Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Pest felé útazván eggy ernyes kocsiban négy lovonn eggy meglett úri ember, öszvejött az utólsó státiónn a’ vendégfogadóban négy hintóval, mellyek párnázsákokkal, skatulákkal, puskákkal és vasas ládákkal tele voltak. Leszállván kocsijárúl, szobát és ebédet kért.

Külön szobával nem szolgálhatok, mondá a’ vendégfogadós; de ha az enyímmel megelégszik az Úr, az asztalt benne azonnal megteríttetem.

Minekelőtte a’ vendég ezen ajánlásra megfelelhetett volna, eggyike az Uraknak, kik a’ folyosórúl lenéztek, rá kiáltván, Az Úrnak böcsűletes nevét, úgymond, szabad-e tudni?

Én Mársfalvi András vagyok, felelé a’ vendég, az Uraknak szolgálattyára.

Vitesse be az Úr, mondá amaz, úti holmiját a’ vendégfogadós’ szobájába, maga pedig jőjjön fel hozzánk, ha tetszik, és ebédellyen velünk.

E’ különös emberséget különös köszönettel vévén Mársfalvi, még a’ garádicsokot mászta, nem győzött magában azonn elegendőképen csudálkozni, hogy ezen Urak az ő charactere iránt nem is tudakozódván, puszta nevének hallására magokhoz híjják. Vagy nevemrűl ösmernek, mondá halk szóval, vagy nagyon böcsűletes emberek. Hozzájok jutván, ha merem kérdezni, úgymond, kikhez van szerencsém az Urakban?

Ez Báró Külneki László Úr, felelé az, a’ ki a’ folyosórúl megszóllította; én pedig Aranypataki János vagyok.

Mársfalvi mélyen meghajtotta magát mind a’ kettőnek. A’ Báró csak eggy rövid főhajtással fogadta köszöntését; Aranypataki pedig kezet fogván vele, úttyának czéllyát, és okát tudakozta.

Pestre költözök mindenestűl, mondá Mársfalvi, ’s ott eggy csendes hajlékban megvonván magamot, az ablakbúl nézem majd a’ nagy világnak habzásait.

E’ rövid de barátságos beszéllgetés alatt a’ Báró feszesen állván, tusakodni látszott magában eggy gondolattal, melly ammint tekínteteibűl kitetszett, amazoknak beszédgyéhez nem tartozott. Végre francziáúl Aranypatakinak azt mondotta, hogy Dámáik talán rossz névenn fogják venni, ha hozzájok idegen embert vezet.

Aranypataki erre szintazonn a’ nyelvenn megfelelvén, én ugyan, úgymond, az előttünk álló vendéget személlye szerint eddig nem ösmertem, de nevérűl jó házbúl valónak tudom. A’ mi a’ Dámákat illeti, megjelentem nekik előre a’ dolgot. Ama’ környűlállás, hogy külön szobához nem juthatott, arra legalább csak birja őköt, hogy embertelenűl ne fogadgyák.

Aranypatakinak elmenetele utánn a’ Báró sokáig némát állott, és szemeit maga’ elejébe a’ földre függesztette. Mársfalvinak tehát tellyes szabadsága volt arra, hogy orczavonásaibúl belsejét kémlelgesse. A’ Báró végtére rá tekintvén, micsoda szolgálatban van az Úr? úgymond. Valamint a’ kérdés, úgy a’ felelet is rövid és feszes volt, és csak ezen ígékbűl állott: Én nem szolgálok; mire a’ Báró ismét elnémúlt.

Azonban Aranypataki visszaérkezvén, Mársfalvit a’ Dámákhoz bevezette, minekutánna előre megintette volna, hogy magyarúl velek nem beszéllhet.

Német köszöntésére felkelvén üléseikrűl a’ Dámák, meghajtották eggy keveset magokot, ’s ismét leültek, a’ nélkűl hogy üdvözlését legkisebb szóval fogadták volna. Sőt mivel a’ Bárót utánna bejönni megsejtették, francziáúl azonnal magokhoz hítták, és arra kényszerítették, hogy őköt el ne haggya mindaddig, még az ebédet el nem végzik. Aranypataki, mintha helyre akarta volna hozni azt, a’ mit a’ Dámák a’ vendéghez való emberségben elmulattak, barátságos beszédbe eredt vele, ’s minekutánna a’ szót majd nem érezhetetlenűl a’ Dámákra fordította volna, imígy szóllott hozzá:

A’ Báróné, úgymond, külföldi, és a’ mi ennél sokkal több, francziásan neveltt Dáma. Hasonló nevelést vett a’ Báró is, noha született magyar. Az asszony gyűlöl e’ világonn mindent, a’ mi nem franczia, vagy a’ mi legalább nem francziás. A’ németet otrombának, a’ magyart pedig gorombának tartya, ha csak a’ franczia módosság által meg nem gyaloltatik. Most eggy darabig jószágában mulatván, ’s a’ körűlbelűl lakó magyar Nemesekkel megösmerkedvén, annyira megútálta földünköt és nemzetünköt, hogy nyakrafőre Bécsbe kívánkozott. Ama’ természetességet, melly nálunk uralkodik, ő neveletlen vadságnak, az egyenes szívűséget gorombaságnak, a’ magunkkal való megelégedést paraszt büszkeségnek nevezi. A’ magyar asszonyokot annyira nem szenvedheti, hogy egynehányat közűlök, kik tiszteletére mentek, meg is sértett; a’ mibűl azutánn csúnya harczok támadtak. Ezen Asszonyságoknak férjei, tudni illik, bosszút akarván állani, őtet is hasonló gorombaságokkal illették, vagy a’ Bárót külömbféle inderkedésekkel kínozták, sőt még jussainak csendes birtokában is, a’ hol lehetett, háborgatták. Megesküdött végtére a’ Báróné, hogy ő e’ bárdolatlan országban tovább nem lakik, ’s férjétűl azt kívánta, hogy vele eggyütt mennél hamarább Bécsbe költözzön, és ott örökre letelepedgyen. A’ Báró felette jó ember annyibúl, hogy készakartva senkinek sem árt; de egyszersmind felette gyenge is azért, hogy Asszonyának jó móddal parancsolni még akkor sem tud, mikor másokot legázol. Az én feleségem is külföldi Bárónak a’ leánya, és a’ francziát hasonlósképen egészen elnyelte volt. Még házasságunk utánn is sokáig forrottak benne a’ franczia bolondságok, mellyek fontos valóságoknak tartatnak; sokáig ragyogtak rajta a’ franczia piperék, mellyek módosságnak neveztetnek. Csak lassankint hozhattam egynehány esztendő alatt a’ közép útra, mellybűl most ismét ki kezdett tárni, mióta Külnekiék szomszédságunkban letelepedtek. Istennek hála! hogy a’ Bárónétúl ismét elválik. Rezkettem már a’ jövendőtűl, jól tudván, hogy a’ betegség sokkal veszedelmesebb, mikor megújjúl, mint mikor támad. Ezeket, így fejezte be Aranypataki barátságos beszédgyét, csak azért akartam az Úrral hamarjában közleni, hogy az embereket, a’ kikkel ma ebédelni fog, naggyábúl megösmervén, könnyebben elszívelhesse azokot a’ megvetni való kajcs tekínteteket, mellyek ne talán az Úrra lövődnének.

Allig mondotta ki e’ szókot, hogy a’ szomszéd szobákbúl beléptek hozzájok eggy franczia asszony a’ Bárónak tizenhárom esztendős Kisasszonykájával, és eggy franczia férjfi Aranypataki tizenöt esztendős fiával. A’ Báró azonnal elejekbe sietvén, a’ franczia asszonyt karjával megkínálta, és eggy székhez vezette. Melléje ülvén maga is, nyájas beszédbe ereszkedett vele. Ezen asszonynak külseje olly kellemetlen volt, hogy Mársfalvi annak első tekíntetére majdnem eliszonyodott. Magossága középszerű, egész termete pedig olly száraz lévén, hogy csak csontbúl és bőrbül látszott állani, szinte ama’ vászokhoz hasonlított, mellyeket a’ parasztok a’ kertekben felállítanak, hogy a’ madarakot a’ gyümölcstűl elijesszék. Nagy szájának hosszú fogakbúl álló agyara előre állván, mardosó telhetetlenségre mutatott, még beesett szemeibűl az irígység nézett ki, beszédgyében pedig és magaviselésében az ostoba büszkeség uralkodott.

A’ franczia férjfi azonban a’ Dámákhoz ment, kik nagy szívességgel fogadták. Közéjek ülvén, már az eggyiknek, már a’ másiknak mondott szépségeket, mellyek inkább eggy hadnagykához illettek volna, mintsem eggy nevelőhöz. Barna, köpczös és alacsony lévén, orczájának vonásai nem voltak ugyan rendetlenek, de valamint testének minden egyéb részei nagy erőre mutattak, úgy meredtt és homályos szemeibűl az ostobaság látszott kitekínteni.

Azalatt a’ két nevedék eggy ablakba vonódott, közel Aranypatakihoz és Mársfalvihoz, hol törött franczia nyelvenn egymással nyájasan beszélgettek. Aranypataki magához szóllítván fiát, megösmertette Mársfalvival, kit arra kért, hogy eredgyen vele eggy kevés beszédbe, mellybűl a’ tudományokban való előmenetelét megitélhesse. Deákúl felette hibásan, németűl pedig még hibásabban beszéllett. Franczia országnak gyeografiájábúl tudott valamit, de Magyar országnak csak felosztásait sem tudta. Elgondolhatni, hogy tudatlanságát attya előtt Mársfalvi vagy elpalástolta, vagy legalább azzal, a’ mit tudni látszott, megszépítette. Azt mindazáltal ezen Atyának dücsősségére meg kell vallani, hogy fiának fogyatkozásait átlátta és megvallotta. Most, úgymond, Pestenn eggy jó legényt fogadok melléje, a’ ki vele a’ tudományokot gyakorollya.

Mihelyt Mársfalvi az ifiú Aranypatakival beszédbe ereszkedett, a’ Bárónak Kisasszonya az ablakbúl azonnal annyához, és ettűl nevelőnőjéhez szaladt. Abbúl, hogy a’ Dámák és a’ franczia nevelők Mársfalvira szögezték szemeiket, okosan gyaníthatta ez, hogy őköt a’ Kisasszony reá figyelmetesekké tette. Majd azutánn tálaltak. A’ Báró’ szakáccsa, ki mindenütt előre küldetett, franczia ételekkel vendéglette meg őköt. Az asztalnál Mársfalvit az öreg Aranypataki maga mellé ültette. Most már ő az étel köztt a’ franczia beszéllgetésre, melly közönséges és nyilvánvaló lett, több figyelmetességet áldozhatván, álmélkodással hallotta, hogy a’ Dámák olly rosszúl beszéllették a’ francziát, mint nállunk a’ németek a’ magyart, és hogy a’ nevelőknek társaságos tónussa olly alacsony volt, mint franczia országban a’ cselédeké, kik többnyire a’ köz népnek allyához tartoznak. Felsohajtván Mársfalvi, megkérdezte az öreg Aranypatakitúl e’ külső nevelőknek neveit, és a’ helységeket, mellyekben születtek.

Párisi mind a’ kettő, felelé Aranypataki. Az asszony született Grófné, Madame de Folle, a’ férjfi pedig jó nemes ember, Monsieur de Frippon.

Bocsásson meg az Úr, mondá erre Mársfalvi, amannak szinte szavába esvén, és gúnyos nevetésre fakadván, neveik ugyan nagy születésre nem igen mutatnak.

Igaz! felelé Aranypataki, mert Folle bolondot, Frippon pedig gaz embert jelent. De ez semmit sem tesz. Elbeszéllették ők nekünk neveiknek eredetét, melly valóban nagyon különös, de nem lehetetlen. Az asszonynak őselei közűl az eggyik udvari bolond ’s egyszersmind orvos is volt eggy hajdani franczia Királynál. Az udvari bolondok a’ régi világban, ammint az Úr maga is tudgya, okos és elmés emberek voltak. Történt tehát, hogy a’ Királyné beteg ágyba esvén, sokáig nem szülhetett. Errevalónézve az említett orvos felöltözött bába ruhába, és a’ Királynéhoz ment. Ez szíves nevetésre fakadván, szerencsésen megszült, és a’ Királyt arra vette, hogy orvossát Grófnak tegye. Kevés üdő múlva ezen új Gróf a’ Királynak komornokját haragbúl Fripponnak nevezte. A’ komornok tehát őtet kihítta viadalra. Eleget mondotta amaz, hogy ő Gróf létére nemtelen emberrel harczolni nem tartozik; de mivel ez ellenben megesküdött, hogy mihelyt vele harczolni nem akar, első alkalmatossággal megbotozza, a’ Gróf de Folle végtére a’ Királynénak az egész dolgot megpanaszlotta, ki a’ komornoknak haragját csak azzal csillapíthatta le, hogy azon név alatt, mellyel őtet a’ Gróf illette, nemes embernek tetette.

És az illyen meséket az Urak e’ sohonnai embereknek elhitték? kérdezé tüzesen Mársfalvi. Kivántak-e tőllök az Urak tanúleveleket születések és magoknak viselése iránt, mikor őköt nevelőknek fogadták?

Nem tartottuk szükségesnek, felelé Aranypataki, mivel, mint emigránsok, megakarták magokot nálunk vonni, és sem az asszony a’ Grófné nevet, sem a’ férjfiú a’ nemes rangot tőlünk nem kívánnya. Mink megörűltünk, hogy gyermekeinknek nevelését magokra vállalták, minekutánna a’ franczia nevelést az egész világ legtökélletesebbnek tartya.

Boldog Isten! mondá erre Mársfalvi elkeseredett szívvel, mennyire ment már Naggyainknál a’ nevelésben való gondatlanság! Ha kocsist, vagy inast, vagy szakácsot, vagy kulcsárt, vagy komornát vagy szobaleányt fogadnak, nem győznek tőllök elég attesztátumokot kívánni, sőt még szóval is tudakozódnak irántok, ha lehet, amaz Uraságoknál, kiknél azelőtt szolgáltak. Csak gyermekeiket adgyák minden gond nélkűl olly embereknek kezébe, kikrűl semmit sem tudnak bizonyosan egyebet, hanem^* hogy francziáúl beszéllenek.

Aranypataki erre szeme közé nézett eggy darabig, azutánn pedig felvetvén szemeit az égre, megvonította vállát és elhallgatott. Azon szempillantásban észre vette Mársfalvi, hogy a’ franczia beszéllgetés, melly a’ többiek között folyt, őtet illeti. Monsieur Frippon elkezdette magyar nyelvének hangját csúfolgatni, melly neki harmoniátlannak tetszett. Madame Folle nemzeti öltözetét és bajússzát vette rostájára. Báró Külneki Gilméta Kisasszony pedig még orczájának vonásaira is kiterjesztette fúllánkos gúnyolásait. A’ Dámák az öreg Báróval édesen nevették a’ tizenhárom esztendős Kisasszonykának friss gondolatit, ’s ezeknek franczia nyelvenn tett harapós kifejezéseit. Az öreg Aranypataki elkomorodott, ’s mivel nem tudta bizonyosan, ha Mársfalvi ért-e francziáúl vagy sem? nagy szorongatásban volt miatta. Kétszer más tárgyra is akarta már fordítani a’ beszédet, de minden ügyekezete haszontalan volt. Mársfalvi, hogy iránta való gondgyátúl megmentse, arra kérte, hogy a’ beszédnek elfordításában legkissebbet se fáradozzon, hanem kihallgatván inkább e’ nevelőknek mesterséges gúnyolásait, tanúllya ki, melly alacsony szívűek, és melly romlott erkölcsűek?

Az Úr tehát az egész beszéllgetést érti? kérdezé Aranypataki.

Értem, mondá Mársfalvi, ’s olly annyira nem gondolok vele, hogy az Úrnak gyermeke miatt még szeretem is. Ügyekezzen az Úr rajta, hogy e’ nevedék vesszőcske, még hajlékony, más kézbe jusson.

Allig mondotta ezt ki, hogy a’ franczia társaság nagy kaczagásra fakadt. A’ Báróné sürgette Frippont, hogy vigye végbe nyájas gondolattyát. Én, úgymond, az Úrnak deák beszédgyét nagyon szeretném hallani; kiváltkép pedig sokért nem adnám, ha magyar vendégünknek félénk vadságát fűhöz fához kapni látnám, hogy jelenlétünkben az Úrnak módosan felelhessen.

Frippon tehát Mársfalvit deákúl megszóllítván, Az Úr, úgymond, hány oskolát tanúlt?

E’ kérdésbűl azonnal átlátta Mársfalvi az előbbeni kaczagásnak okát. Mivel pedig a’ kérdő a’ deák szót olly rosszúl^* ejtette, és olly hibásan beszéllette, hogy őtet Mársfalvi első tekíntettel járatlannak ösmerte a’ deákságnak még elementomiban is, francziáúl imígy szóllott hozzá: Az Úr azt akarja tőllem kérdezni, hány oskolát tanúltam?

E’ szavára a’ Dámák el nem pirúltak ugyan, de szemeiket leütvén, úgy elcsendesedtek, hogy még az egérnek szaladását is meglehetett volna hallani. Csak a’ tizenhárom esztendős Kisasszony görbítgette mosolygó száját, Frippon pedig, mintha mély álombúl ijedt volna fel, eggy rövid franczia igennel felelt.

Én, Uram! így folytatta Mársfalvi azutánn francziáúl szavait, több oskolát tanúltam, mellyekbűl magamnak a’ társaságos életre sok szép tanúságot szerzettem. A’ többi között a’ humanitásnak, avvagy az emberségnek oskoláiban magyar mestereim arra tanítottak, hogy minden emberre úgy tekíntsek, mint testvéremre, akárminémű külömbség legyen közöttem és közte; mivel eggyáltallyában minden embertűl csak annyi emberséget várhatunk, a’ mennyit neki mutatunk. A’ filozofiában azt tanúltam, hogy valamint minden tudománynak és mesterségnek, úgy még a’ társaságos életnek is van filozofiája, mellyrűl azok, a’ kik fél emberektűl neveltetnek, még csak álmodni sem tudnak. A’ külömbféle jusoknak és törvényeknek oskoláiban két fontos dolgot hallottam; az első az, hogy erőszakot erőszakkal, gorombaságot bottal, mindenkor szabad meggátolni; a’ második az, hogy még a’ legvadabb nemzetnek törvénnyeit és szokásait is tiszteletben kell tartanunk, úgymint a’ jó rendnek zsengéjét, és a’ honbéli bóldogságnak istápját; a’ mire minket még a’ józan okosság is lekötelez akkor, amikor e’ nemzetnél vendégek vagyunk. A’ nagy világnak oskolájában végre azt tanúltam, hogy minden tisztességes társaságban meg kell még az ösmeretlent is böcsűlnünk,^* ha mindgyárt méltónak nem tartyuk is, hogy vele ösmeretséget vessünk.

Elprédikálhatott volna még eggy egész óráig Mársfalvi, úgy elnémúltak a’ franczia társaságnak nyelvei, úgy lekonyúltak szarvai. Az eggy Frippon látszott vérszemet kapni, mikor Mársfalvi a’ nagy világnak oskolájárúl szóllani kezdett. Mondása utánn rá vetvén büszke^* főfordúlással szemeit, ha merem, úgymond, az Úrtúl tudakozni, a’ nagy világnak oskolájába mellyik országban járt? Ezt Franczia országonn kivűl nehezen lehet feltalálni.

Bocsásson meg az Úr! felelé Mársfalvi. A’ tisztességes és nyájas társalkodást akármellyik nemzetnek nemesebb részénél feltalállyuk, csak hogy azt a’ nemzeti szokások mindenik országban másféle köntösbe öltöztetik.

Az Úr tehát e’ társalkodásnak törvénnyeit hihetőképen magyar országban tanúlta? mondá Frippon diadalmaskodó mosolygással.

Magyar országban is, Bécsben is, Florencziában is, Londrában is, leginkább pedig Párisban, felelé Mársfalvi.

Magyar országnak és Bécsnek említésére elkacczantotta magát Frippon, Florencziának és Londrának nevére csak száját görbítette meg, Párist hallván neveztetni, elhalaványodott, még a’ többiek mindnyájan egyszerre felkiáltottak: Párisban? Párisban?

Az Úr tehát Párisban volt? kérdezé az öreg Báró, szinte megakarván előzni az indúlatokat, mellyek e’ kellemetlen jelenésbűl támadhattak volna.

Hat esztendeig, mondá erre Mársfalvi, öregebbik fiával ama’ Regement’ Proprietáriussának, mellynél akkor mint Fő Hadnagy szolgáltam. Elvégezte volt már akkor e’ reménységgel tellyes Ifiú minden tanúlásait, és semmi egyébnek hijával nem volt, hanem hogy még a’ világot nem látta. Édes attya úti társt keresvén neki, rám méltóztatta vetni szemeit, kiváltkép azért, mivel a’ franczia, olasz, és anglus nyelveket beszélltem. Bécsben eggy esztendeig készűltünk ezen útra eggyütt, a’ Geografiákbúl, Históriákbúl, és Útazókbúl megösmerkedvén előre ama’ tartományokkal, mellyekbe útazni akartunk. Párisban hat esztendeig mulattunk, honnan Londrába és Florencziába mentünk, mindenütt eggyeggy esztendőt töltvén. Az udvarokhoz mindenütt bevezettetvén, nyitva állottak előttünk a’ legnagyobb házak, mellyekben soha sem tapasztaltam, hogy, nem mondom, az Uraságok, hanem még a’ cselédek is, a’ jövevényt különös tisztelettel nem fogadták volna.

Bocsásson meg az Úr e’ fogyatkozásunknak, mondá a’ Báróné. Aranypataki Úr eggy útazónak képében vezette be hozzánk az Urat, a’ nélkűl, hogy characterét megmondhatta volna. Szabad-e ezt tudni?

Méltóságtoknak szolgállattyára, én penzionátus Gyenerális vagyok.

El lehet gondolni, hogy már most a’ Dámák és a’ Báró a’ sok bocsánatkérések utánn majdnem imádták. A’ Báróné kimondhatatlanúl sajnálta, hogy társalkodásában Pestenn csak egynehány nap fog gyönyörködhetni, és Aranypatakinénak nagyon irígylette azt a’ szerencsét, melly őtet a’ Gyenerális Úrral naponkint öszve fogja keríteni. Frippon a’ franczia asszonynak unszolására különösen megkövette Mársfalvit, ’s magát úri kegyelmébe ajánlotta. Azalatt eljőtt a’ hír, hogy a’ hintók készen állanak. Aranypataki beülvén a’ kocsiba, kezet fogott Mársfalvival, és barátságát kérte. Azutánn mindnyájan Pestre hajtottak.

Mársfalvi még feküdt, mikor Aranypatakinénak inassa megjelenvén nálla, az egész úti társaságnak nevével ebédre hítta, azt adván hozzá, hogy Aranypataki Úr maga el fog érette hintónn jönni, ha neki erre a’ Gyenerális Úr órát szabni méltóztatik. El is ment érte tizenkét órakor, noha az ebédnek órája dél utánn a’ második volt. A’ két Dámát a’ Báróval a’ játékasztalkánál találták. A’ Báróné különös tisztelettel fogadván a’ Gyenerálist, akarattyára hagyta, ha velek a’ játékot akarja-e folytatni, vagy inkább a’ ház mellett lévő kertben az árnyéknak és a’ friss levegőnek kellemetességében gyönyörködni? Gyermekeinket a’ kocsikonn a’ várasba küldöttük, úgymond, nevelőikkel eggyütt; egyébaránt az Urat sétálással is megkínálnám.

Érdemem felett kegyes hozzám Méltóságod, felelé Mársfalvi; de azt, hogy Dámák az ő mulatságaikot az én tetszésemhez szabják, az egész világért el nem szívelhetném ama’ mély tisztelet miatt, mellyel hozzájok eggy általlyában viseltetek. Én Méltóságtoknak parancsolattyát várom.

A’ Báróné meghajtván magát, játszó társakot, úgymond, mindenütt lehet széles e’ világonn lelni, de ollyan Urakot, kiknek társalkodásábúl az ember fontos dolgokot tanúlhat, felette ritkán. Én az Úrnak kellemetes, és ammint bizonyosan tudom, tanúságokkal tellyes társalkodását akarom, még itt mulatok, hasznomra fordítani. Ha tehát úgy tetszik, mennyünk a’ kertbe.

Ezt mondván, a’ Gyenerálisnak karjára akaszkodott, és a’ kertnek indúlt. Utánnok vezette a’ Báró Aranypatakinét, kiknek nyomában Aranypataki magányosan ment. A’ kertben az útak lugas boltozatokkal voltak beborítva; közepében pedig eggy csínos mulató ház állott, mellynek ablakjaibúl és ajtajibúl majdnem az egész kertet át lehetett látni. Sétálás között a’ Báróné a’ Párisi kertekrűl, palotákrúl, mulatságokrúl annyiféle kérdéseket tett, hogy Mársfalvi allig győzött reájok megfelelni. Feleletei azonban a’ Bárónét kimondhatatlanúl megbájolták, mert Mársfalvinak rajzolásai olly elevenek, és jegyzései olly mulatságosak voltak, hogy a’ Báróné Párisnak épűletei között gondolta magát sétálni, ’s azoknak szépségeiben érzékenységeit gyönyörködni.

Fél óráig való sétálgatás utánn mindnyájan öszvejöttek a’ mulató házban, mellynek belső részeit az idestova repdeső szellőnek lebegései szüntelen’ hűtögették, ’s a’ virágoknak kebelébűl elragadott újjabb és újjabb illatokkal megtöltötték. Itt a’ következendő beszéllgetés támadt.

Azt csak meg kell vallani, mondá a’ Báróné, hogy Párisnak nincsen párja. A’ Gyenerális Úrnak rajzolásai szerint egész földi paradicsomnak kell e’ várasnak lenni.

Mársfalvi. Bocsásson meg Méltóságod, ha még is azt merészlem mondani, hogy az Olasz országi és a’ Londrai szépségeknek nagy száma a’ Párisi kellemetességeket vagy felmúllya, vagy legalább minden bizonnyal eléri.

Báróné. Ha az Úr nem mondaná, hihetetlennek tartanám.

Báró. Ha némelly Párisi szépségek kénytelenek volnának is engedni az olaszoknak és az ánglusoknak, a’ módosság és a’ jó ízlés ezeket untig kipótollya, melly a’ franczia társalkodásban és a’ mulatságokban uralkodik.

Báróné. És már maga is a’ franczia nyelv mennyire meghaladgya kellemetességével a’ többieket! Óh ha az én Gilmétám olly szerencsés lehetne, hogy a’ Párisi világban csak eggy esztendőcskét tölthetne!

Aranypatakiné. Az én Györgyömnek legalább három esztendőt kell Párisban tölteni, mihelyt oskoláit elvégzi.

Mársfalvi. Szívembűl sajnálom, hogy Méltóságtoknak sem itéleteit, sem kívánságait egészen helyben nem hagyhatom.

Báróné. Hogyhogy? Hiszen maga az Úrnak példája olly szemlátomást megbizonyíttya a’ franczia nevelésnek elsőségét, hogy én az ellenkezőrűl csak gondolkodni sem merek.

Mársfalvi. Az én nevelésem valóban nem franczia, a’ minn nagyon is örvendek. Tudom én jól, hogy amaz itélet, mellyel a’ franczia módosság, nyelv, és nevelés iránt vagyok, majdnem az egész nagy világnak vélekedésével ellenkezik; de nem tehetek rólla.

Báróné. Helyes okok nélkűl az Úr ezen itéletet minden bizonnyal nem ejti. Szabad-e azokot tudni?

Mársfalvi. Méltóságodnak kérdése nekem annyi, mint parancsolat. Igaz ugyan, hogy az uralkodó vélekedéseket megtámadni soha sem tanácsos; de tudom ellenben azt is, hogy Méltóságtok nem ama’ gyenge lelkek közé tartoznak, kik az embert vélekedései miatt megvetik, megnevetik, vagy éppen üldözik. Az én itéletem szerint, valamint mindenik nemzetnek van különös nyelve, törvénnye és charactere, úgy különös nevelésének is kell lenni, melly e’ nyelvet, törvényt és charactert dajkállya és fenn tartsa. E’ külömbséget a’ nemzetek között megrontani, részént nem tanácsos, részént még lehetetlen is. Ha valamellyik nemzet annyira viheti a’ dolgot, hogy nyelvét a’ szomszéd nemzetek megszeressék, és országaikban, kivált a’ népnek nemesebb részénél, közönségessé tegyék, bizonyosan remélheti, hogy ezek között kevés üdő múlva uralkodó nemzetté lessz. Nyelvével tudni illik szokásai, vélekedései és törvénnyei is könnyen elterjednek, olly annyira hogy valahová neki fegyveres kézzel betörni tetszik, mindenütt számtalanokra akad, kik vele eggy nyelvet beszéllvén, eggyet is értenek.

Aranypataki. Ezek tagadhatatlanúl a’ következései annak, ha valamelly nemzetnek nyelvét más nemzetek honbéli nyelveik helyett befogadgyák. De engedgye meg az Úr azt mondanom, hogy az illyen nemzet csak még sem viheti azt végbe, hogy a’ nemzetek között való külömbség elenyésszen. Számtalanok fognak még is találkozni, kik a’ nemzeti törvények mellett felállanak, és inkább életeiket oda adgyák, hogysem a’ régi szokásokot elenyészni engedgyék, mellyekkel még jussaik és szabadságaik is szorosan öszvekapcsoltatnak. De még a’ clímák sem engedik, hogy a’ nemzeti külömbségek megszünnyenek.

Mársfalvi. Azért mondottam e’ külömbségeknek kiirtását még lehetetlennek is. De nem volna-e jobb, az idegen nyelvet be nem fogadni, és az idegen nevelést kiirtani, mintsem nemzeti létünköt veszedelembe ejteni. Nagyon késő már akkor a’ nemzeti törvények és szokások mellett felkelni, mikor azok megerőtlenedtek. Új és rettenetes károk nélkűl lehetetlen azokot fenn tartani; az idegenekbűl pedig egészen kitisztítani még e’ károkkal sem lehet. A’ nemzeti character megtarkúl, megkorcsosodik; a’ mi az idegen nemzetnek elegendő arra, hogy majmait rabszíjjára fűzhesse.

Báróné. Én ugyan asszony létemre illy mélyen e’ dologba be nem látok; de azt még is merném kívánni, hogy a’ nemzetek hasonlóbbak legyenek az ollyan nemzethez, mellynek nyelve csínosabb, és szokásai kellemetesebbek. Illyennek találom én a’ franczia nemzetet; azért szívembűl kívánom azt is, hogy annak tökélletes nevelése miköztünk naponkint terjedgyen.

Mársfalvi. Méltóságod engemet szinte kellemetesen kényszerít arra, hogy a’ franczia nevelésrűl különösebben szóllyak. E’ nemzetnek nyelve, módossága és nevelése csak azért látszanak nekem olly böcsben lenni, mivel azokot maga a’ nemzet, akár kérkedésbűl, akár talán feltett szándékbúl is, már régtűl fogva égig magasztallya, tudván, hogy az emberek azt végre minden nyomozás nélkűl elhiszik, a’ mit gyermekségektűl fogva szüntelen’ hallanak. A’ franczia nyelv, ha részre hajlás nélkűl akar az ember szóllani, sokkal rögösebb, nem csak az olasznál és ánglusnál, hanem még a’ németnél is.

Báróné. Ha, ha, ha! Még a’ németnél is. Bocsásson meg az Úr módatlanságomnak! Lehetetlen, hogy ne nevessek.

Mársfalvi. Ezt én Méltóságodnak vétekűl valóban nem tulajdoníthatom. Az ellenkező vélekedést olly sokszor és olly fontos tónusban hallotta hírdetni, hogy az enyímet nevetségesnek nem találni, szinte szabad akarattyában sincsen. A’ német nyelvben, valamint az ánglusban is, silabamértékre vett verseket olvasunk, melly tulajdonság azokot a’ legcsínosabb deák és görög nyelvekhez valóban közelebb is viszi. A’ franczia nyelvet illy rendbe szedni, mindeddig lehetetlen volt.

Báróné. Már én ehhez megint nem értek. Azt az eggyet mondhatom, hogy a’ franczia könyveket, ha mindgyárt tudományos tárgyakrúl irnak is, sokkal könnyebben értem, mint a’ németeket.

Mársfalvi. És éppen ez az, a’ mi a’ francziáknak tudományos^* könyveit gyanúsokká teszi. Az ánglus tudósok többnyire olly mélyen írnak, hogy magok magokat sem értik; egyébaránt pedig e’ nemzetnek minden lépéseit a’ kalmárlélek élteti. Az olasz még legfontosabb foglalatosságiban is elárúllya az arlakínt. A’ franczia pedig mindent könnyűnek, mindent kellemetesnek akar tenni, a’ mi az igazságnak rövidsége nélkül meg nem történhet. Ő csak naggyábúl adgya elő a’ tudós tárgyakot, csak félig mondgya meg az igazát, csak hegyeit csipdeli le a’ tudománybéli kalászoknak. A’ franczia könyveknek olvasásábúl támadnak azutánn a’ sok féle^* tudósok, kik még a’ legfontosabb igazságokkal is csak játszanak, ’s kiknek egész czéllyok a’ társaságokban való üres ragyogásbúl áll. A’ német a’ tudományokra nézve az ánglus és franczia között a’ közép útonn jár.

Báróné. Az Úrnak okaira, megvallom, felelni nem tudok; de azért vélekedéseivel még sem tudok megeggyezni. Aranypataki Uram! Báró Uram! segítsenek eggy keveset. Nem láttyák-e, hogy legragyogóbb dücsősségünköt, a’ franczia módosságot, a’ Gyenerális egészen letapodgya?

Báró. Hisz eddig a’ Gyenerális Úr a’ módosságot és a’ nevelést meg sem illette. Legyen a’ franczia nyelv még egyszer olly rögös, és a’ franczia könyveknek tudóssága még egyszer olly vékony, elég az ahhoz, hogy e’ nyelvenn legszebben ki lehet fejezni mindent, a’ mi a’ társaságos élethez tartozik; és hogy a’ franczia könyvekben mind feltaláltatik az is, a’ mi eggy Gavalérban vagy eggy Dámában megkívántatik arra, hogy kellemetesen társalkodni tudgyon.

Báróné. Köszönöm Báró Uramnak, hogy helyettem illy szépen megfelelt. Rósaszínű könyvembe írom én azt legfőbb érdemei közé. De tartok tőlle még is, hogy azzal a’ mi kellemetes antagonistánk meg nem elégszik; mert már előre látom, hogy az eggyiket a’ másikábúl akarja következtetni. Nem igaz-e?

Mársfalvi. Méltóságod’ átlátásának mély complementumot kell tennem. Valamint a’ többi tudományokban, úgy a’ nevelésben is könnyen^* vesznek ők mindent, ’s valamint amazokbúl csak annyit közlenek a’ Gavalérokkal, a’ mennyi a’ féltudós társalkodásra kívántatik, úgy a’ morálisbúl is csak azt ajánlyák a’ nevedék úrfiaknak és kisasszonyoknak, a’ mi elegendő arra, hogy jó erkölcsűeknek tessenek, ha mindgyárt nem azok is. A’ tudományoknak mélyebb ösméreteit ők pedantizmusnak, a’ morálisnak szorosabb tiszteletét pedig bigotizmusnak nevezik.

Báróné. Vigyázzon Gyenerális Uram, hogy sokat ne mondgyon.

Mársfalvi. A’ franczia nevelésrűl valóban nem sok, a’ mit mondok; de azt hozzá kell még is tennem, hogy az emberi nemzetnek különös szerencséjére, sokan a’ francziáknak nevedékei közűl el nem rontatnak e’ nevelésnek fenékkel fordúltt oktatásai által úgy, ammint elromolhatnának.

Báróné. E’ jegyzést különösen köszönöm az Úrnak; mert mink, ammint itt ülünk, mindnyájan francziásan neveltettünk. Én azonban részemrűl semmi efféle oktatásokrúl nem tudom megemlékezni.

Mársfalvi. Mivel szép színek alatt, sőt sokszor még szent köntösökben is szoktak a’ nevedékek’ elejébe terjeszteni. Eszébe hozok én Méltóságodnak eggyet vagy kettőt, ha tetszik.

Báróné. Szeretném hallani.

Mársfalvi. A’ franczia nevelők a’ Gavalérokhoz és Dámákhoz illő tökélletességet az érzéketlenségben helyeztetik. „Bármelly szörnyen uralkodgyanak bennünk az indúlatok, így szóllanak ők nevedékeikhez, soha se engedgyük még is, hogy mellyeinkbűl kitörjenek. E’ gyengeségeket úgy el kell magunkban titkolni, hogy azokot külső jeleikbűl soha senki csak ne is gyaníthassa. Ezzel azt nyerjük, hogy hidegvérűeknek látszunk lenni, akármi történnyen velünk vagy másokkal a’ világonn, és hogy következendőképen ellenségeink semmi legkisebb rést sem találnak bennünk, melly által belső nyugodalmunkhoz férhessenek. Az eggy böcsűlet legyen, mellynek sértésénél hidegvérűek ne maradgyunk, hanem inkább, ha könnyen lehet, világos bosszúállásrúl gondolkodgyunk.”

Báróné. És azt, hogy indúlatinkot megzabolázzuk, helytelennek tartya az Úr? Hisz ez még a’ keresztény religyiónak is fő parancsolattya.

Mársfalvi. A’ megzabolázás, és a’ csalárd eltitkolás között felette nagy a’ külömbség.^* A’ keresztény religyio azonnkivűl a’ bosszúállásnak megzabolázását még a’ böcsűletsértésnek esetében is megkívánnya. De a’ legnagyobb külömbség e’ szent relígyiónak és a’ franczia nevelésnek tanításai között az, hogy amaz csak a’ rendetlen indúlatoknak zabolázását, ez pedig még a’ törvényes érzeményeknek eltitkolását is parancsollya.

Báróné. Nem volna-e az Úrnak alkalmatlan, ezen állítását példákban megvilágosítani?

Mársfalvi. Szívesen megcselekszem. A’ franczia nevelés a’ szerelmet, mihelyt egyszer annak esztendeit elérjük, nem tiltya; hanem csak azt kívánnya, hogy hajlandóságunknak tárgyait megválogassuk, és hogy azt a’ világ elől a’ barátkozásnak palástyával eltitkollyuk. Naponkint tapasztallyuk, hogy a’ nagy világban a’ galanteria inkább szép tulajdonságnak mintsem hibának tartatik. Az irígykedésnek kinyilatkoztatását a’ franczia nevelés felette rosszallya, de azt ellenben javasollya, hogy másoknak előmenetelét titkos fondorkodások által meggátollyuk, mihelyt olly póczra vágyakodnak, mellyre magunk ügyekszünk, vagy mellyre valamelly emberünköt akarjuk felemelni. Nemtelen emberenn nyilvánvaló bosszút állani, alacsonyságnak tartya; de szerencséjét titkos rágalmazások által meggátolni, még szükségesnek is itéli.

Aranypataki. Megvallom, hogy az Úr engemet több efféle franczia oktatásokra tesz figyelmetessé, mellyek első tekíntettel helyeseknek, sőt még ragyogóknak is látszanak, ’s mellyeknek következései az emberségnek és a’ keresztény jámborságnak kötelességeivel meg nem férnek.

Mársfalvi. Kivált, ha a’ kegyesebb indúlatok iránt való franczia tanításokot megfontollyuk, akkor, Uram! e’ következéseknek károssága éppen szembetünő. A’ felebaráti szeretet, keresztény hitünknek ama’ fő dísze, a’ franczia nevelés által egészen elfojtatik; mert ez nemes nevedékivel a’ nemtelen rendeket úgy megvetteti, úgy megútáltattya, mintha emberek sem volnának. A’ házasok, szülők és gyermekek között való szeretet olly felséges, hogy még a’ társaságos életnek eredetét is ennek köszönnyük. A’ franczia nevelés a’ házasságbúl csupa familiabéli hasznokra czélozó hideg alkut csinál; a’ gyermekeket csöcsömös koroktúl fogva szülőiktűl elválasztván, idegen kézre bízza; ’s a’ meghaltt szülőkért, gyermekekért, vagy testvérekért való érzékeny síránkozást olly érzéketlen gyásszal pótollya ki, mellynek valamint üdeje, úgy ruhadarabjai is ki vannak szabva.

Az irgalmasság, melly a’ polgári életnek fő oszlopa, a’ franczia neveléssel meg nem férhet, részént azért, mivel ennek fő czéllya ellen a’ szívet nagyon megérzékenyíti, részént pedig, mivel a’ francziásan neveltt szívek a’ nyomorúlttakkal, úgymint többnyire alábbvaló rendhez tartozó emberekkel, megösmerkedni nem méltóztatnak. De talán már unalmat is okozok Méltóságtoknak morális jegyzéseimmel, mellyeknek sükerességét inkább csak érezni lehet, mintsem szóval megfejteni.

Báró. A’ hajdani üdőkben, mikor még a’ nemesebb rendűek az alacsony világgal örömest társalkodtak, barátkoztak, és így ösmerősebbek is voltak, Gyenerális Uramnak panaszi helyt, ammint látom, nem találtak volna; de az alacsony világ nem is böcsűlte ám a’ főbb rendeket úgy, ammint most böcsűlni kényteleníttetik.

Mársfalvi. Báró Uram! A’ hajdani Szolgák nem estek ugyan térgyre földes Uraik előtt; nem csókolták ruháiknak legalsó prémeit, mikor kéréseiket meghallgatták; nem állottak letett kalappal messze tőllök, mint főldi isteneiktűl; de bezzeg! meg tudtak ám érettek halni. A’ mostani szolgák mély tiszteletet mutatnak hozzájok, mivel ezzel, ammint maga mondgya Báró Uram, kénytelenek; de a’ legkisebb veszedelemben el is haggyák őköt viszontag, mintha soha sem ösmerték volna.

Aranypataki. Azt ugyan, ha igazat akarok mondani, meg kell vallanom, hogy a’ franczia nevelés minket a’ többi rendektűl felette nagyon elkülönöz, és minteggy izolál; de talán ellenben azt sem tagadhattyuk, hogy izoláltt boldogságunkrúl elengedőképen szorgalmatoskodik.

Mársfalvi. Mikép érti ezt az Úr?

Aranypataki. A’ francziának conversátiobéli nyelve olly annyira bővelkedik mindennémű szépségekkel, mellyek nem csak ama’ tiszteletet gyönyörűen kifejezik, mellyel egymásnak tartozunk, hanem még a’ mulatságos elmésséget is kellemetesen táplállyák; könyveiben pedig olly annyira feltaláltatik minden, a’ mi társaságos életünknek boldogságához megkívántatik, hogy a’ többi nyelveket és könyveket a’ nagy világ méltán mind szükségteleneknek nézheti.

Mársfalvi. Eggy franczia könyvben azt olvastam egyszer, hogy a’ nagy világnak tagjai közönséges alkut csináltak magok között, melly szerint ők a’ mindennapi társaságokban egymással komédiát játszanak. A’ conversátiobéli nyelvben meg van határozva, micsoda szépségeket mondgyanak egymásnak mindennémű esetben. Ezeket ők könyv nélkűl megtanúllyák, ’s egymásnak mély fő- és térgyhajtások között elmondgyák. Az ellenségek szinte azt mondgyák egymásnak, a’ mit a’ szíves barátok; és ha végtére a’ complementumokbúl kifogynak, játékhoz ülnek. Ha e’ nyelvet egyszer tudgyák, az emberi nyelvnek egyéb részeire nincs szükségek. Igaz ugyan, hogy a’ conversátiobéli nyelv elejénte felette szűk volt, de üdővel külömbféle tudományos szépségekkel nagyon megszaporíttatott, mellyek a’ fontos tárgyaknak eggyikérűl a’ másikra, szinte valamint a’ lepkék virágrúl virágra repdesnek, a’ nélkűl hogy valamellyikbűl sükeres hasznot vonnyanak. Ezekbűl állyon-e tehát a’ társaságos életnek izoláltt boldogsága?

Báróné. Én vele megelégszek.

Aranypatakiné. Én sem kívánok nálánál^* többet.

Mársfalvi. Ha mink illyen izoláltt boldogságot keresünk, önnön magunknak ellenségei vagyunk. A’ többi rendeknek hozzánk való kötelességeit mink méltán megkívánnyuk; de nekünk is vannak ám hozzájok viszontag való kötelességeink. Ha mink ezeket nem tellyesíttyük, és izoláltt boldogságot keresünk, nem méltán tarthatunk-e attúl, hogy ők is visszaadgyák nekünk a’ kölcsönt? A’ mi a’ tudományokot illeti, ezeknek mélyebb és serény tanúlása arra való nézve tartozik fő kötelességeink közé, mivel a’ polgári társaságnak éppen azért vagyunk ragyogó tagjai, hogy egyszersmind oszlopai is legyünk.

Itt eggy inas hírűl hozta, hogy az ifiú Uraság a’ sétálásrúl megérkezett, és hogy az ebéd készen van. Szintazon renddel tehát, ammint a’ kertbe lejöttek, fel is mentek megint az ebédlő szobába. A’ Báróné megörűlvén, hogy e’ gyűlölséges beszéllgetésnek vége szakadt, új kérdéseket tett Mársfalvinak a’ Párisi, Londrai, és Olasz országi ritkaságokrúl és mulatságokrúl, erősen feltévén magában, hogy az alacsony gondolkozású, de egyébaránt kellemetes társalkodású Gyenerálist e’ tárgyaktúl más környékekbe, még Pestenn vele társalkodni fog, nem bocsáttya.

Allig ültek le az asztalhoz, hogy a’ kis Gilméta elkezdette rajzolni, a’ miket kocsinn való sétálásokban látott és hallott. Egy nagy piaczra jutottunk, úgymond, hol a’ deákság úgy pözsögött, mint a’ hangya. Jó ízűt nevettünk, mikor Monsieur de Frippon azt mondotta, hogy ezekbűl kerekednek majd valaha bölcs vargák, híres szabók, nemes földmüvesek, vastag oszlopok, mellyekenn az édes Haza megnyugszik. Gondollya meg Asszonyanyám! szegény György Úrfinak ezekkel a deákokkal kell majd oskolába járni, és deákúl tanúlni. Pedig Madame de Folle nekem már sokszor mondotta, hogy eggy jó deák könyv sincsen a’ világonn, melly francziára ne volna fordítva. Én nem tudom tehát, minek kínozzák őtet illy haszontalansággal.

Az öreg Aranypataki fejét csóválván, A’ deák nyelv neki szükséges, úgymond; mert számtalan emberrel lessz neki valaha dolga, kik francziáúl nem beszéllenek.

Én az ollyan emberekkel, a’ kik francziáúl nem tudnak, soha életemben nem beszéllek, hanem az udvarmesteremhez, vagy komornokomhoz igazíttatom. Ezt valaha ő is megcselekedheti.

De hát ha sem udvarmestere, sem komornokja nem lessz a’ Kisasszonynak, kérdezé gúnyos szózattal Mársfalvi.

Ha Asszonyanyámnak van, nekem is lessz. Madame de Folle régen megmondta már nekem, mit cselekedgyek, hogy nem csak udvarmesterem és komornokom, hanem még két inasom, eggy vadászom, komornám, szobaleányom, és hat lovas hintóm is legyen.

A’ Báró elkacczantván magát, ’s mit cselekszel tehát? úgymond.

Ha ezeket nekem, felelé Gilméta, a’ magyar gavalérok közűl eggyik sem akarja megigérni, akkor férjemnek franczia gavalért választok.

Segítse az Isten a’ Kisasszonyt e’ különös szerencséhez mennél hamarább, mondá Mársfalvi.

Hát még mit láttatok egyebet? kérdezé a’ Báróné.

Külömbféle nagy és kis házakot, nagy és kis templomokot, mondá Gilméta.

És két nagy ispitát, utánna vetette az ifiú Aranypataki.

Hogy meri az Úrfi nekem az ispitákot eszembe hozni? kérdezé Gilméta, minekutánna még a’ kocsiban fenyegettem, hogy Asszonyannyának megpanaszlom, a’ mit cselekedni akart.

Énnekem? kérdezé Aranypatakiné mosolyogva. Már most csak mondgya meg nekem egyenesen, édes kis angyalom! micsoda panassza van a’ fiam ellen?

Gondollya meg Méltóságod! folytatá szavait a’ szós Kisasszonyka; az ispitába kívánkozott bemenni, hogy a’ betegeket lássa. Azokot a’ rongyos, büdös és halavány koldúsokot én az egész világért meg nem nézhetném. Mikor azutánn a’ granatérosok’ palotája előtt leszállottunk a’ kocsirúl, mindgyárt mellettünk termett két illyen koldús, eggy koldús asszonnyal, kinek három gyermeke volt. Azt gondoltam, hogy mindgyárt el kell ájúlnom. Az Úrfi majd térgyre esett, úgy kérte De Frippon Urat, hogy adgyon nekik az ő rekrácziópénzébűl alamisnát; de a’ Tanító Úr meg nem cselekedte; és ennek én nagyon megörűltem. A’ mi franczia inasunkkal kerestet majd itt Madame de Folle szegény francziákot és franczia asszonyokot, és az Úrfihoz ide vezetteti. Ezek az alamisnát jobban megérdemlik.

Az öreg Aranypatakinak és Mársfalvinak szemei öszvetalálkozván, szinte megmeredtek, úgy elfogta őköt az álmélkodás.

Eggy igen szép zászlótartó, így szólott tovább^* a’ kis Gilméta, elvezetett bennünköt a’ granatérosok’ kaszárnyáiba, és velünk mindég csak francziáúl beszéllett. Voltak köz katonák is sokan, kik született francziák. Madame de Folle, és Monsieur de Frippon sokat beszéllgettek velek, ’s meg is ajándékozták őköt. Azok közűl kellene György Úrfinak eggy inast fogadni, kinek felesége a’ fejér ruháját is moshatná. Akkor azutánn csupa francziák között volna éjjel nappal, és derék eggy gavalér válna belőlle. Nem igaz? Madame de Folle.

Nincs külömben, Kedvesem! mondá a’ franczia asszony, ki örömében majd hogy ki nem ugrott a’ bőrébűl, mikor hallotta, hogy az ő tanításait a’ kis Gilméta olly derekasan megtanúlta, és olly buzgón hirdeti.

A’ Báróné látván, hogy Mársfalvi elhallgatott, az öreg Aranypataki pedig elkomorodott, más tárgyakra fordította a’ beszédet, mellyekrűl a’ mi felvontt eszű és éles nyelvű Gilmétánk mesternéjétűl tanúltt púpos vélekedéseit megmeg szabadon kezdette a’ vendégek’ elejébe petyegni, de annyátúl elejénte eggykét komor tekíntettel, azutánn pedig, mivel ezek nem használtak, egynehány kemény szóval csendes hallgatásra kényszeríttetett.

Ebéd utánn az öreg Aranypataki jelt adván Mársfalvinak, lelopta magával a’ kertbe, a’ mit észre vévén a’ többiek, játékhoz ültek. A’ gyermekek azonban, még mestereik szülőikkel játszottak, szabad akarattyokra voltak hagyva, és magokot a’ háznak már eggyik, már másik ablakjában mulatták, a’ hogy lehetett.

Aranypataki megölelvén Mársfalvit, Uram! úgymond, az én fiamnak nevelésérűl soha még nekem senki szívemre úgy nem szóllott, mint egynehány ízben az Úr. Jegyzései szemeimet egészen megnyitották. Ha mindgyárt meg nem eggyezek is a’ franczia nevelésrűl egészen az Úrnak vélekedéseivel, azt legalább már most nagyon hihetőnek tartom, hogy a’ franczia nemzetnek többnyire csak legalábbvaló szemettye jön ki hozzánk, melly az úri neveléshez szintannyit tud, mint a’ varga legény a’ mathézishoz. Hazájokban, mint inasok és szobaleányok, megtanúllyák eggy keveset a’ franczia módosságnak egynehány reguláit, és a’ conversatióbéli nyelvnek nehány complementomit, ’s kijönnek hozzánk külömbféle szép nevek alatt, mint nevelők. Sem nemes vér, sem igaz jó erkölcs nem lévén bennek, gyermekeinket a’ franczia gavaléroknak és dámáknak csak oktalan majmaivá teszik, szíveiket pedig, és elméiket^* úgy elrontyák, hogy a’ helyes gondolkodásban és az emberségben még csak parasztyainkkal sem vetekedhetnek. Ha feleségemnek szívénn olly nagyon nem feküdne a’ franczia nevelés, én Frippont a’ mai jelenés miatt házambúl még ma kiűzném. Igaz ugyan, hogy hitvesemnek tudtával feltettem már magamban, hogy fiamnak eggy magyar correpetítort fogadok; de én ezt nem tartom elegendőnek arra, hogy gyermekemet a’ romlástúl megmentsem. Még pedig feleségemet rá vehetem, hogy a’ franczia nevelőt eleressze, tartok tőlle, ne hogy addig a’ fiam a’ mérget nagyon magába szíjja. Adgyon nekem az Úr tanácsot, mit tévő legyek? és legyen, kérem, e’ fontos dologban barátom és vezérem.

Tiszta szívembűl, mondá erre Mársfalvi. Az Úrnak fiát én a’ mai történetbűl jó szívű és nemes hajlandóságú gyermeknek tartom. Megvetem tehát minden eszemet, hogy az Úrnak olly jó tanácsot adgyak, mellyel őtet a’ veszedelembűl mennél hamarább kiragadhassa. De én erre eggy kevés üdőt kívánok, hogy előbb az Úrnak egész házával jobban megösmerkedhessek. Megvallom azonnkivűl azt is, hogy az emberi ész akármelly ügyekezetre soha olly helyes módokot ki nem gondolhat, mint azok szoktak lenni, mellyeket nekünk az eset vagy a’ környűlállások nyújtanak. Ezeknek változásait tehát szemmel tartom, hogy hasznunkra fordíthassam. Eggyáltallyában pedig nem javaslom, hogy az Úr e’ fontos dologban siessen. Fiának szívében bízok én annyit, hogy azt nem eggy könnyen lehet megrontani.

Allig mondotta ki ezeket, hogy a’ Bárónénak komornája, Hölgyi Mariska, a’ kertbe lépett, ’s hozzájok sietvén, imígy szóllította meg őköt: Bocsássanak meg Méltóságtok merészségemnek, mellyel ide hatok, hogy eggy fontos kérésemmel alkalmatlankodgyak. Bárónémtúl hallottam, hogy Aranypataki Úr, Ő Nagysága, eggy magyar ifiút kíván úrfia mellé fogadni, és hogy ezt Ő Méltósága, Aranypatakiné Asszonyom, nem örömest láttya. Ezen utóbbik környűlállás arra kényszerít engemet, hogy még leány létemre is egyenesen magához a’ Nagyságos Úrhoz fordúllyak, közbenjárásért pedig Méltóságos Gyenerális Úrnál esedezzek. Eggy ifiú tudni illik, kinek neve Hevesi Pál, megjelent csak imént nállam, és arra kért, hogy e’ kenyérre neki útat csinállyak. Jó erkölcseirűl adhatok Méltóságtoknak nem csak tanúságot, hanem még kezességet is, mert én itt Pestenn vele nevekedtem; tudománnyairúl pedig bizonyosnak mondhatom, hogy oskoláiban mindenkor az elsők között volt.

Mársfalvi átfogván eggyik karjával a’ leányt, Nézze meg az ember, úgymond, micsoda kellemetesen jár a’ szája, mikor magyarúl beszéll! Én azt gondoltam, hogy magyarúl eggy szót sem tud, mivel a’ Bárónénál szolgál. Mikép juthatott Húgom Asszony ennek a’ francziás Dámának kegyelmébe?

Az által, úgy tartom, hogy francziáúl tűrhetőképpen beszéllek.

És talán németűl is? kérdezé Mársfalvi.

Majd olly jól, mint magyarúl, felelé Mariska. Boldogúltt szülőim a’ vékony Kapitány penzióbúl élvén, magok tanítgattak mind asszonyi munkákra, mind pedig e’ nyelvekre is. De kivált a’ franczia nyelvet nagyon sürgették azért, hogy az Uraságoknál szolgálatot annyival könnyebben kapjak. Vajha jobban megtanúlhattam volna.

És Hevesi Pál talán Húgom Asszonynak valami távúlrúl való attyafia? kérdezé Mársfalvi.

Hazudnék, ha azt mondanám. Ő hozzám gyermekségünktűl fogva jó, ’s mivel jámbor ifiúnak tudom, én is jó vagyok viszontag hozzá.

’S valaha majd egybe keltek, úgy-e?

Errűl mink egymásnak még csak eggy szót sem szóllottunk. De ha ő egyszer állandó kenyérre jut, és engemet kezével megkínál, boldognak fogom sorsomot tartani, ha vele feloszthatom.

Lyánka! mondá erre Mársfalvi, a’ te nyíltt szívűséged nekem felettébb tetszik, és ha a’ te barátod olly derék ifiú, a’ melly derék leánynak én tégedet lenni gyanítlak, én leszek atyátok.

Mariska könybeborúltt szemmel rá tekíntvén, megkapta kezét és megcsókolta.

Mársfalvi Aranypatakit megszóllítván, ki mindeddig mély gondolatokba merűlt volt, Tetszik-e az Úrnak, úgymond, ezen ifiúval megösmerkedni?

Küldgye hozzám Húgom Asszony, felelé Aranypataki.

Ő a’ kapu alatt várakozik feleletemre, mondá a’ leány; azonnal ide vezetem.

Még a’ leány az ifiúért elszaladt, addig Mársfalvi is mély gondolatokba merűlt, mellyekbűl végre felserkenvén, Uram! úgymond Aranypatakinak, nagyon szeretném én, ha eggy fogas magyar legényt tehetnénk Frippon mellé, kinek elegendő esze volna arra, hogy ennek kígyójárásait kitanúllya, és elegendő hűsége arra, hogy velünk, a’ mit lát, hall és tapasztal, igazán közöllye. A’ szöget szöggel kell kiütni.

Ezt magam is szeretném, mondá Aranypataki; de hol lelünk mink ollyan ifiat, a’ kiben az erre szükséges tulajdonságok meglegyenek? Az én szívemet a’ gondok szegény fiam iránt úgy gyötrik, hogy ki nem mondhatom.

Jönnek már! mondá Mársfalvi. A’ legénynek termete szép. Ha tehetségei csak középszerűek is, oda merem én állítani még is az Úrnak fia mellé, mint Fripponnak ellenzőjét.

Mariska elejekbe vezetvén Hevesit, még egyszer kérte őköt, hogy vegyék pártfogások alá, és elsietett.

Öcsém Uram hovávaló? kérdezé Aranypataki, és mit tanúlt?

