A’ tizenegyedik századnak végénn, és a’ tizenkettediknek elejénn olly eggy Király űlt a’ Magyar Trónusonn, kit az akkori Történetírók bőlcs országlónak, vitéz hadi vezérnek, és tudós fejedelemnek rajzolnak, ’s kinek kórmányzása a’ Történetírásban a’ legdücsőségesebbek között tündöklene, ha nagy nevét eggy kegyetlenséggel meg nem homályosította volna, melly útálatossága miatt az utóbb világot ellene szükségképen fellázította.
Kálmán attya’ testvérének, Lászlónak, Királyi székére feljutván, szép reménységeket gerjesztett alatta: valóiban az iránt, hogy e’ tiszteletre méltó Elejének nyomdokiba lépend, ki halála utánn a’ Pápátúl a’ Szentek közé számláltatott. Országának messze terjedő tartományival öszvekapcsolta halála előtt László Horvát Országot is, ’s mivel a’ Horvátoknak nyughatatlan elméje különös szemmeltartást kívánt, e’ tartománynak gondviselését öccsének ifiabbik fiára, Álmusra, Kálmánnak testvérére bízta. Ammint tehát Kálmán a’ Magyar Sceptrumhoz jutott, Álmus valóban méltán reméllette, hogy előbbeni méltóságában megerősíttetik.
Ez meg is történt volna, ha szerencsétlenségére azonban, még az új Királynak residentiájába ment, hogy ott neki hódollyon, Péter, úgymint maradéka ama’ herczegi ágnak, melly az előtt Horvát Országban uralkodott, a’ népet fellázítván, azonn nem ügyekezett volna, hogy e’ meghódított tartományt Magyar Országtúl ismét elszakassza. Kálmán ez által mindgyárt országlásának kezdeténn igen kellemetlen hadakozásba keveredett, mellynek fellobanását kiváltkép öccse’ gondatlanságának tulajdonította. De még e’ szemrehányásnak sem volt volna Álmusra nézve’ fontos következése, ha ez legalább olly szerencsés volt volna, hogy mint hadi vezére ama’ seregnek, mellyet néki a’ Király adott, a’ fellázúltt Horvátokot ismét meghódíthassa. Úgy látszott, mintha e’ szerencsétlen Herczegnek sorsa megesküdött volna ellene. Zágrábnál Péterrel, az ellen Királlyal véresen megütközvén, jóllehet minden erejét neki feszítette, a’ győzedelem még is egészen a’ lázúlókhoz hajlott olly annyira, hogy Álmus allig menthette meg seregének felét a’ veszedelemtűl. Ez zendítette ki minden bizonnyal a’ Király’ szívében öccse ellen az első bosszonkodást, melly azutánn olly irtóztató gyűlölségre fajúlt.
Haragjának első lobbanásában megfosztotta Kálmán a’ Herczeget a’ hadi vezérnek méltóságátúl, ’s az újjolag megerősített fegyveres seregnek vezérléséhez maga látott. Akár több tapasztalások által gyakorlott, és Álmusét messze felmúló hadi talentumainak tulajdonítsuk a’ dolgot, akár most egyszer a’ különösen kedvező szerencsének, melly őtet vezérlette; elég az ahhoz, hogy a’ mit Álmus a’ fél ármádának feláldozásával végbe nem vihetett, azt Kálmán rövid üdő alatt, és kevés fáradsággal megeszközlötte. Péter különös kis villongásokban megveretvén, és visszanyomatván, egyszerre eggy szűk hegyszorúlatba záratott, hol magát megadni kényteleníttetett.
Kálmán azutánn eltökéllette magában, hogy a’ többi pártütőköt, kik még fegyverben állottak, szép szóval és kegyességgel fogja arra bírni, hogy kötelességekhez visszatérjenek. Táborába kérette közűlök a’ legnevezetesebbeket, és azonn volt, hogy különös leereszkedésével, és jeles tiszteletmutatásával hajlandóságokot megnyerhesse. Hízelkedett ez a’ Horvátok’ nemzeti büszkeségének olly annyira, hogy magokat tökélletes készséggel ismét hatalma alá vetették, és tőlle viszontag semmit sem kívántak egyebet, hanem hogy fejére a’ Horvát Koronát különösen ő általok tetesse. E’ kérésre Kálmán minden halogatás nélkűl rá állott, ’s a’ koronázás Belgrádban megtörténvén, Horvát Ország különös országnak nézte magát, melly Magyar Országgal szinte csak szövetségbe lépett.
Álmus Herczeg szomorú esetétűl
*
estétűl [Emendálva.]
fogva egynehány esztendeig Báttyának udvarában csendesen élt, és a’ reá neheztelő Fejedelemmel való kibékéllését titkos esdekléssel várta. De voltak mind a’ Király, mind a’ Herczeg körűl kígyók, kik a’ parázs tűzhöz hasonló versengést, hogy lángra lobbannyon, gonoszúl fúdogáltak. És hol van vallyon e’ világonn az ollyan tiszta szív, melly az efféle fajzatnak mételyes mérgétűl megmenekedhessen? Álmus is, ki talán sorsát a’ magát megvonó középszerűségben elviselte volna a’ nélkűl, hogy valamire vágyakodgyon, szívének csendes nyugodalmábúl e’ kígyósziszegés által felserkentetett, ’s végtére eggy ollyan lépésre ragadtatott, melly e’ Herczegi testvérek köztt eddig volt egyenetlenséget nyilvánvaló harczra változtatta.
Kálmán, ki fejénn a’ Magyarral megegyesűltt Horvát Koronát több esztendeig való bőlcs országlása által, mellyel alattavalóinak hajlandóságát is megnyerte, naponkint erősödni érzette, arrúl kezdett végtére gondolkodni, hogy Országát a’ Horvát határokonn túl kiterjessze, és errevalónézve még Dalmátiát is hatalma alá vesse. Kivonódott tehát hadi seregével e’ tartomány felé, ’s vitéz ügyekezetét azzal kezdette el, hogy Dalmátiának fő várassát, Zárát, megszállotta. A’ váras kimondhatatlan vitézséggel védelmeztetett, és így hosszas ellentállása az ostromlónak fegyveres népét nagyrészént megvesztegette. Hadi seregének erőtlenedését látván, és szándékának végrehajtásában naponkint nagyobb akadályokot tapasztalván, ismét az adakozáshoz folyamodott, ’s ez által magának a’ kapukot valóban meg is nyitotta.
Az alkuk, mellyekre állott, inkább az erőltetésnek jeleit viselték magokonn, mint a’ szabad akaratbúl kötött békességnek; mert a’ várasnak, noha meghódítottnak nevezte, kénytelen volt megengedni, hogy maga magának törvényeket szabjon, hogy minden adótúl ment maradgyon, hogy Püspököt önnön tetszése szerint válasszon, és hogy falai között magyart vagy más idegent megszenvedni kénytelen ne legyen. Ezen alkuk alatt az ostromlónak legfőbb hatalma, melly utánn esdeklett, puszta árnyéknál több nem volt. Sajnosan is érezte ezt Kálmán, és errevalónézve, talán a’ szégyentűl elcsábíttatván, ama’ Királyi levelében, mellyet a’ Magyar Rendekhez írt, kiktűl seregének megerősítésére új katonákot kívánt, nagyon is értelmesen megvallotta, hogy ő ezen oda engedett jusokot csak édesítő maszlag gyanánt vetette ki, mellyel a’ többi erős várasokot hasonlóképen megfoghassa.
E’ levél sokaknak kezében forgott azok közűl, kik Álmus Herczeggel tartottak, és alkalmatosságot adott nekik arra, hogy e’ Herczeget eggy ollyan cselekedetre csábítsák, mellytűl ők bizonyos nyereséget vártak. Leíratták ők e’ levelet titkon, Álmus’ kezébe adták, és elkűldötték vele együtt a’ Dalmatákhoz, kik már igen közel voltak ahhoz, hogy magokot mindnyájan megadgyák. Ezen ország, melly magát hamis hitegetések által a’ veszedelemnek meredek szélénn állani látta, Álmust már most mennyekbűl kűldött szabadítójának nézte, és így neki szabadságának védelmezését minden késedelem nélkűl, sőt ragyogó ígéretekkel, oda is ajánlotta.
Így végtére a’ megbántódott testvér úgy jelent meg az ütközetnek nyilvánvaló mezejénn, mint Kálmánnak ellensége.
Kálmán szinte akkor telepedett le táborával Tragúrium’ várassa előtt, mikor testvérének pártütésérűl a’ hírt meghallotta. Szinte öszvecsikorította fogait haragjában, és megesküdött, hogy rettenetes bosszút áll rajta. De Dalmátiában a’ közönséges lázúlás rettentő erőre gyorsabban feljutott, mintsem a’ Király reméllette. Környűlvéve látta ő hadi seregét egyszerre pártütőkkel, és így, minekelőtte ellenségével megütközhetett volna, kénytelen volt tábori állásait minduntalan’ változtatni, Zára’ várassának dücsősségesen végbe vitt hódításárúl lemondani, és seregeivel, bátorságnak okáért egész Horvát országnak széleihez visszavonódni. Ez a’ Herczegnek új merészséget adott, füleit pedig felekezetéhez tartozó tanácsadóinak még jobban megnyitotta. Eltökéllette tehát magában, hogy a’ dolgoknak illy kedvező fekvését hasznára fordíttya, és hogy magának az által, hogy a’ Horvát Koronát hatalma alá veti, ragyogóbb és bátorságosabb létét szerez.
A’ Dalmaták, kik a’ nélkűl is nagyon kívánták, hogy őköt nagy ügyekezetű Kálmántól eggy illyen közbevetett ország elválassza, megígérték Álmusnak, hogy ezen hódításban segítségére lesznek, és e’ szerint Zászlói alatt jó nagy hadi seregre nevekedtek, mellyel ő a’ Királyt nyomban követte. Álmusnak ezen ügyekezetét a’ szerencse most egyszer nagyon appolgatta. Kálmánnak képmutatása, mellyel a’ Dalmatákot megbántotta, a’ Horvátoknak szívét is elidegenítette tőlle, kik nemzeti szabadságaikat egyébaránt is nagyon féltették. Ezek is tehát egyszerre a’ Királynak eddig mutatott kegyességében nem láttak egyebet lesnél és kelepczénél, mellyekkel ha mindgyárt csak véltt jussaikot is fenyegeti, és errevaló mindeddig hűven megbizonyított ragaszkodásokot hirtelenében keserű bizodalmatlanságra változtatták. Sokan a’ Horvát Nemesek közűl elhagyták Kálmán’ táborát, és hideg vérrel nézték, mikor Álmus az ő hadi seregét a’ Horvát tartományokra vezette; sőt ammint őköt az elkeseredett Király, mint pártütőköt, erőszakosan akarta ígértt hitekre kényszeríteni, nyilván átmentek a’ Herczeg’ részére, ’s ez által a’ lázúlásnak zászlóját egész Horvát országban felemelték.
A’ Király ekképen felette veszedelmes állapotra jutott. Egynehány hét alatt elvesztett eggy egész országot, mellynek meghódítását minden ütközet nélkűl reméllette végbe vihetni, és ezenn kívűl még a’ Horvát Koronát is, mellyel a’ nemzet, a’ herczegi emisszáriusoknak javaslására, Álmust megkínálta.
Kálmán e’ szorúlttságban sehonnan sem várhatott többé segítséget, hanem csak Magyar Országbúl, mellynek erejét minden felűl felszóllította, ’s melly őtet ellenségei ellen hathatósan védelmezte is volna, ha a’ hadi seregek már a’ magyar földönn nem voltak volna.
Várkonynál a’ Tisza mellett telepedett ő le nem középszerű táborával, és itt akart utána tolódó testvérével úgy megütközni, hogy a’ harczot egészen megválassza. De a’ Magyar Nagyoknak vélekedése e’ dolognak egyszerre más fordúlást adott. Tapasztalásbúl tudván a’ polgári hadakozásbúl forrani szokott szerencsétlenségeket, a’ Horvátokkal pedig, mivel ezeknek a’ Király hasonló jusokat hagyott, a’ nélkűl is irígykedvén, nyilván ellenzették a’ harczot eggy ollyan tárgyért, melly az ő tulajdon ügyökhöz semmikép sem tartozott. Hadi seregének e’ pözsgése tökélletesen megvesztegette Kálmánnak ama’ reménységét, hogy az elvesztett tartományokot hadi erővel visszavehesse. Okossága tehát azt javaslotta neki, hogy ebben eggy ollyan módot talállyon, melly a’ nagy szívűségnek látszattya alatt még katonáinak hozzá való hajlandóságát is újra megnyerje. E’ mód ama’ szabad ajánlásbúl állott, hogy Koronájának sorsát személyes viadal által akarja megválasztani. Erre tehát eggy szónok által a’ Herczeget mind a’ két tábornak szeme’ láttára előszóllította.
Bármelly váratlan lehetett is a’ Herczegnek ezen ajánlás, a’ böcsűlet még is, valamint ama’ sükeres félelem is, nehogy az ellenkező esetben bátorsága és vitézsége a’ Horvát Nemesek előtt gyanúba essen, tellyességgel meg nem engedték, hogy azt el ne fogadgya, a’ mit már a’ táborok is mind a’ két részrűl helyben hagytak. Mind a’ két hadi Fő Vezér megjelent tehát a’ Tisza’ partyánn eggy nagy térségenn, melly körűl az ellenségnek seregei fél kerékben túnan állottak, és a’ viadal elkezdődött.
Szilaj csörgéssel ütköztek öszve a’ dárdák, szinte viszhangját nyögvén a’ dühös haragnak, mellyre az elkeseredett vitézek fellobbantak. Sokáig habzott a’ meg nem válható győzedelem az eggyiktűl a’ másikához, még végtére Álmus, eggy hathatós döfés által a’ nyeregbűl kiemeltetvén, lovárúl a’ földre leomlott. Nyíl gyanánt szökött le a’ magáérúl Kálmán, és kardot rántott, hogy ellenségének életét végső csapásával semmivé tegye. De a’ Horvátok’ soraibúl oda szöktetett egyszerre, a’ vele nyargaló trombitásnak harsogása alatt, eggy vitéz; Kálmán pedig kétkedő bizonytalansággal tartóztatta vissza meztelen kardgyát, mellynek hegyét már a’ Herczegnek mellyére szögezte volt.
A’ vitéz allig piheghető lovával a’ bajvivók előtt hirtelen megáll, leszökik ennek hátárúl sebesen, térgyre omlik a’ halálnak veszedelmében forgó meggyőzött áldozat mellé, megnyittya sisakjának orcza födelét, és édes attyának életéért esedezik.
Béla Herczeg volt ez, szerencsétlen Álmusnak eggyetlen eggy fia, ki édes attyát szerencséjének változó szélvészeiben el nem hagyván, magának szeretetre méltó tulajdonságai által mind a’ Magyaroknak, mind ama’ népeknek közönséges hajlandóságát megnyerte, kik édes attyának hódoltanak. A’ Horvátok azon esetre, ha édes attya elesne, hittel pecsételtt engedelmességet ígértek neki; de nagy szívűségét látván, mellyel e’ ragyogó ajánlást elmellőzte, hogy édes Attyának életét fenntarthassa, ebben is engedtek hozzá való szeretetből kívánságának, és hogy Kálmánnak hatalma alá vetik magokot, ha Álmus életét megkímélli, mind neki, min ő általa a’ győzedelmes Királynak megfogadták. A’ Magyaroknak táborábúl is közönséges szózat harsogott ki kegyelemért, mihelyt ezen ifiú Herczeget édes attyáért esedezni látták és megösmerték. Kálmánnak tehát okossága, sőt talán még szíve is azt javasolta, hogy kardgyát testvérének remegő mellyérűl elemellye, és életét meghaggya, ha neki megígéri, hogy vallott kárainak helyrehozása iránt, mellyet tőlle ne talán kívánhatna, örökre lemond.
Álmus, mint fogoly, a’ győzedelmesnek táborába vezettetett; Béla pedig visszatért még egyszer a’ Horvátokéba, honnén Kálmánhoz követséget küldött, kik vele a’ hódolás iránt az alkut megkössék. Kálmán megígérte, hogy a’ pártütőkönn semminémű bosszút nem áll, hogy kormányozását a’ Horvátok’ tulajdon jussainak fenntartásával szentűl egybe kapcsollya, és hogy az elfogott Herczegnek a’ szabadságot visszaadgya. Béla viszontag megfogadta, hogy mihelyt édes attya a’ fogságbúl kibocsáttatik, vele együtt az országot elhaggya, és hogy mind Álmusnak nevében, mind önnön maga is az országlásra nézve minden jussairúl lemond.
Így végződött az első rettenetes versengés, melly e’ testvérek között nem annyira viszontag való gyűlölésbűl, mint a’ gonosz tanácsadóknak hitegetései által támadt. Kálmán diadalommal tért vissza Székes Fejérvári lakásába, ’s a’ vitéz bajnoknak dücsősségével a’ nagyszívű győzedelmesnek hírét nevét is öszvekapcsolta.
Szinte akkorában vezette Magyar Országonn keresztűl Péter Remete, és ő utánna Lotharingyiai Gotfrid, vagy Bouillon a’ Keresztes hadi seregeket. Álmus tehát eltökéllette magában, hogy tizennyolcz esztendős fiával eggyütt az utólsónak csoportyaihoz kapcsollya magát, hogy az Anyaszentegyházért viaskodó ajtatos ügyekezetei által pártütésének vétkéért eleget tegyen. Hogy pedig báttyának és az országnak is tagadhatatlanúl megbizonyítsa valóságos töredelmességét, egész vagyonnyát a’ Dömösi Apáturságnak szerzésire fordította. E’ szent szerzeménynek elrendelése miatt kénytelen volt ő még eggy üdeig Magyar Országban mulatni, és így a’ keresztes haddal el nem mehetvén, előre bocsátotta az ajtatos vitézeket, szentűl megígérvén, hogy utánnok megy, mihelyt dolgainak végét szakaszthattya. Ez egynehány holnap múlva valóbann meg is történt; mire Álmus Bélával eggyütt kezébe vévén a’ szarándokbotot, úttyára valóban ajtatos szándékkal el-is indúlt.
Az út őköt Szerbiánn keresztűl vitte, hol szarándokságok eggy különös történet által félbe szakasztatott. Vidinn’ várassának vidékébe érkeztek volt már ők, mellyben a’ Szerbiai Fejedelem Uróz lakott, kit a’ Történetírók Nagynak neveznek. Lefeküdtek itt eggy estve Timok’ vizének a’ partyánn. Álmus a’ hosszas útazástúl ellankadván, fejét fiának ölébe bocsátotta, és a’ napnak súlyos hősége utánn nyugodott, ammint megettek az erdőben hirtelen lóvágtatás és szívreható asszonyi kiáltás hallatott, melly a’ lónak rémítő hortyogásával megvegyűlvén, segedelemért látszott esdekleni. Allig volt az útazóknak elegendő üdejek arra, hogy felugorjanak, már is mellettek termett eggy ifiú lovaglóné vadász ruhában, és dárdával felfegyverkezve eggy zabolázhatatlan lovonn, melly vele az erdőbűl kirugaszkodott. A’ lónak hátúlsó lábára tekerődzött eggy nagy kígyó, és czombjába magát beharapta. A’ dühös fájdalomtúl tajtékzó ló tehát, a’ szarándokok mellett igen közel, egyenes arányban a’ folyóvíznek vágtatott, Béla a’ rettenetes veszedelemnek közellététűl megborzadván, neki ugrott merészen a’ lónak, és zabláját megfogta; a’ ló pedig felágaskodván, vállába vágott. A’ lovaglóné azonban a’ lónak hirtelen visszatartóztatása által lelöketvén a’ nyeregrűl, az ifiú szarándoknak karjába esett. Azon szempillantásban, hogy a’ lovaglónét felfogta, elszakadt a’ másik kezében a’ kantár, a’ ló pedig a’ reá tekerődzött kígyóval a’ víznek méllyébe rohant.
Az ifiú lovaglónénak nem volt üdeje, hogy szabadítójának köszönetet mondgyon. Az ijedés, a’ félelem, és az erőltetés minden erejétűl úgy megfosztotta, hogy Béla karjaibúl a’ partnak lágy hantyára lefektetvén, vadász sisakját, melly szorosan öszvehurkoltt pántlikával az álla alatt meg volt kötve, nagy sietséggel lebontotta, a’ nélkűl hogy mindezekrűl legkisebbet tudott vagy érzett volna. Ammint az ifiú szarándok a’ sisakot, melly nyakánn mélyen feküdt, fejérűl levonta, arany hajbokor folyt le fürtösen hóhalavány arczai mellett bádgyadtan habzó mellyére. A’ drága öv, melly köntössét, szemérmes fátyollal béborított keble alatt átszorította, az alkonyodó napnak súgárival játszó gyémánt, melly élet nélkűl oda terjesztett kezénn ragyogott, és több efféle környűlállások nem hagyták őtet a’ megszabadítottnak fő nemes születésétűl kételkedni; de nem is ereszkedett még az efféle elmélkedésekre, ammint már eggy egész vadászó úri sereg a’ lónak mély nyomdokit követvén, hozzá
*
hozza [Emendálva.]
repűlt inkább, mint sietett. Hangos örömkiáltásra fakadtak, ammint a’ veszedelemben forgott lovaglónét meglátták, ’s minekutánna szabadításának környűlállásait röviden meghallgatták volna, felemelték, noha még nem tért egészen magához, eggy lóra, ’s körűlötte lovagolván, hogy erőtlen testét mindenfelűl támogathassák, haza vezették lassacskánn a’ legtöröttebb útonn. A’ vadászatnak fővezére még is, minekelőtte a’ szarándokokot elhagyta volna, arra kérte őköt, hogy Uróz Herczegnek palotáját úttyokban el ne kerűllyék, a’ nélkűl hogy gazdag jutalmát ne vegyék ama’ szolgálattyoknak, mellyel Herczeg Kisasszonyának életét megoltalmazták.
Álmus hidegen megköszönvén ezen ajánlást, szinte megborzadt magában, hogy született Herczeg létére meg nem vetheti nyilván eggy ollyan vitéz cselekedetnek jutalmazását, mellyet a’ vak eset szinte kezekbe játszott, és fiát, ki a’ fő vadásszal szinte mélyebb beszédbe akart ereszkedni, visszavonta komoran, ne hogy talán az ő hasonlóképen megsértett büszkesége születéseknek titkát elárúllya.
Bélának a’ sebe, mellyet rajta az ágaskodó ló vágott, érzékenyebben kezdett fájni, mihelyt a’ vadászok eltűntek. Látván Álmus hogy a’ feketedő daganat alatt megaludtt vér fekszik, és hogy az ifiú Herczeg a’ legélesebb fájdalmakot titkolni akarja, érzékeny búba merűlt, és csak azt óhajtotta, hogy valahová közel valamelly hajlékba vezethesse, hol a’ sebnek gyógyítására valamelly tapasztaltt embernek tanácsával is élnie lehetne. Egészen elfelejtette azonnal saját bádgyadságát, ’s lemászván életének veszedelmével a’ meredek partonn a’ vízhez, felhozott belőlle eggy edénnyel, megmosta a’ sebet, ’s ifiodó erővel támogatván a’ fájdalmakkal küzködő fiát, vissza kezdette vezetni ama’ helységbe, mellybűl érkeztek volt.
