Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Nem, nem, szent Természet! felkiáltott egyszerre, az öreg Gróf Kaczajfalvi János, szemeit az égre emelvén; itt a’ te eggyügyű és gyönyörködtető szépségeidnek csak eggyikét se idomatlanítsa meg a’ szemfényvesztő mesterség; és ha az egész világonn senki sem szentel neked oltárt, szentelek én itt eggyet e’ kies magányosságban. Itt választok magamnak a’ te öledben lakást, távúl azoktúl a’ szörnyetektűl, a’ kik magokot embereknek nevezik.

Így szóllott a’ Gróf, ’s ledőlvén eggy hantos halomra eggy régi tölgynek árnyékában, érzékeny szemmel tartotta kis fiát, ki eggy lepke utánn szaladozott, melly körűlötte repdesvén, minekutánna eggy darabig már ide, már amoda csalta maga utánn, végtére sebesen felemelkedett, ’s a’ hegyek közé eltünt. Utánna nézvén komor tekíntettel eggy üdeig a’ gyermek, azutánn attyához fordúlt, ’s kis kezével arra mutatván, a’ merre a’ lepke elrepűlt, annak a’ kis madárnak, mondá, nincs esze!

Ollyanok a’ világnak örömei, mondá az attya. Körűlöttünk lebegnek szüntelen’, már erre vonnak bennünköt magok utánn, már meg’ amarra, ’s mikor utánnok kapunk, elenyésznek, ’s elhagynak bennünköt minden reménység nélkűl.

Meredtt szemmel hallgatta attyát a’ gyermek, ’s azt gondolta magában, hogy csak megfogná ő még is azt a’ kis madarat, ha vissza jönne.

Az öreg Kaczajfalvi, gazdag Gróf létére, nagyon szerencsétlen ember volt. Baráttyai megcsalták, eggyenes-szívűségével tudta nélkűl némelly alacsonyságokra visszaélvén. Eggy szerencsétlen, kit ő a’ nyomorúságnak iszonyú méllyébűl feleségestűl gyermekestűl kiragadott, hamis hitet tett le ellene, ’s csak eggy hajszálonn múlt, hogy jótévőjét böcsűletétűl és minden jószágátúl meg nem fosztotta. Testvér öccse, kit fia gyanánt szeretett, meg hagyván magát venni ellene, esküdtt ellenség gyanánt dolgozott czinkos társaival végső romlásánn. Elkeseredvén tehát, letette ragyogó tisztségét, ’s jószágára költözvén, eggy gyönyörű de szegény kisasszonynak hitves karjai köztt hamar elfelejtette az árúló világnak alacsony bosszúságait. Ez neki László fiát szülte, mire ő viszontag hitvessét szép jövedelmű özvegyüléssel megajándékozta, szentűl fogadván, hogy kívánságinak legkisebbikét sem haggya tellyesítés nélkűl. Ezen asszonyság, kinek melegítése a’ Grófnak legbuzgóbb gondgya volt, hű és érzékeny férjét gyalázatosan elhagyta. Elszökött ő eggy gaz emberrel, eggy franczia lovásszal, ki országunkban eggy elszegényedett Marquisnak neve alatt már idegen nyelveket, már jövevény tánczokot tanítván, végre a’ Grófnak házába mint nevelő becsúszott. Alacsonyságait azzal fejezte be az asszony, hogy magát a’ világ előtt szépíteni akarván, férjének nevét még ocsmány rágalmazásokkal is megmocskolta.

Átok! kiáltya vala a’ Gróf keserves bosszúságában, mikor feleségének gonoszságát meghallotta, iszonyú átok annak a’ fejére, a’ ki gunnyóját legelőször más ember’ gunnyója mellé építette. Bezárkozott azutánn, ’s mély magányosságban töltött eggy egész holnapot, a’ nélkűl hogy házábúl kilépett volna. A’ holnap’ végével megjelent ugyan ismét a’ faluban, de csak keresztűl menvén rajta jószágának legvadabb erdejébe, hol mellyében az embergyűlölést naponkint nevelgette. Itt eggyszer idestova tébolyogván, végtére eggy völgybe jutott, melly három magos hegy között feküdt, mellyeknek bérczei sűrű fákkal és még sűrűebb bokrokkal voltak benőve. Titkos borzadással lépett ő be ennek a’ völgynek hüs homállyába, ’s letelepedett a’ patakocskához, melly a’ meredek kősziklárúl tiszta kristály gyanánt lerohanván, ’s minden akadálynál híg gyöngyökbűl álló bokréta gyanánt felszökvén, végre a’ laposonn tovább andalgott. Végénn a’ völgynek szorosabban vonódtak öszve a’ hegyek, mellyek között feküdt, ’s eggy kősziklához ragaszkodtak, melly meredeken és magosan nyúlt fel az égbe. Ama’ fél keréknek tetejénn, mellyet e’ hegyek formáltanak, felette vastag tölgyfák állottak, mellyeknek ágai egymásba fonódván, szép, magos és hüs ernyőt képzettek. Ezen ernyő alatt a’ mohos kősziklára könyökölt a’ Gróf, ’s mellette folyván a’ csörgő patakocska, elméjét a’ múltt üdőkrűl való csendes álmodozásba szenderítette.

Elválok, egészen elválok ezektűl az útálatos emberektűl, mondgya vala ezen szempillantásban teli kedvetlenséggel, ’s tekíntetét egyszersmind erre az elzártt völgyre függesztvén. Minekutánna figyelmetesen megvisgálta minden részeit, végre lassacskán felkelt, és szemeit újra már a’ két felűl álló meredek hegyekre, már a’ völgy’ végénn álló kősziklára, már a’ felette függő ernyőre vetegette. Itt, úgymond végtére, itt akarok meghalni. Ezt a’ pusztaságot a’ Természet az én számomra alkotta, megcsalatkozott szerencsétlen szívemnek menedékhelyűl. Itt akarok meghalni!

