Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Jegyzésem nélkűl tudgya az Úr, Olvasó Uram! hogy a’ tanúltt emberek, kivált ha egyszersmind könyvszerzők is, legkönnyebben megsértődnek az által, ha valaki vélekedéseiktűl eltávozván, azt akarja a’ világnak megmutatni, hogy náloknál többet tud arrúl, a’ mirűl írnak. Ez már egyszer a’ tanúltt embereknek leggyengébb oldalok, legmélyebb nyavalyájok, mellybűl ki nem gyógyíthattya őköt egyéb a’ bölcsességnél, mellynek fő tulajdonsága az, hogy a’ külömbféle vélekedéseket eggyenlő tolerantziával megszenvedi.

Én ugyan sem a’ tanúltt emberek közé sem a’ könyvszerzők közé nem számlálom magamat, mint biografus; de még sem szívelhetem el azt a’ nevetlen levelet, mellyel magyarságomot Uram Bátyámnak biografiájában megtámadták azért, mivel az ik silabával végződő verbumokot nem úgy conjugálom, ammint Íróinknak nagy része szokta. Ama’ jó portió gőggel megvegyített haragocska, mellyre akaratom ellen felbuzdúltam, nagy reménységet adott nekem arra, hogy üdővel a’ tanúltt embereknek fejetlen azaz: acephalus respublikájában nagy bajnok lehetek, ha egyszer a’ csendes tolerantziának édes igáját nyakamrúl lerázhatom. Most még erre képes nem lévén, csak azt cselekedtem, a’ mit cselekedhettem. Elmentem tudnillik eggy Filologusunkhoz, a’ ki életének huszoneggy esztendeit a’ magyar Nyelvnek grammatikabéli és syntaxisbéli kidolgozására szánta, és arra kértem, hogy közöllye velem amaz okait, mellyek őtet arra bírták, hogy az említett ik verbumokot ne úgy conjugállya, mint sok Íróink szokták. Megcselekedte, sőt még azt is megengedte, hogy azokot e’ Könyvecskében kiadhassam annyival is inkább, mivel az ő magyar grammatikája németűl van írva. Ezeket tehát, mint apologyiámot ide terjesztem.

A’ köz nép imitt amott nem csak a’ neutrumokban, mellyek ik silabával végződnek, hanem még az activumokban is a’ határatlan imperativusnak harmadik személlyét ék silabával formállya, talán azért, hogy parancsolattyának vagy kérésének az éles hangú é által annál nagyobb hathatósságot adgyon.

Vigyázzék kend, hogy a’ kerék abba a’ fába meg ne ütközzék, vagy meg ne akadgyék. Adgyék kend eggy kis kenyeret! a’ reguláris vigyázzon, ütközzön, akadgyon, adgyon imperatívusok helyett.

Ez mindazáltal még a’ köz népnél sem^* mindenütt járatos. Sőt ugyanazon^* tájékokban, a’ hol az ék silabával való imperatívust szeretik^*, nem egészen ösmeretlen az on, en, ön silabával való is az ollyan verbumokban, mellyekkel a’ köz emberek ritkábban élnek. A’ Tisza mellett a’ Szolnoki környékben az ék imperativussal a’ köz nép annyira^* nem él, hogy a’ szokott köszönésben még a’ dicsértetik verbumnak is, noha passivum, en imperativust ád: dicsértessen a’ Jézus Krisztus!

A’ Filologyia semmiféle nemzetnél fel nem ébredhetvén hamarább, hanem csak minekutánna a’ nyelvnek cultúrája bizonyos magosságra emelkedett, nem csuda valóban, hogy a’ régi magyar Írók, kik magyar Filologusok nem lehettek, már az ék, már az on, en, ön imperativussal éltek. Ők többnyire csak ama’ tárgyakba merűlvén, mellyekrűl írtak, nem tartották méltónak, hogy a’ nyelvnek grammatikabéli hibáirúl szorgalmatoskodgyanak; és még azok is, a’ kik szebben akartak magyarúl írni, a’ nyelvnek szépségét nem annak helyességében, hanem az akkori európának^* közönséges szokása szerint, duzmadozó czikornyáiban keresték.