Az esti homálytúl elboríttatván, minden szempillantásban nehezebb és nehezebb volt az erdőben az ösvényt megválasztaniok, még végtére a’ sűrűnek méllyében eltévedtek. El kezdették már vetni reménységeket, hogy czéllyokot elérhessék, és tökéllő félben voltak, hogy a’ puszta földönn a’ szabad ég alatt meghálnak; ammint az ágakonn keresztűl eggy parányi világosságnak csillogását messzérűl megsajdították, melly felé úttyokot újjúltt erővel és kedvvel folytatni is kezdették. Azt várták ők, hogy eggy falunak szélső gunnyójára akadnak; de melly nagy volt álmélkodások, ammint e’ helyett eggy mély barlangot láttak
*
látták [Az ékezet emendálva.]
magok előtt, mellynek fenekébűl a’ világító súgár kiütött. Itt reménységek másodszor megsüllyedt; elhitetvén magokkal, hogy valamelly lator falkának rettenettes kezébe jutottak, kik őköt vígasztaló segedelem helyett gyilkoló fegyverrel fogadgyák. Álmus mindazáltal felbátorította magát, mert mire nem vetemedik az atyai szív! ’s bármelly érzékeny esdekléssel tartóztatta is elgyengűlt fia, beosontott még is az első nyílásonn bizonyosabban akarván kinyomozni, ha helyes e’ gyanakodása? semminémű eleven állatot meg nem sajdíthatván, és a’ tökélletes csendességbűl, melly körűlötte volt, újjra bátorságot vévén, elközelített egész a’ barlangnak méllyéhez, hol eggy tiszteletre méltó öreg embernek termete tűnt szemébe, ki eggy feszűlet előtt térgyenn állva imádkozott.
Megvárta ő, még ajtatosságát elvégezte azutánn pedig megszóllította: mire az öreg elejébe jövén gyenge világú lámpássával, kívánságát tudakozta. Álmus megkérdezvén tőlle, melly messze volna még a’ legközelebb helység, megpanaszolta neki rövid szóval vígasztalatlan állapottyát. Az öreg viszontag elejébe terjesztette, melly lehetetlen legyen az éjjeli setétben, a’ nagy erdőnn keresztűl a’ nem igen jártt útat el nem veszteni, és szállást ajánlott neki, és betegének, kit látni kívánt. Kimentek tehát mind a’ ketten a’ barlangnak nyílásához, hol Álmus Bélát azonban hagyta vólt, és egészen elerőtlenedve eggy fa mellett lelvén, bevitték a’ jámbor remetének mohbúl vétett ágyára. A’ nyugodalom volt, melly nélkűl a’ beteg leginkább szűkölködött. Feküdni hagyván tehát, hozott az öreg Álmus’ számára egynehány gyümölcsöt, mellyel magát felfrissítse; de bádgyadsága miatt semmit sem ehetett. Nem elsők lévén ezen eltévedtt útasok, kik a’ remeténél szállást kértek, hamar megkészűlt nálla eggy másik ágy is Álmusnak, és még eggy Béla mellett, mellyre az öreg ember maga feküdt. Ammint a’ lámpásnak béle annyira elégett,
*
eléget, [Emendálva.]
hogy már csillagott, az álom is elfogta mind a’ háromnak szemeit, és erősítő karjai között elszenderítette.
Béla más nap reggel kétszerte nagyobb fájdalmat érzett, és szorgalmas attyának szívreható nyughatatlanságot okozott. A’ remete azonn vólt, hogy őköt megvígasztallya, és csak a’ sebet kívánta megvisgálhatni, hogy megmondhassa, ha tudománnyával, mellyet magának hosszas tapasztalásai által szerzett, segíthet-é rajta, vagy sem? Nagy nehezen tehát a’ barlangnak elejére vezették a’ beteget, mivel méllyébe a’ napfény csak gyengén hathatott, és az öreg megvisgálván a’ sebet, megígérte, hogy orvos fűveivel a’ szenvedőt helyre állíttya. Emberszerető gazdájoknak barátságos ajánlása által kimondhatatlanúl megilletődvén a’ szarándokok, nem találtak szavakot, mellyekkel hozzá való háládatosságokot kifejezzék. A’ jámbor öreg mind a’ kettőnek olly alkalmas életet szerzett, ammint tőle kitelhetett, ’s örömmel vette tőllök kívánatos jutalom gyanánt a’ megelégedést, mellyet vékony szolgálattyáért mutattak.
Kétszer hagyta el napjában őköt, hogy friss orvos fűveket kétszer szedgyen. Távúllétében többször történt, hogy a’ szomszéd faluknak lakosi egész kosarakkal hoztak gyümőlcsöt, és e’ jámbor bőlcsnek, ammint őtet nevezték, ajtajához lerakták. Álmus velek egynehányszor beszédbe eredt, és ők nem győzték ezzen öregnek bőlcsességét és jámborságát elegendőképen dícsérni; még magát hozzájok közelíteni látták, és jelenléte által tisztelettel tellyes hallgatásnak eredtek. Álmus ugyan nagyon rajta volt, hogy e’ csudálatos öregrűl sükeresebb tudósításokot szerezvén, állapottyának titkosabb környűlállásait kinyomozhassa; de semmit ezen emberektűl ki nem tanúlhatott egyebet, hanem hogy őtet emlékezhetetlen üdőktűl fogva e’ barlang’ lakossának ösmerik, és hogy magának nállok bőlcs tanácsai által nem külömben, mint mindennémű sorsaiknak szíves felosztása által, elfelejthetetlen érdemeket szerzett. Mindenik efféle beszéllgetésnél új tiszteletre gerjedt a’ két vendégnek szíve barátságos gazdájokhoz. Nyolcz napja elmúlt már, hogy ezen öreg Bélát gyógyítgatta, ’s ammint azutánn a’ seb lassankint záródni kezdett, Béla is naponkint nagyobb erőre jutott.
Még rövidebb üdő alatt tért magához azonban Ilona Herczeg’ Kisasszony Uróznak, a’ Szerbiai Fejedelemnek eggyetlen leánya, ama’ bádgyadásbúl, mellyet benne az ijélés okozott, mikor élete veszedelemben forgott. Naponkint megújjúlt, sőt nevekedett az ő érzékeny szívében nem külömben, mint háladatos attyában ama’ buzgó kívánság, hogy drága életének szabadítói az udvarnál megjelennyenek, és nagyra böcsűltt szolgálattyoknak bőséges jutalmát vegyék. De senki sem mutatta magát közűlök. Uróznak fejedelemhez illő nemes büszkesége ez által megsértetvén, nem annyira szeretett leányának hathatós esedezésére, mint önnön szívének ösztönzésére, kémeket kűldött mindenfelé, kik a’ két szarándokot kinyomozzák, és erővel hozzá vezessék. Ügyekezete azonban mind haszontalan volt. Ilona ezenn nagyon elkeseredvén, hamar eltökéllette magában, hogy amaz eggyetlen eggy úthoz módhoz folyamodik, melly még hátra volt. Közönséges volt tudni illik a’ tartományban a’ hír, melly még az udvarba is behatott, hogy a’ nagy erdőben eggy remete lakik, a’ ki jövendölni, és titkos dolgokot kinyomozni tud. Feltette tehát magában, hogy ehhez folyamodik. Hogy pedig közbenjáró által az üdőt ne vesztegesse, mihelyt az orvosok megengedték, egynehány hű kísérőkkel, kiket szolgái közűl választott, ellovagolt a’ mi bőlcs öregünknek lakásához, a’ nélkűl hogy édes Attyát errűl előre tudósította volna.
Az öreg remetét szinte eggy beteghez hítták volt a’ szomszéd faluba, Álmus pedig, mivel szokatlanúl tovább késett, elejébe ment volt, még Béla a’ heves napnak elevenítő súgáriban a’ barlang előtt melegedett, ammint Ilona késérőivel eggyütt a’ gondolatokba merűltt ifiú előtt hírtelen megállapodott.
Késérői között volt eggy, a’ ki a’ minapi vadászatnál is jelen volt, és most a’ Herczeg Kisasszonyt figyelmetessé tette e’ szarándokra, úgymint életének szabadítójára. Maga őtet egyébaránt meg nem ösmerte volna, mert akkori ijedése, és az utánn következett ájúlás meg nem engedték, hogy szabadítójának képét emlékezetébe vegye. Béla feltekíntett, és a’ Herczeg Kisasszonyt megsajdítván, el akarta magát rejteni; de ez vídám sietséggel leszállván a’ lórúl, kérte, hogy állyon meg. Nem engedelmeskednie, lehetetlen volt. „Miért kell nekem magamnak rajta lenni, büszke ifiú, mondá Ilona, hogy tégedet feltalállyalak, ’s megmentett életemért szíves köszönetemet elődbe terjesszem? És még most is, mikor ezt cselekedni akarom, te engemet viszontag kerűlni akarsz?”
Béla nem tudván mit felelni, hallgatott, Helena pedig kényelen volt, beszédgyét imígy folytatni: „Leánya eggy fejedelemnek nem elég gazdag-é, hogy tettedet megjutalmazhassa? vagy Uróz talán olly szoros kezűnek tartatik, hogy életét eggyetlen eggy leányának megfizetni útállya?”
„Herczeg Kisasszony! mondá végtére Béla, minekutánna magát rendbe szedte, ugyan attúl tartottam én, hogy az adakozó Uróz a’ te életedet meg ne fizesse; és errevalónézve megelégedtem ama’ jutalommal, mellyet nekem belső örömem adott, mikor drága életedet a’ veszedelemtűl megmentettem.”
„Büszke, de nemes felelet!” mondá viszontag Ilona, ki az ifiút ezen szavai utánn figyelmetesebben kezdette visgálni. „E’ feleletedet az Atyámnak kellett volna hallania; és fogadom, hogy egész birtokát megjárta volna azonnal gondolattyával, hogy abban valami ollyast talállyon, a’ mit te méltónak tartani kényteleníttetnél arra, hogy eggy fejedelem’ kezébűl jutalom’ fejében elvegyed.”
Béla e’ szóra ismét elkeseredett magában ama’ külömbség miatt, mellyet közötte és édes attya között a’ Herczeg Kisasszony olly értelmesen állított, ’s mellyet vele olly nyilvánvalóképen éreztetett. „Herczeg Kisasszony! mondá ő viszontag, keseredését eltitkolni ügyekezvén, megösmerem én a’ te nagyszívűségedet; de ne zavard meg, kérlek, bennem amaz örömet, mellyet azért érzek, mivel tégedet ijedésed utánn tellyes egésségben látlak, herczegi ajándékidnak további emlegetése által. Hisz én most tökélletesen meg vagyok jutalmazva az által, hogy köszönetedet utánnam hozod. Lehet-é ennél szebb jutalom?”
A’ Herczeg Kisasszony az ifiúra figyelmetesebb és figyelmetesebb lett, valahányszor ez ajakit megnyitotta. „Legyen úgy, folytatá beszédgyét Ilona; én az ajándékokrúl többé csak eggy szót sem ejtek. De azt csak meg nem tagadhatod az édes Atyámtúl, hogy köszönetét, puszta köszönetét elfogadgyad? jer velünk! vagy talán ezt ő is utánnad hozza?”
„Oh ezt én tellyességgel nem kívánom, mondá Béla.”
„Kövess tehát engemet! De a’ társad hol van? mondá a’ Herczeg Kisasszony.”
„Az én Atyám a’ remete’ elejébe ment, ki e’ vidékben lakik, felelé Béla.”
„Itt tehát megvárjuk, mondá Ilona; azutánn jőjjetek velem mind a’ ketten.”
„Herczeg Kisasszony! én nem mehetek, mert – beteg vagyok.”
Csak ezen szavára kezdette Ilona figyelmetesebben visgálni a’ szarándoknak belohadtt arczait, és ábrázattyának halavány színét; mire azonnal felserkent szívében ama’ gondolat, hogy talán a’ minapi eset okozta nyavalyáját. „Ezt csak most veszem észre, mondá szíves és érzékeny szózattal, Bélának kezét megfogván. Szegény szarándok! talán mikor életemet megmentetted…”
„Nem, Herczeg Asszony! felelé Béla, Ilonának szavába esvén; csak az útazás okozta bennem a’ fáradságot, melly testemet az erőtűl megfosztotta; ez az oka, hogy édes Atyámmal e’ barátságos Remeténél megszállottam, ’s mindaddig mulatni is kívánok, még elveszett erőm ismét megújjúl.”
Szinte abban akart még Béla fáradozni, hogy a’ Herczeg Kisasszonynak gondolattyát nyavalyájának igaz okátúl még messzebb elvezesse, ammint az öreg Remete Álmussal hozzá közelítvén, és a’ Herczeg Asszonyt, kinek kísérői, még szabadítójával beszéllgetett, félre vonódtanak, eszre nem vévén, hangos szóval felkiáltott: „Íme! a’ mi Bélánk!”
„Béla a’ te neved? kérdezé Helena; és az Atyádé?”
Álmus, felelé az öreg, ki vendégeirűl, e’ nevekenn kívűl, semmit egyebet nem tudott. Álmus megijedt, ammint nevét olly hamar elárúltatni hallotta; de látván, hogy a’ Herczeg Kisasszony nem függeszt arra különösebb figyelmetességet, ismét megnyúgodott.
„Üdvözök legyetek, Álmus és te, tiszteletre méltó Bőlcs! folytatá beszédgyét a’ Herczeg Kisasszony. Én Ilona vagyok, Uróznak leánya, és szinte a’ te tudományodhoz akartam folyamodni, jámbor öreg! A’ hír, látom, nem hazudott, mikor azt mondotta, hogy nállad a’ titkos dolgokot meg lehet tudni; mert íme! én kinyomoztam nállad azt, a’ mit kerestem. De mivel neked mindent kell tudnod, mondgy meg nekem eggyet. Ezzel az öreget félre vonván, mi baja, úgymond, ennek az ifiú szarándoknak? Igaz-é, hogy csak az útazás az, a’ mi egésségét megrontotta?”
Az öreg álmélkodva nézvén Bélára, ki elszomorodva hallgatott, „Herczeg Kisasszony! úgymond, ha ő csak az útazást okozta, szégyenlenie kell neki azt a’ sebet, mellynél dücsőségesebbet nem szenvedhet. Megmentette ő ezzel eggy embernek az életét. Eggy ifiú vadásznét, kinek lova vele eggyütt a’ vízbe akart rohanni, ölével felfogván, a’ lótúl veszedelmesen megvágatott. A’ vadászné…”
„Elég, édes öregem! elég, mondá a’ Herczeg Kisasszony. Most már Béla! meg nem tagadhatod tőlem tellyesítését ama’ kérésemnek, hogy engemet édes Atyámnak udvarába kövess, és hogy adósságomot legalább azzal megkönnyebbítsed, hogy sebedet gyógyíthassam, és egésségedet háládatos szorgalmammal helyre állítsam. Béla! te édes atyádra nézel, ha ajánlásomot elfogadd-é vagy sem? Óh! ő nem lessz olly akaratos, mint te! ő minden bizonnyal rá áll, hogy mind a’ kettőtököt édes Atyámhoz vezesselek.”
Mind a’ kettő elhallgatott erre, nem mervén megtagadni, a’ mit a’ Herczeg Kisasszony olly indúlatos kérleléssel kívánt.
„Óh nemes szívű öreg! így szóllott azutánn Ilona a’ Remetéhez, segítsd, kérlek, esedezésemet. Én vagyok az, a’ kinek életét megmentették; és az én édes Atyám ne legyen olly szerencsés, hogy szabadítóimot legalább láthassa?”
Az öreg ezt hallván, elámúlt. „Ha tik tudtátok, úgymond, hogy nagy Uróznak leánya volt, kinek életét megmentettétek, meg nem foghatom, mikép elégedhettetek meg kis hajlékomban olly vékony tartással, tudván, hogy reátok a’ mi adakozó Fejedelmünknek udvarában különös vendéglés várakozik. Nekem azonban nagyon hízelkedik az, hogy adományimmal megelégedtetek, és én e’ miatt benneteket még egyszer annyira böcsüllek, mint eddig. Kérnélek is benneteket, hogy vékony élelmemet, szűk hajlékommal eggyütt, még sokáig felosszátok, ha Fejedelmem nem volna az, a’ ki tikteket magához kíván, ’s kinek tetszését én törvényszegés nélkűl meg nem szeghetem. Mennyetek, kövessétek a’ Herczeg Kisasszonyt! A’ te sebed, Béla! már nem veszedelmes, és segedelem nélkűl az enyim helyett nem fogsz szűkölködni.”
Most már semmit sem tehettek egyebet, hanem hogy engedelmeskedtek, ha csak magokot gyanúságba nem akarták volna ejteni. A’ Herczeg Kisasszony látván, hogy kérésére rá állanak, nyílvánvaló örömre fakadt, ’s minekutánna kísérő seregétűl két lovat maga’ elejébe vezettetett, a’ szarándokok pedig öreg baráttyoktúl könyhúllajtások között búcsút vettek; lóra űltette ezeket, ’s maga mellé vévén, olly büszkén vezette édes Attyának udvarába, mint a’ győzedelmes vitéz a’ nyertt zászlókot szokta.
Melly csudálatosan lánczolódnak egymásba az embereknek esetei, ’s melly sokszor forgattyák ki az embernek gyenge szívét még legerősebb tökélléseibűl is a’ véletlen szövetkezések, Álmus Herczegnek élete nyilvánvalóképen megbizonyíttya. Miért nem engedte meg a’ sors, hogy ezen ajtatos szarándokok Szerbiánn keresztűl az új kellemeknek veszedelmes szirtyei mellett habzás nélkűl tovább mennyenek? Miért kellett őköt eggy ragyogó udvarnak tekíntete által arra megemlékeztetnie, a’ mit elvesztettek? Miért nem hagyta bennek ezek iránt a’ szerencsés feledékenységet szenderedni? úgy látszott, mintha az egek Álmusnak elkerűlhetetlen vesztét elvégezték volna.
A’ Herczeg Kisasszony tovább mulatván, mint egyébkori sétálásánál szokott volt, egész udvarát, de kiváltkép érzékeny szívű Attyát új nyughatatlanságba ejtette. Uróz végtére maga lóra ült, hogy felkeresse, de leányát elvétvén, nem volt jelen, midőn ez a’ két szarándokkal diadalmas dücsőséggel haza érkezett. Minekelőtte ez saját nyugodalmárúl és szükségeirűl szorgalmatoskodott volna, megparancsolta, hogy a’ két szarándoknak a’ legszebb szobákot nyissák meg, az udvari orvost pedig minden halogatás nélkűl híjják el, kinek különösen meghagyta, hogy a’ betegnek jó gondgyát visellye.
Azalatt Uróz is haza érkezett, és leányát örvendetes orczával elejébe sietni látván, nagyon megörűlt. Megvallotta ő édes Attyának azonnal, micsoda szándékkal kereste ő fel az öreg remetét, ’s melly kívánatos esettel koronázta meg ügyekezetét a’ kedvező szerencse. Uróz nagy érdeklést mutatván iránt, elmondotta magának az egész történetet minden legkisebb környűlállásival eggyütt. Álmusnak és Bélának neveit hallván, figyelmetesebb lett, és öszve tartotta azokot ama’ vonakodással, mellyet a’ szarándokok mutattak, hogy udvarát elkerűlhessék. Majd azutánn egynehány környűlállásrúl tudakozódott, mellyek gyanúságának erősítésére szolgáltak; de nem szóllott rólla még is senkinek, hanem előbb a’ betegeket kívánta látni.
Ilona maga vezette őköt hozzá, Uróz pedig e’ kedves vendégeit világosan tündöklő örömmel és érzékeny szívességgel fogadta. Kémlelő szemmel visgálta ő az öregebbiknek méltósággal tellyes tekíntetét, az iffiabbiknak pedig nemes termetét és illendő magaviselését. Szemekre vetette azutánn még egyszer vonakodásokot, mellyel háladatosságát kerűlték, és nyilván tapasztalta, hogy mind a’ ketten szembetűnő színfogásokot kerestek, mellyekkel vagy a’ szemrehányásra való feleletet elmellőzzék, vagy magokot mentegessék. Észrevételei, eggy szóval, majdann szempillantásonkint jobban és jobban megerősítették vélekedésében, hogy házánál az elüldözött Magyar Herczegeket vendégli, és csak azt várta, hogy Ilona tőllök elmennyen; mire gyanakodását a’ szarándokoknak szemébe megmondotta.
Álmus e’ szempillantásban sokkal igazságosabb büszkeségre gerjedt, hogysem azt, a’ minek nyomdokánn a’ Fejedelmet látta, önnön magának sérelme nélkűl el tagadhassa. Uróznak megilletődése még egyszer annyira nevekedett, mikor látta, hogy hozzá hasonló születésű személyek voltak leányának szabadítói, és eltökéllette magában, hogy udvara’ elejébe úgy állíttya őköt, mint született Herczegeket. De Álmus ellenben és Béla ezt tellyességgel meg nem engedték, sőt Urózt arra az ígéretre kényszerítették, hogy elmenetelek előtt senkinek e’ titkot el ne árúllya. Ettől tehát a’ Herczeg Kisasszony is el volt zárva.
A’ külömböztetés tehát, és a’ figyelmetesség, mellyel őköt a’ Fejedelem megtisztelte, mind csak ama’ nagy adósság’ lefizetésének tartatott, mellyel nekik Uróz tartozott, a’ nélkűl hogy azoknak igaz okát valaki gyanította volna. A’ fejedelem azonban vendégeit naprúl napra jobban megszerette. A’ sok esztendőbéli keserűségek könyörűletességre gerjesztő nyomokot hagytak Álmus Herczegnek képvonásánn, mellyek őtet legjobb esztendeiben úgy meghervasztották, mintha már aggságnak indúlt volna. Ez volt kiváltkép, a’ mi hozzá a’ Serbiai Fejedelemben igen érzékeny hajlandóságot gerjesztett, melly a’ rövid ösmeretségnek üdeje alatt buzgó barátságra változott. Fájdalommal kezdett tehát arrúl gondolkodni, hogy udvarátúl nem sokára búcsút vesznek. Azonn volt tehát tellyes erejével, hogy bennek a’ keresztes hadnak folytatása iránt való szándékot megtántorítsa.