Ezzel haza szaladt, munkásokot fogadott, és két holnap alatt a’ házat felépítette. Tisztességes volt ez, és igen alkalmas, csak eggy contignátióra, hátúl a’ völgyben^* a’ magos kősziklánál. Szobái kevesek, külső falai pedig részént luggal, részént jó illatú szulákkal voltak befedve. A’ kellemetes kert, teli árnyékos és tekervényes ösvényekkel, teli virágokkal és balsam illatú növötényekkel, teli lombernyőkkel és kedvesen zöldellő csemete-házacskákkal, a’ völgynek déli részénn vonódott le a’ három hegynek nyílásáig. Közepénn folyt keresztűl kerengősen a’ patak eggy nagy és mély víztartóba, mellyet friss vízzel megtöltvén, egymásba nőtt bokrokbúl álló födél alatt elvégre a’ völgybűl kiosontott.

Az eggyik szobában könyvek voltak és eggy kulcs-czimbalom; a’ másikban a’ Gróf lakott kis fiával; a’ másik kettő hálószoba volt, az eggyik pedig a’ szolgáé. Eggy mulató ház a’ kertben, eggy tekeasztal a’ házban, kőboltozatok környöskörűl a’ völgyben, mellyek a’ kert felé oszlopokonn állván, nyitva voltak: ezekbűl állott az egész készűlet a’ Grófnak magányos életére. A’ völgynek éjszaki részénn eggy szép mezőt szabott ki eggy pár tutzat juh’ számára legelőnek. Feltette azonnkivűl magában, hogy eggy pár agarat is tart, mellyekkel nyúlászni lehessen. Embergyűlölése pedig arra birta, hogy a’ hegyeknek tetjét környöskörűl teli plántáltatta kökénnyel, csipkével, galagonyával, és mindenféle tövissel, mellyekbűl eleven és áthathatatlan sövény lett. A’ völgynek ajtaját sűrű ágbogak takarták el, mellyhez az öszvenőtt ágak alatt tekervényes ösvény vezetett, ’s melly szüntelen’ be volt zárva. Eggy csengetőcske, mellynek dróttya az ajtónn kivűl fügött, adott a’ Grófnak mindenkor jelt, mikor vele jobbággyainak valamellyike beszélleni kívánt.

E’ készűletek megtetetvén, öszvehívatta még egyszer falújának lakosit, és jószágainak árendássait. Én tikteket elhagylak, mondgya vala az utólsóknak; de jaj annak közűlletek, a’ ki jobbággyaimnak valamellyikét nyomorgatni merészli. A’ legkisebb igazságtalanságot úgy fogom nézni, mint gyilkosságot. Azutánn jobbággyaihoz fordúlván, tik pedig, úgymond, éllyetek békességben, és fellyebbvalóitoknak úgy engedelmeskedgyetek, mint nekem. Közel van hozzátok jövendőbéli lakásom; ha valakinek közűlletek panasza lessz, jőjjön hozzám, csnegessen a’ kert’ ajtajánn, ’s atyát fog bennem ezentűl is találni. Bár melly kicsiny legyen is a’ rövidség, mellyet nektek árendássaim okoznának, folyamodgyatok hozzám fiúi bizodalommal. Eltökéllett akaratom, hogy boldogok legyetek, ha mindgyárt Uratok nem boldog is.

Ezt mondván, kihozta kastéllyábúl három esztendős fiát, ’s új lakásába vitte. Jobbággyainak könyhúllajtásai és szíves áldásai követték magányosságába. Az Úr Isten áldgya meg a’ mi jó Urunkot! kiáltyák vala utánna a’ magosabb helyekrűl be a’ kertbe. Lassanlassan csendesség támadván a’ Gróf körűl, ’s a’ magányosságban való gyönyörködést mélyebben kezdvén érezni, térgyre esett, ’s felemelvén kezeit, szent Természet! úgymond, a’ te kebeledben akarok én itt élni és halni, messze azoktúl a’ szörnyetektűl, kik magokot embereknek nevezik. E’ rövid ígékbűl elegendőképen ki lehet venni az öreg Grófnak eltökéllett szándékát.^* Feltette ő magában, hogy a’ világtúl egészen elválik, mellyet legiszonyúabb zavarnak, legrettenetesebb mélységnek tartott. Feltette magában azt is, hogy eggyetlen eggy fiábúl természetes embert nevel, semmivel sem ösmerkedtetvén meg, a’ mit a’ várasi társaságok kigondoltak. Magányosságban akarta a’ gyermeknek szívét és eszét formálni. Természet! így szóllott ő magában reggelenkint, tégedet tisztellek én ezentűl, mint eggyetlen anyánkot, dajkánkot, és vezérünköt. Ezt pedig azért mondotta magában minden reggel, hogy magát feltett szándékában naponkint megerősítse, melly kiváltkép oda czélozott, hogy ama’ parányi környékbűl, mellyben lakott, a’ mesterségnek mindennémű szüleménnyeit egészen számkivesse.

Tömve lévén a’ Grófnak feje az újjabb Filozofusoknak amaz elmefuttatásival, mellyekkel az emberi nemzetnek természetes állapottyát, minekelőtte polgári társaságokba öszvevonódott volna, lerajzollyák; valamint a’ régi poétáknak agyaskodásaival is, mellyekkel az emberi nemzetnek gyermekkorát mint megboldogabb aranyüdőköt magasztallyák; könnyű volt neki arra a’ gondolatra jutni, hogy fiának természetes nevelést adgyon, melly nélkűl nevedéke, az ő itélete szerínt, boldog nem lehetett. Meg nem gondolta ő, hogy az embernek természetéhez tartozik a’ tökélletesedésre való hajlandóság, és ama’ sorsának jobbítására késztető ösztön, melly őtet az oktalan állatoktúl megkülömbözteti, és hogy errevalónézve az emberi nemzet soha az úgy nevezett puszta természetes állapotban nem élhetett, sem eggyügyű gyermekkorában örökké meg nem maradhatott.