Én Budánn születtem, felelé az ifiú. Édes atyám a’ Királyi Kamaránál szolgált. Szülőim korán meghalván, édes anyámnak báttya magához vett Pestre, és fiaival felneveltetett. Ezekkel az oskolabéli tárgyakonn kivűl megtanúltam a’ franczia nyelvet és a’ musikát is. Németűl már azelőtt tudtam. Bátyám, ki a’ Királyi Táblánál szolgált, valamint saját fiait, úgy engemet is prókátorságra készített. Még a’ filozofiát tanúltam, megösmerkedtem az olasz és az ánglus nyelvekkel is. Allig esküdtem fel Prókátornak, hogy bátyám meghalálozott. Sógor asszonyomnak terhére nem akarván lenni, eggy öreg Prókátorhoz szegődtem, mint segítője. Láttam én itt, hogy a’ Prókátoroknak sokasága miatt felette nehéz jobb kenyérre kapni, és hogy az embernek lelkiösmérete az ügyeknek védelmezésénél minduntalan’ veszedelemben forog. Eltökéllettem tehát magamban, hogy a’ prókátorsággal felhagyok. Boldogúltt atyámnak érdemeire nézve várhattam volna a’ Kamaránál szolgálatot; de eszembe jutván, hogy szegény szülőimnek a’ legnagyobb drágaságban szintazon fizetésbűl kellett élniek, mellybűl az ócsó időkben is allig élhettek, és hogy következendőképen gyermekeiknek adósságoknál egyebet nem hagyhattak, tanácsosabbnak tartottam, édes atyámnak nyomdokit nem követni. A’ katonatiszteknek sorsát szinte ollyannak tudván, mint az atyámé volt, a’ hadi szolgálatra sem lehetett kedvem. A’ papságra hajlandóságom soha sem volt. Az öreg Prókátor elvégre, a’ kinél szolgálok, azt javasolta csípős bosszonkodással, hogy fordítsam ruhámot németre, nevemet pedig francziára, és állyak be valamelly Uraságnál mint Párisi nevelő. Harapós tanáccsához még azt is oda függesztette, hogy deák és magyar nyelvemet születésemmel eggyütt tagadgyam el, ha azt akarom, hogy a’ Dámák nagy böcsűletben tartsanak. Én az ő mérgébűl mézet vonván, feltettem magamban, hogy, mint nevelő, szerencsét próbálok, a’ nélkűl hogy e’ végbűl legkisebb csalárdsággal éllyek. E’ szolgálat által pedig semmi egyéb különös szerencsét szerezni nem kívánok, hanem csak valamellyik Uraságnak jószágában olly tisztességes hivatalt, mellyben magamnak eggy kis gazdaságot tarthassak, elegendőt arra, hogy abbúl feleségemmel és gyermekeimmel eggyütt gond nélkűl elélhessek.

E’ csekély szerencsére, minekutánna fiam szárnyára kelend, esztendőbéli jó fizetésénn kivűl, még mellette lessz, számot tarthat Öcsém Uram, mondá Aranypataki. Még Báró Külnekiék házamnál lesznek, a’ mi legfellyebb két nap tarthat, ezen alkunk maradgyon titokban. Vendégeimnek elmenetelek utánn elhívatom Öcsém Uramot, és fiamnál azonnal beiktatom. Arrúl pedig, hogy francziáúl, olaszúl és ánglusúl tud, senkinek se szóllyon házamnál se most, se azutánn. Bővebb instructiót majd akkor adok, mikor hivatallyába lép.

Szívembűl szakasztotta ki az Úr e’ plánumot, mondá Mársfalvi Aranypatakinak; de engedgye meg, kérem, hogy ezen ifiú embertűl megkérdezzem, miért nem kiván ő más valamelly ragyogóbb hivatalt, hanem éppen csak ollyant, mellyben gazdaságot tarthatna?

Tapasztalásbúl tudgyuk, Méltóságos Uram! hogy a’ producens rendek soha sem szenvednek semmi szükséget, akárminémű drágaság nyomja a’ többieket. Mikor a’ földes Uraságok és a’ parasztok drágán adgyák az eleséget, a’ mesterember, és a’ kézmüves is drágán adgya munkáját, és úgy él, mint egyébkor. De a’ kik ellenben fizetésbűl, interesbűl, ’s eggy szóval kész pénzbűl élnek, azoknak a’ drágaságnak üdejénn fél annyi jövedelemmel kell megelégedniek, és szörnyen szenvednek. Tapasztaltam én ezt szülőimnél, tapasztaltam boldogúltt bátyámnál, és feltettem magamban, hogy én is a’ producens rendekhez ragaszkodok.

Helyesen! mondá Mársfalvi. Nekem is felkopna az állam,^* ha eggy kis örökségem nem volna.

Ezzel Hevesit elbocsátották. Aranypataki megszóllítván Mársfalvit: Az Úr tehát, úgymond, az én szándékomot átláttya?

Hízelkedek magamnak vele, hogy átlátom. Hevesi parancsolatot vesz az Úrtúl, hogy Fripponnak minden lépését szemmel tartsa, és az Úrnak tudtára adgya. Frippon pedig semmit sem mondhat az Úr’ fiának, a’ mit Hevesi ne értene; és így méltán remélli, hogy Hevesi által az ő szívébe belát, és ott fontos okokot talál arra, hogy részérűl még a’ Méltóságos Asszonyt is elvonnya.

Óh! ha én hamar illy szerencsés lehetnék! mondá Aranypataki.

Hamarább talán, mintsem az Úr gondolná; mert én plánumához eggy másikot függesztek, melly talán még foganatosabb lessz. A’ Báróné’ komornáját kérem rá, hogy Bécsben a’ franczia asszonynak lépéseire vigyázzon, és hogy Hevesi által minket mindenrűl tudósítson, a’ mi e’ két nevelőnek mélyebb ösmeréséhez tartozik; mert én nehezen hibázok, ha azt itélem, hogy Monsieur Frippon, és Madame de Folle szorosabb szövetségben vannak.

Illy beszéllgetések között felmentek a’ játszó társasághoz, melly Aranypatakit meglátván, tele torokkal kiáltotta: Éppen jó, hogy az Úr^* érkezik! Eggy fontos szavunk van az Úrral! Csak ide közünkbe a’ Gyenerális Úrral eggyütt, ki szövetségünknek részvévő tanúja legyen.

Minekutánna Mársfalvi a’ Bárónénak^* jobbjára, Aranypataki pedig ballyára leültek volna, így szóllott ehhez a’ Báróné:^*

A’ mi kedves Madámunknak a’ játék köztt eggy igen helyes gondolattya volt. Azt mondgya ő, hogy, mivel az^* Úrnak fia és az én leányom tökélletesen eggyformán neveltetnek, végezzük el magunk között, minekelőtte Bécsbe indúlunk, hogy gyermekeink valaha öszveházasodgyanak. Én és az Uram, mink rá állottunk; de Aranypatakiné az Úrnak híre nélkűl semmit sem mert hozzá szóllani. Az Úr tehát ezen ajánlásra mit mond?

Az ajánlás az én házamnak nagy tiszteletére válik, és én Méltóságtoknak ezért elegendőképen köteles nem lehetek. Madame de Folle! az Asszonynak figyelmetességét hozzánk, és kivált gyermekünkhöz, nagyra böcsűlöm. Én e’ szövetséget valóban nem csak nem gátolom, hanem még különös szerencsének is tartom. Ha gyermekeink felnevekedvén, egymást szerethetik, és egybe kelni kívánkoznak, örömmel viszem őköt az oltárhoz.

Ha egymást szerethetik, és egybe kelni kívánkoznak? kérdezé hegyke álmélkodással Madame de Folle. Hogy lehet az Úrnak a’ házasságrúl illy nemtelen, hogy ne mondgyam, illy alacsony ideája? Vagy szeretik egymást, vagy sem! vagy akarnak egybe kelni, vagy sem! ha egyszer a’ familiáknak környűlállásai az illyen szövetséget hasznosnak mutattyák, öszve kell nekik házasodniok. Szíveik azért szabadok maradhatnak. Ez a’ nagy világnak a’ regulája!

Melly alól én gyermekeimet ki akarom venni, mondá Aranypataki. A’ közép útat azonban az efféle szövetségeknek szerzésében nem rosszallom, melly a’ következendő előzésekbűl áll. Mondgyuk meg gyermekeinknek most irántok való szándékunkot, és nevellyük őköt úgy, hogy egymásnak szeretetére, mellyet bennek jó móddal nevelni is lehet, méltók legyenek. Így üdővel szabad akaratbúl, sőt hajlandóságbúl viszik azt végbe, a’ mit tőllök ohajtunk, és szíveiknek sem lesznek okai arra, hogy a’ familiabéli szövetségenn kivűl mellékfrígyeket kössenek, mellyek a’ familiákot százszorta nagyobb károkkal rongállyák, mintsem a’ hidegvérű házasságok hasznokkal gyámolíthattyák.

Én az Úr’ kívánságának szívesen engedek, mondá a’ Báróné, noha, megvallom, nem annyira meggyőződésbűl, mint kíméllésbűl; mert én a’ gyermekben sem az indúlatos szerelmet, sem a’ szabad akaratot meg nem szenvedem. Hadd jőjjenek tehát előnkbe a’ gyermekek!

Monsieur de Frippon felugorván székérűl, bevezette őköt a’ szomszéd szobábúl.

Gilméta! mondá a’ leánykának a’ Báróné, mink most elvégeztük, hogy te valaha György Úrfinak hitvesse légy; azért úgy nézd őtet ezentűl, mint jövendőbéli férjedet.

De mondgya meg nekem Asszonyanyám, fog-e nekem ő lovakot, hintót, vadászt, inasokot, szobaleányokot, kiváltkép pedig komornokot, és udvarmestert tartani?

Arrúl neked, Angyalom! semmi kétséged se legyen, mondá Aranypatakiné.

Azonnkívűl, folytatá beszédgyét a’ leányka, azt is szeretném, ha az én Györgyöm többet nem tanúlna, mint én; mert Madame de Folle nekem azt mondotta, hogy soha se válasszak magamnak ollyan férjet, a’ ki nállamnál többet tud, vagy legalább többet tudni akar.

E’ regula énelőttem tellyességgel új, mondá Aranypataki mosolyogva. Hisz a’ gavalér, a’ ki hazájának szolgálni, famíliájának virágzást szerezni, és jobbággyainak a’ boldogságra útat mutatni akar, soha eleget nem tanúlhat.

Ezt mind megteheti mások által, mondá a’ franczia asszony; a’ háznak kormányozását pedig, szükséges, hogy hitvessére bízza; mert az ollyan házban, a’ hol asszony nincs, vagy a’ hol asszony nem kormányoz, keresztűl kocsúl megy minden.

Bocsásson meg az Asszony! mondá Aranypataki. Én a’ háznak kormánnyát az én asszonyommal felosztom, kivel ez iránt örömest tanácskozok; de azért, Istennek hála! az én házamban a’ rendetlenség nem uralkodik.

Felosztya az Úr? kérdezé gúnyoló kaczagással a’ franczia asszony. Felosztani látszik csak, azalatt hogy semmi sem történik egyéb a’ háznál, hanem a’ mit az asszony akar.

Aranypataki nyájas mosolygással megfogta erre, ’s megcsókolta asszonyának kezét, és szeme közé nézvén, Kincsecském! úgymond, most legelőször hallom, mióta egybe keltünk, hogy te nadrágot viselsz, és én főkötőben járok!

Kaczagásra fakadtak mindnyájan, Aranypatakiné pedig azzal felelt Urának, hogy mindnyájoknak láttára legelőször kezét, azutánn pedig ajakit megcsókolta.

A’ Báróné azutánn az Úrfihoz fordúlván: Hát te, úgymond, édes Györgyöm! mit mondasz arra, hogy leányomot neked szántam?

Az Úrfi megcsókolván a’ Bárónénak kezét: Ügyekezni fogok rajta, úgymond, hogy magamot Méltóságodnak e’ különös kegyelmére érdemessé tegyem.

Szép felelet! mondá a’ Báróné. Jőjjsze ide, hadd csókollyalak meg érte. Úgy! Most már csókold meg az én Gilmétámot is, mint jegyesedet.

Az Úrfi a’ Kisasszonynak kezét megcsókolta; ez pedig, annyának példája szerint, az Úrfinak ajakira tűzött eggy csókot. Erre a’ gyermekek a’ nevelőkkel a’ kertbe, az öregek pedig némelly Pesti Uraságoknak látogatására mentek. Még a’ Dámák a’ tűkörasztalkáknál ültek, és a’ Báróval váltólag beszéllgettek, addig az öreg Aranypatakit Mársfalvi elvezette a’ szomszéd szobába, és ott megkérdezte tőlle, ha igazán kész-e rá állani e’ szövetségre, melly fiát Gilmétával öszvefüggessze?

Édes Barátom Uram! felelé Aranypataki; az én házam háromszor jobb karban van, mint a’ Báróé, ki az asszonynak pénzfecsérléseit szép jövedelmeivel már régen nem győzi. Az adósság sok is már a’ házánál. A’ Bécsi lakás azokot még jobban meg fogja szaporítani. Nekem annyival adós, hogy eggyik szép faluját, mellyre a’ pénzeket mint hipotékára adtam, már az enymímnek tarthatom. Az asszony tehát ezen adósságot azokkal eggyütt, mellyeket házamnál tenni még talán szándékozik, lyányával akarná kifizetni. Én ma könnyen vettem fel a’ dolgot, mivel tudom, hogy, mihelyt én Frippont elűzöm, a’ Báró’ házának az én házamhoz való barátsága is elenyészik. Madame de Folle legalább kézzel lábbal rajta lessz, hogy ezt végbe vigye; a’ mivel nekem valóban különös jó szolgálatot fog tenni.

Derekasan! mondá Mársfalvi. Látom már, hogy az Úr az igaz útonn van. Haza megyek, és arrúl gondolkodok majd eggy keveset, mikép lehetne a’ szegény Bárót is, mind feleségére, mind leányára nézve, észre hozni? Látta-e az Úr, halavány orczáját?^* látta-e, mikép^* sütötte le szemeit, mikor a’ franczia asszony azt vítatta, hogy a’ házat asszonynak kell kormányozni?

Nem láthattam. De ha Barátom Uram ezen alkalmatossággal komorságot vett eszre benne, jeles jót cselekszik bizonnyára vele, ha^* észretérésének e’ zsengécskéjét erőre segíti. Szabad-e tudni, mit akar az Úr hasznára cselekedni?

A’ Bárónak testvér báttya, Báró Külneki Mátyás Óbester, mondá Mársfalvi, nekem régi jó barátom. Eggyütt szolgáltunk sok üdeig, eggyütt feküdtünk a’ táborban az ellenség előtt, sőt még egynehány ütközetben is eggyütt harczoltunk. Ő most Posonyban lakik. Megírom tehát neki, a’ mit Öccse’ házának állapottyárúl tudok, és arra kérem, hogy legyen rá eggy kis gondgya, még Bécsben lakik.

Az Úr Isten adgya szent áldását az Úrnak munkájára, mondá Aranypataki.

Még Mársfalvi és Aranypataki a’ franczia nevelők ellen szövetséget kötöttek, addig ezek öszveültek a’ mulató házba, és munkájokban, mellyel e’ két házat igájok alá hódítani kezdették, váltólag gyönyörködtek, a’ gyermekeket pedig a’ kertben magokot hagyták. Öszvebeszéllettek ők, hogy egymásnak mindent megírnak, a’ mi házaiknál, kivált nevedékeikre nézve, történni fog, és hogy eggyik a’ másiknak tanáccsa nélkűl semmi fontos dolgot nem cselekszik. Hogy pedig titkaikot annyival bizodalmasabban közölhessék, eggy különös írást gondoltak ki, mellynek kulcsát magoknak feljegyzették. Az Úrfinak deák instructora felűl azt javasolta Fripponnak az asszony, hogy semmit se mulasson el, a’ mi az Uraságot arra birhassa, hogy illy haszontalan legényt az Úrfi mellé ne fogadgyon; ha pedig ezt végbe nem viheti, kínozza magát a’ legényt mindaddig, még a’ szolgálatbúl önnkint el nem megy.

Azalatt a’ gyermekek jövendőbéli szövetségekrűl olly fontosan beszéllgettek, ammint olly gyermekektűl kitelhetett, kik rossz kéz alatt voltak, és csak rossz példákot láttak. Hány ruhát fogsz te nekem csináltatni, kérdezé Gilméta, mikor majd lakadalmat tartunk?

Hármat, felelé az ifiú Aranypataki.

Csak hármat? Fél tuczatot legalább kell csináltatnod. És én magam választhatok reá szereket, úgy-e? Hát bonczokot a’ nyakamra és kezeimre, gyémántokot a’ fejemre veszel-e?

Kétség kivűl veszek ollyanokot, hogy párjokot kell keresni, mondá az Úrfi.

Gilméta ugrált és tapsolt örömében. Én, úgymond, egész Bécsben a’ legszebbik Dáma leszek.

Egész Bécsben? kérdezé amaz. Úgy de, hát ha mink nem Bécsben lakunk?

Lakj te, a’ hol tetszik, én Bécsbűl el nem megyek. Hallod-e, György! Nekem Asszonyanyám mindég azt mondotta, hogy másnak engemet nem ád, hanem csak Grófnak, vagy legalább Bárónak. Te csak nemes ember vagy, úgy-e?

Az vagyok, de Asszonyanyám azt mondotta, hogy nekem Báróságot vesz, mivel maga is született Báró Kisasszony.

Akkor azutánn, mondá megmeg Gilméta, ha te is Báró leszel, és engemet elveszel, mink is reggel, mihelyt felöltözködünk, mindgyárt játszunk, vagy vizitákot csinálunk; ebéd utánn pedig társaságot tartunk, vagy társaságba megyünk, és estve a’ theátrumba, és télenn a’ bálba, nyáronn valamelly szép kertbe, mint Uram Atyám, és Asszonyanyám, úgy-e?

Ha foglalatosságim megengedik, igen is; egyébaránt magad mehetsz, a’ hová tetszik.

Foglalatosságid? Hisz Uram Atyámnak semmi egyéb dolga; neked is tehát semmi egyéb foglalatosságod nem lessz.

De én hivatalt akarok viselni, melly miatt, ammint Uram Atyám mondgya, sokat kell, még férjfi koromban is, tanúlnom.

Eredgy a’ te tanúlásoddal! Madame de Folle azt mondgya, hogy a’ gavalérnak házi eszközeihez tartozik ugyan a’ szép bibliothéka, hanem hogy a’ benne lévő könyveket olvasni csak nemtelen emberekhez illik, kik magokot tudósoknak nevezik, és e’ nélkűl el nem élhetnek. Hallod-e György! ha te énvelem a’ kertekbe, a’ theátrumba, és a’ bálokba nem jöhetsz, akkor nekem más férjfival kell mennem, mert Madame de Folle azt mondgya, hogy szolga-gavalér nélkűl nem illik a’ dámának járni.

Menny, a’ kivel tetszik, mondá az Úrfi.

Katonatiszttel? Óh! édes Györgyöm! micsoda szép tisztek voltak azok, a’ kiket ma láttunk.^* Mint a’ bábok! Nem volna-e neked kedved a’ katonaságra?

Miért nem? A’ magyar Nemes a’ nélkűl is született katona, ammint Uram Atyámtúl számtalanszor hallottam.

Óh légy, kérlek, katona! Kétszerte szebb leszel, mint most vagy, és én is kétszerte jobban foglak szeretni.

Így beszéllgettek eggyütt a’ gyermekek, még a’ nevelők a’ mulató házbúl kjövén, fel nem vitték őköt magokkal, hogy velek valamit olvassanak. Azonban, mivel Gilméta eggy általlyában nem akart semminémű tanúláshoz fogni mindaddig, még Bécsben fészket nem ver, bérkocsit hozattak magoknak, és sétálni mentek.

Más nap reggel az öreg Aranypataki Mársfalvihoz menvén, Barátom Uram! úgymond, én az Úrnak hozzám való szívességében bízván, ide rendeltem Hevesit, hogy vele kedvem szerínt beszéllhessek. Otthon lehetetlen volna vele tanácskoznom, a’ nélkűl hogy szembe ne tünnyön. Mariskával, a’ Báróné’ komornájával is szóllottam már,^* de csak röviden. Megigérte, hogy Hevesinek mindent megír, a’ mi a’ Báró’ házánál történni fog.

Ennek Mársfalvi nagyon megörűlt. Báró Külneki Óbesternek megírta már ő, és el is küldötte a’ levelet, mellyben Öccsének házát lerajzolta, megigérvén, hogy tudósításait ezentűl is folytatni fogja, ha láttya, hogy azoknak az Óbester boldogtalan Öccsének és Gilmétának javára hasznát akarja venni. Nem adnám sokért, úgymond, ha e’ franczia csürhét mind a’ két házbúl kipörkölhetném.

Elérkezett azutánn hozzájok a’ kiszabott órára Hevesi is, kit Aranypataki megszóllítván: Én, úgymond, az Úrral olly dolgot akarok közleni, mellytűl házamnak böcsűlete, és majdnem egész boldogsága függ. Tarthatok-e számot arra, hogy azt Öcsém Uram titokban tartya?

Azonnkivűl, felelé Hevesi, hogy ezt, mint fő nemes házának szolgája, kötelességemnek nézem, a’ barátságos tónus is, mellyel hozzám a’ Tekíntetes Úr különös bizodalmát mutatni méltóztatik, arra bir engemet, hogy minden ügyét úgy tekíntsem, mint magamét.

Köszönöm! Most tehát hallya meg az Úr a’ dolgot. Én a’ franczia nevelőt fiam mellől el akarnám űzni, de a’ nélkűl, hogy feleségemet megbántsam, ki a’ franczia nevelést legtökélletesebbnek tartya. Ezt pedig egyébkép végbe nem vihetem, hanem ha feleségemet mind a’ franczia nevelésnek semmirevalóságárúl, mind franczia nevelőmnek tudatlanságárúl és gonosz szívérűl világosan meggyőzöm. Az illyen próbákra engemet Öcsém Uram legkönnyebben segíthetne. Frippon ugyan nem örömest fogja Öcsém Uramot fiam körűl látni, sőt talán még gorombaságokkal is fogja illetni. Van-e Hevesi Uramnak hozzám annyi szíve, hogy ezt a’ munkát magára vállallya, és Fripponnak dühösködéseit mindaddig állhatatosan kitűrje, még őtet feltett plánumom szerint elűzhetem?

Van, Tekíntetes Uram! Saját tapasztalásombúl is tudom én, hogy Nemzetünk’ színének romlását az illyen jövevény nevelőknek köszönhettyük. Mint hazafi tehát még kötelességemnek is tartom, hogy az efféle jöttmentt nevelőknek lárváját levonni segítsem.

Annyival bizonyosabban megvárhatom tehát Hevesi Uramtúl, mondá Mársfalvi, hogy az én kérésemnek is szívesen meg fog felelni. Báró Külneki Úrnak a’ házát is meg akarnám én attúl a’ rossz franczia asszonytúl menteni, a’ ki most benne uralkodik. Aranypataki Úr szóllott már Mariskával, de csak röviden, a’ felűl, hogy a’ mit a’ Báró’ házánál ezen ügyekezetnek előmozdítására szolgálhatót lát, vagy hall, azt az Úrnak hűven megírja. Legyen tehár az Úr olly jó, és beszéllyen errűl vele még bővebben, és ha majd leveleit veendi, közöllye velem azokot, hogy tudósításinak illendő hasznát vehessem.

Szívesen megcselekszem.

Ha velem különös beszédgye lessz Öcsém Uramnak, mondá Aranypataki, itt a’ Gyenerális Úrnál fogunk öszvejönni. Boldog Isten! Saját házamban sincs már szabad akaratom, mióta benne a’ francziaság fészket vert.

Ezen alkalmatossággal többféle tárgyakrúl ereszkedtek ezen Urak beszédbe Hevesivel, ’s örömmel tapasztalták benne ama’ sükerességet a’ tudományokban, és ama’ nyíltt észt a’ világ’ dolgainak megitélésében, mellyet az ember a’ jöttmentt franczia nevelőkben hasztalan’ keres.

Más nap Mársfalvi ismét Aranypatakiéknál ebédelt, de a’ Bárónétúl^* csupa hideg emberségnél egyebet nem tapasztalt. Elbeszélltetvén vele magának nagy részét ama’ szépségeknek és ritkaságoknak, mellyeket külső országokban látott, egyébaránt nem tartotta vélekedései miatt méltónak arra, hogy őtet a’ társalkodásban megkülömböztesse. Ebéd utánn, melly korábban tartatott, és rövidebb volt, hírt hozott eggy inas, hogy a’ hintók készen állanak. Írjon nekem, kedves Barátom! mondá Madame de Folle, Monsieur Fripponnak, és gyakran írjon! Ezt mondván, megfogta Fripponnak kezét, és megrázta.

Ezt cselekedte Gilméta is az ifiú Aranypatakinak mondván: Írj nekem, kedves Györgyöm! és gyakran írj!

El ne felejtse az Úr, mondá tovább az asszony, hogy Bécsben eggy asszonyi szív van, melly az Úrért barátságosan érez.

El ne felejtsd, mondá a’ Kisasszony is, hogy Bécsben eggy leányszív van, melly érted barátságosan érez.

Frippon erre megcsókolta, és szívéhez szorította az asszonynak kezét, az ifiú Aranypataki pedig Gilmétáét.

Adieu! ma chère! mondá amaz, nagyot sohajtván.

Adieu! ma chère! mondá emez is, nagyot sohajtván.

Ezen alkalmatossággal Gilméta az ifiú Aranypatakinak kezébe nyomta lopva saját portréját, megölelte, mint jövendőbéli férjét, és megcsókolta.

Aranypatakiék lementek velek a’ hintókhoz. Kívánok szerencsés útat! mondá Mársfalvi, mikor már benn ültek. Szerencsés útat! kiálták a’ többi kísérők is, noha kiki közűlök másmás szívvel.

Allig vezette be fiához az öreg Aranypataki Hevesit, hogy Frippon az órrát pulykakakas gyanánt leeresztette, és duzmadni kezdett. Frippon Uram! így szóllott az atya, Hevesi Úr, kit itt maga előtt lát, felvállalta fiamnak oktatását a’ deák és magyar nyelvben, valamint ama’ tudományokban is, mellyek a’ Magyar Gavalérban elkerűlhetetlenűl megkívántatnak. Ajánlom őtet az Úrnak barátságába. Fogjon vele kezet fiamnak javára. Mivel az Úr fiammal eggyütt két szobát foglal el, kivel eggy szobában hálni elejétűl fogva nem akart; azt a’ rendelést tettem, hogy Hevesinek a’ fiam’ szobájában eggy nyoszolya állíttasson fel. Ő éjszaka is fog gyermekemre vigyázni.

Ezt francziáúl mondotta Fripponnak; azutánn pedig fiához fordúlván, így szóllott magyarúl: Édes fiam! te az oskolabéli tárgyakban nagyon hátra maradtál. E’ vacátiókban Hevesi Úr megtanít azokra, a’ miket elmulattál, hogy a’ jövő oskolaesztendőben tanúlásidot a’ nyilvánvaló oskolákban folytathasd. Fogadd szavát mindenben; tiszteld úgy, mint második atyádot, és tanúlly serényen, hogy benned olly örömem legyen, a’ minőt talentumaidtúl méltán várhatok.

E’ rövid de fontos beiktatás utánn elvezette Hevesit az Asszonyhoz, ’s német nyelvenn bemutatta neki, mint fioknak correpetitorát. Ugyanazon nyelvenn legelőször is azt kérdezte Hevesitűl az Asszony, ha beszéll-e francziáúl? ’s módos németséggel előadott feleletét hallván, hogy a’ francziában nem járatos, megrázogatta fejét, megvonogatta vállait, ’s öszveránczolván ajakit, Sajnálom! úgymond; a’ franczia nyelv nélkűl, nem hiszem, hogy fiamnak nevelőjével, Frippon Úrral, eggyet érthessen az Úr; a’ mit arra, hogy fiam helyesen neveltessen, szükségesnek tartok. A’ sok szakács elsózza az ételt.

Méltóságtoknak^* szemei előtt lévén mind a’ ketten, felelé Hevesi, el nem hitethetem magammal, hogy akarattyokat hűven ne tellyesítsük, és hogy következendőképen a’ nevelésre nézve eggyet ne értsünk. Én szorosan megmaradok kiszabott korlátim között, és Méltóságtoknak híre nélkűl legkisebbet sem cselekszek.

Közelebbrűl kell Hevesi Urat Szívecskémnek ösmerni, mondá Aranypataki, hogy e’ félelemtűl megmenekedhessen. Én kész kezesse vagyok annak, hogy Fripponnak a’ viszálkodásra legkisebb okot sem ád.

Ezt szívembűl kívánom fiamnak javáért, mondá az Asszony, és magát Hevesi felé meghajtotta.

Hevesi ezt helyesen arra magyarázván, hogy elmehet, megcsókolta mély tisztelettel az Asszonynak kezét, és elment.

Mennyen az Úr a’ fiamhoz, mondá Aranypataki, és kezdgye el vele azonnal a’ munkát.

Allig lépett ki Hevesi a’ szobábúl, hogy az Asszony férjére tekíntvén: Nekem, úgymond, módos ifiúnak látszik lenni. Kár, hogy francziáúl nem tud. Rendelést teszek majd, hogy komornámmal és szobaleányommal eggy asztalnál egyen.

Bocsásson meg, Szívecském! ezt meg nem engedhetem.

Hisz azt csak nem kívánnya talán Kincsem! hogy vele eggy asztalnál egyek?

Nem kívánom, hanem kérem. Ha Fripponnal eggy asztalnál ehet Kincsecském, miért nem Hevesivel? A’ nevelőköt nekünk úgy kell tisztelnünk, mint helytartóinkot, és jó barátinkot, kiktűl gyermekünknek boldogsága függ, mellyre méltán úgy nézhetünk, mint saját boldogságunknak legfőbb részére.

Monsieur Frippon legalább jó házbúl való, mondá az Asszony.

Nemes ágbúl származott Hevesi is, és a’ mi több, magyar ágbúl. Szívecském énáltalam Magyar Dáma lett; illik tehát, hogy a’ magyar nemességet alábbra ne böcsűllye, mint a’ francziát, mellyel sem születése, sem házassága által semmi legkisebb szövetségben nem áll. Ezennfelűl pedig fontollya meg azt is, mi végbűl költöztünk mink ide Pestre? Nemde, hogy eggyetlen eggy gyermekünk szemeink előtt neveltessen? Egész nap kevés üdőnk maradván arra, hogy a’ nevelőkkel és hivatallyokban való serénykedésekkel közelebbrűl megösmerkedgyünk, ezt az asztalnál külömbféle beszéllgetések által legkönnyebben végbe vihettyük.

De hát ha más Dámákot akarunk vendégelni?

Ha a’ Dámák magosabb rangban vannak Szívecskémnél, akkor a’ gyermek nevelőivel eggyütt szobájában egyen. A’ többi Dámáknak pedig meg kell elégedni azzal, a’ mivel az én Asszonyom megelégszik.

Csak fiamnak javára vállyon, mondá az Asszony, én kész vagyok érte még többet is áldozni.

Aranypataki megcsókolván kezét: Érzékeny Anya! úgymond. Háladatos indúlatomot e’ szóért ki nem fejezhetem.

Azon szempillantásban belépett hozzájok Frippon az ifiú Aranypatakival, ’s büszke tekíntetet vetvén az atyára, Az Úr, úgymond, nekem e’ gyermeknek nevelését egészen átadta. Contractusunkban semmi sincs a’ felűl, hogy az én órromra eggy al nevelőt tegyen. Én tehát azt kívánom, hogy az a’ bárdolatlan és ostoba magyar legény ezen órában eleresztessen, vagy contractusunk szegettnek tartasson. Ezeknek eggyike nélkűl én a’ gyermeket átadom, és a’ háztúl elbúcsúzok.

Monsieur de Frippon! mondá erre szelíden intő ’s egyszersmind kérlelő szózattal az asszony, ki el nem szívelhette, hogy férjével illy hegyke és goromba tónusbúl beszéll.

Eredgy fiam! a’ szobádba, mondá Aranypataki a’ gyermeknek, és mutasd meg a’ Correpetitornak, meddig mentél tanúlásidban? Nekem Frippon Úrral eggy kis beszédem van, mellynél te jelen nem lehetsz.

Az Úrfi itt marad, mondá Frippon parancsoló tekíntettel.

Attyának akarattya ellen? kérdezé az Asszony álmélkodva.

Még az én kezem alatt van, felelé Frippon, mindaddig én vagyok az attya. Én Aranypataki Uramnak feleletét előtte akarom hallani.

Szívesen! mondá a’ bosszonkodó atya. Mivel az Úr a’ contractusrúl szóll, kénytelen vagyok én is az igazat megmondani. A’ contractusban az Úr megigérte, hogy fiamot a’ deák nyelvben, és ama’ tudományokban is fogja gyakorolni, mellyek az oskolákban taníttatnak, és a’ Magyar Gavalérban megkívántatnak. Mikor ezt az Úr írásban megigérte, sokkal jobb vélekedésben voltam az Úr felűl, hogy sem azt magammal elhitethettem volna, a’ mit már most tapasztalásbúl tudok, hogy az Úr tudni illik olly dolgokot igérjen, mellyek hatalmában nincsenek. Én e’ fontos okbúl a’ contractust felbonthattam volna, de meg akarván az Urat kímélleni, inkább csak Correpetitort fogadtam, ki e’ rést az Úrnak kára nélkűl kipótollya. E’ kiméllésért én az Úrtúl inkább köszönetet reméllettem, mintsem pattogást. Várja meg tehát az Úr, még vére meghidegszik, és fontollya meg, kinek van közűlünk igazsága? Én állhatatosan megmaradok a’ mellett, hogy fiamot Correpetítor nélkűl nem hagyom. Akár így nállam maradni, akár házamtúl búcsút venni tetszik az Úrnak, én feleltét harmad napra elvárom. Most mennyen az Úr, és gyermekemet akaratomnak tellyesítésétűl ne tartóztassa.

Frippon e’ határozott feleletet hallván, és Aranypatakinak férjfias állhatatosságát szemlélvén, megdöbbent, és hegyke tónussábúl alább szállván, szabódni kezdett. Azutánn okokkal ostromolta Aranypatakinak szándékát, kinek sükeres feleletei által hallgatásra kényszeríttetvén, feltette magában, hogy a’ mit nyilvánvaló ostrommal meg nem nyerhetett, alattomban való fondorkodással viszi végbe. Elment tehát, ’s ammint a’ gyermeknek szobájába lépett, hol erre Hevesi már várakozott, azt mondta francziátúl a’ gyermeknek, hogy mondgya meg a’ Correpetítornak, hogy eggy óránál tovább ne tartóztassa. Maga megmondhatta volna ő ezt Hevesinek deákúl, de nem tartotta méltónak arra, hogy vele szóllyon.

Leült azutánn ugyanazon szobában, hol Hevesi a’ leczkét tartandó vala, hogy a’ gyermek vele maga ne maradgyon. Hevesi deákúl kérdezte meg a’ gyermektűl, mennyire ment eddig tanúlásaiban, és micsoda tárgyakot tanúlt? ’s álmélkodva hallotta, hogy a’ gyermek a’ deák nyelvet felette rosszúl beszélli, és francziásan ejti, és hogy eggyáltallyában mind azokban, a’ miket a’ magyar ifiak az oskolákban tanúlni szoktak, felettébb hátra van. Azutánn magyarúl szóllította meg a’ gyeremeket; de Frippon azonnal megparancsolta neki francziáúl, hogy magyarúl ne felellyen, hanem deákúl. Hevesinek kérdésére, miért nem felel magyarúl? a’ gyermek semmit sem szóllott, Frippon pedig felugrott, és kezénél fogva a’ másik szobába beragadta, hol neki hízelkedő hitetésekkel világos igazságnak rajzolta azt, hogy Hevesi deákúl rosszúl beszéll, és hogy kérdései által még a’ tudományokban való járatlanságát is elárúlta; azutánn pedig azt, hogy a’ magyar nyelv a’ mostani nagy világban még a’ magyar Gavaléroknak is szükségtelen, mivel a’ társaságokban, kivált a’ hol Dámák vannak, mindenkor csak francziáúl beszéllenek, és hogy az attyát valamelly ostoba és módatlan magyar bújtatta fel arra, hogy fiátúl a’ magyar nyelvnek tanúlását megkívánnya. Egyébaránt arra intette a’ gyermeket, hogy csak neki fogadgyon szót, és senkitűl se féllyen, mivel ő még szülőinek is mindenrűl megfelel.

Ebéd alatt az öreg Aranypataki maga mellé vévén Hevesit, szüntelen’ magyarúl beszéllgetett vele külömbféle tárgyakrúl, mellyek fiának neveléséhez csak messzérűl sem tartoztak. Frippon lebocsátotta az órrát, és az Asszonynak kérdéseire csak röviden és szárazan felelt. Az Asszony is tehát meg akarván e’ gorombaságáért büntetni, Hevesivel német beszéllgetésbe bocsátkozott.

Ebéd utánn az öreg Aranypataki aludni menvén, Hevesi elbúcsúzott, Frippon pedig az Asszonytúl kikérte magának, hogy vele és fiával a’ szomszéd szobába eggy fontos szóra jönni ne terheltessen. Itt ő az Asszonnyal, ki a’ franczia nevelőköt gyermekségétűl fogva fél isteneknek tartotta, könnyen elhitette, hogy Hevesi nagy szamár, és hogy még deákúl sem tud. Azt hazudta azutánn, hogy már csak kérdéseibűl is, mellyeket a’ gyermeknek az ő jelenlétében tett, és egész fizonomiájábúl eszre vette, hogy nem csak tudatlan és otromba, hanem még erkölcstelen ember is; mire nézve ő meg nem engedheti, hogy a’ gyermekkel társalkodgyon, mikor ő maga jelen nincsen, vagy hogy jelenlétében vele olly nyelvenn beszéllyen, mellyet ő nem ért. Minekutánna pedig ezekrűl sokat értekezvén, az Asszonynak készségét, hogy szavainak hitelt adgyon, elég értelmesen látta volna, még arra is merészlett végtére vetemedni, hogy férjét gyanussá tegye. Az Urat, úgymond, én tisztelem, böcsűlöm, mint jó szívű, és nemes házbúl szakadtt Gavalért; de a’ tudományokban olly járatlan, a’ deákságban olly gyenge, hogy ki nem mondhatom. Az illyen Uraknak hibáit senki sem meri megfeddni; mire nézve ők saját gyengeségeiket soha sem ösmerik. A’ mi a’ magyar nyelvet illeti, én azt tartom, hogy őtet némelly ostoba tudóskák vették arra, hogy annak tanúlásával fiát kínozza. Elejétűl fogva a’ deák nyelv volt a’ Magyar Nemzetnek anya nyelve, melly a’ köz nemességnél, ammint hallom, még most is közönséges. A’ Gavaléroknál pedig, ammint Méltóságod maga is tudgya, az anyanyelv a’ franczia. Azonban Aranypataki Urat ezekben olly átalkodottnak látom, hogy egyenes útonn vele semmire sem mehetünk. Ha tehát Méltóságod eggyetlen eggy gyermekének romlását nem akarja, állyon részemre, és fogadgya meg nekem nem csak azt, hogy feltett szándékomnak végrehajtásában segedelmemre lessz, hanem azt is, hogy e’ szövetségünköt az Úrnak el ne árúllya.

Az Úrnak szándékát? Szövetségünköt? kérdezé a’ Báróné álmélkodva.

Igen is, szövetségünköt, folytatá szavait Frippon, mellyet a’ Correpetítor ellen és pártfogói ellen kötni kénytelenek vagyunk, hogy főnemes házának ezen eggyetlen eggy ágát a’ veszedelemtűl megmentsük, és kellemetes virágzásra segítsük. Ezt mondván, a’ gyermeket mellyéhez szorította.

Haggyon nekem az Úr üdőt arra, hogy a’ dolgot megfontollyam, mondá az Asszony.

Kell-e oda fontolás, a’ hol Méltóságod a’ mélységnek szélénn állani láttya kedves gyermekét? Óh! ő énnekem csak nevedékem, de látom! hogy buzgóbb hozzá szeretetem, mint azé, a’ ki szülte.

Úgyde, mikép köthessek én az Úrral illy szövetséget, mikor még azt sem tudom, mit szándékozik a’ Correpetitor ellen, és pártfogói ellen cselekedni? Én saját férjemnek megjátszására, melly őtet nevetségessé tegye, tellyességgel nem állhatok.

Az én szándékom abbúl áll, hogy a’ Correpetítort mindaddig kínozom, még a’ háztúl önnkint el nem búcsúzik. Méltóságodtúl pedig semmit egyebet nem kívánok, hanem hogy engemet az Úr előtt, még ezt végbe viszem, oltalmazzon. Ez Aranypataki Úrnak semmi rövidségére nem válik.

E’ keveset könnyen megtehetem, mondá az Asszony, ha megigéri az Úr, hogy ezt minden nyilvánvaló vita nélkűl viszi végbe.

Olly csendesen, felelé Frippon, mint azok, a’ kik a’ föld alatt minákot ásnak, hogy a’ várat felvessék.

Aranypatakiné meggondolta volna még magát, és talán férjének az egész dolgot el is árúlta volna, ha erre üdőt nyerhetett volna. Még Aranypataki el sem végezte volt délutánni álmát, ammint már vendégek érkeztek, kik egész estig nállok maradtak. Estve pedig Aranypatakiné férjével eggyütt eggy öreg özvegy Grófnéhoz ment, ki őköt játékra különösen megkérette. Játék előtt e’ Grófnéval, ki őtet még leánykorában ösmerte, és szülőivel barátságosan társalkodott, mélyebb beszéllgetésbe talált ereszkedni, ’s ennek kérdésére: mikép mennek dolgai? elmondotta neki anyai szorgalmát eggyetlen eggy fiának nevelése iránt.

Fogadgyon neki, Kedvesem! mondá a’ Grófné, eggy franczia nevelőt, és bízza gyermekét egészen reá. Azutánn e’ fontos dolog iránt nyugodtt elmével lehet. Ezek az emberek a’ gyermekek körűl atyák, anyák, mindenek.

Franczia nevelője már volna, mondá Aranypatakiné; de férjem vele meg nem elégszik.

Csudálom! A’ nevelőnek mi a’ neve?

Monsieur de Frippon!

Frippon? a’ ki Bécsben eggy darabig tánczmester volt, azutánn pedig az öreg Marquis Fantôme Úrnál mint lovászmester szolgált?

Emigrans Marquis volt, a’ kinél szolgált, de meg nem tudhattam, mit volt nálla?

Az minden bizonnyal! Itt a’ Grófné lerajzolta Fripponnak egész termetét, úgy hogy Aranypatakiné a’ Grófnénak vele való ösmeretségérűl semmit sem kételkedhetett. Szerencsés anyának tartsa magát, Kedvesem! hogy illy derék nevelőhöz juthatott. Bécsben az én Komornámnál találtam egyszer, ’s kérdésemre, ki légyen? és mit keres házamnál? olly módosan felelt, hogy engemet azonnal megbájolt. Szinte akkor halt meg az ura, a’ Marquis, és így szolgálatot keresett. Komornám is nagyon dicsérte és kegyelmembe ajánlotta; de én akkor nem segíthettem rajta. Én azutánn Bécsbűl ide szakadtam, és csak fülheggyel hallottam a’ Komornámtúl, hogy jó kenyérre kapott, de nem tudtam, kinél? És Kedvesemnek a’ férje mit talál benne rosszat, hogy vele meg nem elégszik?

Azt mondgya, hogy a’ deák nyelvben és a’ tudományokban járatlan.

A’ deák nyelvben? a’ tudományokban? Boldog Isten! mikép lehet Aranypataki Uram a’ nagy világban olly járatlan, hogy ezeket eggy gavalérban megkívánhattya? Ha francziáúl tud, mindent tud.

De még azt is akarja, hogy fiam a’ magyar nyelvet úgy megtanúllya, ammint azt a’ született magyarok beszéllik.

Micsoda? a’ magyar nyelvet? Már ez benne tűrhetetlen!^* Mihelyt öszvetalálkozok vele, azonnal jól megmosom.

Eggy Correpetítort fogadott fiam mellé, kit Frippon meg nem akar szenvedni.

Jól teszi! A’ Magyar Correpetítorral ki a’ házbúl! Frippont haggya Kedvesem cselekedni, a’ mit jónak talál. De amott látom éppen Aranypatakit; oda megyek hozzá, és – – –

Kérem Excellentziádot, ne árúllya el neki, hogy ezt megpanaszoltam. Nehezebben vihetném talán azt végbe, a’ mit most Excellentziádnak tanáccsára minden erőltetés nélkűl szeretnék végbe vinni.

Ammint tetszik! Az asztalkák már készen állanak; mennyünk játszani.

Még a’ szülők a’ társaságban voltak, addig Frippon kifőzte a’ plánumát, és Madame de Follenak megírta. Az ő szándéka oda ment, hogy Hevesit a’ nevelésnél szükségtelennek, vagy éppen veszedelmesnek tegye. A’ gyermekkel, a’ ki egyébaránt is nem örömest tanúlt, könnyen elhitette, hogy azok neki mind szükségtelenek, a’ mikre Hevesi oktatni akarja. Errevalónézve azt javasolta neki, hogy azokot ne tanúllya. Az öreg Úr, úgymond, haragudni fog ugyan; de azzal az Úrfi ne gondollyon; mert lám-e! maga hallotta Méltóságos Asszonyannyátúl, hogy ő nekünk pártunkot fogja.

Más nap a’ leczkéknél elkezdődött Fripponnak plánuma szerínt az ellenségeskedés, melly egész hétenn naponkint eggyaránt folyt. A’ gyermek Hevesi’ szavaira, mikor oktatta, legkisebbet sem vigyázott, és ha őtet amaz a’ figyelmetességre kérte, intette, akkor ő mosolygásra görbítette száját, megvonta vállait, félre fordította fejét. Hevesi vagy kétszer megkérdezte, ha értette-e, a’ mit mondott? ’s a’ gyermeknek feleletét vévén, hogy nem értette, még egyszer megmagyarázta neki, ’s figyelmetlenségét újjra tapasztalván, azt kívánta tőlle, hogy beszéllye el, a’ mit neki imént mondott. Hogy beszéllhessem el, felelé a’ gyermek gúnyos nevetéssel, mikor nem tudom? Végre minden leczkénél maga Frippon Hevesinek valamellyik mondását, vagy állítását, vagy legalább kifejezését megtámadván, és helytelennek kiáltván, a’ gyermeket az ellenségeskedésben szinte felváltotta. Hevesi illyenkor elejébe terjesztette neki deák nyelvenn és szelíd kifejezésekben az okokot, mellyekre a’ kérdésbe vett igazságot építette; de Frippon részént nem értvén deák mondásait, részént pedig eltökéllett szándékkal akarván őtet a’ gyermek előtt megszígyeníteni, legvilágosabb okoskodásait megnevette, meggyalázta, letapodta.

Mikor azutánn Hevesi a’ magyar nyelvet akarta a’ gyermekkel gyakorolni, Frippon ezt elvezette, eggy általlyában meg nem engedvén, hogy vele olly nyelvenn szóllyon, mellyet ő, mint fő nevelő nem ért.

A’ szemtelenségben ő végtére annyira ment, hogy még az asztalnál is, ha mindgyárt idegenek voltak is jelen, Hevesinek minden szavával ellenkezett. A’ vendégek az efféle gyűlölséges vetekedésekbe nem avatkozván, maga Aranypataki pedig azokot a’ végbűl minden czáfolás nélkűl hagyván, hogy Fripponnak alacsony szívűségét annyival jobban kitanúlhassa, az Asszony naponkint megerősödött abban a’ vélekedésben, hogy Frippon még a’ tudományoknak is az igaz mestere, és hogy Hevesi ellenben semmit sem tud.

Hevesi ezen első hétnek közepénn öszvejövén Mársfalvinál Aranypatakival, elbeszéllette nekik, a’ mik a’ leczkéknél történni szoktak. Mársfalvinak kívánságára elmondotta még ama’ tanításokot is, mellyekbűl a’ leczkék állottak.

Öszveesküdött az Úr^* ellen a’ gyermekkel, kiáltá a’ Gyenerális.

Én is azt tartom, mondá Aranypataki; mert én a’ fiamban illy módatlanságot és taníthatatlanságot még soha sem tapasztaltam. De semmi! Találok én még ez ellen is orvosságot. Holnap már pintek van. Parancsollya meg a’ fiamnak az Úr, hogy szombatra tanúllya át még egyszer mind, a’ mit az egész hétenn hallott, és mondgya fel az Úrnak leczke gyanánt. A’ többit bízza reám!

Szombatonn a’ leczkének órájára megjelent az öreg Aranypataki is, hallani akarván, ammint mondá, mit tanúlt egész hétenn a’ fia? Megdöbbent a’ gyermek, megdöbbent még Frippon is. Hevesinek mindgyárt első kérdésére a’ gyermek semmit sem tudott felelni. Hevesi tehát elejébe mondta a’ feleletet, és azt kívánta, hogy ugyanazon feleletet mondgya el saját szavaival a’ gyermek is. Ez megcselekedte, a’ mit Hevesi kívánt, és Frippon mérgelődött rajta. Ez történt a’ többi kérdésekkel is; a’ mibűl az öreg Aranypataki világosan kihozta, hogy fiának taníthatatlansága az előbbeni leczkéknél feltett szándékbúl történt. Hát magyarúl mit tanúltál? kérdezé fiátúl végtére.

Semmit sem, Uram Atyám! felelé a’ gyermek magyarúl, mivel az attya magyarúl kérdezte.

És miért nem?

Frippon Úr nem engedte.

Az én fiam, ammint látom, nehezen tanúl, mondá Aranypataki Fripponnak francziáúl; mirenézve én azt kívánom, hogy reggelenkint két egész órát töltsön Hevesi Úrnak leczkéivel, és dél utánn ismét két órát. Felét ezen üdőnek töltse írással mind a’ két nyelvbűl, felét pedig a’ leczkének hallgatásával. A’ többi órákot szentellye a’ hallott tárgyaknak tanúlására. A’ franczia nyelvnek írásbéli gyakorlására elegendő napjában eggy óra. A’ franczia beszédre a’ nélkűl is több alkalmatossága van részént az Úrral, részént az Annyával. Szombatonkint magam akarom minden hétenn hallani, mit tanúlt? E’ rendet, javaslom, hogy meg ne szegje az Úr; egyébaránt engemet megbánt. Mindezeket azutánn Hevesinek is elmondotta deákúl szoros parancsolattyával eggyütt, mellyet annak megtartása iránt Fripponnak adott.

Szinte el akart az öreg Aranypataki menni, ammint Frippon engedelmet kért tőlle, hogy szóllhasson. Ezt vévén, én, úgymond, a’ leczkéknél jelen voltam, és azt tapasztaltam, hogy Hevesi Úrnak tellyességgel nincsen sem elegendő tudománnya, sem alkalmatos methodussa arra, hogy gyermeket tanítson. Azonnkivűl helyes okaim vannak arra, hogy őtet olly nyelvenn, mellyet én nem értek, az Úrfival beszélleni ne haggyam. Bizonyossá kellett volna magát az Úrnak előre tenni a’ felűl, hogy az illyen tanítónak nem csak tudománnya és a’ tanításra alkalmassága, hanem jó erkölcse is van.

Aranypataki Frippont eggy haragos tekintettel megmérvén: Az Úrnak ezekre, úgymond, semmi gondgya! Parancsolatomot tellyesítse szorosan, és választásomot haggya ezentűl minden jegyzés nélkűl. Én a’ gyermeknek attya vagyok!

Allig várhatta meg Frippon a’ délutánni órát, mellyben Aranypataki aludni szokott, hogy az Asszonnyal^* szóllhasson. Elmondta ő neki mind, a’ mi történt, de nem olly hűven, ammint kellett volna. Hogy ő a’ gyermekkel Hevesi ellen szövetséget kötött, egészen elhallgatta, és így azt, hogy a’ gyermek egész hétenn semmit sem tanúlt, Hevesi’ tudatlanságának és rossz methodussának tulajdonította. Végre panaszt tett még Aranypataki ellen is, hogy olly goromba kifejezésekkel illette, mellyeket ő el nem szenvedett volna tőlle, ha eszébe nem juttatta volna, hogy olly asszonyságnak a’ férje, kihez ő mély tisztelttel viseltetik.

Hűtelen rajzolásai és szívreható panasszai által olly bosszonkodásra gerjedett az Asszony, hogy mihelyt férje megjelent, azonnal megtámadta. Aranypataki hidegvérűséggel kihallgatván pattogásait, kérem, édes szívem! úgymond, ne avatkozzon ezekbe. Én fiambúl franczia svaliét nem neveltethetek. Arra ugyan, hogy a’ Dámáknak tessen, elegendő, ha francziáúl beszéll, módosan társalkodik, szépen tánczol; de őtőlle nem csak a’ Dámák, hanem a’ Haza is vár ám üdővel fontos szolgálatokot, mellyekre őtet alkalmatossá tetetni, az én gondgyaimhoz tartozik. Frippon e’ szándékomot, ammint mindenbűl látom, gátolni akarja; de pórúl jár.

Frippont e’ napokban nekem eggy nagy Dáma különösen megdicsérte, mondá az Asszony, és engemet szerencsés anyának nevezett, hogy olly jó nevelőhöz jutottam.

Az illyen Dámáknak itéletére nincs nekem szükségem, felelé Aranypataki, az ollyan dolgokban, mellyeket szemeimmel láthatok, és mellyekhez valamennyi Dámánál többet értek. Közönséges a’ nélkűl is Hazánkban a’ panasz, hogy Dámáinknak külföldi nevelése okozza nemzeti characterünknek hanyatlását, és legvirágzóbb^* familiáinknak végső romlását. Még egyszer kérem Szívecskémet, hogy e’ dologba ne avatkozzon.

Az Asszony megharapdálván ajakit, elhallgatott, és feltette magában, hogy, minekutánna egynehány Dámát részére vonhat, férjét e’ segítő seregnek jelenlétében fogja megtámadni.

A’ második hétben a’ leczkék Fripponnak titkos parancsolattyára szinte olly rosszúl mentek, mint az elsőben, azzal a’ külömbséggel, hogy naponkint négy óráig tartottak, és hogy a’ gyermek a’ tudós vetekedéseknél, mellyeket Frippon Hevesivel kezdett, ezt világos gorombaságokkal illette, hogy Fripponnak tessen. Szintezen okbúl szombatonn attyának jelenlétében olly taníthatatlannak tetette magát, hogy az attya egészen elszomorodott.

Bajnokunk’ nevelésének rövid történeteivel nem tartóztatnám az Olvasót, ha szükségesnek nem itélném, megösmertetni vele ama’ módokot, mellyekkel a’ külső^* nevelők minállunk magokot olly szükségeseknek, a’ magyar nevelőköt pedig olly gyanúsoknak szokták tenni.

Ammint más nap Hevesi Aranypatakinak Mársfalvinál elbeszéllette, a’ mik a’ második hétben a’ leczkéknél^* történtek, először mély és szomorú gondolatokba merűltek, azutánn pedig külömbféle módokrúl tanácskoztak, mellyekkel e’ rossznak gátot vethetnének. Mársfalvi legjobbnak itélte, a’ francziát a’ házbúl ebrúdonn kivetni; Aranypataki pedig tanácsosabbnak tartotta, mindaddig erre nem vetemedni, még hitvessét Fripponnak gonosz szívérűl meg nem győzheti. Hevesi végtére arra kérte őköt, hogy a’ dolgot ne erőltessék, tellyes reménységgel lévén a’ felűl, hogy ő a’ gyermeket, sőt még magát Frippont is, jobb útra térítheti az által, hogy velek emberségesen bánik.

Azon szempillantásban eggy levelet vitt be az inas hozzájok, melly Hevesinek szóllott. A’ kis posta hozta, úgymond, ’s a’ fizetést várja. Hevesi tudni illik azt javasolta Hölgyi Mariskának, hogy hozzá szólló leveleit a’^* Gyenerális’ házához útasítsa. Az inas a’ pénzzel kimenvén, Hevesi feltörte a’ levelet, és örömmel látta, hogy Mariskátúl jön.

No talán a’ lyánka segít ki bennünköt a’ sárbúl, mondá Mársfalvi. A’ levél dupla; ammint látom.

Duplán is fizettem, felelé Hevesi. Ha Méltóságtoknak tetszik, elolvasom.

Szívesen hallyuk, mondá a’ Gyenerális, kivévén azt, a’ mi csupán csak az Urat illeti.

Erre Hevesi elolvasta fenn szóval a’ levelet, melly ezekbűl állott:

„Kedves Hevesi Uram! Ki nem mondhatom, melly szerencsésnek tartom magamot, hogy ama jó Uraknak fontos szolgálatot tehetek, kik az Úrhoz és hozzám olly különös kegyelemmel és bizodalommal vannak. Szerencsésen Bécsbe érkezvén, egésségesek vagyunk mindnyájan. Dolgaink a’ régi útonn mennek. Mikor Fripponnak ide zártt levelét a’ kis posta kezembe adta, és én rajta Pest’ várassának nevét láttam, azonnal gondoltam, hogy Frippontúl van, és nagyon ohajtottam azokot tudni, a’ mik benne foglaltatnak. Vigyáztam minden szóra, mellyet franczia asszonyunk mondott; de mind haszontalan volt figyelmetességem. Vagy nem szóllott errűl senkinek, vagy ollyankor szóllott, mikor én jelen nem lehettem. Az úti ládáknak kiüresítését csak e’ napokban vihettük egészen végbe. Ezekbűl sok dirib darab papíros gyűlt öszve, mellyekbe a’ szebb jószágok be voltak takarva. Ezek közé hányt a’ franczia asszony egynehány levelet is, azt parancsolván nekem, hogy vessem az egész papíros halmot a’ tűzre, ha egyéb hasznát nem vehetem. Így jött ártatlanúl kezemhez Frippon levele, melly, ammint látom, még az Úrnak védelmére is felette fontos lehet. Kérje meg az Úr nevemmel azon Urakot, kiknek e’ szolgálatot örömmel teszem, hogy e’ levéllel káromra ne éllyenek. Egyébaránt maradok az Úrnak köteles barátnéja, Hölgyi Maris.”

Derekasan! mondá Mársfalvi. Az a’ leányka nekem nagyon tetszik. Hallyuk már most Frippont.

Ennek levelét Hevesi hasonlóképen elolvasta, melly magyarra fordítva így szóllott.

„Asszonyom! Allig fosztattam meg jelenlététűl, hogy fejemet eggy rettenetes szélvész megkörnyékezte. Ama’ bárdolatlan – – – – Itt Hevesi megakadt; de Aranypatakinak akarattyát hallván, hogy minden tartóztatás nélkűl olvassa el az egész levelet, így folytatta az olvasást: Ama’ bárdolatlan szamár, az a’ magyar ökör, a’ nevedékemnek az attya, tudgya a’ tatár! kinek javaslására? eggy magyar bornyút fogadott fia mellé tanítónak. Én azonnal ellent állottam, jól megmondván neki az igazat. De ő viszontag megkonokolta magát, és három napot adott arra, hogy magamot vagy a’ tanítónak elfogadására, vagy hivatalomnak letevésére eltökéllyem. Kénytelen voltam tehát a’ fortélykodáshoz folyamodni. Legelőször is azonn ügyekeztem, hogy az Asszonyt részemre vonnyam, a’ mi kevés fáradságomban telt. Ösmeri Kedvesem! ennek a’ német lúdnak gyengeségét. Azutánn a’ gyermeket bizgattam fel ezen újjítás ellen, ki a’ nélkűl is nem örömest tanúl, ’s ki azokot, a’ miket tőlle kívántam, olly buzgósággal tellyesíti, hogy a’ győzedelemrűl nem kételkedhetek. A’ leczke alatt a’ Tanítónak szavára semmit sem figyelmez, intésére semmit sem hajt, oktatásaira gúnyosan mosolyog. Ebbűl mind attyának, mind pedig^* annyának szemlátomást megmutatom, hogy a’ Tanító semmit sem tud, vagy legalább, hogy a’ tanításban rossz methodussa van. E’ mellett a’ Tanítóval, akármit mondgyon vagy cselekedgyen, szüntelen’ ellenkezek, a’ mi végtére békességes türését úgy megfárasztya, hogy minden bizonnyal maga elkéredzkedik. Elvárom az Asszonynak itéletét, ha helyben haggya-e harczomnak e’ titkos módgyát? és kérem, támogasson mennél hamarább jó tanátsával. Egyébaránt csókolom kezeit, és vagyok az Asszonynak holtig hű szolgája, Frippon.”