Országában azonn kívűl a’ keresztes seregek nem nagy böcsűletet szerzettek magoknak. Gondechár 15000 Németbűl álló sereget vezetett e’ tartományonn keresztűl, ’s a’ Serbusoknak barátságos vendéglését erőszakoskodásokkal és útálatos erkőlcstelenségekkel jutalmazta meg. Minden felűl tolódtak a’ békeszerető lakosok Uróznak trónussához ama’ keserves panaszokkal, hogy keresztes vendégeik lopással, rablással, erőszaktételekkel, és pusztításokkal viszonollyák vendégszerető barátságokot, olly annyira, hogy e’ Fejedelem kénytelen volt, a’ szilaj Német falkáknak elmenetelét fontos fenyegetésekkel sürgetni, és fegyveres kézzel egész’ a’ határokonn túl elkésérni, Serbiának e’ bőlcs és messzelátó ura jól átlátta ezen alkalmatossággal a’ keresztes hadak’ vándorlásának tulajdon czéllyát, és errevalónézve el nem tűrhette, hogy eggy ollyan férjfiú, ki az ő ítélete szerínt jobb sorsot érdemlett, a’ zabolátlan indúlatoknak, és a’ nyers erkőlcstelenségeknek örvénnyébe vetemedgyen. És e’ jó és szíves baráttya, kit az érettebb esztendőknek sükeresebb erkőlcse a’ zabolátlan falkáknak istentelenségeitűl talán megóhatott volna, eggy ifiú, eggy szeretetre méltó, és romlatlan erkölcsű Herczeget vezetett magával azonnfelűl, kiben a’ rossz példa nem is talált még hosszas tapasztalásokra, és erős talptökéllésekre épített oltalomfalat, mellynek ostromlásában megtompúlhatott volna. Nem látott ő Álmus Herczegnek e’ szándékában egyebet a’ reménytelenségnek végső tökéllésénél; mire nézve megvetette minden erejét, hogy őtet arrúl lebeszéllye; ezt pedig végbe nem vihetvén, más módokhoz folyamodott, mellyek czéllyához lassabban ugyan, de annyival bizonyosabban vezessék.
Bélának nem külömben, mint édes attyának vékony egéssége, ki nyavalgó fia mellett sok álomtalan éjszakát töltött, megkívánta, ammint legalább az orvosok, kiket Uróz talán meg is vett, eggyenlő szívvel és lélekkel bizonyították, hogy egynehány holnapig magokot kinyúgodgyák, minekelőtte illy hosszú és súlyos útra bizodalmasan indúllyanak. Az útnak e’ szükséges elhalasztását Uróz nagyon szívesen fogadta. A’ rendelésekre nézve, mellyeket vendégeinek tartásárúl és mulatságárúl tett, semmit el nem mulatott, a’ mi a’ herczegi életnek és az udvari gyönyörűségeknek elszenderedett ingereit a’ Herczegnek beteg szívében felébreszthette. Erre építette ő ügyekezetét, mellyel Álmust
*
Álmost [Emendálva.]
születésének diszeire, és az udvari életnek javaira ismét figyelmetessé tenni, ’s ez által feltett szándékának talposzlopait megrezzenteni akarta. Mennyire ment legyen ezen ügyekezetében, a’ történetnek folyamattya meg fogja mutatni.
Álmus elejénte nem örömest állott arra, hogy Uróznak vendéglő kegyelmeivel olly sokáig éllyen. Béla ezt viszontag sokkal könnyebben vette, mivel szíve egészen másféle nyughatatlanságot kezdett érzeni, melly ifiú és tüzes vérére nézve sokkal természetesebb volt, mint édes Attyának hideg szorgalma, ne hogy Uróznak barátságával az útnak halogatása által visszaéllyen. Az ifiú és szép Herczeg Kisasszony Ilona volt az ő egész figyelmetességének tárgya. Azon naptúl fogva, hogy e’ Herczeg Kisasszony szabadítóját ismét meglelte, olly hajlandóságot mutatott ezen ifiúhoz, melly csupa háladatosságnál többnek látszott lenni; a’ mit Béla is észre vett. Ezen ifiú párnak szívében tehát felgyulladt lassankint a’ viszontagvaló szerelem, melly azonban a’ mostoha környűlállásoknak súllyátúl nyomatván, a’ tisztelettel tellyes hajlandóságnak korláttyai közé szorúlt. Naponkint elárúlták tudtok nélkűl egymásnak, a’ mit szíveik érzettek; de a’ fejedelemnek leánya meg nem vallhatta ezt eggy szarándoknak, a’ nélkűl hogy születésének fénnyét meg ne homályosítsa; sem Béla Ilonának, a’ nélkűl hogy édes Attyának titkát el ne árúllya. Azonban, melly veszedelmes legyen a’ hevűlés, mellybe a’ szerelmet a’ születésnek külömbsége miatt való belső viaskodás hozza, az emberi szívnek történeteibűl tudgyuk; és e’ két szerelmesnek példája ezt újjolag megbizonyította.
Ilona tizenhét esztendős, jó erkölcsű, szép, és tüzes leányka volt, kinek nevelése, édes Annyának korán történtt halála miatt, érzékeny szívű attyára maradt, ki leányában az ifiú vérnek természetes tüzét nagyon is kifejtette, a’ helyett hogy az asszonyiságnak szelíden bájoló övével bekorlátozta volna. Így hajlandóságai férjfiasabbak is lettek; ’s legkedvesebb foglalatosságai a’ vadászatbúl, lovaglásbúl, és nyilazásbúl állottak, mellyek között életének több esztendeit felosztotta volt. Ez által különös szeretetre gerjedt a’ vitéz tettekhez és a’ csudálatos bajnok ügyekezetekhez, olly annyira, hogy még asszonyi kísérőivel való mulatságinak is majdnem eggyetlen eggy tárgyai lettek. Mikor Kisasszonytársai, vagy Komornái különös kegyelembe akarták tenni magokot nálla, estvekint, midőn testének fárasztásai utánn az udvari kertnek árnyékaiban nyugodalmat keresett, új vitéz eseteket beszéllettek neki, ’s mennél csudálatosabbak voltak azokban az ügyekezetek, annál nagyobb volt a’ gyönyörűség, mellyet azokban talált. A’ vitézség akkor Német és Olasz országba és Európának nyugotdéli részeiben leginkább virágzott, mellyekrűl a’ tudósításokot a’ keresztes hadi seregek onnan magokkal ide is elhozták. Ilonának nagy hajlandósága az efféle nemes élethez heveskedő leányfejében indúlatosságra fajúlt volna talán, ha magokot a’ keresztes vitézek, kiknek ügyekezetei, az ő gondolattya szerint, csudálatossal tele voltak, vitéztelen magokviselése által Magyar országban, és Szerbiában útálatosakká és gyűlölésre méltókká nem tették volna.
Ezen indúlatosságra azonban meg voltak már eggyszer Ilonában téve a’ talpfalak, és arra, hogy forró leányképzése lángra lobbannyon, semmi sem kívántatott egyéb saját tapasztalásánál; hogy a’ nagy szívűségnek és a’ szerelemnek ollyan áldozattyai, a’ minőköt az Európai vitézekrűl hallott, a’ valóságos dolgok közé tartoznak, szinte szomjazva kivánt ő egyszer eggy illyen áldozatot látni; de édes Attyának udvara nem volt arravaló, hogy az ő vitéz álmait megvalósítsa. Nem csuda tehát, hogy ő most Béla’ tettét, mikor őtet gyors tökélléssel a’ bizonyos haláltúl megmentette, nagy tűzzel illy vitéz cselekedetnek nézte, ’s minden legkisebb környűlállásait, sebét, önnön magának nagyszívű eltagadását, ’s a’ jutalomrúl való lemondását a’ románoknak virágokkal felpiperézett köntössével felékesítette. Most már bizonyos volt ő előtte, hogy a’ szarándok ruha alatt nemes ágú vitéz van elrejtve; és ebben őtet Bélának nemes termete és szép magaviselése még jobban megerősítette; Herczeg Kisasszonynak kell a’ vitéz ügyekezet’ tárgyának lenni; és ez ő maga volt; a’ vitéznek a’ megmentett Herczeg Kisasszonyhoz titkos szerelemre kell lobbanni; és errűl Bélának tekíntetei nem hagyták már őtet kételkedni; de indúlattyát nem szabad elárúlnia, hanem nagy szívvel kell neki kiállania, hogy a’ titkos szerelemtűl felemésztessen; és ezt látszott cselekedni Béla is, ki lemondása mellett hűven megmaradt. – Így ő szép álmának
*
almának [Emendálva.]
valóságos tárgyat talált, mellynek világos bizonyságait szemeivel látta. Most már tehát rajta volt a’ sor, hogy Románnyának bűbájos hurokját feloldgya.
De mikép vigye ő ezt végbe? – Társait szinte megfárasztotta kéréseivel, hogy mind azokot az esetecskéket, mellyeket már könyv nélkűl tudott, még egyszer minden legkisebb környűlállásaikkal elbeszéllyék; látni akarván, ha nem találkozik-é közöttök ollyan, melly az övéhez hasonlítana ’s melly szerínt ő a’ hurkot kellemetesen feloldhatná? De mind haszontalan volt ügyekezete; az ő esetéhez eggyik sem akart hasonlítani. Felhagyott végtére mind a’ lovaglással, mind a’ vadászattal, és üdejét a’ gondolkodás, az indúlatoskodás, és vitézzének titkos visgálása között egészen felosztotta.
Béla már az erdőben voltt beszéllgetésnek alkalmatosságával felséges vélekedésre emelkedett a’ Herczeg Kisasszonynak nemes szíve iránt, és ha azelőtt cselekedetérűl megemlékezvén, édes érzeményre fakadt a’ miatt, hogy kötelességét, mellyel szerencsétlen embertársának tartozott, betellyesítette; most már duplán áldotta az esetet, melly őtet eszközének választotta arra, hogy illy nemes indúlatú szépnek szép életét megoltalmazza.
Az említett beszéllgetéstűl fogva örömmel látta ő, hogy maga a’ Herczeg Kisasszony e’ cselekedetét magosabb látó pontbúl visgálta, és hogy annak értékét nagyobbra böcsűlte, hogysem azt hiú arannyal meg lehetne fizetni. Az előző figyelmetesség, mellyel hozzá és Álmushoz mind a’ Herczeg Kisasszony, mind ennek édes attya viseltettek, ’s mellyet ő amannál, mivel titkába be nem szentelte, csupán csak érzékeny háladatosságnak nézhetett, olly érzeményekkel tőltötte meg mellyét, mellyeknek ártatlan
*
áztatlan [Emendálva.]
szívét, melly mindeddig minden indúlattúl mentt volt, még akarattya ellen is kénytelen volt azonnal feláldozni. Azon mérték szerint, ammint teste naponkint jobban közelített a’ gyógyúláshoz, szíve viszontag betegedni kezdett, mivel kesergés nélkűl nem gondolkodhatott ama’ szempillantásrúl, mellyben ezen udvart kénytelen lessz elhagyni. Mély fájdalommal hallgatta édes attyát, mikor őtet erre koronkint megemlékeztette, és szorgalmatosan kerűlte az illyen emlékeztetésnek még alkalmatosságát is. A’ magányosság szívének ezen állapottyában legkívánatosabb szüksége lett; mire nézve több ízben kiosontott az udvarnak ragyogó társaságibúl, hogy azt a’ herczegi kertnek hosszú fasorai között megelégíthesse. Távúlléte illyenkor senkinek sem tűnt szemébe olly nagyon, mint Helenának, ki nem örömest látta, hogy magát visgáló szemei elől elvonnya; de távúllétében viszontag talált ő még is annyi okot a’ boldogító gyanakodásokra, hogy ez iránt tett szemrehányásai inkább csak asszonyi kelletések, mint igaz érzeménnyének hű kifejezései voltak. Bélát e’ szemrehányások, mellyeknek igaz értelmét és czéllyát ki nem tudta nyomozni, még jobban bele keverték indúlattyának köteleibe. Amaz ügyekezet, mellyel szerelménn uralkodni akart, egészen kivetette őtet ama’ tetetésbűl, mellyel születését, Álmus’ akarattya szerint, el kellett titkolnia, és így őtet az egész udvar, az eggy Herczeg Kisasszonyt kivévén, magának való emberkerűlőnek nézte.
Uróz azonban Álmust szorgalmatosabban tartotta szemmel, mint Bélát. Titkos megelégedéssel látta ő, hogy amaz lassankint az ő első zárttszívűségébűl kilépdegél, és az udvarnak ünnepeiben és mulatságaiban gyönyörködni kezd. Mikor Bélának különös magaviselése szemébe tűnt, ezt ő csak titkos útálásnak nézte, mellyel az ifiú az életnek ama’ módgyához viseltetik, mellyre édes attya őtet kényszeríteni látszott. Nem kételkedett tehát többé, hogy ajánlását Álmus meg nem vetendi. De alkalmatosságot nem találhatott arra, hogy vele olly beszédbe eredgyen, mellyben feltett szándékát végre hajthassa, mivel egynehány nap múlt el, a’ nélkűl hogy Álmus elkezdett úttyának folytatásárúl emlékezetet tett volna. Ennek oka az volt, mivel a’ gondos atya e’ napokban Bélának állapottyát közelebbrűl látván, bús szorgalomnak eredt, és fiátúl azt kívánta, hogy atyai szívének vallya meg baját, melly miatt előbbeni vídámsága olly szembetűnő komolyságra fordúlt. Kevés fáradságában telt atyai tekíntetének, hogy fiát titkának kinyílatkoztatására bírja. Vallását Álmus érzékeny illetődéssel és részesűléssel fogadta, és most rezzentette meg először megint atyai szívét ama’ gondolat, melly sorsának keménységét eszébe hozta; most keseredett el újra megint a’ szerencsének mostohaságánn, melly fiát születésének jussaitúl megfosztván, alkalmatlannak tette ama’ szerencsére is, mellyre a’ szeretetre méltó Herczeg Kisasszonynak keze által juthatott volna. Réműléssel ösmerte meg magában, hogy illy tündöklő szövetségre nem lehet az ollyan Herczegnek semmi reménysége, ki őseleinek országábúl kiűzetett, ’s mindannyiszor elpirúlt, valahányszor amaz indító okokrúl gondolkodott, mellyekkel szerencsétlen fiát vígasztallya, és megnyúgosztallya, kit születésének jussaitúl fontolatlan ügyekezetei által ő maga megfosztott.
Szinte mikor Álmus az atyai szeretet, és a’ kemény sorsnak súlyos nyomása között küzködve habzott, Uróz viszontag eltökéllette magában, hogy baráttyát fiával eggyütt holtig való eltartással megkínállya. De szinte akkorában érkezett hozzájok Viddinbe a’ Magyar Királynak, Kálmánnak udvarábúl eggy hír is, melly valamint Álmus szándékainak, úgy Uróz’ kívánságinak is új fordúlást adott.
Allig csillapította le Kálmán a’ Horvát országi nyughatatlanságokot, és allig kötött testvérével kívánatos békességet, hogy az Oroszokkal és a’ Kúnokkal új hadakozásba keveredett, mellyben neki a’ szerencse elejénte kiváltkép kedvezett. Az eggyesültt ellenséget több ízben megvervén, annyira birta, hogy az Oroszoknak Fejedelemasszonya, Lanka, Kálmánnak táborában személlye szerínt megjelent, ’s térgyre esvén előtte, békességért esedezett. Azonban e’ Fejedelemasszonynak maga megalázása nem egyébre czélozott, hanem hogy Kálmánt megcsallya, ki valóban be is sietett a’ kelepczébe, mellyet neki álnok ellenségei vetettek. Hadi vezéreivel eggyütt azt következtette ő Lankának esedezésébűl, hogy az Oroszok és Kúnok a’ hadakozásnak folytatására mind kedv, mind pedig erő nélkűl szűkölködnek, és így arra hagyta magát csábítani, hogy a’ békességnek alkuit, mellyekkel Lankát Miekodnak, a’ Kúnok’ Chánnyának táborába kűldötte, felette mértékletlen pontra feszítse. Tellyes reménységgel lévén a’ felűl, hogy a’ Chán, saját gyengeségét érezvén, kénytelen lessz végtére még is a’ súlyós alkukra rá állani, a’ Magyarok a’ legbocsáthatatlanabb szorgalmatlanságra vetemedtek. Miekod és Lanka csalárdságoknak e’ következését azonnal eszre vévén, a’ fegyveres megtámadásra alkalmatos szempillantást választottak. Eggy setét éjszakánn olly renddel és vígyázással vitték e’ hadi próbát véghez, hogy mind a’ tábor már kezekben volt, mind pedig sok aluvó magyart lemészárlottak, mikor a’ magyar vitézek a’ fegyvereknek csörtölözésére felébredvén, a’ veszedelmet eszre vették. E’ szerencsétleneknek eggyesűlését pedig olly okosan tudták meggátolni, hogy majd nem valamennyi Püspökök, Bárók, és Vezérek elestek; a’ Király pedig a’ veszedelembűl csak csuda által menekedhetett meg.
E’ rettenetes veszteségnek híre szinte azon szempillantásban érkezett a’ Serbiai udvarhoz, mikor Álmus mostoha sorsának szomorú súllyát újjúltt fájdalommal érzette, és szívét feltett szándékaiban egészen megtántorította. Egyszerre felébredt megint benne a’ reménység, hogy a’ terhes igát, mellyet előbbi szerencsétlensége nyakába vetett, most talán lerázhattya, és így születésének jussaihoz, mellyekrűl lemondani kényteleníttetett, ismét vissza
*[Az írásjel emendálva.]
juthat, vagy talán még a’ Magyar Trónusra is felemelkedhet.
Uróznak megújjított ajánlásait hallván, minden tartóztatás nélkűl elejébe terjesztette új plánumait, arra kérvén e’ nagy szívű baráttyát, hogy az örökös eltartás helyett, mellyet neki szánt, inkább ügyekezetének végrehajtására szükséges segedelmet nyújtson.
Uróznak, valamint Álmus’ bizodalma nagyon tetszett, úgy az is nagyon hasznosnak látszott, hogy ezen alkalmatossággal szövetségbe léphet eggy szomszéd hatalommal, mellytűl az akkori kisebb Fejedelmek nem ok nélkűl rettegtek. A’ kívántt frígyet tehát vele hamar megkötötte, ’s minekutánna vendégeit udvarával, mint Magyar országbúl elűzött Herczegeket megösmerkedtette, kihirdette egyszersmind szándékát, hogy az ő ügyököt magáénak kívánnya tenni.
Könnyű meggondolni, melly hatalmas illetődéssel hallotta Ilona Herczeg Kisasszony a’ dolgoknak illy hirtelen változását. A’ melly bizonyos volt, álmodozásai szerint, hogy az ő vitézze minden bizonnyal a’ legnemesebb vérbűl származik, úgy már most viszontag szentnek’ tartotta, hogy egybekeléseket az előítéleteknek semminémű gáttya meg nem akadályozhattya. A’ kegyetlen sors, melly eddig a’ Herczeget üldözte, szinte csak a’ szerencsétűl kigondoltt vásznak látszott neki lenni, mellyel arra alkotott szíveiket, hogy egymást szeressék, eggy üdeig kínozza, hogy annál tündérebb édességgel egybe függessze.
Bélát ama’ hatalmas gondolat, hogy reménységei a’ tündöklő szerencséhez, mellyrűl örökre lemondott volt, hirtelen ismét megnyílnak, egészen elragadta. Szabadnak érezvén mellyét a’ reménytelen szerelemnek minden kötelékeitűl, lábaihoz borúlt a’ Herczeg Kisasszonynak, ki talán őtet keresvén, elejébe akadtt, elejébe terjesztette töredező szózattal vallását, mellynek viszonolását kedvessének szívétűl kinyerni, kevés fáradságában telt.
A’ szerelmes szövetség hamar megtörtént és feloldozhatatlan lett, annyival is inkább, mivel azt az édes atyák is örömökben, mellyet viszontag való barátságos frigykötésekbűl érzettek, sietve helyben hagyták.
A’ hadi sereg már készen állott. Álmus és Béla rendeltettek vezéreinek, hogy azzal Magyar országba beüssenek, melly túlsó széleinn szinte akkorában szörnyű zavarodás alatt nyögött. Az elindúlásra a’ másik hajnal volt meghatározva.
Béla’ mellyében az indúlatnak küzködése megszűnt; és e’ helyett érzékeny versengés támadt, mellyet benne a’ szerelem okozott. Nem volt ebben az asszonyi púhaságnak semmi része, melly az imént elnyertt legfőbb boldogságnak üdeig tartó vesztesége miatt epekedett volna. Fájdalmas indúlat, és érzékeny aggódás fogta el szívét a’ miatt, mivel Ilona el nem akarván hagyni kedvessét, mellette kívánt viaskodni, és fegyveres kézzel vagy czéllyát elérni, vagy mindenét elveszteni. Kicsoda tagadhatná meg álmélkodását eggy tizenhét esztendős leánynak illy bajnoki tökéllésétűl? De kicsoda nem ösmeri meg azt is, hogy e’ tökéllésnek rettenetesen el kellett rémítenie az ifiú Herczegnek érzékeny szívét? Ilona’ heves szerelmének illy szembetűnő bizonyságát tapasztalni, más részrűl pedig látni, hogy legfőbb kincse az állhatatlan hadi szerencsének csalfa koczkájára akarja vetni életét! kicsoda rajzolhassa le az érzeményeket, mellyek e’ gondolatnál az Ifiúnak szívében egymást felváltották? Egybe szedte ékesen szóllásának minden erejét, ígéretekkel kérlelte, szívreható esedezésekkel ostromolta, csak hogy feltett szándékátúl elidegenítse. Az atyák oda függesztették ezekhez saját tapasztalásaikkal oszlopoltt érzékeny intéseiket. De mind haszontalan volt ügyekezetek; semmi a’ Herczeg Kisasszonyt feltett szándékában meg nem tántoríthatta, és Uróz kénytelen volt, leányát magátúl elbocsátani, Béla pedig kegyessét a’ hadakozásnak veszéllyei közé magával vinni.
Eltökéllették magokban a’ Herczegek, hogy a’ hadi sereget Horváth országonn vezetik keresztűl, mivel Álmus tudta, hogy ezen országban vannak még alattomban jó baráttyai; ’s mivel egyébaránt is sokat épített ama’ ragaszkodásra, mellyet a’ Horvátok az utólsó lázúlásnál Bélához mutattak. Az előseregnek vezetése tehát ugyanezen ifiú Herczegre bízatott, hogy az ellenséges tartományban a’ szíveket, ha lehet, Kálmán ellen fellázítsa. A’ fő sereget utánna Álmus vezette.
Serbia magában nem volt olly hatalmas, hogy Magyar Országgal mérkezhetett volna; de Kálmánnak akkori állapottya nem helytelen mentegetés gyanánt szolgálhatott arra, hogy a’ Szerbusok illy hadi próbára vetemedtek; és ha egyszer a’ Horvátok a’ Herczeg’ részére állottak, akkor azutánn a’ Magyar Királynak a’ menekedésre valóban kevés reménysége maradhatott.