A’ nevedék Grófocskának első gyermekesztendeiben tűrhetőképen ment a’ dolog még a’ faluban a’ természetes neveléssel; mirenézve a’ Gróf erősen feltette magában, hogy a’ völgybűl, mellybe most átköltözött, a’ nagy világban szokott módosságot és udvariságot egészen kiirtya. Első reggel, melly neki e’ magányosságban világított, behítta magához, és imígy szóllította meg Istók nevű régi szolgáját: Hallod-e Istók! ezen szempillantástúl fogva megszünik köztünk az Úr és a’ szolga. Nekem erre fontos okaim vannak, és te engemet felette nagyon lekötelezel, ha egészen elfelejted, hogy Urad vagyok. Érted-e Istók?

Ammint parancsollya Gróf Uram, felelé Istók eggy főhajtással.

Én tetőlled sem a’ Gróf Uram nevet nem akarom hallani, sem a’ főhajtást látni. Érted-e Istók?

Az öreg embernek ismét a’ nyelvénn volt már ama’ felelet: ammint parancsollya Gróf Uram! és feje ismét előre kezdett hajlani. Amazt elnyelte, a’ kezdődő főhajtásbúl pedig testét sem előre sem vissza nem merte mozdítani.

Értetted-e Istók! a’ mit mondtam? Te itt az vagy, a’ mi én vagyok. Kis fiam még gyermek, és így nekünk engedelmeskedni mindaddig köteles, még mink neki szolgálatot tenni kénytelenek vagyunk. Ezen szempillantástúl fogva nem vagy szolgám, és én tégedet minden kötelességtűl felszabadítalak. Érted-e Istók?

Értem! felelé a’ szolga pirúló orczával, mivel a’ Gróf Uram név, mellyhez nagyon hozzá volt szokva, ismét nyelvére akart jönni.

Ülly tehát ide mellém, Istók! együk meg eggyütt a’ reggelit.

Az öreg ember sokáig vonakodván, a’ Grófnak egynehány kénytelenítése utánn leült, ’s azt kívánta magában, hogy bár inkább sánczmunkánn a’ számkivetésben volna. Ízetlenebben soha sem evett még egész életében.

Hallod-e Istók!^* az én nevem Kaczajfalvi, a’ tiéd Istók, a’ fiamé Laczi. Valamint én neked azt mondom: Te! úgy te is nekem azt mond: Te!

Istóknak verítéke nagy csöppekkel tolódott ki homlokábúl.

No ’s hát Istók! mond meg, mi nekem a’ nevem?

Az Úrnak a’ neve – kezdé felelni az öreg szolga.

Ostoba! mondá viszontag hevesen a’ Gróf, a’ te neved! így beszélly velem, nem pedig: az Úrnak a’ neve. Te vagyok én neked, valamint te viszontag nekem.

Az öreg Istók szígyenletében elpirúlt, ’s nem mert a’ Grófra egyébkép, hanem csak oldalvást és lopva tekínteni.

Istók! meg ne haragíts! Azt akarom én, hogy te itt szintollyan Úr légy, mint én. Ne hadd magadnak a’ dolgot ezerszer mondani. A’ te akaratod itt szintúgy tellyesedgyen, mint az enyím! Lemondok ezentűl fogva minden uraságrúl, mellyet nekem magadra adtál. Nem akarok náladnál több lenni, és így átlátod, hogy te engemet szintúgy illethetsz Te névvel, mint én tégedet.

Erre Istók minden bátorságát öszve kaparítván, Gróf Uram tehát engem’ ezentűl semmire sem akar kényszeríteni? és én azt cselekedhetem, a’ mit akarok? kérdezi vala halk szózattal.

Kezded már egyszer a’ dolgot érteni? Akarj, cselekedgy, a’ mi tetszik! Szabad vagy vele.

Én tehát ezen szempillantástúl fogva Gróf Uramnak akarom az Urat nevezni, nem pedig Te névvel illetni.

Takarodgy szemeim elől, balgatag ember! mondá hevesen a’ Gróf.

Soha Istók gyorsabban nem engedelmeskedett, mint ennek a’ szónak. Felugrott azonnal és kiszaladt a’ konyhába.

Az öreg Gróf megfontolván a’ dolgot, könnyen átlátta, hogy, ha szolgájának tellyes szabadságot akar adni, arra sem kényszerítheti, hogy őtet úgy ne híjja és nevezze, ammint neki tetszik. Más módokrúl gondolkodott tehát, mellyekkel Istókbúl természetesebb embert faraghasson. Saját házátúl nem messze építtetett neki eggy módos és szép házacskát, csináltatott bele szinte olly eggyügyű és jó házi eszközököt, mint az övéi voltak, ’s neki ajándékozta a’ völgynek felével eggyütt pecsétes írás által. Ammint tehát a’ házacska elkészűlt, bevezette szolgáját a’ Gróf, és kezébe adta az írást, mellyben még tőkepénzt is ajándékozott neki a’ végbűl, hogy szabadságát állandó lábra emellye. Istók az írást olvasván, saját szemének is allig tudott hinni, ’s könyes tekínteteit már a’ papírosra, már a’ Grófra függesztette. Hallod-e, Istók Uram! mondá végtére a’ Gróf; látod ebbűl, hogy a’ sors minket szomszédoknak tett. Megengeded-e, hogy némellykor meglátogassalak? Istók meg nem tudván választani, ha szívégbűl beszéll-e a’ Gróf, vagy csak csúfollya? minden felelet helyett az asztalra vetette az írást, és a’ Grófot az új házacskával eggyütt ott hagyván, előbbeni szobájába ment. Csak nagy nehezen vehette a Gróf arra, hogy az új lakást ajándékban elvegye; ezt pedig végbe vivén, nagyon reméllette, hogy Istók a’ szolgát lassankint elfelejtvén, úgy fog vele élni és bánni, mint jó baráttyával.