A’ többi titkos betűkkel van írva, mondá Hevesi, oda nyújtván Aranypatakinak a’ levelet.

Szerelmes dolgok lesznek, mondá ez, és átadta a’ levelet Mársfalvinak.

Tolvajírás, kiáltá a’ Gyenerális. Én ezen embereket a’ házamnál sokért nem tartanám. Vigyázzon Aranypataki Uram, hogy meg ne károsodgyon.

Aranypataki a’ levéllel egyenesen hitvesséhez akart menni, eltökéllvén magában, hogy Frippont még az nap elcsapja. De Mársfalvi ezt meg nem engedte, részént Hölgyi Mariska miatt, részént pedig, mivel reméllette, hogy a’ franczia asszonynak levelével Báró Külneki Mátyásnak jó szolgálatot tehet, ha azt Hevesi jó móddal keze közé kaparíthatná.

E’ levél már valóban Frippon’ kezében volt, de senki hozzá nem juthatott. Azalatt a’ leczkék úgy mentek, mint azelőtt, és Frippon meg nem szünt Hevesi ellen titkon áskálódni, és nyilván agyarkodni. Az Asszonyt ő végtére annyira felbújtatta, hogy férjét ama’ Dámáknak jelenlétében, kiket előre magához hódított, nyilván megtámadta. Aranypataki el akarván hitvessének üdőtlen szemrehányásait mellőzni, a’ beszédet felette szép móddal más tárgyra fordította. Nossza tehát a’ háznak asszonya, kinél a’ társaság tartatott, felfogván Aranypatakinénak a’ pártyát, Én az Úrban, úgymond, nem csudálhatom elegendőképen azt a’ gyengeséget, mellyel fiát ama’ gyáva és bárdolatlan deák, és magyar nyelvekkel, és azokkal az oskolabéli haszontalanságokkal, mellyeket a’ világnak allya tudományoknak nevez, kínozni nem átallya. Frippont én olly embernek ösmerem, ki az Úrnak fiábúl tökélletes Gavalért nevelhet.

Aranypataki erre felindúlván, Bocsásson meg Excellentziád, úgymond, hogy itéletével meg nem elégedhetek. Képes vagyok én megmutatni, hogy Frippon nem csak tudatlan nevelő, hanem még semmire való ember is. Régen prédikállyák már nekünk az úgy nevezett világ’ allyának bölcs írásai, hogy valamirevaló ember soha hazáját el nem haggya, hogy külső országokban úrfiakot nevellyen. Dologtalan szolgák és szolgálók ezek többnyire, kik hazájokbúl erkölcstelenségeik miatt kiűzettek, vagy legalább csalárd emberek, kik magokot házainkba befúrják, hogy házi boldogságunkot örökre megrontsák.

Az Úr heveskedik, ammint látom, mondá a’ háznak asszonya. Fripponrúl az Úr soha illyen dolgokot meg nem mutathat.

Ezen szempillantásban megcselekedhetném, ha illendőnek tartanám, hogy házamnak történeteivel úri személyeknek unalmat okozzak. Ezeket mondván, hitvessére olly tekíntetet vetett, melly ennek szívét egészen átjárta, ’s mellybűl ez bizonyosan kivehette, hogy férje reá nagyon neheztel. Mikor a’ társaságbúl későn estve haza mentek, megpróbálta egynehányszor az Asszony, a’ beszédet e’ tárgyra fordítani, de Aranypataki, ki komorságábúl fel nem derűlhetett, mind annyiszor csak azt felelte: Haggyuk ezt holnapra! Az álom illy kellemetlen dolgokban legjobb tanácsadónk. Őáltala kell indúlatinknak lecsillapíttatni, hogy az ész az ő uraságára ismét visszajuthasson.

Más nap korán reggel felkelvén Aranypataki, kiment a’ folyosóra dohányozni. Fia’ inassának ablakja, melly e’ folyosóra szolgált, nyitva lévén, és belső deszkájánn eggy pecsételtt levél feküdvén, Aranypatakinak eszébe ama’ gondolat tünt, ha vallyon nem Frippon ír-e megint a’ franczia asszonynak? Az inas a’ szobának ollyan szögletében aludt és hortyogott, mellybűl az ablakra nem láthatott. Aranypataki tehát körűlnézvén magát, és senkit sem látván, a’ ki tettét elárúlhatná, kivette a’ levelet, megnézte, kinek szóll? ’s megsejtvén rajta Madame de Folle’ nevét, eltette, és bement. De van-e nekem vallyon arra jussom, mondá magában, hogy én e’ levelet felnyissam? Hosszas gondolkodás utánn, hisz, úgymond, Fripponnak első levelébűl, melly felette ártatlanúl jutott kezembe, világosan tudom, hogy ő nekem olly ellenségem, ki egész házamnak boldogságát semmivé akarja tenni. Úgy bánhatok tehát vele, mint az ellenség az ellenséggel bánik. Sőt, mivel szolgálatomban van, még úgy is nézhetem az egész embert, mint lázúlót, ki nekem írásban adott hitét megszegte. Felszakasztván a’ pecsétet, megtalálta a’ borítékban a’ franczia asszonynak amaz írását is, mellyel Fripponnak első levelére imígy felelt:

„Uram! A’ plánumot, mellyet az Úr nevedékének esztelen apja ellen kigondolt, ’s eggyáltallyában az Úrnak e’ dolognál való magaviselését helyben hagyom. Imponálni kell az illyen balgatag embereknek; meg kell nekik szemekbe mondani, hogy tudatlanok; ’s mindaddig meg nem kell nyugodni, még kezeikbűl az egész szülői hatalom ki nem ragadtatik. Csak az Asszonyra^* nézve nem tartom elegendőnek, a’ mit az Úr cselekedett. Mélyebb szövetségbe kell az Úrnak vele lépni, a’ minőben az én bamba Bárómmal én vagyok. Elég nagy az Úr’ gazdájának a’ tökfeje; rá fér még amaz ékesség, melly e’ szövetségbűl következhetne. El ne felejtse az Úr, előre tett alkunk szerint e’ levelemet nekem visszaküldeni; mert én még egyszer mondom az Úrnak, hogy kézírásomot soha semminémű férjfinak kezében nem hagyom. Adieu!”

E’ rövid levél utánn volt még eggy háromszor annyi toldalék, de ösmeretlen betűkkel.

Frippon’ felelete csak e’ sorokbúl állott:

Asszonyom! Azonn, hogy plánumommal és magamviselésével az én szíves Barátném megelégszik, nagyon örvendek. A’ mi az Asszonyt illeti, mesterség volna őtet annyira birni, a’ mennyire szemes Barátném a’ Bárót birta, kiváltkép azért, mivel ide érkezésemkor maga járt utánnam, és én kedvezéseit el nem érthettem, ostobasága miatt tellyességgel nem gutírozhatván. De haggyuk ezeket! Reménlem, hogy e’ gyáva fél embereknek ostromlásait kevés üdő múlva a’ nélkűl is szétverem. Fontosabb az, hogy – – –

Itt már a’ többi titkos betűkkel volt írva. Aranypataki allig várta, hogy hitvesse felkellyen. Csengetését hallván, bement hozzá, és azt kérdezte tőlle, ha ösmeri-e De Folle asszonynak és Fripponnak kézírását és pecséttyét?

Ösmerem, úgymond; sőt mind a’ kettőtűl vannak még nállam levelek is.

Annyival jobb! Kérem, keressen ki Szívecském! eggyeteggyet mind a’ kettőtűl, ha könnyen lehet.

Szívesen! felelé az Asszony, mosolyogva csudálkozván férjének illy különös kérdésénn és kívánságánn.

Mihelyt az Asszony a’ leveleket kikereste, és férjének átadta, kivonta ez is zsebébűl a’ három levelet, és elejébe terjesztette. Visgállya meg előbb, úgymond, ha a’ kézírások és a’ pecsétek megeggyeznek-e? azutánn pedig olvassa el.

Az Asszony megcselekedte. A’ bárdolatlan szamarat, a’ magyar ökröt olvasván, fejét bosszonkodva rázta. A’ német lúdra elpirúlt. Az első levelet elvégezvén, férjére nézett olly feszes álmélkodással, mintha kővé vált volna. Azutánn a’ franczia Asszonynak mondására a’ szülői hatalomrúl elhűlvén, keserves tekíntetet vetett Aranypatakira, és azt mondotta: Ez már szörnyű alacsonyság! ama’ javaslását pedig, melly a’ mélyebb szövetséget illette, könyörűletes mosolygással olvasta. Végre Fripponnak második levelénn átesvén, Nem gondoltam volna, úgymond, hogy e’ bolond ember olly sokat tartson maga felűl, hogy még az anyai szívnek érzékeny kedvezéseit is szerelmes ajánlásoknak nézze. Mikép jutott Szívem! e’ levelekhez?

Azt másszor beszéllem el. Most Kincsemnek tanáccsát akarom hallani, mit tévő legyek?

Kételkedhet-e Szívem csak^* eggy szempillantásig is arrúl, hogy ebrúdonn kell a’ gaz embert a’ házbúl kivetni?

De ha cselekedetemnek okát kívánnya tudni? Azt a’ személyt, a’ ki nekem az első levelet Bécsbűl kezemhez szolgáltatta, nem ejthetem én abba a’ veszedelembe, hogy a’ házbúl őtet is kivessék, és gorombaságokkal illessék.

Jőjjön hozzánk! mondá az Asszony. Én neki még egyszer annyi bért adok.

Engedgye meg Szívem! hogy én e’ dolgot csendesen végezzem. Eggykét száz forinttal nem gondolok én, csak jó móddal szabadúlhassak meg e’ franczia szörnyettűl.

Ammint Szívem akarja! De én magamhoz e’ rossz embert többé nem bocsátom.

Aranypataki azonnal rendelést tett, hogy a’ kocsis eggy könnyű birocsba befogjon. Magához hívatta azutánn fiát, megüzenvén neki, hogy maga egyedűl jőjjön, mivel vele különös beszédgye van. Frippon eggy darabig gondolkozott, ha a’ gyermeket eleressze-e magát az édes Attyához? de tellyes bizodalommal lévén mind az Úrfihoz, mind az annyához, csak ugyan rá szánta magát. A’ gyermeket Aranypataki beküldötte az annyához, azzal a’ parancsolattal, hogy ott maradgyon, még érette nem küld; azutánn pedig Mársfalvinak eggy czédulát írt. Ez meglévén, elhívatta Hevesit, ’s kezébe adván a’ czédulát, Mennyen az Úr, úgymond, fiammal eggyütt Mársfalvi Úrhoz, adgya neki ezen íráskát, és maradgyon nálla a’ gyermekkel eggyütt mindaddig még én a’ birocst oda nem küldöm, melly az udvarban már készen áll. Azutánn fiát az Asszony’ jelenlétében Hevesinek átadván, Ennek az Úrnak a’ szavát úgy fogadd, mint az enyímet, úgymond. Elvisz ő tégedet Mársfalvi Úrhoz. Ezzel maga levezette őköt, és a’ birocstúl mindaddig^* el nem ment, még be nem ültek, ’s az udvarbúl ki nem indúltak.

Fripponnak inassa ezeket látván, beszaladt azonnal hozzá, és elbeszéllette neki. Félt ő eddig is e’ franczia marhátúl, ’s valahányszor riadását hallotta, úgy rezketett előtte, mint a’ falevél a’ szélvészben. De azon órátúl fogva, hogy ablakjábúl a’ levél elveszett, mellyet a’ postára kellett volna vinnie, nem tudott hova lenni? Azt hazudta ugyan neki, hogy a’ levelet már feladta; de ha meggondolta előre azt az esetet, melly e’ vétkét világosságra hozhatná, úgy elréműlt, hogy még önnön magának felakasztásárúl is gondolkodott. E’ félelem tehát arra birta őtet, hogy a’ hízelkedéshez folyamodgyon, mellyre neki az Úrfinak Hevesivel való elmenetele kívántt alkalmatosságot nyújtott.

Frippon ezeket hallván, szinte az Asszonyhoz akart panaszra menni, ammint a’ komornok elejébe akadt azzal a’ parancsolattal, hogy mennyen Aranypatakihoz. Ez őtet meglátván, Én, úgymond, contractusunk szerínt az Urat akármikor elküldhetem, minekelőtte a’ nevelést elvégzi, ha az Úrnak eggy esztendőbéli bért, és Bécsig úti költséget adok. Itt a’ pénz; olvassa fel az Úr; azutánn pedig adgya át a’ komornoknak, kinek ez iránt már parancsolatot adtam, azokot a’ külömbféle szereket, mellyek fiamhoz tartoznak.

Én nem tudom, mondá Frippon álmélkodva, mire véllyem az Úrnak velem való bánását. Ezt én meg nem érdemlettem.

Azt jól mondgya az Úr; de én érdeme felett való kegyességgel akarom házamtúl elbocsátani. Saját holmiját, mihelyt azoktúl a’ komornok az inventárium szerint a’ fiamét elválasztya, rakassa öszve az Úr mennél hamarább, hogy még ebéd előtt elköltözhessen.

Uram! mondá erre Frippon büszke haraggal, én ezeknek okát akarom tudni.

Én pedig szükségtelennek tartom, megmondani. Elég az, hogy én az Úrnak szolgállattyával élni ezentűl nem akarok.

Ha úgy van a’ dolog, én elégtételt kívánok, mert ez böcsűletemben jár.

Micsoda elégtételt?

Akár pisztollal, akár törrel, ammint az Úrnak tetszik.

Adatok én neked elégtételt a’ faradra bottal! Ha még eggy illyen szót hallok tőlled, bevitetlek a’ váras’ házára, huszonötöt szabatok reád, és az eddig tett rossz szolgálatodért eső bérenn felűl csak eggy krajczárt sem kapsz. Ezt mondván, csengetett, ’s az érkező komornoknak azt parancsolta, hogy küldgye fel eggy jó bottal a’ konyhakocsist.

A’ franczia megértvén e’ németűl tett parancsolatot, nem vette tréfára a’ dolgot, hanem öszvekaparta olvasatlanúl a’ pénzt, átadta a’ komornoknak az Úrfi’ jószágát, öszverakatta ládáiba kevés holmiját, bérkocsit hozatott, és tizenkét órakor elment.

Aranypataki azonnal elküldött a’ fiáért és Mársfalvi Gyenerálisért, kit a’ czédulában ebédre hítt volt, azutánn pedig bement hitvesséhez, és elbeszéllette neki, mikép olvasta ki lyukábúl a’ franczia sárkányt? Minekutánna Mársfalvi az Úrfival és Hevesivel elérkezett, megszóllítván Aranypataki a’ gyermeket, Te énhozzám, úgymond, mindég nyíltt és egyenes szívű voltál, édes Fiam! Mond meg nekem, mi vihetett tégedet arra, hogy parancsolatimot olly csúfúl megszegted, és ehhez az Úrhoz, kit én tanítódnak^* rendeltem, olly alacsony szívet mutattál? Frippont a’ háztúl már elűztem; szabadon szóllhatsz.

Monsieur Fripponnak parancsolattyára cselekedtem, édes Uram Atyám, de csupán csak azért, mivel azt mondotta, hogy Asszonyanyám úgy kívánnya.

Ez egyedűl, Fiam! a’ mi vétkedet megkönnyíti, és engemet arra bir, hogy hozzám való engedetlenségedet megbocsássam. Lásd fiam! melly rossz ember lakott abban a’ Fripponban, kit mink elejénte mindnyájan tiszteltünk és szerettünk. Először Asszonyanyádot akarta ellenem felbújtatni, azutánn pedig tégedet csábított el édes atyád ellen. Ez volt kiváltkép az oka, hogy elkergettem. Most már egészen átadlak Hevesi Úrnak. Fogadd szavát, és tiszteld, mint második atyádot. Őtőlle még a’ franczia nyelvet is jobban megtanúlhatod, mint Frippontúl; mert ez, ammint nekem Mársfalvi Úr is tanúságot adhat, csak a’ franczia inasoknak alacsony nyelvét beszéllette, és francziáúl felette hibásan írt. Hevesi Úr ellenben e’ nyelvet szépen beszélli, és tisztán írja, mert a’ könyvekbűl tanúlta, és jó francziákkal gyakorolta. Hogy ennek lehetségét könnyebben átlásd, juttasd eszedbe, hogy a’ született magyar hibásan beszélli és írja saját nyelvét mindaddig, még azt a’ grammatikábúl helyesebben meg nem tanúllya.

És az Úr valóban beszéll francziáúl; kérdezé az Asszony Hevesit franczia nyelvenn.

Beszéllek Méltóságos Asszonyom! felelé Hevesi hasonlóképen francziáúl; és én Méltóságodtúl alázatosan bocsánatot kérek, hogy eddig eltagadtam.

Erre Hevesi Urat én kértem, mondá Aranypataki; az én kötelességem tehát, hogy Szívemtűl bocsánatot kérjek. Ő valóban nem vétkes.

Ezt, ha vétek volt volna is, felelé az Asszony, tökélletesen helyre hozta böcsűlhetetlen következése.

Már most, édes Fiam! tanúlly serényen. Ha egyszer a’ deák, magyar és német nyelvet csak úgy tudod is, mint a’ francziát, Hevesi Úrtúl megtanúlhatod az olasz és az anglus nyelvet is.

Az Asszony nem győzött azonn elegendőképen csudálkozni, hogy eggy magyar ifiúban illy sok szép tulajdonságokot talál, mire Mársfalvi megszóllalván, Nem volna csuda, úgymond, ha magyar ifiaink közűl eggy sem ügyekezne illy tulajdonságokhoz^* jutni; mert ha jobban beszéllik is az idegen nyelveket, mint magok az idegenek, és ha tízszerte alkalmatosabbak is gyermekeinknek nevelésére, mint a’ jövevények, az egyedűl, hogy hazafiak, elengedő nekünk arra, hogy őköt megvessük. Azonban sokan vannak már még is, magyar ifiak, kik Hevesi Úrhoz hasonlítanak, és valóban csupán csak a’ mi vétkünk, hogy őköt nem ösmerjük.

Ebéd alatt francziáúl folyt a’ beszéllgetés külömbféle tárgyakrúl. Hevesi csak akkor szóllalt meg, mikor vélekedését az Uraságok hallani akarták; de ha megszóllalt, tökélletesen megelégedtek vele mindnyájan. Az Asszony valaha olaszúl tanúlt, de, mivel kevés gyakorlása volt, nagyon elfelejtette. Hevesit tehát e’ nyelvenn megszóllítván, és feleletét módos kifejezésekben hallván, kikérte magának, hogy vele olaszúl beszéllgessen.

Minekutánna ebéd utánn Hevesivel az Úrfival elment volna, Mársfalvi megcsókolván az Asszonynak kezét, Én Méltóságodnak, úgymond, tiszta szívembűl örvendek, hogy házát e’ franczia ördögtűl megmentette. Eggyetlen eggy magzattya nagyobb veszedelemben nem lehetett volna, mind e’ rossz embernek keze alatt. Azutánn Aranypatakihoz fordúlván, Mondgya meg nekem az Úr, úgymond, mikép történt az, hogy Frippont olly hirtelen és olly könnyen elűzte?

Aranypataki kezébe adta neki a’ felfogott leveleket; azutánn pedig hitvessének kérésére az egész dolognak folyamattyát elbeszéllette. Az Asszony erővel azt akarta, hogy Hölgyi Mariskát híjják le Bécsbűl hozzá nem annyira komornának, mint házi barátnénak; de Mársfalvinak kérésére, ki az ő segedelmével Külnekiéket is meg akarta a’ franczia szeméttűl^* szabadítani, kívánságátúl elállott. A’ leveleket örömest elküldötte volna Mársfalvi az eredeti kézírásban Báró Külneki Óbesternek; de mivel azokban Aranypatakiéknak böcsűlete nagyon sértetett, csak általlyában való tudósítást küldött neki róllok, melly mindazáltal untig elegendő volt arra, hogy az Óbester e’ franczia párt megösmerhesse.

Hevesi, minekutánna a’ háznál a’ rend helyre állíttatott, nagy buzgósággal elkezdvén az Úrfinak nevelését, ’s mindaddig, még ez oskoláit el nem végezte, mellette maradván, olly tökélletes Gavalért, hazafit és embert faragott belőlle, hogy szép tulajdonságival, különös tehetségeivel, és jó erkölcsű magaviselésével nem csak a’ francziás dámák, hanem a’ magyarosan és jámborúl neveltt emberek is tökélletesen megelégedtek.

Mihelyt Külnekiék Bécsben fészket vertek, azonnal kiléptek szembetünő pompával a’ nagy világba, hogy annak ezerféle gyönyörűségeiben fürödhessenek. Már ebéd előtt leültek naponkint a’ játékhoz, ebéd utánn pedig egész éjfélig, ammint az üdő magával hozta, már társaságokkal, már theátrumokkal, már a’ kerti uzsonákkal, már meg bálokkal, vagy nagy vocsorákkal mulatták magokot. Mikor a’ sor reájok jött, olly pompás ebédeket, vocsorákot, és társaságokot adtak, hogy őköt még a’ Bécsben koncsorgó francziák is megdicsérték.

Azonban Madame de Folle tellyes hatalommal asszonykodott a’ Kisasszonynak szobáiban, kinek különös inassai, szakáccsai, és komornái voltak, ’s ki asszonyannyát kicsinyben olly derekasan játszotta, hogy sorsát még a’ leggazdagabb Grófkisasszonyok is irígylették. Ő szintúgy adott a’ franczia asszonynak kormányozása alatt a’ magához hasonló Kisasszonyoknak és Úrfiaknak ebédeket, vocsorákot, tánczokot és játékokot, mint asszonyannya, és az öröm, melly anyai szívét elfogta, mikor leányának e’ szép tulajdonságait hallotta és látta, kimondhatatlan volt. Járt ő a’ franczia asszonnyal a’ theátrumba is, de csak ollyan darabokra, mint Éva Kata, Az ostoba Antal, A’ koldúló Deák ’s a’ t., mellyekben bordélyházakba való kétes értelmű beszédeket hallhatott, szerelmeskedőköt láthatott, és borházakbúl kölcsönözött énekeket tanúlhatott. Madame de Folle, ki a’ német darabokot nem értette, ezekben legalább nevethetett.

A’ musikának és a’ rajzolásnak mestereivel ezen asszonyság semmikép öszve nem férhetett, mivel leczkéik alatt szüntelen’ talált oktatásoknak módgyában valamelly gáncsot, jóllehet sem a’ rajzolást, sem a’ musikát nem értette. A’ rajzoló mesterben nagyon rosszallotta, hogy a’ Kisasszonyt legelőször az emberi tagoknak, vagy az élőfa’ részeinek rajzolásában különösen gyakorolta, a’ helyett hogy eggy egész emberi termetet, vagy eggy egész élőfát adott volna elejébe. Az asszonyi főknek rajzolásánál nem szenvedhette, hogy a’ mester mind csak az ábrázattal kínozza a’ Kisasszonyt, a’ főékességnek rajzolásában pedig a’ legújabb szokásokra nem vigyáz. Erővel azt akarta ő egyszer, hogy Kleopatrának fejére franczia szalmakalapot rajzoltasson, ammint azt Párisban most viselik. A’ musikamestertűl azt kívánta, hogy csupán csak eggy nagy concertre tanítsa a’ Kisasszonyt, ki még csak eggy könnyű szonátát sem tudott hiba nélkűl játszani, ’s egyszer rútúl öszveveszett vele azért, hogy a’ hosszabb pauzáknál a’ Kisasszonyt a’ musikálástúl meg haggya szünni, és vele az oktatás helyett németűl a’ számvetésrűl beszéll. Ezzel, úgymond, csak az üdőt vesztegeti Kelmed, és egészen elfelejti, hogy musikamesternek fogadtuk, nem pedig számvető mesternek. A’ musikamester meg akarta neki magyarázni, hogy ő ezzel nem a’ számvetést taníttya, hanem a’ tactusokot olvassa, mellyek alatt a’ Kisasszonynak pauzálni kell; de ő meg nem hallgatta beszédgyét, hanem válogatott gorombaságú kifejezésekkel azonnal megtorkolta, azt kívánván, hogy neki minden ellenkezés nélkűl, mint fő nevelőnek, engedelmeskedgyen.

A’ Báró eggy Tanítót^* akart leánykája mellé fogadni, a’ ki őtet a’ gyeografiábúl, a’ számvetésbűl, a’ természetnek históriájábúl és tudománnyábúl, és kivált a’ világnak történeteibűl a’ legszükségesebb dolgokra megtanítsa. Áh! mit gondol Báró Uram? mondá Madame de Folle. Az illyen haszontalanságokkal leányának fejét megtömetni! Hol hall ezekrűl a’ társalkodásokban csak eggy szót is? Itt a’ Dámák a’ Párisi új módákrúl, a’ hintóknak új formájárúl, a’ kártyajátékokban történtt veszteségeikrűl, vagy nyereségeikrűl, és legfellyebb a’ theátrumrúl szoktak beszéllgetni, nem pedig tudós bolondságokrúl. Ne is említsen tehát nekem többé tanítót, és eggyáltallyában ne avassa magát a’ leánynevelésbe, melly csak az asszonyokhoz tartozik. Ha majd a’ farsang közelít, akkor eggy franczia tánczmestert fogadgyon neki, a’ ki nekem jó ösmerősöm. Ez a’ Kisasszonybúl egész angyalt formál.

Így folytak a’ dolgok Külnekiéknél, mikor Frippon Pestrűl hozzájok érkezett. Panasszaira, mellyeket sültt hazugságival megszépített, az egész ház fellázúlt Aranypatakiék ellen. Kivált a’ franczia asszony olly zabolátlan kifejezésekre fakadt, hogy még a’ Bárónét is megbotránkoztatta. Mamá, mondá Gilméta Kisasszony, ha az ifiú Aranypataki francziásan nem neveltetik, nekem ő nem kell. Úgy-e? Madame! hogy én őneki egyébkép hitvesse nem lehetek?

A’ kétfélekép neveltt szívek köztt, felelé a’ franczia asszony, soha sem lehet eggyesség.

Még ma írok Aranypatakinénak, mondá a’ Báróné, hogy gyermekeinknek házasságábúl semmi sem lehet, ha csak – – –

Ha Frippont vissza nem veszi, mondá a’ franczia Asszony.

Vagy legalább más franczia nevelőt, folytatá félbe törtt szavait a’ Báróné.

Fripponnál kell maradnunk, mondá a’ franczia asszony; mert én a’ franczia nevelőkhöz sem bízok, ha csak őköt nem ösmerem.

A’ Báró, ki eddig a’ tanácskozást némán hallgatta, megcsóválván fejét, Ezzel, úgymond, nem kell hirtelenkednünk. Gyermekeinknek egybekelése olly fontos dolog, hogy azzal házamnak rövidsége nélkűl illy könnyen nem bánhatunk.

Ama capitális miatt talán, mondá De Folle, mellyel Báró Uram Aranypatakiéknak adós? Kicsinység! Szerzek én Gilmétának olly franczia parthíát, melly Aranypatakiénál háromszor gazdagabb.

A’ Báró elijedt, hogy a’ franczia asszony az ő házának még e’ titkát is tudgya, ’s álmélkodó tekíntetet vetett a’ Bárónéra, ki a’ franczia parthíánn azonnal kapván, Az a’ kevés, úgymond, a’ mivel mink Aranypatakiéknak tartozunk, meg nem^* ronthattya még a’ mi házunkot; és ha franczia gavalér félannyi jószággal, mint Aranypatakiéknak van, ma megkéri leányomot, inkább ennek adom, mint akármellyik magyarnak. A’ levelet még ma megírom. Vagy vegyék vissza Frippont, vagy küldgyék nekem vissza a’ házasság iránt adott szavamot.

A’ Báró eleget kérte hitvessét még négy szem között is, hogy e’ dologban ne hirtelenkedgyen, de mind haszontalan volt. Levelére maga Aranypataki azt felelte, hogy szavát szívesen visszaadgya, mivel fiának a’ nélkűl sem engedte volna meg soha, hogy olly Kisasszonnyal kellyen egybe, kit Madame de Folle nem annyira nevel, mint megront. A’ haragra gerjedtt vad macska nem köphet annyi mérget, mint de Folle köpött, mikor e’ feleletet hallotta. Még pört is akart Aranypataki ellen indítani, de a’ Bárótúl hallván, hogy ezenn az útonn Aranypatakihoz nem férhet, és így csak magát teszi nevetségessé, megelégedett a’ szidalmakkal és gyalázásokkal, mellyeket Aranypatakiéknak házára minden alkalmatosságnál dühödve hányt. Fripponnak a’ háznál szállása, és Gilmétánál szabad asztala volt mindaddig, még Bécsben eggy nagy háznál nevelő nem lett.

Szinte a’ vocsoránál ültek egynehány vendéggel Külnekiék, ammint hallották, hogy hangos ostorcsattanások köztt beront a’ ház’ kapujánn eggy úti kocsi. Kevés üdő múlva nagy beszéllgetés köztt embereket hallottak ama’ garádicsonn feljönni, melly hozzájok vezetett. Nézzétek meg, micsoda lárma az? mondá a’ Báróné az inasoknak. Ezeknek eggyike megnyitván az ajtót, szinte réműlve ugrott hátra, ammint maga előtt az ajtóban eggy magos és bajúszos embert állani látott, ki őtet németűl és nyers szózattal megszóllítván: Báró Külneki, úgymond, itt lakik-e? Az inas minden felelet helyett oda mutatott kezével a’ Báróra, és a’ vendéget beeresztette.

Báró Külneki Mátyás Óbester volt, Lászlónak testvér báttya, ki Mársfalvinak leveleit vévén, befogatta négy lovát, és Bécsbe rándúlt, hogy öccsének fejét, ammint mondá, helyére visszategye. Németűl jól beszéllett, de francziáúl törötten. Ifiúságátúl fogva katonáskodván, fejében csak józan egyenes ész uralkodott, mivel semmit egyebet nem tanúlt, hanem a’ mi katona kötelességeihez tartozott. Szíve, melly a’ jóra önnkint hajlott, ama’ siralmas jelenések által, mellyekben az emberi nemzetet a’ hadakozásnak terhei alatt nyögni látta, úgy meglágyúlt, hogy könyörűlés nélkűl szerencsétlent nem láthatott. A’ complementumokot üres szószaporításnak tartván, nem szenvedhette; de egyébaránt a’ társaságban kellemetes ember volt. Belépvén a’ szobába, egyenesen oda ment öccséhez, ’s kezet nyújtván neki, másik karjával megölelte és megcsókolta. Édes Laczim! úgymond, be régen nem láttalak! Hitvesedet mutasd meg, hogy megtisztellyem. Tudod, hogy még soha sem láttam. Öccse rá mutatván, oda ment, kezet fogott vele, és megköszöntötte. A’ Báróné hírérűl ollyan embernek tudván, ki a’ nagy világnak szokásait hiú bolondságok gyanánt gyűlöli, és azt, a’ mi szívénn fekszik, egyenesen kimondgya, hidegen fogadta, annyival is inkább, mivel érkezésének okárúl gyanakodni kezdett. Tudta ő férjétűl, hogy Gilméta valaha szép örökséget várhat e’ báttyátúl, és még sem birhatta magát arra, hogy tiszteletére Posonyba mennyen, mivel egyenességét kimondhatatlanúl útálta.

Édes Laczim! én egynehány napig nállad szándékozok maradni. Rendelly jószágomnak eggy szobácskát, a’ hol magam is elfekhessek. Eggy inasom a’ tieiddel elfér. De négy lovamnak, nem tudom, adhatsz-e szállást?

Az én istállómban el nem férnek; de eggy uraságnak, melly most a’ jószágonn mulat, van a’ háznál üres istállója; ezt elkéretem kölcsön.

Köszönöm, édes Laczim!

Nyissátok meg azt a’ szobát, mondá a’ Báróné, mellyben Frippon lakott.

Mellyben Frippon lakott? kérdezé a’ házi Gazda. Oda én a’ bátyámot nem tehetem. A’ zőld szobába vigyétek holmiját, a’ hol írni szoktam.

Hisz abban nyoszolya sincsen! mondá a’ Báróné szembetünő ellenkezéssel.

A’ komornok vitessen bele nyoszolyát, folytatá szavait a’ házi gazda; tik pedig hozzatok szaporán ételt. Ezt mondván, báttyához fordúlt, és olly beszéllgetést kezdett vele, mellyben a’ vendégek is részesűlhettek.

Más nap reggel megszóllítván öccsét az Óbester^* négy szem között, Gyanítod-e, édes Öcsém! úgymond, mi annak az oka, hogy én tehozzád jöttem?

Azt tartom, azért, hogy egymást ismét lássuk és megölellyük.

És hogy tégedet a’ romlástúl megmentselek. Légy hozzám, kérlek, nyíltt szívű, és valld meg, ha igazak-e, a’ miket felűlled hallok?

Énfelűllem? A’ világnak reám, ammint látom, nagy gondgya van.

Nem a’ világnak; mert ez valóban veszedelmedet fel sem veszi; hanem egynehány jó embernek, kik házadot tisztelik, és szeretik. Igaz-e, hogy sok adósságod van?

Kicsinység! Jószágomnak felével ma kifizethetem.

De mához eggy esztendőre már minden bizonnyal nem. Esztendőnkint új adósságokot csinálni csupán csak a’ pompára, és a’ jövedelmeket soha sem szaporítani, annyi ám, mint romlani. Ha még is hivatalt viselnél, mellybűl koronkint valami kevés, ha nem csurogna is, legalább csöppenne.

E’ végbűl mentem tavaly Magyar országba; de mi haszna, ha hitvesem a’ Magyarokkal meg nem tud férni.

Erre én azt mondhatnám: vettél volna magyar Kisasszonyt! De már ez késő. E’ helyett tehát azt mondom, hogy hitvesedet jó móddal kényszeríteni kell arra, hogy a’ Magyarokkal megférjen.

Kényszeríteni? E’ szót a’ nagy világ a’ házasságban nem érti, nem is ösmeri.

A’ nagy világ? Mond inkább, a’ francziásan neveltt kis világ. Az első tehát, a’ mit felűlled hallottam, saját vallásod szerint is igaz. Leányod mellett, mint nevelőné, eggy gonosz franczia asszony van, kire én még kutyámot sem bíznám. A’ neve Madame de Folle. Igaz-e?

Hogy úgy híjják, az igaz; de gonosznak nem vallhatom. Egyébaránt a’ mi leányomnak nevelését illeti, az hitvesemhez tartozik, és én abba magamot nem avatom.

A’ ti nagy világtokban nagyon rendes az énelőttem, hogy az asszonyok a’ fiú gyermekeknek nevelésébe való avatkozást jussoknak tartyák, és a’ fiúkot valóban meg is rontyák, megasszonyosíttyák; a’ férjfiak pedig a’ leányoknak nevelésébe avatkozni nem mernek, kiknek jó vagy rossz tulajdonságaitúl a’ maradékoknak boldogsága szinte azonkép függ, mint a’ férjfiakétúl. Vezess el engemet leányodhoz, hadd lássam.

Még az annya fel nem kel, nem cselekedhetem; mert én valóban magamot az asszonyok’ dolgába nem avatom.

De látom én, édes Öcsém! hogy te magadot a’ férjfiak’ dolgába sem avatod. Tegnap estve, mikor irántam goromba feleségeddel eggy keveset ellenkeztél, hinni kezdettem, hogy csak úr vagy még is a’ háznál; de már most saját szavadbúl tudom, hogy egészen a’ czipő alatt fekszel. A’ te feleséged tégedet haszontalan embernek tett, mivel az ő kedvéért a’ Hazának nem szolgálsz; koldúsnak tett, mivel pompájával már annyit elemésztett, hogy romlásod nélkűl meg nem fizetheted; rossz atyának tett, mivel gyermekedre gondot nem viselsz; szolgájának tett, mivel eggy csöpp akaratod sincsen. Szígyen, gyalázat, pökedelem, hogy magadot ennyire el tudtad felejteni. Ha édes szülőink élnének, véres könyeket kellene sírniok elfajúlásodonn.

Ezeket csak bátyámtúl szenvedhetem el, mondá a’ házi gazda. Ha más volnál, úgy kiigazítanálak a’ házbúl, hogy megemlékeznél róllam.

Te igazítanál ki, asszonyszolga! kinek még annyi merészséged sincsen, hogy eggy rendetlen asszonyt megzabolázz?

Itt a’ Báróné a’ szomszéd háló szobában csengetett. A’ házi gazda tehát felugrott a’ szófárúl, és menni akart.

Hová? hová? mondá az Óbester, megkapván öccsének kezét; én még ki nem beszéllettem magamot.

A’ Báróné csengetett; el kell mennem.

Csengetett, de a’ komornának, vagy a’ szobaleánynak, nem pedig neked. Ülly le, és hallgasd ki bátyádot, ki szíves tanáccsával – – –

Lehetetlen! Meg kell kérdeznem, mikint nyugodott? és ha nem parancsol-e valamit? Ezen emberséget el nem mulathatom. Ezzel kiragadta magát az Óbester’ kezébűl, és a’ Bárónéhoz besietett.

Eredgy! eredgy! mondá utánna az Óbester. Egyenetlen tőkébűl szép Mercúrius, vagy magyarábban, kutyábúl szalonna soha sem válik.

Ezt mondván, kiment, ’s a’ cselédtűl a’ Kisasszony’ lakását megkérdezte. Ammint ennek ajtaját megnyitotta, az első szobában Gilmétát a’ franczia asszonnyal és Fripponnal a’ kávénál találta.

Micsoda merészség ez? kiáltá elejébe francziáúl Madame de Folle, minden jelentés nélkűl bejönni! Mit akar az Úr?

Az Óbester rá sem nézvén, eggy széket vont maga alá, ’s Gilméta mellé leülvén, Mivel te, úgymond németűl, bátyádnak köszöntésére nem jössz, én jövök a’ tiédre. Látom, hogy derék termetű, és szép orczájú leányka lessz belőlled; de azt is szeretném ám ezennkivűl tudni, ha jó vagy-e egyszersmind?

Gilméta már a’ francziákra, már meg az Óbesterre tekíntvén gúnyos mosolygással, vállait vonogatta, fejét rázta, száját görbítgette, és semmit sem felelt.

Értetted-e, a’ mit mondottam, kérdezé az Óbester, vagy talán nem tudsz németűl?

Beszéll-e az Úr francziáúl? mondá erre Madame de Folle. Ha beszéll, mondgya meg, kicsoda? Ha pedig nem beszéll, ott az ajtó!^* tessen oda menni, a’ honnan jött.

Mond meg nekem, Húgocskám! kicsoda ez az asszony, hogy bátyáddal így mer bánni?

Az én nevelőm.

No ettűl ugyan kevés böcsűletet tanúlsz. Mond meg neki francziáúl, hogy – – –

Ezen szempillantásban berohant^* hozzájok a’ Báróné háló ruhájában; utánna pedig a’ Báró, hitvessét francziáúl kérlelgetvén. Az Óbester azonnal felkelt, a’ Báróné’ elejébe ment, megcsókolta kezét, jó reggelt kívánt neki, ’s a’ nélkűl hogy szóhoz hagyta volna jutni, leánykáját dicsérni kezdette. Ki nem mondhatom, úgymond, örömemet, melly engemet elfogott, mikor az én jövendőbéli örökösömben illy derék termetű szép kisasszonyt megsajdítottam. Külseje már tökélletesen megbájolt, sőt még arrúl is majdnem bizonyossá tett, hogy belső tulajdonságai sem lesznek közönségesek. Engedgye meg Angyom asszony, hogy vele még eggy keveset mulathassak. Hadd ösmerjem meg közelebbrűl, hogy tökélletes örömmel mehessek vissza Posonyi lakásomba, hol az én gyönyörű húgomnak kincseket gyűjtök.

A’ Báróné nem tudta, mit csinállyon az Óbesternek e’ mondásaibúl? Férje elbeszéllette neki báttyának goromba panaszit. A’ megbántott hitves tehát, és a’ megsértett anya vad haragra gerjedvén benne, felugrott tűkrös asztalátúl, és az Óbestert felkereste, hogy leszidván, házábúl kiigazítsa. Ezt akarta a’ házi gazda meggátolni, mikor a’ berohanó Bárónét kérlelte. Az Óbester, ki ezeket a’ környűlállásokbúl okosan gyanította, a’ Kisasszonynak dicséretére fakadt, jól tudván, hogy ezzel a’ Bárónét legalább annyira megenyhíti, hogy saját leánya előtt és idegen embereknek jelenlétében gorombaságokra ne lobbannyon. Ezt végbe vivén, ismét leült, és a’ leánykának kezét megfogván, Édes szép Húgocskám!^* úgymond, én még azt sem tudom ám, mi a’ neved?

Gilméta, felelé a’ Kisasszony rövid tekíntettel, mellyet mosolyogva azonnal az annyára fordított.

Gilméta? kérdezé az Óbester. Én e’ nevet soha sem hallottam.

Németűl Wilhelmina, francziáúl Gilméta, mondá a’ Kisasszony.

Hát magyarúl hogy kellene azt vallyon kimondani?

Magyarúl én nem tudok.

Már a’ más! Mond meg nekem, édes kis gyönyörű húgom! mit tudsz már te mindent?

Francziáúl.

Egyebet semmit? A’ Gyeografiábúl semmit sem tanúltál?

Madame de Folle megmutatta nekem a’ mappánn az útat Bécsbűl Párisba, és ezt már könyv nélkűl is tudom.

Hát musikát tudsz-e?

A’ Fortepiánót játszom. A’ jövő télenn tánczolni tanúlok.

Az is szükséges. Hát a’ históriát, és a’ természetnek tudománnyát tanúlod-e?

Mind ezek nekem nem szükségesek. A’ Dámák útálatosak, ha tudósok.

De csak olvasgatsz még is valamit? Románokot^* vagy Komédiákot?

Isten mentsen meg! Ezekbűl csak szerelmeskedést tanúl az ember. A’ Párisi módákrúl való franczia tudósításokot olvasom minden hétenn kétszer, hogy a’ franczia olvasást jól megtanúllyam.

Hát számot vetni tudsz-e?

A’ mennyi a’ játékhoz megkívántatik.

A’ játékhoz? kérdezé mosolyogva az Óbester. ’S micsoda játékokot tudsz már?

A’ mellyek most a’ nagy világnak társaságaiban szokottak, azokot mind tudom.

Varrni, kötni, hímezni, és főzni tanúlsz-e?

Ha, ha, ha! Rendes volna, ha én még ezen alacsony munkákot is tanúlnám. Nem születtem én arra, hogy komorna, szobaleány, vagy szakácsné legyek.

Az Óbester mosolyogva nézett a’ Bárónéra, hogy belső bosszonkodását eltitkollya. Hát szeretőd van-e már? így folytatá kérdéseit bizodalmas szózattal.

Volt eggy, de kiadtam rajta.

Lehetetlen! És miért?

Mert – mert – Itt a’ leánykának eszébe jutott, hogy báttyát, a’ kinek örökösse lessz, meg kellene talán kíméllnie, és így a’ helyett, hogy az ifiú Aranypatakinak magyar nevelését rosszallotta volna, csak azt mondotta: Mert francziáúl tanúlni nem akart.

Jól cselekedted, édes Húgom! Ezzel felkelvén a’ fortepiáno felé ment. Játtsz nekem valamit, Húgocskám! ha fáradságodot nem sajnálod.

Gilméta megcselekedte.

Az Óbester hallván, hogy minden kifejezés nélkűl játszik, sőt hogy még a’ tactusban is habzik, a’ falonn függő képekre találta vetni tekintetét, mellyek szerelmes, sőt ocsmányokkal határos jelenésekbűl állottak. Megdicsérvén Gilmétának musikabéli talentumát, és a’ szomszéd szobába betekintvén, Ez, úgymond, a’ háló szobád?

Igen is. A’ harmadikban Madame^* de Folle lakik.

Az ágyadnak általellenében madarakot látok kalitkában; talán énekelni tanítod?

Nem! Költenek. Harmad nap múlva már a’ tojássaik megnyílnak. Itt nekem Madame de Folle a’ kalitka előtt leczkéket tart a’ házasságbéli, és az anyai kötelességekrűl.

Leczkéket? kérdezé az Óbester kaczagó álmélkodással. No csak tanúld meg tehát jól a’ házasságot, hogy jó madáranya vállyon belőlled. Isten veled, édes kis Húgom! Reménylem, hogy még többször látlak, minekelőtte haza megyek. Ángyom asszonynak nagy gyönyörűsége lehet leánykájában.

Ezzel búcsút vett mindnyájoktúl, és lement az istállóba, hogy lovainak szállását megnézze.

Allig öltözködött fel a’ Báróné, már is vendégek jöttek, kik vele ebédig nagy pénzre játszottak. Az Óbester csak néző volt. Az egész ebéd alatt, mellyre a’ Báróné senkit sem hívatott, mivel az igazmondó Óbesternek fenyítékeitűl félt, csak egyszer hozta ez elő Gilmétát, mikor azonn csudálkozott, hogy az asztalnál nem láttya.

Őneki magának van konyhája és asztala, mondá a’ Báróné.

Hát jövedelme van-e hozzá? kérdezé az Óbester; de a’ feleletet meg nem várta, hanem a’ beszédet azonnal más tárgyra fordította. Egyébaránt a’ Báróné az Óbesternek módosságával és beszéllgetéseivel úgy megelégedett, hogy még kételkedni is kezdett, ha vallyon férje nem magátúl koholta-e ki azokot a’ szemrehányásokot, mellyeket neki reggel mondott? Ebéd utánn az Óbester egynehány ösmerősseit felkereste, és haza csak vocsorára érkezett. Minekutánna az inasok eltakarodtak volna, imígy szóllította meg az asszonyt: Kedves Ángyom Asszony! Én Bécsbe kiváltkép azért jöttem, hogy öcsémnek házával közelebbrűl megösmerkedgyek, és hogy abban a’ rendet, ha lehet, helyre állítsam. Az öcsémmel szóllottam már ma reggel iránta, de intésemet nem fogadta úgy, ammint reménylettem. Ángyom Asszonynak érzékeny szívétűl és nyíltt eszétűl inkább várhatom, hogy barátságos tanácsomot megfontollya, beveszi és tellyesíti. Az öcsémnek jószágai már nagyobb részént adósságok alatt nyögnek; nem adok neki három esztendőt, hogy semmije se lessz. Utánna megy majd Ángyom Asszonynak vagyonnya is, és a’ nagy pompának vége a’ koldúsbot lessz. Az én itéletem szerint tehát elkerűlhetetlenűl szükséges, hogy magyar országban az öcsémnek jószágánn vonnyák meg magokot Ángyom Asszonyék, és hogy az öcsém maga lásson a’ gazdaság utánn, sőt hogy az udvarnál még hivatalt is keressen, mellynek jövedelmeibűl tisztességesen élhessen mindaddig, még jószágait a’ jó gazdálkodás által az adósságoktúl meg nem menti. Ha ügyekezetét látom, akkor azutánn én is örömest segítem.

A’ Báróné allig várhatta meg végét a’ beszédnek, melly alatt külömbféle indúlattyai váltólag forrottak, és színe szüntelen’ változott. Végre az Óbesternek imígy felelt: Férjemnek gazdálkodásával, akármint mennyen, én semmit sem gondolok. Ez hozzám nem tartozik. Én neki és familiájának azt a’ böcsűletet megtettem, hogy vele házasságra léptem. Az ő gondgya, engemet úgy tartani, ammint születésem megkívánnya. Ha ez tőlle és famíliájátúl kitelik-e, vagy sem? azt neki a’ házasság előtt kellett volna megfontolnia. Magyar országba én nem mehetek lakni, még a’ Magyar Nemesség ollyan, a’ minőnek szomszédságomban leltem. Ha egyszer férjem nem adhat nekem elegendő költséget arra, hogy rangomhoz illő karban élhessek, szövetségünknek vége szakad, és én rokonyimhoz visszaköltözök. Lyányomnak azutánn keresek eggy ollyan gavalért, a’ ki születését jobban tudgya böcsűlni, mint a’ Magyarok.

Bocsásson meg Ángyom Asszony, hogy feleletével meg nem elégedhetek, melly fenékkel fordúltt állításokra mutat. A’ familiát, minekutánna öcsémnek kiadta jussait, lehetetlen arra kötelezni, hogy Ángyom Asszony’ pazarlásinak táplálékot adgyon. Azonnkivűl úgy látom, mintha a’ házasságot csak kalmárszövetségnek tartaná. A’ gazdálkodáshoz mind a’ kettőnek eggyaránt kell látni, kivált mivel gyermek is van a’ háznál, kinek jövendőbéli sorsa még bizonytalan. Ha öcsémnek házát szerencsétlenség érné, e’ miatt a’ házasságbéli szövetség valóban végbe nem szakadhatna. Azonban ha Ángyom Asszony igazán úgy gondolkodik, ammint beszéll, akkor az én barátságos intéseim mind haszontalanok, és mink soha meg nem eggyezhetünk.

Azt tartom magam is, felelé a’ Báróné. Az Úrnak nevelése alacsonyabb, hogysem az illyen dolgokrúl úgy gondolkozhatna, ammint illik. Azért legjobb volna, ha magát azokba éppen nem avatná.

Hogy magamot bele avassam, kötelességemnek tartottam azért, mivel szülőinknek halála utánn én vagyok egyedűl, a’ ki öcsémet igazság szerint jóra inthetem. Ha ő tanácsomot nem követi, lássa! Én azt megtettem, a’ mit testvér létemre megtenni tartoztam. Errűl tehát eggy szót sem vesztegetek ezentűl. Velem Ángyom Asszonynak, mint férjének testvérével, semmi dolga se legyen többé; de mint leányának báttyával még eggyet szóllok. Ha ez valaha jószágaimnak örökösse akar lenni, én is megkívánhatom tőlle, hogy olly erkölcsei és tulajdonságai legyenek, mellyek e’ szép örökséget megérdemellyék. Ha őtet Ángyom Asszony külső gavalérnak akarja adni, éntőllem eggy krajczárt se várjon. Azonnkivűl pedig megkívánom Ángyom Asszonytúl azt is, hogy ama’^* franczia asszonyt, ki ostoba is, rossz erkölcsű is, kergesse el, és fogadgyon leánya mellé eggy jó erkölcsű asszonyságot, a’ ki legalább Felséges Urunknak örökös tartománnyaiban született; fogadgyon melléje ollyan mestert, a’ ki a’ szükséges tudományokban járatossá tegye, ’s egyszersmind a’ magyar nyelvre is megtanítsa. Egyébaránt kezemet rólla egészen elvonom.

Ha, ha, ha! Meg is gondolni, mondá kaczagva a’ Báróné. Madame de Folle olly asszony, kit az egész világ jó erkölcsű Dámának, és a’ nevelésben tökélletes mesternének ösmer. Valahová megyek, őtet nekem mindenütt irígylik. Csak az Úr egyedűl az, a’ ki az egész világgal ellenkezik.

Ángyom Asszony egész világnak nevezi amaz egynehány asszonyt, kik a’ franczia asszonynál eggy csöppel sem jobbak. Hogy ő gaz asszony, azt én megmutathatom, és akármelly okos ember könnyen átláttya, mihelyt nevedékével csak egyszer beszéll. Ő a’ románokot és a’ komédiákot nem olvassa, mert a’ szerelemrűl írnak; a’ kalitka előtt pedig a’ szerelemnek barmos részében a’ madaraktúl vesz leczkéket. Kevés üdű múlva csak azt hallya Ángyom Asszony gyönyörű leányárúl hogy öszveadás nélkűl is férjhez megy, és hogy a’ házasságot csak madárszerelemnek tartya, mellyek a’ kőltés utánn egymást úgy elhaggyák, mintha soha meg nem ösmerkedtek volna.

Kicsinységek! mondá a’ Báróné. Egyébaránt pedig, ha leányomot az Úr ettűl félti, mikép kívánhattya tőllem, hogy neki mestert fogadgyak? A’ férjfi nevelő még hamarább megrontya.

Ha franczia, minden bizonnyal! felelé az Óbester. Született Magyar és koros férjfiú járatosnak teheti őtet a’ tudományokban, a’ nélkűl hogy erkölcseit megrontsa.

De minek, kérlek, a’ leánynak a’ tudományokban való járatosság? kérdezé a’ házi gazda.

Annak édes öcsém, hogy a’ Dámák legalább naggyábúl tudgyák a’ világnak járását, és hogy magokot ne haggyák minden gaz embertűl orroknál fogva olly cselekedetekre csábítani, mellyek sokszor nem csak házaiknak, hanem még hazájoknak is szarvas károkot okoznak. Mondgy nekem eggy francziásan neveltt és e’ nevelésnek principiumaihoz szító férjfiút, kinek hivatallyába magát hasonló nevelésű hitvesse bele ne avassa, ’s ki hitvessének akarattyát tellyesíteni, legfőbb kötelességének ne tartsa! Tegyük már most, hogy az illyen Dáma a’ világnak dolgaiban, mellyeket a’ tudományokbúl lehet egyedűl megtanúlnunk, tökélletesen járatlan, micsoda szörnyű esztelenségekre nem haggya magát ama’ rossz emberek által csábítani, kik külömbféle álorczák alatt kegyelmébe férkeznek, és micsoda veszedelmes ügyekezetekre nem csábíttya ezeknek kedvéért tulajdon férjét, kivált ha ez a’ tudományokban szinte olly járatlan, mint ő?

Reménylem, hogy ezzel az Úr nem engemet akar bökni, mondá a’ Báróné; egyébaránt megemlékeztetném az Urat ama’ jusomra, hogy goromba vendégemnek útat is mutathatok.

E’ goromba mondásra Ángyom Asszonynak nem volt szüksége; mert én az öcsémrűl tudom, hogy semmi hivatalt nem visel.

Nem is fog viselni, még én hitvesse leszek. Nekem, valamint a’ Magyarok, úgy a’ magyar hivatalok is gyomromban vannak.

Annak Ángyom Asszony maga az oka, mivel gyomornyavalyája ellen semmi orvosságot nem vesz. Azonban, minekutánna beteg gyomrának már is nagy kárait láttya, azonn kellene Ángyom Asszonynak ügyekezni, hogy legalább leányával, ki született Magyar Kisasszony, hazánkot és nemzetünköt megkedveltesse.

Talán azzal, hogy a’ bárdolatlan magyar nyelvnek tanúlására kényszerítsem?

Bárdolatlannak nyelvünköt csak az nevezheti, a’ ki azt a’ köz népnek beszédgyébűl, vagy ama’ könyvekbűl, mellyek nyelvünknek gyermek korában írattak, vagy a’ mostani Írók közűl az ollyanoknak munkáibúl ösmeri, kik a’ nyelvet, a’ helyett hogy palléroznák, és tisztogatnák, gyermekes és nevetséges újjításokkal inkább beszemetezik és rongállyák. Ez volt sorsa az előbbeni században a’ német nyelvnek is, még a’ csinosabb Íróknak tiszta németsége nem győzedelmeskedett. De most ez nem ide tartozik. Én a’ magyar Dámában, a’ ki hazánkban jószágokot bir, a’ magyar nyelvet felette szükségesnek tartom azért, hogy jobbággyaival, tisztyeivel és szomszédgyaival beszéllhessen, értekezhessen, sőt még barátkozhasson is. Vegyen Ángyom Asszony példát önnön magárúl. Ha magyarúl tudna, jószágaiban békével lakhatna.

Semmit sem vesztek vele, ha bennek nem lakok is. Az én leányom francziáúl szépen beszéll, és ez neki elegendő.

Hogy francziáúl beszéll, azt szeretem. Szeretném, ha még olaszúl és anglusúl is megtanúlna. De azért hazájának nyelvét meg nem kellene vele vettetni, útáltatni. Mit mondana vallyon a’ francziás nagy világ az ollyan született franczia Dámárúl, a’ ki anglusúl, olaszúl, németűl megtanúlna, nemzetének nyelvét pedig megvetné?

A’ franczia nyelvet a’ magyarral öszvetenni! Ha, ha, ha! Az Úr csak annyit ért, látom, a’ mostani nagy világhoz, és kivált a’ nevelésez, mint a’ tyúk az ábéczéhez. Kikérem tehát magamnak, hogy ezekbe magát az én házamnál ne avassa.

Ez, ammint látom, Ángyom Asszonynak e’ dologrúl utólsó szava; én is tehát végképen megmondom, a’ mi szívemenn fekszik. Hogy Ángyom Asszony, ki szintúgy neveltetett, mint most leánya neveltetik, öcsémnek házát már félig megrontotta, világosan kitetszik a’ szomorú következésekbűl, mellyek öcsémet terhelik, és nem sokára koldússá teszik. Hogy pedig az ollyan asszonytúl, a’ ki saját házánál jégesső gyanánt emészt mindent, ’s kinek a’ nevelés által csak annyi józan ész és nemes érzékenység sem adatott, hogy házának javára valamit cselekedni tudgyon és akarjon, lehetetlen azt reménleni, hogy legalább leányának nyílttabb észt, és nemesebb szívet adasson, Ángyom Asszonynak szörnyű példájábúl szomorúan tapasztalom. Cselekedgyen Ángyom Asszony, a’ mit tetszik! de éntőllem, eggy szó, mint száz, se maga, se férje, se leánya soha legkisebbet se várjon!

Ez az Úrtúl nem függ, mondá a’ Báróné, hanem a’ törvényektűl, mellyek szerint jószágai, mihelyt meghal, férjemhez tartoznak.

Úgy-e? Hát ha én úgy kezdek még ma pazarlani, mint Ángyom Asszony, mit talál halálom utánn akár maga, akár leánya pazarlani valót?

Erre az Úr nem képes.

Mivel nem vagyok francziásan nevelve, úgy-e? De képes vagyok ám arra, hogy megházasodgyak, és magamnak örököst szerezzek. Jó éjszakát, ’s egyszersmind jobb egésséget is kívánok.

Ezzel szobájába ment, ’s az inas által a’ kocsisnak megüzente, hogy korán reggel fogjon. Öccsének cselédgyeit megajándékozván, minekelőtte a’ Báró és a’ Báróné felkeltek volna, Posonyba visszament, hol szívének hosszas habzása utánn, mit tévő legyen? eltökéllette végtére magában, hogy Öccsének egész romlását békességes tűréssel megvárja, és akkor azutánn segítséget neki csak olly alku alatt nyújt, hogy hitvessét és leányát jobb regulába vegye.

A’ Báró meghallván reggel, hogy báttya valóban elment, nagyon elszomorodott. Fájt neki a’ szíve, hogy négy szem között vele még egyszer nem beszéllhetett a’ végbűl, hogy azt, a’ mit hitvesse nálla megrontott, helyre hozhassa. Át kezdette ő tudni illik a’ tegnapi vetekedésnél látni, hogy báttya sok igazságot mond; de nyilvánvalóképen részére állani nem merészlett, mivel a’ Bárónénak hevességétűl félt. Reggel akart tehát az Óbesterrel arrúl tanácskozni, mikép lehetne házánál e’ fontos hibákot megorvosolni? Üresen találván író szobáját, kiment a’ folyosóra, és cselédgyeitűl az Óbesternek elmenetelérűl tudakozódott. Kiki azt beszéllette neki, hogy az Óbester legkisebbet sem szóllott, hanem csak komor tekíntettel felsalá sétált mindaddig, még kocsija a’ kapu alá nem jött. Akkor mindeggyiknek öt forintos czédulát nyomván markába, lement a’ garádicsokonn, beült a’ kocsiba, ’s azt mondotta: köszöntsétek nevemmel szegény jó Öcsémet.

