végrehajtását naprúl napra, holnaprúl holnapra halasztotta mindaddig, még a’ Király’ egésségének környűlállásai úgy megrosszabbodtak, hogy az orvosok életének egy néhány napnál többet nem ígérhettek.

Most már Ilonának ügyekezete egyszerre füstbe ment, mert nem volt már módgya benne, hogy Istvánnak beteg ágyához juthasson, a’ nélkűl, hogy az udvarnokoknak veszedelmes seregétűl környűl véve ne legyen. Azt gondolták ezek hogy a’ Király magvaszakodtt lévén, a’ Koronát testamentom által haggya majd valakinek; nem csuda tehát, hogy a’ haldoklónak ágyához sokan öszvecsűdűltek, hogy e’ végső kegyelemért versengjenek. Óh! ha ők tudták volna, hogy közöttök eggy asszonyság forog, ki a’ Koronát kezekbűl annál bizonyosabban ki fogja forgatni, mennél csekélyebb személynek tartották.

Látván Ilona, hogy előbbeni plánumával most már semmire sem mehet, eggy másikra, sokkal merészebbre, és sokkal szerencsésebbre vetemedett. Tudta ő, hogy a’ nép Álmus Herczegnek lenyomott ágához hajlékony szívvel viseltetik; előre látta, hogy még azon esetben is, ha István a’ Koronárúl testamentom által tenne rendelést, a’ sok Pretendensek nagy rendetlenségeket fognak okozni; helyesen meggondolta azt is, melly jó következése lenne annak, ha illyen szempillantásban Királyi vérbűl származott Pretendens jelenne meg; az Apáturnak tehát, kivel már jóval azelőtt minden szándékát közlötte volt, kevés szavakkal megírta a’ dolgot, és arra kérte, hogy Fejérvár’ mellékébe siessen Bélával, és ott mindaddig elrejtve mulasson, még neki meg nem üzeni, hogy e’ Herczeget a’ palotába, mint jövendőbéli Királyt bevezesse. Ilonának úti társa, kit báttyának vallott, titkos követ gyanánt szolgált neki, és parancsolatit hűven is tellyesítette.

Így volt minden elkészítve, ammint István meghalt. Ilonának követtye az Apáturt Bélával eggyütt közel találta már Székes Fejérvárhoz, és Ilonának nevével azt javasolta nekik, hogy a’ várasba való pompás bemenetelt haggyák más napra, mikor a’ nép még nagyobb pösgésben lessz.

Úgy is volt a’ dolog. Mihelyt a’ Királynak halálát a’ Magyarok bizonyosnak tudták, azonnal félni is kezdettek az anarchiátúl, mivel a’ Király nekik törvényes örököst nem hagyott. Illy félelmében a’ nép útszárúl útszára habzott, ’s a’ várasnak nyilvánvaló piaczainn^* nagy csoportokra egybegyűlt. Ezekben találta őköt a’ felkelő nap, ammint a’ Dömösi Apátur szerzetes társaival egyházi pompás őltözetben Bélát a’ váras’ kapuinn hozzájok bevezette. Eggy szónok elől lovagolt, ’s a’ népnek kihirdette, hogy Béla Herczeg, kit a’ Magyarok már holttnak véltek, még életben van, és hogy ide szabadítójátúl vezettetik.

Meglepve ezen új hírtűl, oda tolódott a’ nép, a’ hol Béla a’ Papság között lovagolt, ’s allig hogy e’ szerencsétlen és világtalan Herczeget meglátta, mindenfelűl felkiáltott: Éllyen Béla Király! A’ Papságnak nem volt már elegendő helye a’ processiónak folytatására; áttört soraikonn a’ nép, kiemelte közűlök az új Királyt, és vállainn egész a’ várba vitte.