A’ hadi sereg útnak eredt, és Béla ifiú vitéznéjével eggyütt Horvát országnak határainn betört. Sehol sem akadt ő fegyveres ellenkezésre, mivel Kálmán a’ fegyverviselő seregeket mind magához vonta, hogy azokkal a’ Kúnoknak félelmes Chánnyát megverhesse. Bélának eggy különös környűlállás nagyon kedvezett, mellynek ereje még a’ Királynak táborába is hamar elhatott, és Kálmánt majdnem a’ kétségbenesésnek iszonyú állapottyába helyeztette. Őzvegy volt tudniillik Kálmán, és boldogúltt hitvesse nem hagyott neki több magzatot eggynél, ki felette gyenge egésséggel bírván, a’ magyar sceptrum alatt megeggyesűltt népeknek semmi reménységet sem nyújtott arra, hogy familiájánál a’ successiót örökös által fenntarthassa. Az országló ágnak magvaszakadása az akkori üdőkben szinte jeladás volt mindenkor az új polgári háborúkra, és így a’ népek attúl, úgymint sok szerencsétlenséggel járó jelenéstűl, már jóval előre nagyon rettegtek. Most Kálmán ellen egyszerre Béla’ személlyében eggy korona-pretendens támadt, ki magával eggy szép és ifiú jegyest hozott, Ilonát tudni illik, ki ama’ reménység által, mellyet az örökös nélkűl szűkölködő Királyi szék iránt nyitott, a’ népeknek szíveit, valamerre ment, mindenütt megnyerte. Sőt ammint a’ tudósítás e’ ragyogó reménységrűl, melly Ilonára nézve az egész országban felvíradt, a’ Nagyoknak füleihez hatott, kiket Kálmán a’ táborba maga mellé gyűjtött, nem csekély felekezet támadt közöttök az Ellen Király’ részére, melly Kálmánnak éles tekíntetét el nem kerűlte.
Csak Kálmánnak tehetős és segéd módokkal kimeríthetetlenűl bővelkedő szívétűl telhetett az ki, hogy a’ környűlállásoknak e’ szorongató súllya alatt el ne tikkadgyon. Megkínálta ő sietve a’ Kúnoknak Chánnyát a’ Halicziai tartománynak jó nagy részével, és ezen alku alatt nem csak békességet kötött vele, hanem védő és támadó szövetséget is, melly neki e’ Chánban új ellenségei ellen hatalmas frígyest szerzett. Az oroszoknak fejedelem asszonyát, Lankát még szorosabb kötelékkel csatolta magához az által, hogy onokájával, Predislav Herczeg Kisasszonnyal, Szvetopolknak, az Orosz nagy Herczegnek Leányával, házasságra lépett, és a’ magyar trónust felosztotta. Ezen új házassága által eggy hasonlóképen ifiui Herczeg Kisasszonnyal, reménységet adott az országnak Kálmán, ki még egyébaránt jól birta magát, arra, hogy familiájábul marad még kívánt örökös azon esetre is, ha István fia, a’ Koronaherczeg üdőnek előtte meghalna is. Így ő ellenségeinek kezébűl a’ vélekedésnek legveszedelmesebb fegyverét egyszerre kitekerte.
A’ Kúnoknak és az Oroszoknak segítő népeivel megerősítvén hadi seregét, megmérkezhetett már könnyen Álmus testvérével, és így sietve vonódott elejébe egész a’ Drávának partyaihoz, hová már ellenségeinek seregei behatottak volt. E’ hirtelen változás azonban Álmust meg nem rezzentette, mivel a’ Serbiai Fejedelemnek derék vitézeiben különösen bízott, kik a’ Herczeg Kisasszonynak jelenléte által hadi tűzre ingereltetvén, allig várták, hogy az ellenséggel megütközhessenek.
A’ mai Gradiskának környékében találkozott öszve a’ két hadi sereg, és Kálmán minden üdőhalasztás nélkűl hozzá fogott a’ megválasztó ütközethez. Rendbe szedték magokot a’ vitézek mind a’ két részrűl. Álmus jobbik szárnyát a’ magos hegyekhez támasztotta, mellyek Horvát országnak határainn lenyúlnak; Béla kiterjesztette seregeit egész a’ Száváig; Helena pedig átnyargalta sietve a’ Szerbusoknak sorait, hogy őköt az átalkodott viadalra felbuzdítsa.
A’ Magyarok hasonló buzgósággal támadták meg több ízben a’ Szerbusokot, de szinte annyiszor visszaverettek. Kálmán végtére magához vévén népeinek megválogatottabb részét, áttörte a’ Szerbiai seregsornak közepét, hol szerencsétlenűl ugyan azon szempillantásban Ilona Herczeg Kisasszony a’ veszedelmet látván, és katonáit állhatatosságra bírni akarván, az ütközetnek legdühösebb mészárlásai közé személlye szerint berohant. Béla a’ seregnek bal szárnyárúl hamar eszre vévén a’ veszedelmet, mellyben kedvesse forgott, oda igazította egész erejét, hogy a’ magokot visszavonó seregszakaszoknak segítségére lehessen. Ammint magának az előre tolódó ellenségenn keresztűl útat vágott, egyszerre eszre vette, hogy az ifiú bajnokné utólsó erejét öszve szedvén, eggy csoport magyar lovasokkal vitézen vagdalkozik. A’ kétségbenesésnek dühe megedzette ezen szempillantásban mármár bádgyadó karját, ’s maga körűl mindent elpusztítván, oda rohant egész’ a’ kedvessének oldalához, ’s kiragadta az ellenségnek kardgyai közűl, mellyek feje felett villogtanak. Vért látván tündöklő pánczéllyárúl lefolyni, lenyomta szívében azonnal az aggódó szerelemnek érzékeny szava a’ fő vezérnek hívatallyát. Ilona magárúl elfelejtkezvén, erre ugyan őtet buzgón intette; de ő szavára nem hajtván, megfogta lovának zabláját, és kivezette sietve az ütközet’ helyébűl a’ víznek partyára, hol szívének legfőbb kincsét eggy csónokonn a’ túlsó partra átvitte.
Így már a’ Szerbiai seregnek nagyobb része vezér nélkűl maradván, minden rend nélkűl viaskodott, még a’ magyar hadi népeknek majdnem egész ereje a’ jobbik szárnyra rohant, mellyet Álmus vezérlett. Ez egész vitézségével nem volt már képes arra, hogy az ellenségnek gátot vessen, sőt minekutánna a’ hegyek közé visszanyomatott, végtére fogságba is esett.
Ezen esettel az egész ütközet, sőt az egész ügyekezet megvált. A’ mi a’ Szerbiai seregek közűl megmenekedhetett, átsietett a’ Szávának túlsó partyára, ’s Bélának, ki még kedvessének sebeivel keseregve bajlódott volt, azt a’ szomorú hírt hozta, hogy édes attya a’ fogságba esett. Gyors követek kűldettek azonnal a’ Viddini udvarhoz, hogy akarattyát a’ dolgoknak illy fekvésénél kinyílatkoztatná, kik Bélának rövid üdő alatt azt a’ parancsolatot hozták vissza, hogy a’ hadakozást a’ békességnek gyors kötése által végezze, és a’ Szerbiai részrűl csak azt az eggyet kívánnya, hogy Álmus Herczeg a’ fogságbúl szabadon kibocsáttasson.
Minekutánna Uróz első mély szomorúságábúl hidegebb vérű fontolásra ébredhetett, e’ parancsolatnak hírvivőit maga is nyomban követte, és megvertt hadi seregénél személlye szerínt megjelent. Leányát szomorú állapotban találta, mivel az ütközetben több sebet kapván, a’ viadal köztt olly annyira meghevűlt, hogy magával végtére keveset gondolt, és így felette sok vért vesztett. Most tehát egészen elgyengűlvén, súlyos erőtlenséggel bajlódott. Édes attyának parancsolattyára Béla őtet haza vezette, hogy ott a’ tudós orvosoknak keze alatt magához térhessen. Uróz azonban a’ békességkötésrűl maga kívánván szorgalmatoskodni, szónokokot kűldött Kálmán’ táborába, kit arra kéretett, hogy vele eleven szóba eredvén, a’ testvérek köztt kigyúladtt háborút lecsillapítani, egyszersmind pedig a’ fontos okokot meghallgatni ne sajnállaná, mellyek őtet arra bírták, hogy Álmusnak segítő seregeket adgyon, és szomorú sorsához könyörűletességgel viseltessen. Kálmán a’ ki békéllésre késznek mutatta magát, és a’ két Fejedelem kezet nyújtott egymásnak.
Viszontag való tiszteletre ébredtek ők ezen alkalmatossággal, melly a’ békességet nagyon meg siettette. Elvégezték magok között, hogy a’ fegyveres villongások mind a’ két részrűl megszünnyenek, és hogy Serbia Magyar országgal azon barátságos állapotra visszatérjen, mellyben e’ hadakozás előtt volt. Csak Álmus testvérének szabadsága iránt volt Kálmán kérlelhetetlen; a’ mit Uróz sem vehetett rossz névenn, mivel ez már a’ második háború volt, mellyel Álmus őtet lázúló gyanánt megtámadta. Bár melly nagyon feküdt is tehát Uróznak szívénn, hogy frigyessét és jó baráttyát a’ fogságbúl kiszabadítsa, Kálmánnak előre gondoskodó sanyarúságot kénytelen volt még is helyben hagyni, mivel átlátta, hogy e’ nélkűl országlása sem nyugodalmas, sem bátorságos nem lehet. Egyébaránt pedig sokkal gyengébbnek is érzette magát, hogysem Kálmántúl ezen alkut erővel kifacsarhassa; tulajdon személlyére nézve viszontag örűlvén a’ kíméllő békességnek, mellyel őtet a’ győzedelmes fejedelem szinte csak megajándékozta. Ajánlott azonban még is külömbféle nagy áldozatokot Kálmánnak, hogy szívénél Álmusnak szabadságát megeszközölhesse; de ezeket a’ megbántott Magyar Király illendő büszkeséggel mind megvetette. Végtére Uróznak esdekléseitűl sem maradhatván, megígérte, hogy Álmust szabadon elbocsáttya, de olly alku alatt, hogy trónussának bátorsága végett, Bélát adgya kezes gyanánt hatalmába, a’ mi hasonlóképen keserves dolog volt.
Uróz ezt hallván, nagyon elszomorodott, mivel könnyen átlátta, melly rettenetes csapás volna ez kedves leányának? De azonnkívűl reá sem állhatott ezen alkura, hanem csak Bélának saját helybenhagyásával, kinek személlyével szabad nem volt. Azomban, hogy e’ dolognak megválasztását aggódó atyai szívétűl elhárítsa, arra kérte Kálmánt, hogy hozassa el magához Álmust, és ez iránt kérdezze meg az ő jelenlétében, ha szabadságát e’ drága áronn kívánná-é megnyerni, vagy sem?
Kálmán Uróz’ kérésének engedvén, maga’ elejébe hozatta a’ lánczokkal megterheltt Álmust, és ezen alkut elejébe terjesztette, melly alatt szabadságát, ha tetszik, visszanyerheti. Álmus megvetette ezen ajánlást nemes büszkeséggel, és Uróz baráttyát arra kérte, hogy őtet ezentűl sorsára haggya, és barátságos részesűlésének, valamint hozzá való tiszteletének jeleit az által adgya, hogy fiára atyai gondot visellyen, ki az ő szomorú szerencsétlenségébe ártatlanúl keveredett.
Saját gondolkozásának módgya szerint nem várt egyebet Uróz Álmustúl, hanem hogy ezen ajánlásra illy feleletet adgyon, és azon szempillantásban, hogy e’ szerencsétlen baráttyátúl elbúcsúzott, sokkal érzékenyebb tiszteletet érzett erkölcséhez, sokkal mélyebb illetődést reménység nélkűl szűkölködő állapottyához. Kálmán ellenben e’ tanácskozás utánn titkos keseredésre lobbant Álmusnak büszkesége ellen, mellyel szerencsétlenségét viselte, és csak most lett arra figyelmetes, hogy trónussa a’ tellyes bátorság nélkűl mindaddig szűkölködik, még ellenségének fia hatalmánn kívűl van. A’ békesség azonban, minekelőtte errűl fontosabb elmélkedésre bocsátkozott volna, aláíratott, Uróz a’ tractátusokkal táborába visszament, a’ Magyar, Orosz és Kún seregeknek legnagyobb része pedig haza felé útnak indúlt volt. Azon szempillantásban meg kellett tehát neki ama’ kezességgel elégedni, mellyet fő ellenségének, Álmusnak fogságábúl vonhatott, és így, minekutánna ezt a’ Budai várba elkűldötte és bezáratta, Székes Fejér várra kőltözött hol pompás diadalmat tartott.
Az ő udvara most az ifiú Királynénak jelenléte által új ragyogásra emelkedett. Az országnak Nagyai ide siettek, hogy a’ külömbféle táborozásoknak fáradságos alkalmatlanságai utánn az udvarnak számos gyönyörűségei között kellemetes életre serkenhessenek; ’s kiki közűlök örömest letette a’ fegyvert, hogy a’ régen ohajtott nyugodalomnak édes ölében bátorságosan elszenderedhessen.
Nyughatatlan szomszédgyait részént megalázván, részént rokonyság által magához lekötelezvén, az országnak Naggyaitúl pedig most, mikor udvarához szinte tolakodva siettek, leginkább remélhetvén, hogy kívánságit ohajtott készséggel tellyesítik, arra fordította mind üdejét, mind erejét Kálmán, hogy István fiát, a’ Koronaherczeget, a’ Rendeknek engedelmével, az országlásban részesítse, és így neki a’ successiót még életében megbizonyítsa. Szívében mindazonáltal még is naponkint mélyebb gyökeret vert a’ bizodalmatlanság, mellyel vér szerínt való rokonyihoz viseltetett, ’s melly végtére tűrhetetlennek tette neki ama’ gondolatot, hogy Béla Herczeg az ő hatalmánn kívűl van. Egész eszét tehát csak abban forralta, miképen viheti azt végbe, hogy legfőbb ellenségének e’ fiát kezébe kerítse. Nem helytelenűl gyanította ő azt, hogy Uróz a’ fiúi érzékenységet meg akarván kímélleni, meg sem mondotta Bélának amaz alkut, melly alatt Álmusnak szabadságát megeszközölhette volna. Egyszersmind pedig legkisebbet sem kételkedett, hogy Béla, kinek gondolkozása’ módgyát, és édes attyához való határatlan szeretetét jól ösmerte, minden egyéb tekíntetet és szövetséget félre teend, csak hogy édes attyának szabadságát kinyerhesse, mihelyt szívében e’ reménység jó móddal felébresztetik.
Minekutánna Kálmán e’ dologrúl mind magával, mind egynehány titkos biztossaival sokat tanácskozott volna, legjobbnak lelte, Álmust fenyegetésekkel, és ha ezek nem használnának, erőszakkal és kínzásokkal arra bírni, hogy fiátúl ezen áldozatot saját kezének írásával kívánnya. Eggyikre e’ biztosok közűl bízatott az, hogy Álmussal a’ dolog iránt végezzen, és Kálmán titkon már előre örvendezett a’ jól kigondoltt csalárdságonn, melly a’ békességkötésben hirtelenkedésbűl elkövetett hibát helyre hozza. De melly nagyon megcsalatkozott ő szerencsétlen testvérében, mikor azt gondolta, hogy kész eszközöt fog benne találni saját vérének útálatos árúlására. A’ biztos, egynehány czinkos társával, és a’ Királytúl tellyes hatalommal felkészítve arra, hogy a’ dolognak végrehajtására akárminémű útat módot választhasson, bement a’ Herczeghez a’ tömlöczbe, és a’ legalábbvaló szívlázító gonoszságnak szemtelen homlokával megtette neki az ajánlást.
Elejénte azonn volt e’ követ, hogy a’ Herczeget megcsallya, el akarván vele hitetni, hogy szabadsága lessz minden bizonnyal ama’ készségnek a’ bére, mellyel a’ Királynak kívánságát tellyesíteni fogja. De Álmus a’ követnek allig méltóztatott csak felelni is, és elég világosan értésére adta még azt is, hogy báttyának kormos szándékait jól átláttya. Az ajánlást fenyegetések követték; de ezeknek tökélletesen ellenkező foganattya volt, mintsem a’ minőt a’ Királynak biztossai reméllettek. Még átalkodottabbá tették tudni illik a’ Herczeget, mivel neki világosan megbizonyították, hogy az első ígéretek csupán csak csalfa édesgetések voltak. A’ kínzásokhoz folyamodtak végtére, hogy trucczolását megigázzák; de még a’ legválogatottabb nyomorgatások sem győzedelmeskedhettek. Álmusnak állhatatosságánn, ki szinte szerencsétlenségében mutatta meg világosan, hogy őseinek dücsősségére sokkal érdemesebb kegyetlen testvérénél, ki országlásának borzasztó végével magát az akkori és utóbb világnak teszteletétűl megfosztotta.
Megértvén Kálmán, hogy követtyeinek minden ügyekezete foganatlan volt, tajtékzó dühösségre fakadt, és haragjának első hevenyében azt parancsolta, hogy őtet e’ veszedelmes verekedő társtúl titkos gyilkolás által azon szempillantásban megfosszák. E’ parancsolat nagyon is sebesen végbe vitetett, minekelőtte a’ Királynak felingerlett vére meghűlt volna, ’s még azon napnak estvéjénn Álmus Herczeg már nem élt.
Allig vitetett végbe a’ gyilkosság, hogy Kálmánban a’ hidegebb elmélkedés ismét erőre jutott, és megtévedt szívének világosan megmutatta, hogy magát e’ lépéssel új veszedelmeknek, és egymásra halmozandó gonoszságoknak átláthatatlan labirintussába ejtette. Azonban, a’ mi már megtörtént, azt meg nem történttnek nem tehette, és így követni kellett neki iszonyú sorsának vezérlését,
*
vezérlései, [Emendálva.]
melly őtet új útálatosságokra vonta. Ha e’ gyilkosság kitudódna, így elmélkedett ő magában, akkor a’ tekíntetet, mellyben az ország előtt áll, elvesztené, a’ legyilkoltt testvérnek fiában pedig félelmes bosszúálló támadna fel ellene, kinek vérért vért kívánó zászlóit a’ nemes szívű Magyarok hideg vérrel hihetőképen nem néznék. Illy gondolatok kínozták Fúriák gyanánt az ő lelkét, ’s minekutánna eggy hatalmas nemzetenn tehetős akarattal országlott volna, egynehány biztos gonoszoknak karjai közé vetették, kiknek barátságáért legalábbvaló rabszolga gyanánt esdeklett, csak hogy reménységét a’ gyilkosságnak eltitkolásárúl fenntarthassa. E’ gonoszoknak vezető fékénn sietett azutánn a’ mi nagy Kálmánunk az eggyik útálatosságrúl a’ másikra, ’s olly bosszúálló és kegyetlen szörnyeteg
*
szörnyet [Emendálva.]
lett, kinek párját a’ Történetírásban ritkán találni.
A’ lelkiösméret’ furdalásinak és a’ bizodalmatlanságnak ostoritúl kínoztatván, szorgosabb kéréssel nem tudta már most biztossainak embertelen szívét ostromolni, hanem hogy legalább eggy részrűl csillapítsák le nyughatatlanságát, és azonn ügyekezzenek, hogy Béla Herczegnek veszedelmes személlyét kezébe játszhassák. A’ csalárdságnak még egyszer annyi módgyai vannak a’ legútálatosabb gonoszságoknak elkövetésére, mihelyt neki menedéklevél adatik a’ felűl, hogy számadásra nem vonatik; könnyű volt tehát neki itt is győzedelmeskedni. Álmus Herczegnek kézírását szembetűnőképen követvén, levelet írtak Bélának, mellyben az attya érzékeny kifejezésekben terjesztette fia’ elejébe ama’ kötelességet, hogy édes attyáért saját szabadságát feláldozza. E’ levél eggy meghittnek kezébe adatott, ki köz ember ruhában a’ Viddini udvarhoz sietett, és az írást Béla’ kezébe nagy alattomsággal adta, azt hazudván, hogy Álmus neki a’ titoktartást kiváltkép ajánlotta, sőt keményen megparancsolta.
Bélának szívét ama’ szerencsétlen ütközettűl fogva a’ legkínosabb érzemények ostromolták. Rossz kimenetelének okát abban kereste ő, hogy a’ fő vezérnek helyét és hívatallyát gondatlan hamarkodással elhagyta. Kedvessét, ki hozzá való kimondhatatlan szeretetbűl életét koczkára tette, érzékenyen nézte viaskodni ezen áldozattyának szomorú következéseivel, mellyekbűl csak lassacskán lábbadhatott fel. E’ mellet azonn is törte szűntelen fejét, mi móddal mutathatná meg azért illendő háladatosságát? végtére pedig szeretett és tiszteltt édes attyát fogságban lenni tudván, azonn aggódott, hogy más szövetségektűl meggátoltatván, kemény sorsát vele fel nem oszthattya.
Uróz’ palotájábúl minden öröm eltűnt. Az eggyik a’ másiknak bajábúl merített bút és bánatot. Uróznak szívét már baráttyának mostoha sorsa, már leányának betegsége szorongatta. Bélának mellyét hasonlóképen mind Ilonának tekíntete, mind édes attyának baja keserítette. Ilona volt közöttök valamivel derűlttebb, ki saját fájdalmival nem gondolván, mind csak azonn volt, hogy kedvessét új meg új vígasztalással felfrissítse. Még Kálmánnak gonosz Tanácsossaitúl az imént említett plánumok koholtattak, azonban ő sebeibűl alkalmasint kigyógyult, és kedvessének karjánn a’ herczegi kertnek fasorai között szokott volt estvénkint sétálni. Ilona nélkűl Bélát sehol sem lehetett találni, és a’ magyar Kém, allighogy Viddinbe érkezett, azonnal kitanúlta, hogy a’ levelet Bélának kezébe Ilonának tudta nélkűl adni, lehetetlen.
A’ Herczeg Kisasszonytúl méltán lehetett tartani, nehogy az egész plánumot hiúvá tegye, a’ szerelemnek szózattya által lenyomván Béla’ mellyében a’ fiúi kötelességnek vonzásait. A’ követ mindazonáltal eltökéllette magában még is, hogy a’ rá bízott dolgot legalább annyibúl végzi, a’ mennyire a’ környűlállások megengedik, és hogy a’ kimenetelt a’ szerencsére bízza. És ez, fájdalom! jobban kedvezett neki, hogysem reméllette: mert ha a’ józan eszű Ilona az árúlónak jól szeme közé nézett volna, csalárd álorczáját minden bizonnyal átlátta volna.
Az eggyik sétálásnak alkalmatosságával nagyon erőtlennek érezvén magát a’ Herczeg Kisasszony, nyugovó helyet keresett, ’s Béla mellé leülvén, ölébe bocsátotta fejét, és elszenderedett. Meglesvén ezt a’ gonosz lelkű Kém eggy szomszéd bokorbúl, eltökéllette magában, hogy e’ szempillantásnak hasznát veszi; előre osontott, Béla’ lábaihoz borúlt, lassú szózattal megsúgta neki, hogy ezen írással édes attyátúl titkon kűldetett, kezébe adta a’ levelet, és eltűnt, minekelőtte Béla magához térvén, a’ levelet megnyithatta volna.