Nehéz meghatározni, ha vallyon az ék silabával formáltt hibás harmadik személybűl tá-madt-e az Íróknak ama’ vélekedése: hogy az első személyeket, mellyek a’ többi módokban és üdőkben is többnyire k betűvel formáltatnak, mint: írok, írék, írnék, írjak, de ezen zavarás által harmadik személyeknek tetettek, a’ mutató formának határozott suffixumával, úgymint az m betűvel kell megkülömböztetni? avvagy ha e’^* második hiba nem támadt-e az Íróknál olly móddal, a’ minővel az ék silabával való hibás harmadik személy a’ köz népnél?Avvagy végtére, ha ezt a’ hibát nem kell-e inkább a’ régi Íróknak szorgalmatlanságábúl eredettnek hinni, kik a’ nyelvnek efféle csorbaságait fontos tárgyaikhoz képest, mellyekrűl írtak, kicsinységeknek tartották. Hogy e’ három eset közűl eggyik sem volt lehetetlen, könnyen átláthattyuk, ha ama’ két nagy valóságra megemlékezünk: hogy az eleven nyelvek nem csak a’ közönséges társalkodásokban, hanem még a’ könyvekben is naponkint újjabb és újjabb változásokot szenvednek, és hogy a’ vak követés ama’ tulajdonságok közé tartozik, mellyek az emberi természetet characterizállyák.

Azonban, bármelly bizonytalan legyen is e’ hibának eredete, az ellenben tagadhatatlan, hogy az Íróknál még az ik silabával végződő^* neutrumokban és passivumokban is valamint a’ harmadik imperativust már ék, már meg on, en, ön silabával, úgy az első személyeket^* is már m már k betűvel talállyuk. Lexicographussainkrúl leginkább lehetne gondolnunk, hogy e’ kérdésnek megválasztására az első és harmadik személyeket szorgalmatosabban feljegyezték. De valamint fáradságaikot, a’ régi Poétáknak és egyéb Könyvszerzőknek munkáival eggyütt, még mint Filologus is tisztelem és böcsűlöm azért, mivel számtalan gyökérszókot és beszéd módokot fenntartottak, mellyek nálok nélkűl elvesztek volna, úgy azt is, hogy az említett első és harmadik személyeknek meghatározásában gondatlanok voltak, kész vagyok én nekik megbocsátani.^* Valamint a’ többi Íróknak czéllya nem az írásnak helyessége, hanem tárgyaiknak velős kidolgozása volt; úgy a’ Lexicographusok’ szándéka nem oda ment, hogy magyar Dictionáriumot és Phraseologyiát készítsenek, hanem hogy a’ deák nyelvet, melly akkorában a’ göröggel a’ cultúrának eggyetlen eggy forrása volt, a’ magyarokkal jobban megösmertessék. Senki sem írt közűlök magyar, hanem csak deák Lexicont, és a’^* vocabuláriumok, mellyek Lexiconnyaikhoz vannak függesztve, csak ama’ magyar szókot foglallyák magokban, mellyek mint deák significátumok a’ Lexiconokban találtatnak.

Hogy ezt megmutassam, elő adom én itt Páríz Pápai magyar vocabuláriumjának, melly Nagyszombatban 1762 közre bocsátatott, fő hibáit, azzal az emlékeztetéssel, hogy Páriz Pápai, saját vallása szerint, Molnár Dictionáriumát megjobbította és megöregbítette.

a) A’ magyar vocabuláriumokban és Lexiconokban a’ verbumoknak gyökereit kellene igazság szerint feljegyezni, azaz: az indicativus praesensnek határatlan és singuláris személlyét, mint: áld, íz, alszik, altat ’s a’ t. Páriz Pápaiban pedig már az első határatlan személyeket talállyuk, mint: abárlok, ábrázolok, már az első mutató személyeket, mint: abrontsozom, adósítom; már az infinitívusokot, mint: ábrázolni, ágaskodni, ágazni; a’ mibűl azt lehet gyanítani, hogy Molnár és Páriz Pápai e’ szókot már deák Lexiconbúl fordították, hol az első személyek szoktak állani, már németbűl; mellyben az infinitivusok vannak feljegyezve.