Bélát az Apátur, mikor a’ Klastromot elhagyták, mindenrűl tudósította; csak nevét hallgatván el ama’ személynek, ki által az ő sorsa illy kívánatos fordúlást nyert. Most, mikor már a’ várnak palotájába elérkeztek, és az országnak Naggyai mind egybegyűltek volt, hogy az új Királynak hódollyanak, a’ Dömösi Apátur volt az első, ki trónussa előtt térgyre esett, és akár magátúl, akár a’ néptűl kényszeríttetvén, szabadságot kért arra, hogy Királyi kegyelmébe ama’ személyt ajánlhassa, ki minden erejét arra fordította, hogy a’ Királyi méltóságra emeltessen. A’ Király^* azt kívánta, hogy azonnal elejébe vezettessen. Az Apátur tehát az előszobába ment, és elhozta onnan a’ Magnásoknak elámúltt serege közé a’ lantosnét. Büszke lépésekkel közelgetett ez a’ trónushoz, és micsoda jelenés tűnt most az egész udvarnak szemébe!

Béla nevét kívánta hallani, és ösmeretes szózatban Ilonának saját ajakibúl álmélkodva hallotta e’ szavakot: Én Ilona vagyok, Serbiának Herczeg Asszonya!

Azon szempillantásban semminek sem nézte, Béla egyébnek az egész dolgot kellemetes szemfényvesztésnél. Még azt sem akarta hinni, hogy sorsa valóban megváltozott, még hű baráttya, a’ tiszteletre méltó Apátur, újra bizonyosnak nem mondotta volna az egész esetnek valóságát. Most már a’ Nagyok, kik a’ véltt lantosnét vizsga tekíntettel körűlvették volt, látván az örömet, melly Bélának orczájánn ragyogott, mély tisztelettel hátrább léptek, és Ilona maga maradt a’ trónus előtt, legszebb diadalmának nézvén a’ közönséges hódolást, mellyel őtet az országnak egybegyűltt Naggyai megtisztelték. Kedvessének eggyetlen eggy érzékeny szava felemelte őtet melléje a’ Királyi székre, Ilona Bélának hitvesse lett, és Magyar Királynénak koronáztatott.

Most már Béla Őseleinek trónussán ülvén, ifiúságátúl, alattavalóinak szeretetétűl, és kellemetes nem külömben mint okos hitvessének birtokátúl, ki neki az országlásnak súlyos terhét felette nagyon megkönnyebbítette, méltán reméllette azt, hogy hosszas szenvedését boldog esztendők fogják megkoronázni. Azonban sorsának komor csillagja meg nem szűnt rajta még azutánn is uralkodni. Szerencséjét még mint Király nem látta olly derűlttnek, a’ minőt jó erkőlcsei érdemlettek. A’ helyett, hogy országlásának szelídsége kibékélltette volna vele titkos ellenségeit, még inkább merészebbekké tette őköt, olly annyira hogy ellene új öszveesküvésekrűl gondolkodtak.

Öt esztendeig békével országlott ugyan, a’ nélkűl hogy az ellene koholtt lázúlás kifakadt volna, és Ilona mellett naponkint látszott boldogsága erősödni és nevekedni. Nem csak bőlcs tanáccsával és tehetős iparkodásával segítette ő ama’ szép szándékokot végre hajtani, mellyeknek fő tágya az országnak köz boldogsága volt, hanem azonkívűl esztendőnkint fiú gyermekkel is gyarapította atyai örömét, kik familiájában a’ successiót hosszú üdőre megállapították. Majdann egészen feledékenységbe enyésztek már emlékezetébűl hajdani szenvedései, ammint az említett gonoszok, szerencséjét írígyelvén, a’ köz nyugodalmat, melly a’ trónust környűlvette volt, bosszúállásoknak feláldozták.