A’ Grófnak egyéb ügyekezetei, mellyekkel az embereketűl, kiket gyűlölt, egészen elválni, és a’ puszta természetnek állapottyába visszatérni iparkodott, szinte olly hevesek, és többnyire szinte olly czélhibázók voltak, mint az első. Szerencséjére az szolgált, hogy szíve egyenes és esze derűltt volt, és hogy ügyekezetei, mellyek magokonn az embergyűlölésnek béllyegét viselték, akkor történtenek, mikor fia még nagyon ifiú volt, kinek tehát nem árthattak úgy, ammint eggy korosabb nevedéknek ártottak volna. A’ mi ruháját illeti, ez közönséges volt, és fiáétúl, sőt még Istókétúl is, semmiben sem külömbözött. Rövid hajok természetesen lebegett fejek körűl, és eggyügyű táplálékjok majdnem csak gyümölcsbűl, zöldségbűl és felette kevés húsbúl, italok pedig tejbűl, vízbűl és néhanéha eggy pohárka jó és tiszta borbúl állott. Istóknak egész kötelessége a’ főzés volt. Haszontalanok voltak minden ellenkezései, mellyekkel magát a’ Grófnak asztalátúl el akarta vonni. Megesküdött ez, hogy minden segítség nélkűl örökre elhaggya, ha ebben szót nem fogad. Hozzászokott lassankint Istók a’ Grófnak különösségeihez. Ez őtet megmeg látogatta hajlékocskájában, ő pedig a’ Grófot, még a’ gyermek a’ völgyben idestova szaladozott, úgy mulatván magát, ammint lehetett. Így múlt el az eggyik esztendő a’ másik utánn. Kaczajfalvi és Istók egésségesebbeknek és vídámabbaknak érzették magokot; a’ gyermek pedig gyors lett, mint a’ virgoncz őzecske, szép, mint a’ kis Ámor, erős és bátor, mint eggy férjfiú.

Reggelenkint, mihelyt a’ nap felkelt, kiugrott bőrágyábúl, kiszaladt a’ kősziklához, mellybűl a’ szép forrásvíz görgött, ’s megfürösztötte fejét, mellyét és vállait. Lerepűlt azutánn a’ kertbe, megöntözte virágjait, ’s a’ legmagosabb fákrúl reggelit szedett. Maga jól lakván, vitt Attyának és Istóknak is eggyeggy kosárka gyümölcsöt szobáikba. Visszament végre ismét a’ kertbe a’ víztartóhoz, hol magát úszással mulatta, vagy elment az ebekkel a’ hegyekre nyúlakot kergetni. Az attyát a’ kertben megjelenni látván, elejébe szaladt nagy örömmel, ’s elbeszéllette neki reggeli munkáját és előkerűltt kis eseteit. Segített azutánn attyának vetni és plántálni. A’ mit ez ásott, azt ő begerebelte, vagy gyomlált, vagy ifiú fákot kötözött, vagy attyátúl ótani tanúlt, még a’ nap fellyebbre emelkedett. Öszveültek azutánn eggy lugas alá, ’s az öreg a’ gyermeket tanítgatta.

Ama’ szükség, melly őtet arra kénytelenítette, hogy fiát oktassa, arra is kényszerítette egyszersmind, hogy jól megfontollya, mit akar tulajdonképen a’ természetes neveléssel? Én ugyan az emberektűl egészen el akarok válni, mondá magában; de bezzeg a’ fiam, ha majd egyszer megnő? Erre a’ gondolatra ránczba vonódott a’ homloka, mellyet kezével kedvetlenűl megmeg dörgölt; mire fejét hevesen megrázván, azonn bosszonkodott, hogy az ő legkedvesebb gondolattya és ügyekezete fiára semmikép sem illik. Mi legyen a’ gyermekbűl, ha egyszer felnő? így kérdezgette magátúl ezerszer, és szinte annyiszor kénytelen is volt magának azt felelni, hogy e’ völgy az ő fiának örök lakása nem lehet. Ezerféle tündéreknél tündérebb eszközök tüntek eszébe, mellyekkel a’ lehetetlenséget lehetségesnek tehetni vélte. Eggy kis leányt akart a’ völgybe hozatni, hogy azt fia’ számára felnevellye. Majd meg azutánn azt tette fel magában, hogy a’ gyermeknek a’ szerelemrűl soha semmit sem szóll. Így habozván, ezerféle dolgot akart és ismét nem akart elkövetni, hogy a’ gyermeket örökre a’ völgyhöz csatolhassa, ’s az eggyik módot végtére sükeretlenebbnek és haszontalanabbnak találta a’ másiknál. Egész estvéket töltött háza előtt gondolkodással, fontolással és elmélkedéssel, ’s estvénkint habozóbb lett az iránt, mit tévő legyen e’ fontos állapotban?

Érzette ő, hogy a’ természetesen neveltt gyermek vaktában zuhan majd be a’ világba, és így még attyánál is szerencsétlenebb lessz. A’ sok gondolkodás utánn csak abban az eggyben tudott megállapodni, hogy a’ gyermeknek a’ vele született szabadságot egészen meghaggya. Soha se tanúlhassa ő meg, úgymond, mit tesz parancsolni, és mit engedelmeskedni? A’ szabadsághoz való hajlandósága megútáltattya majd vele az embereket, kik váltólag már uralkodnak, már szolgáskodnak. Kénytelen lessz, magányosan élni, hogy szabad lehessen. A’ szabadságnak e’ szeretete még ama’ bilincseket is szét fogja törni, mellyeket szívének az asszonyi furcsaság koholand. Szerelmet fog keresni, és szerelmet nem találván, vissza repűl a’ magányosságba, hol e’ veszedelmes indúlatot hiúságnak ösmervén, únalommal és undorodással fog alacsony csalárdságaira visszatekínteni. Egyenes és józan legyen az esze! Neked fogadom, Istenem! felemeltt kezeimmel, hogy csak tiszta igazságra tanítom. Semmi előitélet, semmi babona meg ne homályosítsa elméjét. Így azutánn az embereknek ezerféle nevetséges vélekedései minden bizonnyal visszavezetik őtet e’ völgybe, hol szabadon gondolkodhat mindenrűl, a’ mit megfoghat. Ezt mondván, a’ ház’ ajtajának felébe azonnal felírta nagy betűkkel e’ két szót: Igazság és Szabadság, hogy soha el ne felejtse azt a’ nagy czélt, mellyet magában a’ kis Grófnak nevelésére nézve feltett.