b) Az activumoknak többnyire mutató első személlyeit láttyuk e’ vocabuláriumban, talán, hogy activitássokot annyival jobban^*szembe tüntessék; de az utánnok álló deák significátumok helytelenek azért, mivel accusativus nélkűl állanak: abrontsozom, vieo; adósítom, aere alieno intrico; adom tanátsúl, suadeo; aggatom, subnecto. E’ mutató személyeket igy kellett volna deákúl kitenni: vieo id, aere alieno eum intrico; suadeo id, subnecto id, vagy az előbbeni deák verbumokot accusativusok nélkűl magyarúl imígy: abrontsozok, tanátsúl adok, adósítok, aggatok. E’ hiba a’ deák Lexiconban is számtalanszor elő jön, mint e’ szóknál: abalieno: elidegenítem; abbrevio: megrövidítem; abdico, megvetem, letészem ’s a’ t. a’ mibűl azt merem kihozni, hogy ezen Auctorok, a’ magyar conjugátiónak kétféle formáját, úgymint a’ határatlant és a’ mutatót, a’ köz beszédben ugyan szokásbúl megtartották, valamint még a’ köz ember is megtartya, de munkáikban elegendőképen, azaz: cum reflexione philologica, meg nem külömböztették; a’ mi magányos és izolált szóknál valóban nehéz is volt. Nem csuda tehát, ha még a’ neutrumoknak első személlyeit is sokszor m betűvel adták, mint eltávozom, eszre nem vévén, hogy a’ neutrum, mikor vele neutraliter élünk, a’ mutató formát fel nem veheti, mivel accusativust nem régálhat.

c) A jelenvaló kérdésnek megválasztására e’ vocabuláriumban legfontosabb jelenés az, hogy benne még az ik silabával végződő verbumoknak is már határatlan már mutató első személlyei, már infinitivussai állanak, éppen olly vegyest mint az activumoké.

1^ör látni infinitivusokot, mint: ágaskodni, ágazni, aggódni ’s a’ t, mellyeknek gyökerei: ágaskodik, ágazik, aggódik. Különös e’ vocabuláriumban a’ jelenés a’ következendő két verbummal: ezen infinitivus utánn tudnillik ágazni, alább ezen első személy találtatik ágazom; ezen infinitivus utánn pedig bagozni ismét alább ezen első személy bagzok; jóllehet mind a’ kettő ik silabával végződik az anyaszóban; ágazik vagy ágzik, bagozik vagy bagzik. E’ jelenés Molnár’ Dictionáriumában is megvan, melly Nóribergában 1708 nyomtattatott.

2^or Látni az ik silabával végződő verbumoknak mutató m betűvel formáltt első személlyeit, mint: adakozom, ágazom, agyarkodom, mellyeknek gyökerei: adakozik, ágazik, agyarkodik.

3^or De látni ám az^*efféle neutrumoknak határatlan k betűvel formáltt első személlyeit is, mint: akadozok, alá hajlok, alá hajolok, alá úszok, álmodok, álmodozok, által úszok, aszok, befolyok, bemászok, betsúszok, bomlok, dagadozok, elfolyok, elhajlok, elomlok, eloszlok, elromlok, elől úszok, elől mászok ’s a’ t, mellyeknek gyökerei: akadozik, hajlik, úszik, álmodik, álmodozik, aszik, folyik, mászik, tsúszik, bomlik, dagadozik, omlik, oszlik, romlik ’s a’ t. Kívánhat-e valaki ennél világosabb próbát? Molnárnak felyebb említett Dictionáriumában e’ verbumok k suffixummal éppen olly rendben állanak, mint Páriz Pápaiban, és Molnár honnan szedegette volna azokot öszve, hanem a’ nálánál régiebb Auctorocbúl, vagy legalább az akkori eleven magyar nyelvbűl?

Így lévén a’ dolog, az újjabb magyar Írók pedig azt elegendőképen meg nem rostálván, miért adnak a’ régiebbek az ik silabával végződő neutrumoknak és passivumoknak már k, már m suffixummal formáltt első személyt? Könnyen vették a’ Dolgot, és az effélékben a’ k betűvel csináltt első személyt populárisnak, alacsonynak, rossznak declarálták. Mert a’ köz nép a’ k suffixumot a’ neutrumokban szereti: iszok, eszek, alszok, dolgozok, a’ Passivumokkal pedig, mellyek nyelvünkben a’ deák utánn csak későbben támadtak, vagy soha sem vagy felette ritkán él. Ezen hibás declaratio még nagyobb hibákot vont maga utánn. Azt akarták tudnillik velünk elhitetni, hogy az ik silabának a’ kedvéért a’ többi harmadik személyeket is k betűvel kell formálni, pedig úgy, ammint magok mondgyák, hogy az ik silaba a’ reguláris suffixummal, ha vocálissal végződik, öszve olvasztasson. Így támadt e’ reguláris harmadik személyekbűl haboza és ütköze először habozaik, ütközeik, azutánn pedig az öszveolvasztás által: habozék, ütközék. Egész nyelvünkben hasonló öszveolvasztást nem találni! A’ hol pedig vocálist nem lelnek, oda az egész ék^* silabát teszik. Így támadtak a’ következendő harmadik személyek a’ regulárisokbúl:

Az újjak........................................................................................................................................................................... A regulárisok

habozék, ütközék...................................................................................................................................................... haboza, ütköze

haboznék, ütköznék ............................................................................................................................................... habozna, ütközne

habozandanék, ütközendenék........................................................................................................................... habzandana, ütközendene

habozzék, ütközzék................................................................................................................................................. habozzon, ütközzön

habzandgyék, ütközendgyék............................................................................................................................. habzandgyon, ütközendgyen

Mivel pedig ezen ék végzéseknek legnagyobb része első személyeket tesz a’ többi verbumokban, szükségesnek itélték ugyanezen Írók, hogy az^* ik silabával végződő neutrumokban az első személyek m suffixummal formáltassanak. Eszre nem vették ők, hogy a’ régi Írók, kiknek tekíntete utánn magokot indúlni gondolták, sokszor még az ollyan neutrumnak is adtak mutató suffixumot, melly ik silaba nélkűl szűkölködik. Olly annyira nem gondoltak ők a’ nyelvnek helyességével. Illyen e’ szó Páriz Pápaiban: ebédlem, mellynek anyaszava ebédel, ’s melly ebédlek helyett jónak senkitűl sem tartatik. Így támadtak elvégre a’ regulárisok helyett a’ következendő első személyek.

habozom, ütközöm.................................................................................................................................................. habozok, ütközök

habozám, ütközém................................................................................................................................................... habozék, ütközék

haboznám, ütközném.............................................................................................................................................. haboznék, ütköznék

habzandanám, ütközendeném........................................................................................................................... habozandanék, ütközendenék

habozzam, ütközzem............................................................................................................................................... habozzak, ütközzek

habzandgyam, ütközendgyem........................................................................................................................... habzandgyak, ütközendgyek

A’ harmadik és első személyeknek illyen zavarását én helyben nem hagyhatom, és azt állítom, hogy még az ik silabával végződő neutromokot is a’ passivumokkal együtt úgy kell conjugálni, mint az activumokot, mikor mellettek határozott accusativus nincsen. Okaim ezek.

Először. Azt ugyan nem tagadom, hogy a’ köz nép némelly helyekenn az ék silabával formáltt imperativust szereti: habozzék, ütközzék, adgyék, akadgyék, kellyék; de a’ mi a’ többi harmadik személyeket illeti, bizonyos, hogy a’ köz nép az imperfectummal nem él, és így habozék, ütközék őnálla szintolly ösmeretlen, mint haboza, ütköze; bizonyos tovább, hogy a’ köz nép a’ futurumokot: habzandanék és^* habzandgyék vagy^* habzandana és habzandgyon nem ösmeri, és hogy az efféle futurumokkal még magok is az Írók soha sem vagy felette ritkán élnek; sőt az is elég bizonyos, hogy az optativusban haboznék csak némelly Tudósoktúl mondatik habozna helyett. A’ mi ellenben a’ k betűvel formáltt első személyt illeti, hogy azzal a’^* köz nép örömest éleszek, iszok, alszok, dolgozok, ’s a’ t. senki sem tagadhattya. Világos tehát, hogy ezt a’ kérdést a’ közönséges szokásbúl megválasztani nem lehet.

Mivel tovább a’ régi magyar Írók, ammint már fellyebb megmutattam, minda’ kétféle harmadik és első személyekkel éldegélnek, ezeknek tekíntetét sem választhattyuk bírónak e’ pörben.

Kénytelenek vagyunk tehát az analogyiához folyamodni, melly a’ közönséges szokással felér. Mert hogy péld. oká. a’ magyar dativus a, o, u utánn mindég nak, e utánn pedig nek ezt a’ nemzet nem tette egyébkép törvénynek, hanem a’ közönséges szokás által, melly az eggyenlő szókkal elejétűl fogva eggyenlőképen bánik. Az analogyia pedig azt kívánnya, hogy nem csak az activumokban, hanem számtalan neutrumokban is, mikor^*velek active élünk, az első határatlan személyt k betűvel, a’ mutatót pedig m suffixummal formállyuk, az eggy perfectumot kivévén, úgymint:

gyűlölök, gyűlölék, (gyűlöltem) gyűlölendek^*, gyűlölnék, gyűlölendenék, gyűlöllyek,

gyűlölendgyek.

gyűlölöm, gyűlölém, gyűlöltem, gyűlölendem^* , gyűlölném, gyűlölendeném, gyűlöllyem,

gyűlölendgyem.