Eggy estve meggyújtottak a’ várasban eggy házat, hová a’ Királyt szokása szerint bizonyosan elvárták; mivel az illyen alkalmatosságoknál jelenlétével az öszvegyűltt embereket a’ tűznek oltására biztatni szerette, még a’ Királyné a’ csoportok között rendeléseket tett. E’ köz zavarodásnak hasznát vévén az árúlók, a’ Királyt vezetőivel eggyütt biztossaik által lassankint körűlvetették, megfogatták, ’s a’ többi útszáknak homállyátúl felbátoríttatván, a’ várasbúl kivezették. A’ váras’ kapujánn kivűl a’ Királynak vezetőit legyilkolták, és hogy szökéseket megkönnyebbítsék, a’ vízbe hagyították, a’ Királyt pedig lóra űltetvén, magát egyedűl magokkal vitték. Lovaiknak gyorsaságához bízván, azt reméllették, hogy a’ fogolyt, minekelőtte a’ tűz utánn visszatérendő csendességben távúllétét észre vehetik, a’ várasnak környékébűl kivezethetik, és így a’ nyomozásnak kívántt következéseit megjátszhattyák. Szerencsére meggátolta őköt ezen ügyekezetben az éjszakának mód nélkűl való setétsége, úgy hogy kijegyzett úttyokot a’ szükséges arányban nem folytathatták. A’ tűz eloltatott, és ezzel eggyetlen eggy kalaúzzokot is elvesztették. A’ járatlan útakonn való tébolygás megfárasztotta lovaikot, ’s ammint a’ hajnal hasadni kezdett, réműlve látták, hogy még most is a’ várasnak környékében vannak, mellyet telve gondoltak már lenni a’ Királyi testőrzőknek seregivel, mellyek őköt nyomban követik. Ammint a’ gonosztévőknek dolga közönségesen lenni szokott, hogy gonosz szándékaiknak végrehajtásában foglalatoskodván, ammint hirtelen veszedelmet sajdítanak, azonnal meg is ijednek, és meg nem érdemlett nyomorúltt életeket gyors szaladással ójják; úgy történt itt is. Nyakrafőre elnyargaltak mindnyájan, ’s a’ szerencsétlen világtalan Királyt a’ puszta erdőnek közepénn magát hagyták.

A’ palotában azalatt, hogy a’ Királyt nem találták, nagy zavarodás támadt. De senki még is az első ijedésben arrúl nem gondolkodott, hogy a’ Királyt elragadták; olly titokban tudták szándékokot a’ gonosztévők tartani, és olly színlett nyugodalommal minden lépéseiket elpalástolni. Csak ammint hajnalkor a’ víznek partyánn a’ gyilkosságnak nyomdokit látták, kezdettek végtére illy iszonyú törvényszegésrűl gondolkodni; mire a’ Királyné meg nem elégedett azzal, hogy cselédgyeit minden felé kikűldötte a’ latrok utánn, hanem azonnkívűl ugyanezen szándékbúl maga is útnak indúlt, és a’ környéket körűljárta.

De mivel senki sem gondolta, hogy a’ Király, ha még él, olly közel legyen a’ várashoz, minden segítség nélkűl elhagyva maradt eggy egész nap az erdőben, még a’ Királyné, még baráttyai, ’s még szolgái fáradhatatlan sietséggel a’ távúlabb fekvő^* erdőköt és hegyeket átkeresték.

A’ mármár kétségbe eső Királynak szavára megjelent végtére eggy szegény bojtár gyermek, ki a’ nyájat nem messze onnan legeltette volt. Meg nem ösmerte ő a’ Királyt, de látván, hogy ezen állapotban e’ világtalan ember segedelem nélkűl szűkölködik, arra ajánlotta magát, hogy elvezeti őtet abba a’ helységbe, a’ honnan eltévedt. A’ Király, a’ nélkűl hogy nevét és az esetet a’ gyermeknek kinyílatkoztatta volna, megnevezte neki Székesfejérvárat, ’s hallván, hogy a’ váras közel fekszik, és hogy csak keveset kell mennie, hogy az erdőbűl kijusson, és a’ várasnak falaihoz elérjen, ellankadtt erejét szinte megújjúlni érzette. Megfogta tehát bizodalmasan a’ gyermeknek kezét, és haza vezettette magát.

Szinte a’ várasnak kapuja felé vezette ez őtet alkonyodáskor, ammint a’ Királyné az ország’ úttyánn mélyen bánkodó szívvel elejekbe lovagolt. Mely nagy volt álmélkodása, mikor felséges férjét eggy békeszerető bojtár gyermeknek kezénn jönni látta! szavakkal ki nem lehet fejezni az érzeményt, melly szíveiket a’ viszontag való ölelésnél elfogta. A’ szomorúan visszatérő szolgák azonban egybe gyűltek lassankint a’ Királyné mellé, és kegyelmes urokkal a’ várasba a’ népnek örömére szinte második pompás bemenetelt tartottak.