A’ Báró ma háromszor hagyta a’ Bárónét csengetni, még hozzá bement. Mi dolog az, Báró Uram! hogy ma első csengetésemre meg nem jelent, és hogy orczájánn olly nagy szomorúság borong?

Az Óbester elment, felelé a’ Báró, a’ nélkűl hogy tőllünk búcsút vett volna.

Bár inkább házamhoz se jött volna! mondá a’ Báróné. Mióta Magyar országbúl kiköltöztem, meg nem háborodtam úgy, mint tegnap az ő esztelen beszédgyére.

Asszonyom! bocsásson meg nekem, ha azt mondom, hogy az ő intéseit jobb szívvel, vagy legalább nagyobb kímélléssel kellett volna fogadnunk. A’ szövetség Aranypatakiék’ házával maga kiragadhatta volna a’ miénket a’ végső romlásnak bizonyos veszedelmébűl. Ezt Báróné Asszonyom olly könnyen lábai alá tapodta, mintha az illyen szerencsékben válogathatna. Bátyámban volt még eggy reménységem, kit tőllünk hasonlóképen elidegenített.

Nekem ezeknél még több reménységeim is vannak; az Óbestert pedig azért, hogy tanáccsát nem fogadom, kezembűl ki nem bocsátom. Törvényesen megtíltatom neki még a’ házasságot is, mihelyt látom, hogy leányomnak jussait meg akarja játszani.

Törvényesen tiltattya meg neki a’ házasságot? Kérem Báróné Asszonyomot, ne tegye magát illy mondások által nevetségessé.

Eggy csőppet sem! Ő katona, és így szabadság nélkűl meg nem házasodhat.

Ez még az előbbeni mondásnál is nevetségesebb.

És ha ezt végbe nem vihetném is, vannak nekem itt nagy szövetségeim, mellyek által leányomnak szép szerencsét szerezhetek.

Kívánom, hogy reménységében meg ne csalatkozzon.

Erre a’ Báróné Gilmétának jövendőbéli szerencséjérűl való külömbféle álmodozásait olly szembetünő és szívragadó színekkel festette le, és hízelkedő hitetései által olly bizonyosoknak rajzolta, hogy a’ Báró lassankint lecsillapodván, végre egészen elhallgatott. Csak bízza Báró Uram a’ mi Gilmétánknak jövendőbéli sorsát énreám és a’ Madámra, higgye meg, hogy benne tökélletes öröme lessz.

Rá is bízta e’ gyenge atya és még gyengébb férj nem csak Gilmétát, hanem még magát is egész házával eggyütt, és régi kellemetes tehetetlenségébe ismét visszasüllyedett. Két egész esztendeig a’ régi útonn mentek még a’ dolgok. A’ Báróné a’ pompával és a’ szerencsétlen játékkal fel nem hagyott, a’ Báró esztendőnkint új adósságokot csinált, a’ franczia asszony pedig Fripponnal mulatván magát naponkint, tellyes szabadságot engedett Gilmétának arra, hogy Fripponnak tanítvánnyával, eggy ifiú Gróffal, hasonlóképen mulassa magát, kirűl még a’ francziásan neveltt Dámák^* közűl is sokan azt vallották, hogy esztendeit gonoszsága messze felmúllya.

Gilméta már most tizenhetedik esztendejébe lépett. A’ Gróf, ki már húszadikát kezdette, leány szépségeinek legkellemetesebb virágzását látván, feltette magában, hogy vele szerencsét próbál. Eltökéllett szándéka volt neki, hogy csak harmincz esztendős korában házasodik meg, és ezt Gilmétának is több ízben magyarán megvallotta. Gilméta puszta eszű és rendetlen szívű leány volt ugyan, de kevélysége nem engedte még is, hogy magát elvesse. A’ számvetésbűl tudott ő annyit, hogy huszonnyolcz esztendős korában juthatna csak férjhez, ha a’ Grófra akarna várakozni, ki azonnkivűl, hogy született franczia nem volt, a’ gazdagabbak közé sem tartozott. A’ Grófnak ostromlásait tehát, mellyek két esztendőbéli barátságos társalkodás utánn a’ mennyivel könnyebbek, annyival veszedelmesebbek voltak, elejénte nyájas feleletekkel próbálta már elmellőzni, már megtompítani; de végtére indúlattyát szilajodni és eszénn győzedelmeskedni látván, megpanaszolta módatlanságát a’ franczia asszonynak, és azt kívánta tőlle, hogy Frippon által szoríttassa őtet a’ tisztességnek eddig tartott korláttyai közé.

Ha, ha, ha! micsoda kicsinységekben tud meg akadozni az én szép Gilmétám! mondá kaczagva Madame de Folle. A’ szép leányoknak ez a’ sorsa! Nézze meg magát, Lelkem! a’ tűkörbe, és mondgya meg nekem, ha nincsen-e a’ Grófnak jó ízlése? és ha szabad akarattyában áll-e ezen ifiú embernek, hogy ostromlásitúl elállyon? Ezt mondván, a’ tűkör’ elejébe vezette Gilmétát, kinek büszkesége már is forrani kezdett. Ezen oskolánn át kell nekünk mindnyájunknak esni, mondá tovább a’ nevelőnek képe alatt lappangó őrdög; és én nagyon örűlök annak, hogy olly derék tanítóra akadt, a’ minőnek az ifiú Grófot tudom. Szegényke! micsoda nagy ostromlást kellett neki kiállani, mivel még segítségért is hozzám szalad! Megmondom én a’ Grófnak, hogy ezentűl kíméllye meg a’ mi Lucrétiánkot illy rémítő ostromlással, és folyamodgyon inkább a’ mináknak fortéllyához. Ha, ha, ha!

E’ felelet a’ franczia asszonyt még Gilméta előtt is útálatosnak tette. Elosontott tehát édes annyához, és az egész dolgot megpanaszolta.

Hm! mondá a’ Báróné, ha a’ Gróf még is gazdagabb volna! Akkor a’ dolgot el lehetne tűrni; de így!

Még akkor sem, Mamácskám! mert én huszonnyolczadik^* esztendőmig várakozni nem akarok.

Jól mondod! Megparancsolom majd a’ Madámnak, hogy magadot vele ne haggyon.

Azt ő nem cselekedheti, mert neki Fripponnal minden áldott estve, ha más vendégeink nincsenek, titkos beszédgyei vannak.

Titkos beszédgyei?

Igen is, familiabéli dolgokrúl, ammint mondgya, és pöreirűl, mellyek franczia országban folynak.

Rendellye tehát a’ komornáját melléd.

A’ macskát a’ szalonna mellé! Hisz a’ komornája egészen a’ Gróffal tart, és szintúgy beszéll, mint Madame de Folle.

Ez, ammint látom, egész latorszövetség ellened. Jőjj tehát ollyankor hozzám.

Ezek többnyire ollyankor^* történnek, mikor Asszony Anyám, és Uram Atyám itthon nincsenek.

Erre a’ Báróné gondolatokba merűlt, mellyekbűl elvégre visszatérvén, ha itthon nem vagyok, úgymond, adgy jelt a’ komornoknak vagy az udvarmesternek, hogy az özvegy öreg kapitánynét, ki a’ házban lakik, és tikteket a’ nélkűl is némellykor meglátogat, híjják hozzád. Szóllok én majd vele is, amazokkal is. Egyébaránt pedig senkinek se szólly semmit.

Allig volt az öreg kapitányné harmadszor testőrzője a’ Kisasszonynak, már is gorombaságokot mondott neki a’ Gróf. A’ franczia asszony is minduntalan kijött Frippon mellűl Gilmétához, ’s előbbi nyájassága helyett olly haragos tekinteteket vetett a’ kapitánynéra, olly rövid és alázó feleleteket adott neki, hogy ez allig tudta magát a’ bosszonkodástúl megtartóztatni. Azonban ezen alkalmatossággal olly változást vett eszre a’ franczia asszonynak termeténn, és orczájának mind vonásainn, mind színénn, melly nagyon szemébe tünt. Erre tehát más nap a’ Bárónét figyelmetessé tette, ki megmeg a’ dolgot az orvossal közlötte. Még ez sem mondhatott egyebet, hanem hogy Madame de Folle más állapotban vagyon. A’ Báróné tehát a’ franczia asszonyt igen kíméllő móddal kérdésre vette, ki elejénte az egész jelenést múlékony nyavalyácskának mondogatta, végtére pedig a’ Bárónénak felette barátságos szorgalmát látván, az igazat megvallotta. Szintazon barátságos részvétellel, mellyel vallatta, megmondotta neki a’ Báróné azt is, hogy illy állapotban házánál nem maradhat, és hogy abbúl mennél hamarább kiköltözzön.

A’ franczia asszony e’ szóra felpattanván, Mit? úgymond; én a’ házbúl kiköltözzek? és mennél hamarább? Énvelem mer az Asszony így beszélleni, ki minden titkait tudom, és olly titkait, mellyek böcsűletére nem válnak?

A’ Báróné mindgyárt felkelt mellűle, mihelyt pattogó haragjának első jeleit látta, ’s megvető tekíntetet vetvén reá, elment, a’ nélkűl hogy csak eggy szócskát méltóztatott volna gorombaságára felelni. Jó erkölcsű és nemes szívű asszonynak, egyszersmind pedig felette derék nevelőnek tartván, és az egész nagy világ előtt tökélletes Dámának hirdetvén e’ személyt, kimondhatatlanúl szígyenlette, hogy iránta való vélekedésében megcsalatkozott. Hogy tehát saját eszének illy gyengeségét el ne árúllya, feltette magában, hogy e’ gondatlan asszonynak gyalázattyát is elpalástollya. Ez volt az oka, hogy részvételt mutatván, emberségesen bánt vele, a’ helyett hogy szemére hányta volna a’ szemtelenséget, mellyel nevelő létére Gilmétának illy rossz példát adni nem átallott. Goromba feleletét kíméllő és barátságos szavára hallván, felbosszonkodott, és a’ Bárónak mindent megpanaszolt, sőt elégtétel gyanánt azt kívánta tőlle, hogy harmad nap alatt űzesse ki a’ házbúl. A’ Báró átment a’ dühödő asszonyhoz, hogy megkérlellye, és jó móddal arra vegye, hogy a’ Báróné’ akarattya szerínt a’ házbúl kisiessen. De ő a’ Bárónak esvén, Gilméta előtt lemocskolta, ’s olly szemrehányásokkal illette, mellyekben a’ Kisasszony méltán megbotránkozott. A’ Báró tehát író szobájába visszament, és az udvarmestert hivatván, rá bízta, hogy vegyen át a’ franczia asszonytúl mindent, a’ mi Gilmétához vagy a’ házhoz tartozik, és hogy harmad nap alatt takarítsa ki a’ házbúl.

Soha nagyobb öröm a’ cselédek között nem volt, mint mikor ezt meghallották; mert eggy sem volt közöttök, a’ kit e’ boszorkány ne kínozott volna a’ végbűl, hogy a’ házbúl kipiszkálhassa, ’s helyette franczia cselédet fogadhasson. Szinte az udvarmester volt nálla, hogy vele a’ Bárónak parancsolattyát közöllye, ammint Frippon az ifiú Gróffal oda érkezdett. Ezek Gilmétát az első szobában lelvén, és csak fél vállrúl köszöntvén, beszaladtak a’ franczia asszonyhoz, és elbeszéllették neki nagy kaczagással, hogy a’ Báróné a’ tegnapi társaságban megszóllította a’ Grófnét, és arra kérte, hogy anyai intései által zabolázza meg fiának rendetlen tüzességét, melly ellen nálla Gilméta keservesen panaszolkodott. A’ franczia asszony ezt hallván, egyszerre átlátta, mi végbűl járt olly gyakran Gilmétához a’ Kapitányné, kit egyébaránt is árúlójának tartott. Kiszaladt tehát vendégeivel eggyütt a’ Kisasszonyhoz, és megkérdezte, ha igaz-e, hogy annyánál a’ Gróf ellen panaszt tett? Gilméta megijedt, és hevenyében azt sem tudta, mit felellyen? mikor már eggy pár pofoncsapás gyenge orczájánn égett, mellyekkel rajta e’ dühös asszonyság bosszút állott. Sírva szaladt ő édes annyához, ki a’ franczia asszonynak még bélét is kitapodta volna, ha a’ Báró azt nem javasolta volna, hogy az illyen szemettel ne mocskollya meg magát, és hogy a’ Kisasszonyt mindaddig magánál tartsa, még e’ dühös marha a’ házbúl ki nem költözik. Parancsolat adatott azutánn, hogy a’ cseléd a’ franczia asszonyt és Frippont se a’ Bárónéhoz, se a’ Báróhoz be ne eressze, hanem az udvarmesterhez igazítsa. Volt azonban a’ Bárónénak eggy hű szolgája, ki asszonyához való buzgóságbúl a’ folyosónn a’ franczia Dámát, mikor a’ házbúl elment, farba rúgta, ’s ki e’ merész cselekedetért a’ Bárónétúl és Gilmétátúl szép ajándékot kapott.

Gilmétát már most az annya kivezette a’ nagy világba. Mind termete, mind orczájának kellemetes formája, és szép színe olly szembetünő volt, hogy az egész nagy világnak tekíntetét magára vonta. Tüzes szemei rendre megjárták a’ társaságban a’ férjfiakot, kiknek köszöntéseit kevély mosolygással, hízelkedéseiket pedig megvető hidegvérűséggel fogadta. Egyébaránt a’ társalkodásban úgy viselte magát, mintha gyermekségétűl fogva a’ nagy világban forgott volna. A’ kártyajátékokkal olly ösmeretes volt, a’ várasnak botránkoztató történeteit úgy tudta, a’ rágalmazásban olly gyakorlott nyelvű volt, a’ szép mesterségeknek műdarabjairúl a’ helytelen itéleteket olly merészen ejtette, és a’ tudománybéli tárgyakrúl, vagy az országnak dolgairúl olly folyvást, ’s egyszersmind olly fonákúl beszéllett, mint akármellyik francziásan neveltt élemetes Dáma. Oltalma alá vette azonnkivűl, ezeknek szokott törvénnye szerínt, az alacsonyabb rendű ostoba és erkölcstelen személyeket, mihelyt neki hizelkedni és teményt áldozni tudtak; amazokot ugyan, mivel nem veszedelmesek, emezeket pedig, mivel velek élni mindenre lehet. A’ tanúltt és jámbor embereket ellenben az ellenkező okokbúl megvetette, kisebbítette, sőt még üldözte is.

E’ tulajdonságok sok francziásan neveltt ifiú Gavalérokot vontak házához, kik közűl egynehány még a’ vele való egybekelésrül is gondolkodott. Nem töltött ő a’ nagy világban eggy egész esztendőt, már is hat kérője, imádója pedig számtalan volt. De az ő szíve minden egyéb örömhöz érzéketlen lévén, ollyan férjfiúra vágyakodott, ki büszkeségének szomjait megelégíthesse. Vagy herczeg legyen, mondá az annyának, vagy olly gazdag Gróf, a’ ki engemet herczegi módra tarthasson; egyébaránt kezemet meg nem nyeri. A’ sok szeretővel tehát csak mulatta magát, már az eggyiket, már a’ másikot választván eszköznek, mellyel a’ többieket kínozta.

Egyszerre megjelent Bécsben eggy ifiú franczia, Marquis de Bourse, ki szülőivel Franczia országbúl, mint gyermek kiköltözvén, és Német országban felneveltetvén, szülőinek halála utánn a’ világot járta. Testvér báttya, az öreg Marquisnak javaslására, Franczia országban maradt, és a’ familiának ősi jószágaibúl ki sem űzetett, mivel úgy tudta magát tetetni, hogy a’ váltólag hatalmaskodó felekezeteknek mindeggyike hű emberének tartotta. Ez a’ jövedelmeket kiköltözött szülőivel, valamint halálok utánn öccsével is, hűven felosztotta, tellyes reménységgel várván, hogy a’ dolognak előbbeni rendgye ismét helyre állíttatik, és hogy akkor háza is megmeg visszanyeri régi fénnyét, mellyben visszajövendő öccsét is részesíthetni fogja. Ezeket az ifiú Marquis de Bourse olly levelekkel tudta megmutatni, mellyeknek ellent mondani senki sem merészlett, kivált mivel nagy pompája által is igazaknak lenni világosan megbizonyította.

Kimondhatatlan volt a’ törekedés, mellyel a’ Dámák és a’ Kisasszonyok ezen idegen ifiú Gavalérnak ösmeretségét keresték. Seregenkint tolódtak a’ theátromba, a’ bálokba, és a’ kertekbe, a’ hová őtet jövendeni előre meghallották. Majd azutánn házaikban is adtak tiszteletére ebédeket, vocsorákot, játékokot, musikabéli academiákot, sőt még tánczokot is. Megvetéssel nézett az ollyan valamennyi asszony vagy kisasszony társaira, a’ kivel a’ Marquis egynehány szempillantásig beszélleni méltóztatott. Azonn pedig, a’ kivel tánczolt, a’ többi Dámák eggy köröm feketényi szépséget, módosságot és böcsűletet sem hagytak irígységbűl.^* Gilméta, ki két egész hétnek^* elfolyása alatt csak a’ theátromban egyszer, és eggy kertben egyszer messzérűl láthatta, olly tűrhetetlen rossz kedvű lett, hogy a’ komornát az öltözésnél majd halálig kínozta, a’ többi cselédeket pedig mindúntalan’ megszidta, sőt még szülői ellen is morgolódott. Eljött végtére ama’ kívánatos nap, melly őtet a’ közönségesen imádott ifiú francziához közelebb juttatta. Az öreg Grófné, Fripponnak hajdani pártfogója, Bécsben mulatván, vocsorára és játékra hivatta magához a’ Bárónét férjével és leányával eggyütt, azt üzenvén neki, hogy jelen lessz Marquis de Bourse is. Nossza tehát kikerestette az almárjomokbúl azonnal mind Gilméta, mind az annya, a’ legszebb öltözeteket, és a’ legdrágább bonczokot. Már egymást kérdezték, már meg a’ cselédeket, mellyik ruhát vegyék magokra azok közűl, mellyek ki voltak rakva? ’s minekutánna e’ fontos dolog sok tanácskozás utánn mind a’ két részrűl meghatároztatott volna, leültek tűkreikhez és fejeket felpiperézték. A’ komorna és a’ szobaleány azt vallották, hogy soha széles e’ világonn komorna és szobaleány olly vitában nem volt, mint ők ezen alkalmatossággal. A’ két Dáma eggy hajszálat sem hagyott fejénn mustrálás nélkűl, ’s a’ drága kövekbűl és gyöngyökbűl huszonhárom féleképen próbálták öszverakni ékesítő bonczaikot. Még a’ Párisi módaújságokot is elővették, hogy magokot a’ legújabb ízlés szerint felékesíthessék.

Az inasnak szavára, hogy be van már fogva, Gilmétának szíve olly gyorsan kezdett dobogni, hogy még szava is elállott. Az öreg Grófnénál senki sem volt még, mikor a’ Báróné hozzá érkezett. A’ köztök támadtt beszéllgetésnek eggyetlen eggy tárgya a’ Marquis volt. Azalatt a’ többi vendégek is egybe gyűltek, és a’ szobákban külömbféle csoportokra oszlottak. Eggy csoport sem volt, mellynek imádott bálvánnya a’ Marquis nem volt volna. Ez végre a’ kiszabott óránál három egész fertállyal, mellyek három egész esztendőnél hosszabbaknak tetszettek, későbben elérkezett, ’s a’ házi gazdasszonyt megtisztelte. Tompán zsibogó rajok gyanánt gyűltek öszve melléje a’ csoportok, hogy megköszöntsék. A’ kiket a’ vendégek közűl még nem ösmert, azokot neki a’ Grófné megnevezte. A’ Marquis őköt eggyenkint megköszöntötte, ’s végre a’ Bárónéhoz és a’ mellette álló Gilmétához visszamenvén, beszédbe eredt velek; mire a’ többiek ismét csoportokra oszlottak, és a’ kártyajátéknak kezdetét várták. A’ Dámák a’ játszó asztalkákhoz le nem akartak ülni, kik közűlök azt reménlvén, hogy őtet az eset a’ Marquis’ játszótársának fogja tenni. Ez a’ Bárónéval olly sokáig beszéllgetett, hogy a’ Grófné kénytelen volt, őtet a’ játékkal megkínálni, melly alkalmatossággal értésére adta azt is, hogy az egész társaság reá várakozik.

Óh! kérem, mondá neki a’ módos franczia, énmiattam senki magának alkalmatlanságot ne szerezzen. Intézze el Excellentiád vendégeinek mulatságit, ammint tetszik, és engedgye meg nekem, hogy e’ gyönyörű Dámákkal még eggy pár szót váltsak.

Ha Marquis Uramnak tetszik, mondá a’ Grófné mosolyogva, vegye e’ Dámákot játszótársainak. Módgya lessz így benne, hogy velek több pár szót válthasson.

Ha Excellentiád negyedik társunk méltóztatik lenni.

Szívesen!

Erre a’ Marquis felfűzvén karjaira a’ Grófnét és a’ Bárónét, Gilmétára pedig eggy bocsánatkérő egyszersmind és csüggedő tekíntetet vetvén, elvezette őköt a’ játszó asztalkához. Általellenben ülvén Gilmétával, a’ szemnyelvenn kezdett vele beszéllgetni, és néma kérdéseire szintazonn a’ nyelvenn olly határozott feleleteket vett, hogy győzedelmérűl nem kételkedhetett. A’ játékban sokat vesztett, mivel szüntelen’ a’ Kisasszonynak visgálásában foglalatoskodott, vagy azonn volt, hogy szívét tekíntetei által neki kinyilatkoztassa. A’ nyerő Dámák figyelmetesebbek voltak a’ játékra, hogysem a’ szerelmes párnak integetéseit eszre vehették volna.

A’ vocsoránál csak a’ Dámák ültek, és így a’ Marquis a’ Bárónénak és Kisasszonyának háta megűl el nem távozott. Gilmétának tányérjárúl ette még a’ vocsorát is.

El lehet gondolni, melly nagy lázúlást okozott ez a’ Dámáknak szíveiben, kik irígy tekínteteket vetvén már a’ Kisasszonyra, már az annyára, csak szomszédgyaikkal susogtak, még hátaik megett a’ férjfiak egymással beszélleni kényteleníttettek. A’ gazdag és nagy rendű francziát nagy ternónak nézték ők, mellyet a’ szerencse Gilmétának ajándékozott.

A’ Marquis a’ Bárónétúl kikérte magának, hogy más nap házánál tiszteletére lehessen. Az örűlő Anya még ebéddel is megkínálta, mellyre azonban a’ Marquis csak olly alku alatt igérkezett meg, ha az ebéd pompátlan és közönséges lessz, és ha a’ Báróné más vendégeket nem hí. Más nap tehát reggeltűl fogva egész estig a’ Báróné’ házánál volt, honnan ezt leányával eggyütt a’ theátromba, és ebbűl ismét haza vezette saját hintajánn, melly kegyelmében még eggy Bécsi Dáma sem részesűlt. Külnekiéket csak vocsora utánn hagyta el éjfél utánn. Eggy nap sem múlt el azutánn, hogy Gilmétának tiszteletére ne ment volna. Ha valahová ebédre vagy játékra hivatalos volt, megtudakozta előbb Gilmétárúl, ha jelen lessz-e ő is, vagy sem? és ha valaki Külnekiéket nem hívatta, annál különös követség által a’ mulatságrúl ő is lemondatott. A’ dolog^* annyira ment, hogy a’ ki a’ Marquist házában látni akarta, kénytelen volt, Külnekiéket is a’ mulatsággal megkínálni.

Tellyes vírágjában volt már Külnekiéknek ama’ reménysége, hogy a’ Marquis Gilmétát minden óránn megkéri, kivált mivel ennek imádói és kérői a’ házat, részént önnkint, részént a’ büszke anyának kívánságára, mind elhagyták; ammint nállok az ifiú Aranypataki, mint huszár hadnagy, megjelent. Szülőinek és kedves nevelőjének karjai közűl Bécsenn keresztűl a’ Regementhez sietett ő, melly Német országban az ellenség előtt állott. Szinte Gilmétánál volt a’ Marquis, mikor magát Aranypataki a’ Bárónénál bejelentette. Nevét hallván a’ Kisasszony, különösebben felderűlt akarattyán kivűl, és szíve hathatósabban dobogott. Egyszerre eszébe tüntek gyermekségének édes örömei, mellyeknek legnagyobb részét Aranypatakival osztotta volt fel, ’s e’ kellemetes képektűl megbájoltatván, nagyon örvendezett, hogy első szerelmének tárgyát megláthattya. Az kivált szívét hathatósan ’s egyszersmind kellemetesen is megragadta, hogy Aranypataki, semmit sem gondolván szülőiknek egymásra való neheztelésével, tiszteletére megjelent. Ha szívében nem lappangott volna még titkon Aranypatakihoz való régi hajlandósága, örűlt volna annak is, hogy új szeretőjével, a’ Marquisval, elejébe állhat, és kérkedő tekínteteivel megalázhattya. Most e’ győzedelme keserű volt.

Maradgyatok itt, mondá a’ Báróné a’ Marquisnak és leányának, még én e’ kellemetlen látogatást úgy elfogadom, hogy soha többé meg nem újjíttatik.

Gilmétának szíve e’ mondásra elszorúlt, szava elállott, orczája elhalaványodott. A’ Marquis e’ változást eszre vette, de semmit sem szóllott. Egynehány szempillantás utánn megújjúlt közöttök az előbbeni nyájaskodás, és a’ Kisasszonyrúl még a’ Marquis is azt gondolta, hogy Aranypatakit elfelejtette.

A’ Báróné azonban a’ szomszéd szobában a’ váratlan és neki nagyon kellemetlen vendéget szembetünő hidegséggel fogadta. Feltette ő magában, hogy a’ beszéllgetést legkisebb kérdéssel sem fogja meghosszabbítani, és ha huszár uniformissát nem látta volna, még üléssel sem kínálta volna meg.

Bécsenn keresztűl menvén a’ regementhez, mondá Aranypataki francziáúl, lehetetlen volt, hogy Méltóságodnak tiszteletére meg ne jelennyek.

Köszönöm az Úrnak.

Reménylem, hogy az egésség egész úri házának kedvez.

Soha sem kedvezett úgy, mint most.

Ezenn különösen^* örvendek. Tiszteletemmel azt is meg akartam Méltóságtoknak bizonyítani, hogy én abban a’ hidegségben, melly házainknak hajdani barátkozását felbontotta, részes nem vagyok, és hogy e’ szakadást szívembűl sajnálom.

Ez az Úrnak böcsűletére válik.

Méltóságodnak engedelmével, örömest Gilméta Kisasszonynak kezét is megcsókolnám.

Leányom most nincs itthon.

Azalatt, még itt mulatok, lehet talán még szerencsém hozzá.

Nehezen; mert majdnem annyi már, mint menyasszony; jövendőbéli férje pedig nem örömest láttya, ha jegyessének kezét mások csókollyák. Eggyáltallyában jobbnak tartom, ha házunknál az Úr többé meg sem jelen; mert nem szeretném, ha a’ Marquis, a’ ki Gilmétának az Úrral való hajdani szövetségét tudgya, okot lelne ama’ gyanakodásra, hogy az Úr az ő úttyát talán el akarja Gilméta’ szívéhez állani.

Értem! Kívánom olly szívesen, mint önnön magamnak, hogy a’ Kisasszony szerencsés legyen! Bocsásson meg Méltóságod, hogy alkalmatlankodni merészlettem. Ajánlom magamot.

A’ Báróné oda nyújtotta neki a’ csókolásra kezét, ülésérűl meg nem mozdúlván, és szemeit tőlle elfordítván. Csak akkor hajtotta meg eggy keveset Aranypataki felé fejét, mikor ez neki az ajtóbúl az utólsó tiszteletet megtette.

Még Aranypataki a’ Bárónénál volt, addig az inassa kikutatta Hölgyi Mariskát, a’ Báróné’ komornáját, ’s kezébe adta titkon Hevesi’ levelét ama’ vendégfogadónak nevével eggyütt, hol Aranypataki megszállott. Mariska csendes magaviselésével, szép munkáival, és kötelességeinek serény végzésével olly nagy kegyelmet szerzett magának a’ Bárónénál, hogy ő volt egyedűl az egész házban, kinek a’ franczia asszony irígy áskálódásival^* semmit sem árthatott. Mikor ez magának és Gilmétának franczia komornát szerzett, minden mesterségét megvetette ugyan, hogy Mariska helyett az övével éllyen a’ Báróné is; de gonosz ügyekezete foganatlan volt. Mariska ezt tudta, és a’ franczia asszonnyal még is soha meg nem éreztette; sőt komornájának annyira hízelkedett, hogy ennek közbenjárása által még különös bizodalmát is megérdemlette. Ellenségeit okossággal meghódítván, senki sem volt végtére a’ háznál, a’ ki nem tisztelte volna.

Eggy holnappal hamarább, hogysem Aranypataki Bécsbe érkezett, levelet vett ő Hevesitűl, mellyben őtet e’ szíves baráttya arrúl tudósította, hogy a’ nevelésnek üdeje kitelvén, Aranypataki Úrnak jószágában kormányozó lett, és hogy kész őtet hitvessének választani, ha ajánlását elfogadni nem átallya. Mariska ezen ajánlást feleletében elfogadta, és a’ Bárónénak mély alázatossággal megjelentette, hogy a’ férjhez-menésre szép szerencséje akadván, szolgálattyábúl örömest kilépne, ha ezzel Ő Méltóságát meg nem bántaná. A’ Báróné sajnállotta ugyan, hogy meg kell tőlle válnia; de még is végtére, a’ nélkűl hogy jövendőbéli férjérűl legkisebbet tudakozódott volna, engedetett csak ugyan kérésének olly alku alatt, hogy az új komornát tanítsa meg előbb mindenre, minekelőtte a’ háztúl elköltözik. Ezen üdő alatt Gilméta mutatott ugyan kedvet egyszer arra, hogy Mariskátúl jövendőbéli férjének nevét megkérdezze; de a’ franczia asszonytúl megintetvén, hogy az alacsony sorsú emberekhez illy részvételt mutatni, fő rendű Dámában nagyon illetlen dolog, a’ franczia komornát tanította rá alattomban, hogy vegye ki Mariskábúl e’ titkot. Azonban ennek felelete minden tudakozására csak abbúl állott, hogy vőlegénnyét nem ösmervén, semmit sem nyer vele, ha nevét megmondgya is.

Ama’ levélben, mellyet neki most Aranypataki hozott, arra kérte őtet Hevesi, hogy az öreg Aranypataki Úrnak kocsijára, mellyben Hadnagy fiát Bécsbe küldötte, üllyön fel mindenestűl, és jőjjön Pestre. Más nap tehát Mariska felkereste a’ Hadnagynak szállását eggy barátnéjával. A’ Hadnagy különös böcsűlettel fogadta, mint kedves nevelőjének jövendőbéli hitvessét, és szóval is megmondotta neki, a’ mit Hevesinek levelébűl tudott. A’ beszéd elvégre Külnekiékre fordúlt. Álmélkodással hallotta Mariskátúl Aranypataki, hogy még ő tegnap a’ Bárónénál volt, addig Gilméta a’ szomszéd szobában franczia szeretőjével mulatott. El is keseredett volna e’ tudósításra, ha Mariska bizonyossá nem tette volna a’ felűl, hogy ezt Gilméta csak kénytelenségbűl cselekedhette. Ezer jeleit tapasztaltam^* én annak, mondá Mariska, hogy első szerelmét a’ Kisasszony el nem felejtette. Hányszor kérdezte ő éntőllem, ha nem hallottam-e valamit a’ Pestiekrűl? mikor velem négy szem között eggykét szót válthatott. És ha némellykor oda vetettem az Úrrúl próba gyanánt eggy kis örvendetes tudósítást, óh! melly szemlátomást derűlt fel orczája! melly érzékeny fohászkodással vetette az égre könybe borúló szemeit!

Egynehány efféle jelenéseket elbeszéllvén Aranypatakinak, jónak itélte ez, hogy Gilmétát, kit személlye szerint meg nem tisztelhetett, legalább eggy rövid levéllel bizonyossá tegye a’ felűl, hogy hozzá való régi hajlandósága meg nem változott. Mariskát tehát megkérdezte, ha kezébe tudná-e a’ levelet jó móddal játszani, mikor a’ háztúl elbúcsúzik?

Minden bizonnyal! mondá Mariska. Majd eggy holnapja már, hogy az új komorna a’ háznál van a’ végbűl, hogy ama’ különösségekre megtanítsam, mellyek a’ Bárónénak szolgálattyában előkerűlnek. Holnap estvére minden jószágomot ide hozom; holnap utánn reggel pedig, mikor Hadnagy Uram a’ postakocsinn Német ország felé megindúl, én a’ levelet átadom, ide sietek, és Pest felé indúlok.

Úgy is történt. Gilméta megnyitván a’ levelet, melly francziáúl volt írva, örűlő álmélkodással nézte alatta Aranypatakinak nevét. A’ levél ezekbűl állott:

Kedves Kisasszonykám! Mikor e’ sorokot olvassa, akkor már én az útonn leszek Bájor ország felé a’ regementhez, mellynél szolgálni fogok, ’s melly az ellenség előtt áll. Ki tudgya, nem találom-e ott halálomot, hol dücsősségemet keresem? Méltóságos Asszonyannya nem engedte meg, hogy a’ Kisasszonynak kezét vég búcsú gyanánt megcsókollyam, jóllehet a’ szomszéd szobában volt jövendőbéli férjével, ammint azutánn meghallottam. Bocsásson meg tehát merészségemnek, mellyel azt írásban végzem, a’ mit személyem szerint meg nem tehettem. Ama’ versengés, melly szülőink között támadt, az én szívemet meg nem változtatta. Úgy néztem én még azutánn is a’ Kisasszonynak nállam hagyott képére, mint legfőbb kincsemre. Minekutánna a’ sors a’ Kisasszonyt másnak ölébe vezeti, engedgye meg, hogy legalább e’ képre úgy nézhessek, még élek, mint barátnémnak emlékeztető adománnyára. Ha az ütközetnek helyénn maradok, áldozzon a’ Kisasszony eggy barátságos könyecskét csontyaimnak; ha pedig szerencsésen visszajövök, szabad legyen tiszteletére lennem legalább egyszer, hogy eleven szóval is megmondhassam, melly érzékeny ragaszkodással vagyok a’ Kisasszonynak holtig hű szolgája, Aranypataki György, Ő Felségének Huszár Regementyénél Hadnagy.

Mennél tovább olvasta Gilméta e’ levelet, annál jobban lágyúlt szíve, még végre egynehány könyek szemeibűl mellyére gördűltek. Nagyot sohajtván, Eredgy, úgymond, jó lelkű Ifiú! légy szerencsés, és lelly helyettem olly leányt, a’ ki tegédet jobban megérdemel, jobban szeret. Engemet a’ sors nagy fényre hí, talán hogy ama’ boldogságoktúl megfosszon, mellyekben mások földi menyországot lelnek. E’ levelet elteszem örök emlékezetűl, hogy te voltál az, a’ kinek karjánn ezen életnek viszontagságainn és gyönyörűségeinn át kellett volna haboznom, ha szülőink egyet érthettek volna.

Gondolatokba merűlt azutánn, mellyek szívét lapta gyanánt hányták az eggyik indúlatnak örvénnyébűl a’ másikéba. Mikor a’ pompás örömeket meggondolta, mellyek szívét a’ franczia Marquisnak ölében gyönyörködtetni fogják, Aranypatakit látta gondolattyában, az érzékeny szívnek sokkal édesebb boldogságai közűl reá könyörűletesen mosolyogni. Ha pedig ennek mellyéhez kúcsolta magát, a’ Marquist látta ragyogó palotájábúl integetni, hogy hideg boldogságait vele elosztani, karjai közé siessen. Majd azutánn az életnek viszontagságai jutottak^* eszébe, mellyeknek igája alól senki sincs e’ világonn kivéve, és szörnyen eliszonyodott. Micsoda vígasztalást remélhetek én akkor az én franczia férjemtűl, mondá magában, kinek valamennyi kincsei mindöszve sem képesek arra, hogy engemet a’ búbánattúl megmentsenek? Ellenben pedig, ha Aranypatakinak csak ezen eggy levelét olvasom is, óh melly képes ő, az asszonyi szívet még a’ koldús gunnyóban is megvígasztalni!

Illy képzelések között habozván, a’ Marquistúl talán elidegenedett volna, ha a’ franczia komorna be nem lépett volna hozzá, hogy felöltöztesse.

Gilméta Kisasszony a’ tűkörnél ült még, mikor a’ Marquis már tiszteletére megjelent. Legszebb ruhájába öltözött ez, mellyet még rajta senki sem látott. Az Úr ma talán menyegzőbe megy? kérdezé Gilméta nyájas mosolygással.

Ha ügyekezetemnek a’ szerencse kedvezni méltóztatik, igen is! Merjem-e remélleni, gyönyörű Kisasszonykám! folytatá beszédgyét, térgyre esvén előtte, merjem-e remélleni, hogy esedezésemet meghalgattya, mellyel szívét és kezét kérem? Tegye a’ Kisasszony szerencsésnek azt, a’ ki szerelme nélkűl nem csak boldog nem lehet, hanem még életben sem maradhat. Írásimbúl tudgya, ki vagyok? és hogy herczegi jövedelmeim vannak. Ha jószágimot kezemhez vehetem, ammint nem ok nélkűl reméllem, bevezetem azokba a’ Kisasszonyt, és ősi házamban királynénak teszem. Ha pedig birtokimhoz nem juthatnék, testvér bátyámnak leveleibűl megmutattam már, hogy ő azokot olly summával akarja kiváltani, melly untig elegendő lessz arra, hogy e’ tartományokban olly birtokot vegyek, mellynek jövedelmeibűl az én kedves Gilmétámmal eggyütt herczegi módra elélhetek. Akár így fordúllyon sorsom, akár amúgy, nem lessz a’ Kisasszonynak csak eggy kívánsága is, mellyet megelégíteni képes ne volnék. Felellyen, kérem, ezen ajánlásomra, de minekelőtte még is ezt megtegye, fontollya meg, hogy feleletétűl egész boldogságom, vagy bizonyos halálom függ.

Gilméta ezen ajánlást^* régen kívánta ugyan, de illy hamar még sem várta volt. Öszveszedvén tehát egész kellemetességét, felsegítette térgyérűl a’ Marquist, és imígy szóllott hozzá: Az Úrnak e’ hízelkedő ajánlását nem csak örömmel fogadom, hanem még nagyra is böcsűlöm. Az illyen tökélletes Gavalérnak karjai között, lehetetlen, hogy asszony boldogtalan legyen. Részemrűl tehát az Úr legkisebb akadályt sem talál. Ezt reméllem szülőimrűl is, kikkel az Úr ez iránt szóllhat, a’ mikor tetszik.

Áh! lehet-e nálamnál szerencsésebb ember széles e’ világonn? mondá nagy illetődéssel a’ Marquis, megcsókolván Gilmétának kezét. Ezen szempillantásban bemegyek úri szülőihez, és térgyenn állva esedezek nállok ama’ szerencséért, hogy fioknak fogadgyanak.

Át is szaladt azonnal hozzájok, és Gilmétát megkérte, ki azonban az örömnek majdnem elviselhetetlen indúlattyával tusakodott. Külnekiék különös szerencséjeknek vallották, hogy házokot a’ Marquis e’ szövetséggel megtiszteli, ’s a’ házasságbéli alkut azonnal megtették, felíratták, aláírták, és pecséttyeikkel, sőt még bizonyságokkal is megerősítették.

Azt állíttya a’ köz mondás, hogy a’ ki a’ játékban szerencsés, az a’ szerelemben szerencsétlen, vagy viszontag. A’ köz mondások, mellyek magokban állításokot foglalnak, többnyire csak tétovázó és sükeretlen vélekedésekbűl állanak, mellyeket a’ tapasztalás mindúntalan’ felforgat. Ezt a’ Marquis hazudtolta meg; mert azon naptúl fogva, hogy Bécsbe érkezett, csak egyszer vesztett a’ játékban, mikor Gilmétával és a’ Bárónéval legelőször játszott; egyébaránt nyereségei mindenkor olly nagyok voltak, hogy azokbúl egész udvarával eggyütt herczeg gyanánt élhetett. De azért a’ szerelemben sem volt ám szerencsétlen; mert azonnkivűl, hogy a’ Dámáktúl mindenütt szívesen fogadtatott, olly Kisasszonynak bírtokához is jutott jövevény létére, kinek szépsége nem ok nélkűl tartatott szembetűnőnek, ’s kinek birtokival eggy olly hazafi, a’ ki a’ gazdasághoz értett, több mint középszerű sorsra emelkedhetett volna.

A’ Marquis nem győzte várni a’ napot, melly a’ szép menyasszonyt karjai közé vezesse. Térgyenn állva kérte tehát a’ Bárónét, hogy szeretett Gilmétájával a’ contractusnak aláírása utánn harmad napra minden pompa nélkűl megesküdhessen. A’ pompát csak azért átallotta ő, mivel a’ ragyogó készűletekre több üdő kívántatott volna, mellynek lassú folyását ki nem állhatta. Igérte azonban, hogy ő ezen ünneplést más alkalmatossággal úgy helyre hozza, hogy azzal mind jegyesse, mind a’ Báróné tökélletesen meg fog elégedni. Nem örömest ugyan, de csak rá állottak még is végtére a’ Dámák annyival is inkább, mivel a’ Báró a’ vőlegénynek gondolattyát nagyon dicsérte. Mirevaló, úgymond, az illyen alkalmatosságnál^* a’ pompa? Akármelly ragyogó legyen ez, mindenkor találkoznak még is rágalmazók, kik azt, minekutánna jól laknak, és magokot jól mulattyák, alacsony gúnyokkal illetik, kisebbítik.

Felette rövid tanácskozás utánn elvégeztetett, hogy a’ jegyesek a’ háznál adassanak öszve a’ szükséges tanúknak jelenlétében. Az esküdtetés utánn elvezette hitvessét a’ Marquis egynehány urasághoz, kik hozzá, mihelyt Bécsbe érkezett, különösebb tiszteletet mutattak; eggy hét múlva pedig elment vele és szülőivel a’ Bárónénak ősi jószágába, mellynek szomszédságában testvérei laktak.

Bécsben erre a’ Dámák köztt^* nagy lázúlás^* támadt. No bizony derék eggy falathoz jutott a’ Marquis avval a’ nyomorúltt Báró Kisasszonnyal, mondá az eggyik felekezet. Hissz az a’ leány, azonnkivűl hogy semmije sincs, még jó erkölcs nélkűl is szűkölködik. Lárvája szép, de üres. Egynehány esztendő múlva pedig pökedelem lessz, még erre is nézni, mert csak a’ szín jó rajta; vonásai rútak. Úgy látszik e’ mellett, hogy attúl a’ franczia asszonytúl is, a’ ki nevelte, sok rosszat tanúlt. Nem sokára csak azt hallyuk, hogy nyomába lépett, és hogy a’ Marquis elcsapta.

Marquis? mondák megmeg mások. Tudgy’ Isten! mi lakik még a’ Marquis’ bőre alatt is. De ha mindgyárt Herczeg volna is, elég az, hogy jövevény. Jöttment emberhez soha sem mennék; leányomnak pedig inkább kitekerném a’ nyakát, hogysem illyen sohonnainak adnám. Hamis játékos lessz, semmi egyéb. Hiszen tudgyuk, micsodások a’ francziák, kik hozzánk jönnek! Otthon inasok, nálunk nevelők; otthon vargák, nálunk gavalérok. Én nem emlékezek róla, hogy a’ Marquis valamelly játékban vesztett volna, mondá eggy özvegy Gyenerálisné, ki a’ játék’ Istenasszonyának tartatott; a’ sommák pedig, mellyeket naponkint nyert, szembetünők voltak.

Eggy egész hétig tartottak az efféle beszéllgetések, mellynek elfolyása utánn tengeri süldisznót hozott Bécsbe eggy olasz, hogy pénzért mutassa. Nyomtatott tudósításának elolvasása utánn elfelejtették a’ Dámák a’ Marquist Külnekiékkel eggyütt, és a’ süldisznónak látogatására siettek.

Báró Külneki László eggy levelet írt még Bécsbűl Óbester báttyának Posonyba, mellyben tudtára adván a’ nagy szerencsét, mellyhez háza a’ Marquisval való szövetség által jutott, arra kérte, hogy famíliájával ezen alkalmatossággal kibékéllvén, ossza fel vele legjelesebb örömét, és engedgye meg, hogy vejét, ha majd a’ Bárónénak jószágábúl visszajövendenek, Posonyi lakásába vezethesse.

Az Óbester e’ hírre úgy megkábúlt, mintha a’ guta ütötte volna meg. E’ hijjával voltatok még, boldogtalanok! mondá elvégre, minekutánna magához tért volna. Boldogúltt szülőinknek szent hamvai! bocsássatok meg neki szegénynek, kit az idegen nevelés által vett hiúság olly annyira megvakított. Az ugyan, hogy idegen nemzetbűl választott magának feleséget, tűrhető azért, mivel hitvessének nemzete a’ miénkkel eggy Urat ösmer, eggy köz Atyát tisztel, kinek hozzánk való egyenlő szeretete^* által testvérek lettünk. De azt, hogy magyar vérünköt eggy sohonnaival vegyíti, óh! azt én neki el nem felejthetem!

Így aggódott magában az Óbester, ki egyébaránt sem tudott magának e’ dologban tanácsot adni. Eggyik fertályórában felült gondolattyával a’ kocsira, a’ Bárónénak jószágába hajtatott, ’s Gilmétát a’ Marquisnak körmei közűl kiragadta. Majd azutánn eggy levelet szerkeztetett fejében öszve, melly öccsének bolondságát erős színekkel lerajzolván, testvér szívét legalább arra indítsa, hogy a’ Marquisnak magyar indigyenátust szerezzen. Megmeg ezt is rosszalván, arrúl gondolkodott, mikép lehetne azt végbe vinnie, hogy jószágaibúl az a’ lidércz csak eggy krajczárt se kapjon? Már megházasodott, már meg az Udvarnak engedelmével eggy árva nemes ifiút fogadott fel örökös fiának. Semmiben sem tudván megállapodni, elővette kínnyában Horátiust, hogy fejébűl e’ kellemetlen dolgot kiverhesse. Ennek szinte utólsó lapjánn a’ következendő ígék tüntek szemébe: „Ha ő (a’ rossz poéta tudni illik, vagy akármellyik gyáva könyvszerző) verseket böfögvén, ’s nagy büszkeséggel a’ fellegek között tévelyegvén, mint a’ rigókra elbámúltt madarász, kútba vagy verembe esik, jóllehet hosszas rimánkodással kiáltsa: Segítsetek rajtam, kedves polgártársaim! senki őtet ki ne vonnya. Ha könyörűletességbűl valaki lebocsátott kötéllel ki akarná segíteni, azt mondanám neki: Mit tudod te, ha vallyon nem készakartva ugrott-e le? és ha ki akar-e valóban szabadíttatni? ’s elbeszélleném neki a’ sziczíliai poétának, Empedoclesnek, veszedelmét, ki halhatatlan Istennek akarván tartatni, hideg vérrel az égő Etnába ugrott. Engedgyünk a’ poétának szabadt just arra, hogy munkája által önnön magát megölhesse. A’ ki őtet akarattya ellen az életre kényszeríti, azt ő gyilkossának tartya. Nem egyszer próbálta ő már ezt; és ha ma kivonatik is, még sem lessz okosabb, sem az illy hires halálnak szeretetével fel nem hágy.”^*

Köszönöm a’ jó tanácsot, édes Horátiusom! mondá az Óbester; szívembűl köszönöm. Illyen Empedocles az én öcsém is. A’ ki veszni indúlt, vesszen!

Mikor a’ francziásan neveltt ifiú gavalér külső országokot megy nézni, azzal az előitélettel járja a’ tartományokot, hogy azokban csak az szép, csak az jó, a’ mi francziás; és így lehetetlen, hogy útazásával akár magának, akár hazájának hasznot hajtson. Még a’ franczia határokra nem ér, mindaddig méltóknak sem tartya a’ tárgyakot arra, hogy megvisgállya; túl menvén pedig rajtok, még a’ legalábbvaló haszontalanságot is csudállya és tiszteli. Így gátollya meg minden előitélet a’ tanúlást!

Megvallom, hogy az ollyannak útazása, a’ ki ellenben csak azt tartya szépnek, jónak és hasznosnak, a’ mi hazájában van, hasonlóképen haszontalan; de előitélete legalább nem olly természetlen, mint azé, a’ ki saját fészkét megveti.

A’ mi Aranypatakink külső országokba jutván, mind úttyában, mind pedig a’ Regementnél, ha fő kötelességei megengedték, vizsga szorgalmatossággal tudakozódott a’ gazdaságnak mindennémű ágairúl, a’ kereskedésnek tárgyairúl és módgyárúl, a’ kézi mesterségeknek folyamattyárúl, a’ szép mesterségeknek és tudományoknak előmenetelérűl, a’ törvényekrűl, az országlásokrúl, és kivált a’ jobbításokrúl, mellyek mindezekben üdőnkint történtek. A’ mit pedig látott, hallott, tapasztalt, azt naprúl napra feljegyezte, hozzá adván gondolattyait, mikép lehetne azoknak hazánkban hasznát venni? Szorgalmatosan megkülömböztette ő azokot, a’ mik climánkkal, constitutiónkkal, nemzeti characterünkkel megeggyezhetnének, az ollyan rendtartásoktúl, mellyek ezekkel meg nem férnek. Helyben hagyta ő az utólsókot ama’ tartományokra nézve, mellyekben virágzani látta, de a’ nélkűl hogy azoknak fogyatkozása miatt hazánkot ócsárlotta vagy megvetette volna; az elsőknek pedig különös figyelmetességet szentelt, arrúl gondolkodván szüntelen’, mikép lehetne azokot hazánkban lábra állítani?

Allig érkezett a’ regementhez, azonnal tűzbe kellett mennie. Megtanúlta ő még otthon, hogy a’ hadi mesterség nem áll a’ jobbra vagy balra való forgásbúl; és így jó könyvekbűl előre megösmerkedett, Mársfalvi Gyenerálisnak vezérlése alatt, a’ Taktikának minden ágaival. Innen történt, hogy az ütközetben minden legkisebb parancsolatnak, mellyet vett, és minden legkisebb mozdúlásnak, mellyet az ellenség tett, még titkosabb okát is könnyen átlátta. Ennek következése pedig az volt, hogy ügyekezeteiben a’ veszedelmet könnyen elkerűlte, és a’ kívántt hasznot könnyen megeszközlötte. Még a’ legnagyobb tűzben sem hagyta magát soha az indúlatoktúl elragadtatni, hanem a’ józan és nyugodalmas észtűl kért tanácsot. Fő gondot viselt a’ táborban arra, hogy a’ vidéket, mellyben ütközetet lehetett várni, jól kitanúllya. Ennek köszönte azt, hogy eggy alkalmatosságnál, mikor Eszkadronnya eggy gyalog osztálynak segítségére küldetett, melly már egészen be volt kerítve, és saját kapitánnya, ki e’ lovasságot az ellenségnek vaktában és rossz útonn vezette, súlyosan megsebesittetett, ő eggy titkos útonn véletlenűl oda csapott a’ győzedelmesekre, és soraikot olly rendetlenségbe hozta, hogy kelepczéikbűl a’ veszendő gyalogság dücsősségesen kimenekedett. Nem volt még egész esztendeje, hogy a’ Regementhez érkezett, mikor ez történt. A’ gyalogságnak fő tisztyei pedig olly nagyra magasztalták e’ vitéz cselekedetét, hogy a’ fő vezértűl kapitánynak neveztetett.

Több illy vitéz cselekedetek utánn olly nagy erővel lepte meg egyszer Eszkadronnyát az ellenség, hogy kénytelen volt embereivel eggyütt a’ menekedésrűl gondolkodni. Mivel az ütközetben elől volt, a’ szaladásban hátúl maradt. Lovát lelővén alatta, magát a’ győzedelmeskedő tiszt megfogta, és ölelésével, mint nagy vitézségű tiszttársát, megtisztelte.

Franczia országnak belsejébe vitetvén, kikérte magának, hogy mindaddig, még ki nem váltatik, az országnak némelly várassait és vidékeit megnézhesse. Inas gyanánt eggy franczia katonát kívánt maga mellé, kinek jó fizetést adott. Várasrúl várasra menvén, egész Párisig jutott, hol még a’ nagyobb házaknál is, mint szép erkölcsű, módos magaviselésű, és a’ tudományokban járatos Gavalér, szívesen fogadtatott, és különösen tiszteltetett. Mihelyt ő e’ nagy várasban az ollyan szerzeményeket és szépségeket megnézte, mellyeknek visgálásábúl hasznot várhatott, azonnal búcsút vett tőlle, és a’ kisebb várasokban lévő fabrikáknak és manufactúráknak visgálásához fordúlt.

Hosszasabb fogságának vége felé nyavalygani kezdett. Az orvosok tehát azt javasolták neki, hogy költözzön ki a’ frissebb levegőre eggy faluba, és ott éllyen olly természetesen, ammint csak lehet. Harmad napra visszajött eggy falurúl az inas, kit a’ végbűl, hogy ott neki szállást és asztalt fogadgyon, kiküldött volt, és hírűl hozta neki, hogy eggy tisztességes parasztnak a’ házánál mindent talált, a’ mi eggy illyen fél betegnek orvoslására szükséges. Aranypataki ennek megörűlt, és inassával eggyütt más nap mindenestűl kiköltözött.

Isten hozta az Urat hozzánk! mondá Aranypatakinak a’ franczia földmüves, ammint házába belépni látta. Inassátúl hallván, hogy az Úr nálunk természetesen akar élni, nem átallottam az Urat^* házammal, kertemmel, és minden egyebemmel megkínálni. Külön szobám ugyan nincsen; de mivel mink egész nap a’ mezei munka utánn járunk, ezen eggy szoba egész nap az Úré. Éjszaka én ama’ szögletben megvonom magamot feleségemmel eggyütt; az Úrnak pedig ebben a’ szögletben vetettem ágyat, és szunyoghállóval bekerítettem. E’ megett vetkezhet, öltözhet, és alhat az Úr tetszése szerint; mink nem láttyuk, és a’ szúnyogok nem csípik. A’ szoba nagy, ammint láttya az Úr; elférünk, és a’ levegő sem könnyen romlik meg benne. Az ablakbúl a’ kertbe lát az Úr, mellyben tetszése szerint mulathat. Az én Boriskám nem utólsó szakácsné; asztali eszközeink pedig, ha nem drágák is, legalább tiszták. Ha velünk tetszik az Úrnak eggy asztalnál enni, böcsűletnek vesszük; ha pedig különösen akar enni, különös asztalt terítünk.

Óh! egyen az Úr inkább velünk, mondá a’ tizennyolcz esztendős menyecske. Az én férjem ugyan még ifiú, de tud annyit, ha nem többet, mint a’ mi kis mesterünk; és tréfálni is szeret. A’ gazdaságnak oskoláit, mellyeket a’ földes Uraság a’ szomszéd mezővárasban jobbággyainak ingyen tartat, mind kitanúlta. Vele okosan is beszéllhet az Úr, nevetkezhet is.

Haggy az én tudományomnak az illyen Urak előtt békét, Boris! és maradgy te a’ te konyhádban.

Nem is hagyom én magamot az én kis konyhámban kinevetni. Főzök az Úrnak, azt fogadom, olly jó ételkéket, hogy eggy hét alatt úgy megpirosodik, mint a’ rósa. Ezeket az orvosságokot – szinte akkor hozta be az inas, és az asztalra tette – mind az ispitába küldgyük.

Aranypataki, kinek e’ természetes jószívűség nagyon megtetszett, megköszönte nekik, és elfogadta szíves ajánlásaikot. Az első vocsorát megevén velek, korán lefeküdt a’ gazda miatt, ki korán reggel szokott volt felkelni a’ munkára, és olly jól aludt, hogy szinte maga is csudálkozott rajta. Azelőtt ő, mihelyt a’ regementhez érkezett, ritkán feküdt le éjfél előtt, mivel csak éjszaka tanúlhatott. Tapasztaltt dolog pedig, hogy a’ ki ama’ nagy krízist, melly Hufeland’ tanítása szerínt aluvó testünkben éjfélkor történni szokott, az álomtalanság által meggátollya, olly nagyon árt magának, kivált ha ezt többször cselekszi, hogy álma végtére egészen megromlik, és természete nagyon meggyengűl. Korán reggel felkelvén, kiment a’ kertbe, és ott a’ friss levegővel több egésséget szítt magába, mintsem valamennyi orvosságitúl remélhetett volna. Szombatonn estve elvezette őtet a’ gazda a’ helységnek piacczára, hol az ifiúság az öregeknek jelenlétében magát külömbféle játékokkal mulatta. Vasárnap estve felé szintazonn a’ piaczonn musika és táncz volt, melly Aranypatakit úgy felvidította, hogy gazdasszonyával maga is eggy frisset tánczolt.

Hetfünn reggel a’ gazda felkelvén, ’s Aranypatakit az ágybúl hasonlóképen kiverődni hallván, Az Úr, úgymond, olly korán kel fel naponkint, mintha, tudgy’ Isten? micsoda sok dolga volna a’ mezőnn. Azutánn azt is látom sokszor, hogy mikor az Úr a’ szomszéd ligetbe megy, vagy a’ hegyre felmászik, vagy a’ kertben sétál, könyvet visz magával és olvas. Ha azt akarja az Úr, hogy a’ kerti vagy erdei friss levegő csendes vérét megfrissítse, vesse el a’ könyvet pokolba!

Kelmednek gondolattya, András gazda! nem rossz, mondá Aranypataki; de még a’ természetnek e’ gyönyörű szépségei között is elúnnya magát az ember, ha maga van.

Gondoltam én azt, felelé András; azért még a’ múltt szombatonn feltettem magamban, hogy én az Úrnak eggy mulatságot hozok, melly ezernyi ezer könyvnél is többet ér. Két mértföldnyire innen lakik a’ bátyám, kinek eggy fürge leánya van. Ilona a’ neve, és tizenötödik esztendejét csak két hét előtt töltötte. Eltartya ez az Urat szóval, azt fogadom; pedig úgy, hogy a’ könyvek eszébe sem jutnak. Estvére itt leszek vele. Addig is maradgyon az Úr az Istennek oltalmában. Borisom mindent megtesz az Úrnak azalatt, mintha magam itthon volnék. Ha pedig valami különös dolog adná^* elő magát, megmondtam már neki, hogy mennyen a’ bíróhoz, a’ ki nekünk annyi, mint apánk; ez neki mindenben legjobb tanácsot adhat.

Örömest ellenkezett volna Andrásnak szándékával Aranypataki; de mivel látta, hogy ő ezt olly különös szívességgel cselekszi, a’ minőt csak testvértűl várhatott volna, kedvét szegni nem akarta.