Minek kellene tehát ezen olly közönséges törvénytűl csak némelly verbumokban eltávoznunk egynehány Íróknak vélekedése miatt, melly bár mennyi okokkal és tekíntetekkel támogattasson, bizonyos és tagadhatatlan valósággá csak még sem lehet? Kivált, a’ mit ezen Íróknak jól szivekre kellene venniek, kivált, minekutánna bizonyos, hogy minket, mikor az ik silabával végződő verbumokot tökélletesen úgy conjugállyuk, mint az activumokot, az egész nemzet megért, és beszédünknek egész foglalattyára nézve jobban megért, mintsem ha a’ conjugátiónak közönséges törvénnyétűl eltávozunk. Példának okáért.

Mikor én azt hallom valakitűl: elalszom, nekem jusom van e’ verbumnál határozott accusativust keresni, valamint ezeknél eltemetem, megírom határozott^* accusativusnak kell mindenkor állani. Erre való nézve mondgyuk: elalszom az ebédet, a’ vocsorát ’s a’ t. De ha én ellenben azt mondom: elalszok, senki sem érthet alatta egyebet, hanem a’ mit a’ deák ezen igével mond: obdormio.

Mikor én e’ szókot hallom:^* haboznék, aludnék, innék, ennék, dolgoznék, jusom van azokot mind első személyeknek vennem, mivel a’ többi activumoknak és neutrumoknak első személlyeik is ék silabával végződnek: innék, fagynék, búsúlnék, nőnék. De ha én ezeket első személyeknek vévén a’^*harmadik személyeket így^* mondom: habozna, aludna, inna, enne, dolgozna, minden magyar tökélletesen megért. Ezt lehet mondani a’ többi első és harmadik személyekrűl is.

Legalább azt tehát senki sem tagadhattya, hogy a’ tökélletesebb értelemnek okáért tellyességgel nem szükséges az ik silabával végződő^* verbumokot az eggyetlen eggy reguláris conjugátiónak törvénnyei alól kivenni. Ha pedig ez nem szükséges, még ama’ közönséges regula is azonnal az én részemhez áll: hogy a’ nyelvekben az exceptiókot, mellyek még akkor is mikor egészen helyesek, hasonlók lévén a’ fáknak görcseihez és gyümölcstelen^* csemetéihez, csak rendetlenséget okoznak, soha sem kell fontos^* ok nélkűl megszaporítani, mivel a’^* nyelv annál tisztább és tökélletesebb, mennél kevesebb exceptiói vannak.

Másodszor. A’ legfőbb és talán eggyetlen eggy ok, mellyre az ik silabával végződő verbumok’ számára csináltt exceptiók építetnek, az, hogy ezen ik silabát a’ többi harmadik személyekben is meg kell, legalább felolvasztva, tartani. De hogy ezen ok sükeretlen, ki fog tetszeni a’ következendő jegyzésekbűl.

a) Az ik silaba a’ neutrumokban és passivumokban csak ollyan paragogica, mint ën, on e’^* szókban: hiszën, mëgyën, ezën, azon; vagy mint an, en e’ szókban: ollyan, illyen. Élednek ezek a’ szótúl azonnal, mihelyt hozzá formativa^*vagy inflexio ragasztatik, mint: hiszek, hites, megyek, mehet, ezek, azok (nem pedig ezeknek, azoknak) ehhez, ahhoz (nem pedig ezenhez, azonhoz).

Amaz eggy pár casus: azontúl, azonnal, ezentűl, valamint amaz exceptio is, melly szerint ollyan, és illyen paragogica silabájokkal eggyütt declináltatik: ollyanhoz, ollyanok, illyenre, illyenek ’s a’ t. az imént állított fő regulát meg nem ronthattyák. Mert azontúl, ezentűl, azonnal szintollyan Adverbiumok, mint számtalan egyebek, mellyek declinátióbéli suffixumokkal formáltatnak: reggel, ellenben, jártában, reptében, többnyire ’s a’ t. Ha pedig az ollyan és illyen szókra szolgáló exceptiót regulának akarnánk tenni, az következne, hogy valamint ezekben az an és en paragogica declináltatik, úgy az ik silabát is conjugálni kellene, melly ezekben p. o. e’ verbum esik illy személyeket adna az indicativus praesensben: esikel, esikek, esiknek, esikkel, esikünk ezek helyett: esel, esek, esnek, estek, esünk.