Igy e’ rettenetes gonoszságú ügyekezet a’ Király ellen hajótörést szenvedett ugyan; de okot adott egyszersmind ama’ gyanakodásra is, hogy a’ gonoszság meg nem szünt még ezzel a’ Királynak drága élete utánn incselkedni. A’ melly hajlandó volt a’ Királynak szelíd szíve arra, hogy ezen esetet egészen elfelejtse; olly elevenen átlátta ellenben a’ Királynénak éles elméje a’ veszedelmet, melly az efféle üdőtlen nagyszívűségbűl és irgalombúl következne, és felséges Férjének eddig tűrtt szenvedéseitűl a’ bosszúállásra méltán ingereltetvén, azt kívánta, hogy ezen eset szorosan kinyomoztatván, kemény büntetés alá vettessen.

Ösmerte tudni illik a’ Királyné a’ Nemzetnek nagy lelkét, mellynek fejedelme az ő férje volt, és legkisebbet sem kételkedett, hogy az országnak nemes szívű Naggyai tellyes erejekbűl és minden kitelhető buzgósággal fogják őtet ama’ rossz embereknek kiírtásában segíteni, kik elég alacsony szívűek voltak arra, hogy felséges házának ellenségei legyenek. Az ő vitézsége, mellyet a’ hadakozásokban többször megbizonyított, és az ő férjfias állhatatossága, különösen megnyerték már azelőtt ama’ Magyaroknak szívét, kik nemesebben gondolkodtak. Most tehát csak jó alkalmatosság kellett neki arra, hogy azoknak, kik hozzá egyébaránt is hajlottak, könyörűletességét felgerjessze.

A’ Királyt tehát arra bírta, hogy Aradonn Országgyűlést tartson, mellynél e’ nagy lelkű Királyné, jóllehet még ez akkor szokásban nem volt, kis Herczegeivel eggyütt megjelent. Az egybegyűltt Nagyok, azon egynehányat kivévén, kiknek lelkiösméretek rettegett, mivel tudták, hogy e’ nagy napnak áldozattyai lesznek, hódoló tekíntettel köszöntötték a’ Királynét, kiben az okos és bőlcs országlónét, és az egész országnak érzékeny annyát már régtűl fogva tisztelték. Engedelmet kérvén a’ Királytúl, hogy szóllhasson; és a’ Királytúl, a’ környűlállóknak örvendetes és hangos helybenhagyásával, a’ mellette álló üres Királyi székkel megkínáltatván, leült, négy gyermekét pedig maga körűl állította.

A’ beszédbűl, mellyet itt mondott, ’s melly a’ jelenvalóknak szíveit megrezzentette, elég legyen itt egynehány szakaszokot előhozni. Feltalálni azt Praynak Annálissaiban, és Kiküllő’ Krónikájában Schwandtnernál script. rer. hung. T. 1. p. 42.

„Mikor én látom, így szóllott ő, hogy azok, a’ kik itt egybe gyűltek, ragyogó szemeiket mind felém fordíttyák, miért kell az én férjemnek, a’ Királynak, egyedűl ama’ közönséges jó nélkűl, mellyet a’ természet még a’ legszegényebb koldústól sem tagadott meg, a’ világosság nélkűl szűkölködni? Tik mindnyájan, mikor familiáitokhoz visszatértek, hitvesseiteket magzatitokkal eggyütt előtökbe láttyátok sietni, hogy benneteket megölellyenek; és e’ jelenést tik valóban Királyi Koronáért sem adnátok. E’ szegény szerencsétlen Király környűl van véve szívének drága kincseivel, és nem láttya, soha sem látta, nem is fogja őköt soha látni. Még hitvessének képe is, kit most maga mellett szóllani hall, csak a’ búbánattal töltött múltt üdőkbűl lebeg még homályos emlékezete előtt.

Olly trónusson ül ő, mellyrűl a’ főldnek valamennyi Királlyaira büszkén tekínthetne, ha tikteket, egybegyűltt Nagyok, Királyi széke körűl mély tisztelettel állani láthatna, ’s a’ hozzá való szeretetnek és ragaszkodásnak szívbátorító tekínteteit orczáitokonn olvashatná. Csak ama’ hideg szózat hat be füleinn az ő szívébe, mellyel hozzá való hűségteket bizonyíttyátok; de a’ nélkűl, a’ mit az ajakok ki nem fejezhetnek, és a’ mit másnak szemében csak a’ szem olvashat, örökre szűkölködik.