Feltörte azt végtére rezkető kézzel, ’s a’ kézírásnak hasonlatossága által valóban elcsábíttatván, csak futó szemmel olvasta át a’ sorokot, és sűrű könyhullajtásokra fakadt. Így ült Thézeus Ariadne mellett, gyönyörű álmodozásainak árúló jeleit visgálván, ammint messzérűl a’ Görögöknek dagadozó vitorláit hirtelen’ megsajdította, és hazafi társainak távúlrúl hangzó szózattyában hazájának kötelességre idéző intését meghallotta.
Kicsoda rajzolhatná le az érzékeny ifiúnak indúlattyait, ammint szívében a’ viadal a’ fiúi kötelesség és a’ forró szerelem között fellobbant? Tekíntetét már drága édes attyának fájdalmas kézvonásaira függesztette, már ama’ mennyei nyugodalomra, melly szendergő kedvessének derűltt orczavonásaibúl kitündöklött, olly belső szorongatással, melly mellyét majd hogy nem ketté repesztette, azonn volt kiváltkép, hogy szívének indúlattyait el ne árúllya. De magához ezen állapotbúl nem térhetett volt még, mikor Ilona szép nagy kék szemét megnyitotta; és háborodásában kedvessét meglepvén, mennykő csapás gyanánt öszvegyömrötte.
Eszre vette ő azonnal a’ kétségbe esést, melly egész ábrázattyábúl kitetszett, és a’ könyeket, mellyek arczainn legörgöttek, ’s gondos sietséggel felülvén, meglátta kezében az írást, mellynek eltitkolásával elkésett.
„Béla! kedvesem! mi lelt, kérlek? Azért kellett tehát nekem olly édesen szenderegnem, hogy az én gondolatlanúl behúnytt szemeim felett a’ tieid a’ titkos búnak könyeiben fürödgyenek? micsoda titkot rejt el én előllem, szerencsétlen elől a’ te nemes szíved? szólly!”
A’ Herczeg nem szóllhatott, hanem indúlatitúl és az üdőtlen szégyentűl megigáztatván, kénytelen volt orczáját Ilonának nyakába rejteni.
Hasztalan keresvén szemeivel Bélának tekíntetét, „ha talán e’ levélnek volt úgymond,
*
ugymond, [Emendálva.]
szövetsége a’ te búbánatoddal, ammit ezt a’ könyektűl elázott betűi elegendőképen elárúllyák, mutasd meg azt nekem; és ha szeretsz, előllem el sem titkolhatod.”
E’ szavai utánn erővel kiragadta vonakodó kezébűl a’ levelet, ’s kitanúlta belőle kedvessének vígasztalhatatlan helyeztetését. Egész foglalattyára felfogta volt már szorúltt szívébe; de tekíntetét még is reá függesztve hagyta, üdőt akaván állhatatosságának adni arra, hogy forró indúlattyánn győzedelmeskedgyen. Végtére öszvehajtotta lassacskán a’ levelet, megfogta Bélának kezét, ’s erőltetett keménykedéssel imígy szóllott hozzá: „Béla! neked éntőllem el kell válnod!”
Allig ejtette ki pelypegő ajakibúl e’ szavakot, hogy szemeibűl is megindúlt a’ könyeknek forró zápora. Leborúlván arcczal ülésének hantyára, habzó mellyébűl égő sohajtásokot lehelt a’ hűs főldnek színére.
A’ magánn kívűl lévő Herczeget Ilonának szavai új kínokra ijesztették fel. Nem volt elég, hogy szívének szózattya, és a’ levél őtet az elválásra eggyenlőképen intették, még Ilona is e’ rettenetes szavakra fakadt: neked éntőllem el kell válnod!
„Oh! nincsen-é amott a’ te egeidben, így szóllott keserves fájdalmában végtére, nincsen-é neked, Istenség! jótévő mennyköved, melly boldogtalan alkotmányodot ingerlett lángjával semmivé tegye?”
A’ szilaj kétségbenesésnek e’ rettenetes ki fejezése megrezzentette Ilonának füleit, ki felemelkedvén ülésérűl a’ hideg borzadástúl szinte rezketett, ammint Bélának megfeszűltt karjait az égre kiterjesztve látta, mintha a’ firmamentomnak terhét akarta volna magára levonni, hogy alatta magát egész valójában eltemesse.
Hevesen oda rohantt Ilona e’ feszűltt karjaiba, ’s a’ kétségbeesett és a’ mennynek bosszúja közé vetvén magát, imígy kiáltott fel rezkető szózattal: „Istenség! ne hallgasd meg e’ bűnöst; mert nem tudgya, mit beszéll!” Könyeinek szelíd forrása megnedvesítvén Bélának szemét, melly a’ szilaj tűztűl szinte száradni kezdett, tekíntetének háborgó forrását megótotta, még csillapitó szavai magához térítették.
„Minek ingerellyük magunk ellen, kedvesem! az égnek haragját még jobban, melly rajtunk a’ nélkűl is súlyosan fekszik? Légy állhatatos, ammint férjfihez illik. Látod, melly eltökéllett vagyok én arra, hogy akarattyát csendes tűredelemmel és engedelmességgel tisztellyem! Leány létemre megszígyenítselek-é? – Amott a’ számtalan csillagok között, mellyek a’ halandóknak sorsait igazgattyák, nincsen-é eggy ollyan, melly a’ szélvészes fellegeknek setét éjszakájábúl szűntelen fényesen, és tisztán világít, ’s mellyhez talán e’ szempillantásban ezeren és megmeg ezeren emelik fel nedves ugyan, de bizodalommal tellyes szemeiket? És e’ mireánk hasztalan ragyogjon? Óh! ragaszkodgyunk erősen mink is a’ reménységnek e’ kegyes csillagjához. Nyisd meg szívedet, hogy szelíd világosságával megtöltse, mint az enyimet! – Béla! úgy akarja sorsunk; – nekünk el kell válni! de azért a’ szerencsétlenségnek öröknek kell-é lenni, mikor a’ szerencse nem az? Hadd dőllyön most fejünk felett boldogságunknak imint felemeltt épűlete öszve! érzek én magamban annyi erőt, hogy azt tehetős kézzel, ha mindgyárt csak lassan is, megmeg felépíthetem. Eredgy, kűld ide nekem vissza édes atyádot, hadd segítsen bőlcs tanácsával engemet építeni. És most, még mink szerencsétlen atyádnak vígasztalhatatlan állapottyánn síránkoztunk, olly tiszta, olly zavaratlan volt-é a’ mi boldogságunk, hogy annak feláldozásával méltán fösvénykedhetnénk? valaha talán a’ szélvészek mind lecsillapodnak, minekutánna az égnek haragját mindenkép megenyhíttyük. Sík és csendes lessz azutánn előttünk az életnek tengere, ’s melly boldogságot fogunk mellyeinkben tapasztalni, mikor majd legkedvesebb barátinkkal bátorságos hajókra űlhetünk és azt mondhattyuk önnön magunknak: íme! e’ boldogságot állhatatosságunkkal érdemlettük meg!”
Hogy hibázhatták volna el czéllyokot Ilonának szavai Béla’ szívében? közelebb szorítván mellyéhez vígasztaló angyalát, imígy kiáltott fel az álmélkodásnak legmagosabb érzeménnyében: „Felséges szívű Leány! Tégedet nekem Isten kűldött. Mi volnék nállad nélkűl? habzó és könnyen töredékeny nád az életnek szélvészei között. Te vagy az, a’ ki tétovázó indúlatimnak kormánnyát hatalmas kézzel vezérled; és ha egyszer valaha életemre megelégedéssel tekínthetek vissza, ezt valóban csak neked köszönhetem. Igen is, Ilona! elválok igen is tőlled, hogy édes atyámot megszabadítsam. E’ feltett szándékom
*
szándékon [Emendálva.]
erős és rezzenthetetlen. De engedd meg, hogy ez iránt előbb jótévőmmel, édes atyáddal tanácskozzak.”
„Mire való volna ez? felelé a’ Herczeg Kisasszony. Nem legjobb tanács-é az, mellyet nekünk tulajdon szívünk ád? A’ vénség nagyon gondosan fontol meg mindent, ’s a’ hol gyorsan kellene valamit végezni, ott sokszor a’ legjobb szempillantásokot mulattya el késedelmességével. A’ holnap felkelendő napnak több ezer nyomdokodot kell megvilágosítania, mellyek tégedet Kálmán’ udvarához közelebb viendenek. Édes atyámnál sietségedet mentegetni, az én dolgom lessz. Kálmán most keményen bánik veletek; de több ízben már nemes szívű is volt hozzátok. Megtiszteli talán érdeme szerint önnkint beajánlandó áldozatodot, és visszaküld hozzánk mind a’ kettőtököt. De ha ez meg nem történne is, akkor azutánn az édes Atyám legyen szószóllod, és az ő közbenjárása Kálmánnál foganat nélkűl minden bizonnyal nem marad.”
Így biztatta fel ezen állhatatos szívű Herczeg Kisasszony kedvessét, így bírta végtére arra, hogy a’ más napi hajnalnak hasadásával útnak indúllyon.
Uróz akkorában egynehány napra távúlabb ment volt udvarátúl. Hogy tehát Bélának elmenetele szembetűnő ne legyen, és eszre ne vetessen, megeggyeztek a’ szerelmesek abban, hogy az udvarnokokra nézve színfogásnak veszik azt, mintha Uróz’ elejébe útaznának. Ez Ilonának amaz édes megelégedést is megszerzette, hogy Bélát eggy darabig elkísérthesse. Mivel pedig úttya az öreg Remetének lakása mellett ment el, kirűl a’ mostoha üdőknek környűlállásai miatt már régen semmit sem hallhattak, eltökéllették magokban, hogy ugyan azon férjfiú legyen elválásoknak és nagy szívű szándékoknak tanúja és áldója, ki valaha eggyesűléseket megeszközlötte volt.
Egész addig Béla, Ilonátúl és ennek eggy hű szolgájátúl kísértetvén, lóháton ment; onnan pedig gyalog akarta régi köntössében, mint szarándok, úttyát folytatni, hogy Kálmán’ udvaránál olly eszrevehetetlenűl jelenhessen meg, ammint csak lehet, és hogy a’ Királyt annyival kellemetesebben meglephesse.
Elérkezvén a’ Remetének ösmeretes lakásához, mély csendességet, és környékében, melly az előtt legalább eggykét darab műveltt föld által elárúlta, hogy ott ember lakik szomorú pusztaságot találtak. Titkos borzadás fogta el őköt e’ tekíntetnél; de lovaikrúl leszállottak még is, oda adták azokat hű szolgájoknak, és egymásnak karjánn bementek vígyázó lépésekkel a’ barlangnak belsejébe.
Szívillető látomány tűnt itt a’ barlangnak méllyébűl szemeikbe. Az öreg Remete, mellyénn egybekúcsoltt kezekkel, félhúnytt szemmel, és mohágyára kiterjesztve feküdt, eggy ifiú leányka pedig, falusi ruhában, lábainál ült, és könyező szemmel vígyázott a’ tiszteletre méltó öregnek minden legkisebb intésére.
A’ vendégek, kiket kérlelő intésekkel a’ leány a’ közelítéstűl hasztalan’ tiltott, elmentek lassacskán az öregnek ágyához, és tisztelettel tellyes hallgatással visgálták haldoklását, ammint ez utóllyára halálos álmábúl szinte felébredvén, és a’ jövevényeket ágya mellett megsajdítván, törött szózattal kérdezte, kik volnának? Allig hallotta neveket az öreg, hogy orczáját, melly a’ több mint földi örömtűl egyszerre felderíttetett, hozzájok fordította, ’s kezeit feléjek kiterjesztette.
Mivel a’ beteg gyengébb volt, hogysem szóllhatott volna, a’ leány helyette elbeszéllette, a’ mi vele történt. Többet mindazáltal nem tudott, hanem hogy fekvő helyét erőtlensége miatt már egynehány holnaptúl fogva el nem hagyhatta, és hogy ő a’ szomszéd falubúl eggy másik leánnyal felváltották hetenkint egymást, hogy neki szolgállyanak. Ma reggeltűl fogva nem fogadta már el tőlle a’ szokott eledelt, és italt, és erre nézve arra kérte a’ vendégeket, hogy közelítő haldoklásában ne háborgassák.
E’ beszédnek végével öszveszedte az öreg minden erejét, és így szóllott: „Most már sokkal nagyobb vígasztalással halok meg mivel azokot még egyszer láttam, kikrűl lelkem még utólsó imádságában is megemlékezett. Uram! most már békességben bocsátod el a’ te szolgádot!”
A’ jelenlévők kimondhatatlanúl megilletődvén, térgyre borúltak ágya mellett, és áldását kívánták. Kezeit fejekre tévén, az égre emelte az ajtatosságtúl felderűltt szemeit, behúnyta azutánn lassan örökre, és meghalt.
A’ Herczeg nagyon sajnálta, hogy megboldogúlt jótévőinek tetemeit végső kötelességének tellyesítésével meg nem tisztelhette, és ez iránt semmi őtet meg nem
*
megnem [Emendálva.]
nyúgosztalhatta volna, ha Ilona meg nem fogadta volna neki, hogy e’ gondot magára válallya.
Magosan állott volt már fejek felett a’ nap; Ilona pedig nem akarta, hogy kedvesse a’ Residencziának szomszédságában sokáig mulasson, és errevalónézve azt kívánta, hogy még napnyúgot előtt jó darabot végezzen úttyábúl. Olly állhatatossággal emlékeztette ő meg Bélát a’ fájdalmas elválásra, a’ minő csak eggy illyen leánynak mellyében tenyészhetett, ’s melly a’ Herczegnek lágy szívét allighogy szégyenben nem hagyta. Azonban a’ tömlöczben senyvedő édes Attyának képe, mellyel a’ Herczeg Kisasszony bátorítására kiváltkép élt, meggyőzte végtére kérkedését. A’ szerelmesek elváltak, szentűl megfogadván egymásnak, hogy viszontag való szerelmeket semmi meg nem tántoríthattya.
Minekelőtte a’ nemes szívű fiút tovább kísérjük, mulassunk még eggy szempillantásig Ilonánál, és vezessük vissza atyai palotájába.
Mihelyt az első fájdalmakonn, mellyeket szívében a’ kedvessitűl való elválás okozott, férjfi lélekkel győzedelmeskedett, fő gondgya volt az utólsó tisztelet, mellyet a’ boldogúltt öreg remete’ tetemeinek ígért. Elkűldötte azonnal az ifiú leányt vissza a’ falujába, hogy onnan a’ meghalttnak egynehány jó baráttyait kihijja. Ezeknek magát kinyílatkoztatván, megparancsolta, hogy a’ testre mindaddig vígyázzanak, még az udvarnál a’ szükséges rendeléseket a’ temetésre megteszi, mellyet a’ boldogúltt jámbor’ szent tetemeinek magában eltökéllett. Haza sietett azutánn hű szolgájával, és azonn a’ helyenn, a’ hol Bélával utóllyára nyúgodott, ’s melly az ő szívének ugyanerre nézve nagyon drága volt, sírt csináltatott. Azalatt édes Attyának visszaérkezését esdekléssel várta, hogy engedelmét a’ tőlle rendeltt készűletekre kinyerhesse.
Más nap reggel Uróz haza érkezett, és a’ Herczeg Kisasszony volt az első, a’ ki személlyét elfoglalta, különös beszéllgetésben tudósítván őtet amaz esetekrűl, mellyek távúllétében történtenek. Itt is nehéz viadalt kellett neki kiállani nagy tapasztalású édes Attyának meglett elméjével, ki magát arra, hogy Bélának hirtelenkedő tökéllését helyben haggya, semmikép sem bírhatta. Okoskodásai mindazáltal még sem mehettek semmire leányának tüzes bátorságával, és így meg kellett neki elégednie azzal, hogy szorgalminak helyességét a’ jövendő üdő mutassa meg.
Az istenfélő Remete’ halálának lerajzolása szelíd illetődésre gerjesztette lelkét, és így helyben is hagyta, hogy leányának
*
leányainak [Emendálva.]
kívánsága szerint a’ boldogúltt jámbornak tetemei a’ Residenciába hozattassanak, és a’ választott helyen eltemetessenek. A’ Herczegi gyászhintó tehát kikűl detett, hogy azonn a’ haltt test a’ Residentiába vitessen. A’ szomszéd helységeknek lakosi, kik között halálának híre sebesen elterjedt, öszvegyűlvén, a’ palotába kísértették a’ temetést, melly elejébe Ilona gyászruhájában kimenvén, a’ falusi leányokhoz csatolta magát, kik a’ test utánn illatozó bokrétákot vittek. Így ment végbe szívreható pompával a’ temetés. A’ falusi népet, melly ennél megjelent, gazdagan megajándékozta ilona, és haza bocsátván őköt, meghagyta nekik, hogy sírját a’ boldogúltt jámbor’ emlékezetének többszöri megújjítása végett, sokszor meglátogassák. Könyes szemmel váltak el mindnyájan a’ temető helytűl; a’ Herczeg Kisasszony pedig visszasietett magányos szobájába, és azon ügyekezett, hogy magá hoz térhessen lassankint ama’ külömbféle érzeményekbűl, mellyekkel szívét az egymást érő esetek el foglalták, és hogy Bélának sorsárúl nyugodalmasabban gondolkodhasson.
Siessünk már most Béla utánn, ki eddig való menedékhelyének, Serbiának határainn szinte átlép. A’ mit Kálmán’ udvarárúl már tudunk, az valóban meg nem engedi, hogy e’ szerencsétlen ifiút féltő szorgalommal ne késérjük; és óh! bár csak az volna egyedűl igaz, a’ mitűl őtet, úgymint nagyszívű áldozattyának szomorú következésétűl, gyanakodva féltyük.
Kicsoda lappang amott utánna gonosz mosolygással? kicsoda követi nyomban szerencsétlen lépéseit álnok örömmel? kicsoda kerűl már most tekervényes útakonn elejébe, mikor Hazájának, mellybűl számkivettetett, kívántt földgyére bejut, hogy ott elfogadását előre elkészítse? Ama’ gonosz lelkű követ, ki Bélának a’ levelet Viddinbe vitte, ki titkos bokrokbúl és szugolyokbúl ügyekezetének első következéseit még ott megleste, azutánn pedig mindaddig szemmel tartotta, még menedékhelyébűl, és Serbiának országábúl egészen ki nem csalta.
A’ magyar határokonn várták már e’ gonosztévőt czinkos társai, kiknek azonnal parancsolatot adott, hogy a’ gond nélkűl vándorló szarándoknak úttyát elállyák, magát pedig mint lázítót elfogják, és ama’ színfogás alatt, hogy az országban új összeesküvést szerezzen, Fejérvárra a’ bosszúállás utánn pihegő Király’ elejébe vezessék.
Itt már lehetetlen volt arrúl csak gondolkodni is, hogy az elhagyott, és ellenségeinek kezébe jutott ifiú ártatlanságát megbizonyíthassa és kívántt igazságot lelhessen. A’ mit azok, kik e’ gonosz plánumokot koholták, készakartva nem akartak törvényszegésnek ösmerni, az a’ többi ártatlan bíróknak, kik’ elejébe vitetett, a’ környűlállásokbúl, és kivált a’ régi lázításoknak tekíntetébűl, pártütésnek tetszett, és így a’ vádoltt az egész törvényszéknek ítélete által mint lázító, örök rabságra sentencziáztatott.
Kálmán’ annyira vitte már a’ kemény igazságnak álorczás színe alatt a’ dolgot, hogy legveszedelmesebb ellensége bátorságos őrizet alatt volt; de ezzel még titkos bosszúja meg nem elégedett. Országának legtávúlabb fekvő várában a’ könyörűletes szemek elől elrejtetvén a’ szerencsétlent, megvárta először, hogy feledékenységbe jusson, azutánn pedig gyűlöltt életét a’ halálnak örök éjszakájába akarván még e’ világonn temetni, kiszúratta mind a’ két szemét, hogy a’ szerencsétlen halandónak ama’ végső vígasztalásátúl is megfosztasson, mellyet könyhullajtásában talál, mikor boldogtalan sorsát sirattya.
Az emberi szívnek felette nehéz elhinni, hogy a’ rendetlen indúlat illy szönyűségre tévedhet. De hogy ez valóban megtörtént, a’ História tagadhatatlanúl megbizonyíttya, és így a’ kétkedést, melly az emberségnek böcsűletére válhatna, saját iszonyodásával lehetetlennek teszi.
Kálmán talán végbe vihette volna, hogy iszonyú cselekedete mind az akkori világnak legnagyobb része előtt, mind pedig a’ később maradékok előtt titokban maradgyon, ha a’ mennyei gondviselés megengedte volna, hogy Bélának legyilkolása megtörténnyen, mellyre a’ vakítás utánn azonnal parancsolatot adott, talán azért, hogy szörnyű cselekedetének semmi nyomdoka fenn ne maradgyon. Bosszúálló pallossát bocsátotta az ég le Kálmán és Béla közé, ’s megmentette e’ szerencsétlen áldozatot a’ haláltúl különös egybelánczolásai által azoknak, a’ mik akkorában történtenek.
Miótátúl fogva Kálmán testvérét megölette, egész mívoltában, és minden tetteiben felette szembetűnő változás ment végbe. Jóllehet csak kevesen voltak, a’ kik az ő titkos kegyetlenségeit tudták, ’s jóllehet ezeknek hallgatását gazdag jutalmakkal elég bizonyosnak tette, a’ bizodalmatlanságnak és a’ szívszorongatásnak. Furiái mindenfelűl üldözték még is, és így arra vetemedett, hogy azokban, kik körűlötte voltak, árúlásonn, és személlye ellen való öszveesküvésenn egyebet látni nem tudott.
Ama’ személyek között, kik nálla kiváltkép gyanúságba estek, Prediszlava az ifiú Királyné, legjelesebb volt. Miótátúl fogva a’ magyar trónusra emeltetett, megnyerte ő szeretetre méltó tulajdonságai által a’ Nagyoknak és a’ Nemeseknek egész hajlandóságát, és Kálmán elejénte a’ köz szeretetnek bizonyos jeleit vele felosztotta volt. De ez, fájdalom! nem sokáig tartott, mivel szinte második házasságának üdeje körűl kezdődött benne ama’ rossz belső változás, melly a’ Királynénak derűltt és kellemetes nyájasságával szembetűnőképen ellenkezett.