Már most igy okoskodok. Az ik silabának semmi influxussa nincsen a’ második és első személyekre, mellyekben minden helyrehozás nélkűl elhagyatik, mint: esek, esel, esünk, estek. Nincs influxussa a’ plurálisnak harmadik személlyeire is, mert ezek még az ik silabával végződő verbumokban is regulárisok: esnek, estenek, esnének ’s a’ t. Nincs influxussa, a’ mit jól eszre kell venni, az új anyaszóknak harmadik személlyeire, mint: eshet, habozhat, ütközhet, illet, eseng, esdegél, mászdogál, mászkál, mellyeknek gyökerei: esik, habozik, ütközik, illik, mászik, jóllehet ezen személyekre az ik silabának leghamarább lehetne jussa, mivel eshet, habozhat, ütközhet a’ conjugátióra nézve szintollyan törzsökszavak, mint esik, habozik, ütközik. Többet mondok! Nincs influxussa a’ perfectumnak harmadik személlyére is, mert ezt valamennyi magyar még az ik silabával végződő verbumokban is t betűvel formállya: esett, evett, ivott, habozott, ütközött. Miért kellene tehát éppen csak az optativus és imperativus praesensnek harmadik személlyeire influxussának lenni? Az and, end silabával formáltt futurumok újjabbak és szokatlanabbak, hogysem e’ kérdésben a’ mérő sörpenyőknek eggyikét vagy másikát lenyomhatnák. E’ futurum tudnillik a’ deák andus, a, um, endus, a, um inflexiókbúl támadt^*. De még ezen futurumok is ellehetnek ik nélkűl: esend, habzand, ütközend, ’s a’ t, kivévén a’ passivumokot, mellyek hasonlóképen új leleményeki a’ minek oka az lehet, hogy az ik silaba magában impersonalitást foglal.

Énelőttem tudnillik nagyon hihető, hogy az ik silaba, valamint a’ többi paragogicák is, azért adatott elejénte az eggy silabábúl álló neutrumokhoz, hogy ezeknek gyenge hangjait oszlopollyák, mikor^* velek Eleink impersonaliter éltek, mint: esik, illik, válik, tetszik ’s a’ t. üdővel^* számtalan egyéb és hosszabb neutrumokhoz is kezdett függesztetni, azért mivel e’ neutrumokkal impersonaliter lehet élni. De kivált, ha e’ neutrumokot magányosan mondgyuk, mint a’ Lexiconokban állanak, olly impersonalitást foglalnak magokban, hogy ik nélkűl el sem lehetnek. El nem kell itt felejteni, hogy a’ magyar neutrumok többfélék. Vannak, mellyek egyszersmind activumok is lehetnek, mint: eszik, iszik; vannak, mellyek szenvedést jelentenek, mint: aggódik; vannak, mellyek tehetséget jelentenek, mint: agyarkodik, ’s a’ t.

b) Az ollyan neutrumok, mellyekkel active is élhetünk, mint: szaladgy, mert megesz a’ kutya; megisz egyszerre eggy icczét; elaludta az ebédet; valamint ama’ számtalan neutrumok is, mellyekkel reciproce élhetünk, mint: agyon esi, gondolkodgya, szomorkodgya, habozza, kételkedi magát ’s a’ t, a’ conjugátiónak minda’ kétféle formáját felvehetik, éppen úgy, mint az activumok. Példának okáért:

A’ határatlan forma.............................................................................................................................................. A’ mutató forma

Bort iszik.................................................................................................................................................................... Saját borát issza.

bort iszol................................................................................................................................................................... saját borodot iszod.

bort iszok...............................................,.................................................................................................................. saját boromot iszom.

bort isznak................................................................................................................................................................ saját borokot isszák.

bort isztok................................................................................................................................................................. saját bortokot isszátok.

bort iszunk................................................................................................................................................................ saját borunkot isszuk.

gondolkodik............................................................................................................................................................ agyon gondolkodgya magát

gondolkodsz........................................................................................................................................................... agyon gondolkodod magadot

gondolkodok.......................................................................................................................................................... agyon gondolkodom magamot

gondolkodnék........................................................................................................................................................ agyon gondolkodnám magamot^*

gondolkodgyak...................................................................................................................................................... agyon gondolkodgyam magamot

Ez így lévén, emlékezzünk meg arrúl az igazságrúl, hogy a’ magyar conjugátiónak mutató suffixumai olly annyira kívánnak accusativust, hogy ezt sokszor még ki is pótollyák, mint ebben a’ mondásban: a’ várrúl parancsolatot vettek a’ katonák, hogy ostromollyák, hol az utólsó verbum ezen accusativust foglallya magában: a’ várat, vagy azt^*; mert deákúl így kell az említett propositiot mondanom: de arce mandatum acceperunt milites, ut eam oppugnent.