Noha Borisnak a’ konyhában és a’ ház körűl sok dolgai voltak, Aranypatakit még is, még a’ szobában és a’ kertben volt, minden órában egyszer vagy kétszer megtekíntette. Öszveszedte ő minden erejét, hogy e’ kedves vendéget mulathassa, és ha a’ beszédbűl kifogyott, ismét munkájához szaladt. A’ mit gyermekségétűl fogva születésének helyénn és a’ szomszéd falukban látott, hallott, tapasztalt, azt ő darabonkint mind elbeszéllette. Aranypataki nem győzött elegendőképen csudálkozni a’ menyecskének e’ barátságos és bizodalmas társalkodásánn, melly a’ várasi koketeriához olly nagyon hasonlított, és ettűl még is olly távúl volt, mint a’ nap a’ földtűl. Ha józan esze, és kivált jámbor szíve, és a’ nemes erkölcsnek szeretete meg nem zabolázta volna képzését, ez a’ menyecskének természetességét minden bizonnyal szerelmes magakelletésnek nézte volna, és Aranypatakinak indúlattyait könnyen rossz útra csábította volna.

A’ gazdának bizodalmánn még jobban csudálkozott, ki ifiú feleségét eggy várasi emberrel, és a’ mi több, katonatiszttel magát hagyta. Óh micsoda romlást, micsoda rettenetes pusztítást okozhatna eggy romlott erkölcsű ifiú ember az ártatlanságnak e’ kellemetes hajlékában, gondolá magában Aranypataki, mikor a’ menyecskével ebéd utánn az asztalnál barátságosan beszéllgetett; ’s felkelvén ülésérűl, kiment az erdőbe, hogy az alkalmatosságot elkerűllye, melly sokszor még a’ legjámborabb embert is bűnre csábíthattya.

Estve felé későbben érkezvén haza, mint egyébkor, otthon találta már a’ gazdát Ilonával eggyütt. Ihol a’ lyánka! úgymond, kit az Úrnak szolgálattyára és mulatságára szereztem. Most már az inast annyiszor küldheti be az Úr a’ várasba, a’ mennyiszer tetszik; maga legalább nem marad, ha mindgyárt mink a’ munka utánn látunk is. Amott van az ágyad, Ilona! általellenében az Úr’ ágyának. Ébren aludgy, hogy az Úrnak oda nyújthasd az orvosságokot, és hogy neki még éjszaka is fűlevet főzhess, ha kívánnya.

Ilona már a’ gazdára nézett, mikor ezeket mondotta, már meg Aranypatakira; de valahányszor erre tekíntett, kék szemei mindenkor elevenebbek lettek, ’s piros ajakinak^* rósája kellemetes mosolygásra nyílt. Rajtam ne múllyon semmi, mondá végtére ezüst hanghoz hasonló tiszta szózattal; és ha gyógyúlása az én szolgálatomtúl függ, fogadom, hogy harmad napra olly egésséges lessz, mint a’ makk.

Köszönöm, édes Ilonám! e’ szívességedet, mondá Aranypataki, ’s oda nyújtotta neki kezét, mellyel a’ lyánka egybekúcsolván magáét, térgyet hajtott. Hivatallyát a’ beteg körűl azonnal elkezdvén, megkérdezte ettűl az asztalonn álló orvosságoknak neveit, beadásoknak üdejét és módgyát, és eggyáltallyában a’ szolgálatokot, mellyeket tőlle Aranypataki kíván. Majd azutánn betegségének nemét és okait tudakozta, ’s e’ tárgyrúl más egyebekre fordítván a’ beszédet, úgy elmulatta a’ beteget, hogy szinte felvídámodott. A’ vocsoránál kiváltkép olly vígan, és olly elmésen csevegett a’ leányka, hogy Aranypataki nem győzött természetes nyájasságának eleget nevetni, álma pedig e’ mulatság utánn olly csendes és édes volt, hogy hajnalkor felébredvén, inkább egésségesnek érzette magát, mint betegnek.

Még hajnal utánn is elszenderedvén, későbben kelt fel, mint egyébkor, és Ilonát már talponn lelte. Ezer volt ennek azonnal a’ kérdése. Jól aludt-e az Úr az éjszaka?

Jól, édes Ilonám!

Jobban úgy-e, mint eddig?

Sokkal jobban.

Boris Néne! Boris Néne! sokkal jobban aludt az Úr ezen éjszaka, mint eddig! Én őtet minden bizonnyal hamar meggyógyítom. De, most jut eszembe, hogy az Úr az éjszaka sem orvosságot nem kért éntőllem, sem velem fűlevet nem főzetett. Talán fel nem ébredtem, mikor megszóllított az Úr? Óh! bocsásson^* meg, kérem; a’ jövő éjszaka a’ földre, a’ puszta földre fekszek, csak hogy könnyebb álmom legyen.

Ezt ne cselekedd, édes Ilonám! A’ múltt éjjel én olly jól érzettem magamot, és olly édesen aludtam, hogy sem fűlé, sem orvosság nem kellett.

Igazán? Engemet tehát nem is szóllított meg az Úr?

Minden bizonnyal nem.

No már úgy szent önnön magammal a’ békesség. Hát az ágy jól volt-e vetve?

Jobban nem lehetett volna.

Illy kérdései mellett Aranypataki felöltözött, azutánn pedig vele jó kávét ivott, melly alatt Ilona a’ beszédet a’ hadakozásra fordítván, iszonyodással hallgatta annak kegyetlen pusztításait. Majd azutánn Aranypatakitúl megtudakozván, hová való? Magyar országrúl, a’ magyar szokásokrúl, és a’ magyar Asszonyoknak viseletérűl számtalan kérdéseket^* tett. Tanítson meg az Úr engemet magyarúl, mondá egyszerre nyájasan, hogy az Úrral e’ nyelvenn beszéllhessek. Hogy kell, példának okáért, mondani magyarúl: Bon jour, Monsieur!

Jó reggelt az Úrnak! felelé Aranypataki nevetve.

A’ leány e’ szókot mindaddig mondogatta, még meg nem tanúlta; azutánn pedig ugrosott, tapsolt, ’s minden embernek, a’ ki a’ szobába bejött, azt kiáltotta: jó reggelt az Úrnak!

Így múltak el az első napok, és Aranypataki mind otthon, mind a’ ligetben és egyéb sétáló helyeinn Ilonával nyájaskodván és nevetkezvén, a’ második hétenn olly jól érzette magát, hogy még az orvosságokkal is egészen felhagyott. Ammint egészsége visszatért, észre vette eggy reggel azt is, hogy a’ gazda és a’ gazdasszony korán reggel ki szoktak osonni a’ szobábúl a’ munkára. Meggondolván tehát, micsoda veszedelemben haggyák vele Ilonát egyedűl magát eggy szobában, nem tudta, mit itéllyen róllok? Képzése azutánn nagy erővel munkálkodott azonn, hogy indúlattyait fellobbantsa; de ő az észnek tanáccsát hallgatván, feltette magában, hogy az ártatlanságot, melly Ilonában olly kellemetesen virágzott, úgy fogja mindvégig tisztelni és böcsűlni, ammint eggy nemes erkölcsű gavalérhoz illik.

Illyen gondolatok köztt felöltözött csendesen azzal a’ szándékkal, hogy a’ ligetbe lopódzkodik, és Ilonát aludni haggya, kinek társaságát már-már veszedelmesnek tartotta. Szerencsétlenségére^* eggy szögönn függött a’ kalapja azon ágy felett, mellyben Ilona feküdt. Ammint tehát amazt le akarta venni, a’ lyánka felébredt, felült, és látván, hogy Aranypataki már sétálni akar menni, kiugrott az ágybúl, ’s öltözni kezdett, szüntelen’ arra kérvén a’ kapitányt, hogy ne mennyen sétálni nálla nélkűl; ő mindgyárt készen lessz.

Mit tehetett Aranypataki egyebet, hanem hogy megvárta, annyival is inkább, mivel a’ leány vele olly beszédbe bocsátkozott, mellyet ezen ártatlannak bántása nélkűl félben sem szakaszthatott volna. Fel volt már a’ leány egészen öltözve, és csak a’ kalapot kellett volna még fejére tennie. Kérem az Urat, úgymond, tűzze fel nekem ezt a’ kalapot a’ kontyomra úgy, ammint itt a’ lyányok viselik. Ezt mondván, Aranypatakinak kezébe tolta a’ czifra kalapot, maga pedig eggy székre ült. A’ beszéd köztt maga sem vette eszre Aranypataki, mit nem csinál belőlle mindent e’ fürge és ártatlan leányka? ’s feltűzvén a’ kalapot, karjára fűzte a’ leányt, ’s a’ ligetbe ment.

Elbeszéllette itt Ilona neki, mikép szelídített meg eggy kendericzét? melly hasznosan tud bánni a’ selyembogarakkal? ’s melly szerencsés a’ virágnevelésben, és a’ kertész munkákban? Ha száraz ágat dugok is a’ földbe, úgymond, még is kivirágzik.

Bármelly nagy komorsággal borította el Aranypatakit ama’ veszedelemnek meggondolása, mellyhez erkölcse ezen ártatlan és gyönyörű leánynak társaságában naponkint közelített, meg nem tudta még is magát tartóztatni attúl, hogy Ilonának nyájas csevegéseiben ne gyönyörködgyön, mellyekkel e’ kicsinységeket előadta. Két hét alatt pedig annyira hozzájok szokott, hogy a’ leány nélkűl únalommal nézett mindenre, a’ mi körűlötte volt. A’ gazdasszony egyszer a’ várasba ment, és Ilonát arra kérte, hogy helyette ebédet főzzön. Aranypataki tehát maga járta meg mulatságának minden helyeit, és mulatság helyett tűrhetetlen únalmat lelt bennek. Ilonának képét látta, valahová tekíntett; Ilonának csevegését hallotta, valamerre ment. Háromszor akart a’ ligetbűl haza térni, hogy Ilonát a’ konyhában véletlenűl meglepje.

Mi lessz már ebbűl? kérdezé magátúl végtére, szívének állapottyát meggondolván. A’ szerelem, minekelőtte rá ösmertem volna, beorozkodott szívembe a’ barátságos nyájasságnak álorczája alatt, ’s egészen meghódított. Meghódította egyszersmind, ammint mindenbűl látom, ezen ártatlan leánykát is, kinél nekem okosabbnak kellene lennem. Micsoda szomorú jelenés, micsoda kín lessz majd az, mikor egymástúl elbúcsúzunk!

Elbúcsúzunk? E’ szóra Aranypataki mély gondolatokba merűlt, mellyekkel sokáig tusakodott. Hát ha Ilonát elvinném magammal? úgymond, ha úri nevelést adnék neki? ha kezemmel megboldogítanám? Hm! Az édes anyám lámát ütne ugyan, hogy illy alacsony rendű hitvest választottam, de nem hiszem, hogy végre le nem csendesedne. Óh! ha ő azt tudná, melly nehéz a’ nemes házakban olly jóféle gyöngyöt találni, mint Ilona! – – – Az atyám? Az én jó és bölcs atyám mosolygással hallgatná szerelmemnek csudálatos történetét, és Ilonát édes leánya gyanánt megölelné. A’ többi világgal pedig mit gondolok? Eggy vagy két hétig csúfot űz házasságombúl, azutánn pedig elfelejti.

De Ilona? – – – Itt újra elcsendesedett eggy darabig. Ezen ártatlan leányka, mondá tovább, önnön magával tanácskozván, e’ romlatlan erkölcsű és jámbor szívű lélek nem csalódna-e meg eggy ollyan férjfival, ki a’ várasi életnek ragyogó rendetlenségei által meg van már rontva? Őtőle ártatlan tévelygés, hogy engemet szeret; de éntőlem árúlás volna, ha e’ tévelygésnek hasznát venném, és őtet a’ falusi életnek boldogságai közűl a’ nagy világnak habjai közé, földmüves sorsának ártatlan csendességébűl amaz indúlatoknak szélvészei közé ragadnám, mellyek a’ főbb rendeknek pompás gyönyörűségeit háborgattyák.

E’ tanácskozásra feltette magában, hogy Ilonával soha sem megy többé messzebb sétálni az inas nélkűl, és hogy szerelmének elfojtására minden erejét öszveszedi. Ilona az inasnak jelenlétében szinte olly nyájas, vídám és szerelmes volt, mint azelőtt; sőt úgy látszott, mintha enyelgései még egyszer olly elevenek voltak volna. Sokszor történt, hogy az inast a’ sétáló helyrűl maga haza küldötte valamiért, és hogy az inas sokkal tovább mulatott, hogysem szükséges volt volna. Illyenkor a’ leány különösebben hízelkedett Aranypatakinak, ki viszontag annyival mélyebb komorságba merűlt.

Egynehány nap múlva kénytelen volt Aranypataki az inast levelekkel és pénzekért a’ várasba küldeni. Még ő a’ levélírásban foglalatoskodott, addig Ilona az inassal a’ selyembogarak körűl forgolódott, mellyeknek gondviselését a’ gazdasszony, ki a’ szomszéd faluba ment volt, reá bízta. Mikor az inas elment, azzal mentegette magát Aranypataki a’ sétálástúl, hogy a’ dél már a’ nélkűl is közelget. Ilona haragosan öszveszidta azt a’ levélírást, és elkomorodott; de Aranypatakinak igéretét hallván, hogy dél utánn a’ reggeli sétálást is helyre hozza, elszaladt a’ konyhába, nagy tüzet rakott, ’s még az ételt is megpörkölte, csak hogy az ebédnek annyival hamarább vége szakadgyon. Mikor a’ gazdasszony haza érkezett, az ételt azonnal az asztalra vitte, és a’ gazdát a’ szérőbűl behívatta. Az asztalnál allig evett valamit, a’ kérdésekre rezkető szózattal és röviden felelt, gondolatokba merűlt, ’s még Aranypataki a’ gazdával beszéllgetett, szüntelen’ rá nézett és fohászkodott. Aranypataki ezeket eszre vette, és szorgalma szerelmével eggyütt minden szempillantásban nevekedett.

Ebéd utánn a’ leány a’ kalapot, és a’ pálczát a’ szögekrűl maga levette, ’s Aranypatakinak adta, kit karjára fűzött, ’s a’ házbúl a’ friss levegőre szinte kihurczolt. Aranypataki magát hevűlni érezvén, ’s Ilonával a’ magányos helyekenn való sétálást az inas nélkűl veszedelmesnek látván, feltette magában, hogy mint böcsűletes ember, csak eggy lépést sem tesz a’ háztúl, minekelőtte a’ leányt e’ veszedelemre, mellybe önnkint rohanni látszott, figyelmetessé nem teszi. Leülvén tehát vele a’ ház előtt a’ padra, megfogta kezét, ’s maga mellé vonván, Ilonka! úgymond, minekelőtte tovább mennyünk, én neked valamit mondok. Nekem ma fontos okaim vannak, hogy sem a’ hegyre nem akarok menni, sem a’ ligetbe.

Nekem is, mondá Ilona fohászkodva, és olly remegő szózattal, melly Aranypatakinak szívébe mélyen behatott.

Haggyuk ma, édes Ilonkám! a’ madaraknak amaz árnyékos rejtekeket, mellyekben egyedűl magunknak mulatni veszedelmes volna.

Veszedelmes? kérdezé Ilona álmélkodva.

Hallottál-e már valamit életedben arrúl a’ veszedelmes latorrúl, a’ ki Ámornak neveztetik?

Soha csak eggy szót sem, mondá Ilona, meredtt szemeit Aranypatakira függesztvén.^*

Ő eggy alatomban ólálkodó lator, a’ ki amott a’ hegyet, és a’ ligetnek rejtekeit felette veszedelmeseknek teszi. Kivált pedig az ifiú leányok utánn nagyon lesekedik, kiknek szívét kínosan gyötri, ’s kiknek boldogságát örökre meg rontya.

Ilona elkacczantván magát, ugyan hogy hihet az Úr, úgymond, illyen dolgokot? Csupádon csupa sültt hazugság biz az, a’ mit az Úrnak e’ környékrűl, tudgy Isten! micsoda rossz emberek mondottak. Soha e’ hegynél és e’ ligetnél bátorságosabb vidék nem lehet. Én az Úrral az egész erdőt be merem járni, a’ nélkűl hogy bennünköt legkisebb veszedelem érjen. Azonban szeretem, hogy az Úr e’ latortúl fél, mert én már e’ vidéket megúntam. Elszomorodok, ha csak messzérűl látom is. Mennyünk inkább amoda a’ rétre, hol a’ folyóban az asszonyok ruhát mosnak.

Allig értek a’ folyóhoz, hogy Ilona a’ hídonn átvezette a’ kapitányt az ország’ úttyára, melly négy sor fák között a’ várasba vitt. Soha még Ilona olly csendes, és olly szomorú nem volt, mint ezenn az útonn; mirenézve Aranypataki el nem tudta magát tökélleni, ha elkezdett leczkéjét Ámornak latorságárúl folytassa-e vagy sem? Szívesen sajnálta ezen ártatlan leánykát, kit szenvedni látott, ’s egyszersmind tüzesebben is kezdette szeretni és böcsűlni, úgymint olly ártatlan leánykát, ki ő miatta szenved. Közel a’ várashoz eggy kőpadra a’ fák alá leültek. Itt Ilona úgy elkomorodott, hogy szemei szinte könybe borúltak. Aranypatakinak kérdésére, mi baja? minden felelet helyett elpirúlt. Lehet-e ennél világosabb vallása a’ szerelemnek? gondolá magában Aranypataki, ’s a’ nélkűl hogy eszre vette volna, mit cselekszik? megölelte a’ leányt hevesen, és orczájára eggy csókot tűzött. Amott jön már Félix! mondá Ilona. Aranypataki is megösmerte még messzérűl az inast, kivel szinte olly komoran, ammint jöttek, haza is mentek.

Ilonának elevensége szembetünőképen enyészett. Egész éjszaka sohajtozván, Aranypatakinak is álomtalanságot okozott. Mi lessz e’ szegény ártatlanbúl? gondolá magában. Látom, hogy el kell hagynom, vagy kezemmel megkínálnom. Az első neki veszedelmet, a’ másik pedig nekem nagy alkalmatlanságot szerezhet. Illy gondolatokkal tusakodván, rövid és szakadozott álma utánn még hajnal előtt felkelt, lopva felöltözött, és sétálni ment.

Olly tele lévén esze Ilonával, hogy a’ tárgyakot sem vette eszre, mellyek mellett elment, feljutott lassankint a’ hegy’ tetejére, és innen a’ másik oldalánn leereszkedvén, eltévedt, ’s véletlenűl eggy meredek helyre jutott, mellyrűl kénytelen volt lábainn lecsúszni, mivel az elesésnek veszedelme nélkűl meg sem fordúlhatott, hogy a’ hegyre visszatérjen. Eleget vigyázott, hogy el ne essen, mikor lecsúszott, de az egyenmértéket meg nem tarthatván, a’ meredeknek allyánn csak ugyan arczra esett, és homlokát eggy fába úgy megütötte, hogy azonnal feldagadt és megkékűlt. Jobb útat választván, ismét felkapaszkodott a’ hegy’ tetejére, hol nevét az inastúl és Ilonátúl kiáltatni hallotta. Feleletére hozzá csűdűltek mindnyájan, az inas ugyan vasvillával, Ilona eggy nyárssal, a’ gazda pedig eggy fejszével. Az Istenért, mondá a’ leány, hol jár az Úr olly sokáig? Micsoda irtóztató gondot nem okozott nekem és mindnyájunknak? Eggy órája már, hogy az Urat e’ csúnya hegyenn keressük. Nincs bokor, nincs barlang, mellyet ki ne kutattunk volna. Ezt mondván, Aranypatakit megölelte, és szeme közé nézett; azutánn pedig szorgalmatosan átvisgálta környöskörűl, ha nincsen-e valami baja?

De mirevalók e’ fegyverek? kérdezé Aranypataki. Mit akartál te, Ilona! e’ nyárssal?

Hisz, Uram! az egész helységet fellázította volna, mondá^* a’ gazda, ha engedtem volna. Mind csak azt kiáltotta, hogy az Úr minden bizonnyal ama’ latornak a’ kezébe esett, kinek lesseirűl e’ napokban vele maga szóllott, a’ nélkűl hogy ő az Úrnak szavát elhitte volna. Soha életemben nem hallottam én legkisebbet is arrúl, hogy e’ ligetben rossz emberek tartózkodnának; de, hogy félelmét lecsillapítsam, felfegyverkezve jöttem ide vele, az Úrat keresni.

Ilona valóban nem hitt akkor a’ Kapitány’ szavának, mikor ez őtet Ámornak latorságával ijesztgette; de ma a’ sétálásrúl visszavárni nem győzvén, úgy elfogta a’ félelem, hogy a’ minapi okokot, mellyekre nézve Aranypatakinak ijesztgetését kinevette, részént elfelejtette, részént elegendőképen meg nem fontolhatta.

Szinte köszönni akarta szíves szorgalmait Aranypataki, ammint kalapját fejérűl levette, hogy homlokárúl az izzadságot letörűllye. Ilona megsajditván rajta a’ daganatot és a’ kékséget, Ahol a! nézze csak Bátyám Uram a’ homlokát! Nekem még sem akart hinni senki. Hála Istennek! hogy csak elevenen kerűlt ki még is annak az átkozott latornak gyilkos kezébűl! Mennyünk haza szaporán, mondá azutánn, körűl tekíntvén magát félénken; ki tudgya, ha nem ólálkodik-e itt valahol életünk utánn?

Most tőlle legkisebbet se félly, mondá Aranypataki. Csak a’ magányos párokot szokta ő megtámadni az ollyan helyekenn, a’ merre kevés ember jár. Szaladgy inkább Felixxel haza, és melegíts nekem eggy kevés bort, hogy homlokomra boríthassuk.

Szinte az erdő’ széléhez közelítettek, mikor ezt Aranypataki mondta. Megfogván tehát Ilona az inasnak kezét, olly sebesen szaladt vele haza felé, ammint csak lehetett. Otthon a’ gazdasszonyt egészen elrémítette, mikor hozzá lélekszakadva berohant, és bort kért. Szaporán, édes Nénikém! úgymond, szaporán. A’ lator a’ mi Urunkot agyon akarta ütni. Illyen vereség van a’ homlokánn! Ezt mondván, homlokára tette az öklét.

Azalatt Aranypataki a’ gazdának az egész esetet elbeszéllette, megmondván neki azt is, mikép jött Ilona ama’ vélekedésre, hogy ő talán a’ lator’ kezébe jutott. Szívesen nevetvén a’ Gazda a’ leánynak ártatlan tévelygését, megjövendölte azonnal, hogy az igazat soha sem fogja elhinni. Nem is hitte, sőt még a’ gazdasszonyt is maga’ részére vonta.

Ebéd utánn, minekutánna a’ vereségre új borítékot kötött, leült a’ Kapitány mellé, ’s megfogván kezét, és könyörűletes tekíntettel szeme közé nézvén, Szegény Úr, úgymond rebegő szózattal. Előttem a’ képe, melly szörnyen megijedt, mikor azt az átkozott latrot meglátta. Hogy is híjják csak?

Ámornak, édes Ilonám! Híres latornak tudom én őtet.

Minek ment hát az Úr maga egyedűl arra a’ hegyre? Nagy volt-e a’ kő, mellyel az Urat meghagyította? Boldog Isten! ’s mikép vitte az Úr azt végbe, hogy kezébűl elevenen megszabadúllyon? Ugyan beszéllye el nekem az Úr az egész esetet!

Ammint messzérűl megláttam, felelé Aranypataki, neki rugaszkodtam, ’s mikor azt gondoltam, hogy már a’ kezemben van, eggy fához ütöttem a’ homlokomot, melly megé kezeim elől elbújt. A’ sebet homlokomonn magad látod. Mikor az ütés utánn körűl néztem magamot, már akkor elszaladt volt.

Elszaladt? kérdezé Ilona. No azt ugyan jól cselekedte, mert én nem tudom, mit csinált volna az Úr vele maga egyedűl? Még a’ faluba behurczolhatta volna az Úr, tudgy’ Isten! mire nem vetemedett volna az a’ gonosz lelkű lator, csak hogy az Úrnak kezébűl kimenekedhessen.

Én magam is szeretem, mondá a’ Kapitány, hogy elszaladt; de még jobban szeretem azt, hogy velem nem voltál.

Ijedtemben elájúltam volna, felelé Ilona, nagyot fohászkodván.

Illyformán mulatta magát Aranypataki az ártatlan leánykával, még homlokánn a’ boríték meg nem hidegedett. Bort melegíteni ment azutánn Ilona, ’s a’ gazdát a’ gazdasszonnyal eggyütt a’ konyhában találván, Nem mondtam-e, úgymond, hogy a’ lator’ kezébe jutott? Ha megölte volna, soha sem néztem volna Bátyám Uramra, hogy szavamot nem fogadta. Pedig ha korán kimentünk volna a’ faluval, ammint én akartam, a’ latrot minden bizonnyal megfogtuk volna. A’ gazda szeme közé mosolygott; Ilona pedig elbeszéllette neki az egész esetet, ammint Aranypatakitúl hallotta. A’ bor azonban megmelegedett, és a’ boríték megújjíttatott.

Vocsora utánn korán lefeküdtek mindnyájan, és mélyen elaludtak. Csak Ilona nem alhatott. Egyszerre eszébe jutott neki, hogy a’ padlásonn külömbféle orvos füveket látott, mellyeket a’ gazdasszony télre öszvegyűjtött volt. Felkelt tehát csendesen, kiment, gyertyát gyújtott, lámpással a’ padlásra ment, az inast, a’ ki a’ padlásonn hált, felverte, ’s ennek segítségével a’ legjobb füvekbűl nagy nyalábot szedvén, lesietett, tüzet rakott, a’ füveket megfőzte, eggy kezkenőre rá kente, a’ tüzet és gyertyát elótotta, csendesen bement, és Aranypatakit felköltötte.

Mit akarsz? Gyermekem! kérdezé Aranypataki érzékeny szózattal.

Füvekbűl főztem jó borítékot. Csak az ágyban jutott eszembe, hogy a’ padlásonn derék orvos füveket láttam.

De minek csinálsz magadnak illy nagy alkalmatlanságot? édes Ilonám! Hisz erre holnap is elég üdő volt volna.

Holnapig a’ daganat ettűl a’ borítéktúl elmúlik, mondá Ilona, ki azonban a’ régi borítékot leoldotta, és az újjat felkötötte. Aranypatakinak orczája, mikor ez történt, Ilonának szívére talált homorodni. Még ez a’ kezkenőt hátúl megkötötte, addig amaz e’ szívnek ifiúsággal tellyes dobogásait érezvén, nagyon felhevűlt. Átölelvén tehát a’ leánynak karcsú derekát, Óh Ilona! úgymond, még e’ fűborítéknál is jobb orvosságot adhatnál te nekem, ha – – – –

No csak mondgya meg az Úr, mit hozzak? még ezen órában itt termek vele.

Holnap, édes Angyalom! holnap megmondom. Most eredgy, feküdgy le, és aludgy.

Ilona elment, lefeküdt, és édesen aludt, még Aranypataki feltette magában, hogy kezével más nap reggel megkínállya, és azonnal elveszi. Elvitték ugyan őtet gondolati édes annyához, és ennek haragját eleven színekkel elejébe rajzolták; de a’ szerelem ezerféle módokot mutatott neki arra, hogy e’ haragot lecsillapíthassa.

Reggel Aranypataki legkésőbben ébredt fel, mivel a’ gondolatok aludni sokáig nem hagyták. Felkelvén, álmélkodva látta, hogy a’ gazda, a’ gazdasszony és Ilona felettébb szomorúak, és hogy egymással susogva beszéllgetnek. Azt gondolván tehát, hogy valami titkos bajok van, felöltözött szaporán, és sétálni ment. Kimentében Ilonának kezet nyújtott, de szinte azon okbúl magával híni nem merte. Megerősödött végtére vélekedésében, mikor azt látta, hogy Ilona érzékenyen megnyomja ugyan kezét, de vele sétálni nem megy. Csak az inas ment utánna kéretlen.

Gondolatokba merűlvén mind a’ ketten, sokáig semmit sem szóllottak. Feljutottak végtére a’ hegynek eggy kopár oldalára, hol Aranypataki a’ kilátás miatt nagyon szeretett mulatni.

Láttya az Úr amott azt a’ tornyot? kérdezé az inas.

Ki nem vehetem jól, felelé Aranypataki.

Az én szemeim tehát jobbak az Úrénál. Annak a’ falunak a’ tornya az, mellyben Ilona született.

Úgy-e? mondá Aranypataki, még egyszer oda nézvén.

Az inas Aranypatakinak háta megett állván, eggy rövid hallgatás utánn így folytatta beszédgyét: Mondgyák, hogy a’ helység jó gazdákbúl áll, és hogy főldgyei nagyon termékenyek.

Aranypataki hallván, hogy az inas e’ tárgyrúl beszélleni meg nem szünik, hirtelen’ arra a’ gondolatra jutott, hogy talán Ilonának vagy a’ házi gazdának kérésére ki akarja tudakozni Ilona iránt való szándékát, sőt hogy ezt talán neki még ajánlani is akarja feleségűl. Megfordúlt tehát hozzá, hogy szokatlan csevegésének okát kivegye belőlle, ’s álmélkodva látván, hogy felette halavány és szomorú, Mi bajod? úgymond. Hisz ollyan vagy, mint a’ halál.

Óh édes Kapitány Uram! régen gyötrődök már én magamban; de szóllani nem merek. Pedig az Úr legkönnyebben segíthetne rajtam.

Én terajtad? És mitűl féltél, hogy engemet eddig meg nem szóllítottál?

Ne hogy kérésemmel megbántsam Kapitány Uramot.

Szólly Barátom! Én a’ te hű szolgálatodért nagy adósod vagyok.

Két esztendeje már, hogy Ilonát szeretem, mondá az Inas. Szeret engemet ő is.

Soha meredttebb szemeket Aranypataki nem csinált, mint ezen utólsó mondásra. Azutánn elpirúlt, és megmeg elhalaványodott.

Az Úrnak e’ szállást Ilona’ báttyánál nem csak azért ajánlottam, hogy jó és tisztességes, így folytatá beszédgyét az inas, hanem, megvallom, azért is, hogy Ilonkámhoz közel lehessek. E’ hetek alatt, hogy az Úr itt mulatott, úgy öszveszoktunk, hogy már egymás nélkűl el sem lehetünk. A’ regementtűl a’ házasságra szabadságot nyerni, vagy a’ katonaélettűl megmenekedni, most háború’ üdejénn felette nehéz, ha csak az embernek sok pénze vagy hatalmas szószóllója nincsen. Én már ifiú ember létemre kilencz sebem miatt fél invalidus vagyok. Ezek ugyan mind begyógyúltak, de az üdőnek minden legkisebb változásánál úgy fájnak, mintha újúlni akarnának. Mink szegények vagyunk; pénzzel tehát semmit végbe nem vihetünk; de látván, hogy Kapitány Uram Ilonkához különös szívességgel viseltetik, reméllettük, hogy ezen inségünkben szószóllónk lessz, mihelyt e’ kegyességért megszóllíttyuk. Ilonka elejénte nagyon pökte a’ markát, hogy az Úr előtt e’ miatt térgyre esik, mihelyt jó módgyát ejtheti; de azon szempillantásokban, mikor meg akarta cselekedni, a’ félelem és a’ szígyen úgy elfogta mindenkor szívét, hogy az egész világért csak eggy szót sem szóllhatott volna. Az nap, mikor az Úr engemet a’ várasba küldött egyszer levelekkel és pénzért, ő énnekem szentűl megfogadta, hogy az Úrral a’ váras felé előmbe jön, és hogy ügyünköt érzékeny szíve’ elejébe terjeszti. Azt ugyan végbe vitte, hogy az Úr vele előmbe jőjjön, de ügyünkrűl semmit sem mert szóllani. Azóta új igéreteket tett ez iránt, de szavát soha meg nem tarthatta. Utólsó próbát akkor tett, mikor az Úrnak éjszaka fűborítékot főzött; de valamint az előbbeniek elfúltak, úgy ez sem sült el. Ma tehát a’ házi gazdának tanácslására, kinek egész ügyekezetünköt megvallottuk, magam vettem magamnak annyi bátorságot, hogy az Urat e’ kegyességért alázatosan kérjem.

Aranypatakiban keresztűl kocsúl szegdelték egymást villanatok gyanánt a’ támadó és az enyésző indúlatok, még ezeket hallgatta. Örömest leszidta volna magát, ha lehetett volna, hogy magát nézte ama’ szerencsés férjfiúnak, kit Ilona szeret. Ennek furcsaságát pedig átvisgálván, ama’ gondolatra fakadt, hogy azonban, még mink sokszor azt véllyük, hogy a’ macskával játszunk, a’ macska játszik ellenben mivelünk. De mit volt mit tennie? Nagyszívűséggel a’ játékot befejezni, legillendőbbnek tartotta. Holnap rakd öszve mindenemet, és fogadgy lovakot, mondá az inasnak. Holnap utánn bemegyünk mindenestűl a’ várasba. Ott majd fellyebbvalóidot a’ kívántt szabadságért megszóllítom; azonnkivűl pedig pénzt is adok annyit, hogy Ilonával könnyebben tehess a’ gazdaságban jó kezdetet.

Ezzel haza mentek. Az inasnak orczájábúl már messzérűl kiolvasta Ilona, hogy a’ dolog jó karban van, és szíve felette nagyon dobogott.

Mint vagy Ilona? kérdé Aranypataki. Most már tudom, mit jelentettek nyughatatlan éjszakáid? miért voltál sétálásaimban olly felette hű társom? miért vezettél a’ minap a’ váras felé? Felix elárúlta minden titkaidot. Eggy csöppet sem könyörűlnék rajtad, ha azt át nem látnám, hogy olly titoktartó leánynak, mint te vagy, olly titokárúló férjet kell adni büntetésűl, a’ minő a’ szeretőd.

A’ gazdával, ki szinte a’ szobába lépett, gazdaságbéli beszédbe eredvén a’ Kapitány, az inas kiintette Ilonát a’ konyhába. Utánna ment azonnal a’ gazdasszony is. Aranypatakinak igéreteit az inastúl hallván, sírva fakadtak örömökben, berohantak hozzá, lábaihoz borúltak, és kezeit erővel megcsókolták. Harmad napra elbúcsúzott tőllök; a’ várasban pedig mindgyárt más nap kinyerte az inasnak az engedelmet arra, hogy a’ katonaélettűl búcsút vévén,^* haza mehessen, és megházasodhasson. Három hét múlva egybe keltek, és Aranypatakinak adakozása által még jövendőbéli boldogságoknak fundamentumát is megvetették.

Allig töltött Aranypataki e’ nemes cselekedet utánn eggy holnapot a’ várasban, hogy a’ békességnek híre elfutamodott; egynehány hét múlva pedig a’ hadi foglyoknak kiváltásárúl való rendelések is megtetettek. Aranypataki a’ regementhez érkezvén, szabadságot kért arra, hogy határatlan üdőre haza mehessen. Austriábúl a’ magyar földre bejutván, jobbra csapott Méhfalva felé, hol édes attyának vagyonos, özvegy és gyermektelen nénnyét meglátogatta. Feltette ő magában, hogy itt mind magát, mind lovait eggy vagy két hétig kinyugtattya. Az első három nap ki sem mehetett a’ házbúl, annyira elfoglalta társalkodásával a’ jó Asszony, ki kedves szép öccsének mindaddig békét nem hagyott, még ez neki gyermekségétűl fogva azon óráig, mikor Méhfalvára érkezett, egész életét el nem beszéllette. Az én öcsém, mondá az Asszony, a’ te édes atyád, mihelyt megházasodott, mindgyárt elidegenedett tőllünk. Hm! nagy ágbúl házasodott. Az anyád született Báró Kisasszony! Hihető, hogy mink neki kitsinyek voltunk. De semmi! Én azért az atyádot azutánn is úgy szerettem, mint azelőtt. Mikor a’ világra lettél, akkor írt nekem, mint házas, első levelet. Szívesen vettem. Küldöttem is neked mindgyárt szép ajándékot. Azóta csak nevem’ napjára írt esztendőnkint levelet. Ezekben elejénte csak azt olvastam róllad, hogy egésséges vagy, azutánn, hogy jól viseled magadot, végtére pedig, hogy katona lettél. No már most saját ajakidbúl hallottam egész életedet, a’ minek nagyon, felette nagyon örűlök, úgy hogy lakadalmamnak napjánn kivűl e’ három nap, mellyet veled töltök, egész életemben megvídámabb. Most már, édes Öcsém! házasodgy. Boldog Isten! be szeretem, hogy avval a’ francziásan neveltt Gil – – Gil – – – hogy pokolba híjják csak?

Gilméta! édes Néném Asszony.

Hogy avval a’ Gilmétával öszve nem párosodtál. Hisz a’ neve sem jó. Nem hallottad, mi lett azutánn belőlle?

Eggy holnap múlva, hogy már a’ regementnél voltam, Bécsbűl érkezett a’ táborba eggy német gavalér, a’ ki valaha Gilmétának imádója volt. Attúl bizonyosnak hallottam, hogy a’ franczia Marquis de Bourse csak ugyan elvette.

No vesszen vele! Úgy sem volt biz abban, ammint beszédedbűl értettem, csak eggy csöpp magyar vér is. Végy te eggy magyarosan neveltt Kisasszonyt, a’ ki a’ gazdasághoz ért, jó kenyeret süt, jó ételkét főz. Mit ér az ollyan enczembencz menyecske, a’ ki egész életében nem tesz egyebet, hanem hogy a’ tűkörnél ül, játszik, tánczol, a’ kintornát veri, és szerelmeskedik? Ez eggy krajczárt sem hoz ám a’ konyhába. Magyart végy, Öcsém! és mennél hamarább. Óh micsoda öröm volna az nekem, ha még gyermekeidet karjaimonn hordozhatnám. Engemet az Isten gyermekkel megáldott, de tíz, tizeneggy esztendős korokban el is vette – Legyen meg az ő szent akarattya! Ezt mondván, sírva fakadt, és el némúlt.

Aranypataki vele eggyütt könyezvén, megcsókolta kezét és minden vígasztalás helyett ugyanazon szókot mondotta még egyszer: Legyen meg az ő szent akarattya!

Más nap az öreg Asszony arra kérte, hogy nézze meg részenkint akár kocsinn, akár lóhátonn földgyeit, és hozzon neki azokrúl igaz tudósításokot, mivel maga már egynehány esztendőtűl fogva meg nem tekínthette. Vele küldötte a’ Tiszttartót, hogy ez neki a’ falu’ határait megmutassa. Két egész óráig lovagoltak már eggyütt, ammint eggy szép ligetbűl kiütvén, szemekbe eggy szép kastély tünt. Ennek kertyét a’ ligettűl csak a’ szekérút választotta el, melly egyszersmind határ gyanánt is szolgált. Báró Kékesi Úrnak a’ kastéllya! mondá a’ Tiszttartó.

Szemre szép! felelé Aranypataki, ’s azon szempillantásban feltekíntett eggy mulató háznak az ablakjára, mellybűl eggy gyönyörű szépség kinézett. Levette kalapját, ’s egyszersmind sarkantyújával a’ lónak oldalát megbökte, hogy eggy keveset szilajkodgyon. E’ szépség Báró Kékesi Úrnak Juliána nevű Kisasszonya, mondá a’ Tiszttartó. Édes attya már régen özvegy, és Bécsben az Udvarnál szolgál; leányát tehát, hogy a’ nagy világnak rossz példáitúl megójja, itt Angyalszögönn neveltette fel eggy özvegy Óbesterné által, ki a’ házhoz távúlrúl való rokonyság. A’ Kisasszonynak legkedvesebb helye nyáronn e’ mulató ház, mellynek ablakjai éjszak felé nézvén, szüntelen árnyékban vannak. Itt ő, ammint nekem az én jó barátom, a’ kastélynak az inspectora beszélli, már varrogat, vagy himez, már meg kör, vagy olvas.

Ammint Julis Kisasszony Aranypataki’ paripájának lépéseit meghallotta, kitekíntett az ablakonn, valamellyik jobbágyot gondolván arra a’ mezőrűl haza menni, ’s majd hogy kővé nem vált, mikor a’ jobbágy helyett eggy szép, ifiú katonatisztet látott. Ez volt az első magyar tiszt, a’ ki e’ vidékben szemébe tünt, mivel a’ helységben és a’ szomszéd falukban német lovasság feküdt. Lovát szilajkodni látván, megijedt, ’s irtózva képzette le magában a’ lónak minden mozdúlásánál ama’ szerencsétlenséget, melly rajta történhetne. Utánna nézvén, a’ meddig lehetett, azt a’ jegyzést tette, hogy a’ jó lovagló sokkal szebb a’ csintalankodó lovonn, mint a’ szelídenn. Leült azutánn ismét a’ munkához, de vére az ijedés által olly habzásba jött, hogy varró tűjével csak eggy igaz őtést sem tehetett. Elvetvén tehát a’ varrást, lement a’ kertbe, és sétált. Csak akkor vette magát eszre, mikor már setétedni kezdett. Besietvén az Óbesternéhez, ki szemfájása miatt már egynehány naptúl fogva otthon ült, a’ vocsoránál felette keveset evett, ’s még kevesebbet szóllott, azutánn pedig lefeküdt.

Aranypataki, minekutánna Nénnyének a’ látott földekrűl tudósítást adott, elbeszéllette neki azt is, hogy Báró Kékesi Úrnak Kisasszonyát látta, és megköszöntötte.

Juliskát? kérdezé Méhfalviné nagy örömmel. Tűköre ő valamennyi magyar Kisasszonyainknak. Leányban soha olly áldott lelket nem láttam. A’ jobbágyok úgy szeretik, mint annyokot. Sok jót is tesz velek. Házánál kevés fordúl most még a’ szomszéd Nemesek közűl, mert édes annyának halálátúl fogva, – az Úr Isten boldogítsa! nagyon jó asszony volt, – inkább remete lakás az a’ kastély, mint nemes ülés. De ő ellenben mindenhová elmegy mulatságokra, ha híjják. Az egész szomszédságban eggy nemes asszonyság sincsen, a’ ki úgy ne szeretné, mint saját leányát; a’ férjfiak pedig mélyen tisztelik. Az Óbesterné, a’ ki felnevelte, nagyon jó lélek. Német asszonyban jobbat nálánál nem ösmerek. Ollykorollykor meglátogattyuk egymást. Sokat járt, sokat látott, sokat tapasztalt. Hisz ösmered a’ katona asszonyokot. Mikor tehát elkezdi nekem az életét beszélleni, el nem tudok válni tőlle. Ha hozzám jön, azt gondolom, hogy az angyalomot látom.

Nekem úgy látszik, mondá Aranypataki, hogy a’ Kisasszony különös szépség.

Te csak a’ fejét láttad, és ezt is messzérűl. Súgár, karcsú, szőke, kék szemű, ajaka mint a’ rósa, kerek képű, sem nem kövér, sem nem sovány. No a’ képíró szebb leányt nálánál nem írhatna.

Ügyekezek rajta, hogy közelebbrűl megösmerjem.

Törűld meg a’ szádot, édes Öcsém! Ő a’ tiéd nem lessz. Nagyon magosan ül, el nem éred. Báró Kisasszony, gazdag, szép, jó erkölcsű, az attya nagy tekíntetben, az Udvarnál! Te pedig csak nemes ember, Kapitányka! Hohó! Kereshetsz te létrát, még e’ szerencséhez felkapaszkodhatsz.

A’ szerencsét, édes Néném Asszony! próbálni kell. Nekem is, hála Istennek! szép jószágaim vannak; Kapitány pedig örökké nem maradok.

Te lásd! de engemet bele ne keverj, mert én az Óbesterné előtt el nem akarnám böcsűletemet veszteni.

Két nap egymás utánn országos esső esett. Aranypataki azonn törte fejét szobájában, mikép ösmerkedhetne meg Juliskával Méhfalvinénak segedelme nélkűl? Juliska pedig a’ kastélyban azonn sohajtozott, hogy virágjaiban nem gyönyörködhet. Harmad napra kiderűlt. Aranypataki az egész reggelt azonn az ablakonn töltötte, melly a’ ligetre szolgált; Juliska pedig sehol sem találta helyét, és a’ delet felette késedelmesnek szidta, a’ nélkűl hogy ezen únalmának okát tudta volna. Még galambjait is elfelejtette volna étetni, ha seregesen nem repűltek volna ablakjára.

Ebéd utánn elsietett Juliska az ő kedves mulatóházába, és olly könyvet vitt magával, mellynek első olvasásánál egynehány holnap előtt kaczagó örömre fakadt. Allig olvasott belőlle két oldalt, hogy szerzőjét gyáva tréfamesternek szidta. Elvetvén a’ könyvet, kikönyökölt az ablakonn, de semmit sem látott, a’ mi titkos komorságábúl felvídíthatta volna, mellynek eredetét hasztalan’ nyomozta. Lement azutánn a’ kertbe, és szinte azon szempillantásban, mikor maga utánn a’ mulató háznak első ajtaját bezárta, meghallotta fülheggyel, hogy a’ kocsiútonn lovak lépdegélnek. Kinyitotta ismét az ajtót, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit cselekszik, ’s felszaladván az ablakhoz, rá terítette szokása szerint fejér kezkenőjét, és kitekíntett. Aranypatakit szilajkodó paripájánn az ablak alatt meglátván, allig hogy magát ijedtében el nem kiáltotta. Az ablakbúl örömest visszavonta volna magát azonnal, ha térgyei nem rezkedtek volna. A’ Kapitánynak köszöntésére térgyhajtással felelt, de olly fonákúl, hogy még a’ fejér kezkenő is a’ szekérútra esett. Aranypataki ezt leszállani látván, leugrott a’ lórúl, mellynek kántárját a’ lovásznak kezébe hagyította, ’s felemelvén a’ földrűl, beszaladt vele a’ kertbe. Juliska elejébe szaladt, ’s e’ szolgálattyáért olly zavartt köszönetet mondott, hogy a’ Kapitány nem tudta hamarjában, mit gondollyon?

Ha a’ Kisasszonynak nem alkalmatlan, engedgye meg, kérem, hogy e’ gyönyörű kertet megtekínthessem.

Tiszta szívembűl! Szabad-e tudni, kihez van szerencsém?

Aranypataki Kapitány vagyok, Nagyságodnak köteles szolgája. A’ táborbúl érkezvén, útambúl Méhfalvára tértem ki, hogy a’ Nénémet megtísztellyem.

Méhfalviné Asszonyomot már egynehány napja, hogy nem láttuk. Reméllem, hogy egésséges?

Szolgálattyára a’ Kisasszonynak. Annak, hogy e’ napokban illy kellemetes szomszédgyát meg nem látogatta, minden bizonnyal csak az én jelenlétem lehetett oka. Bocsásson meg Nagyságod tudtom nélkűl elkövetett bűnömnek.

Néném Asszony, az Óbesterné nem tudta mire vélni hosszas elmaradását. Magányosságában, kivált most, hogy szemfájdalmai miatt a’ házbúl ki nem mehet, Méhfalviné Asszonyom utánn nagyon esdeklik.

Ha megengedik Nagyságtok, holnap tiszteletekre leszünk mind a’ ketten.

Illy beszéllgetések között megjárták a’ kertnek eggyik részét. Aranypataki nagyon megdicsérte hellyelközzel a’ benne lévő szépségeket, noha többet visgálta mentében a’ Kisasszonynak szépségeit, mint a’ kertét. Az ajtóhoz visszajutván, megcsókolta kezét, és elbúcsúzott. A’ hír nekem, úgymond, azt mondotta, hogy e’ gyönyörű lakást Báró Kékesi Juliána Kisasszonynak jelenléte földi paradicsomnak teszi; de most egyszer a’ hír nekem keveset mondott. Kívánok boldog éjszakát!

Ezzel lovára felszállott, és haza ment. Paripája, mintha Urának büszke örömét érzette volna, tánczolva vitte ki a’ vidékbűl, mellyet Julisnak szemei átláthattak. Utánna is nézett ez, még lehetett. Felment azutánn a’ mulatóházba, és olvasni kezdett, de szemei allig mentek át két soronn, hogy ismét az ablakra kívánkoztak. Elvetvén a’ könyvet, kinézett oda, hol a’ Kapitány eltünt; ’s mennél tovább nézett, annál jobban megnehezedett szíve, elkomorodott kedve. Lement végtére a’ kertbe, ’s átjárta akarattya nélkűl még egyszer amaz útakot, mellyekenn Aranypatakit átvezette. Itt egy rósabokorban akadt meg ruhájával, amott meg az útbúl kitévedvén, a’ téli zöldre tapodott. Az eggyik gallyasbúl a’ másikba ült, de nyugtát sehol sem találhatta. Óh! miért nem rendeltek nekem az egek, úgymond, illyen férjet! ’s ezt mondván, sírva fakadt, ’s az Óbesternéhez ment.

Ismét veresek szemeid, édes Öcsém! mondá az Óbesterné, mellyéhez szorítván, és megcsókolván.

Sorsom hozza úgy magával, édes Nénikém!

A’ vocsoránál az Óbesterné olly szerencsés volt, hogy Öccsének figyelmetességét más tárgyakra vonta és komorságát elszéllesztette. Juliska jól aludt.

Aranypataki ellenben keveset nyughatott. Minekutánna Méhfalvinénak mindent elbeszéllett volna, édes mosolygásra fakadt e’ jó szívű asszonyság, és megigérte neki, hogy más nap dél utánn elmegy vele Angyalszögre. Nevetném, mondá magában, ha e’ legény azt a’ derék leányt meghódítaná!

Aranypatakinak gondolati, mellyeknek elevensége a’ jótévő álomnak szenderítését sokáig meggátolta, majdnem egész éjszaka Angyalszögönn mulattak.

Más nap ebéd utánn Méhfalviné befogatott, és Aranypatakival Angyalszögre ment. Óbesterné Asszonyomnak tiszteletére hozom testvér öcsémnek fiát, Aranypataki Kapitányt, mondá Méhfalviné, ki szinte a’ táborbúl érkezvén, látogatásomra jött.

Különösen örvendek, hogy szerencsém van az Úrhoz, mondá erre az Óbesterné. Méhfalviné Asszonyomnak szinte szemére akartam hányni, hogy nyavalygó barátnéjárúl egynehány naptúl fogva elfelejtkezett; de az által, hogy az Urat hozzánk vezeti, úgy helyre hoz mindent, hogy én maradok adóssa. Tessen leülni!

Aranypataki megcsókolván kezét, Érdemem felett kegyes hozzám Nagyságod! úgymond.

Anyicska! felkiáltott az Óbesterné szorgosan, ’s egyszersmind csengetett is; ammint pedig a’ komorna megjelent, Eredgy szaporán, úgymond, add hírűl Juliskának, hogy kedves vendégeink vannak. Beszédbe eredvén azutánn Aranypatakival, egynehány ösmerősseirűl tudakozódott, kik valaha férje alatt a’ regementnél mint tisztek szolgáltak. A’ Kapitány majdnem mindnyájokrúl tudott valami bizonyost mondani, a’ mi az Óbesternének különös örömet okozott.

Elérkezett azonban Juliska is, ’s a’ szokott köszöntések utánn közéjek ült. Az Óbesternének kérésére sokat beszéllett Aranypataki az ütközetekrűl, mellyekben maga is harczolt, és franczia országrúl, mellyben magának sok hasznos ösmereteket gyűjtött. Az ütközeteknek rajzolásánál Juliska elel halaványodott; a’ franczia szokásoknak leírásánál pedig elel pirúlt.

Hát arrúl nekünk semmit sem akarsz gyónni, mondá Méhfalviné nyájas nevetkezéssel, micsoda szeretőid voltak franczia országban? Az odavaló asszonyok, hallom, nagyon hevesek.

Meglehet, kedves Néném Asszony; de én soha sem adtam nekik alkalmatosságot arra, hogy hevességeket velem tapasztaltassák. Más hasznos dolgokra függesztettem én franczia országban egész figyelmemet; úgymint a’ földmüvelésre, a’ mesterségekre, és a’ fabrikákra. Azonban fogságomnak vége felé, mikor betegeskedtem, eggy falusi leányka még is úgy elbolondított, hogy soha el nem felejthetem.

Juliska e’ vallásra elpirúlt, és szemeit a’ főldre sütötte.

Eggy falusi leányka? kérdezé Méhfalviné. Nem szígyenled ezt mondani, nemes vérbűl szakadtt gavalér létedre?

Engedgyék meg Nagyságtok, mondá erre a’ Kapitány, hogy e’ szerelmemet mulatságnak okáért elbeszéllyem. Elmondotta ő itt Ilonával voltt történetét olly nyájas egyszersmind és tisztességes módossággal, hogy a’ Dámák nem győzték nevetni tréfáit, böcsűlni nemes érzésű kifejezéseit. Juliska kiváltkép egészen meg volt bájolva. Ama’ gondolat emelkedvén fel szívébűl, melly boldog lett volna ő, ha Ilonáéhoz hasonló ártatlan természetességével magához hódíthatott volna eggy ollyan nemes lelkű férjfiút, mint Aranypataki? szembetünőképen elpirúlt, ’s ülésérűl felkelvén, az ablakba ment.

Majd azutánn kávéztak, a’ kávé utánn pedig kártyajátékhoz ültek, melly Aranypatakinak nyájaskodásai által egynehányszor félbe szakasztatott.

A’ vendégek elmenvén, az Óbesterné Aranypatakinak buzgó magasztalására fakadt. Juliska helyben hagyta ugyan a’ dicséretet, de olly hidegséggel, hogy helybenhagyását az Óbesterné puszta udvariságnak vette, melly meg nem engedi, hogy az ember azzal, a’ mit más mond, ellenkezzen. Az Óbesterné tehát eggyenkint elővévén szép tulajdonságait, buzgó értekezések által megmutatta, hogy tökélletesebb gavalért a’ Kapitánynál kívánni nem lehet. Juliskának elméje a’ múltt napokban tétovázóbb, szíve pedig háborodottabb volt, hogysem Aranypatakinak első látogatásárúl az Óbesternének valamit szóllhatott volna; most pedig, minekutánna arrúl magok a’ vendégek semmi emlékezetet nem tettek, későnek tartotta, hogy szóllyon. Ez volt egész életében első titka, mellyrűl az Óbesterné semmit sem tudott, ’s mellynek elhallgatása azt okozta, hogy ezen egyébaránt éles eszű asszonyság a’ Kisasszony’ komorságának és Aranypataki iránt mutatott hidegvérűségének igaz okát csak messzérűl sem gyaníthatta.

Még más nap is csak a’ Kapitány volt az Óbesterné’ beszédgyeinek fő tárgya; Juliska tehát kedvezni akarván neki, azt a’ kérdést tette az asztalnál: ha nem volna-e jó, Méhfalvinét Öccsével eggyütt eggy ebéddel a’ kertben megvendégelni?

Jól mondod, édes Öcsém! Az üveges hintóba fogassunk be, mert szemeim még gyengék, és mennyünk hozzájok.

Szinte lóra akart volt Aranypataki ülni, hogy az Angyalszögi kertnek mulatóházát megtekíntse, ammint Nénnyének udvarába az üveges hintó nyeregbűl hajtott négy szürkével befordúlt. Elejekbe sietvén a’ Kapitány, lesegítette őköt a’ hintóbúl, ’s Nénnyéhez felvezette, ki az Angyalszögi lovakot és hintót megösmervén, elejekbe szaladt, ’s már a’ garádicsoknak felénn volt, hogy kedves vendégeit annyival hamarább megölelhesse. Felmentek szíves örömmel mindnyájan, ’s az első köszöntések utánn Méhfalvinénak ajánlására, mivel az üdő nagyon kedvezett, ismét leköltöztek a’ kertbe. Aranypataki a’ fákrúl maga leszedvén a’ külömbféle gyümölcsnek színét, tányérokra rakta, és a’ Dámák’ elejébe az asztalra tette.

Egyen édes Kisasszonykám! mondá Méhfalviné érzékeny szívességgel; egyen bízvást, a’ mennyit tetszik. Majd azutánn meleg kávécskát igyunk reá, hogy meg ne ártson.

Ammint Juliska gyümölcsöt enni megszünt, az Óbesterné megszóllítván, kedves Gyermekem! úgymond, te már ma felette sokat ültél. Sétálly eggy keveset a’ kertben, hogy meg ne betegedgy. Szemeim miatt nekem tanácsosabb e’ mulatóházban maradnom. Méhfalviné Asszonyom, reméllem, nem ellenzi.

Ha Nagyságod megengedi, mondá az Óbesternének Aranypataki, vezető karommal a’ Kisasszonyt megkínálom.

Minden kérdés nélkűl, felelé az Óbesterné. Beszéllyen az Úr neki még valamit Ilonkárúl. E’ hamis leányka neki nagyon megtetszett.

Allig ment el Aranypatakival Juliska, hogy az Óbesterné Méhfalvinéhoz fordúlván, Mióta, úgymond, e’ leánykával Bécsben voltam az édes attyánál, régi jó kedvét nem tudom helyre állítani.

Talán a’ nagy világot szerette meg, kérdezé Méhfalviné, vagy valamelly ifiú gavalér megbájolta szívét?

Nem! kedves Méhfalviné Asszonyom, felelé az Óbesterné, bizonnyal mondhatom, hogy nem. Ha komorságának oka a’ famíliának mély titkai közé nem tartozna, megmondanám az Asszonynak; de így bocsásson meg.

Nem kívánom tudni, kedves Óbesterné Asszonyom! mondá Méhfalviné; hanem azt szívembűl ohajtom, hogy ezen áldott lelkű Kisasszonyka olly boldog legyen, ammint szép szíve megérdemli. Óbesterné Asszonyomnak, mint nevelőjének, nagy öröme lehet benne.

Nagyobb valóban, mint akármellyik gyermekemben, mert ezeket ifiú koromban neveltem. A’ melly hibákot ezeknek nevelésénél tudtom nélkűl elkövettem, azokot Juliskánál könnyű volt elkerűlnöm.

Még e’ Dámák a’ nevelésrűl, ’s ammint eggy szó a’ másikot szülte, külömbféle más tárgyakrúl értekeztek, addig Juliska vídám figyelmetességgel hallgatta Aranypatakinak mulatságos beszédgyeit, mellyekkel a’ német és franczia országi szebb kerteket lerajzolta. Azonban, mondá végtére a’ Kapitány, böcsűletemre mondhatom a’ Kisasszonynak, hogy soha engemet e’ kertek közűl eggyik sem bájolt meg olly kellemetesen, mint az, melly szomszédságunkban fekszik.

A’ Herczegé, nemde? kérdezé Juliska ártatlan vizsgasággal.

Én itt körűlbelűl az Angyalszögi kertenn kivűl még eggyet sem láttam, mondá Aranypataki.

Nem gondoltam volna, hogy az Úr még hízelkedni is tudgyon. A’ mi kertünk mind szépségeire, mind hasznaira nézve csak a’ középszerűek közé tartozik.

És én még is felette gyönyörű paradicsomnak találtam, mivel nekem Nagyságodnak elfelejthetetlen ösmeretségéhez útat nyitott. Bocsásson meg a’ Kisasszony merészségemnek. Ha titkos indúlatomnak rést nem nyitok, lehetetlen, hogy szívemet meg ne repessze. Azon szempillantástúl fogva, hogy Nagyságoddal szóllani szerencsém volt, imádom szép szívét, tisztelem bájjait. Engedgye meg, tellyes erőmmel azonn ügyekeznem, hogy viszontag való szerelmét megérdemellyem.

A’ Kisasszony érzékeny de komor tekíntetet vetvén Aranypatakira, azutánn pedig szemeit az égre emelvén, akarattya nélkűl nagyot fohászkodott, ’s törött szózattal csak azt mondotta: mennyünk vissza a’ mulatóházba.