Egynehány biztossait kivévén, senki sem tudta e’ kellemetlen változásnak okait, és senki sem volt, a’ ki annak következéseitűl ne tartott volna. Nem csuda tehát, hogy legfőbb udvarnokjai magokot tőlle visszavonták, és értelmesen megmutatták, hogy őköt a’ Fejérvári udvarnál csak az ifiú Királynénak jelenléte marasztalhattya. E’ szerint igen hatalmas felekezet támadt Prediszláva körűl, a’ nélkűl hogy ez akarta vagy tudta volna, mellyre kiváltkép mostoha fia, a’ Korona Herczeg István, gyanús szemmel tekíntgetett, mivel örökségét naponkint nagyobb veszedelembe jutni vélte, a’ Királynénak minduntalan szaporodó baráttyai által, kivált ha, ammint már is látszattya volt, fiú gyermeket szűlne. A’ Korona Herczegnek e’ veszedelemtűl való félelme
*
félelmet [Emendálva.]
arra bírta őtet, hogy édes Attyának könnyen felingerelhető bizodalmatlanságát a’ Királyné ellen igazítsa. Figyelmetessé tette őtet szembetűnő felekezetére, és rágalmazásiban annyira mert menni, hogy mostoha annyát eggy magyar Nemessel való tíltott társalkodásrúl vádolta.
E’ csalárd vádolás czéllyát Kálmán’ szívében el nem hibázhatta. Felingerlett büszkesége és felhevűltt képzése a’ hidegebb fontolásnak helyet nem adhattak; az ifiú és ártatlan Királyné a’ bizodalmatlanságnak szomorú áldozattya lett. Kálmán nem tekíntvén a’ méhgyümölcsöt, melly az anyai szív alatt mármár érni kezdett, fennszóval vádolta őtet a’ házasságtörésrűl, és a’ trónusrúl letaszítván, azt parancsolta neki, hogy térjen vissza hazájába. A’ Király a’ belső nyugodalom által, melly tágas Országában uralkodott, olly rettentő állapotra jutott szomszéd Fejedelemtársaira nézve, hogy e’ gyalázattal minden kétkedés nélkűl illethetett eggy országló házat, mellyel eddig szövetségben állott, ’s melly neki valaha segedelmet nyújtott arra, hogy ellenségeit megalázhassa. Magok a’ Magyarok semmitűl sem rettegtek úgy, mint belső polgári háborúktúl, és így a’ meggyalázott ártatlan Királyné még erős felekezetétűl sem várhatott elegendő gyámolítást.
El lehet gondolni, melly igazságos keseredés fogta el e’ Fejedelem Asszonynak szívét, kivel embertelen férje illy mocskosan bánt; és mink e’ segedelem nélkűl szűkölködő gyenge Asszonyságnak méltán megbocsáthattyuk, hogy ő e’ keseredést titkos bosszúállással meghűteni ügyekezett. Megemlékezett ő arrúl, hogy az országló háznak legveszedelmesebb ellensége, Béla Herczeg, eggy távúl fekvő várban súlyos lánczokban nyomorog. Eltökéllette tehát magában, hogy e’ lánczokot, minekelőtte e’ gyűlöltt udvart elhaggya, gazdag jutalmak által megoldgya; ’s bármelly nagy akadályokot látott is maga előtt e’ szándékának tellyesítésében, feltalálta még is természetes okosságával az igaz útat, melly őtet feltett czéllyához vezette.
Tudgyuk, hogy Álmus Herczeg Béla fiával a’ keresztes hadhoz akarván magát kapcsolni, egész herczegi vagyonnyábúl a’ Dömösi gazdag Apáturságot szerzette a’ végbűl, hogy eggy ajtatos fogadásának megfelellyen. Reményleni lehetett tehát, hogy a’ háladatosság ezen Apáturságunk szerzetesseiben hű barátokot tartott fenn a’ szerencsétlen Herczegnek, kik az alkalmatosságot örömmel fogadgyák arra, hogy jótévőjöknek segítő kezet nyújtsanak. Azonn volt tehát, hogy e’ Klastromnak Apáturját titkos követségek által pártyára vonnya, ’s talált is benne olly állhatatos és eltökéllett férjfiút, ki szándékainak tökélletesen megfelelt. Megelégedett ő azzal, hogy a’ Királynétúl a’ várnak nevét megtudván, mellyben Béla őrizet alatt volt, csak annyi pénzeket vett, mellyek elegendők voltak azoknak megvásárlására, kik Bélára vígyáztak. Megvígasztalódván, hogy bosszúállását eggy illyen tehetős és eltökéllett férjfiúnak kezére bízta, elhagyta Kálmánnak udvarát, hogy sorsát békességes tűréssel viselvén, ellenségeit annyival bátrabbakká tegye.
Az Apáturnak már most fő gondgya az volt, hogy a’ Herczeget a’ fogságból kiszabadítsa. Költsönözött ruhában, és ama’ módokkal, mellyekkel az eladó lelkeket megvásárlani nem nehéz, bőven felfegyverkeztetve, elsietett a’ várnak mellékeibe, és igen nagy vígyázással kikémlelte az útakat, mellyeken arany kultsával a’ tömlötznek vas ajtajít feltörhesse.
Az eladó szolgákat és őrököt, kik a’ Herczeget őrzötték, megjuhászította volt már, a’ mint különös történetből ugyan akkor Kálmánnak titkos parantsolattya oda érkezett, hogy a’ foglyot jó móddal végezzék ki a’ világbúl. E’ parantsolat nagyon megkönnyebbítette a’ szerentsétlennek szabadítását, mivel így az őröknek nem volt okok attúl tartani, hogy tőlök a’ foglyot valaha számonn kérjék. A’ helyett tehát, hogy a’ Királynak parantsolattyát tellyesítették volna, eladták Béla’ életét az Apáturnak, és a’ Herczeget kezébe szolgáltatták.
De melly nagy volt szabadítójának réműlése, melly rettenetesen megzavarodott öröme, mikor Kálmánnak illyen kegyetlenségéről nem is álmodván, az Ifiúnak nyomorúlt állapottyát látta, és észre vette, hogy tömlötzének szomorú éjszakáját a’ mindent felvídító napnak világosságával többé fel nem válthattya. Melly gyáva adományt vásárlott a’ megszabadított szerencsétlennek! a’ kesergéssel tellyes életnek hosszabbítását, mellyért még csak köszönetet sem várhatott. Ama’ szép reménnyei, hogy valaha Bélának fejénn a’ Magyar Koronát ragyogni láttya, a’ váratlan bútúl elfogott szívében a’ Herczegnek első tekínteténél egyszerre elenyésztek. A’ Haza’ javának felséges ügyelése, melly e’ nagyszívű férjfiút ezen ügyekezetre kiváltkép ösztönözte, eltikkadt benne, és csak a’ könyörűletességnek szózattya bírhatta őtet már most arra, hogy jótéteménnyének legalább atyai gondviselés által szerezzen néműnémű érdemet. Elvezette ösmeretlen név alatt a’ szegény vakot a’ Klastromnak falai közé, azzal a’ szándékkal, hogy életének hátra lévő napjait úgy megédesítse, ammint tőlle kitelik. Szerzetes társai, beszenteltetvén a’ titokba, nemesszívűséggel segítették iparkodását. Béla a’ szerzetnek ruhájába öltözködött; a’ szenvedés miatt elfonnyadtt orczájának vonásai pedig annyival is inkább ösmerhetetlenné tették, mivel szemeinek kiszúrása az országban tudva nem volt, a’ körűlötte lévő szerzetesek pedig szorgalmatosan vígyáztak, hogy vaksága idegen és bizodalmatlan embereknek szemébe ne tünnyön, vagy legalább vizsgaságokot fel ne ingerellye.
Álmus Herczegnek halála úgy hirdettetett ki az udvartúl, mint vénségének természetes következése, és Kálmán, Bélának sorsa iránt tévelygésben lévén, életkorának utólsó esztendeit gondatlan nyugodalomban tőltötte, és Koronájárúl, úgymint elveszthetetlen javárúl legkissebbet sem szorgalmatoskodott. De lelkiösméretének furdalásai, mellyek elkövetett, szörnyű kegyetlenségeire szűntelenűl megemlékeztették, nem hagyták e’ nyugodalmat háborgatás nélkűl. Ezeknek képe mérges harapásokkal marczangolták életét. Gonoszságainak czéllyánn túl nem sokáig élt, és halála utánn Magyar országnak kormánnya István fiára jutott, kinek szívébe a’ szorgalmas atya hasztalan ügyekezett olly nagy tulajdonságokot súgárlani, a’ minők eggy országló Fejedelemben megkívántatnak, ’s mellyekkel ő valóban bírt.
Ama’ hír, hogy Béla megfogatott, és pör által örök fogságra ítéltetett, egész Serbiáig gyorsan elhatott, és Ilona magánn kívűl volt fájdalmában kedvessének sorsa miatt. Eggyetlen eggy bizodalma még is abban volt, hogy édes attya mindent elkövet, a’ mi a’ szerencsétlent lánczaitúl megmenthesse. Kűldött is Uróz a’ Magyar Királyhoz követséget, melly e’ Fejedelem’ elejébe terjessze ama’ nemes szándékot, mellyel Béla a’ Serbiai udvart elhagyta. De Kálmán gúnyolással fogadta kérését, mivel gondolhatta, hogy a’ Serbiai Fejedelem gyengébbnek érzi magát, hogysem a’ Herczeget a’ fogságbúl erővel kiszabadíthassa. És a’ dolog valóban így is volt. Ilonának leghathatósabb kérései rá nem bírhatták ezen előre látó bőlcs atyát, hogy a’ Serbiai hadi erőt a’ magyarral öszveakassza, és így a’ könyörűletességre méltó fogolynak legutólsó gyámola is elenyészett. Ilona békével látszott viselni kemény sorsát, azzal a’ reménységgel táplálván magát, hogy Kálmánnak kemény szívét az üdő talán meglágyíttya, eszébe se juttatván ama’ kegyetlen vérontásoknak lehetségét, mellyekkel bosszúját a’ Király megelégítette.
Kálmán’ halála utánn új reménység támadt mellyében a’ felűl, hogy az új Király talán hajlékonyabb lessz édes attya’ kérésének meghallgatására; és így ezt mindaddig unszolta, még Béla iránt Székes Fejér várra új követséget nem kűldött. De ez még szomorúabb hírt hozott vissza, mint az előbbeni, Bélának halálát tudni illik. István nem átallotta, attyának hamvait a’ sírban ama’ vallással meggyalázni, hogy titkos parancsolattyára, Béla előbb szeme’ világátúl, azutánn pedig erőszakosan életétűl is megfosztatott. Oda függesztette ehhez talán nem egészen igaz sajnálkodását, hogy Herczegszomszédgyának kívánságát nem tellyesítheti.
E’ hír az egész Viddini udvart megszomorította. Kiki sajnálkodott a’ szerencsétlen Magyar Herczegnek sorsánn, de kiváltkép a’ Serbiai Herczeg Kisasszonyonn, kinek elejébe e’ szomorú tudósítás késedelmes félénkséggel terjesztetett. Ilona azonban bajnokabb szívvel fogadta azt, hogysem felőlle reméllették, sőt ezen szempillantásban sokkal világosabban megmutatta, mint eddig, hogy férjfiasan erős és állhatatos szívvel bír. Megszomorodott édes attyát azonban e’ férjfias állhatatosság meg nem nyugosztalhatta, minekutánna édes leányának ajakibúl kénytelen volt hallani ama’ tökéllést, hogy ő, mint kegyetlenűl megöltt szerelmessének jegyesse, tiszta mellyében örökké megőrzi neki hű szeretetét, és a’ síronn túl szeplőtlenűl utánna viszi. Így az öreg Uróz kénytelen volt a’ jövendőségbe vígasztalás nélkűl tekínteni, és abban mély szomorúságára előre látni hogy Herczeg ága eggyetlen eggy leányában egészen kihal.
A’ búbánat alatt meggörnyedő Fejedelemtűl a’ gyászos komorság az egész udvarra kiterjedtt; csak Ilona vándorlott derűlttebb tekíntettel, és mennyei világosságtúl tűndöklő orczával a’ gyászolók között, édes indúlatossággal kapcsolván öszve akarattyát a’ mennyei gondviselésnek rendelésével. Naponkint elandalogván a’ Remetének sírjához, óráit a’ nevekedő cziprusfáknak árnyéka alatt legörömestebb töltötte. Az üdő, melly egyébaránt minden fájdalmat megenyhít, és a’ szempillantásokban eltökéllett szándékokot megváltoztattya, nyomdokatlanúl habzott el mellette. Hasonló maradt ő magához, és szépségének gyenge virágja fellengő életének lélekzetébűl látszott táplálkodni.
Így állott ő testének szinte megújjúlt fénnyében töredékeny, és süllyedő öreg attya mellett, kinek búbánattya mindannyiszor nevekedett, valahányszor leányának reménységet mosolygó termetével ama’ végső tökéllését öszvetartotta, melly minden reménységet semmivé tett. Nem voltak sem intések, sem kérések, sem igéretek, mellyekkel atyai tekíntete Ilonát nem ostromolta volna, mikor a’ szomszéd Fejedelmek közűl sokan meghallván szépségének hírét, kezéért esedeztek. De a’ Herczeg Kisasszony az ajánlásokot állhatatos tökélléssel mind megvetvén, nem engedte, hogy élete’ módgyának más arány adasson.
Így folyt el tizennyolcz holnap, ammint eggy estve cziprussaitúl visszatérvén, ’s mély gondolkozásba merűlve a’ kertbűl a’ palota felé andalogván, eggy bokorbúl, mellynél elment volt; férjfi énekszót hallott, melly eggy lantnak hangjaitúl kísértetett. Az ének és a’ musikaszó egyszerre vissza hozta megint emlékezetébe ama’ szerencsés napokot, mellyeket, Béla mellett ülvén, és kellemetes énekeit hallgatván, töltött. Ellentállhatatlanúl vonta ez őtet az énekes felé, ’s melly nagy álmélkodásra fakadt, ammint szavait megértvén, szintazon Románczot hallotta, mellyet neki valaha Béla szerzett, és ugyanazon nótára énekelt, úgymint:
Magos partyánál a’ pataknak
a’ hantra dűl eggy szent vitéz,
’S terhét nem győzvén az útaknak,
segédért a’ nagy égre néz.
Kiomlik csüggedő kezébűl
a’ szokatlan szarándok bot;
’S a’ tölgyárnyéknak zőld hüssébűl
salygattya szint’ a’ habokot.
Mély ágyaikbúl felborzadnak
ezek, mint annyi havasok;
’S a’ partot dúlván, szétszakadnak,
mint gyöngyhullasztó záporok.
Allig hogy álmot kezd érezni,
eggy harsogó kiáltást hall,
’S lovat lát sebesen érkezni
eggy gyönyörű szép alakkal.
Semmit sem gondol a’ zablával;
a’ víz felé hartyogva száll.
Eggy kígyó marja fúllánkjával;
legázol mindent; meg nem áll.
A’ szent vitéz nagy bátorsággal
a’ csüggedő kantárhoz kap;
’S jobbjára szíves biztossággal
olly szép Szűz omlik, mint a’ nap.
A’ ló a’ kantárt elszakasztya,
’s a’ lázúltt hab közé repűl.
Halálnak a’ vizet választya,
hol gyilkossával elmerűl.
Ájúlásábúl hogy magához
a’ Szűz végtére visszatért,
Mentőjét elvitte házához,
hogy ott magának kérjen bért.
Felével nagy Herczegségének
hálállya ritka érdemét.
De bérűl ez csak szép szemének
óhajtya kegyes kellemét.
„Kitűl tanúltad te ezen éneket?” Illy szókkal közelített Ilona az énekeshez, mintha legszentebb vagyonnyának orzása miatt akarta volna megtámadni. Megijedve lépett az énekes eggyet hátra; de a’ Herczeg Kisasszony szemmel tartván a’ véltt tolvajt, tűredelmetlenséggel újjította meg hozzá igazított kérdését. Kénytelen lévén felelni a’ jövevény, a’ következendő esetet beszéllette Ilonának:
„Ammint lantommal és énekemmel Magyar Országot jártam, elmentem egyszer musikaszóval a’ Dömösi Apáturságnak ajtaja mellett, hol szinte eggy szerzetes mulatott, ki szeme’ világa nélkűl szűkölködött. Meghallván lantomot, látható indúlatosságra fakadt, és vezetőjét arra kérte, hogy engemet hozzá hívasson.
Melléje kellett űlnöm, és ő félbeszakaszthatatlan figyelmetességgel hallgatta sokáig énekimet. Végtére kezébe vévén lantomot, kesergő indúlattal pendítette meg rajta a’ húrokat, ’s egynehány szép fogású járások utánn elkezdette énekelni az előbbeni Románczot, mellynek dallyait a’ musikaeszközönn mesterűl
*
mesteterűl [Emendálva.]
kísérte.
Ammint elvégezte, kihomorodott kezébűl a’ lant, mellyébűl pedig mély fohászkodás emelkedett ki. Pénzt keresett zsebeiben, hogy engemet megajándékozzon, de nem találván ezen arany gyűrűt vonta le újjárúl, és azt mondta, hogy mennyek el vele a’ Serbiai udvarhoz, és ott váltassam ki magamnak; azonnal egyszerre gazdag ember leszek. Ezzel vezetőjének karjába akaszkodott, és szemeimbűl eltűnt.
Éneke amaz indúlatos dal által, mellyel énekelte, úgy megillette szívemet, hogy azonnal megpróbáltam utánna énekelni. Szerencsémre mind a’ dalt,
*
dal, [Emendálva.]
mind a’ szavakot megtartottam fejemben, ’s mindaddig gyakorlottam, még emlékezetemben elfelejthetetlennek nem tettem.
Azóta majdnem minden egyéb énekeimet elhagyván, csak e’ Románczot dalolom, mert minden embernek tetszik, a’ ki csak hallya. Áh! de ha ő tőlle magátúl hallottad volna! Óh! mikép illette meg, mikép fogta el egész szívemet! És e’ gyűrűt! ezt én úgy őrzöm, mint legfőbb szentségemet, mint szemem’ világát. Nem akarok én gazdag lenni; lantom és az ő éneke engemet elegendőképen meggazdagított.”
A’ Herczeg Kisasszony allig tudta eltitkolni az örömnek és az illetődésnek ritka vegyűlését, melly belsejében uralkodott. Nem akarta mindazáltal hirtelen elárúlni, melly nagy köze van ezen esethez, és arra erőltette magát, hogy olly hidegvérűséggel, ammint csak lehetett, még egynehány kérdést tegyen.
„De minek jöttél te tehát ide, ha gyűrűdöt ki nem akarod váltani? kérdezé tőlle a’ többi között.”
„Nem a’ haszonkereset vezetett engemet valóban ide, hanem inkább csak a’ vizsgaság, felelé amaz, mivel látni akartam, ki fogja én tőllem e’ gyűrűt kívánni?”
„Az én vagyok” mondá hirtelen a’ Herczeg Kisasszony, és ezzel magát akarattya ellen egyszerre elárúlta. Többet mindazáltal nem szóllott még is, a’ mi a’ jövevény énekest felvilágosithatta volna. Sőt még a’ gyűrűt sem kívánta tőlle a’ töltt erszényért, mellyet kezébe nyomott, hanem ezzel csak amaz ígéretét vette meg, hogy a’ Románczot senkinek sem énekeli el többé, hogy öszvejöveteleket senkinek el nem árúllya, és hogy más nap ugyanazon órában, ugyanazonn a’ helyenn ismét meg fog jelenni.
Ezzel visszasietett a’ palotába, mivel már setétedni kezdett, és szobáinak csendes magányosságába rejtette magát, hogy ott szorúltt szívénn az örömnek háboríthatatlan könyhullajtásai által tágíthasson. A’ környűlállásokbúl és a’ jövevénynek minden beszédgyébűl bizonyosnak látta, hogy kedvesse még él. Ezzel megeggyesűlni, ez volt tehát mármost
*
mámost [Emendálva.]
szívének eggyetlen eggy ohajtása; mirenézve eszét is egészen csak az foglalta el, mikép lehetne ezen eggyesűlést lehetségesnek tenni?
Elejénte meg akarta ő az öreg Herczeget titkával hinni, ’s tanácsot akart tőlle kérni, mikép lehetne az újra megléltt szerencsétlent üldözőinek tartománnyábúl kiszabadítani? De hamar megváltoztatta ez iránt szándékát, mihelyt meggondolta, hogy az efféle dolgokban az öreg embereknek ezer meg ezer ellenvetései és fontolásai vannak, mellyek az ifiúságnak nagy ügyekezetekre vágyó tüzével meg nem férhetnek. A’ magányos éjtszakát tehát azzal tőltötte, hogy önnön magával külömbféle módokrúl tanácskozott, mellyekkel szándékait végre hajthassa. Szívének egymást felváltó indúlattyai, mellyeket abban már az öröm okozott, mivel kedvessét gondolattyában feltalálta, már meg a’ heves kívánság, mellyel a’ megleltt kedvesnek mennél hamarább való birtoka utánn esdeklett, nem engedték meg szemeinek, hogy elszenderedgyenek. De szintezen habzó indúlatok azt sem engedték meg nyughatatlan elméjének, hogy ügyekezetinek végbevitelére bizonyos plánumot határozzon meg; és így reggel csak azzal az eltökéllett szándékkal kelt fel ágyábúl, hogy titkon ama’ Klastromhoz költözik, hol kedvesse van, és hogy szabadítását azutánn a’ szerencsére bízza.
Hogy ezen ügyekezetében valakitűl azok közűl, kik édes attyának udvarában szolgáltak, segítséget várhasson, azzal magát nem biztatta. Csak a’ jövevény volt tehát egyedűl, a’ kit e’ titkával meghinni, helyesnek találta. Ama’ részvévő érzemények, mellyeket ez Bélához mutatott, a’ nélkűl, hogy szomorú eseteit tudta volna, tellyes bizodalomra gerjesztették, és hozzá vonzották szívét, olly annyira, hogy kalauzzának őtet választotta.
Késedelmesen folytak neki a’ napnak órái, még végtére az estve elérkezett, mikor az énekest a’ kertben találni reméllette; ’s melly nagy örömmel látta, hogy az öszvejövetelnek órája előtt várta már őtet amaz, mintha ez által tűredelmetlenségét akarta volna megkímélni.
Kész volt ő arra, hogy neki az elszökésre segedelmet nyújtson. Erre tehát a’ jövő éjszaka határoztatott meg. Ilona lantosné ruhába öltözött, mivel ezt vezetőjére nézve legalkalmasabbnak vélte, ’s felfüggesztette eggy zsinóronn vállára a’ lántsát, mellyhez Bélának elmenetelétűl fogva nem nyúlt volt. Mikor más nap a’ reggel szürkűlt, akkor már ők a’ legjáratlanabb útakonn több órányi főldet elhaladtak. Így ők már jó messze voltak, mikor a’ Herczeg Kisasszonynak eltűnése a’ palotában szembe tűnt. Ez annyival későbben történt meg, mivel életének különös módgya szerint, fél napokot is töltött távúl a’ palotátúl magányosan, a’ nélkűl hogy szolgáló asszonyai közűl valamellyik tudta volna, hová ment, vagy hol tartózkodik? közönséges lett végtére a’ háborodás, mikor későn estve a’ palotában meg nem jelent, és senki eltűnésének sem okát sem módgyát csak nem is gyaníthatta.