Ama’ számtalan neutrumokban tehát, mellyek a’ mutató formát felvehetik, az első személyek, mihelyt m betűvel formáltatnak, szükségképen accusativusra mutatnak. Illyenek: iszom, eszem, alszom, gondolkodom ’s a’ t. Nem jobb-e tehát, ha ezekben is megtartyuk a’ conjugatióbéli kétféle formának külömbségét, mint az activumokban? Ezt még a passivumokrúl is kell érteni; mivel nálunk a’ factitivumoktúl nem külömböznek. A’ szentek közé számláltatok: sanctiv adnumerar; a’ szentek közé számláltatom: sanctis (eum vel eam, vel eos, vel eas) adnumerari curo.

Ezen okoskodás ellen nem lehet a’ perfectumnak első személlyét állítani, melly az egész nemzetnél mid a’ két formában m betűvel formáltatik: a’ szentek közé számláltattam: sanctis adnumeratus sum, vel (eum) adnumerari curani. Mert nagy külömbség van ám a’ közönséges szokás köztt, melly a’ nyelvnek legfőbb bírája, és egynehány Íróknak exceptiója között, kik elegendő ok nélkűl akarnak a’ fő regulárúl eltávozni.

Magok azon Írók, kik az ik silabával végződő verbumok’ számára e’ nyelvzavarító exceptiókot csinállyák, nem képesek, akármit csinállyanak, tökélletesen meghatározni, mellyik verbumokhoz kell ik silabát függeszteni, ’s mellyekhez nem? Némellyek közűlök így írnak: virágoz, dohányoz, külömböz, hadakoz, eshet, alhat, esküdhet, fekhet ’s a’ t, mások pedig így: virágozik, dohányozik, külömbözik, hadakozik, eshetik, alhatik, esküdhetik, fekhetik, ’s a’ t. Kitetszik tehát, hogy az ik silabával végződő verbumok’ számára tett exceptióik még e’ részrűl is homokra vannak építve.

Némellyek azt akarják velünk elhitetni, hogy ők ezen exceptiókot az ethymologyiábúl^* származtattyák, ’s a’ conjugátióbéli suffixumoknak eredeteit olly pártos finomsággal nyomozzák, hogy az ethymologyiának súgárai egészen az ő részekre fényleni lássanak. De meg kell ám itt az igaz fényt a’ mocsárba vezető ál tüzektűl külömböztetni. <Az igaz ethymologyia ki nem terjed nyomozásaiban egyéb tárgyakra, hanem a’ néma vagy eleven gyökereknek, a’ formativáktúl, inflexióktúl, epentetikáktúl, eufonikáktúl^*, és praefixumoktúl való megválasztására; és e’ munkájában, ha az analogyiátúl vezéreltetik, soha sem hibázhat. De mihelyt a’ gyökérszóknak, formativáknak és inflexióknak eredeteit kezdi nyomozni, munkái azonnal csak bizonytalan hypothesisek, elmefuttatások, enyelgések. Azért nevezte Otrokocsink is efféle nyomozásait Lusus ethymologici, ethymologyiabéli játkoknak.

Mikor nekem valaki azt mondgya, hogy e’ personális pronomeneknek: én, te, ő, mink, tik, ők cásussaibúl támadtak a’ declinátióbéli suffixumok, úgymint e’ szókbúl: nekem, neked, neki, a’ dativus nak, nek; ezekbűl: hozzám, hozzád, hozzá: a’ suffixum hoz, hez, höz, ezekbűl: tőlem, tőled, tőle az ablativus tól, től, vagy a’ Tiszamelléki túl, tűl; vagy mikor azt állíttya: hogy e’ pronomenekbűl: enyém, tiéd, övé, miénk, tiétek, övék támadtak a’ birtokbéli suffixumok: m, d, a vagy e, nk, tok vagy tek vagy tök és ok, mint: házam, házad, háza ’s a’ t; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, hogy inkább a’ declinátióbéli és birtokbéli suffixumokbúl támadtak az említett pronomenek és állításomnak még eggy kis okát is adom: mert a’ pronomenek minden nyelvben nem egyebek lévén, hanem csak a neveknek helytartói, világos, hogy declinált^* vagy birtokbéli suffixumokkal construáltt neveknek előbb kellett a’ világra jönni, mint helytartóiknak.^*