Az öreg Kaczajfalvinak valaha magyar ugyan, de csupán csak tudós nevelője volt, kitűl felette sok és messze terjedő tudománybéli kincseket gyűjtött, mellyeknek számát, azóta hogy magányosságban élt, nagyon megszaporította. Szeretett ő amaz emberek’ módgyára,^* kikben a’ tudósság a’ bölcsességet elfojtya, elmefuttatásival az igaz világbúl a’ felhők közzé repűlni, és ott magának egészen új világot alkotni. Ezt cselekedte ő fiának nevelésére nézve is, mellynek módgyárúl nagy enthuziazmussal agyaskodott. Fejét mindazáltal ezen indúlatos gondoskodás soha még eddig olly nagyon meg nem zavarta, mint most, mikor magával az iránt tusakodott, mivel kellene fiának oktatását tulajdonképen kezdeni? Még a’ tudományokban is talált ő ezen alkalmatossággal előitéleteket, tévelygéseket, hipoteziseket, sőt még tárgyatlan vélekedéseket is. Százféle könyveket olvasván, szemébe tünt most neki mindenütt, a’ mit eddig észre nem vett, hogy a’ tudományok, mellyekben eddig maga is olly annyira büszkélkedett, véghetetlenűl szoros szövetségben állanak a’ külömbféle nemzeteknek szokásaival és vélekedéseivel, és hogy következendőképen fiának az olvasás a’ természetes nevelésre nézve semmi hasznot sem hozhat, sőt hogy eggy könyvet sem talál, mellyet e’ nevelésbéli ügyekezetének veszedelme nélkűl kezébe adhatna. Próbálgatta ő egynehányszor ezen akadályoknak elmellőzését, és csak könyv nélkűl mutogatott a’ gyermeknek valami keveset a’ tudományokbúl. De a’ ki Grófnak kérdései azonnal meggyőzték őtet az iránt, hogy az eggyügyű természet, a’ minőnek ő azt magában képzelte, nem igen képes sok tudományt elviselni.

Eltökéllette végtére magában, hogy azokot a’ tudománybéli dolgokot mind elmellőzi, mellyeknek valóságát meg nem lehet egyenesen az érzékenységeknek tapasztalásábúl mutatni. A’ Mathézist, a’ Természetnek históriáját, a’ Mechanikát, és az experimentális Fizikát kezdette tehát vele gyakorolni, mellyek a’ gyermeknek egész elméjét elfoglalván, eszének élességet, egyenességet, és természetességet adtak, szívének pedig az igazsághoz olly határatlan szeretetet, hogy még az attya is kénytelen volt a’ tanúlásban serénykedni, hogy külömbféle kérdéseire sükeresen megfelelhessen.

A’ kézi munka vette el még most is a’ napnak legnagyobb részét. Az öreg Gróf vele már esztergályozott, már gyalolt, már ácsolt, már kőfalat rakott, ’s végtére tízféle mesterembert fogadott fel, hogy fiát a’ völgyben kézi munkákkal mulassák. Az öreg Úr mindenkor jelen volt, hogy az ártalmas beszéllgetéseket meggátolhassa, és a’ mesterembereknek erős parancsolatot adott előre, hogy a’ gyermeknek vélekedéseit meg ne tántorítsák. A gyermeket ezen embereknek a’ völgyben való megjelenése egyenesen ama’ kérdésekre vezette ugyan: hogy honnan jönnek? és hová mennek? de gyermekes tudatlanságát könnyű volt az öregnek illy feleletekkel megelégíteni: Ők is ollyan völgyekben laknak, fiam! mint mink. Szűkölködvén sok ollyas nélkűl, a’ mi nekünk van, látod, hogy ők minket építeni, ’s külömbféle szerszámokot és házi eszközököt csinálni tanítanak; mink pedig ezért nekik virágokot adunk és ifiú fákot, mellyek nélkűl ők szűkölködnek, ’s mellyekkel völgyeiket ők is be akarják ültetni.

Az efféle foglalatosságok a’ kis Grófnak testi tehetségeit kétség kivűl nagy tökélletességre vitték, és az öregnek szinte dobogott a’ szíve örömében, mikor a’ tizenkét esztendős gyermeket szép karcsú testével, és bátor, derűltt, de mindazonáltal még is illendő tekíntettel maga előtt állani, vagy a’ kertben sétálni látta.

Régi hibának tartom én azt a’ tudós nyelvekben, hogy a’ mesterségest a’ természetesnek általellenébe helyeztetik. Hisz az emberi természetnek fő tulajdonsága az, hogy mesterségeket űzzön, ’s ez által sorsát megtökélletesebbítse. Az ollyan embert tehát, a’ ki minden mesterség nélkűl a’ vad magányosságban él, inkább fél embernek kell tartanunk, hogysem természetesnek. A’ természet arra ösztönözvén bennünköt, hogy eszünkkel mindennémű boldogságunknak gyarapítására és előmozdítására éllyünk, annál természetesebbnek kell az embert neveznünk, mennél tökélletesebb. Meg fogjuk azonnal a’ kis Grófban látni, mikép vezeti őtet maga a’ természet arra, hogy vad állathoz illő magányosságábúl józan eszének segedelmével kiüssön, és emberhez illő jobb sorsra törekedgyen.