Értem! mondá^* Aranypataki. Óh melly örömmel fogom én hallani ama’ rettenetes hírt, melly engemet kevés üdő múlva az ütközetnek piacczára vissza hí. Repessze bár ott ketté eggy ágyú golyóbis szívemet, melly e’ földönn szerencsés nem lehet.

Rosszúl értett az Úr engemet, ha ezt kívánnya, mondá szembetünő szorgalommal a’ Kisasszony, kinek e’ vígasztaló szavára felélledvén Aranypatakiban a’ reménység, szinte folytatni akarta a’ beszédnek fonalát; de a’ sétáló farendbűl^* kijutván, ’s a’ virágos ágynál a’ Dámákot megsejtvén, elhallgatott. Mind ő, mind a’ Kisasszony derűlttebb orczával közelítettek hozzájok, hogysem e’ komor értekezés utánn önnön magoktúl remélhették volna.

Méhfalviné Asszonyom megigérte már, mondá az Óbesterné a’ Kapitánynak, hogy holnap velünk ebédel. Reméllem, hogy barátságos ajánlásunkot az Úr sem fogja megvetni.

Szolgálattyokra leszek Nagyságtoknak.

Majd azutánn, hogy a’ vendégek elmentek, Aranypataki a’ kertbe visszatért, hogy gondolatit szabadabb szárnyakra eressze azokonn a’ kellemetes helyekenn, hol Juliskával sétálgatott. Méhfalviné megtekíntvén cselédgyeit, és a’ vocsorárúl rendelést tévén, felkereste a’ Kapitányt, ’s még messzérűl azt kiáltotta neki,^* Az Óbesterné mondott valamit, a’ mi neked tetszeni fog! Közelebb jutván öccséhez, és orczájánn a’ komorságnak jeleit megsajdítván, Mi a’ manó ért tégedet, úgymond, hogy füledet lekonyítod? Nem hallod, hogy az Óbesternétűl jó hírt hozok?

Melly engemet nehezen illethet, édes Néném Asszony!

Majd meglássuk, ha nem illethet-e? Ő nekem szent igazság gyanánt azt vallotta, hogy Juliskának szíve még szabad.

Óh! ha ez igaz volna, ügyekezetemmel talán még boldogúlhatnék. De kicsoda nézhet be a’ leányok’ szívébe?

Az Óbesterné Juliska’ szívének minden ránczait úgy ösmeri, mint én az én gyümölcsfáimot. Hanem még eggyet mondott, a’ mi nagy titok.

Úgy hát tudni nem akarom.

Én sem mondhatom meg.

Nem is kívánom. Úgy félek én minden titoktúl, mint a’ rossz katona a’ lövéstűl. De ettűl kíváltkép irtózok.

Azt mondta, hogy a’ familiának legmélyebb titkai közé tartozik. Szegény ártatlan leánykát nagyon sajnálom.

Miért?

Miért? miért? Hogy is tehetsz illy kérdést. Hisz az ő egész szomorúságának az oka ebbűl a’ titokbúl áll. Mióta Bécsbűl visszajött, meg nem tudgya az Óbesterné vígasztalni.

Néném Asszony mindaddig beszéll errűl a’ titokrúl, még végtére kiejti, és nekem vele nagy szorongatásokot okoz.

Nem ejthetem, édes Öcsém! mert magam sem tudom.

Már a’ más!

Mindeddig rettegve hallgatta Aranypataki Méhfalvinét, mivel attúl tartott, hogy e’ titoknak kinyilatkoztatásával egyszerre elfojtya reménnyét, vagy talán még Julishoz való szerelmét is. Most már ez iránt vele bátrabban tanácskozott, sőt még vélekedését is helyben hagyta, melly abbúl állott, hogy Julisnak édes attya talán új házasságra akar lépni. A’ szegény leányka, mondá Méhfalviné, a’ mostoha anyátúl fél. Azonnkivűl ő most csak eggyetlen eggy báttyával osztályos, de ha mostohájának gyermekei lesznek, az atyai jus nagyon kevésre olvad.

Rosszúl értett az Úr engemet, ha halálát kívánnya! Nem ezek voltak-e Juliskának szavai a’ kertben? mondá magában Aranypataki, álomtalan ágyában gondolkodván. Szíve még szabad, ammint az Óbesterné bizonyíttya. Ha engemet szeret-e, vagy sem? azt még bizonyosan nem tudhatom; de bátor nincsenek is szerelmérűl világos próbáim, szívem még is azt látszik érzeni, hogy tőllem nem idegen. A’ szív pedig még a’ legsűrűebb homályonn keresztűl is megérzi azt sokszor, a’ mit az ész át nem láthat. A’ titok? Ezt az én öreg Néném alligha ki nem találta; és így könnyű átlátni, hogy ő mindaddig szövetségbe nem akar ereszkedni, még édes attyának házasságában új okot nem nyer arra, hogy ne ennek kénnye szerínt, hanem saját szívének tetszése szerínt válasszon olly férjet, kivel nem annyira famíliájának hasznait gyarapítsa, mintsem saját boldogságát állandó lábra segítse. Azonban, akárhogy vegyem a’ dolgot, nekem a’ vasat koholnom kell, még meleg. Annyira űzöm ostromlásimot, még tőlle határozott feleletet nem veszek. A’ bizonytalanság még a’ bizonyos veszteségnél is tűrhetetlenebb.

Más nap allig várta, hogy Angyalszögre mehessen. Óh! csak ezen eggy szócskát: Szeretlek! hallyam én a’ te piros ajakidbúl, gyönyörű Juliskám! mondá fel szóval, amaz ablakban állván, melly Angyalszögre szolgált. Nem mondhatsz te nekem azutánn olly akadályt, mellyet el ne hárítsak, hogy birtokodhoz jussak!

Illy bajnokszándékkal ült fel Nénnye mellé a’ hintóba, ki gondolatokba merűltt öccsét az egész útonn fel nem deríthette. Szép böcsűletet vallok ma veled, úgymond, ha e’ nagy pénteki orczát le nem teszed!

Leteszem, kedves Néném Asszony, mihelyt Angyalszögönn leszünk. De most nincs okom a’ tetetésre^* az én édes Néném előtt, ki jól tudgya, melly fontos dolgot forralok.

Az Isten segítsen, édes Öcsém! Én ugyan nem reméllem, hogy Juliskát az öreg Bárótúl megkaphasd, de azért lehetetlennek még sem tartom.

Mikor a’ kastélynak udvarába befordúltak, ’s a’ kocsis eggy pár csattanást tett ostorával, öszvecsűdűltek azonnal a’ cselédek, ’s a’ vendégeket a’ kertbe igazították. Elejekbe jött az Óbesterné a’ Kisasszonnyal eggyütt, kinek orczájábúl a’ tetetett örömnek fátyola alól az álomtalanság nézett ki. Ebéd előtt és ebéd alatt öszveszedte Aranypataki minden erejét, és a’ Dámákot úgy mulatta, mintha kedvét semmi bú nem fojtogatta volna. Csak koronkint vetett lopva egynehány érzékeny tekíntetet Juliskára, mellyeket mindenkor mély sohajtás követett. Látta ezt a’ Kisasszony, ’s lesütvén szemeit, elel pirúlt.

Ebéd utánn kikérte magának Aranypataki, hogy a’ kertet megvisgálhassa. Juliska mindent meg fog az Úrnak mutatni, mondá az Óbesterné. Adgya vissza a’ tegnapi kölcsönt! Megelőzte ezzel Aranypatakinak kívánságát, ki ezt egyébaránt nyilván kikérte volna magának. Allig mentek el a’ Dámáktúl húsz lépésnyire, hogy Aranypataki a’ tegnapi beszéllgetésnek fonalát elővette. Akármint^* forgattam a’ Kisasszonynak tegnapi végső szavait, csak nem tudtam bennek még is okot találni sem arra, hogy reménységemet elvessem, sem arra, hogy táplállyam. Kérem az egekre! kérem arra, a’ mit e’ világonn legjobban szeret, ne haggyon engemet tovább a’ bizonytalanságnak súllya alatt senyvedni. Készebb vagyok Nagyságodtúl azt hallani, hogy engemet nem szerethet, mintsem hogy vezérlő csillag nélkűl habozzak kétségeimnek tengerénn. Érzi-e a’ Kisasszony magában, hogy engemet szerethetne? és adhat-e nekem reménységet arra, hogy nem csak szívének, hanem még kezének birtokához is eljuthassak? Ha talán a’ famíliának az nem tetszene, hogy Báró vagy Gróf nem vagyok, van módom benne, hogy magamnak még ezt is megszerezzem. Kérem a’ Kisasszonyt, adgyon nekem, ha böcsűletes embernek tart, határozott feleletet.

Annak tartom az Urat minden bizonnyal, mondá a’ Kisasszony, megállván eggy árnyékos almafa alatt; egyébaránt első látogatásátúl fogva, mellyel engemet e’ kertben megtisztelt, kerűltem volna. Mindeddig nem láttam, nem tapasztaltam az Úrban legkisebbet is, a’ mi hajlandóságomot megfogyaszthatta volna, mellyet szép tulajdonságival mindenkép megérdemel. Hogy e’ hajlandóság naponkint nevekedik, és könnyen szerelemmé válhatna, megvallom. Áh! de titkos okok arra kénytelenítenek engemet, hogy azzá válni ne engedgyem. Az Úrnak nemes szívétűl megvárom, hogy e’ viaskodásomot megkönnyebbítse. Barátságát megérdemleni szeretném, ’s még élek, fő kincsemnek nézném; de öszvekelnünk, bármelly buzgón kívánnám is, lehetetlen.

Lehetetlen? kérdezé elkeseredve Aranypataki. Bizonyos-e a’ Kisasszony abban, hogy ama’ titkos okokot semmikép sem lehet elhárítani, mellyek egybekelésünköt akadályozhattyák?

Hogy az igazat megvallyam, a’ dolognak puszta lehetségérűl vagy lehetetlenségérűl mindeddig magammal nem tanácskoztam. Azt az eggyet mondhatom, hogy az akadályok sokkal nagyobbak, hogysem azoknak elhárításárúl famíliánknak helyrehozhatatlan kára és gyalázattya nélkűl csak gondolkodni is lehetnek.

Én a’ Kisasszonynak mondását tiszta igazságnak tartani, köteles vagyok; de bocsássa meg hevesen szerető szívemnek, hogy e’ kötelességet nem örömest tellyesíti. Tudgya ő saját tapasztalásábúl, hogy az indúlatok a’ hideg ésszel ritkán eggyeznek meg. A’ mit ez könnyünek talál, azt amazok sokszor lehetetlennek rajzollyák, és viszontag.

Higgye meg az Úr, hogy ezen akadályoknak elhárítását indúlatim örömest könnyűnek tennék, ha hideg eszem megengedné.

Így hát, még élek, boldogtalannak kell lennem!

Boldog én sem lehetek. Jobb vígasztalást ennél az Úrnak nem adhatok.

Engedgye meg a’ Kisasszony, hogy még eggy kérésemmel alkalmatlankodgyak.

Tiszta szívembűl! Előre tudom, hogy az Úr lehetetlenséget nem kíván.

Nem! valóban nem! Igaz ugyan, hogy e’ kérés bizodalmatlanságra mutathatna a’ Kisasszonynak messzelátó^* elméjéhez. De én Nagyságodot olly személynek nézem, ki az érzékeny szívet még a’ bölcs elménél is többre böcsűli. Kérésemet tehát szabadon elejébe terjesztem. Jól tudgya a’ Kisasszony, melly nehéz a’ forró érzéseket lecsillapítanunk, ha eszünk erre a’ szükséges fegyverek nélkűl szűkölködik. Higgyen meg tehát a’ Kisasszony engemet e’ titkos akadályokkal, hogy hozzá való szerelmemet annyival^* könnyebben megkérlelhessem, és boldogtalanságomot annyival bölcsebben viselhessem.

Az Úrnak kérése nem igazságtalan!

Ezt mondván, gondolatokba merűlt, és a’ sétálást Aranypatakival némán folytatta. A’ lugas bót alól kijutván a’ veteményes ágyakhoz, megállott egyszerre, és Aranypatakihoz imígy szóllott: Adgyon nekem az Úr eggykét napot, hogy jól megfontolhassam, mit tehetek az Úrnak kedvéért e’ kényes dologban kötelességimnek sérelme nélkűl? ’s legyen bizonyos benne, hogy feleletemmel minden esetre meg fog elégedni.

Malomkövet vesz le a’ Kisasszony kesergő szívemrűl, mondá a’ Kapitány, érzékeny csókot tűzvén Juliskának kezére.

Malomkő esik le az enyímrűl is, a’ nélkűl, hogy okát átlássam, mondá Juliska. De most már engedgye meg az Úr, hogy e’ kertnek ama’ szépségeivel megösmerkedtessem, mellyekben az Óbesterné leginkább gyönyörködik. E’ nélkűl hozzá visszamenni annyi volna, mint elárúlni, hogy a’ kertnek visgálása helyett más tárgyakrúl értekeztünk. Ő az Urat e’ szépségek iránt minden bizonnyal kérdésre vonnya.

Úgy is volt; és Aranypataki nem győzte a’ kertnek amaz ékességeit magasztalni, mellyekrűl előre tudta, hogy az Óbesternének tetszenek.

Mentél-e valamire? kérdezé mosolyogva Aranypatakitúl Méhfalviné, mikor az Angyalszögi határbúl hazafelé kimentek.

Annyira, édes Néném Asszony, felelé amaz, mélyet sohajtván, hogy csak ama’ boldogtalan titok az eggy akadály, melly egybekelésünköt ellenzi.

Lehetetlen? kérdezé az Asszony szíves örömmel. Hisz ezenn csak lehetne talán segíteni? Én ugyan a’ titkot tudni nem akarom – – –

Én sem mondhatom meg.

Nem is kívánom. De azt csak megmondhatod, hogy nem abbúl áll, a’ mibűl állani gondoltuk.^*

Még ezt sem, kedves Néném Asszony, mert még magam sem tudom.

Kobak! Azonban szeretem, hogy tréfálhatsz; mert jele, hogy dolgaid jól állanak.

Valamivel csak jobban még is, mint Ilonánál.

Adgya Isten reá szent áldását!

Két nap egymás utánn borúlt volt az üdő. Az esső már szemzett, már elállott. Juliska most legelőször még e’ nedves levegőben is a’ mulató házba költözött munkájával és könyvével, hogy gondolattyait szabadabb szárnyakra ereszthesse. Vigyázz magadra, Juliska! mondá az Óbesterné, hogy abban a’ hideg házban meg ne betegedgy. Jobb volna, ha szobádban maradnál.

Új ruhát csinálok magamnak, édes^* Nénikém! mellynek formája még titok. Itt már az eggyik jön, már a’ másik, ’s minekelőtte a’ ruha elkészűl, már mindenütt ösmerik.

Tellyen kedved, édes Gyermekem! csak jó melegen öltözködgy, hogy bajod ne legyen. Így hát senkinek sem vagy itthon?

Senkinek, kivévén, ha játszó társaság jönne, és Nénikémnek reám szüksége volna.

Az Óbesterné megcsókolta és elbocsátotta. Én veled nem mehetek, mert az üdőtűl félek.

Juliska a’ mulató házban valóban ruhát csinált magának, mellynek új formája volt.

Hová a’ tatárba akarsz most te lovagolni ebben az essőben? kérdezé szint’ azon órában Aranypatakitúl Méhfalviné. Hisz az ebet sem kellene a’ házbúl kiverni.

A’ katona, kedves Néném Asszony, az essőtűl meg nem ijed.

A’ szerelmes pedig nem gondol vele, úgy-e? Eredgy Isten’ hírével! Mikor az én boldogúltt férjem rossz üdőben jött mint szeretőm hozzám, kétszer annyira böcsűltem, mint jó üdőben tett látogatását.

Aranypataki elnevette magát, megcsókolta Nénnyének kezét, és elment. Csak a’ ligetnél jutott eszébe, hogy a’ kastélyba menni, szembetünő dolog volna, és hogy Juliska a’ rossz üdő miatt nehezen ül a’ mulató házban; de még e’ gondolattal tusakodott, paripája önnkint befordúlt azon útra, melly a’ mulató házhoz vitt. Aranypataki felvetvén erre még távúlrúl szemét, megsajdította, hogy az ablakonn szinte azon szempillantásban kinézett eggy asszonyi fő, és hogy magát azonnal visszavonta. Álomnak gondolta lenni a’ jelenést. Azonban tudta nélkűl a’ paripának oldalához értek sarkantyúi, mire ez repűlt inkább, hogysem nyargalt az ablak alá, mellybűl a’ jelenés történt. Juliska volt, a’ ki az ablakonn Aranypatakira lemosolygott. Ez tehát hozzá közelítvén, a’ lórúl megköszöntötte. Paripája, melly egyébkor a’ mulató ház körűl olly veszedelmesen szilajkodott, most az ablak alatt olly szelíden állott, mint a bárány.

Ebben az essőben nem reméllettem volna az Urat ma látni, mondá Juliska. Mint van az Úr?

Úgy vagyok, kedves Kisasszonykám, mint a’ ki semminémű veszedelemmel nem gondol, csak szerelmes szívének tárgyát lássa.

Tovább beszéllgettek ők eggy óránál külömbféle tárgyakrúl, csak arrúl nem, a’ mi őköt leginkább illette. Mit mondgyak neki, boldog Isten! ha kérdezni talál? mondá magában Juliska. Két vagy három napot kívánt tőllem, hogy gondolkodhasson, így töprönködött magában Aranypataki; gorombaság volna tőllem, ha neki üdőtlen kérdésemmel alkalmatlankodnék.

Ez történt más nap is. Harmad napra az üdő ugyan kiderűlt, de Aranypatakinak vendégei érkeztek, kik nálla egész éjfélig mulattak. Óh! melly szomorúan töltötte Juliska e’ délutáni órákot a’ mulató házban! Mindaddig ugyan, még amaz óra el nem múlt, mellyben Aranypataki eddig látogatására megjelenni szokott volt, tűrhető volt sorsa; de ennek elrepűlése utánn felfel pirúlt orczája, szíve sokkal erősebben dobogott, minden tagjai ellankadtak. Kiki nézett azutánn az ablakonn, ’s megint a’ varráshoz ült, még lovakot nem hallott, mellyeknek érkezésére ismét felugrott, az ablakonn kitekíntett és csalatkozásánn érzékenyen bosszonkodott. Elállott talán, mondá magában, kezem és szívem utánn való esdekléstűl! A’ szomszédságbúl valamelly szépség, kinek birtokához könnyebben feljuthat, szívemtűl elcsábította. Pedig talán csak még sem volt volna lehetetlen, hogy az övé legyek! Nem volt volna lehetetlen? Óh csendesedgy le szívem, ’s ne ostromolly engemet illy haszontalan reménységgel! Keress magadnak, nemes szívű férjfiú! más asszonyi szívet! Felejtsd el boldogtalan Juliskádot! Hadd őtet magányosságában elhervadni! Ez neki sorsa, mellynél te kimondhatatlanúl jobbat érdemlesz.

Elhitetvén magával, hogy e’ végső gondolatban szíve megnyugszik, félre tette munkáját, az ablakonn még egyszer kitekíntett, ’s az éjnek homállyát az egész környékre borúlni látván, bement az Óbesternéhez.

Egész nyáronn nem jött fel a’ nap olly szépen, mint ezen éjszaka utánn, mellyet a’ Kisasszony tűrhetőképen töltött. De olly könnyű is volt szíve, hogy két héttűl fogva ma jött neki legelőször kedve arra, hogy a’ fortepiánónn játszon. Régen nem voltak olly könnyűek újjai, és a’ musikabéli fantaziákra ma ereszkedtek legelőször. Észre vévén, hogy ezek szívének indúlattyait szembetünőképen festik, ki nem állhatott belőllök mindaddig, még az Óbesternét, ki kedves öccsének jó kedvénn megörűlvén, háta megé osontott, észre nem vette. Ne szünny meg énmiattam, édes Gyermekem! mondá kérlelő szózattal az Asszonyság; tudod, hogy én a’ musikát kimondhatatlanúl szeretem.

Meg nem szünök, édes Nénikém! hanem elénekelem majd a’ Magyar Hárfásnak amaz áriáit, mellyeket Nénikém leginkább kedvell; a’ haldokló leányt, a’ haldokló legényt, ’s a’ többit. Ezzel felugrott, hogy kótáit a’ szomszéd asztalkánn kikeresse, ’s az Óbesternétűl szíves csókot vévén, különös tűzzel folytatta musikálását.

Egek, mondá magában az Óbesterné, tartsátok meg szegénykét jó kedvében!

Ebéd alatt olly nyájas volt, hogy az Asszony nem győzött rajta csudálkozni. Allig keltek fel az asztaltúl, hogy a’ szomszédságbúl eggy pár vendég érkezett, kik az Óbesternével a’ játszó asztalkához ültek. Azalatt a’ Kisasszony elhíván magával^* agárkáját, keresztűl ment a’ kertenn a’ szomszéd mezőre. Eszébe tünt ugyan minduntalan a’ mulató ház, a’ varrás, a’ könyv, sőt még Aranypataki is; de ő azzal nyúgosztalta meg magát, hogy Aranypatakit minden bizonnyal más gondolatokra csábította valamelly eset, és ha errűl szíve kételkedni kezdett, azt felelte neki büszke mosolygással: Talállya egyszer ő is üresen a’ mulató házat, valamint én tegnap az ablakom alatt való pázsitot üresen leltem. Az illyen kölcsönt a’ férjfiaknak vissza kell adni.

A’ mezőnn a’ napnak hő súgári miatt nem maradhatván, bement a’ ligetbe eggy^* nyomásonn. Az agárka idestova szaladozván, felvertt a’ bokorbúl eggy nyúlat, ’s nagy abajjal utánna rugaszkodott. A’ vadász, kit messzérűl a’ Kisasszony meglátott, a’ kutyának szögezte puskáját, hogy azt, mint tilalmasban vadászó ebet, lelőjje. Juliska az agárra rá kiáltott, és visszahítta, egyszersmind pedig eggy Urat is látott a’ fák közűl kijönni, ki a’ vadászt a’ lövéstűl eltiltotta. Az agárka messzebb volt, hogysem Asszonyának szavát megérthette volna. Az imént említett Úr tehát magához csalta, megfogta, és ölében a’ Kisasszony’ elejébe vitte. Visszahozom Nagyságodnak, úgymond, e’ kis törvényszegőt, ki az én földemenn a’ tilalmasban nyúlat kergetett.

Csak most ösmerte meg Juliska Aranypatakit vadász ruhájában, ’s allig hogy ijedtében magát el nem kiáltotta. Bocsásson meg az Úr, úgymond; én valóban nem tudtam, hogy a’ Méhfalvai földekenn vagyok. E’ ligetben a’ határokot nem ösmerem.

Én pedig a’ határokot tegnap nem láthattam, bármelly kimondhatatlanúl kívántam is. Vendégeink jöttek, kiktűl az illendőségnek szembetünő sérelme nélkűl éjfélig el nem szakadhattam. Csak arra sem hagytak üdőt, hogy egynehány sort írjak. Szóval pedig a’ Kisasszonynak üzenni, illetlennek tartottam. Ezzel megcsókolván kezét, Óh! énnekem, úgymond, a’ tegnapi nap egész örökkévalóságnak tetszett.

Aranypatakinak e’ szavai egészen kiforgatták szegény Juliskát hidegvérűségébűl, mellyel magát tegnapi keseredésében felfegyverkeztette. De áh! ammint Aranypatakihoz való hajlandósága új erővel felélledett, megjelentek vele ama’ rettenetes gondolatok is, mellyek e’ nemes szívű férjfiúval való egybekelésének akadállyait eleven színekkel rajzolták. Azon szempillantásban pedig körűl tekíntvén magát, azonn is eliszonyodott, hogy a’ ligetnek sűrűjében eggy ifiú férjfiúval egyedűl maga van. Nem tetszik az Úrnak, úgymond, kastélyunkba sétálni?

Aranypataki eggy sípocskát megfúván, a’ felelős vadásznak azt parancsolta, hogy mennyen haza, és küldgye el a’ lovászt a’ paripával az Angyalszögi kertnek mulató házához. Karját azutánn oda nyújtotta Juliskának, és elment vele a’ kertbe. A’ nap éppen alkonyodni kezdett; a’ virágokbúl erősebben terjedtek az egész kertre a’ balsamos illatok; a’ madárkák öszvegyűltek a’ gyümölcsös fákra, ’s azonban, még szerelmeiket egymásnak elcsevegték, a’ fülemile az ugró víz mellett eggy sűrű gallyasban síránkozott.

Már én kétszer voltam ma dél utánn a’ mulató háznak ablakjai alatt, mondá Aranypataki, de senkit sem látván, visszamentem a’ ligetbe, hol ebeim nyúlakot kerestek. Gyalog lévén, elfáradtam. Engedgye meg a’ Kisasszony, hogy e’ hantpadra leüllyek, ’s az estvének e’ csendesedő órájában eggy keveset megpihennyek.

Külömbféle tárgyakrúl beszéllgetvén eggy darabig, végre Juliskát a’ Kapitány módosan megemlékeztette arrúl, a’ mit harmad nap előtt igért.

Akármelly részrűl visgáltam történetemet, felelé Juliska, sehol sem találtam benne csak eggy résecskét is, melly menekedésemre legkisebb reménységet nyújtana. Eltökéllettem tehát magamban, hogy azt az Úrnak egészen^* elbeszéllem csupán csak a’ végbűl, hogy magát a’ kemény szükségnek kérlelhetetlenségével megnyugosztallya.

Két holnap előtt elvitt engemet édes atyámnak parancsolattyára az Óbesterné Bécsbe. Allig voltam ott három óráig, bejött hozzám az atyám derűltt homlokkal, ’s az Óbesterné’ jelenlétében imígy szóllott hozzám: Édes leányom! én ok nélkűl tégedet ide nem hozattalak. Minekelőtte pedig ezen okot veled közöllyem, felelly meg igazán eggy kérdésemre: Szabad-e még a’ szíved?

E’ kérdés engemet úgy meglepett, hogy hamarjában nem tudtam, mit felellyek?

Tudod te, kedves Gyermekem! mondá tovább az atyám, hogy azok, a’ kik nagy házakbúl erednek, ritkán választhatnak magoknak olly férjeket, vagy hitveseket, kikhez őköt szíveik vonnyák. A’ szerelemnek édességeit^* kénytelenek ők többnyire a’ famíliákra hárúlandó hasznoknak feláldozni. Nem tartván lehetetlennek, hogy te is hasonló esetbe jutsz, azonn ügyekeztem, hogy legalább kénytelen ne légy, illy súlyos áldozatot tenni. Nyolcz esztendős voltál, mikor édes anyád meghalt, és én tégedet a’ mi kedves rokonyunknak, Óbesterné Asszonyomnak, átadtalak azzal a’ kéréssel, hogy szívedet a’ szerelemtűl megójja. Ez, az ő itélete szerínt, csak jószágomban, a’ mély magányosságnak szent^* kebelében volt lehetséges. Ő ugyan mindent elkövetett, hogy kérésemet tellyesítse; de mivel a’ szerelmet olly csalárdnak tudom, hogy sokszor még a’ száz szemű Árgust is megjátsza, magadtúl akarom tudni, ha szabad-e szíved? Felelly meg igazán, hogy atyai tanácsommal segíthesselek.

Kérdésére nem mondhattam egyebet, hanem hogy szívem tökélletesen szabad, mivel a’ dolog valóban úgy is volt.

Annyival könnyebben megcselekedheted tehát, folytatá szavait az atyám, a’ mit e’ napokban cselekedned kell. Négy hét előtt érkezett ide az Udvarhoz Magyar országbúl eggy Gróf, kinek különös talentomai, a’ tudományokban és kívált az országlásnak felette nehéz mesterségében való járatossága, és eggyáltallyában felette messze látó elméje, méltónak tették őtet arra, hogy ott közöttünk jeles hivatalt visellyen. Ő az Udvarnak méltán nagy kegyelmében van; azt pedig, hogy itt én is nem utólsó tekíntetben vagyok, a’ nélkűl is tudod. Hogy tehát én ővele különösebb szövetségbe lépjek, a’ józan politika okvetetlenűl megkívánnya.

A’ másik fő ok, melly engemet erre ösztönöz, ’s melly teelőtted egészen ösmeretlen, az, hogy famíliáink némelly nem alávaló birtokok miatt már ötven esztendőtűl fogva szüntelen’ pörlekednek, vagy legalább ellenségeskednek. E’ visszavonásoknak azonnal vége szakad, ha én e’ birtokokot veled eggyütt a’ Grófnak adom. Ezekkel én őtet, minekutánna ügyekezetemet maga az Udvar kegyelmes helybenhagyásával felszentelte, két hét előtt megkínáltam. Hét nap múlva kívántt feleletet vévén a’ Gróftúl, elvégeztük egymás között, hogy mihelyt a’ Bádeni fördőbűl megérkezik, veled minden pompa nélkűl meg fog esküdni. Visszajövetelét a’ holnapi napra határozta. Készűlly tehát el Óbesterné Asszonyomnak vezérlése szerint a’ menyegzőre. Utánna való nap az Udvar’ elejébe állítlak.

Ezzel az atyám elment. Mindeddig szívem az Óbesternének kegyes anyai szózattyához lévén szokva, elkeseredtem volna édes atyámnak nyersen parancsoló szavaira, ha e’ jó Néném az áldozatot, mellyet tőllem az atyám kívánt, könnyűnek, sőt még kellemetesnek is nem rajzolta volna. Nem ösmerte ő, valamint én sem, a’ Grófot, kit nekem az atyám férjnek választott. Elgondolhattya tehát az Úr mind a’ kettőnknek réműlését, mikor más nap bevezetett hozzánk az atyám eggy törpe és púpos férjfiat, kinek eggyik szeme üvegbűl volt, és^* azt mondotta: Ihol a’ Gróf, édes Gyermekem! a’ ki famíliánkkal a’ te kezed által szorosabb szövetségbe lépni méltóztatik.

Irgalmatlan sors! felkiáltott^* itt Aranypataki, Juliska’ beszédgyének fonalát félbe szakasztván. Tigrisek voltak, és nem szülők, a’ kik legelőször magzattyokot az efféle alacsony haszonkeresetnek feláldozták! És ezt a’ világ még convenientiának meri nevezni!

Eggy hajszálonn múlt, mondá tovább a’ Kisasszony, hogy^* helyben el nem ájúltam. A’ Gróf megcsókolván kezemet, egynehány kérdést tett, mellyekre akármellyik falusi leányka szebben megfelelt volna nállamnál; annyira elkábúltam volt! Legyen bizonyos a’ Kisasszony benne, mondá végtére a’ Gróf, hogy szíve semmit sem kívánhat, a’ minek megszerzését fő kötelességemnek nem fogom nézni. Szép férjet ugyan nem talál bennem a’ Kisasszony, de a’ jóságban, fogadom, egynek sem engedek. Ezzel elbúcsúzott.

Allig lépett ki szobámbúl, hogy testemenn a’ hideg borzadás átfutott, ’s az Óbesternének karjai közé omolván, keserves zokogásra fakadtam. Olly órátúl, mint ez volt, mentsen meg az Isten minden pogányt! Le kellett dűlnöm; annyira megfogyott erőm, és csak az Óbesterné’ biztatásinak inkább, mintsem orvosságinak köszönhetem, hogy súlyos nyavalyába nem estem. Az atyámot egész estig nem láttam sok foglalatossági miatt. Haza érkezvén, holnap reggel, úgymond, tizeneggy órakor fogsz itthon a’ Gróffal öszveadatni. Ebéd utánn haza visz. Holnap utánn pedig elmegyek veletek az Udvar’ elejébe.

Az Óbesterné, kit e’ különös eset majdnem olly kellemetlenűl meglepett, mint engemet, semmit sem tudott egyebet tanácsolni, hanem hogy essek édes atyám előtt térgyre, és ha erre sem találna meglágyúlni, visellyem sorsomot, ammint lehet. Megragadván tehát édes atyámnak kezét, megcsókoltam, ’s térgyre borúlván előtte, zokogva kértem, hogy legalább halassza el még eggy két esztendőre e’ szomorú szövetséget, melly életemnek minden bizonnyal végét szakasztya.

A’ rendelések meg vannak téve, mondá az atyám, ’s az Udvar már tudgya. Avvagy talán parancsolattal kényszerítselek, hogy kötelességednek megfelelly? Óbesterné Asszonyom! hozza helyre neki az eszét, nehogy valami balgatagságot cselekedgyen.

Ezzel elment. Soha, még élek, el nem felejtem én e’ jó Asszonyságnak anyai szorgalmát, mellyel engemet azon éjszaka apolgatott. Álmosnak kellett magamot tetetnem, csak hogy hajnal felé arra birhassam, hogy lenyugodgyon. A’ helyett, hogy aludgyak, a’ vánkosra borítottam orczámot, és sírtam. Minekutánna erőmbűl egészen kifogytam, eggy gondolat tünt eszembe, melly valamennyire megnyugosztalt. Eltökéllettem tudni illik magamban, hogy édes atyámnak akarattyát tellyesíteni fogom annyibúl, hogy a’ Gróffal egybe kelek, de hogy azutánn magához a’ Grófhoz folyamodok amaz engedelemért, hogy életemet messze tőlle valamenny magányosságban tölthessem.

Két órányi álom utánn felkeltem, ’s eggy levelet írtam, melly a’ Grófhoz szóllott. Ezt én neki, ammint esküdtetésünk utánn eggy ablakban magunk állottunk, kezébe nyomtam, azzal a’ kéréssel, hogy azonnal olvassa el. E’ levélnek mássát még tegnap magamhoz vettem, hogy az Úrral közölhessem. Ezekbűl áll:

Gróf Uram! Édes atyámnak én engedelmeskedtem, és most a’ Grófnak hitvesse vagyok. Vegye ezzel szent igéretemet, hogy a’ hűséget, mellyel a’ Grófnak, mint férjemnek tartozok, soha életemben meg nem sértem. De egyszersmind keseredett szívvel arra is kérem, engedgye meg, és ha talán az édes atyámnak ellenére volna, nyerje ki nekem ettűl is, hogy még ma az Óbesternével eggyütt Angyalszögre visszamehessek, és ott mostoha sorsomot a’ szomorú magányosságban szabadon sirathassom. E’ kegyelemnek megtagadása annyira nevelné keserűségemet, hogy szívemet minden bizonnyal ketté repesztené. A’ Grófnak negyszívűsége ellenben kimondhatatlanúl meg fogja öregbíteni a’ tiszteletet, mellyel érdemeihez viseltetek. Báró Kékesi Juliána.

A’ Gróf e’ levelet az atyámnak megmutatta, és érzékenyen esedezett azért, hogy kérésemnek engedgyen, szentűl igérvén, hogy e’ miatt a’ két família között csak imént helyre állított eggyesség fel ne bomollyon. Az atyám pattogni, dörgeni akart, de a’ Gróftúl kérdésre vetetvén, kénytelen volt megvallani, hogy engemet e’ szövetséggel olly véletlenűl és olly későn lepett meg, hogy a’ Grófnak még csak rettentő termetét sem tudtam. Végre megengedte, hogy ide kedves magányosságomba visszaköltözzek, arra kérvén mindnyájokot, kik esküdtetésünknél mint bizonyságok jelen voltak, hogy az egész dolgot mindaddig titokban tartsák, még az üdő talán szívemben változást okozhat. Maga az Udvar helyben hagyta a’ Grófnak e’ nagyszívűségét, ammint nekem ezeket az Óbesterné megvallotta. Azóta egynehányszor próbálta már az atyám, keménységemet megkérlelni; de mindenik ügyekezete megduplázta inkább a’ Grófnak termetétűl való iszonyodásomot.

Ez, kedves Kapitány Uram! az én rettenetes esetem, melly egybekelésünköt lehetetlennek teszi. Itéllye meg az Úr maga, ha nem volt-e okom azt mondani, hogy ezen akadálynak elhárítására semmi reménységet nem láthatok.

Látok én, kedves Kisasszonykám! mihelyt édes attyának haszonkeresetét érdeme szerínt olly alacsony akadálynak nézi, mellynek kedvéért saját boldogságát feláldozni nem köteles. E’ házasság be nem tellyesedvén, nem bonthatatlan; az Udvarnak igazsága és kegyessége pedig sokkal ösmeretesebb, hogysem tőlle a’ Kisasszonynak esedezésére, kívántt feleletet várni ne lehetne. Én magam felteszem e’ kérést, Bécsbe viszem, és Ágensem által beadatom.

Az Istenért! mondá erre Juliska, mit gondol az Úr? Ne ragadgya, kérem, szívemet még rettenetesebb szélvésznek habjai közé. Magányosságomban^* úgy megtanúltam már sorsomot viselni, hogy szomorú esetemrűl minden keseredés nélkűl gondolkodhatok, minden könyhúllajtás nélkűl beszéllgethetek. Valamint az atyám, úgy a’ Gróf is sokkal hatalmasabb, hogysem illyen ügyekezetrűl, nem mondom, rossz kimenetel nélkűl, hanem még talán büntetés nélkűl is, gondolkodnunk lehetne. Megfontolta-e az Úr ama’ következéseket, mellyek e’ lépésbűl reám fordúlhatnának?

Eggyütt fogjuk mink azokot megfontolni, kedves Kisasszonykám! minekelőtte a’ dologhoz fogjunk. Ne higgye, hogy e’ fontos állapotban hirtelenkedni, vagy heveskedni tudnék. Csak eggy lépést sem teszek a’ Kisasszonynak híre nélkűl, és egynehány jó barátomnak tanáccsa nélkűl. Csak azt az eggyet kérem még Nagyságodtúl, nevezze meg nekem a’ Grófot, a’ kivel édes attya illy irgalmatlanúl öszveadta.

Gróf Bölcsei Tamás.

Gróf Bölcsei Tamás? kérdezé mély álmélkodással, és húzomos szózattal Aranypataki.

Gróf Bölcsei Tamás, felelé még egyszer a’ Kisasszony.

Báró Külneki László’ húgának a’ fia? kérdezé tovább Aranypataki rezkető hanggal és halaványodó orczával.

Annak a’ fia! felelé Juliska, Aranypatakinak változásainn álmélkodván.

Boldog Isten! mondá egybekúcsoltt kézzel Aranypataki, szemeit az égre vetvén, ’s mély gondolkodásba merűlvén. Egynehány szempillantás múlva elő ragadta kalapját, Juliska előtt térgyre esett, ’s kezére hosszú csókot tűzvén, holnap reggel, úgymond, tiszteletére leszek Nagyságodnak. Ezzel kisietett a’ kertbűl, és haza nyargalt.

A’ Kisasszony ülve maradt még eggy darabig a’ hantonn, ’s könyökére támasztván fejét, az előtte virágzó rósatőre^* szögezte szemeit, és Aranypatakinak csudálatos változásairúl külömbféleképen gondolkodott. Fel kell társalkodásával hagynom, mondá végtére magában; egyébaránt haszontalan hevessége által új keserűségbe taszít. Csak holnap fogadom még el látogatását, hogy határozott parancsolattal megtiltsam neki a’ lépést, mellyet nevemmel tenni akar, és hogy tőlle örökre búcsút vegyek. Ha szíve nemesen érez, engemet meg nem itélhet, és kérésemet örömest tellyesíti. Ha pedig szíve alacsony, semmit sem vesztek vele. E’ végzés úgy megnyúgosztalta szívét, hogy egész éjszaka édesen aludt.

Setét volt már, mikor azonban Aranypataki haza érkezett. Méhfalviné feltette magában, hogy késedelmessége miatt megkínozza. De ammint orczájánn a’ mély komorságnak fellegét látta, mindenrűl elfelejtkezvén, megijedt, mivel azt gondolta, hogy valamelly szerencsétlenség érte. Mi bajod? az Istenért, édes Öcsém! Így még egyszer sem láttalak. Valamelly bal eset, vagy talán egésséged – – – –

Sem az eggyik, kedves Néném Asszony! sem a’ másik. Eggy felette nagy dolgot forralok, nagyobbat még a’ házasságnál is. Ennek jó kimenetele miatt aggódok, melly, fájdalom! nem annyira józan eszünktűl, vagy jó szívünktűl, mint a’ vak szerencsétűl függ. Azonban elkövetek mindent, a’ mi vékony okosságomtúl kitelik, a’ többit pedig a’ mennyei gondviselésre bízom.

Én az illyen fontos dolgokot nem akarom tudni, mondá Méhfalviné; de azt tőlled még is, mint Nénéd, megkívánhatom, hogy szívemnek nyugosztalására tudósíts engemet legalább arrúl, ha e’ fontos dolog tégedet illet-e? és ha rossz kimenetele károdra válhat-e, vagy sem? Én azonnkivűl a’ földet is már régen tapodom, és számtalan tapasztalásim utánn jó tanács nélkűl ritkán szűkölködök. Ezzel is szolgálhatok. Szólly és nyugosztally meg!^*

Engemet e’ dolog, kedves Néném Asszony! legkisebbet sem illet. Ha elsül, dücsősségemre válik.

Hát ha csütörtököt mond? kérdezé Méhfalviné, kinek jó kedve azonnal derűlni kezdett, mihelyt kedves öccsének ama’ feleletét hallotta, hogy e’ fontos dolog nem őtet illeti.

Ha el nem sül, felelé Aranypataki, azzal legalább vígasztalhatom magamot, hogy ama’ kötelességnek eleget tettem, mellyet tőlünk az efféle esetekben az emberség és a’ barátság megkívánhat.

Jőjjsze tehát, egyél velem eggy kis vocsorát, igyál azutánn eggy pohárka tokajit, ’s feküdgy le, aludd ki magadot. Holnap egészen más ember leszel. Szegény boldogúltt férjem! Valahányszor ő e’ tanácsomot elfogadta, mindannyiszor szinte megújjúlt.

Ezzel bevezette öccsét az ebédlőbe, ’s az egész vocsora alatt olly tárgyakrúl beszéllett vele, mellyek Angyalszöggel legkisebb szövetségben sem voltak, mivel nem ok nélkűl gyanította, hogy öccsének e’ fontos gondgya az Angyalszögieket illeti. A’ sebet nem kell sokat tapogatni, mondá magában, ha azt akarjuk, hogy meggyógyúllyon. A’ sok babrálás még inkább megtüzesíti.

Vocsora utánn jó éjszakát mondván Nénnyének a’ Kapitány, a’ szobájába ment, és levélíráshoz fogott. Méhfalviné, minekutánna házát helyben hagyta, háló szobájábúl, melly Aranypatakiéba nyílt, betekintett orozva hozzá, ’s látván, hogy ír, nyitva hagyta eggy keveset az ajtót, hogy a’ gyertyának világosságárúl eszre vehesse, meddig írogat?^* és hogy éjszaka könnyebben meghallhassa, ha talán Öccsének baja érkezne.

El nem aludt a’ jó szívű Asszonyság mindaddig, még Aranypatakit aludni nem hallotta, ki más nap reggel csak későn verődhetvén ki az ágybúl, derűlttebb volt, hogysem reméllette.

Juliska, minekutánna felöltözködött, sokáig tusakodott magában, ha kimennyen-e a’ kertbe, vagy inkább csak szobájában fogadgya el Aranypatakinak látogatását? De végre ama’ gondolat győzedelmeskedett szívénn, hogy az Óbesterné előtt nem tilthattya meg neki azon ügyekezetet, mellyel a’ Gróffal való szövetséget semmivé akarja tenni, a’ nélkűl hogy e’ titkot egészen el ne árúllya a’ szerelmes barátkozással eggyütt, melly közte és a’ Kapitány között támadni kezdett. Kiment tehát a’ kertbe, ’s eggy könyvvel szintazon hantra ült, hol tegnap Aranypatakival mulatott.

Elérkezvén ez reggel tíz óra tájban, kezébe adott eggy pecsételtt levelet, nyakába akasztott eggy portrét, kezét szívéhez szorítván, megcsókolta, ’s rebegő szózattal csak azt mondván: Isten hozzád! bement az Óbesternéhez, ’s megmondván neki, hogy a’ Kisasszonytúl a’ kertben már búcsút vett, tőlle is nagy sietséggel elbúcsúzott, ’s a’ paripára, mellyet előre a’ kastélynak kapujához rendelt volt, felrepűlvén, haza nyargalt.

Juliska elvévén kezébűl a’ levelet, ’s rövid búcsúzásánn elálmélkodván, nem tudta mire vélni illy különös magaviselését. Utánna nézett mindaddig, még a’ kertbűl ki nem ért, és háborodásában csak az sem jutott eszébe, hogy Aranypataki azonn az ajtónn megy ki a’ kertbűl, melly a’ kastélyba, nem pedig azonn, melly a’ ligetbe vezetett.

Isten hozzád? mondá magában. Ez annyi legyen-e vallyon, mint szívemtűl való búcsúzás? Ama’ határatlan bizodalomért, mellyel neki szívemnek legmélyebb titkát kinyilatkoztattam, ezzel fizet ő énnekem? ’s még búcsúzása is csak e’ rövid és száraz szókbúl áll: Isten hozzád! mintha csak eggykét órára válna el tőllem. Ezzel oda tekíntvén, a’ hol Aranypataki a’ kertbűl a’ kastélyba ment, És innen, úgymond, nem is a’ liget felé vette az úttyát, a’ honnan jött, hanem az Óbesternéhez! Áh! minden bizonnyal szívemtűl búcsúzott illy röviden a’ kegyetlen! Képét akasztya nyakamba, mintha szívem ezzel a’ hideg szerrel megelégedhetne. Ezt mondván, megnézte a’ portrét, ’s ijedtében, hogy rajta ösmeretlen képvonásokot látott, ülésérűl felszökött, ’s lassacskán ismét rá ereszkedett. Akármikép forgatta és visgálta a’ képet, meg nem ösmerhette. A’ vonások gyönyörűek, úgymond, de nem az övék. Szép! valóban szép férjfi ábrázat. A’ levél talán velem az origyinálist megösmerteti. Megnyitván a’ levelet, ezeket olvasta ki belőlle.

Szeretett Kisasszonykám! Tizenöt esztendős koromban, mikor Pestenn oskolába jártam, oda talált jönni Nagyságodnak férje, Gróf Bölcsei Tamás, mint Huszárhadnagy, ’s engemet, mint Báró Külneki Gilméta Kisasszonynak keze által, melly azonban másé lett, jövendőbéli rokonnyát, különös hajlandóságával minden egyéb úrfiaktúl szembetünőképen megkülömböztetett. Termete olly szép, és szemei olly tüzesek voltak, hogy Dámáink őtet tökélletes férjfi szépségnek nézték. Harmad nappal előbb, hogysem tőllünk a’ regementhez elindúlt volna, öszveállottunk egynehányan, és tiszteletére eggy kertnek mulató házában ebédet adtunk. Ebéd utánn én a’ kertbe kimenvén, kövekkel kezdettem, elég gyermekes ésszel, a’ fákonn ülő madarakra hagyigálni, és csak hamar ama’ szerencsétlen gondolatra jutottam, hogy a’ madarat reptében lesujtani, még nagyobb mesterség volna. Ezt meggondolni, és a’ követ eggy repűlő madárra kezembűl kibocsátani, eggy volt.

Azon szempillantásban megnyílt a’ mulató háznak üvegajtaja a’ kertnek ama’ része felé, a’ hol én állottam. A’ kő az üveget szétzúzta, ’s Gróf Bölcseinek szemébe lökte, ki szinte a’ mulató házbúl kilépett volt. Oda ugrottam én azonnal, ’s térgyre esvén előtte, keserves sírásra fakadtam. Kelly fel, édes Öcsém! mondá ő, felrántván kezemnél fogva térgyemrűl, és ne szólly senkinek, hogy te cselekedted. A’ többit bízd reám! El tudta ő azutánn hitetni mindnyájokkal, hogy az ajtó nehezen járván, a’ benne voltt üveg azért tört öszve, mivel ő nagy erővel megtaszította; és e’ szörnyű cselekedetem valóban mind e’ szempillantásig titokban is maradt.

Hosszas de haszontalan gyógyítás utánn szép szemét elvesztette. A’ katonaságrúl e’ hiba miatt lemondván, sőt még a’ társalkodást is több esztendeig kerűlvén, a’ tanúlásra adta magát, hogy a’ Hazának legalább más részrűl szolgálhasson. Az író és tanúló asztalnál magányosságában olly gondatlan volt magára, hogy púpot kapott, melly valóban inkább tiszteletet, mintsem irtózást érdemel.

Eggy hajszálonn állott, hogy tudtom nélkűl újjra törvényszegő nem lettem azon férjfiú ellen, kinek többel tartozok, hogysem életemben lefizethessem. Azon szempillantásban, hogy Nagyságod nekem férjét megnevezte, eltüntek szívembűl a’ szerelemnek gerjedelmei, ’s helyettek abban a’ szíves barátságnak érzékeny indúlattyai annyira^* elhatalmasodtak, hogy Nagyságodot nem már bájoló szeretőmnek, hanem mély tiszteletre méltó húgomnak néztem.

Mint húgomot térgyenn állva kérem annak szerelméért, a’ mit e’ világonn legszentebbnek, legnemesebbnek tart, ne kerűllye e’ nemes szívű férjfiúnak társaságát, ki mindenkép megérdemli, hogy Nagyságodtúl megösmertessen, tiszteltessen, sőt még érzékenyen szerettessen is. Óh! ha tudná a’ Kisasszony az ő szívének ama’ szép tulajdonságait, mellyek énelőttem tudva vannak, lehetetlen volna bizonnyára, hogy ne szeresse. Portréját, mellyel ő maga engemet az imént megírtt szerencsétlenség előtt megajándékozott, mindeddig legfőbb kincsemnek néztem, mellytűl magamot az egész világért meg nem fosztottam volna. Most a’ barátság azt kívánta tőllem, hogy azt Nagyságodnak szívére tegyem. Visgállya meg jól, és vallya meg magának, hogy annak origyinálissát a’ természet nemes remeknek tette. Merészellye Nagyságod ezen origyinálist közelebbrűl megösmerni, ’s kevés üdő múlva minden bizonnyal azt mondgya, hogy az ember félszemű és púpos, és még is érzékeny szeretetre méltó lehet.

Ezt Nagyságodnak ollyan férjfiú igéri, a’ ki birtokáért még fejedelemmel is megvítt volna, de a’ ki ellenben meg nem szenvedhetné, hogy a’ nemes szívűségben valakitűl felűlhaladtasson. Aranypataki György.

Juliska, még e’ levelet olvasta, ollyan lett garádicsonkint, mint az élettelen bálvány. Mellye magába akarván foglalni Aranypatakinak illy bajnoki nagyszívűségét, emelkedni kezdett, de végre eggy mély sohajtás utánn, melly ezen ügyekezetet foganatlannak vallotta, ismét lelohadt.^* Félénk tekíntetet vetett azutánn a’ képre, melly nyakánn függött, ’s barátsággal tellyes nagy szemeinek szikrázásátúl úgy elijedt, mint álmunkban a’ megjelenő szülőknek halavány termetétűl megijedni szoktunk, kik ezen életbűl már régen kimúltak. Az álmélkodás, a’ szígyen, a’ könyörűletesség egymást váltották fel szívében, úgy hogy nem tudta, mit tévő legyen? Gondolatinak, nem volt képes, bizonyos arányt adni. Sokszor még azt is kérdezte magátúl, ha igazán ébren van-e, vagy csak alszik? Így ülvén fél óráig, öszveszedte valamennyire magát, ’s a’ levelet még egyszer figyelmetesebben elolvasta. Most már Aranypatakit embernél felségesebb valónak, fél istennek nézte, kit ő elegendőképen csudálni nem győzött, de kinek birtokárúl csak gondolkodni sem merészlett. A’ mély tisztelet elfogta szívét, mellybűl a’ szerelem lassankint egészen kiosontott.

Bement azutánn az Óbesternéhez, a’ Grófnak képét kebelébe rejtvén. Az Óbesterné megsajdítván komorságát, azon szempillantásban ama’ gondolatra jutott, hogy közötte és Aranypataki között kellett valaminek történni, mivel hirtelen elmenetelénn való kesergését el nem titkolhattya. Nem szóllott azonban errűl legkisebbet is, jól tudván, hogy az egymástúl való távúllét kevés üdő múlva mindennek véget vet, a’ mi talán köztök támadni kezdhetett; sőt külömbféle egyéb tárgyakrúl úgy beszéllgetett vele, mintha komorságát eszre sem vette volna.

Így múlt el az egész nap. Estve vocsora utánn jó éjszakát mondván az Óbesternének, háló szobájában eggy karszékbe ült, és gondolatokba merűlt. Csak éjfélkor serkent fel ezen állapotbúl, melly érzéketlenség volt inkább, mint gondolkodás, ’s mivel annak súllya alatt felette nagyon megbádgyadt, csak ugyan végtére feküdni ment.

Reggel felébredvén, az első tárgy, mellyre szemei estenek, a’ portré volt, mellyet estve nyakánn felejtett. Hirtelen elfordítván rólla szemeit, a’ földre szögezte, azutánn pedig lassankint ismét visszavezette a’ képre. Félénken megvisgálván ennek vonásait, megvallotta magának, hogy szép. Felkelvén, levette nyakárúl, és bonczaihoz tette. Dél utánn a’ kertben sétálván, Aranypatakinak levele jött ismét keze közé. Ezt újjra elolvasván, eggy keveset sétált, üdőt hagyván mind gondolatinak, mind érzéseinek, hogy a’ zavarbúl, mellyben rend nélkűl gomolyogtak, kiderűlhessenek. Visszament azutánn szobájába, ’s a’ portrét elővette, megvisgálta, ’s drága köveihez és gyöngyeihez visszatette.

Sem nem ehetett az nap, sem nem ihatott, ammint kellett volna, sem helyét sehol nem találta. A’ szerelem tudni illik egészen eltűnvén szívébűl, ebben felette szomorú pusztaságot hagyott, és Juliska úgy vált el tőlle, mint szíves jó barátunktúl szoktunk, kit a’ kérlelhetetlen sors karjaink közűl elragad. Utánna szaladunk egynehányszor, megölellyük, megcsókollyuk, mellyünkhöz szoríttyuk, ’s mikor csak ugyan el kell végtére ölünkbűl bocsátanunk, vérző szívvel nézünk utánna mindaddig, még láthattyuk.

Egynehány nap múlva Juliskának szíve csendesedni kezdett. Aranypatakinak levelét keblében hordozta ugyan, de csak azért, hogy azzal magát utánna esdeklő szerelmének hátra hagyott sebeibűl kigyógyítsa. Az egész levelet tudta már könyv nélkűl, és még is, ha csak eggy tekíntetet vethetett is soraira, sokkal jobban megenyhítette fájdalmát, mint akármi egyéb.

Elment azutánn a’ ládácskához, mellyben drágaságai voltak, ’s eggykét szempillantásig tartó kétkedés utánn megnyitván, kivette belőlle a’ Grófnak portréját, ’s elmenvén ezzel a’ szófához, leült, ’s a’ képet olly hidegvérűséggel kezdette visgálni, mint az efféle műdarabokot visgálni a’ végbűl szoktuk, hogy az origyinálisokkal való hasonlatosságokot megitéllyük. Egyszerre eszébe tünvén neki amaz origyinálisnak termete, mellyet e’ szép kép valaha ábrázolt, meglepte szívét a’ könyörűletesség, elsohajtotta magát szinte tudta nélkűl, ’s gyönyörű szemeibűl mellyére gördűlvén eggy pár könyecske, Szegény Gróf! úgymond lágy szózattal. Illy szemet olly szerencsétlenűl elveszteni!

Ezen szempillantásban megcsökkent benne amaz undorodás, mellyel azelőtt férjének termetérűl gondolkodni szokott volt. Sokáig nézte még nedves szemmel a’ képet, ’s végtére mély fohászkodásra fakadván, És annak, úgymond, csak eggy rossz szót sem adni, a’ ki őtet e’ szemtűl megfosztotta! Erre a’ levelet kebelébűl ismét kivette, elolvasta, ’s felette egynehányszor könyörűletesen fohászkodván, bonczaihoz eltette, a’ Grófnak portréját pedig nyakába akasztotta.

E’ szempillantástúl fogva éjjel nappal keblénn hordozta ő e’ képet, ’s naponkint jobban és jobban megösmerkedett vele. Némellykor, mikor ama’ különös kegyességet meggondolta, mellyet a’ Gróf ahhoz mutatott, a’ ki szemét kiütötte, még az is megtörtént rajta, hogy e’ képet ajakihoz értette, és szívéhez szorította.

Eggy holnap múlva Aranypatakinak elmenetele utánn Angyalszögre érkezett Báró Kékesi Jósef, Juliskának édes attya, hogy leányát meglátogassa. Négy szem köztt tudakozván az Óbesternétűl, ha Juliska nem változtatta-e még meg gondolattyát? ’s az Asszonynak feleletébűl hallván, hogy erre még semmi reménység sem mutatta magát, megvonta vállait, és leányával a’ Grófrúl csak eggy szót sem szóllott. Azon dél utánn, mikor már vissza akart Bécsbe menni, tréfábúl találta Julisnak azt a’ kérdést tenni, ha nem akarna-e úti társa lenni?

Hogy a’ Grófnak hitvesse legyek, felelé Juliska, az tőllem ki nem telik; de ha engemet a’ Gróf biztos barátnéja gyanánt házához akar venni, elmegyek Uram Atyámmal.

Az öreg Báró álmélkodva nézi leányát, nyakába borúl, megcsókollya, ’s parancsolatot ád hogy az úti készűletek halasztassanak el harmad napra. Azalatt felkészűlt Juliska is az Óbesternével eggyütt, ki örömében azt sem tudta, hol áll a’ feje? ’s harmad napra különös megelégedéssel három hintónn mindnyájann elindúltak. Bécsben a’ házasság azonnal kihirdettetett, ’s Juliskát a’ Gróf nagy diadalommal vezette házához, és innen más nap az Udvarhoz. Juliskának kérésére a’ Gróf az Óbesternét mellette hagyta.

Angyalszögrűl Méhfalvára visszalovagolván Aranypataki, Nénnyének hírűl adta, hogy más nap tőlle elbúcsúzik.^*

Már tegnap láttam én azt, édes Öcsém! komor homlokodonn, hogy dolgaid nem úgy mennek, ammint kívántad volna; de mivel te komorságodnak igaz okát, tudgy’ Isten! micsoda fontos dolognak emlegetésével ímezted, ámoztad, semmit sem szóllottam Juliskárúl. Kosarat kaptál úgy-e? Ne gondolly vele semmit! Van még a’ világonn sok szép és jó leány!

Én, kedves Asszonyom Néném! ha igazat akarok szóllani, kosarat nem kaptam, hanem kosarat önnön magamnak adtam.

Úgy-e? Nyilván férget vettél eszre a’ szép almában?

Csak a’ szép almának a’ sorsában. Engedgye meg Néném Asszony, hogy most errűl semmit se szóllyak. Megadgyák talán az Egek, hogy a’ dolog jó fordúlást vesz, és akkor diadalmas szózattal fogom Asszonyom Nénémnek elbeszélleni.

Adgy kezet rá, nem azért, mintha e’ titkot tudni ohajtanám, hanem mivel így legalább bizonyosan remélhetem azt, hogy halálom előtt még egyszer meglátogatsz.

Talán még ezen esztendőben, mondá Aranypataki. Méhfalvát én el nem felejthetem, nem csak Néném Asszonynak kegyessége miatt, hanem azért is, mivel Angyalszögnek szomszédságában fekszik.