Ha velem azt akarja valaki elhitetni, hogy a’ conjugátiónak mutató suffixumai m, d, a vagy i, és a’ plurálisban uk vagy ük, átok vagy itek, ák vagy ik a’ birtokbéli suffixumokbúl m, d, a vagy e, nk, tok, tek, tök, ok ’s a’ t. támadtak; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, mellynek ismét eggy ki okát is adhatom: mert valamennyi nyelvekben, de kivált a’ napkeletiekben hamarább voltak verbumok és így conjugátiók is, mint nevek és declinátiók. Lásd errűl Herder’ munkáját: Abhandlung über den Ursprung der Sprache. 3. Abschnit, V. n. 1. Innen van, hogy a’ magyar originális neveknek felette nagy része participiumokbúl áll, mint: temető, építő, törő, bíró, sarló, tarló, fogó, ásó, függő, evező, csengető ’s a’ t. Innen van, hogy kevesebb irreguláris verbumaink vannak, mint neveink, és hogy még az irreguláris verbumok között is találtatik rend, melly nélkűl az irreguláris nevek, mellyeknek nagy része idegen nyelvekbűl kölcsönözött, nagyon szűkölködnek. Innen van, hogy a’ verbumoknak mutató formája, semmi exceptiókot nem szenved: taníttya, veri, tanítod, vered, taníttyuk, verjük ’s a’ t; a’ neveknek birtokbéli suffixumai pedig: háza, házad, házam ’s a’ t. rendbeszedhetetlen exceptiók alá vannak vetve.

Ha valaki azt mondgya, hogy a’ conjugátiónak reguláris inflexiói a’ van verbumbúl vannak kölcsönözve vagy éppen öszveolvasztva; én hasonló jussal mondhatom az ellenkezőt, és ennek ismét eggy kis okát is adom: mert a’ létnek, existentiának idéája olly annyira metaphysica, hogy én a’ van verbumot később leleménynek tartom ezeknél: eszik, iszik, alszik, fekszik, szalad, fut, áll ’s a’ t.^*

Ha végtére valaki a’ következendő és hasonló haszontalanságokot akarja velem elhitetni: hogy e’ név szív a’ szí verbumbúl származott, mivel a’ szív a’ vért magához szíjja; a’ szügy e’ szóbúl szív éppen úgy, mint fagy, tölgy, elegy ezekbűl fa, töl, el; szűl a’ megrövidített szívűl verbumbúl, mivel az anyák azt szokták gyermekeikrűl mondani, hogy szíveikbűl szakadtak; szűz e’ szóbúl szív vagy szű, valamint méz és fűz ezekbűl méh és fű, mivel a’ szűz’ szívében tisztaságnak kell lenni, vagy^* mivel benne mások iránt, és másokban őiránta a’ szív munkálkodik ’s a’ t; akkor én valóban csak mosolygással felelhetem azt, a’ mit eggy régi Bölcs eggy igen hosszú Dissertátiója utánn mondott. Öszveszedte ő ebben nagy munkával az okokot, mellyekkel ama’ kérdésre megfelelhessen: miért nem fél a’ csikó a’ farkastúl^* olly nagyon, mint a’ ló? ’s minekutánna egész erudítióját kimerítette, azt teszi utána: sed hoc forte non est verum; de ez talán nem is igaz.

Legrégiebb Eleink, kik nyelvünköt építeni kezdették, bizonnyára sem anatomusok, sem psychologusok, sem physicusok, sem metaphysicusok, sem moralisták sem philologusok nem^* voltak, és én eggyetlen eggy nyelvet sem tudok a’ világonn, mellynek első fundamentumait philosophusok vetették volna. A’ képzés hasonlatosságokot keresvén a’ tárgyak hangjaiban vagy mozgásaiban, lassanlassan^* szülte az igéket, neveket, és szókot. Ama’ vak ösztön, melly minket hasonló esetekben hasonló cselekedetekre vezérel, arra birta az embert, hogy az igékkel, nevekkel és szókkal is a’ hasonló esetekben hasonló módon bánnyon; és innen támadtak a’ conjugátiók, declinátiók, és végtére a’ gyökérszókbúl való formátiók is. A’ hasonlatosságnak e’ törvénnyét már most analogyiának nevezzük. Az ethymologyia^* csak a’^* nyelvépűletnek részecskéit szedi szét a’ végbűl, hogy kitanúlhassa, micsoda renddel rakta azokot öszve az analogyia. Az eufonia pedig csak annyit szépít, a’ mennyit az analogyia szépíteni^* enged.>^*