És e’ legnemesebb érzékenységtűl a’ természet fosztotta-é vallyon meg e’ boldogtalant?^* Óh! ne bántsuk meg illy szókkal a’ közönséges jó és kegyes anyát! Ő, a’ ki e’ világtalan férjfiút mindennel megajándékozta, a’ mi a’ férjfiúnak testi és lelki tökélletességére megkívántatik; ő, a’ ki őtet a’ tulajdonságok által, mellyekkel felékesítette, fejedelemnek alkotta, a’ ki neki az országlónak felségét homlokára nyomta, a’ ki karjára eggy nemes lelkű nemzetnek védelmezését bízta, szégyenlette volna bizonnyára a’ harmoniát, melly ezen alkotmánnyában uralkodott, csak eggyetlen eggy hiba vagy fogyatkozás által is megrontani.

Nem, valóban nem! Megeggyesűl inkább velünk e’ súlyosan megbántott köz anya, és bosszúért kiált ama’ gonoszok ellen, kik az ő tökélletes művét illy gyalázatosan megcsonkították. Ama’ szemet, melly arra termett^* volt, hogy eggy egész országnak boldogságára vígyázzon, e’ gonosz lelkűek gyökerestűl kiszakasztották. Ő, ki vitéz seregei előtt a’ rémítő rettegést Magyar országnak ellenségei közé vitte volna, kénytelen a’ tábor utánn ragyogó pompában járni, mikor szíve arra bírja, hogy hűveivel a’ háborúnak veszedelmeit felossza.

Magyarok! az övének ösmertétek tik az őseleirűl reá maradtt örökséget, ’s felemeltétek őtet a’ Királyi székre. De átláttátok-é vallyon ama’ kötelességet, mellyet ezzel egyszersmind magatokra vállaltatok, hogy azért, a’ mit benne vesztettetek, és a’ mi ő már nektek nem lehet, ellenségeinn bosszút^* is állotok? Igen is, nem csalatkozok én még az én Nemzetemben; tik e’ kötelességet átláttátok; de mindeddig nem emelkedett még fel köztetek ama’ szózat, melly tőlletek e’ bosszúállást kívánta volna. Én, kit e’ szomorú esetre a’ napnak reggelenkint, újjúló súgára megemlékeztet; gyermekeim, kik érzékeny mosolygásaikkal^* hasztalan édesgették attyokot bőlcsőikhez; ő maga, e’ keservesen megbántott, e’ gyalázatosan megcsonkított férjfiú, mink mindnyájan hallgattunk mindeddig, mivel készek voltunk megbocsátani, holott bűntetnünk kellett volna. De mikép hálálták meg vallyon e’ gonoszlelkűek kegyességünköt? Elcsendesedtek ők, hogy újjolag koholtt gyalázatos szándékaikot annyival bátorságosabban végre hajthassák. Telve bosszúsággal, hogy első gonoszságok, mellynek rettenetes fele végbe vitetett, másik felére nézve el nem követtetett; telve irígységgel, hogy vakmerőségek’ áldozattyának nyomorúlt élete meghagyatott, és hogy létének e’ maradékát tik hűségtek és szeretetetek által megédesítitek, másodszor nyújtyák ki ellen istentelen karjaikot, ’s a’ koronás főnek méltóságával semmit sem gondolván, elragadgyák a’ ti Királyotokot, talán hogy távúl nemesszívű népétűl, mellynek hűsége neki mindeddig legbátorságosabb bástya gyanánt szolgált, még^* nyomorgó életétűl is megfosszák; elragadgyák a’ ti Királyotokot, Magyarok! tiközűlletek ragadgyák el!