Megtanította őtet az öreg Gróf a’ musikára is, mellyben olly szép előmenetelt tett, hogy a’ fekvő sípot mesterűl fújta. De minekutánna ebben a’ mesterségben sem talált tanúlni való új dolgokot, végtére olly kérdéseket tett, mellyek attyát megrezzentették. Egyszer, ammint Istóknak az öreg Gróf valamit parancsolt, és amaz elment, hogy a’ parancsolatot tellyesítse, betolván a’ kis Gróf a’ földbe az ásót, melly szinte kezében volt, hallod-e, úgymond attyának, nekem eggy kérdésem van! Mikor te Istóknak azt mondod: hozd ide az öntöző edényt, Istók megcselekszi. De azt soha nem hallom, hogy Istók teneked mondaná: hozd ide az öntöző edényt, és ammint én tégedet ösmerlek, te meg sem cselekednéd, ha mondaná is. Mond meg nekem, Atyácskám! honnan van ez?

Az öreg Gróf nem tudott hamarjában mit felelni. De végtére csak arra fakadt még is: Ha Istók nekem mondaná, én is megcselekedném.

Úgye? mondá erre a’ gyermek. De Istóknak csak többet kell még is cselekedni, mint nekünk. Némellykor, mikor a’ nap süt, mink az ernyek alá megyünk az árnyékba, és nyugszunk, Istók pedig dolgozik. Láttam én sokszor, hogy ő is örömest elment volna nyugodni, de rád tekíntvén, csak megmaradt még is a’ munkánál. Pedig ő nem olly erős, mint te vagy. Ha én Istóknak volnék, gunnyómban maradnék, és saját kertemben dolgoznék, a’ tiédet pedig rád hagynám. Mond meg nekem, miért nem cselekszi ő ezt?

A’ Gróf elmosolyogta magát. Hallod-e Laczi! Istók tud ásni, plántálni, vetni, de fákot ótani nem tud. Nem tudgya, mikor kell plántálni, és a’ magot nem ösmeri. Mind ezekre én tanítom; ő pedig nekem ezért dolgozik. Ha nekem dolgozni nem akar, én őtet semmire sem tanítom, és akkor azutánn felkopik az álla.

Azért tehát, mivel te többet tudsz, mint Istók? mondá a’ gyermek. Így hát, mivel én is nem sokára tudok már ótani, és a’ magokot ösmerem, Istók nekem is kénytelen lessz dolgozni?

Ha okosabb leszel, igen is!

Azutánn pedig, ha egyszer annyit tudok, a’ mennyit te, neked sem dolgozok többé?^*

Az öreg Gróf nem tudta, igennel felellyen-e erre, vagy nemmel?

De még eggyet akarok tőled kérdezni! Te engem’ megtanítasz arra, a’ mit tudsz. Hát tégedet ezekre ki tanított?

Az atyám.

Tehát te is kicsiny voltál, mint én?

Kétség kivűl! – Hallod-e, a’ tengeri nyúlak megrongálták amott virágos ágyaidot.

Úgy-e? A’ virágoknak az nem sokat árt. Vallyon melly kicsiny voltam én elejénte?

Illy parányi.

És honnan jöttem ide, édes Atyácskám? Már ez nekem sokszor eszembe jutott. Hiszen csak kellett valahonnan kinőnöm, mint a’ palántákot is a’ földbűl látom kiserdűlni. Ezt mond meg most nekem.

Ezt én nem tudom, felelé az öreg Gróf komor tekíntettel.

Kár! – De azt legalább tudod még, hol láttál meg engemet legelőször?

Arra, hogy ezt neked elbeszéllhessem, sok üdő kívántatik.

A’ gyermek messze elhagyítván ásóját, van üdőnk, mondá, elegendő, ’s ezzel letelepedett az attya’ lábaihoz, hogy beszédgyét annyival figyelmetesebben hallgathassa.

Másszor, fiam! másszor, mondá az öreg Gróf, ’s felkelvén, elsompolygott. Mély gondolkodásba merűltt azutánn az iránt, micsoda jó útonn módonn felelhetne meg a’ gyermeknek efféle kérdéseire, a’ nélkűl hogy eszének vagy szívének ártson. Érzette ő hogy a’ gyermeknek ösméreteiben rések vannak, mellyeket oktatás által kell helyre hoznia, ha azt nem akarja, hogy azokot maga a’ gyermek veszedelmes képzések által kipótollya. Eltökéllette tehát magában, hogy ezen oktatást olly kímélléssel, a’ minővel csak lehet, lassankint elkezdi. Egynehány nap múlva azt beszéllette a’ gyermeknek, hogy az egész föld teli van olly völgyekkel, mint az övék; de elhallgatta ezen alkalmatossággal mind azokot, a’ mik a’ gyermeknek, bár ha csak messzérűl is, értésére adhatták volna az embereknek és a’ polgári rendeknek külömbségét. Mindenik völgybe eggy pár házacskát helyeztetett, ollyant, mint az övék, mellyeknek lakossait mind jó és dolgos embereknek tette, ismét elhallgatván mind amaz ügyekezeteket, mellyekkel az ész és a’ serénység a’ természetet megszépítette. Az embernek eredetérűl végtére eggy szép mesét mondott, melly a’ gyermek’ képzésének legkisebbet sem árthatott; az oktatásnak terjedtebb folytatását pedig eggyáltallyában később üdőkre halasztotta.