Más nap Aranypataki Méhfalvárúl könyező szemmel elindúlt, és harmad napra szülőihez Pestre szerencsésen elérkezett. Édes annyának kimondhatatlan öröme volt benne, ’s minekutánna útazásainak rövid történeteit hallotta, ’s ama’ tiszteletet látta volna, mellyel fiát a’ nagy világnak érdemesebb tagjai fogadták, érzékeny könyhullajtások között köszönte meg férjének, hogy házábúl a’ franczia nevelőt elűzte.

Még azon estve, mikor a’ Kapitány haza érkezett, befogatott az öreg Aranypataki, és elvitte fiát Mársfalvi Gyenerálishoz. Sírva fakadt e’ meglett vitéz a’ Kapitánynak ölelő karjai között, mikor az öreg Aranypatakitúl amaz ígéket hallotta: Ossza fel Gyenerális Uram atyai örömemet, valamint hajdan velem az atyai gondokot felosztotta. Nevezze fiának; nekem pedig engedgye meg, hogy ezentűl bátyám gyanánt tisztellyem.

Édes Fiam! mondá a’ Gyenerális, megcsókolván a’ Kapitányt; azutánn pedig az öreg Aranypatakit megölelvén, és megcsókolván, kedves Öcsém! úgymond. Elvitték végre magokkal Aranypatakiék a’ Gyenerálist házokhoz, hol eggyütt egész éjfélig mulattak. Mikor a’ Kapitány édes annyának a’ külső országokot lerajzolta, mellyekben útazásokot tett, vagy mikor a’ Gyenerálisnak elbeszéllette az ütközeteket, mellyekben forgott, akkor édes attya, ki mellettek dohányozgatott, a’ titkos örömtűl elragadtatván, úgy elbámúlt reá egynehányszor, hogy még pípája is elaludt.

Más nap reggel megírta ezen érzékeny atya Hevesinek is, hogy régi nevedéke megérkezett. Jöjjön be az Úr hozzánk az asszonnyal eggyütt, mondá a’ levélben, ’s gyönyörködgyön nevelésbéli fáradságainak kellemetes gyümölcseiben. Atyai örömemet fel kell osztanom; egyébaránt elfojt!

A’ Kapitány, ammint egynehány nap múlva Hevesit véletlenűl meglátta, nyakába borúlt, ’s érzékeny háladással nyilván megvallotta neki, hogy ama’ principiumok nélkűl, mellyeket tőlle tanúlt, a’ nemes szívnek valamennyi boldogságok között legfelségesebb boldogságához soha sem juthatott volna.

Vigye a’ tatár a’ franczia mestereket és mesternéket! mondá a’ Gyenerális, az ebédnek végénn tokajit töltetvén poharába; az emberséges magyar nevelők pedig éllyenek!

Mivel a’ Kapitány között és Báró Külneki Gilméta között Pestenn tetetett meg valaha a’ szülők által ama’ szövetség, melly a’ franczia nevelőknek kedvéért Külnekiék’ részérűl olly hamar felbontatott; ama’ kellemetes helyek, hol gyermek korában Gilmétával mint jegyessével röviden ugyan de érzékenyen mulatott, elevenebben megemlékeztették őtet első szerelmének ezen tárgyára, hogysem iránta hideg vérrel gondolkodhatott volna. Tudgyuk azonnkivűl azt is, hogy ama’ kis esetek, mellyek bennünköt nevedék korunkban értek, sokkal felejthetetlenebbek azoknál, mellyek férjfi esztendeinkben történnek, talán azért, mivel gyermekségünkben érzékenyebbek lévén inaink, az örömek vagy bánatok is mélyebb nyomdokot hagyhatnak akkor bennek magok utánn, mint mikor már tompábbak, lágyabbak, érzéketlenebbek.

Lehet-e az én sorsomnál, mondá magában egynehányszor Aranypataki, nem mondom, mostohább, hanem csak átalkodottabb? Gilmétával még gyermek koromban öszveköt, hogy tőlle eggy pár franczia gonosz embernek kívánságára ismét azonnal elválasszon. Kivisz azutánn franczia országba, hogy ott eggy paraszt leányba bolonditson, kit karjaim közűl megmeg azonnal inasomnak ölébe vezet. Oda csal végtére annak jegyesséhez, kit szeme’ világátúl megfosztottam, ’s tudtom nélkűl a’ legalacsonyabb árúlásnak veszedelmébe taszít.

Illy elmélkedések által meglágyúlván szíve, kikereste Gilmétának portréját, és újra megösmerkedett vele. Csak szeretném még is tudni, mondá magában, ha boldog-e vagy sem? Szíve nekem a’ jóra nagyon hajlékonynak látszott lenni; de, boldog Isten! a’ legjobb fajtábúl való fa is mikép hozhatna gyümölcsöt, ha tudatlan vagy gonosz kertésztűl fonákúl műveltetik? Tudakozódott azutánn sorsa iránt külömbféle házaknál, de sehol sem tudtak rólla többet mondani annál, a’ mit maga is tudott, azt az eggyet kivévén, hogy édes attya, Báró Külneki László meghalálozott, és hogy jószágainak gondviselése báttyára, az Óbesterre bízatott.

Aranypatakinak egéssége azóta, hogy Angyalszögrűl elbúcsúzott, nem súlyos ugyan, de még is számos kis változásokot szenvedett. Az orvosok azt javasolták neki, hogy a’ várasi levegőt váltsa fel a’ mezeivel. Kiköltözött tehát Hevesihez a’ jószágra, hol régi nevelőjétűl a’ gazdaságban fontos leczkéket vett. A’ házi boldogság, mellyben Hevesi Mariskájával és gyermekével élt, megbájolta szívét, és arra integette, hogy példájokot mennél hamarább kövesse. Oda gondolta ő magát az illyen házi örömeknek közepébe, és oldala mellett már Juliskát, már Gilmétát látta. Ezek már másoknak karjai között szürcsölik talán a’ boldogságnak édes poharát, mondá végtére magában, még te a’ világonn magad senyvedsz, ’s az ollyan érzékeny asszonyi szív utánn hasztalan’ esdeklesz, melly lángoló szerelmedet viszonollya!

A’ helyett, hogy egésségének változásai megszüntek volna, még súlyosodni is kezdettek a’ komorság miatt, mellyel őtet az efféle gondolatok elborították. Visszament tehát Pestre, és szülőit, minekutánna nállok és Hevesinél másfél holnapot töltött volna, arra kérte, hogy látogassák meg vele kedves Nénnyét, Méhfalvinét. Óh! micsoda kimondhatatlan nagy örömet tennék én e’ jó szívű Asszonyságnak, mondá szülőihez, ha Asszonyom Anyámot és Uram Atyámot hozzá vezetném! Meglehet, hogy a’ Kapitánynak más titkos oka is volt arra, hogy ezen útat sürgesse; de mivel ezt még önnön magának sem vallotta meg, el kell hinnünk, hogy csupán csak egéssége miatt akarta a’ levegőt megváltoztatni, egyszersmind pedig ezen alkalmatossággal édes Annyát is Méhfalvinéval megösmerkedtetni.

Azalatt, még Aranypataki Pestenn mulatott, Gróf Bölcsei Tamásnak házánál Bécsben nagy változás történt. Mikor vendégei voltak, akkor ő Báró Kékesi Juliskának férje, mikor pedig egyedűl maradtak, testvér báttya volt. De kevés üdő múlva a’ bátyának a’ húg veszedelmes lett. Julisnak bájos alázatossága, szép magaviselése, emberséges barátkozása azokkal, kik hozzá közelítettek, a’ figyelmetesség, mellyel a’ Grófnak tetszését mindenben megelőzte, a’ szépen folyó rend, mellyet házánál tartott, a’ jó ízlés, melly minden mozdúlásábúl kitetszett, a’ kegyesség, mellyel minden emberhez viseltetett, a’ tetetett férjbűl csak hamar valóságos szeretőt neveltek. Ámde a’ Gróf, minekutánna mint férj sokáig hallgatott, mint szerető annyival inkább nem szóllott az ollyan dolgokrúl, mellyek a’ testvér szeretetnek korláttyainn kivűl vannak.

Juliska ellenben a’ Grófban olly férjfiút látott maga előtt, kit a’ Nagyok és Kicsinyek eggyaránt szerettek és tiszteltek; ki nagy hivatalban lévén, jó barátok nélkűl még is nem szűkölködött; ki a’ férjnek jussait megkívánhatta volna, és a’ testvérnek jussaival még is megelégedett; ki hitvessére figyelmes volt, a’ nélkűl hogy szem alatt tartotta volna; ’s ki neki külömbféle szolgálatival érzékeny szerető gyanánt kedvezni ügyekezett, a’ nélkűl hogy terhére lett volna. Juliska sajnálni kezdette, hogy e’ jó és bölcs férjfiúnak nincs ollyan hitvesse, a’ ki őtet szeretné, ’s e’ mellett megszokván lassankint üveg szemét és púpos hátát, végtére valóban szerette is.

Olly annyira igaz, hogy az emberhez illő szerelemnek tárgya a’ jóság, melly nélkűl a’ szépség csak hiú és múlékony tulajdonság, melly a’ szívet tűzre ingerelheti ugyan, de meg nem boldogíthattya. Naponkint láttyuk amaz igazságnak szomorú példáit, hogy a’ leggyönyörűebb termetű és a’ legbájosabb ábrázatú remek szépségek, ha közönséges ésszel, és müveletlen szívvel birnak, környűl vannak ugyan véve szeretőkkel, de a’ házasságnak örömeihez fel nem juthatnak, vagy ha feljutnak is, mindgyárt az első esztendőkben magok körűl házi boldogság helyett elégedetlenséget, hidegvérűséget, visszavonást, eggy szóval házi poklot tapasztalnak; még a’ legrútabb leányka szép tulajdonságival, nyíltt eszével, érzékeny szívével, és jó erkölcsével a’ legjobb, legérzékenyebb, és legbölcsebb férjfiút megbájollya, magához vonnya, és hű karjai között megboldogíttya. Ide tartozik az, a’ mit Swift, eggy híres ánglus író az ollyan asszonyi szépségekrűl mond, kik az észnek és szívnek müvelését egészen elmulatván, csak a’ czifrálkodásban foglalatoskodnak; hogy ők, tudni illik, egész életekben csak tőrököt csinálnak, mellyekkel a’ madarakot megfoghassák; arrúl pedig soha sem gondolkodnak, hogy kalitkákot építsenek, mellyekbe azokot bezárhassák.

A’ Gróf azonban a’ testvérnek korláttyai közűl^* ki nem lépett, sőt úgy látszott, mintha Juliskához való tisztelete naponkint gyarapodott volna. Juliska tehát azt gondolta, hogy szívének változását észre nem veszi; ’s errevaló nézve a’ Grófhoz való szerelmét némelly ártatlan jelenségek által még nyilatkoztatni is kezdette. Ezeket a’ Gróf nem merte egyébre, hanem csak érzékeny barátságra magyarázni; Juliska pedig e’ hidegvérűségbűl azt következtette, hogy szerelmét a’ Gróf megveti, és ebben a’ Grófot még meg sem itélhette. Visszaadgya nekem a’ kölcsönt, mondá magában, ’s bevonván magát legmagányosabb szobájába, a’ Grófot csak akkor látta, mikor látogatása elől jó móddal ki nem térhetett. A’ Gróf nyughatatlankodni kezdvén, figyelmetesebb lett kedves barátnéjának és szeretett jegyessének minden mozdúlására, ’s ammint egyszer véletlenűl hozzá bement, azt vette eszre, hogy eggy portrét nyakrafőre dugott el kebelébe, mellyet nyakánn titkon hordozott, ’s melly a’ Grófnak eljövetele előtt kebelébűl kiesett volt.

Én Juliskát szeretem, mondá magában a’ Gróf, mikor tőlle szobájába visszament; ő pedig szerencsétlen. Nem fő kötelessége-e vallyon a’ szeretetnek, hogy tárgyát megboldogítsa? Mindaddig meg nem nyugszok, még szerencsésnek nem teszem.

Más nap reggel bement hozzá, mikor még a’ tükörnél ült, a’ mit eddig soha sem cselekedett, ’s megparancsolván a’ komornának, hogy mennyen ki, és senkit be ne bocsásson, Juliskának kezét megcsókolta, ki ijedtében nem tudta, mit gondollyon? A’ mellette álló üres székre a’ Gróf leülvén, Drága Barátném! úgymond, én már eggy jó üdőtűl fogva azt veszem eszre, hogy szeret, és most a’ végbűl jövök, hogy ez iránt szeretett jegyesemmel négy szem köztt értekezzek.

Juliska egybekúcsolván kezeit, feltekíntett az égre, és nagyot sohajtott.

Szereti-e kedves Barátném azt a’ férjfiút, kinek képét nyakánn viseli?

Juliska hirtelen’ a’ Grófra tekíntvén, azutánn pedig szemeit leütvén, Mi tagadás benne? úgymond halk szózattal, szeretem, és meg kell vallanom, hogy sokkal érzékenyebben szeretem, hogysem – – – –

Én Nagyságodnak csendes kesergését tovább nem nézhetem, mondá a’ Gróf, annyival is inkább, mivel legfontosabb kötelességeim közé számlálom, hogy Nagyságodot szerencsének tegyem. E’ szempillantásban felszabadítom minden hitvesi kötelességétűl. Elmegyek azonnal édes Attyához Báró Kékesi Jósef Úrhoz, és vele eggyütt a’ Fejedelemhez. Elválásunk még holnap megtörténnyen. Azt az eggyet mindazáltal engedgye meg nekem Nagyságod, hogy forró szerelmemet, ezen szempillantásban, mellyben boldogságának feláldozom, megvallhassam. Éllyen szerencsésen, drága Juliskám! és ha egyszer annak karjai között csüggedezik, a’ kit szeret, emlékezzen meg boldogtalan baráttyárúl, ki mennyei szívét életének fogytáig tiszteli.

Ezzel felkelt, és el akart menni, ammint Juliska véletlenűl nyakába borúlt, ’s ajakára tűzvén az első csókot, Bölcsei! úgymond, én tégedet, még élek, el nem hagylak! Íme! kezedbe adom e’ portrét, de csak azért, hogy azt a’ te saját kezedbűl vegyem vissza. Ösmered-e az origyinálissát?

A’ Gróf a’ képre tekíntvén, ’s abban hajdani ábrázattyát megösmervén, térgyre esett, ’s a’ Grófnénak kezét tüzesen csókolgatta. Az örömnek első heve utánn tudakozni kezdette a’ Gróf, mikép jutott légyen e’ portréhoz? mire a’ Grófné Aranypatakival voltt történetét hűven elbeszéllette, és búcsúzó levelét kezébe adta.

A’ Grófnak szívében gyors habok gyanánt váltották fel egymást az álmélkodásnak, az érzékeny barátságnak, és a’ háladatosságnak indúlattyai. Végre felkelvén ülésérűl, Kedvesem! úgymond; Aranypatakinak e’ nagylelkűsége úgy elfogta szívemet, hogy meg kellene neki minden bizonnyal repednie, ha háladatosságát érzékeny ölébe mennél hamarább ki nem önthetné. Elmegyek azonnal Fejedelmünkhöz; elbeszéllem neki e’ bajnok cselekedetet, és szabadságot kérek tőlle arra, hogy Aranypatakit felkereshessem, és köszönetemet eleven szóval elejébe terjeszthessem. Az én drága Hitvesem megteszi-e nekem azt a’ kegyelmet, hogy Aranypatakit velem megtisztellye, és engemet e’ barátságért neki különös köszönetet mondani segítsen?

Én a’ Gróftúl csak rövid üdőre sem válok el örömest, mondá a’ Grófné. De e’ nélkűl is fő törvényem az nekem, hogy férjemnek kedvét soha meg ne szegjem. Aranypataki most hihetőképen szülőinél van Pestenn.

Akárhol legyen, felkeresem. Angyalszögönn szándékozok keresztűl menni, hogy eggy úttal e’ jószágot is megtekintsük. Ott talán Méhfalvinétúl megtudhattyuk, hol tartózkodik?

A’ Fejedelem különös jutalmat akart Aranypatakinak Gróf Bölcsei által küldeni; de a’ Gróf azt felelte, hogy az illyen különös cselekedetet jutalmazni akarni annyi volna, mint érdemét lealázni, és Ő Felségét egyszersmind arra kérte, hogy e’ különös kegyelmet más alkalmatosságra hagyni méltóztasson.

Más nap Bécsbűl a’ Gróf a’ Grófnéval az eggyik hintóban, az öreg Báró Kékesi pedig az Óbesternével a’ másikban elindúltak.

Még ezek Bécsben történtenek, Aranypataki azalatt szülőivel eggyütt Méhfalvánn szerencsésen megérkeztek, és az öreg Méhfalvinét kellemetesen meglepték. Nem tudta e’ jó szívű Asszonyság örömében, hová legyen? Édes Ángyom Asszonykám! mondá az öreg Aranypatakinénak, minekutánna megmeg ölelte, és öszvecsókolta volna, micsoda szerencsésnek tesz engemet, hogy látogatásával halálom előtt megtisztel. Eddig olly magányosan^* éltem e’ világonn, mint a’ sík mezőnn a’ régi tölgyfa, melly az aratóknak nyáronn árnyékkal kedveskedik. Egynehány hét előtt Kapitány Öcsém felkeresett, ’s kesergő özvegységemnek sírjábúl új életre támasztott; most pedig nekem Ángyom Asszonnyal és kedves Öcsémmel még új örömeket is hozott. Eddig csak sírdogáltam magányosságomban, most pedig örömemben ollyan vagyok, mint a’ madár. Édes Ángyocskám! légy nállam, mint otthon. Parancsolly! A’ mim van, mind szolgálatodra van, és a’ mim nincs, azt megszerzem, hogy kedvedet töltsem. Új módi complementákot ne várj tőlem; de szívemrűl légy bizonyos, hogy hozzád olly hű, olly nyíltt, és olly igaz, mint boldogúltt édes anyádé volt. Erkölcseim, és szokásaim a’ régi világbúl valók; ezekben meg ne ütközz, hanem végy engemet úgy, ammint vagyok.

Az öreg Aranypatakinénak könybe^* borúltak szemei, ’s megcsókolván Méhfalvinét, Édes Néném Asszony, úgymond, mind magamrúl, mind fiamrúl tudom már én azt tapasztalásbúl, hogy az új franczia módosságok, erkölcsök és szokások mind bolondságok, és hogy csak a’ józan ész, az érzékeny szív, és az emberség az, a’ mi minket megboldogíthat.

Atyafiságosan mulatták már egynehány naptúl fogva Aranypatakiék Méhfalvánn magokot, ammint Kékesiék Gróf Bölcseivel Angyalszögre érkeztek. Meghallván, hogy Aranypataki szülőivel eggyütt Méhfalvánn van, még az nap átrándúltak.

Bölcsei! Aranypataki! Így kiáltottak egymásra majdnem egyszersmind e’ jó barátok, egymásnak nyakába rohanván. Eggy hosszú ölelés utánn, Aranypataki! úgymond hozzá a’ Gróf, te nekem szememet olly nyereséggel adtad vissza, melly mind a’ két szememnél többet ér!^* E’ vallásnál nagyobb köszönetet nem mondhatok. Érzed-e fontosságát úgy, mint én?

Érzem, Barátom! mélyen érzem. Úgy hát magammal megelégszek, mondá a’ Gróf.

Engemet itt hágy állani, kiáltá végtére örvendetes szózattal a’ Grófné, és csak férjemet ölelgeti. Én is közétek tartozok ám, édes Bátyám! Ezt mondván, Aranypatakit szívesen megcsókolta, csókjához e’ szókot függesztvén: Életemnek fogytáig édes Bátyám!

Az öreg Báró Kékesi kezet nyújtván Aranypatakinak, kérem Kapitány Uramot, úgymond, nézzen engemet örökös adóssának!

Majd azutánn, ammint Aranypataki az Óbesternének kezét megcsókolta, és bocsánatot kért tőlle, hogy az ő híre nélkűl a’ Grófnéval szerelmes szövetségbe bocsátkozott, A’ következés, felelé az Óbesterné, nem csak ártatlannak mutatta e’ szövetséget, hanem még érdemesnek is tette. Egyébaránt, mint nevelő, kénytelen vagyok megvallani, hogy ezen esetben új bizonyságát leltem ama’ nagy valóságnak, hogy sokkal könnyebb az embert a’ szív által, mintsem az ész által jóra vezérleni.

Azutánn Juliska Méhfalvinéhoz és Aranypatakinéhoz fordúlván, Nagyságtok, úgymond, e’ jelenésnek okát minden bizonnyal nem tudgyák. Engedgyék meg tehát, hogy ezen új bátyámmal és édes atyámmal a’ kertbe mehessek, még férjem Nagyságtokot az egész történettel megösmerkedteti.

Méltóságos Grófném! mondá^* a’ Kapitány kérlelő szózattal.

Mind haszontalan a’ könyörgés, felelé a’ Grófné. Csak jőjjön velünk, édes Bácsikám, jőjjön.

Ezzel kezénél megfogván, a’ kertbe vezette, ’s átjárta vele és édes attyával ama’ helyeket, hol Aranypataki neki szerelmét megvallotta. Fél óra múlva a’ kertben termettek a’ többiek is. Méhfalviné Aranypatakinak a’ nyakába borúlt és megcsókolta; édes annya kezét szorította meg titkon; édes attya pedig mosolygó tekíntetével mutatta meg neki, hogy nemes szívűségében különösen büszkélkedik.

Szükségtelen azt mondanom, hogy Aranypatakiék és Kékesiék Gróf Bölcseivel eggyütt úgy mulatták egynehány napig már Angyalszögönn, már Méhfalvánn magokot, mint ollyan testvérek, kik egymást érzékenyen szeretik. Ebéd utánn egyszer, mivel essős üdő volt, eggyütt ülvén mindnyájan Méhfalvinénál, a’ Kapitány tudakozni találta Gróf Bölcseitűl,^* hol és mikép van Báró Külnekinek leánya, Gilméta? Hisz az ő attya a’ te anyádnak^* a’ testvére volt? Sorsárúl tehát csak kell valamit tudnod. Kérdéseimre senki sem volt mindeddig képes, elégítő feleletet adni.

Az égre tekíntvén a’ Gróf, A’ mi szegény Gilmétánk, úgymond szomorú szózattal, felette szerencsétlen!

Szerencsétlen? kérdezé a’ Kapitány, felemelkedvén ülésérűl,^* és a’ Grófhoz komor ámúlással közelítvén. Hisz ő eggy franczia gavalérral ragyogó szövetségre lépett – – – –

Mellyrűl az ember nem örömest szóll, kedves Barátom! mondá a’ Gróf. Megadta ő az árát ama’ bolond előitéletnek, mellyel édes annya a’ jöttmentt francziáknak hódolt, ’s melly miatt a’ közted és leánya között okosan kötött szövetséget felbontotta.

De az Istenért! mi történt tehát vele, kérdezé részvévő vizsgasággal a’ Kapitány.

A’ Gróf ezt eszre vévén, Gilmétának sorsa, úgymond mosolyogva, ammint látom, nagyon szívedenn fekszik! Talán bizony – – –

A’ régi szerelem el nem aludt még bennem, akarod kérdezni? mondá Aranypataki. Erre én valóban határozott feleletet e’ szempillantásban nem tudnék adni. Azt az eggyet bizonyosan mondhatom, hogy én őtet szép hajlandóságai miatt tisztelni, soha meg nem szüntem, jóllehet egyszersmind nagyon sajnállottam, hogy jó és érzékeny szíve felette rossz kézbe jutott. Madame de Folle rossz erkölcsű asszony volt.

E’ vallásod utánn, kedves Barátom! mondá a’ Gróf, dupla kötelességemnek tartom, hogy szegény Gilmétánknak boldogtalan sorsával megösmerkedtesselek. Hallyad tehát szomorú történetét.

Az úgy nevezett Marquis de Bourse nem volt egyéb hamis játékosnál, pénzcsalónál, és tolvajnál, kit Madame de Folle, szegény Gilmétánknak nevelője, bosszúállásbúl arra birt, hogy Külnekiéknek házát megrontsa és meggyalázza. Igaz neve alatt annyi gonoszságot vitt már végbe ifiú ember létére ezen ál Marquis, hogy franczia országban a’ policzia szorgalmatosan kereste. Onnan tehát elillant, Német országba jött, és nevét megváltoztatván, több illyen semmirevalóknak társaságába lépett, kik a’ német várasokra felosztva, franczia emigránsoknak mondták magokot, ’s a’ nyilvánvaló könyörűletességnek oltalma alatt külömbféle jó házakba mint nevelők, mesterek, vagy kéregetők becsúsztak és kéz alatt nagy károkot okoztak.

Ezek közé tartoztak Madame de Folle, és a’ te első nevelőd Monsieur de Frippon is. E’ rossz asszony tehát az említett gaz embert Külnekiéknek titkaival megösmerkedtetvén, rá vette, hogy mint Marquis jelennyen meg Bécsben, és keressen alkalmatosságot arra, hogy a’ házhoz befúrván magát, Gilmétának kezéhez és birtokaihoz juthasson. A’ pénzt, melly e’ játékra szükséges volt, a’ társaságnak czinkos tagjai adták öszve azzal a’ reménységgel, hogy azt nagy haszonnal visszanyerik. A’ Marquisnak cselédgyei mind illyen tagokbúl állottak, és uroknak példája szerint játékbúl, csalárdságbúl és lopásbúl éltek.

Allig múlt el az esküdtetés utánn két hét, hogy a’ Marquis hamis levelet mutatott Külnekiéknek, mellyben testvére Párisbúl azt írta, hogy a’ postaútak franczia országban tele lévén latrokkal, nem meri neki a’ szokott summákot elküldeni, hanem hogy vegyen fel kölcsön, a’ mennyire szüksége van. Külnekinét tehát ’s ez által Külnekit könnyen arra birta, hogy lassankint valamennyi jószágaikot mind elzálogosítsák a’ végbűl, hogy a’ Marquisnak pénzt adhassanak. Külnekinek csak eggy kastéllya maradt még meg, eggy falunak negyed részével, hol most Gilméta magányosságban él. A’ Marquis más Uraságoktúl is tudott Külnekiéknek kezességére pénzeket^* csalni, mellyekrűl ezek semmit sem tudtak, ’s mellyeket amaz többnyire a’ szerencsétlen játéknak színe alatt elsikkasztott, jóllehet ebben is szüntelen’ és felette sokat nyert.

Már Gilmétának drága bonczait is mind kezébe kerítette azzal a’ színfogással, hogy eggy nagy játékveszteségnek kifizetésére elzálogosíttya, mellyet böcsűletének sérelme nélkűl továbbra nem halaszthat; sőt hogy e’ bonczokot ismét visszaválthassa, már abban is sántikált, hogy Külnekinek eggyetlen eggy kastéllyára pénzeket kérhessen; ammint a’ policzia Bécsben elfogta, ’s a’ mi keveset nálla talált, azoknak számára, kiket e’ várasban megkárosított, elfoglalta. El akarta azon órában fogni a’ Marquisnak cselédgyeivel eggyütt Monsieur de Frippont, és Madame de Follet is; de ezek amaz Uraságoktúl, kiknél tartózkodtak, egynehány órával hamarább meghallván, hogy a’ policzia a’ Marquist keresi, szerencsésen eltüntek. A’ Marquis franczia országnak határánn német és franczia bíróktúl kérdésre vonatván, halálra itéltetett, és életét hóhérnak keze által el is végezte. A’ többiek közűl egynehánynak hasonló volt a’ sorsa. A’ kik pedig a’ halált meg nem érdemlették, fogságra itéltettek. E’ bírók előtt vallotta meg a’ Marquis azt is, hogy ezen utólsó cselekedetére Madame de Follenak unszolásábúl vetemedett.

Gilméta terhes lévén, mikor ez történt, üdőtlen és haltt gyermeket szült. Édes attyát, Báró Külneki Lászlót, a’ guta úgy megütötte, hogy harmad napra meghalt. A’ Báróné el nem viselhetvén leányának méltó szemrehányásait, olly haragra lobbant, hogy Gilmétát elhagyta, és testvéreihez folyamodott, kik irgalmasságbúl tartyák. Szerencsétlen húgom pedig Posonyba költözött, és ott édes attyának báttyához, az Óbesterhez vette magát, ki érzékeny leczkézések utánn elvégre oltalmába fogadta.

Boldog Isten! micsoda szörnyű szerencsétlenség ez! mondá a’ Kapitány, könybe borúltt szemeit az égre emelvén, és kezeit maga előtt egybekúcsolván. Szegény Gilméta! te ezt nem érdemletted. Ezzel a’ másik szobának ablakjába ment, honnan a’ mezőre kinézvén, elkábúlt inkább, hogysem gondolkodott.

Méhfalviné utánna nézvén, mikor kiment, Bizony még megesik a’ szíve rajta! úgymond; Aranypatakiné pedig férjének kezét megnyomván, Óh melly mélyen érzem, úgymond, ama’ cselekedetnek böcsét, mellyel azt a’ franczia nevelőt házunkbúl elkergetted! Mi lett volna e’ gaz embernek keze alatt a’ mi gyermekünkbűl!

Az öreg Aranypataki megcsókolván hitvessének kezét, érzékeny könyezéssel köszönte meg neki e’ nemes vallástételt.

Nekem úgy látszik, mondá a’ Grófné, hogy a’ Kapitánynak szívébűl ki nem párolgott még az első szerelem. Mélyebben érzi ő a’ mi szegény rokonyunknak szerencsétlenségét, mintsem legszívesebb baráttya érezhetné.

Ezt én annak tulajdonítom, felelé Gróf Bölcsei, hogy a’ mi Barátunknak szíve felette jó és felette érzékeny. Szerelmének, ha eddig el nem aludt volna is, most valóban, mikor szerencsétlen húgomnak gyalázatos esetét tudgya, egészen el kell szívébűl enyésznie.

Ha szíve nagy nem volna, mondá a’ Grófné, valamint jó és érzékeny is. Gilmétának szövetségétűl őtet csak előitélet tartóztathattya; attúl pedig, hogy az én szívemet és kezemet a’ barátságnak feláldozta, forró és tiszta szerelem tartóztatta. A’ ki pedig a’ hatalmas szerelemnek indúlattyán bajnok gyanánt győzedelmeskedett, képes legyen-e az a’ hideg előitéletnek hódolni. A’ mit ő Gilmétának feláldozna, ha még szerencsétlensége utánn is szeretné, és kezével megkínálná, véghetetlenűl kevesebb annál, a’ mit a’ barátságnak feláldozott.

Jól okoskodol, édes leányom! mondá az öreg Báró Kékesi. Ha Gilmétát a’ Kapitány még szereti, szerencsétlensége őtet el nem ijeszti attúl, hogy kezével meg ne kínállya, ha ezt egyébaránt szülői nem ellenzik.

Gilmétát én vétkesnek nem tarthatom, mondá az öreg Aranypataki, hanem csak szerencsétlennek; kinek tehát könyörűletességünkre és segedelmünkre tökélletes jussa van. Az annya rontotta meg először a’ franczia nevelés által, azutánn pedig a’ franczia szövetség által.

Én még az annyát is merném mentegetni azzal, mondá Aranypatakiné, hogy a’ franczia nevelés által olly vélekedéseket vertek a’ fejébe, mellyek nélkűl házát e’ veszedelembe soha sem ejtette volna. Nem volt neki szegénynek Aranypatakia, ki őtet jobb útra vezethette volna. Illyen kalaúzt pedig Gilméta is találhat az én vezéremnek fiában, ha ezt egyébaránt szereti.

E’ végső szó, az én itéletem szerint, egyedűl, mondá a’ Grófné, melly e’ szövetséget szerencsének teheti. A’ szeretet a’ szívet, ha nem egészen érzéketlen, mindenre rá veszi.

Tovább e’ beszéd nem folytatódhatott, mivel a’ Kapitány a’ társasághoz érkezvén, komorabbnak tetszett, hogysem annak folytatását elviselhette volna. A’ szokott mulatságok tehát elő vetettek, mellyek utánn eloszolni akarván, a’ Grófné Aranypatakiékot más napra magához ebédre kérte.

Méhfalviné el nem nézhette kedves Öccsének szomorúságát, ’s mihelyt vocsora utánn Aranypatakiné férjestűl a’ háló szobába ment, ő viszontag a’ Kapitányhoz osontott, ki szinte pípára gyújtott volt, hogy fejébűl gondolattyait, minekelőtte lefekszik, kifüstöllye. Hallod-e, Öcsém! mondá neki a’ jószívű asszony, én tégedet azon szempillantástúl fogva, hogy Gilmétának boldogtalan sorsát hallottad, szomorkodni látlak. Tudom én, micsoda gondolatokkal küzködsz.^*

Itt ő e’ gondolatokot újjainn elejébe számlálván, imígy folytatta beszédgyét:

Az első az, hogy nem tudod, ha szerelem-e, vagy csak puszta könyörűlés, melly most szívedet e’ szerencsétlen menyecske miatt elfogta? Ebbűl a’ kétségbűl könnyen kiverődhetsz, ha arrúl megemlékezel, hogy közűlünk, kik e’ szomorú esetet hallottuk, eggyiknek szívét sem ragadta meg a’ búbánat olly hathatósan, mint a’ tiédet. Pedig azt csak meg kell vallanod, hogy érezni mink is tudunk.

A’ második gondolat az, ha szülőid nem fogják-e ügyekezetedet ellenzeni, ha talán e’ szerencsétlen menyecskével régi szövetségedet meg akarnád újjítani? Ebbűl is kisegítelek ama’ tudósítás által, hogy errűl szó már történt, mikor tőllünk a’ kis szobának ablakjába mentél, és hogy szülőid régi szerencsétlen szeretődrűl felette nemesen gondolkodnak.

A’ harmadik gondolat az, ha remélhetnél-e boldog életet e’ menyecskével, kinek fejét olly sok franczia bolondság zavarja? Erre én azt mondom, hogy a’ jó és okos férjfi még a’ tigrisbűl is derék asszonyt nevelhet, ha ennek hozzá eggy kis szíve van.

Az utólsó gondolat, melly tégedet háborít,^* az, hogy mit mond majd a’ világ? De erre neked csak akkor kellene figyelmezned, ha szerencsédet a’ világtúl várnád. Egyébaránt tudod te a’ világ’ lármájának sekélységét, melly csak addig tart, még a’ beszédre új tárgyat nem lel.

Ezeket fontold meg okosan, azutánn aludd ki magadot jól, és holnap csendes szívvel tökéld el magadot az eggyikre, vagy a’ másikra. Isten veled!

Aranypataki angyalának nézvén jó nénnyét, megcsókolta kezét, kiszítta pípáját, lefeküdt, és reggel olly könnyű szívvel és derűltt elmével kelt fel, mintha újjonnan született volna.

Gróf Bölcsei volt az első, a’ kivel gondolattyait a’ Kapitány közlötte. Ha tudnám, úgymond, hogy Gilmétának van hozzám szíve, kész volnék vele még most is szövetségre lépni; mert én őbenne nagy hajlandóságot tapasztaltam valaha a’ jóra, mellytűl őtet csak a’ rossz nevelés csábította el olly messze, hogy annak úttyát vezér nélkűl talán többé meg sem találhattya.

A’ Gróf kimondhatatlanúl örűlt, hogy famíliájával Aranypataki szorosabb szövetségbe kíván bocsátkozni; de egyszersmind^* legszentebb kötelességének tartotta azt is, hogy e’ jó baráttyát, midőn boldogítani akarja, szerencsétlennek ne tegye. Mennyünk mink, kedves Barátom! Posonyba, így szóllott Aranypatakihoz, ’s visgállyuk ott meg előbb Gilmétának magaviselését, mostani gondolkozásának módgyát, és tulajdonságait. A’ szerencsétlenség meg szokta ugyan az embert jobbítani, de egyszersmind embergyűlölőnek is teszi azért, mivel az emberek a’ szerencsétlent megvetik. Sokszor hallottam én ama’ közönséges panaszt, hogy a’ tömlőczök a’ gonosztévőköt meg nem jobbíttyák; de én e’ panaszt sükeretlennek tartom. Az efféle büntetés minden bizonnyal észre hozza az eltévedtt embert, de az emberek azok, a’ kik őtet, mikor a’ polgári társaságba újjra visszalép, ismét megrontyák. Itt ő megvetést, amott bizodalmatlanságot, itt szerencséjében igazságtalan akadályokot, amott még szükséges kenyerében is embertelen üldözéseket, itt gúnyokot, amott szemrehányásokot tapasztalván, csak különös isteni kegyelemnek tulajdoníthattya, ha ezen embereknek gyűlölésébűl új gonoszságokra nem vetemedik, hogy rajtok bosszút állyon. Ha pedig az embereknek ezen igazságtalanságait a’ megtértt gonosztévő el nem viselheti, mikép viselhesse el az ollyan szerencsétlen, a’ ki szerencsétlenségét gonosz törvényszegések által meg nem érdemlette?

Az illyen embergyűlöléstűl, és ennek iszonyú következéseitűl féltem én a’ mi Gilmétánkot, és ha te azt nem remélled, hogy őtet e’ szívbéli nyavalyátúl megóhatod, vagy hogy abbúl, ha talán már rajta elhatalmaskodott volna, kigyógyíthatod, javaslom saját boldogságod miatt, hogy az ő kezéért csak eggy lépést se tégy.

Aranypataki meggondolván magát, Mennyünk mink, Barátom! úgymond, Posonyba, és kéz alatt előbb tudakozódgyunk. Tanácsodot köszönettel fogadom, ’s ezentűl is megvárom, mint hű barátomtúl. Azonban, hogy tudakozódásunk annyival szerencsésebb legyen, engedd meg, hogy a’ Grófné velünk jőjjön, és hogy én őtet arra kérhessem, hogy Gilmétának szívét maga kiösmerje, gondolkozásának módgyát kitanúllya, és hozzám való hajlandóságát kikémlellye.

Én tehát az én új bátyámnak kémje legyek? mondá a’ Grófné nyájas mosolygással; és saját asszonyi nememnek eggyik tagja ellen legyek az ő kémje? Nem fogják-e ezt az asszonyok árúlásnak nevezni? De nevezzék bár akárminek, itt a’ kezem! hogy annak, a’ ki engemet megboldogított, a’ kölcsönt visszafizetni, fő kötelességemnek tartom.

A’ menyecskenézők tehát a’ Posonyi útra felkészűltek; a’ többiek pedig megigérték, hogy a’ dolognak kimenetelét Méhfalvánn és Angyalszögönn kivárják. Sok szerencsét az új próbára, Katona Uram! kiáltá Méhfalviné, mikor az útazók a’ hintóba beültek.

Posonyba érkezvén, azt hallották, hogy Báró Külneki Óbester a’ várasban van ugyan, hanem hogy özvegy húga jószágánn tartózkodik. Elmentek tehát az Óbesterhez, ki őköt kimondhatatlan szívességgel fogadta, parancsolatot adván cselédgyeinek, hogy a’ vendégfogadóbúl még lovaik is házához hozattassanak. A’ Kapitányt, kivel a’ hadi dolgokrúl mélyebb értekezésbe ereszkedett, nagyon megszerette. Édes Kapitány Uram! mondá neki a’ hosszas beszéllgetés utánn, kezet fogván vele, legyen jó barátom!

Nem csak jó baráttya, hanem közelebbrűl való rokonnya is akarna ő Uram Bátyámnak lenni, mondá a’ Grófné, ha módgyát ejthetné.

Hogyhogy? kérdezé az Óbester, ’s minekutánna Gilméta iránt való szándékát hallotta volna, imígy szóllott hozzá: Valamint különös örömem volna benne, ha e’ szövetség végbe mehetne, úgy ellenben, mint böcsűletes ember, kötelességemnek tartom, hogy előbb szegény szerencsétlen húgomnak történetét elbeszéllyem, melly kezétűl Kapitány Uramot minden bizonnyal elijeszti.

Bocsásson meg Óbester Uram, mondá Aranypataki; én az ő szerencsétlen esetét az úgy nevezett^* Marquis de Bourse francziával mind eggy szálig tudom – – – –

És még is? kérdezé hevesen az Óbester – – – –

Még is hitvesemnek választom, ha arrúl valamiképen bizonyos lehetek, hogy van még hozzám hajlandósága, és hogy szerencsétlenségénn kivűl, melly könyörűletességet érdemel inkább, mintsem szemrehányást, semmi egyéb hiba nincs rajta, melly házi boldogságunkot meggátolhatná. Mint gyermekek öszve voltunk adva – – –

Tudom! felelé az Óbester; de! – Itt homlokát vagy kétszer megdörgölvén, Csak el nem hallgathatom, úgymond. Szörnyű halált kellene halnom, ha Kapitány Uram valaha énreám méltán vethetne ollyan tekíntetet, melly nekem némán azt mondhatná: Külneki! rossz ember voltál hozzám, hogy húgodrúl nekem előre mindent meg nem vallottál. Inkább tehát egyenesen kitálalom, hogy lelkemenn semmi se maradgyon. Mikor Gilméta hozzám folyamodott, felette nagyon megleczkéztem franczia bolondságai miatt, mellyek illy csúnya galibába keverték, és azt kívántam tőlle, hogy válasszon magának mennél hamarább eggy magyar gavalért, a’ kivel jószágaimnak örököst adhasson.

Ő boldogtalan esetét egészen édes annyára tolván, és a’ franczia nevelésnek alacsonyságához mély undorodást mutatván, nekem végtére azt felelte, hogy szerencsétlensége miatt nem remélhet a’ magyar gavalérok közűl olly kérőt, a’ minőt szeretne, és hogy errenézve a’ férjhezmenésrűl inkább nem is gondolkodik. Sokáig sürgettem én őtet már fenyegetéssel, már kérleléssel, hogy e’ félénk előitéletenn inkább, mintsem vélekedésenn, a józan észnek segedelmével győzedelmeskedni ügyekezzen; elejébe terjesztvén a’ jobb reménységnek nem sükeretlen okait, úgymint: hogy e’ szerencsétlenséget nem erkölcstelenség által okozta magának, és hogy gavalérjaink között számtalanok vannak olly igazságszeretők, kik őrajta e’ miatt megkönyörűlnek inkább, hogysem szívét és kezét megvessék; de ő kívánságomnak és okaimnak engedni semmikép nem akart.

Végre, minekutánna keményebben előfogtam, és arra, hogy a’ házasságbéli szövetségnek ezen átalkodott és oktalan útálásával felhaggyon, szinte kényszerítettem, mit gondol az Úr? mi volt sok unszolásomra végső felelete? Ha nekem Uram Bátyám ollyan kérőt szerez, úgymond, a’ ki elég gazdag legyen arra, hogy házunknak előbbeni fénnyét helyre állítsa, de egyszersmind elég ostoba és érzéketlen is arra, hogy nekem boldogtalan esetemet soha szememre ne hánnya, kívánságát, noha még akkor is nem örömest, de csak még is tellyesítem.

Hogy ostromlásimot, mellyekkel még ebbűl a’ szándékbúl is ki akartam forgatni, elkerűllye, kiköltözött ő a’ jószágra, hol magát három vagy négy vén legénnyel mulattya, kik nálla váltólag esznek, isznak, és játszanak. Azt azonban meg kell vallanom, hogy mióta házamhoz kerűlt, soha legkisebbet sem vettem eszre benne, a’ mi az illendőséget a’ férjfiakkal való társalkodásra nézve megsérthette volna. A’ ki neki a’ szerelemrűl valamit szóll, azt eggy darabig bolondnak tartya, azutánn pedig, mikor merészségét mélyebbre vetemedni láttya, minden ember előtt úgy megszígyeníti, hogy ostromlásával egészen felhágy. Ezeket akartam az Úrral Húgomrúl közleni, hogy gondolkozásának módgyát tudhassa.

Hát arrúl nem tudna nekem valamit Óbester Uram mondani, kérdezé Aranypataki, ha engemet emlegetett-e ollykor, és ha emlegetésemnél mutatott-e hozzám valami hajlandóságot?

Soha, édes Kapitány Uram! csak eggy szóval sem említette biz ő az Urat az én jelenlétemben, felelé az Óbester. Ha pedig szívében nem pislog-e még a’ hamu alatt ezen első szerelmének a’ tüze, a’ nélkűl hogy arrúl valakinek legkisebb vallást tegyen? arrúl nem felelhetek.

A’ mi e pontot illeti, mondá a’ Grófné, azt én az Uraknál sokkal képesebb vagyok kinyomozni és megitélni. Hogy ő Aranypatakirúl Báttya előtt, ki őtet a’ franczia bolondságok miatt többször megleczkézte, és magyar gavalérral való új szövetségre unszolta, soha emlékezetet nem tett, felette természetes dolog; mert ezzel ama’ hibát, hogy első szerelmétűl elállván, idegennek adta kezét,^* báttya előtt megnagyobbította volna, egyszersmind pedig ennek alkalmatosságot is nyújtott volna arra, hogy Aranypatakit húgával ne talán megkínállya, a’ mi az ő asszonyi nemes büszkeségét méltán megsértette volna. Engedgyék meg nekem az Urak, hogy én ennek kinyomozását magamra vállallyam. Férjemmel eggyütt kimegyek hozzá, és azonn leszek, hogy nyíltt szívű barátságát mennél hamarább megnyerhessem. A’ többit bízzák az Urak énreám.

E’ szolgálatért holtig adóssa leszek Méltóságodnak, mondá Aranypataki a’ Grófnénak. Csak azt az eggyet kérem, hogy Gilmétának itt létemet és iránta való szándékomot az én tudtom nélkűl el ne árúllya. Megvallom én nyilván, hogy ajánlásom előtt örömest társalkodnék vele egynehány napig a’ végbűl, hogy mostani tulajdonságait saját szememmel megvisgálhassam.

Helyesen! mondá az Óbester. Könnyen macskát vásárolhat az ember nyúl helyett, ha a’ zsákba bele nem tekínt. Mink addig megjárjuk eggyütt a’ múltt franczia háborúnak ütközethelyeit, úgy-e? Kapitány Uram!

Tiszta szívembűl! Óbester Uramnak társaságában sokat tanúlhatok én ezekenn a’ harczpiaczokonn, a’ mik akkor, hogy rajtok hadakoztam, szemembe nem tüntek.

Gilméta különös szívességgel fogadta a’ Grófot, kit gyermekkorátúl fogva nem látott; a’ Grófnéval pedig azonnal bizodalmasan barátkozott. A’ Gróf ama’ színfogás alatt, hogy gazdaságát eggy kevésig megvisgállya, sokszor magokot hagyta, hogy annál bizodalmasabban beszéllgethessenek. Egész esetét elbeszéllette ő a’ Grófnénak, ki rajta érzékenyen megkönyörűlt, ’s ki a’ szerencsétlent^* nem tudta jobban vígasztalni, hanem hogy vele sohajtozott, vele sírdogált.

Óh! melly könnyen viselném én szerencsétlen sorsomot, mondá Gilméta a’ Grófnénak, ha olly asszonyi szív volna körűlöttem, mellyel szívemet közölhetném. A’ szomszédságban mulató asszonyok szerencsétlen esetem miatt megvetnek és kerűlnek; a’ férjfiak pedig, boldog Isten! mi egyébre valók többnyire, hanem hogy velek az okos asszony mint bábokkal játszon, ne hogy magát egészen elúnnya. A’ sok haszontalan fél tudomány által megrontott ész őbennek minden; szíveik olly érzéketlenek, mint a’ kő. Óbester bátyám Posonybúl amaz oktalan unszolásával űzött el, hogy magamnak új férjet keressek; mintha olly könnyű volna, jót találni; itt pedig az özvegy Báró Szélfi háborgat kezének kínálásával, még szeles fia szerelmének balgatag vallásaival kínoz.

Hogy e’ gyáva ifiútúl, és még gyávább attyátúl békében maradhassak, kénytelen voltam, Gondorfit házamhoz szoktatni, kinek semmi sem kell egyéb a’ kártyajátéknál, ’s kivel többnyire Torokfalvi is eljön, hogy jó bort ihasson. Illyen társaságban kell legjobb esztendeimet vesztegetnem! Csak valamire való komornát kaphatnék, a’ kivel okosan szóllani lehetne! Óh! ha te, édes Juliskám! az én sorsomot e’ magányosságban voltaképen átláthatnád, lehetetlen volna, hogy szíved rajtam meg ne essen. Eggy nap sem múlik el, mellynek éjszakáját sírással ne kezdeném. Csak hajnal felé győzheti meg keservemet az álom, melly erőmöt csak azért látszik helyre állítani, hogy a’ búbánat újjra kínozhasson. Oh! micsoda irtóztató következései vannak sokszor eggyetlen eggy hirtelenkedésnek! Szegény Anyám eggy gaz ember miatt felhagyott eggy jó háznak barátkozásával, mellynek eggyetlen eggy csemetéjével nem ragyogtam volna ugyan, de mostani homályos sorsomot elkerűltem volna.

Törött szózattal mondta ezen utólsó ígéket, és könyeit tovább meg nem gátolhatta. Mélyen érzette bánattyát a’ Grófné, ’s hasonlóképen könyekre fakadt. Légy jó reménységgel, édes Gilmétám! mondá végtére, küldenek az Egek vígasztalást még neked is, mint nekem küldöttek. Szerencsétlen voltam ám én is, de most nincs ellenben széles e’ világonn olly asszony, a’ kinek boldogságával megcseréllyek.

Te voltál volna szerencsétlen? kérdezé Gilméta. De hogy is kételkedhetek róla, mikor látom, hogy sorsomonn síránkozol. Könyörűlni a’ boldogok közűl csak az tud, a’ ki valaha szerencsétlen volt. Azonban mi lehetett még is a’ te bajod az én nyomorúságomhoz képest? Óh Juliska! nagyon mélyen estem én, hogysem vígasztalásra valaha legkisebb reménységem lehetne!

Kiki saját sebét érzi legjobban, kedves Gilmétám! felelé a’ Grófné. Gondold magadot érzékeny szíveddel ama’ környűlállásokba, mellyekben én voltam, és fogadom, hogy az én akkori állapotomot nem fogod a’ tiédhez képest könnyűnek tartani

Erre a’ Grófné elbeszéllette ama’ szomorú esetét, mikor édes attya a’ Gróffal, kit soha sem ösmert, ’s kinek termetétűl eliszonyodott, erővel öszveadta. Elbeszéllette Aranypatakinak nemes cselekedetét is, a’ nélkűl hogy megnevezte volna.

Gilméta érzékeny részesűléssel hallgatta e’ történetet, megmeg ölelvén a’ Grófnét, ’s mintha édes attya ellen oltalmába akarná venni, magához szorítván. Az esetnek második részét hallgatván, nem tudott annak magában előre más kimenetelt adni, hanem hogy a’ Kapitány a’ Grófnéhoz, mihelyt szerencsétlennek tudta, meghidegedett, a’ Grófné pedig bosszúállásbúl és keseredésbűl rút férjéhez visszament, kiben szerencséjére jó szívű és nemes lelkű férjfiat talált; vagy hogy édes attya e’ szövetségre, mellyel már most ollyannyira megelégszik, új ostromlásokkal kényszerítette. A’ történetnek tehát igaz végét hallván, sokáig nem hitte, hogy illy nagy szívű gavalért a’ mostani anyáknak valamellyike szülhetett volna. A’ Grófnénak csak esküvéssel erősített bizonyításai fakasztották végtére e’ szókra: Illyen Kapitány a’ világonn csak eggy van!

Van több is, kedves Gilmétám! mondá a’ Grófné szembetünő buzgósággal; hidd el nekem, van több^* is! Lám hiszen csak az én Grófomrúl is mennyi szép dolgot hallottál imént e’ történetecskében, mellyek őtet olly nemes szívű gavalérnak lenni bizonyíttyák, kit Aranypataki Kapitány mellé bizvást oda lehet állítani.

Az Istenért, Juliska! micsoda nevet említesz te itt nekem? kérdezé Gilméta rezketve.

Aranypataki Györgyét, felelé a’ Grófné, álmélkodni tetetvén magát Gilmétának változásánn. Ösmered talán?

Ösmertem valaha! édes Barátném. Vajha inkább soha sem ösmertem volna! Vajha nemes szívérűl a’ te ajakidbúl illy dicséretes tudósítást nem hallottam volna.

Én tégedet meg nem foghatlak, mondá a’ Grófné, ki örömét csak nagy nehezen volt képes eltitkolni.

Gyermekkorunkban öszveadtak bennünköt szülőink, így folytatá szavait Gilméta; de áh! ama’ gaz embernek kedvéért, ki e’ nagy lelkű hősömnek^* nevelője volt, ’s kit az öreg Aranypataki a’ házbúl, minden bizonnyal nem ok nélkűl, és fiára nézve elég jókor elűzött, az édes anyám e’ szövetséget felbontotta. Fájt ez nekem már akkor is, mert én őtet érzékenyen szerettem; de keserűségemet mutatni nem merészlettem. A’ reménységek azutánn, mellyekkel az édes anyám és Madame de Folle jövendőbéli nagyobb szerencsém iránt táplálgattak, elfojtották bennem Aranypatakihoz való érzékeny indúlatomot. Fellobbant ez kimondhatatlan nagy erővel, mikor a’ Marquisval szinte ösmerkedni kezdettem, és Aranypataki Bécsben házunkot látogatásával megtisztelte. Én ugyan vele nem szóllhattam, mivel az anyám meg nem engedte; de búcsúzó levelét vévén, szörnyű nyughatatlanság fogta el szívemet,^* melly csak akkor csillapodott le, mikor kevés üdő múlva a’ Marquisval való szerencsétlen szövetség úgy megvette eszemet, hogy Aranypatakirúl allig gondolkodhattam. Örömest feleltem volna levelére, melly még most is gyöngyös ládácskámnak eggy rejtek búgocskájában fekszik, ha tudtam volna, hová igazítsam utánna írásomot?

Így hát gyermekségétűl fogva nem is láttad? kérdezé a’ Grófné.

Egyszer sem. Csak gyermekképe lebeg előttem, melly rólla, tudom, egészen elenyészett.

Szép férjfiú lett belőlle, mondá a’ Grófné.

És jó férjfiú is, ammint történetedbűl látom, mondá Gilméta mély sohajtással. Mikor azt a’ gaz embert, a’ ki kezével engemet olly szörnyen megcsalt, oldalam mellől a’ fogságba ragadták, és én az ájúlásokbúl a’ boszonkodásra, ebbűl pedig a’ kesergésre felserkentem, Aranypatakinak könyörűlő képét láttam magam előtt állani, mellytűl elejénte szinte féltem, mintha tőlle szemrehányásokot várhattam volna. Naprúl napra jobban megösmerkedvén vele, végtére vígasztalásomra volt, mivel elhitettem magammal, hogy az ő jó szíve engemet boldogtalan sorsom miatt meg nem vethet, meg nem nevethet. Akkor történt, hogy utólsó levelét írásim közűl kikerestem, elolvastam, könyeimmel áztattam, és szinte vígasztalás gyanánt keblemben hordoztam. Elhitettem én magammal, hogy engemet az egek neki szánván, jobb sorsra rendeltek; hanem hogy anyámnak és saját szívemnek balgatag tévelygései miatt büntetésűl eggy idegen gonosznak karjai közé taszítottak. A’ levelet csak akkor rejtettem el ismét, mikor Óbester bátyám azzal kezdett ostromlani, hogy magamnak férjet szerezzek. Most már, édes Juliskám! mióta szerencsétlenségem által megokosodtam, és a’ világot ösmerni jobban megtanúltam, megvallom, az a’ gondolat kínoz leginkább, hogy Aranypatakival, ha nem ragyogtam volna is, legalább minden bizonnyal boldogúltam volna. Ama’ nemes cselekedet, mellyel tégedet férjednek karjai közé visszavezetett, e’ gondolatomot, melly eddig előttem csak felette hihető volt, bizonyosnak tette, és én megvallom, hogy ez új tövis lessz, melly szívemet, még élek, furdalni fogja.

Boldog Isten! mondá a’ Grófné, ha én ezt tudtam volna, soha nevét előtted ki nem ejtettem volna. Mikép bocsáthassam én meg magamnak e’ gondatlanságot, mellyel kínnyaidot megszaporítottam? azt én valóban nem tudom. Más módot abban, hogy e’ vétkemet helyre hozzam, valóban nem tudok, hanem hogy Aranypatakinak az egész dolgot megírom, és nagyszívűségét arra kérem, hogy – – – –

Az Istenért, Juliska! mit gondolsz? Képes volnál-e te arra, hogy neki engemet elárúlly?

Kérlek, édes Barátném! mondá a’ Grófné, ne légy te e’ fontos dologban üdőtlenűl kényes! Hát ha az ő szíve még szabad? Hát ha őbenne a’ régi szerelem, mellyel Gilmétájához viseltetett, még el nem aludt? Hát ha ő csak azért nem újjíttya meg veled régi szövetségét, mivel nem tudgya, hogy szabad vagy, ’s mivel, ha ezt tudgya is, azt legalább nem véli, hogy el nem felejtetted? Ha teneked igazán szíved van hozzá, és ő is tégedet úgy tisztel, úgy szeret, mint valaha, én valóban kötelességemnek tartom, hogy benneteket öszvesegítselek. Lefizetem én neki ez által adósságomnak nagy részét, és akármit mondgy te nekem most, bizonyos vagyok benne, hogy e’ szolgálatomot valaha te is megköszönöd.

Gilmétában erre a’ nemes büszkeség úgy felbuzdúlt, hogy a’ Grófnénak komor tekíntettel illy feleletet adott: Ha Aranypataki olly nemes szívű férjfiú volna is, hogy engemet szörnyű megaláztatásom utánn kezével megkínálni nem átallana, én soha olly alacsony lelkű nem lehetek, hogy nemes szívéért megalázott szívet, tiszta kezéért gaz ember által meggyalázott kezet adgyak. Nincs a’ világonn olly kín, melly engemet arra birhasson, hogy Aranypatakival szövetségre lépjek, kit olly balgatagúl megvetettem, olly méltatlanúl megbántottam. Készebb volnék inkább arra vetemedni, a’ mit Óbester bátyámnak csak azért mondottam, hogy ostromlásitúl megmenekedgyek. Inkább tudni illik ollyannak adom kezemet, a’ ki ostobább, hogysem gyalázatomot megfontolhassa, csak legyen neki annyi jövedelme, hogy házunkot, nem mondom, előbbi fénnyére visszasegíthesse, hanem csak legalább a’ végső veszedelemtűl megoltalmazhassa.

A’ Grófné elhallgatott; azutánn pedig a’ beszédet más tárgyra fordította. Azalatt sűrű ostorcsattogások között berohant az^* udvarba Báró Szélfinek a’ hintaja; mire a’ Grófné Gilmétátúl elbúcsúzott, kikérvén magának, hogy a’ játszó társaságtúl elmaradhasson, mivel leveleket kell írnia. Írt is minden egyéb előtt Posonyba az Óbesternek, elejébe terjesztvén mindazokot, a’ mikre Gilméta fakadt, mikor vele Aranypatakirúl értekezett, ’s a’ Kapitánynak azt javasolván, hogy kínállya meg szerelmével és kezével Gilmétát eggy levélben, mellynek dátuma Pestrűl legyen, nehogy közellétét valamiképen eszre vegye.