A’ mennyei gondviselés megmentette, és néktek fenntartotta őtet, és a’ bosszúállást reátok bízza. Mink mindnyájan felemelkedünk már most, hogy tőlletek e’ bosszúállást kívánnyuk. Vessétek ki közűletek ama’ törvényszegőköt, kik a’ magyar nevet meggyalázzák; ők magok tették magokot e’ büntetésre méltóknak. Tekíntsétek körűl magatokot! Kiki közűlletek nézzen a’ mellette állónak szeme közé. Az árúló el nem titkolhattya arczainak halaványságát; a’ lelkiösméretbéli szorongatásnak tekíntete ki nem állya a’ nemes bosszonkodásnak tekíntetét. Tartsatok törvényszéket; ejtsetek ítéletet azokra, kik nemzeteket meggyalázták, és mutassátok meg a’ jövendő világnak, mikép állanak nemes szívű hódolók bosszút azokon, a’ kik Királyokot meggyalázták.”

E’ szókkal befejezte beszédgyét, ’s megfogván világtalan férjének karját, kivezette gyermekeivel eggyütt a’ gyűlésbűl.

Erre közönséges zaj támadt, melly értelmesen elárúlta, hogy a’ Királyné’ beszédgyétűl a’ jelenlévőknek szívei mélyen megilletődtek. Majdnem az egész gyűlés kivonta kardgyát, ’s a’ Király’ ellenségeinek irgalmatlan bosszút esküdött.

A’ kik Kálmán Királynak akkorában biztossai voltak, mikor országlásának vége felé kegyetlenségekre fajúlt, a’ fellobbantt bosszúállásnak mindnyájan áldozattyai lettek, kivévén egynehányat, kik allig nyerhettek annyi üdőt, hogy életeket a’ gyors szökés által megójják.

De e’ kevés szökevény elegendő volt még is arra, hogy a’ Királyt, kinek a’ sors nyugodalmas napokkal kedvezni nem akart, új üldözésekkel megszomorítsák.

Élt még tudni illik akkor Kálmán Királynak elbocsátott hítvesse Prediszlava édes attyának, az Orosz nagy Herczegnek Szvetopolknak udvarában. Ez mindaddig, még a’ magtalan István Király a’ Magyar Trónusonn ült, bizonyos reménységgel volt a’ felűl, hogy a’ magyar Korona valaha az ő nevedék fiára, Boriszra jut, de reménységében Bélának a’ Királyi méltóságra való felemeltetés által megcsalatkozott. Majd azutánn látván, hogy Bélának több fiúgyermekei lesznek, megbánta kesergő szemrehányások között, hogy e’ Következésekre maga adott valaha okot, mikor férjénn bosszút akarván állani, Bélának életét megmentette. Sőt a’ rokony Fejedelmekkel már régen szövetséget is akart kötni, hogy ezeknek segedelmével Borisz fiának a’ magyar Királyi széket megszerezze.

E’ szövetség a’ Magyar udvar előtt mindeddig titokban tartatott; de nem is jutott volt annyi erőre, hogy a’ Magyar Királynak veszedelmes lehetett volna, mivel a’ fejedelmek, kik abban részesűltek, magoknak e’ szövetségbűl semmi hasznot sem várhattak.

Azonban Bélának titkos ellenségei, országának belsejében leveleztek már eggy üdőtűl fogva Prediszlavával, kinek pártfogása alatt, fiának javára, a’ Királyt már el is^* akarták trónussárúl ragadni. Most tehát igen természetes dolog volt az, hogy e’ gonosztévők a’ bosszúálló pallost el akarván kerűlni, Prediszlavához folyamodtak,^* ki látván, hogy jó baráttyai Magyar országbúl mind eltüntek, drágábbnak vélte az üdőt,^* hogysem a’ megválasztó csapást, a’ hadakozást, akkorra halassza, mikor Béla Király helyreállítván a’ köz nyugodalmat, annyi erőre jutand, hogy hadi erejének ellent állhasson. Sürgetéseit meghallgatták végtére a’ frígyes fejedelmek, és elég nagy hadi erőt összevonván, eggyesűltt lélekkel a’ magyar határok felé mentek.

Mit nem tehet a’ népnek enthuziazmussa, azt itt látni volt a’ veszedelemnél, melly a’ határokonn váratlanúl betört. A’ nélkűl hogy az ellenségnek mozdúlásait valaki csak megálmodhatta is, mikor ez felfegyverkezve az útnak indúlt, el nem értek még is az Oroszok a’ Magyar határokhoz, mikor ezekenn egynehány nap alatt hasonló hadi erő készen állott arra, hogy velek megütközzön.