Gondollyunk magunknak eggy született vakot, kinek a’ jótévő Istenség eggyszerre megadgya szeme’ világát. Amaz álmélkodás, mellyel ő a’ körűlötte lévő dolgokot csudálná, hasonló volna a’ kis Grófnak álmélkodásához. Ezer kérdést tett eggy húzomban ezen emberekrűl, mindenik kérdését azzal az óhajtással fejezvén be: bár csak ezeket a’ szép völgyeket, és a’ bennek lakó embereket maga megláthatná. Szemei szüntelen’ azokonn a’ magos bérczekenn jártak, mellyek a’ völgyet bekerítették. Munkájátúl megszünvén, virágjai hervadoztak, ’s legkedvesebb viola-ágyait a’ szapora gyom egészen ellepte. A’ víztartó mellett ülvén, ébren álmodozott, ’s már eggyik már másik kezére támasztotta fejét. A’ kérdések, mellyeket attyának tett, valahányszor meglátta, elegendőképen elárúlták, micsoda gondolatokban foglalatoskodik. A’ völgyet elvégre úgy nézte, mint fogházát. Fél napokot töltött a’ kertnek rostély ajtajánál, kinézvén a’ sűrű gallyasokra, mellyekkel a’ hozzá vezető út be volt kerítve, ’s mellyek neki sokkal zöldebbeknek, illatozóbbaknak és kellemetesebbeknek látszottak lenni a’ kertnek legszebb gallyasainál. Neki ment elvégre, ’s átmászott rajta; de félénkebb volt még is, hogysem a’ völgytűl messzebb mert volna menni. Visszatért tehát, és csak tekínteteivel hatott ki messzebb a’ völgybűl ama’ helyekre, mellyeket messzünnen látott. Az ajtótúl nem örömes távozott. Kívánságainak csak eggyike sem mulatott már a’ völgynek szűk korláti között; mind kitörtek belőlle, és csak képzeltt szomszédságaiban andalogtak. A’ többi embereknek gunnyóiban találta fel gondolattyával azt a’ boldogságot, mellyet neki az attya saját hajlékában hasztalan’ igért. Ama’ rajzolatok, mellyeket neki a’ szomszéd völgyekrűl az öreg Gróf szóval csinált, az ő képzésében sokkal ragyogóbbak voltak. Rósaszínű fényben úszott mindenkike, ’s gunnyóik teli voltak gyönyörű élettel és édes örömmel. Buzgó szívvel és könyező szemmel kívánkozott ki az emberek közé. Saskesely tekíntetekkel nézegette a’ magos hegyeket, mellyek a’ völgyet bekerítették, ’s naponkint fellyebb és fellyebb mászott oldalaikonn, a’ nélkűl hogy teteikre fel mert volna menni.

Ezenközben csengetett egyszer valaki a’ kert’ ajtajánn. Kimondhatatlan örömmel repűlt a’ kis Gróf a’ rostély ajtó felé, fenn szóval kiáltván ama’ szavakot: Csenget valaki! Az öreg Gróf kinyitván az ajtót, két jobbágyot talált előtte, kik vele szóllani akartak. A’ kis Gróf melléjek kullogott, ’s nagy figyelmetességgel hallgatta^* szavaikot. Az öreg Úr megigérte nekik, hogy maga elmegy velek; a’ mi legottan meg is történt, mihelyt felkészűlt, és fiának, valamint Istóknak is, megparancsolta, hogy a’ házra szorgalmatosan vigyázzanak. Allig ment el, hogy a’ kis Grófban ellenállhatatlanúl fellobbant ama’ gondolat, hogy a’ hegynek legmagosabb tetjére felmásszon. Felrepűlt tehát oda, a’ hol a’ fák legsűrűebben állottak. Ezek közűl eggy kopárságrúl nagy gyönyörűséggel nézett le a’ völgyre, melly kies rajzolat gyanánt látszott alatta feküdni. Végre felért a’ hegy’ tetjére amaz áthathatatlan eleven sövényhez, mellyel az öreg Gróf a’ völgyet bekerteltette. E’ mellett menvén, eggy résre akadt, és ezenn magát hevesen áttörte. Nem érzette ő a’ szúrásokot, mellyekkel a’ tövisek orczáját és kezeit felszaggatták. Tovább hatott bátran, meredtt tekínteteit szüntelen az előtte álló tárgyakra szögezvén. A’ csemeték végre megritkúlván előtte, még eggy halomra kellett felmennie, honnan telhetetlen szemei eggy átláthatatlan térségbe merűltek, melly lábai alatt külömbféle kellemetes és eddig nem látott tárgyakkal díszeskedett. Azt gondolta örömében hogy le kell neki ugrani e’ gyönyörűségeknek tengerébe. Szökdösött, sítt, tapsolt, kurjongatott, mintha megbódúlt volna.

Még eddig tekíntetei a’ tárgyakot egymástúl meg nem külömböztették. Gyönyörű zavar gyanánt úsztak szemei előtt a’ vegyűltt szépségek. Csak lassanlassan kezdette a’ tárgyakot eggyenkint visgalni. Amott emberek foglalatoskodtak valamiben a’ mezőnn. Örömbe merűltt szívének sebes dobogásával nézte őköt. Itt meg szénával rakott négy lovú szekér kezdett szemei előtt mozogni. Ezek lovak! mondá fenn szóval; óh! minden bizonnyal lovak. Amott meg sok házat látott eggyütt és közöttök tornyot. Kinyújtván kezét, eggyik újjával a’ falura mutatott mosolyogva, ’s azt mondá: áh! ot az emberek laknak! Melly nagy az ő völgyök! Melly szépek és magosak a’ házaik! Az attyának a’ faluja volt, mellyet látott. Majd azutánn megsajdított eggy folyóvizet, melly a’ napnak súgáriban a’ térségenn keresztűl hempelygett. Mosolyogva nézett rá sokáig, megmeg rázván fejét; de ki nem tudta tanúlni, mi legyen az, a’ mi olly szépen ragyog? Így visgálta ő meg eggyenkint a’ térségnek minden tárgyait, nagy örömmel tapsolván mindenkikének. Vagy kétszer felemelte volt már lábait azzal a’ szándékkal, hogy ebbe az ösmeretlen nagy völgybe lerepűl; de az attyátúl való tartás, és eggy bizonyos félelem, mellynek okát maga sem tudta, csak visszavonta őtet még is e’ szándéktúl.