*
gyanúthatta. [Emendálva.]
Kűldettek ugyan követek mindenfelé, mihelyt az éjszaka beérkezett, és kivált ama’ helyekre, hová ő magányosan andalgani szeretett volt; de ezek mind visszatértek, a’ nélkűl hogy nyomára akadhattak volna. Csak azutánn mentek minden útakra biztos emberek, hogy felkeressék, kik csak hírét sem tudván kinyomozni, hihetősnek tették, hogy latrok voltak, a’ kik a’ Herczeg Kisasszonyt hallatlan vakmerőséggel elragadták.
Még e’ haszontalan nyomozások történtek, azonban a’ mi vándorlóink szerencsésen elérték az országnak határait, mellyekenn túl a’ Herczeg Kisasszony tellyes bizonyos volt már, hogy Lantosné ruházattyában senki meg nem ösmeri. A’ helységekben, mellyekenn keresztűl mentek, kellemetes énekeivel és lantolásával hűven segítette vezetőjét ama’ fáradságos házallásban, mellyel táplálásokot kereste.
Mindenik nap jó darab főlddel közelebb vitte kívántt czéllyához ezen érzékeny szívű szerelmest, ’s végtére megsajdította az alkonyodó napnak súgáritúl ragyogni az apáturságnak tornyait, hol Béla méltatlan szenvedésének gyalázatos következéseit elrejtette.
Más nap reggel leűlt ő énekes baráttyával, kit báttyának vallott, a’ Klastromnak fő ajtaja mellé. Szívének heves indúlatossága elfojtotta mellyében a’ dalokot; kénytelen volt tehát egészen úti társára bízni, hogy énekével a’ szerzeteseket falaik közűl kiédesítse, és ő ennek dallyait csak lantyával kísérgette.
Többen kijöttek hozzájok, és az énekest, kit e’ vidékben már régen nem láttak, szívesen megköszöntötték. Ilona megvisgálta őköt eggyenkint nyomozó tekíntettel, de az, a’ kit keresett, meg nem jelent, és így az eset szerelmes szívének tűredelmetlen esdeklését felette keményen megpróbálta. Végtére eggyik a’ hallgatók közűl imígy szóllott az énekeshez: „Óh! ide kell vezetnünk hozzád bizonnyára a’ mi világtalanunkot is; azóta, hogy énekedet nem hallotta, szűntelen tudakozódott irántad. Mikép fog örűlni, ha dallyaidat ismét hallhattya!”
Erre elsietett, és Bélát kevés üdő múlva levezette. Az első tekintet megbizonyította már a’ Herczeg Kisasszonynak, hogy gyanúja sükeretlen nem volt, és csak férjfias lelkének állhatatossága volt képes meggátolni, hogy e’ jelenés a’ főldre ne rogyassza. Keze mindazáltal nagyon kezdett a’ húrokonn rezketni, és úti társának nagy fáradságában telt, hogy éneklő szavának erejével a’ dalkísérő lanthangoknak zavarodásait eltitkolhassa. Saját lantyát kellett végtére elővennie, hogy Ilonának mértéktelen accordgyait elnyomja.
Béla világos jeleit adta örömének, mikor az énekesnek szavát megösmerte, kinek dallyait jó üdeig figyelmetesen hallgatta. Ammint ez végtére énekelni megszűnt, jeladó szózattal kérdezte tőlle Béla, mellyet csak az énekes és Ilona értett, hol járt légyen azóta, hogy legutólszor énekelni hallotta?
„Szinte Serbiábúl jövök”, felelé az énekes.
Béla csak nagy nehezen nyomhatta el szívének indúlattyát. Kevés hallgatás utánn kezét kérte, hogy köszöntés gyanánt megszoríthassa. Az énekes oda nyújtotta azt neki. Béla allig hogy vele kezet fogott, azonnal lehomorodott fél ájúlással vezetőjének karjai közé, és szerzetes társai érzékeny szorgalmatossággal bevitték inkább, hogysem bevezették a’ Klastromba.
Ennek a’ gyűrű volt az oka, mellyet Béla az Énekesnek újjánn megérzett.
Látta Ilona, melly nagyra böcsűli e’ gyűrűt úti társa; nem volt tehát mindeddig annyi szíve, hogy azt tőlle elkérje és kiváltsa. Ezenn felűl úgy is nézte ő e’ gyűrűt az énekes’ újjánn, mint fő tagját ama’ láncznak, melly ezen embert Bélának és önnön magának sorsával egybe függesztette.
Az énekes eszre vette a’ jeladó kéznyomást, mellyel Béla a’ gyűrűt megillette, ’s mikor ezt Ilonának megvallotta, kinyílatkoztatta ennek egyszersmind, tudta nélkűl, Béla’ hirtelen ijedésének, és ájúlásának okát is. Ilona tehát keserű szemrehányásokkal kezdette magát kínozni, ’s mind ő, mind úti társa nem tudták bújjokban, mikép hozhatnák helyre mennél hamarább a’ hibát, mellyet elkövettek. Nem tudták bizonyosan, ha tudva van-é az egész Klastrom előtt Bélának születése, neve, és sorsa? és így méltán félhettek attúl, hogy ezeknek üdőtlen elárúlása által meg ne fosszák e’ szerencsétlent utólsó menedékhelyétűl.
E’ bizonytalanságban ültek ők még a’ Klastromnak fő ajtaja mellett, ammint a’ harangot meghallották, melly a’ szerzeteseket az estveli solyozmára a’ templomba hítta. Felhagytak tehát minden reménységgel, hogy az nap Bélának sorsárúl valamit hallhassanak, ’s elmentek szomorúan a’ Klastromnak környékébe, hogy ott éjjeli szállást keressenek.
Az Apáturság körűl volt véve sűrű erdőkkel, ’s allig hogy attúl a’ vándorló énekesek ezer lépésnyire távoztak volt, zavartt hangzását kezdették hallani a’ vadász körtüknek, melly hozzájok lassankint közelgetett. Minekelőtte meghatározhatták volna magok között, hogy a’ közelgető vadász sereg elől kitérnek, körűlvéve látták attúl magokot, sőt mivel a’ nagy erdőségben eltévedt volt, kénytelenek voltak még ama’ kérdésre is megfelelni, hol lelhetne legközelebb az egész sereg éjjeli szállást?
Az énekesek azonnal azonnal megnevezték a’ Dömösi Klastromot, melly az erdőnek közepénn feküdt. Ilona mindazáltal nagyon megijedt, minekutánna ezen útigazítása utánn azt hallotta, hogy eggyik a’ sereg közűl a’ vadászatnak legfőbb személlyét Királynak nevezi, és hogy Istvány Király az, a’ ki egynehány késérőivel a’ fő seregtűl eltévedvén, ugyanazon Klastromban fog éjjeli szállást keresni, hol az ő kedvesse, Béla, mint eddig legbátorságosabb menedékhelyében tartózkodik. A’ környűlállások mindazáltal azt javasolták neki, hogy ijedését és titkos szorongatásait, ammint csak lehet, eltitkollya. Erre eggyik a’ vadászok közűl azt terjesztette a’ Király’ elejébe, hogy jó volna e’ musikáló szarándokokot a’ Klastromba visszavinni, hogy ott az estvének unalmas óráit megrövidítsék. A’ Király e’ tanácsot helyben hagyta; Ilona pedig szinte újra megerősödött ama’ gondolat által, hogy e’ Klastromban úgy lessz, mint Bélának őrző angyala, ki elárúlásának veszedelmét minden tehetségével hátráltassa.
Az énekes szarándokok tehát vissza fordúltak, mint kalaúzok, a’ Klastrom felé, mellynek kapuja a’ Királynak parancsolattyára legottan megnyílt. Ilona és úti társa a’ vadászokkal eggyütt bementek, ’s még az Apátur a’ nagy vendégnek vocsorát készíttetett, lantyaikkal és énekeikkel a’ bornak örömeit tehetségek szerint gyarapították. Ilonának kellemetes magaviselése, szép termete, és gyönyörű szava magokra vonták most kiváltkép a’ Királynak figyelmetességét, végtére pedig kegyelmét és hajlandóságát is megnyerték. Minekelőtte az asztalt felszedték volna, bizonyossá tette kegyes kifejezésekkel kegyelmérűl, és szolgálattyával megkínálta, mellyben talentomai által udvarának örömeit megfinomitsa.
Az előre gondolkodó Apáturnak szorgalma olly rendeléseket tett, hogy Béla az elárúlásnak minden veszedelménn kívűl volt; de Ilonának elméje mindaddig nem nyughatott, még az útra vissza indúló Királyt ismét a’ lóra ülni nem látta. Most tágúlt már meg mellye amaz édes reménységnek elfogadására, mellyre az által, hogy őtet a’ Király udvari szolgálattyába vette, méltán felébredett; most nézte magát a’ gondviseléstűl arra választott személynek, hogy Béla’ sorsának öszvekötelődzött hurokját saját kezével feloldgya. El sietett tehát véltt báttyával a’ vadász sereg utánn, és más nap megjelent a’ Király’ udvarában, hol elfogadására a’ rendelések már megtetettek volt. Mihelyt fáradságos úttya utánn megpihent, belépett hívatallyába, ’s a’ Király’ asztalánál lantya mellett énekelt. Amaz iparkodás, hogy a’ fejedelemnek kegyelmét kedvessének javára megnyerhesse, olly buzgóságba hozta talentumait, melly valamint szép szavának minden kellemetességeit, úgy lantyának szelíd accordgyait is megelevenítette; kivált mivel az udvarnak tulajdonságival, és a’ Királynak characterével való mélyebb ösmeretség reménységeit naponkint nagyobb erőre segítettek.
István, ki édes attyának nagy tulajdonsági nélkűl mindenkép szűkölködött, távúl volt még is amaz indúlatosságtúl, melly Kálmán Királyt, országlásának később esztendeiben, saját familiája ellen való kegyetlenségekre csábította. Istvánnak charactere lágy volt, és ugyanerre nézve tulajdon tehetősségétűl kevesebbet is gyámolíttatott, hogysem magát az illyen charactereknek szokott veszedelmeitűl megóhatta volna, mellyeknek nem legkisebbike az, hogy vele a’ körűlötte lévők, mint laptájokkal játszanak. Ezen állapot ezerféle rendetlenségeket okozott az országlásban, mellyekkel ő a’ népnek panaszibúl megösmerkedett ugyan, de mellyeknek jobbításába ereszkedni nem merészlett. A’ vele meg nem elégedő Nemzetnek keseredését végtére szívére is vette, a’ mi neki sok szomorú órát okozott, mellyekben a’ Koronának súllyát sajnosan érzette. Kevés üdő múlva testének betegeskedése a’ vadászatnak mulatságitúl is megfosztván őtet, az eggy Ilonának talentoma volt még, a’ mihez unalmában folyamodott, ’s a’ mi komor óráit megrövidíthette.
Így e’ Herczeg Kisasszony idegen név alatt, mint lantosné több üdőt töltött eggy esztendőnél Istvánnak udvarában, különös plánumban foglalatoskodván szűntelen’ tehetős lelke, mellynek végbevitelét naponkint eltökéllette, ’s a’ titkos szorongatástúl elrémittetvén, naponkint elhalasztotta. Ez abbúl állott, hogy a’ Királynak Béla’ életérűl’ vallást tenni, és szabadságáért térgyenn állva esedezni akart. Részént azért, mivel a’ Királynak nagy kegyelmében volt, részént pedig azért, mivel e’ fejedelemnek characterét ösmerte, elhitette magával, hogy e’ lépést bizodalommal megteheti; de viszontag akár azért, mivel azokhoz, kik a’ Király körűl voltak, ’s kik közűl némellyek még Álmus’ és Béla’ gyilkolásában is részesűltek, tellyes bizodalma nem lehetett, akár talán azért, mivel asszonyi félénksége állhatatlanná tette, e’ plánumnak végrehajtását naprúl napra, holnaprúl holnapra halasztotta mindaddig, még a’ Király’ egésségének környűlállásai úgy megrosszabbodtak, hogy az orvosok életének egy néhány napnál többet nem ígérhettek.
Most már Ilonának ügyekezete egyszerre füstbe ment, mert nem volt már módgya benne, hogy Istvánnak beteg ágyához juthasson, a’ nélkűl, hogy az udvarnokoknak veszedelmes seregétűl környűl véve ne legyen. Azt gondolták ezek hogy a’ Király magvaszakodtt lévén, a’ Koronát testamentom által haggya majd valakinek; nem csuda tehát, hogy a’ haldoklónak ágyához sokan öszvecsűdűltek, hogy e’ végső kegyelemért versengjenek. Óh! ha ők tudták volna, hogy közöttök eggy asszonyság forog, ki a’ Koronát kezekbűl annál bizonyosabban ki fogja forgatni, mennél csekélyebb személynek tartották.
Látván Ilona, hogy előbbeni plánumával most már semmire sem mehet, eggy másikra, sokkal merészebbre, és sokkal szerencsésebbre vetemedett. Tudta ő, hogy a’ nép Álmus Herczegnek lenyomott ágához hajlékony szívvel viseltetik; előre látta, hogy még azon esetben is, ha István a’ Koronárúl testamentom által tenne rendelést, a’ sok Pretendensek nagy rendetlenségeket fognak okozni; helyesen meggondolta azt is, melly jó következése lenne annak, ha illyen szempillantásban Királyi vérbűl származott Pretendens jelenne meg; az Apáturnak tehát, kivel már jóval azelőtt minden szándékát közlötte volt, kevés szavakkal megírta a’ dolgot, és arra kérte, hogy Fejérvár’ mellékébe siessen Bélával, és ott mindaddig elrejtve mulasson, még neki meg nem üzeni, hogy e’ Herczeget a’ palotába, mint jövendőbéli Királyt bevezesse. Ilonának úti társa, kit báttyának vallott, titkos követ gyanánt szolgált neki, és parancsolatit hűven is tellyesítette.
Így volt minden elkészítve, ammint István meghalt. Ilonának követtye az Apáturt Bélával eggyütt közel találta már Székes Fejérvárhoz, és Ilonának nevével azt javasolta nekik, hogy a’ várasba való pompás bemenetelt haggyák más napra, mikor a’ nép még nagyobb pösgésben lessz.
Úgy is volt a’ dolog. Mihelyt a’ Királynak halálát a’ Magyarok bizonyosnak tudták, azonnal félni is kezdettek az anarchiátúl, mivel a’ Király nekik törvényes örököst nem hagyott. Illy félelmében a’ nép útszárúl útszára habzott, ’s a’ várasnak nyilvánvaló piaczainn
*
piarczainn [Emendálva.]
nagy csoportokra egybegyűlt. Ezekben találta őköt a’ felkelő nap, ammint a’ Dömösi Apátur szerzetes társaival egyházi pompás őltözetben Bélát a’ váras’ kapuinn hozzájok bevezette. Eggy szónok elől lovagolt, ’s a’ népnek kihirdette, hogy Béla Herczeg, kit a’ Magyarok már holttnak véltek, még életben van, és hogy ide szabadítójátúl vezettetik.
Meglepve ezen új hírtűl, oda tolódott a’ nép, a’ hol Béla a’ Papság között lovagolt, ’s allig hogy e’ szerencsétlen és világtalan Herczeget meglátta, mindenfelűl felkiáltott: Éllyen Béla Király! A’ Papságnak nem volt már elegendő helye a’ processiónak folytatására; áttört soraikonn a’ nép, kiemelte közűlök az új Királyt, és vállainn egész a’ várba vitte.
Bélát az Apátur, mikor a’ Klastromot elhagyták, mindenrűl tudósította; csak nevét hallgatván el ama’ személynek, ki által az ő sorsa illy kívánatos fordúlást nyert. Most, mikor már a’ várnak palotájába elérkeztek, és az országnak Naggyai mind egybegyűltek volt, hogy az új Királynak hódollyanak, a’ Dömösi Apátur volt az első, ki trónussa előtt térgyre esett, és akár magátúl, akár a’ néptűl kényszeríttetvén, szabadságot kért arra, hogy Királyi kegyelmébe ama’ személyt ajánlhassa, ki minden erejét arra fordította, hogy a’ Királyi méltóságra emeltessen. A’ Király
*
Királyt [Emendálva.]
azt kívánta, hogy azonnal elejébe vezettessen. Az Apátur tehát az előszobába ment, és elhozta onnan a’ Magnásoknak elámúltt serege közé a’ lantosnét. Büszke lépésekkel közelgetett ez a’ trónushoz, és micsoda jelenés tűnt most az egész udvarnak szemébe!
Béla nevét kívánta hallani, és ösmeretes szózatban Ilonának saját ajakibúl álmélkodva hallotta e’ szavakot: Én Ilona vagyok, Serbiának Herczeg Asszonya!
Azon szempillantásban semminek sem nézte, Béla egyébnek az egész dolgot kellemetes szemfényvesztésnél. Még azt sem akarta hinni, hogy sorsa valóban megváltozott, még hű baráttya, a’ tiszteletre méltó Apátur, újra bizonyosnak nem mondotta volna az egész esetnek valóságát. Most már a’ Nagyok, kik a’ véltt lantosnét vizsga tekíntettel körűlvették volt, látván az örömet, melly Bélának orczájánn ragyogott, mély tisztelettel hátrább léptek, és Ilona maga maradt a’ trónus előtt, legszebb diadalmának nézvén a’ közönséges hódolást, mellyel őtet az országnak egybegyűltt Naggyai megtisztelték. Kedvessének eggyetlen eggy érzékeny szava felemelte őtet melléje a’ Királyi székre, Ilona Bélának hitvesse lett, és Magyar Királynénak koronáztatott.
Most már Béla Őseleinek trónussán ülvén, ifiúságátúl, alattavalóinak szeretetétűl, és kellemetes nem külömben mint okos hitvessének birtokátúl, ki neki az országlásnak súlyos terhét felette nagyon megkönnyebbítette, méltán reméllette azt, hogy hosszas szenvedését boldog esztendők fogják megkoronázni. Azonban sorsának komor csillagja meg nem szűnt rajta még azutánn is uralkodni. Szerencséjét még mint Király nem látta olly derűlttnek, a’ minőt jó erkőlcsei érdemlettek. A’ helyett, hogy országlásának szelídsége kibékélltette volna vele titkos ellenségeit, még inkább merészebbekké tette őköt, olly annyira hogy ellene új öszveesküvésekrűl gondolkodtak.
Öt esztendeig békével országlott ugyan, a’ nélkűl hogy az ellene koholtt lázúlás kifakadt volna, és Ilona mellett naponkint látszott boldogsága erősödni és nevekedni. Nem csak bőlcs tanáccsával és tehetős iparkodásával segítette ő ama’ szép szándékokot végre hajtani, mellyeknek fő tágya az országnak köz boldogsága volt, hanem azonkívűl esztendőnkint fiú gyermekkel is gyarapította atyai örömét, kik familiájában a’ successiót hosszú üdőre megállapították. Majdann egészen feledékenységbe enyésztek már emlékezetébűl hajdani szenvedései, ammint az említett gonoszok, szerencséjét írígyelvén, a’ köz nyugodalmat, melly a’ trónust környűlvette volt, bosszúállásoknak feláldozták.
Eggy estve meggyújtottak a’ várasban eggy házat, hová a’ Királyt szokása szerint bizonyosan elvárták; mivel az illyen alkalmatosságoknál jelenlétével az öszvegyűltt embereket a’ tűznek oltására biztatni szerette, még a’ Királyné a’ csoportok között rendeléseket tett. E’ köz zavarodásnak hasznát vévén az árúlók, a’ Királyt vezetőivel eggyütt biztossaik által lassankint körűlvetették, megfogatták, ’s a’ többi útszáknak homállyátúl felbátoríttatván, a’ várasbúl kivezették. A’ váras’ kapujánn kivűl a’ Királynak vezetőit legyilkolták, és hogy szökéseket megkönnyebbítsék, a’ vízbe hagyították, a’ Királyt pedig lóra űltetvén, magát egyedűl magokkal vitték. Lovaiknak gyorsaságához bízván, azt reméllették, hogy a’ fogolyt, minekelőtte a’ tűz utánn visszatérendő csendességben távúllétét észre vehetik, a’ várasnak környékébűl kivezethetik, és így a’ nyomozásnak kívántt következéseit megjátszhattyák. Szerencsére meggátolta őköt ezen ügyekezetben az éjszakának mód nélkűl való setétsége, úgy hogy kijegyzett úttyokot a’ szükséges arányban nem folytathatták. A’ tűz eloltatott, és ezzel eggyetlen eggy kalaúzzokot is elvesztették. A’ járatlan útakonn való tébolygás megfárasztotta lovaikot, ’s ammint a’ hajnal hasadni kezdett, réműlve látták, hogy még most is a’ várasnak környékében vannak, mellyet telve gondoltak már lenni a’ Királyi testőrzőknek seregivel, mellyek őköt nyomban követik. Ammint a’ gonosztévőknek dolga közönségesen lenni szokott, hogy gonosz szándékaiknak végrehajtásában foglalatoskodván, ammint hirtelen veszedelmet sajdítanak, azonnal meg is ijednek, és meg nem érdemlett nyomorúltt életeket gyors szaladással ójják; úgy történt itt is. Nyakrafőre elnyargaltak mindnyájan, ’s a’ szerencsétlen világtalan Királyt a’ puszta erdőnek közepénn magát hagyták.
A’ palotában azalatt, hogy a’ Királyt nem találták, nagy zavarodás támadt. De senki még is az első ijedésben arrúl nem gondolkodott, hogy a’ Királyt elragadták; olly titokban tudták szándékokot a’ gonosztévők tartani, és olly színlett nyugodalommal minden lépéseiket elpalástolni. Csak ammint hajnalkor a’ víznek partyánn a’ gyilkosságnak nyomdokit látták, kezdettek végtére illy iszonyú törvényszegésrűl gondolkodni; mire a’ Királyné meg nem elégedett azzal, hogy cselédgyeit minden felé kikűldötte a’ latrok utánn, hanem azonnkívűl ugyanezen szándékbúl maga is útnak indúlt, és a’ környéket körűljárta.
De mivel senki sem gondolta, hogy a’ Király, ha még él, olly közel legyen a’ várashoz, minden segítség nélkűl elhagyva maradt eggy egész nap az erdőben, még a’ Királyné, még baráttyai, ’s még szolgái fáradhatatlan sietséggel a’ távúlabb fekvő
*
fökvő [Emendálva.]
erdőköt és hegyeket átkeresték.