A’ Király valóban az elsők között volt, kik a’ táborban megjelentek, hogy a’ hadi fáradságokot hűveivel felossza; azalatt hogy az országlásnak Kormánnyát a’ Királynéra bízta. Sátora a’ tábornak közepében volt.

Az ellenség nem tartotta lehetségesnek az illy sebes felfegyverkezést, és így a’ készen álló tábortúl megdöbbent. Mind a’ két sereg a’ Tisza’ partyánn állott általellenben; a’ magyar azt várta, hogy amaz kezdgye^* az ütközetet; az Orosz pedig el nem merte kezdeni. De kivált az alkudozások miatt, mellyeket Béla ajánlott volt, naprúl napra halasztatott. Ezek, noha foganatlanok voltak, a’ Magyar Király’ szívének nagy böcsűletére váltak. Átallotta eggy részrűl, érette újjolag kikeltt hű alattavalóinak vérét olly hadakozásban kiontani, melly tulajdonképen nem a’ Nemzet ellen, hanem ő ellene indíttatott, más részrűl pedig a’ háborúságot háládatosságbúl is el akarta kerűlni, mellyel Prediszlavához viseltetett, ki valaha életét, akárminémű indító okokbúl, de csak ugyan még is megmentette. Találni-é vallyon sok ollyan embert, kik szerencséjeknek birtokához jutván, illy nemes indúlatot érezzenek ahhoz, ki őköt e’ birtokhoz segítette, kivált, ha ez talán ellenségekké válik? Bélának nemes szívűségében eggy illyen ritka példát álmélkodva találunk.

Alkudozásait amaz ajánlásra építette Béla, hogy Prédiszlavá fiának Magyar országbúl kész adni eggy Napkeleti tartományt, mellyet, mint Herczegséget, a’ Magyar Koronának oltalma alatt birjon. Prediszlavának el kellett volna ezen ajánlást fogadni, hogy a’ bizonytalan ütközetet elkerűllye. De ő meg hagyván magát az ál reménységtűl csalni, e’ tisztességes ajánlást megvetette. Megemlékezett ő arrúl, hogy mikor férjétűl méltatlan bosszúságokot szenvedett, akkor az országnak Naggyai az ő részénn voltak, és hogy kiki csak a’ Királynak igazságtalanságát vádolta. E’ vélekedésre támaszkodott ő még most is, és azt gondolta, hogy az ő kívánságival a’ vitézek nem igen fognak ellenkezni. Melly nagyon megcsalatkozott légyen, megmutatta a’ hadakozásnak folyamattya. Az első könyörűlésnek üdeje elmúlt, és a’ Magyarok most sokkal jobban bosszonkodtak ellene, mintsem valaha pártyát fogták, mivel a’ hozzá folyamodott lázúlóknak menedékhelyet adott, és ezekkel eggyütt a’ Magyarok ellen fegyvert fogott. Ezekbűl azonnkívűl nem ok nélkűl lehetett következtetni azt is, hogy ő e’ lázúlókkal kéz alatt már régen czimborált, és hogy ügyekezeteiket ő vezette, ő segítette.

E’ keseredés színte dühös bosszonkodásra fakadt amaz új eset miatt, melly a’ Királynak életét a’ tábornak láttára új veszedelemmel fenyegette, ’s melly csak hű embereinek eltökéllett buzgósága által tetetett hiúvá, ammint Kiküllő beszélli Schwandtnernál. Script. rer. hung. T. 1.

Az Orosz felekezetnek titkos baráti közűl csak eggy maradt még alattomban a’ Magyar táborban, kinek neve Sámson volt. Ez eggy reggel a’ Királynak sátorába ütött illy szavakkal: „Minek neked, vak kutyának, az ország? Borisz Herczegé ez. Jobb lett volna, ha a’ Klastromban maradtál volna.”