Az Óbester nagyon megneheztelt Gilmétára kiváltkép azért, hogy a’ Grófnénak ellene panaszolkodott. Hát te, úgymond magában, csak azért mentél el Posonybúl, hogy oktalan unszolásimot, ammint nevezed, mellyekkel új szövetségre akarlak győzni, elkerűlhesd? És ostoba férjet csak azért kívánsz tőllem, hogy ostromlásimtúl megmenekedhess? Jó, hogy tudom! Saját kelepczédbe kerítelek, azt fogadom. Azutánn a’ Kapitánynak a’ levelet elolvasván, Én, úgymond, a’ Grófnénak tanáccsát helyben nem hagyhatom, mivel Gilmétának átalkodottságát azokban, a’ miket egyszer fejébe vesz, a’ Grófnénál sokkal jobban ösmerem. Erővel kell őtet, vagy legalább olly fortéllyal e’ szükséges lépésre kényszeríteni, melly vonakodását nevetségessé tegye.

A’ Kapitány mind a’ kettőt el akarván kerűlni, megenyhítette az Óbestert, és engedelmet kért arra tőlle, hogy a’ Grófnénak tanáccsát követhesse.

Kövese az Úr, nem bánom, felelé az Óbester; de adgyon nekem előre kezet, hogy azutánn az én tanácsomot követi.

Ha levelem foganatlan lessz, mondá Aranypataki,^* Óbester Uramnak javaslását követem,^* csak előre bizonyos legyek abban, hogy Gilmétát vele meg nem bántom.

Ezen alku utánn illy levelet írt Gilmétának:

Méltóságos Báróné Asszonyom! A’ táborbúl haza érkezvén, fő gondom az volt, hogy Méltóságodrúl valamit hallyak. Tiszteletére akartam én lenni, ammint utólsó levelemben megigértem. Áh! de melly szörnyű fájdalom fogta el szívemet, mikor Méltóságodnak szerencsétlenségét meghallottam! Érzékeny szíve, és nemes tulajdonságai illy iszonyú sorsot bizonnyára nem érdemlettek. Minekutánna barátságos könyekkel megsirattam volna Méltóságodnak esetét, régi szerelmem igen természetesen felélledett, és arra birt, hogy szívemmel és kezemmel megkínállyam, a’ mit e’ levelemben valóban meg is teszek. Boldogítson meg engemet Méltóságod viszontag való szerelmével; és újjítsa meg velem azt a’ szövetséget, mellyel szülőink ártatlan szíveinket valaha egybekapcsolták, ’s mellyet az irígy sors olly gonoszúl megrontott. Ne hozzon nekem ez ellen Méltóságod elő semminémű okokot; mert eggy sincs, mellyet meg nem fontoltam és hiúnak nem találtam volna. Csak egyedűl szívétűl kérjen e’ dologban tanácsot, és ha ebben van még hozzám eggy kis hajlandóság, Méltóságodnak legkisebb intésére lábaihoz repűlök, hogy térgyeimenn megvallyam, melly változhatatlanúl vagyok Méltóságodnak örök tisztelője, Aranypataki György Kapitány.

Mivel az Óbester a’ leveleket, mellyek Gilmétának szóllottak, a’ Posonyi postánn kiváltani, és húgának lakóhelyébe különös követ által szokta volt eddig^* is kiküldeni, Gilméta a’ Kapitánynak Posonyban való létérűl legkisebbet sem gyaníthatott. A’ levelet elolvasván, nyil gyanánt tünt ugyan eszébe ama’ gondolat, ha vallyon e’ levél nem jön-e a’ Grófnénak árúló tanácslására? de a’ napot, mellyben a’ levél íratott, és a’ helyet látván, a’ hol íratott, gyanakodása csak ugyan elenyészett. A’ Grófnéval mindazonáltal a’ Kapitánynak levelét még sem közlötte, attúl tartván, ne hogy a’ vele való szövetségre új ostromlásokkal unszollya. Estve, minekelőtte lefeküdt volna, újra elővette ő a’ csendes éjszakának mély magányosságában e’ levelet, és egynehányszor elolvasta. Nemes lelkű férjfiú! mondá végtére; óh! mennyit vesztettem én el teveled, ki még szerencsétlen meggyaláztatásom utánn is annyira böcsűlsz, hogy kesergő szívemet még kezeddel is megkínálod. De ha te illy nemesen gondolkodsz, én sem lehetek viszontag olly alacsony szívű, hogy gyalázatos szerencsétlenségemet veled felosszam!

Érzékeny szíve hideg eszével egész éjszaka tusakodott. Nagy erővel vonta amaz arra, hogy Aranypatakinak ajánlását elfogadgya; ez pedig ellenben mind csak azt kiáltotta neki, hogy Aranypatakit gyalázatos sorsában részessé tenni, megbocsáthatatlan alacsonyság volna. Hajnal tájban sírva fakadván, Élly szerencsésen^* nállam nélkűl, úgymond, nagy Lélek! Én hozzád való szerelmemet, melly most bennem dupla erővel újra fellobbant, kénytelen vagyok az illendőségnek feláldozni. Én a’ tiéd nem lehetek, a’ nélkűl hogy önnön magamot meg ne vessem.

Ezzel felkelt, éjjeli lámpássánál gyertyát gyújtott, és Aranypatakinak levelére imígy felelt:

Kedves Kapitány Uram! Böcsös levelét érzékeny háladatossággal vettem. Hogy szerencsétlen^* sorsomonn az Úrnak nemes szíve megessen, azt barátságátúl mindenkor reméllettem, de azt ellenben, hogy engemet meggyaláztatásom utánn szívével és kezével megkínállyon, megvallom, soha életemben meg sem álmodtam volna. Elgondolhattya tehát az Úr, micsoda mély tiszteletre, micsoda érzékeny háladatosságra, és, mit is tagadgyam az Úr előtt? micsoda forró szerelemre fakadt asszonyi szívem, mikor azt látta, hogy az Úrnak levele ama’ felséges vélekedést, mellyel barátságát tántoríthatatlannak tartottam, elégtelennek tette arra, hogy az Úrnak egész érdemét magába foglallya.

Azonban, ha az Úr az én boldogtalan szívemnek nyugodalmát szereti, elégedgyen meg e’ vallástételemmel, és ne kívánnya tőllem kezemet, melly eggy gaz ember által örökre meggyaláztatott. Óh! melly boldog leszek én, ha az Urat igaz barátomnak nem csak tudhatom, hanem a’ világ előtt még nevezhetem is; de ellenben, melly irtóztató szemrehányásokot kellene szívemnek saját eszemtűl, még élek, szenvednie, ha elég alacsony volnék arra, hogy az Úrral boldogtalan sorsomot felosszam, kinek kezét és szívét még akkor sem érdemlettem meg balgatag előitéleteim miatt, mikor még ama’ boldogtalan^* szövetségbe nem ereszkedtem. Egyébaránt legyen bizonyos benne az Úr, hogy életemnek fogytáig vagyok Kedves Kapitány Uramnak igaz szívű barátnéja, Báró Külneki Gilméta.

Nem mondtam, úgy-e? Felkiáltott az Óbester, mikor a’ Kapitány e’ levelet elejébe olvasta, hogy erővel vagy legalább fortéllyal kell az ő nyakát a’ jóra homorítani. Kapitány Uramot Gilméta vallyon megösmerheti-e?

Nehezen, mivel gyermekségünktűl fogva egymást nem láttuk. Ő engemet akkor képével megajándékozott, melly most is nállam van; de szövetségünk hamarább felbomlott, hogysem én neki az én képemet elküldhettem volna. Gyermekes orczámot azonnkivűl a’ katona élet is nagyon megváltoztattak.

Annyival jobb! mondá az Óbester. Ámde arra, hogy feltett szándékom szerencsésen végbe mehessen, szükséges volna még az is, hogy az Úr eggy ollyan bamba gazdagot tudgyon játszani, a’ minőt Gilméta férjének kíván. Bízik-e az Úr magához?

Hogy játszani tudnám, felelé Aranypataki, arrúl nem kételkedek, mert illyen origyinálist életemben eleget láttam; de azt kellene előbb megfontolnunk, ha ezzel az illendőséget meg nem sértem-e?

Ezt én már megfontoltam, mondá az Óbester. Játszott-e az Úr valaha magához hasonlókkal komédiát?

Játszottam.

Illyen komédiának nézze az Úr ezt is. Gilméta, ammint nekem a’ Grófné megírta, csak azért kívánt éntőllem bamba férjet, hogy unszolásimot elkerűllye, mellyekkel új szövetségre kényszerítgettem. Nem lessz ő tehát képes arra, hogy az Úrnak, mint bamba embernek, kezet adgyon. Akkor azutánn lepje meg szívét a’ Grófné a’ mi jelenlétünkben Aranypataki Kapitány kezének ajánlásával olly hathatósan, ammint csak lehet. A’ két kérő közűl, kiket én, és a’ Grófné elejébe terjesztünk, lehetetlen, hogy Aranypatakit ne válassza. E’ játéknak ama’ fő hasznát is veheti az Úr, hogy bamba kérő létére Gilmétának mostani személlyét és tulajdonságait tökélletesen átvisgálhattya, és ha vele szövetségre lépni nem akarna, egész ügyekezetével felhagyhat, a’ nélkűl hogy ő az Úrnak igaz személlyét megösmerje.

A’ Kapitány hosszasabb gondolkodás utánn, Hát ha, úgymond, e’ játékhoz külső vendégek érkeznének?

Ezt én még kívánnám is, felelé az Óbester, hogy húgom annyival elevenebben megérezze, micsoda szígyenére, és alázására volna, ha magának bamba férjet választana. Tudom azonban, hogy az ő szokott vendégeinn kivűl senki sem fogja e’ játékunkot háborgatni; ezek pedig valóban még azt is megérdemelnék, hogy az Úr őköt, mint bamba, következendőképen erre privilegyiáltt ember, megpirítsa, és megfeddgye.

Csak Gilmétát meg ne bántsam – – – – –

Ezt, a’ játéknak mindennémű következéseivel eggyütt mind magamra vállalom, kiáltá az Óbester, csak azonn ügyekezzen az Úr, hogy a’ bambának személlyét helyesen játsza.

Ezen utólsó alku alatt megcselekszem! mondá végtére a’ Kapitány, kezet fogván az Óbesterrel, ki örömében, hogy húgát illy móddal észre hozhattya, Aranypatakinak nyakába borúlt, és megcsókolta.

Más nap az Óbester egész szándékát megírta a’ Grófnénak, és arra kérte, hogy annak végrehajtását a’ Gróffal eggyütt segíteni ne sajnállya. A’ Grófné Aranypatakinak Gilmétához írásban küldött ajánlását, és ennek feleletét látván, megvallotta magának, hogy az Óbesternek fortélykodása még egyedűl, a’ mi Gilmétát okosabb gondolatokra győzheti, ’s azonnal eltökéllette magában, hogy azt tellyes erejébűl fogja oszlopolni.

Az Óbester eggy különös levélben Gilmétának is tudtára adta, hogy éppen olly bamba és gazdag kérő jelentette magát nálla, a’ minőt ő kíván, és hogy e’ napokban kiviszi magával hozzá a’ végbűl, hogy vele megösmerkedgyen és mennél hamarább szövetségre is lépjen. A’ legény, édes Húgom! így fejezte be levelét, szerencsédre még szép is, úgy hogy ellene legkisebb kifogásod sem lehet.

Gilméta e’ levelet vévén, megdöbbent, ’s minekutánna báttyának, és a’ bamba kérőnek elfogadására a’ szükséges rendeléseket megtette volna, a’ Grófnéhoz sietett, hogy neki az Óbesternek ezen új alkalmatlankodását megpanaszollya. A’ Grófné vígasztalta, ammint lehetett, a’ nélkűl hogy a’ titkot elárúlta volna. De Gilméta a’ helyett, hogy vígasztalásaira hajtson, órárúl órára jobban elkomorodott. Egész éjszaka nem alhatott, nem azért, mintha attúl félt volna, hogy őtet az Óbester e’ szövetségre kényszerítse; hanem azért, mivel ebbűl látta, hogy báttya ezen unszolásival fel nem hágy, noha tudgya, hogy a’ házasságtúl eggyáltallyában rettegvén, inkább nyugodalmas magányosságban töltené életének napjait.

Fájt neki azonnkivűl az Óbesternek ama’ kemény és igazságtalan szava is, mellyel őtet e’ levélben legelőször illette, hogy ő tudni illik el nem nézheti tovább húgának rész szerínt bolond és szeles, rész szerint pedig játékos és részeges férjfiakkal való társalkodását, mellyrűl a’ világ olly jegyzéseket kezd tenni, mellyek neki böcsűletére nem válnak; valamint a’ rossz gazdálkodást is, melly falujában és kastéllyában csak azért uralkodik, mivel férje nincsen, a’ ki a’ jó rendre gondot viselne.

E’ szívbéli aggódások között eszébe jutott neki Aranypataki is, és ezzel eggyütt homályos és távúllévő kép gyanánt ama’ lehetség, hogy vele talán még valaha öszvetalálkozhatna. Ezen esetre ő úgy kívánta volna fogadni a’ Kapitányt, mint szabad személy; de korán sem azért, hogy vele szövetségre léphessen, hanem csak a’ végbűl, hogy neki azt mondhassa: Íme Barátom! azzal büntetem én ama’ hibámot, melly szerencsétlenségemet okozta, hogy új szövetségbe soha többé nem ereszkedek!

Álomtalan éjszakája utánn gyengébb volt más nap, hogysem az Óbesternek érkezését halaványodás és rezketés nélkűl hallhatta volna. Nálla volt a’ Grófné a’ Gróffal eggyütt, mikor az Óbester hozzá Aranypatakival belépett, és a’ szokott köszöntések utánn illyformán megszóllította: Édes Húgom! én neked ollyan kérőt hozok, a’ minőt már régen kívántál. Azonnkivűl, hogy ötvenezerig való esztendőbéli jövedelme van, szép férjfiú is egyszersmind és módos. Kábaszögi Uram! tessen közelebb jönni, hogy húgom az Urat jobban láthassa.

Aranypataki, ki mindgyárt elejénte az ajtónál félig nyíltt szájjal, bámúló szemmel és hosszú ábrázattal megállott volt, Gilmétához félénk lépésekkel közelebb menvén, és előtte megállván, Méltóságos Asszonyom! úgymond lesütött szemmel, és kalapját két kezében forgatván, én azért jöttem ide, hogy – – – hogy – – – hogy Méltóságodot elvegyem. – Ezzel Gilmétára vetvén, és azonnal ismét lesütvén szemeit, elmosolyogta magát. Ha böcsűletes személyemet, mondá tovább, nem útállya Méltóságod, tehát – – – – tehát – – – – Mit is akartam csak mondani? – – – Kérem alázatosan, engedgye meg, hogy kezét megcsókollyam. Ezzel Gilméta előtt térgyre esett, és kezét megcsókolta.

Kérem az Urat, kellyen fel! mondá Gilméta. Térgyeinn állani nem nézhetem. Tessen az Uraknak leülni. Ezt csak allig mondhatván ki, a’ szófára lerogyott inkább, hogysem leült. Leültek mindnyájan a’ többiek is. A’ Grófné meg nem tartóztathatta volna magát a’ nevetéstűl, ha Gilmétának szörnyű háborodását nem látta volna. Maga Aranypataki is olly nagyon szánakodott rajta, hogy félbe szakasztotta volna azonnal a’ játékot, ha az Óbesternek előre kézcsapással meg nem igérte volna, hogy azt egészen kijátsza.

Mint van Méltóságod? kérdezé azutánn Aranypataki Gilmétátúl habzó szózattal, mint szolgál egéssége? Régen nem volt szerencsém látni. Örűlök, hogy friss egésségben tisztelhetem.

Az Úr tehát engemet már látott valaha, kérdezé Gilméta.

Meglehet, hogy láttam Méltóságodot, felelé Aranypataki, de én nem emlékezek rólla. Hát Méltóságod engemet látott-e már másszor?

Nem volt szerencsém az Úrhoz.

Köszönöm alázatosan.

Mit köszön az Úr?

Azt, hogy azt mondgya Méltóságod, hogy szerencséje nem volt.

Hovávaló az Úr? kérdezé a’ Gróf, hogy Gilmétának a’ lélekvevésre eggy kevés üdőt szerezzen.

Kábaszögönn lakok, felelé Aranypataki a’^* székrűl felkelvén, és ismét azonnal rá ülvén. Azutánn tudgya az Úr! a’ kastély megett eggy nagy kert van; és annak a’ végénn a’ major; ott hálok én mindég; nappal pedig a’ munkásoknál vagyok.

A’ Gróf el nem tűrhette, hogy szeme közé ne nevessen.

No’s hát, kedves Húgom! mikép tetszik neked Kábaszögi Úr? Akarod-e férjednek? Nézd meg jól, micsoda szép ember!

Gilméta elkeseredett tekíntetet vetvén az Óbesterre, Engedgyen legalább Uram Bátyám, úgymond, eggy kis üdőt arra, hogy Kábaszögi Úrral jobban megösmerkedgyek.

Óh! erre, Méltóságos Asszonyom! mondá Aranypataki, elég üdő lessz akkor, majd mikor télenn magunk leszünk.

Követem az Urat, felelé Gilméta, ez akkor már későn volna.

Te Kábaszögi Urat soha sem fogod másnak ösmerni, mondá az Óbester, mintsem a’ minőnek most látod. Hogy szelíd, és jó ember, azt minden szavábúl kiveheted.

Én a’ kezemenn hordozom Méltóságodot, mert úgy szeretem, mint magamot. Soha életemben Méltóságodra én meg nem haragudhatnék, mert hiszen ollyan szép, he, he, he! ollyan kegyes, hogy, ha haragudnék is, he, he, he! mindgyárt megjuhászkodnék, mihelyt csak rá néznék.

Ez még nekem nem elegendő, kedves Kábaszögi Uram!

Parancsollyon Méltóságod!

Nekem, akárhol lakjunk, külön szobákot adgyon, hol külön cselédgyeimmel tetszésem szerínt lakhassak.

Óh! a’ mi kastélyunkbúl elég telik, mondá Aranypataki.

Maga az Úr soha énhozzám be ne jőjjön jelentés nélkűl.

Hisz ez tőllem gorombaság volna.

Lessz-e azonnkivűl külön hintóm, külön kocsisom, külön lovam?

Ménesünkbűl ló is elég telik.

És az Úr soha sem jár velem eggy hintóban?

Hisz én a’ kocsis mellett a’ bakonn is elülhetek.

Gilméta e’ szóra megdöbbent, nem tudván, ha azt Aranypataki ostobaságbúl mondgya-e, vagy gúnyolásbúl? Látván azonnkivűl a’ jelenvalóknak mosolygását, átérzette, melly irtóztatóképen megalacsonyíttya magát az ollyan asszony, a’ ki férjét megalázza, ’s e’ gondolatra nagyon elpirúlt. Azonban remélvén, hogy az efféle különös kívánságokkal elijesztheti talán kezétűl a’ kába kérőt; imígy folytatta beszédgyét: Megkívánom azonnkivűl az Úrtúl azt is, hogy én szabadon társalkodhassak, ammint tetszik, nem csak asszonyokkal, hanem férjfiakkal is, a’ nélkűl hogy az Úr nekem erre nézve legkisebb gátvetéssel alkalmatlankodgyon.

Ammint Méltóságodnak tetszik.

Még szeretőimet sem fogja megbántani?

Még – – – szeretőit – – – sem – – – fogom – – – bántani, felelé Aranypataki akadozó szózattal, és komorodó orczával.

Ezt jól megfontollya előre az Úr, mondá Gilméta, szinte megörűlvén, hogy ollyas czikkelyre akadt, melly kába kérőjét megilleti.

Dejszen, ha engemet egyszer megösmer Méltóságod, nem tart énmellettem más szeretőt, azt én tudom; mert én nagyon jó vagyok.

Akármelly jó legyen az Úr, nekem több szeretőt kell tartanom, mert ez most mindenütt szokás; én pedig a’ szokástúl el nem állhatok, a’ nélkűl hogy magamot nevetségessé ne tegyem.

Ammint Méltóságod parancsollya.

Boldog Isten! mondá magában Gilméta; hát még ezzel sem mehetek nálla semmire?

Rövid hallgatás utánn az Óbester megszóllítván húgát, Van-e még, úgymond, valami hátra, a’ mit Kábaszögi Úrtúl kívánni akarnál?

Nincs, édes Uram Bátyám! De azt csak Uram Bátyámtúl nem reméllem még is, hogy engemet e’ házasságra kényszerítsen?

Miért nem? Nincsenek talán erre helyes okaim? Elég sokáig elnéztem már én házadban a’ rendetlenséget. Eggy szó, mint száz! Vagy adgy neki kezet, minekutánna tökélletesen olly kérő, a’ minőt kívántál, vagy én kezemet róllad egészen elvonom.

Ezt az Óbester olly haragos szóval mondotta, hogy Gilméta valóban elkeseredett, és sírva fakadt. Csak egynehány napot adgyon még Uram Bátyám, hogy magamot jobban meggondolhassam.

A’ kézfogásnak ezen órában meg kell lenni, felelé az Óbester; mert én órromnál fogva nem hagyom magamot többé hurczolni. Az egybekelésre adok fél esztendőt, ha megfogadod, hogy úgy viseled magadot, ammint eggy menyasszonyhoz illik.

Erre a’ Grófné az Óbesterhez fordúlván, Engedgye meg Uram Bátyám, úgymond, hogy e’ dologhoz valamit én is szóllhassak. Nekem úgy látszik, hogy Gilméta barátnémnak szíve itt a’ legnagyobb akadály, melly őtet Kábaszögi Úrral való szövetségétűl tartóztattya. Mivel ő maga semmit sem akar e’ fontos környűlállásrúl szóllani, szükségesnek tartom, hogy én szóllyak. Meglehet ezennfelűl az is, hogy ő saját szívét nem ösmeri, és akkor még nagyobb kötelességemnek tartom, hogy szószóllója legyek. Ő mást szeret – – – – –

Juliska! mondá itt Gilméta, a’ Grófnénak szavába esvén; mire vetemedsz te, hogy rajtam segíts? Az én szívemben eggy szikra szerelem sincsen.

Ne higgye Uram Bátyám! így folytatá szavait a’ Grófné. Az ő szíve szeret; de ezt ő maga magának sem akarja megvallani. Aranypataki Kapitányt szereti, és én megkínáltam már egyszer őtet ama’ szolgálatommal, melly őtet e’ nemes szívű férjfiúnak karjai közé vezesse, a’ nélkűl hogy asszonyi kényessége megsértődgyön.

Hát így tartod te meg fogadásodot? mondá könyező szemmel és mély nehezteléssel Gilméta.

Engedgy meg, Barátném! felelé a’ Grófné. Fogadásomot itt megtartani, megbocsáthatatlan vétek, sőt a’ szent barátságnak szörnyű árúlása volna, minekutánna látom, hogy a’ kőszirt és az őrvény között úgy megszorúltál, hogy a’ hajótörést, akármellyikhez közelíts, el nem kerűlheted. Térj vissza e’ veszedelmes útbúl, és én fogadom, hogy szerencsés leszel.

Erre Gilméta elszánván magát, így szóllott az Óbesterhez: Én a’ Grófnénak ezen ajánlására azt feleltem, és most is azt felelem, hogy nincs a’ világonn olly kín, melly engemet arra birhasson, hogy Aranypatakival szövetségre lépjek, kit olly balgatagúl megvetettem, olly méltatlanúl megbántottam, ’s kit mélyebben tisztelek, hogysem szerencsétlenségem által megböcstelenített kezemmel megalázhassam. Én neki nemes szívéért meggyalázott szívet adgyak? Kábaszögi Uram! itt a’ kezem. Én az Úrnak hitvesse vagyok, mihelyt velem az oltárnál megesküdnie tetszik!

Az Óbester és a’ Grófné úgy elbámúltak e’ szóra, mintha őköt a’ guta érte volna meg. A’ játéknak illy végét ők meg sem álmodták volna; és így ezen esetre el sem készűltek volt. Gróf Bölcsei leütötte szemeit, és félni kezdett, hogy a’ komédiának siralmas kimenetele ne legyen. Aranypataki pedig Gilmétának érzékeny vallástételére úgy megindúlt, hogy térgyre akart előtte, mint Aranypataki Kapitány esni. Ámde mind szíve, mind esze azt mondotta neki, hogy e’ szempillantásban a’ játékot végezni, oktalanság volna. Ha kezét, mondá magában, mint Kábaszögi elfogadom, könnyebb lessz azt, igaz nevem alatt vagy megtartanom, vagy újra megnyernem. De ha most magamot elárúlom, mikor ő szívét olly irtóztatóképen megkonokolta, sem mint Aranypataki, sem mint Kábaszögi nem boldogúlok. E’ rövid okoskodás villanat gyanánt tünvén eszébe, kezet fogott Gilmétával, ’s térgyre esvén előtte, kezét tüzesen megcsókolta.

Akár így, akár amúgy, nekem mind eggy! mondá az Óbester.

Aranypataki Gilmétának parancsolattyára térgyeirűl felkelvén, Hát az esküvést, úgymond Kábaszögihez illő bamba szózattal, mikor tartyuk?

Gilméta azt felelvén neki, hogy errűl vele majd négy szem között fog szóllani, csengetett, és parancsolatot adott, hogy tálallyanak.

Minekelőtte az asztalhoz mentek volna, Gilméta elvonódott eggy keveset háló szobájába, hogy ott egynehány szíverősítő csöppeket vegyen magához, mivel mellyében olly szorúlásokot érzett, mellyek könnyen ájúlást, vagy még szívdobogást is okozhattak volna. Azalatt az Óbester megértvén Aranypatakinak szándékát a’ játéknak mindaddig való folytatásárúl, még annak kellemetes végzésére jó módot nem talál; nem csak helyben hagyta ügyekezetét, hanem még arra is kérte, hogy Gilmétát, mihelyt ebéd utánn az ő szokott vendégei elérkeznek, tegye, ha lehet, olly helyeztetésekbe, mellyek vele megéreztessék, mennyire megalázta magát az által, hogy kába férjet kívánt, és gondolattya szerint választott is. Mihelyt a’ szígyen, úgymond, annyira nevekedik e’ miatt benne, hogy mértéketlen kényességénn hatalmaskodhasson, melly őtet az Úrnak, mint Aranypatakinak, szövetségétűl elijeszti, nagyon merem remélleni, hogy kívántt czélunkot elérjük.

Aranypataki a’ játékot illy messze űzni nem akarta, soknak mondván már azt is, a’ mit eddig cselekedett; de látván, hogy a’ Grófné is az Óbesternek részéhez áll, és szentűl igéri, hogy e’ szükséges orvoslásnak ne talán előkerűlhető ízetlen következéseit magára veszi, végtére csak ugyan engedelmeskedett.

Az asztalnál az^* Óbester a’ Gróffal, a’ Grófné pedig már Gilmétával, már Aranypatakival beszéllgetett. Gilméta tudni illik szomorú volt, és a’ Grófnéra neheztelni látszott, kinek kérdéseire felette rövid feleleteket adott; a’ Grófné tehát kénytelen volt sokszor Aranypatakihoz fordúlni, ki fenékkel fordúltt feleleteivel csak nem kaczagásra fakasztotta.

Allig keltek fel az asztaltúl, azonnal ott termett Gondorfi Torokfalvival eggyütt, kik bedobbanván, ’s a’ sok vendéget megsejtvén, szinte megdöbbentek. Az első köszöntések utánn megszóllítván őköt az Óbester, Az Urak, úgymond, szinte jókor jöttek a’ kézfogásnak ünnepére. Húgomban, a’ házi gazdasszonyban, menyasszonyt látnak az Urak, ezen úri emberben pedig vőlegényt. Ezt mondván, Aranypatakira mutatott.

Gilméta az Óbesterre mérges tekíntetet vetett; Torokfalvi pedig megtöltvén borral két poharat, mellyek még az asztalonn voltak, Igyunk, úgymond, az új jegyeseknek egésségéért!

Az Úrnak böcsűletes nevét szabad-e tudnunk? kérdezé Aranypatakitúl Gondorfi.

Engemet Kábaszöginek hínak, szolgálattyára az Úrnak.

És charactere?

Böcsűletes ember vagyok, hogyha nem átallya az Úr.

Eggy csöppet sem! kedves Kábaszögi Uram! Szívembűl örvendek, hogy az Úr a’ mi kedves Méltóságos Báróné Asszonyunknak szívéhez és kezéhez férhetett.

Azonn én is örvendek, higgye meg az Úr.

Elhiszem, mondá Gondorfi, Aranypatakinak kába állásánn, szózattyán és mondásánn könyörűletesen mosolyogván. De kedves Uracskám! nem elég ám a’ szilaj csikót a’ ménesbűl kifogni; arra is képesnek kell az Úrnak lenni, hogy a’ hámban járni tanítsa; egyébaránt az Urat első alkalmatossággal farba rúgja.

Gyönyörű hasonlatosság! mondá Gilméta. Kitetszik, hogy az Úrnak soha sem volt a’ kártya tökasszonynál egyéb szeretője.

He, he, he! Azt jól mondgya Méltóságod, felelé Gondorfi. De semmi! Ezen úri ember engemet megért, ha nem beszéllek is vele olly magosan, mint a’ várasi emberek szoktak. Úgy-e? Kábaszögi Uram!

Hát, hogy ne érteném^* az Urat? mondá Aranypataki. Hiszen magyarúl beszéll. Azonnkivűl házunknál elég csikót láttam én gyermekségemtűl fogva tanítani; sőt egynehányat magam is tanítottam.

De ollyan csikót, mint a’ Báróné, nem tanított még az Úr, úgy-e? Én tehát az Úrnak meg akarom mondani a’ módgyát, mikép szoktathattya kezéhez megjobban?

Ezt én az Úrtúl nem akarom tanúlni, felelé Aranypataki haragos tekíntettel. Az én Báróném nem csikó! Érti-e az Úr?^*

Torokfalvi és Gondorfi elkacczantván magokot, egymás’ szemébe néztek. Hisz én sem mondom csikónak, mondá az utólsó, hanem az Urat csak arra akarom tanítani barátságbúl, mikép vihesse azt végbe, hogy az Urat a’ Báróné hűven szeresse, és hogy az Úr körűl örömest maradgyon; mert én a’ Bárónét már régen ösmerem.

Már a’ más! felelé Aranypataki.

Tud-e az Úr kártyázni, kérdezé tőlle Gondorfi.

Tudok harminczeggyet és eggy kicsinyt oplitánt is.

Ez nem elég! Tanúllya meg az Úr a’ mostani legújjabb kártyajátékokot is, és legyen bizonyos benne, hogy a’ Báróné az Úrnak oldalátúl soha el nem kívánkozik. Igazat mondok-e? Méltóságos Asszonyom!

Gilméta megvető tekíntetet vetett Gondorfira, és elfordúlt.

Én azt tartom, hogy az Úr nem mondott igazat, mondá Aranypataki, mivel Ő Méltósága megharagudott. A’ játéknál sokkal okosabb dolgokkal fogja ő magát mulatni, ha egyszer megint férjhez megy, és ha a’ játékosok úgy megharagíttyák, mint most az Úr, láboknál fogva hagyigálom ki a’ házbúl.

Gilméta Aranypatakinak e’ szavaira figyelmetes lett, mivel homályosan azt a’ gyanút kezdették benne támasztani, hogy Kábaszögi Úr talán nem olly ostoba, a’ minőnek látszik.

Gondorfi ellenben megmérvén szemeivel Aranypatakit, bort töltött magának, ivott, és Torokfalvival az ablakba vonódván, csendes beszéllgetésbe ereszkedett.

Aranypataki szinte az Óbesterhez közelített, ki magát a’ Gróffal eggy másik ablakban mulatta, ammint az ajtónn Báró Szélfi fiával eggyütt bedobbant. Vessző volt a’ kezekben, mivel lóhátonn jöttek. Gilmétához rohanván, megcsókolták kezét, a’ többieket pedig általlyában való főhajtással megköszöntötték. Hallván az Óbestertűl a’ Grófnénak és a’ Grófnak neveit, amannak kezét csókolták meg, ennek pedig arczait.

Ez Kábaszögi Úr, mondá azutánn az Óbester, húgomnak vőlegénnye.

Micsoda? Vőlegénnye? Kérdezé az öreg^* Báró. Az ellen én protestálok! Úgy-e? Kincsecském! mondá tovább, Gilmétához fordúlván, az Óbester Úr csak tréfálni méltóztatik?

Minden tréfa nélkűl vőlegényem, felelé Gilméta.

Cospetto di Bacco, Uram Atyám! ez nem jó hír, mondá az ifiú Báró, azalatt hogy az attya Aranypatakit tetétűl fogva talpig megnézte, a’ nélkűl hogy megszóllította, vagy megköszöntötte volna.

Az Úr talán azt nézi, kérdezé Aranypataki, ha elég öreg vagyok-e vőlegénynek?

Az öreg Báró vállai közé bevonván, megrázván, és eggy keveset meghajtván fejét, meggörbítette száját, és a’ Grófhoz fordúlt.

Az ifiú Báró Aranypatakihoz közelítvén, Az Úrnak characterét, úgymond, merem-e kérdezni?

Én magyar nemes ember, és földes úr vagyok. Hát az Úr micsoda?

Én Báró Szélfi vagyok.

Nagyon örűlök, hogy Báró Uramnak nevét tudom.

Én pedig, hogy Kábaszögi Uramot ösmerem.

Engemet Báró Uram nehezen ösmer.

Nevérűl értem. Conveniunt rebus nomina saepe suis, az az: A’ nevek sokszor nagyon illenek tárgyaikhoz.

Úgy Báró Uramot én is ösmerem.

Az ifiú Báró Aranypatakinak szeme közé tekíntvén, hirtelen’ elfordúlt, és a’ tűkörben megnézte magát.

Gilméta e’ rövid beszéllgetést hallván, Aranypatakinak ostobaságárúl még jobban kezdett kételkedni.

Az ifiú Báró ama’ szófa mellé leülvén, mellyben Gilméta a’ Grófnéval ült, Méltóságod, úgymond, különös vőlegényt választott magának.

Hogy ezt cselekedgyem, felelé Gilméta, fontos okaim voltak.

Nem tudom, ha Méltóságod meg nem csalatkozik-e benne? Az ostoba emberek gorombák is szoktak lenni.

Báró Uram az én vőlegényemrűl nagyon illetlenűl beszéll, a’ mit jól neveltt gavalér nem cselekedne. Ha én ezt neki megpanaszlom, nem tudom, ha nem kíván-e az Úrtúl véres elégtételt?

Ha, ha, ha! Véres elégtételt? Kábaszögi Uram! volt-e már az Úrnak kezében valaha kard vagy pisztol?

Aranypataki elejébe lépvén, Többször, úgymond, mint az Úréban tűkör és hajpor.

’S énvelem meg merne-e az Úr víni? kérdezé a’ Báró.

Az Úrnak kardgya ellen, felelé Aranypataki, én csak bottal élnék.

Gilmétának e’ felelet nagyon tetszett annyibúl, hogy a’ Bárót megszígyenítette; de nagyon szemébe is tünt azért, mivel gyanakodást, hogy Kábaszöginek ostobasága nem természetes, felettébb megerősítette.

Azalatt, még ezek történtek, az öreg Báró Szélfi az Óbesterrel és a’ Gróffal eggy levelet közlött Aranypataki’ jószágának szomszédságábúl, mellyben neki újság gyanánt hírűl adatott, hogy Aranypatakiéknak kastéllyát feltörték és meglopták. A’ kár egynehány ezer kész pénzbűl és drágaságokbúl állott. A’ levélhez volt zárva ezeknek és a’ bankczédulák’ számainak specificátiója is, mellyet Hevesi nyomtatásban kiadott eggy ösmeretlen embernek leírásával eggyütt, kire sükeres gyanú volt azért, mivel őtet Hevesiné dél utánn a’ lopás előtt a’ kastély körűl koncsorgani látta. Az Óbester és a’ Gróf ezeket, kiki különösen, elolvasták, és a’ beszédet azonnal más tárgyra fordították, hogy Aranypatakinak értésére ne essen.

Aranypataki megúnván az ostobának személlyét játszani, és a’ vendégeknek gorombaságai elől ki akarván térni, felkereste kalapját és pálczáját, ’s lement az udvarba, hogy a’ Bárónénak gazdaságát megtekíntse. E’ mulatságrúl vissza akarván a’ társasághoz fél óra múlva térni, ’s az alsó szobáknak eggyikében iszonyú nagy lármát hallván, oda ment, ’s a’ Bárónénak cselédgyeit egymásnak hajában találta. A’ szakács a’ kúcsárral öszveveszett, mivel ez neki savanyú bort adott, maga pedig a’ szobaleánnyal naponkint somlait és tokajit ivott. A’ kocsisnak szintazon panassza lévén, a’ szakáccsal öszvebeszéllett, hogy a’ kúcsárt meglepik eggyütt dél utánn, mikor a’ szobaleánnyal borozni szokott. Ennek már akkor az órra’ vére folyt a’ pofoncsapástúl, mellyel őtet a’ kocsis megköszöntötte, mikor hozzájok Aranypataki belépett. Meghallgatván mindnyájokot, Hát, úgymond, nincs nektek uraságtok, a’ kihez panaszra mennyetek, mikor rövidséget szenvedtek?

Áh! a’ mi uraságunk annyi, mint semmi, mondá a’ kocsis. A’ mi Bárónénknak csak kártya kell, meg legény.

Tisztességesebben beszélly rólla, mondá Aranypataki; egyébaránt úgy megverlek, mint a’ szekeres lovat.

Te engem? te kótyomfitty! Mi vagy te a’ háznál, hogy nekem parancsolni akarsz.

Aranypataki erre a’ kocsisnak füle közé vágott vagy kétszer a’ nádpáczával. A’ kocsis nagy lármát ütött, és Aranypatakival harczra kelt volna, ha a’ szobaleány meg nem intette volna, hogy Aranypatakiban a’ Bárónénak vőlegénnyét és a’ kastélynak jövendőbéli urát láttya; mire szörnyű szitkok és fenyegetések között a’ korcsmába ment. Aranypataki azutánn a’ szakácsot is eligazította, a’ kúcsárt pedig és a’ szobaleányt derekasan lemosta.

Ezen ízetlen eset utánn felmenvén, Gilmétát Gondorfival, Torokfalvival és az ifiú Báróval a’ játéknál találta. Gilméta megett megállván, ’s a’ játékot eggy darabig nézvén, eszre vette, hogy Gondorfi és Torokfalvi, egymásnak általellenében ülvén, öszvejátszanak, és Gilmétát fosztyák, a’ Bárót pedig nyereséghez jutni nem haggyák.^* A’ játék nagy pénzben volt, és Gilméta a’ szerencse ellen már morgani kezdett, ammint Aranypataki eszre vette, hogy Gondorfi, ammint osztott, eggy kártyát a’ mentéjének újjába betolt. Azon szempillantásban, hogy az osztást végezte, Aranypataki megkapta karját, melly mellé a’ kártyát elrejtette, ’s kivonta mellőle a’ legfőbb matatórát ama’ kérdéssel: Hát ezt a’ kártyát minek dugta ide az Úr? Feleletét meg nem várván, felforgatta a’ többi kártyákot is, mellyek Gondorfi előtt feküdtek, ’s Gilmétát, és az ifiú Bárót arra kérte, hogy mutassák meg azokot, mellyeket már kezeikben tartottak. E’ nyomozásbúl kisült, hogy a’ legjobb kártyák Gondorfi és Torokfalvi között voltak felosztva.

Méltóságos Asszonyom! mondá Aranypataki, engedgye meg, kérem, hogy ezt a’ két hamis játékost a’ házbúl kiverhessem.

Az én meg nem engedhetem, felelé Gilméta, ki nagyon szerette ugyan, hogy ezen alkalmatossággal e’ két rossz embertűl megmenekedhetett, de azt még is titkos nehezteléssel vette, hogy Aranypataki volt, a’ ki lárvájokot illy móddal levonta. Mikor ő Aranypatakinak, mint Kábaszöginek, kezet adott, feltette volt magában, hogy soha vele meg nem esküszik, hanem jó alkalmatosságot vár arra, hogy magát Kábaszögit az alkutörésre vehesse. Nem szerette tehát látni, hogy Kábaszögi érdemeket szerez magának, mellyekkel őtet lekötelezze.

Ha Méltóságod meg nem engedheti, mondá Aranypataki, eljön majd az üdő, hogy én ezt engedelme nélkűl is megtehetem.

Nehezen! felelé Gilméta, felpattanván, ’s a’ játékasztaltúl felkelvén, hogy háló szobájába mennyen. De ezen szempillantásban betört a’ kocsis az inasokonn keresztűl a’ szálába, a’ hol a’ vendégek voltak, ’s fél részegen imígy szóllította meg Gilmétát: Méltóságos Asszonyom! engemet amott amaz Úr, a’ kirűl azt mondgyák, hogy Méltóságodnak a’ vőlegénnye, megbotozott. Ha nekem a’ Méltóságos Asszony szátiszfácziót nem ád, engem’ úgy segéllyen! úgy megverem, mint a’ rossz dögöt, és a’ szolgálatot itt hagyom.

A’ vendégek hosszú kaczagásra fakadtak. Az Óbester a’ kocsist kérlelni akarta, de minden ügyekezete haszontalan volt. Kényteleníttetett tehát inasokot híni, kik erővel kivezessék és mindaddig zárva tartsák, még ki nem józanodik.

Gilméta ezen alkalmatosságnak hasznát akarván venni az új szövetségnek felbontására, Kicsoda adott az Úrnak, úgymond, hatalmas arra, hogy cselédemet megbotozza.

A’ tisztelet, és szeretet, mellyel Méltóságodhoz viseltetek. A’ kocsis azt mondta, hogy az ő Urasága annyi, mint semmi, mivel neki csak kártya kell, meg legény. E’ mocskos szóért én őtet még akkor is megvertem volna, ha Méltóságodnak vőlegénnye nem volnék; mint vőlegénnye pedig még kisebb sérelmét sem tudnám elszenvedni.

Hogy az Úr az én sérelmeimet könnyebben elszenvedhesse, ezen szempillantástúl fogva jegyesse nem vagyok. Hisz ollyan dolgokot visz végbe házamnál, mellyekrűl hírem nélkűl még akkor sem kellene csak gondolkodnia is, ha férjem volna. Én mai alkunkot egészen megmásolom.

Kérem Méltóságodot! ne haragudgyon reám, mondá Aranypataki térgyre esvén, és öszvetett kezeit Gilmétához emelvén. Soha sem cselekszem többé! Kérem az Urakot, esedezzenek érettem.

Az ifiú Báró mosolyogva nézvén a’ jelenést, kérem Méltóságodot, úgymond, bocsásson meg neki szegénynek. Soha ennél jobb férjet nem kívánhat, ha egyszer a’ házasságnak jármát úgy megtanúllya húzni, ammint az asszonyok^* szeretik.

Az öreg Báró azalatt Gilméta mellé osontván, Ne bocsásson meg neki, Kincsecském! úgymond halk szózattal. Hisz ollyan ostoba, hogy még az Isten’ lovának is beillene. Válasszon inkább engemet, régi kérőjét!

Gilméta legelőször az ifiú Báróra, azutánn ennek attyára gúnyos tekíntetet vetvén, felette nagy boszonkodásra fakadt, ’s minden felelet nélkűl háló szobájába sietett, hol magát bezárta, hogy kénnye szerínt sírhasson.

Szinte estveledni kezdett már, ammint Aranypataki az Óbesterrel eggy ablakban tanácskozván, kitekíntett a’ kertbe, és ott Gilmétát megsajdította. Lemegyek hozzá, mondá az Óbesternek, és kétséges állapottyábúl kisegítem; mert meg kell vallanom, hogy már többet is szenvedett, mintsem arra, hogy különös konokságai megorvosoltassanak, kívántatott volna.

Az Óbester mosolyogván, Mennyen az Úr hozzá, úgymond, nem bánom, és végezze a’ játékot. Ő a’ kertbűl a’ ligetbe szokott menni, hol a’ fő nyílásban legörömestebb sétál. Ha az udvaronn megy ki az Úr a’ ligetbe, a’ kert’ fala mellett lévő gyalog útonn egyenesen elejébe akad. Kívánok az Úrnak jó szerencsét! Én azonban rendeléseket teszek a’ vocsorárúl, és a’ vendégeket éjszakára is itt tartóztatom, hogy az Úrnak igaz személlyével megösmerkedgyenek.

Allig jutott Aranypataki a’ ligetnyílásnak közepéhez, már is látta Gilmétát ugyanazon nyílásnak túlsó végébe befordúlni. Bement tehát a’ fák közé, és a’ gallyak között sietett elejébe, hogy messzérűl meg ne sajdíthassa. Szinte csak egynehány lépésnyire volt már tőlle, ammint meghallotta, hogy eggy férjfi szózat németűl megállíttya. Gilméta elsikótotta magát. Eggy kukkot se többet! mondá a’ szózat, egyébaránt halálnak a’ gyermeke! Ide a’ pénzzel, az órával, és a’ gyűrűkkel!

Aranypataki e’ szóra a’ gallyak közűl kirohant, és a’ latrot hátúlrúl ölbe kapta, hogy a’ földhöz csapja. A’ lator kezében a’ pisztoly elsült, mellybűl a’ golyóbis Gilméta mellett elfütyűlt. E’ lövést azonnal eggy másik követte a’ gallyak közűl, mellynek golyóbissa Aranypatakinak volt ugyan szánva, de a’ latornak czombjába ment azon szempillantásban, mikor őtet a’ Kapitány a’ földre terítette.

Szaladgyon be Méltóságod a’ kastélyba, ha lehet, mondá Aranypataki, minekelőtte a’ gaz ember a’ földrűl felemelkedik, és küldgyön segítségemre embereket.

Ezt Gilméta meg is cselekedte, minden erejét öszveszedvén. Aranypataki a’ latornak vérét folyni megsajdítván, körűlnézte magát, ha nem láthatná-e meg azt, a’ ki a’ gallyak közűl reá lőtt? Nem telt el három órapercz, hogy ismét lövés történt, mellynek golyóbissa Aranypatakinak feje mellett elment, ’s mellynek tüzét megsajdította. Beugrott tehát a’ gallyak közé, ’s eggy szaladó asszonyt megfogott. Azalatt a’ lövésekre a’ kastélybúl a’ cselédek kiszaladtak, és Gilmétátúl eligazíttatván, a’ latorhoz siettek, ki szinte a’ földrűl akart négykézláb felemelkedni. Lenyomták azonnal és kezeit eggy kezkenővel hátra kötötték. Aranypatakinak kiáltására hozzá sietett két inas, kik az asszonynak hasonlót cselekedtek. Bevezették azutánn mind a’ kettőt a’ kastélyba, megkötözték, lefegyvereztették, ’s minekutánna az írásokot elszedték tőllök, két külön szobába, mint rabokot, zár alá tették.

Gilméta a’ kastélyba jutván, úgy leroskadt lábárúl, hogy allig tudták szobájába vezetni. Ammint a’ sok ápolgatás utánn ájúlásibúl ismét magához tért, első kérdése az volt, ha nem lett-e szegény Kábaszöginek valami baja? Mihelyt a’ latrok zár alá tetettek, Aranypataki azonnal Gilmétához szaladt, és ágyánál a’ Grófnénak jelenlétében térgyre esvén, Bocsásson meg Méltóságod, úgymond, hogy illy veszedelembe ejtettem. Az Óbester Úrtúl megértvén, melly nagy veszedelemben forog Méltóságodnak mind jó neve, mind gazdasága? a’ szíves barátság arra birt engemet, hogy álorcza alatt házához becsússzak; ama’ férjfiakot, kik eddig a’ kastélyban naponkint forgottak, Méltóságoddal, ha szükséges volna, megösmerkedtessem; egyszersmind pedig szívével azt is megéreztessem, melly mélyen megalázza magát, és micsoda ízetlenségeknek veszedelmére vetemedik az ollyan érzékeny szívű és nyíltt eszű asszonyság, a’ ki magának ostoba férjet választ. Nem reméllettem, megvallom, mikor Óbester Urunknak kívánságára a’ játékhoz kezdettem, hogy ezen orvoslásnak csak fele is szükséges legyen arra, hogy Méltóságod magához térjen; de a’ tapasztalás, fájdalom! bizonyossá tett engemet a’ felűl, hogy eltökéllett szándékában, mellyet nekem előre megírt, és a’ Grófnénak szóval megmondott, Méltóságodnak szíve bajnoki módon állhatatoskodik.

Gilméta e’ beszédnek elejénn különös figyelmetességre ébredvén, öszve nem tudta Kábaszöginek illy okos beszédgyét kábaságával eggyeztetni; azutánn pedig megvallotta, hogy ő e’ beszédnek fonalát meg nem tudgya fogni.

Elhiszem, folytatá szavait Aranypataki, mivel a’ fő dolgot előre küldeni elfelejtettem. Egyszerre megért Méltóságod mindent, mihelyt azt mondom, hogy én nem Kábaszögi, hanem Aranypataki Kapitány vagyok, Méltóságodnak hajdani szeretője,^* és állhatatos tisztelője. Az Óbester Úr ugyan, és maga a’ Grófné is, megigérték, hogy e’ tetetésnek ízetlen következéseit magokra vállallyák; de boldog Isten! még a’ legártatlanabb, legszentebb és legnemesebb csalárdságnak is olly rettenetes következései lehetnek, mellyeket magára senki sem vállalhat. A’ mit Kábaszögi vétett, azt Méltóságod Aranypataki’ forró szerelmének és érzékeny barátságának tulajdonítsa. Mint Kábaszögi Méltóságodnak kezét el nem fogadhatom, és szavát visszaadom, mint Aranypataki pedig a’ mai eset miatt sem szívét sem kezét meg nem érdemlem.

Gilméta erre az ágyban felülvén, Az Úr tehát, úgymond, Kábaszöginek ostoba személlyét csak azért viselte – – – –

Hogy az ostoba férjet megútáltatván Méltóságoddal, nemesen érző szívét Aranypatakihoz hódítsam, ki e’ reménységében, fájdalom! nagyon megcsalatkozott.

Én e’ csalárdságért az Urat érzékenyebben meg nem büntethetem, mintsem ha megalázott szívemmel, és legyalázott kezemmel megajándékozom. Hogy az Úr engemet szerencsétlenségem utánn kezével megkínállyon, soha csak gondolni sem mertem, ammint már levelemben megvallottam. Hogy pedig az Úr az én kedvemért valaha Kábaszöginek személlyét visellye, azt senkinek a’ világonn el nem hittem volna. Édes Aranypatakim! én a’ tiéd vagyok, mivel úgy kívánod; de arra az egyre kérlek, hogy szomorú esetemet, nem mondom, szememre ne vesd, mert erre képes nem vagy, hanem hogy soha velem meg ne éreztesd. Isten láttya lelkemet, hogy ezért már sokat, felette sokat szenvedtem. Így a’ te karjaid között menedék helyet merek remélleni, hová utánnam hajdani szerencsétlenségemnek még csak emlékezete se hathasson.

Aranypataki megcsókolta kezét, Gilméta pedig megölelte.

A’ Grófné Gilmétának kezét megszorítván, Köszönöm, édes Barátném, úgymond, hogy haszontalannak nem teszed fáradságomot, mellyel tégedet Aranypatakival öszve akartalak fűzni, hogy adósságomnak részét e’ nemes szívű férjfiúnak lefizethessem. Légy vele olly boldog, a’ melly boldognak ő engemet nemes lelkű Grófommal tett.

Azalatt az Óbester a’ Gróffal, a’ Bárókkal és a’ többi vendégekkel lement a’ rabokhoz, hogy őköt kérdésre vonnya. Szintazon ábrázat, felkiáltott azonnal az öreg Báró, mellyet Hevesi, Aranypatakiéknak Directora currentáltatott. Monsieur Frippon volt valójában, és Madame de Folle. A’ drágaságokot, és a’ pénzeket, mellyeket Aranypatakiéktúl loptak, mind megtalálták nállok; sőt a’ pénz felényivel még több is volt annál, a’ mit Hevesi kitett. Méltán lehetett tehát róllok azt gyanítani, hogy úttyokban másokot is kiraboltak.

Mikor Bécsben De Bourse Marquist cselédgyével eggyütt elfogták, Monsieur Frippon és Madame de Folle, ammint tudgyuk, elillantottak. Hamis passusokot mindég tartottak ők magoknál, mellyekkel más nevek alatt Magyar országba jöttek. Pestenn telepedtek le először, Frippon, mint tánczmester, Folle pedig, mint Marchande de Mode, és kerítő. Az első tudósításra, mellyet az újságokba tetettek, tizenkét falusi kisasszonyt adtak a’ gondatlan szülők e’ rossz asszonynak keze alá nevelésnek okáért, ki a’ tizenkettő közűl a’ négy öregebbiket mindgyárt az első holnapban megrontotta. Nem telt el eggy esztendő, hogy Fripponra némellyek, kik Aranypatakiékhoz járatosak voltak, rá ösmertek. Eltakarodott tehát Pestrűl czinkos társával eggyütt eggy falura, hol, mivel már a’ német nyelvet elég jól beszéllették, eggy vendégfogadót kiárendáltak. Mivel Madame de Folle a’ vesztegetéstűl el nem tudott szokni, ortársaihoz pedig, a’ nélkűl hogy magát veszedelembe ejtse, nem írhatott, pénzeik lassankint elfogytak. Kénytelenek voltak tehát magokot új csalárdságokra és tolvajságokra adni. Gyanúságokba esvén, a’ vendégfogadót elhagyák, minekelőtte valami ellenek kisült volna, és Aranypatakiéknak szomszédságába vették magokot eggy másik vedégfogadóba olly szándékkal, hogy mihelyt az Uraság a’ falubúl elmegy, azonnal kirabollyák a’ kastélyt, mellynek szögét lyukát jól ösmerték. Innen azonnal elszökvén, részént kocsinn, részént gyalog Posonynak mentek, hogy onnan Morvába vonódhassanak. A’ szomszéd faluban meghallván, hogy Gilmétának jószágánn viszi őköt keresztűl az út, és hogy az Uraság a’ kastélyban tartózkodik, feltették magokban, hogy bosszújokot töltik Külnekiékenn is. A’ kastély mellett tehát a’ ligetben meg akartak hálni, hogy éjszaka szerencsét próbállyanak; de mivel eggy magányos Dámát láttak, és ebben Gilmétát meg is ösmerték, meg nem tartóztathatták magokat, hogy meg ne támadgyák. Meg akartak ők elégedni ama’ drágaságokkal és pénzekkel, mellyeket nálla találnak, ’s mellyektűl könnyebben megfoszthatták volna, mintsem ha hozzá be kellett volna éjszaka törniök; kivált mivel bizonyosnak tartották azt is, hogy az éjszakának és a’ ligetnek segedelmével az elfogástúl megmenekedhetnek.

Ezt ők csendességben akarták végbe vinni, de Fripponnak pisztollya elsülvén, a’ franczia asszony, ki a’ gallyak között oldalvást lesben állott, segítségére sietett, és ammint látta, hogy Aranypataki átölelte már őtet hátúlrúl, golyóbissal akarta amazt arra kényszeríteni, hogy ezt eleressze. Véletlenűl Frippont találván a’ Kapitány helyett megsebesíteni, másik pisztollyát is kilőtte Aranypatakira, hogy legalább maga Frippon nélkűl elszaladhasson. A’ kimenetel, ammint tudgyuk, gonosz reménységének nem kedvezett.

Aranypataki visszavévén az Óbesternek keze által drágaságait és köveit, tudtára adta szülőinek és Méhfalvinénak nem csak ezt, hanem Gilmétával kötött szövetségét is. Szülői e’ tolvajságot Hevesinek levelébűl megértvén, szinte haza akartak más nap indúlni, ammint a’ Kapitánynak levelét vették. Az én házamnál lessz a’ menyegző, felkiáltott Méhfalviné; ezt írd meg a’ fiadnak. Saját gyermekeimenn illy örömet nem élhettem meg. Fiadnak menyasszonyát úgy nézem, mint lyányomot. Elégedgy te meg a’ fiaddal.

Ammint parancsollya Néném Asszony, mondá az öreg Aranypataki, megcsókolván a’ jó szívű Asszonyságnak kezét.

Gilméta azalatt az Óbestert nagyon kérte, hogy kíméllye meg a’ rabokot, és ne adgya őköt át a’ törvényszéknek, hanem bocsássa el szabadon; de az Óbester megmutatta neki, hogy e’ könyörűletessége üdőtlen, sőt még helytelen is, részént mivel e’ gonosztévők által Aranypatakinn kivűl hihetőképen még többen is megkárosodtak, kiktűl az elbocsátás által az elégtételt megvonni, igazságtalanság volna, részént pedig, mivel új károkot is tehetnének.

A’ vocsorához Aranypataki uniformisban jelent meg, Gilmétát vezetvén, ki a’ vendégeket megszóllítván, Aranypataki Kapitányt, jövendőbéli férjemet, ösmertetem meg, úgymond, az Urakkal. Eddig Kábaszögit játszott ő házamnál, hogy Aranypatakit velem megkívántassa. Csalárdságát szívemmel és kezemmel büntettem meg.

E’ büntetést irígylem Kapitány Uramnak, mondá az öreg Báró. Azonban még irígy létemre is tiszta szívembűl minden boldogságot kívánok.

Éllyen az új pár! mondá Torokfalvi, és utánna mindnyájan, bort töltvén a’ poharakba, mellyek az asztalonn készen állottak és egésségekért egyszerre kihajtván.

Más nap a’ vendégek elbúcsúztak, az atya fiak pedig az új párral Posonyba, ’s minekutánna itt a’ szükséges rendelések megtetettek, Méhfalvára költöztek.

A’ menyegző előtt való nap estve oda érkezett Pestrűl Mársfalvi is, ki az öreg Aranypatakinak leveleibűl megértvén a’ Kapitánynak Gróf Bölcseihez mutatott remek barátságát, és Gilmétával kötött szövetségét, részt akart venni a’ szülőknek örömében, mellynek ő volt valaha első szerzője.

Minekutánna Méhfalviné sokáig visgálta volna Mársfalvi Gyenerálist, egyszerre megszóllítván, Mondgya meg nekem az Úr, úgymond, hol láttuk mink egymást?

Posonyban, felelé Mársfalvi, mikor még a’ gyalogságnál hadnagykodtam. Akkor Méhfalviné Asszonyom körűlbelűl legszebb menyecskének tartatott. Tiszteletére voltam egynehányszor én is, ’s oldala mellé csúsztam, a’ hol csak lehetett, de szívéhez lehetetlen volt férnem.

El volt foglalva, Lelkem! mondá Méhfalviné.

Azt felelte nekem az Asszony akkor is, de csak táplált még is a’ reménység, hogy lelek számomra benne eggy kis ürességet. Azonban átmentem a’ lovassághoz Kapitánynak, és azóta nem volt szerencsém Asszonyságodot látni.

Az Úr volt-e az, a’ kit szerelmes levelére magamhoz rendeltem?

Esti hét órára. Csintalan teremtés! Eggy inas megfogta a’ setétben a’ garádicsnál a’ kezemet, ’s elvezetett eggy szobába felette titkos csendességgel, hol eggy tisztességes öreg Kapitányné szinte eggy szent könyvet olvasott. Soha sem felejtem el, még élek!

Méhfalviné szívesen kaczagott, és a’ többieket is hangos hahotára indította. Én az Úrra, úgymond, rá nem vallottam volna, de mivel a’ titkot maga kitalálta, ne haragudgyon, kérem, hogy még egyszer kinevetem.

Illy nyájaskodások között eltelvén az estve, más nap a’ menyegző nagy pompával végbe ment. Az esküvés utánn Gilméta megfogván Aranypatakinak kezét, Francziás Gilmétádot, Édesem! szerencsétlennek tették a’ franczia nevelésnek esztelenségei. A’ te karjaid között Magyar Dáma, és így minden bizonnyal boldog leszek.