A’ mármár kétségbe eső Királynak szavára megjelent végtére eggy szegény bojtár gyermek, ki a’ nyájat nem messze onnan legeltette volt. Meg nem ösmerte ő a’ Királyt, de látván, hogy ezen állapotban e’ világtalan ember segedelem nélkűl szűkölködik, arra ajánlotta magát, hogy elvezeti őtet abba a’ helységbe, a’ honnan eltévedt. A’ Király, a’ nélkűl hogy nevét és az esetet a’ gyermeknek kinyílatkoztatta volna, megnevezte neki Székesfejérvárat, ’s hallván, hogy a’ váras közel fekszik, és hogy csak keveset kell mennie, hogy az erdőbűl kijusson, és a’ várasnak falaihoz elérjen, ellankadtt erejét szinte megújjúlni érzette. Megfogta tehát bizodalmasan a’ gyermeknek kezét, és haza vezettette magát.
Szinte a’ várasnak kapuja felé vezette ez őtet alkonyodáskor, ammint a’ Királyné az ország’ úttyánn mélyen bánkodó szívvel elejekbe lovagolt. Mely nagy volt álmélkodása, mikor felséges férjét eggy békeszerető bojtár gyermeknek kezénn jönni látta! szavakkal ki nem lehet fejezni az érzeményt, melly szíveiket a’ viszontag való ölelésnél elfogta. A’ szomorúan visszatérő szolgák azonban egybe gyűltek lassankint a’ Királyné mellé, és kegyelmes urokkal a’ várasba a’ népnek örömére szinte második pompás bemenetelt tartottak.
Igy e’ rettenetes gonoszságú ügyekezet a’ Király ellen hajótörést szenvedett ugyan; de okot adott egyszersmind ama’ gyanakodásra is, hogy a’ gonoszság meg nem szünt még ezzel a’ Királynak drága élete utánn incselkedni. A’ melly hajlandó volt a’ Királynak szelíd szíve arra, hogy ezen esetet egészen elfelejtse; olly elevenen átlátta ellenben a’ Királynénak éles elméje a’ veszedelmet, melly az efféle üdőtlen nagyszívűségbűl és irgalombúl következne, és felséges Férjének eddig tűrtt szenvedéseitűl a’ bosszúállásra méltán ingereltetvén, azt kívánta, hogy ezen eset szorosan kinyomoztatván, kemény büntetés alá vettessen.
Ösmerte tudni illik a’ Királyné a’ Nemzetnek nagy lelkét, mellynek fejedelme az ő férje volt, és legkisebbet sem kételkedett, hogy az országnak nemes szívű Naggyai tellyes erejekbűl és minden kitelhető buzgósággal fogják őtet ama’ rossz embereknek kiírtásában segíteni, kik elég alacsony szívűek voltak arra, hogy felséges házának ellenségei legyenek. Az ő vitézsége, mellyet a’ hadakozásokban többször megbizonyított, és az ő férjfias állhatatossága, különösen megnyerték már azelőtt ama’ Magyaroknak szívét, kik nemesebben gondolkodtak. Most tehát csak jó alkalmatosság kellett neki arra, hogy azoknak, kik hozzá egyébaránt is hajlottak, könyörűletességét felgerjessze.
A’ Királyt tehát arra bírta, hogy Aradonn Országgyűlést tartson, mellynél e’ nagy lelkű Királyné, jóllehet még ez akkor szokásban nem volt, kis Herczegeivel eggyütt megjelent. Az egybegyűltt Nagyok, azon egynehányat kivévén, kiknek lelkiösméretek rettegett, mivel tudták, hogy e’ nagy napnak áldozattyai lesznek, hódoló tekíntettel köszöntötték a’ Királynét, kiben az okos és bőlcs országlónét, és az egész országnak érzékeny annyát már régtűl fogva tisztelték. Engedelmet kérvén a’ Királytúl, hogy szóllhasson; és a’ Királytúl, a’ környűlállóknak örvendetes és hangos helybenhagyásával, a’ mellette álló üres Királyi székkel megkínáltatván, leült, négy gyermekét pedig maga körűl állította.
A’ beszédbűl, mellyet itt mondott, ’s melly a’ jelenvalóknak szíveit megrezzentette, elég legyen itt egynehány szakaszokot előhozni. Feltalálni azt Praynak Annálissaiban, és Kiküllő’ Krónikájában Schwandtnernál script. rer. hung. T. 1. p. 42.
„Mikor én látom, így szóllott ő, hogy azok, a’ kik itt egybe gyűltek, ragyogó szemeiket mind felém fordíttyák, miért kell az én férjemnek, a’ Királynak, egyedűl ama’ közönséges jó nélkűl, mellyet a’ természet még a’ legszegényebb koldústól sem tagadott meg, a’ világosság nélkűl szűkölködni? Tik mindnyájan, mikor familiáitokhoz visszatértek, hitvesseiteket magzatitokkal eggyütt előtökbe láttyátok sietni, hogy benneteket megölellyenek; és e’ jelenést tik valóban Királyi Koronáért sem adnátok. E’ szegény szerencsétlen Király környűl van véve szívének drága kincseivel, és nem láttya, soha sem látta, nem is fogja őköt soha látni. Még hitvessének képe is, kit most maga mellett szóllani hall, csak a’ búbánattal töltött múltt üdőkbűl lebeg még homályos emlékezete előtt.
Olly trónusson ül ő, mellyrűl a’ főldnek valamennyi Királlyaira büszkén tekínthetne, ha tikteket, egybegyűltt Nagyok, Királyi széke körűl mély tisztelettel állani láthatna, ’s a’ hozzá való szeretetnek és ragaszkodásnak szívbátorító tekínteteit orczáitokonn olvashatná. Csak ama’ hideg szózat hat be füleinn az ő szívébe, mellyel hozzá való hűségteket bizonyíttyátok; de a’ nélkűl, a’ mit az ajakok ki nem fejezhetnek, és a’ mit másnak szemében csak a’ szem olvashat, örökre szűkölködik.
És e’ legnemesebb érzékenységtűl a’ természet fosztotta-é vallyon meg e’ boldogtalant?
*
boldogtalan? [Emendálva.]
Óh! ne bántsuk meg illy szókkal a’ közönséges jó és kegyes anyát! Ő, a’ ki e’ világtalan férjfiút mindennel megajándékozta, a’ mi a’ férjfiúnak testi és lelki tökélletességére megkívántatik; ő, a’ ki őtet a’ tulajdonságok által, mellyekkel felékesítette, fejedelemnek alkotta, a’ ki neki az országlónak felségét homlokára nyomta, a’ ki karjára eggy nemes lelkű nemzetnek védelmezését bízta, szégyenlette volna bizonnyára a’ harmoniát, melly ezen alkotmánnyában uralkodott, csak eggyetlen eggy hiba vagy fogyatkozás által is megrontani.
Nem, valóban nem! Megeggyesűl inkább velünk e’ súlyosan megbántott köz anya, és bosszúért kiált ama’ gonoszok ellen, kik az ő tökélletes művét illy gyalázatosan megcsonkították. Ama’ szemet, melly arra termett
*
termet [Emendálva.]
volt, hogy eggy egész országnak boldogságára vígyázzon, e’ gonosz lelkűek gyökerestűl kiszakasztották. Ő, ki vitéz seregei előtt a’ rémítő rettegést Magyar országnak ellenségei közé vitte volna, kénytelen a’ tábor utánn ragyogó pompában járni, mikor szíve arra bírja, hogy hűveivel a’ háborúnak veszedelmeit felossza.
Magyarok! az övének ösmertétek tik az őseleirűl reá maradtt örökséget, ’s felemeltétek őtet a’ Királyi székre. De átláttátok-é vallyon ama’ kötelességet, mellyet ezzel egyszersmind magatokra vállaltatok, hogy azért, a’ mit benne vesztettetek, és a’ mi ő már nektek nem lehet, ellenségeinn bosszút
*
bosszúit [Emendálva.]
is állotok? Igen is, nem csalatkozok én még az én Nemzetemben; tik e’ kötelességet átláttátok; de mindeddig nem emelkedett még fel köztetek ama’ szózat, melly tőlletek e’ bosszúállást kívánta volna. Én, kit e’ szomorú esetre a’ napnak reggelenkint, újjúló súgára megemlékeztet; gyermekeim, kik érzékeny mosolygásaikkal
*
mosolyásaikkal [Emendálva.]
hasztalan édesgették attyokot bőlcsőikhez; ő maga, e’ keservesen megbántott, e’ gyalázatosan megcsonkított férjfiú, mink mindnyájan hallgattunk mindeddig, mivel készek voltunk megbocsátani, holott bűntetnünk kellett volna. De mikép hálálták meg vallyon e’ gonoszlelkűek kegyességünköt? Elcsendesedtek ők, hogy újjolag koholtt gyalázatos szándékaikot annyival bátorságosabban végre hajthassák. Telve bosszúsággal, hogy első gonoszságok, mellynek rettenetes fele végbe vitetett, másik felére nézve el nem követtetett; telve irígységgel, hogy vakmerőségek’ áldozattyának nyomorúlt élete meghagyatott, és hogy létének e’ maradékát tik hűségtek és szeretetetek által megédesítitek, másodszor nyújtyák ki ellen istentelen karjaikot, ’s a’ koronás főnek méltóságával semmit sem gondolván, elragadgyák a’ ti Királyotokot, talán hogy távúl nemesszívű népétűl, mellynek hűsége neki mindeddig legbátorságosabb bástya gyanánt szolgált, még
*
meg [Emendálva.]
nyomorgó életétűl is megfosszák; elragadgyák a’ ti Királyotokot, Magyarok! tiközűlletek ragadgyák el!
A’ mennyei gondviselés megmentette, és néktek fenntartotta őtet, és a’ bosszúállást reátok bízza. Mink mindnyájan felemelkedünk már most, hogy tőlletek e’ bosszúállást kívánnyuk. Vessétek ki közűletek ama’ törvényszegőköt, kik a’ magyar nevet meggyalázzák; ők magok tették magokot e’ büntetésre méltóknak. Tekíntsétek körűl magatokot! Kiki közűlletek nézzen a’ mellette állónak szeme közé. Az árúló el nem titkolhattya arczainak halaványságát; a’ lelkiösméretbéli szorongatásnak tekíntete ki nem állya a’ nemes bosszonkodásnak tekíntetét. Tartsatok törvényszéket; ejtsetek ítéletet azokra, kik nemzeteket meggyalázták, és mutassátok meg a’ jövendő világnak, mikép állanak nemes szívű hódolók bosszút azokon, a’ kik Királyokot meggyalázták.”
E’ szókkal befejezte beszédgyét, ’s megfogván világtalan férjének karját, kivezette gyermekeivel eggyütt a’ gyűlésbűl.
Erre közönséges zaj támadt, melly értelmesen elárúlta, hogy a’ Királyné’ beszédgyétűl a’ jelenlévőknek szívei mélyen megilletődtek. Majdnem az egész gyűlés kivonta kardgyát, ’s a’ Király’ ellenségeinek irgalmatlan bosszút esküdött.
A’ kik Kálmán Királynak akkorában biztossai voltak, mikor országlásának vége felé kegyetlenségekre fajúlt, a’ fellobbantt bosszúállásnak mindnyájan áldozattyai lettek, kivévén egynehányat, kik allig nyerhettek annyi üdőt, hogy életeket a’ gyors szökés által megójják.
De e’ kevés szökevény elegendő volt még is arra, hogy a’ Királyt, kinek a’ sors nyugodalmas napokkal kedvezni nem akart, új üldözésekkel megszomorítsák.
Élt még tudni illik akkor Kálmán Királynak elbocsátott hítvesse Prediszlava édes attyának, az Orosz nagy Herczegnek Szvetopolknak udvarában. Ez mindaddig, még a’ magtalan István Király a’ Magyar Trónusonn ült, bizonyos reménységgel volt a’ felűl, hogy a’ magyar Korona valaha az ő nevedék fiára, Boriszra jut, de reménységében Bélának a’ Királyi méltóságra való felemeltetés által megcsalatkozott. Majd azutánn látván, hogy Bélának több fiúgyermekei lesznek, megbánta kesergő szemrehányások között, hogy e’ Következésekre maga adott valaha okot, mikor férjénn bosszút akarván állani, Bélának életét megmentette. Sőt a’ rokony Fejedelmekkel már régen szövetséget is akart kötni, hogy ezeknek segedelmével Borisz fiának a’ magyar Királyi széket megszerezze.
E’ szövetség a’ Magyar udvar előtt mindeddig titokban tartatott; de nem is jutott volt annyi erőre, hogy a’ Magyar Királynak veszedelmes lehetett volna, mivel a’ fejedelmek, kik abban részesűltek, magoknak e’ szövetségbűl semmi hasznot sem várhattak.
Azonban Bélának titkos ellenségei, országának belsejében leveleztek már eggy üdőtűl fogva Prediszlavával, kinek pártfogása alatt, fiának javára, a’ Királyt már el is
*
elis [Emendálva.]
akarták trónussárúl ragadni. Most tehát igen természetes dolog volt az, hogy e’ gonosztévők a’ bosszúálló pallost el akarván kerűlni, Prediszlavához folyamodtak,
*
folyamodták, [Az ékezet emendálva.]
ki látván, hogy jó baráttyai Magyar országbúl mind eltüntek, drágábbnak vélte az üdőt,
*
ödőt, [Emendálva.]
hogysem a’ megválasztó csapást, a’ hadakozást, akkorra halassza, mikor Béla Király helyreállítván a’ köz nyugodalmat, annyi erőre jutand, hogy hadi erejének ellent állhasson. Sürgetéseit meghallgatták végtére a’ frígyes fejedelmek, és elég nagy hadi erőt összevonván, eggyesűltt lélekkel a’ magyar határok felé mentek.
Mit nem tehet a’ népnek enthuziazmussa, azt itt látni volt a’ veszedelemnél, melly a’ határokonn váratlanúl betört. A’ nélkűl hogy az ellenségnek mozdúlásait valaki csak megálmodhatta is, mikor ez felfegyverkezve az útnak indúlt, el nem értek még is az Oroszok a’ Magyar határokhoz, mikor ezekenn egynehány nap alatt hasonló hadi erő készen állott arra, hogy velek megütközzön.
A’ Király valóban az elsők között volt, kik a’ táborban megjelentek, hogy a’ hadi fáradságokot hűveivel felossza; azalatt hogy az országlásnak Kormánnyát a’ Királynéra bízta. Sátora a’ tábornak közepében volt.
Az ellenség nem tartotta lehetségesnek az illy sebes felfegyverkezést, és így a’ készen álló tábortúl megdöbbent. Mind a’ két sereg a’ Tisza’ partyánn állott általellenben; a’ magyar azt várta, hogy amaz kezdgye
*
kedgye [Emendálva.]
az ütközetet; az Orosz pedig el nem merte kezdeni. De kivált az alkudozások miatt, mellyeket Béla ajánlott volt, naprúl napra halasztatott. Ezek, noha foganatlanok voltak, a’ Magyar Király’ szívének nagy böcsűletére váltak. Átallotta eggy részrűl, érette újjolag kikeltt hű alattavalóinak vérét olly hadakozásban kiontani, melly tulajdonképen nem a’ Nemzet ellen, hanem ő ellene indíttatott, más részrűl pedig a’ háborúságot háládatosságbúl is el akarta kerűlni, mellyel Prediszlavához viseltetett, ki valaha életét, akárminémű indító okokbúl, de csak ugyan még is megmentette. Találni-é vallyon sok ollyan embert, kik szerencséjeknek birtokához jutván, illy nemes indúlatot érezzenek ahhoz, ki őköt e’ birtokhoz segítette, kivált, ha ez talán ellenségekké válik? Bélának nemes szívűségében eggy illyen ritka példát álmélkodva találunk.
Alkudozásait amaz ajánlásra építette Béla, hogy Prédiszlavá fiának Magyar országbúl kész adni eggy Napkeleti tartományt, mellyet, mint Herczegséget, a’ Magyar Koronának oltalma alatt birjon. Prediszlavának el kellett volna ezen ajánlást fogadni, hogy a’ bizonytalan ütközetet elkerűllye. De ő meg hagyván magát az ál reménységtűl csalni, e’ tisztességes ajánlást megvetette. Megemlékezett ő arrúl, hogy mikor férjétűl méltatlan bosszúságokot szenvedett, akkor az országnak Naggyai az ő részénn voltak, és hogy kiki csak a’ Királynak igazságtalanságát vádolta. E’ vélekedésre támaszkodott ő még most is, és azt gondolta, hogy az ő kívánságival a’ vitézek nem igen fognak ellenkezni. Melly nagyon megcsalatkozott légyen, megmutatta a’ hadakozásnak folyamattya. Az első könyörűlésnek üdeje elmúlt, és a’ Magyarok most sokkal jobban bosszonkodtak ellene, mintsem valaha pártyát fogták, mivel a’ hozzá folyamodott lázúlóknak menedékhelyet adott, és ezekkel eggyütt a’ Magyarok ellen fegyvert fogott. Ezekbűl azonnkívűl nem ok nélkűl lehetett következtetni azt is, hogy ő e’ lázúlókkal kéz alatt már régen czimborált, és hogy ügyekezeteiket ő vezette, ő segítette.
E’ keseredés színte dühös bosszonkodásra fakadt amaz új eset miatt, melly a’ Királynak életét a’ tábornak láttára új veszedelemmel fenyegette, ’s melly csak hű embereinek eltökéllett buzgósága által tetetett hiúvá, ammint Kiküllő beszélli Schwandtnernál. Script. rer. hung. T. 1.
Az Orosz felekezetnek titkos baráti közűl csak eggy maradt még alattomban a’ Magyar táborban, kinek neve Sámson volt. Ez eggy reggel a’ Királynak sátorába ütött illy szavakkal: „Minek neked, vak kutyának, az ország? Borisz Herczegé ez. Jobb lett volna, ha a’ Klastromban maradtál volna.”
Ezzel kardot rántott a’ szerencsétlenre. Eggy nemes Magyar, Ottó’ fia, ki Jánosnak neveztetett, és szinte a’ sátorban a’ Király mellett volt, felfogta szerencsésen a’ gyilkosnak karját, ’s a’ halálos csapástúl a’ Királyt megmentette. Ammint a’ gonosztévő látta, hogy ügyekezetébűl semmi sem lett, elvetette a’ fegyvert, ’s azoknak kezei közűl, kik megfogták volt, kiragadván magát, kiszökött a’ sátorbúl, ’s a’ készen tartott lóra felugorván, olly sebesen repűlt el, hogy már akkor, mikor a’ Magyar vitézek az ijedésbűl magokhoz tértek, ő már a’ táboronn kívűl volt. Felszállottak azonban egynehányan, mihelyt Sámson’ szándékát hallották, nyergeletlen lovaikra, ’s láncsákkal felfegyverkezve, a’ gyilkos utánn ragaszkodtak.
Ennek szaladását meggátolta a’ folyó, ’s jóllehet az ellenség’ részérűl jött elejébe csónok, jókor elérték még is a’ vitézek, minekelőtte a’ csónokba ülhetett volna. Sámson a’ lóval eggyütt akart a’ víznek neki menni, mivel látta, hogy a’ csónokot bevárnia veszedelmes volna; de eggy láncsadöfés által a’ nyeregbűl kifordíttatván, a’ vízbe esett, ’s mivel ruhája alatt vaspánczéllya volt, és e’ miatt nem úszhatott, halálát a’ víznek habjai között lelte, ammint érdemlette.
Ezen eset, ammint már fellyebb mondottuk, az egész Magyar hadi seregnek keseredését dühös lángra lobbantotta. A’ pajzsoknak csörgése, mellyeket a’ viadal utánn esdeklő legények öszveütöttek volt, áthallatott az ellenségnek táborába, ’s hirűl adta neki, hogy az ütközet elkerűlhetetlen.
Még ezek a’ táborban történtek, addig a’ Királyné férjének dolgában nem nyugodott. A’ Királynak híre nélkűl, de az ő nevében alkudozásokra lépett a’ Lengyel és a’ Cseh Herczegekkel, kik Prédiszlavának segítő seregeket adtak, és olly ígéreteket tett nekik, ha ennek szövetségével felhagynak, hogy ők ezt, mihelyt még egyszer ütközetre kelend a’ dolog, írásban meg is ígérték. Ez a’ Királynak felette nagy hasznára és bátorságára vált az imént említett ütközetnél, mellytűl a’ Magyar Koronának sorsa függött. A’ segítő Herczegek, megkötve lévén saját kezeiknek írásai által, de még a’ dühösségre fakadtt Magyaroknak tekíntetétűl is elréműlvén, felmondották az Oroszoknak a’ szövetséget éppen akkor, mikor ezeknek késő volt már arrúl gondolkodni, hogy az ütközetet elkerűllyék.
A’ Magyar sereg megtámadta őköt, ’s mivel nagyon meggyengűltek volt, kevés óra alatt valamennyire soraikot
*
soraikon [Emendálva.]
feldúlta, sok vért ontott, és minden bizonnyal magát a’ nagy Herczeget leányával és onokájával eggyütt elfogta volna, ha ezek, a’ veszedelmet látván, jókor el nem szaladtak volna.
A’ frígyeseknek elpártolását nem tudták mire vélni a’ Magyarok, még a’ Királyné különös követség által férjének az egész titkot ki nem nyilatkoztatta. Mindnyájan, a’ kik ezt hallották, nemes részvétellel örvendeztek a’ Királynak ama’ szerencséjénn, hogy az országlásnak Kormánnyát helyette és vele illy bőlcs
*
böcs [Emendálva.]
Királyné igazgattya; ’s mivel nem volt már az Oroszoktól mit félniek, mindnyájan vissza is kívánkoztak Fejérvárra, hogy ott e’ szeretett Királynénak hódollyanak.
Ez már most a’ harmadik pompás bemenetel volt, mellyet Béla Fejérvárott tartott, de a’ többieket a’ ragyogásban fel is haladta. Gazdag zsákmányok vitettek előtte, mellyeket meggyőzött ellenségtűl vitézzei nyertenek, ’s mellyek a’ palotában a’ közönségesen csudáltt
*
csudáértt [Emendálva.]
és szeretett Királynénak lábaihoz tetettek.
E’ győzedelemmel, mellyet Béla ellenségeinn nyert, e’ jó Királynak mostoha sorsa is megváltozott. Sokáig ugyan szenvedésének e’ czéllyánn túl nem élt, de ama’ kevés esztendőt, mellyek még életébűl maradtak, háborítatlan nyugodalomban tőltötte érzékeny szívű hitvesse mellett, ki az országnak áldásait vele felosztotta.
*
felosztott. [Emendálva.]
Halála utánn a’ bőlcs Királyné országlott eggy darabig, még a’ legöregebbik Herczeg azon esztendőkre feljutott, mellyek arra, hogy a’ Kórmányt maga vezethesse, megkívántatnak. De még azutánn is, mikor ez már maga országlott, szűntelen segítette e’ bőlcs anya tapasztalatlan fiát jó tanáccsaival, valahányszor ez hozzá folyamodott.
Geiza Királynak bőlcs országlása megmutatta, micsoda vezérlés alatt neveltetett fel, ’s melly tisztelettel ügyekezett ő azonn, hogy nagylelkű annyának nyomdokit kövesse.