Ezzel kardot rántott a’ szerencsétlenre. Eggy nemes Magyar, Ottó’ fia, ki Jánosnak neveztetett, és szinte a’ sátorban a’ Király mellett volt, felfogta szerencsésen a’ gyilkosnak karját, ’s a’ halálos csapástúl a’ Királyt megmentette. Ammint a’ gonosztévő látta, hogy ügyekezetébűl semmi sem lett, elvetette a’ fegyvert, ’s azoknak kezei közűl, kik megfogták volt, kiragadván magát, kiszökött a’ sátorbúl, ’s a’ készen tartott lóra felugorván, olly sebesen repűlt el, hogy már akkor, mikor a’ Magyar vitézek az ijedésbűl magokhoz tértek, ő már a’ táboronn kívűl volt. Felszállottak azonban egynehányan, mihelyt Sámson’ szándékát hallották, nyergeletlen lovaikra, ’s láncsákkal felfegyverkezve, a’ gyilkos utánn ragaszkodtak.

Ennek szaladását meggátolta a’ folyó, ’s jóllehet az ellenség’ részérűl jött elejébe csónok, jókor elérték még is a’ vitézek, minekelőtte a’ csónokba ülhetett volna. Sámson a’ lóval eggyütt akart a’ víznek neki menni, mivel látta, hogy a’ csónokot bevárnia veszedelmes volna; de eggy láncsadöfés által a’ nyeregbűl kifordíttatván, a’ vízbe esett, ’s mivel ruhája alatt vaspánczéllya volt, és e’ miatt nem úszhatott, halálát a’ víznek habjai között lelte, ammint érdemlette.

Ezen eset, ammint már fellyebb mondottuk, az egész Magyar hadi seregnek keseredését dühös lángra lobbantotta. A’ pajzsoknak csörgése, mellyeket a’ viadal utánn esdeklő legények öszveütöttek volt, áthallatott az ellenségnek táborába, ’s hirűl adta neki, hogy az ütközet elkerűlhetetlen.

Még ezek a’ táborban történtek, addig a’ Királyné férjének dolgában nem nyugodott. A’ Királynak híre nélkűl, de az ő nevében alkudozásokra lépett a’ Lengyel és a’ Cseh Herczegekkel, kik Prédiszlavának segítő seregeket adtak, és olly ígéreteket tett nekik, ha ennek szövetségével felhagynak, hogy ők ezt, mihelyt még egyszer ütközetre kelend a’ dolog, írásban meg is ígérték. Ez a’ Királynak felette nagy hasznára és bátorságára vált az imént említett ütközetnél, mellytűl a’ Magyar Koronának sorsa függött. A’ segítő Herczegek, megkötve lévén saját kezeiknek írásai által, de még a’ dühösségre fakadtt Magyaroknak tekíntetétűl is elréműlvén, felmondották az Oroszoknak a’ szövetséget éppen akkor, mikor ezeknek késő volt már arrúl gondolkodni, hogy az ütközetet elkerűllyék.

A’ Magyar sereg megtámadta őköt, ’s mivel nagyon meggyengűltek volt, kevés óra alatt valamennyire soraikot^* feldúlta, sok vért ontott, és minden bizonnyal magát a’ nagy Herczeget leányával és onokájával eggyütt elfogta volna, ha ezek, a’ veszedelmet látván, jókor el nem szaladtak volna.

A’ frígyeseknek elpártolását nem tudták mire vélni a’ Magyarok, még a’ Királyné különös követség által férjének az egész titkot ki nem nyilatkoztatta. Mindnyájan, a’ kik ezt hallották, nemes részvétellel örvendeztek a’ Királynak ama’ szerencséjénn, hogy az országlásnak Kormánnyát helyette és vele illy bőlcs^* Királyné igazgattya; ’s mivel nem volt már az Oroszoktól mit félniek, mindnyájan vissza is kívánkoztak Fejérvárra, hogy ott e’ szeretett Királynénak hódollyanak.

Ez már most a’ harmadik pompás bemenetel volt, mellyet Béla Fejérvárott tartott, de a’ többieket a’ ragyogásban fel is haladta. Gazdag zsákmányok vitettek előtte, mellyeket meggyőzött ellenségtűl vitézzei nyertenek, ’s mellyek a’ palotában a’ közönségesen csudáltt^* és szeretett Királynénak lábaihoz tetettek.