Eggy tompa hang, mellyet nem messze magátúl véletlenűl meghallott, figyelmetessé tette őtet ama’ tájékra, a’ honnan érkezett. A’ kolompok’ hangja volt, mellytűl megrezzent. Lebukott tehát eggy bokor megé, és szemeit a’ gyanús tájékra meresztette. Tehenek voltak, mellyek a’ hegynek tetejénn legelgettek. Elejénte megijedt tőlök, és ammint feléje jöttek, hátra kezdette magát vonni. De minekutánna szinte merevedve megvisgálta volna termeteiket, megösmerte ama’ rajzolatokbúl, mellyeket az öreg Gróf tanúlásnak okáért elejébe terjesztett. A’ tehenek utánn a’ pásztor érkezett. Az embernek tekíntete rettentőbb volt neki az állatokénál. Szaladni kezdett. Álly meg te! kiáltya vala utánna a’ pásztor. Ő pedig még gyorsabban futott. Szerencséjére feltalálta a’ tövissövényt, átütött rajta, és a’ tövisek újra megszaggatták orczáját és kezeit. A’ napnak nyugtával leért a’ völgybe, ’s egyenesen Istóknak karjai közé vetette magát, hangos szóval mondván: Áh! mit nem láttam én, Istók! mit nem láttam én mindent!

Istók azalatt kimondhatatlanúl kínlódott. Sokáig kereste a’ gyermeket, és fel nem találhatta; még végre véletlenűl felemelvén szemeit, a’ hegynek tetejénn megsajdította. Eleget kiáltott neki, ammint csak kiálthatott; de sokkal távúlabb volt tőlle, hogysem csak szavával is elérhette volna. Áh! mit mond majd az öreg Úr, ha itt nem talállya? Így sóhajtozott magában minduntalan’ az öreg ember. Végre még a’ hegyre is fel akart mászni, hogy a’ szökevényt haza vezesse; de allig ment egynehány lépést felfelé, azonnal átlátta, hogy ezerszer kitöri a’ nyakát, minekelőtte a’ bérczre feljut. Melly nagynak kellett tehát örömének lenni, mikor a’ kis Grófot ismét mellyéhez szoríthatta, vizsgasága miatt ápolgató fenyegetésekkel megdorgálhatta, ’s kiváltkép, hogy neki elég korán megparancsolhatta, hogy attyának e’ veszedelmes ügyekezetrűl eggy szót se szóllyon.

De miért ne szóllyak? kérdezé a’ kis Gróf álmélkodással.

Azt én legjobban tudom, mondá viszontag Istók.

Attyának elérkezése utánn fél óráig hallgatott az ifiú Gróf, de tovább lehetetlen volt magát tartóztatnia. Atyám, úgymond, én lovakot láttam.

Hol? kérdezé az öreg Kaczajfalvi álmélkodással, ammint az Ifiúnak tüzes szemeit észre vette.

Istók nem akarja, hogy ezt neked megmondgyam.

Erre a’ gondos atya egynehány kérdéssel kivette fiábúl az egész titkot, azutánn pedig gondolatokba merűlt. Az emberek utánn való esdeklés természetes volna benne, mondá magában, megrázván fejét, és a’ port az asztalrúl letörűlvén. Fiának ügyekezetére tehát sem jót, sem rosszat nem mondott. Más nap estve felé két eleven vérű, és szép ló legelt a’ völgyben a’ kert’ ajtaja előtt. Az ifiú Gróf öszvecsapta álmélkodásában kezeit, ammint a’ lovakot meglátta, ’s örömében felkiáltván: lovak! lovak! úgymond, karjánál fogva oda rángatta az attyát. Ennek parancsolattyára megfogták az őrök a’ lovakot, ’s eggyikére az öreg Gróf ülvén, a’ másikára pedig az ifiú, eggyütt lovagoltak eggy darabig a’ völgynek síkabb részeinn. Ezen új foglalatosság kiverte eggykét holnapra az ifiú Grófnak fejébűl a’ hegyekenn túl fekvő nagy völgyet. De azutánn meghűlvén vére a’ lovagláshoz, kívánsággal tellyes tekíntetei megmeg csak a’ hegyeknek tetejénn mulatoztak.

Az öreg Gróf kezére támasztván fejét, gondolkodni kezdett, mi móddal lehetne fiát legkönnyebben arra birni, hogy a’ völgyben önnkint megmaradgyon? Tusakodásának egész foganattya csak az volt, hogy elkerűlhetetlenűl szükségesnek ösmerte, hogy fiának erre tellyes szabadságot engedgyen. Az öreg Istók gondolatokban látván ülni a’ Grófot, megkérdezte mély elmélkedésének okát, mellyet előlle a’ gondos atya el sem titkolt. Most őtet, így szóllott azutánn hozzá Istók, csak a’ vizsgaság készteti ezekre; de mikép lessz majd akkor a’ dolog, ha más egyéb is elkezdi késztetni?

És ez mi volna? kérdezé a’ Gróf.

Az ifiú már most tizenöt esztendős, mondá viszontag Istók, és így, azt tartom, a’ vére is lassankint felhevűl. Ő most engemet, ha magamot kaphat, külömbféle dolgokrúl felette buzgón kérdezget.

És te mit felelsz neki?

Ugyanaz a’ bökkenője, hogy nem tudok neki mit felelni. Az ember csak nem arravaló, hogy magányosságban éllyen.

Az igaz! mondá a’ Gróf, megdörgölvén homlokát. Behívatta azutánn az Ifiút, ’s azt beszéllette neki, hogy vannak a’ világonn ama’ sok jó emberek között, kik az övékhez hasonló völgyekben laknak, ollyanok is, kik, noha egyébaránt okosan beszéllenek, olly esztelenek még is, hogy magok sem tudgyák, mit akarnak? ’s kikrűl azt lehet mondani, hogy szíveik eszekkel, cselekedeteik itéletekkel szüntelen’ ellenkeznek. Némellyek közűllök megfodrosíttyák hajokot és liszttel behintik; némellyek egészen elvágják, csak tarajt hagyván belőlle fejek’ tetejénn. Némellyek szakállaikot egészen leberetvállyák; mások pedig zsineget hagynak belőlle füleiktűl fogva állaikig, vagy szájok körűl szőrkoszorút. Vannak, kik magos kőházakban lakván, egész életekben semmit sem tesznek egyebet, hanem csak élnek. Mások éjjel nappal csak azonn vannak, hogy másoknak keresménnyeit álnokság által vagy erőszakosan magokévá tehessék. Az ifiú Gróf majd meghalt nevettében, hogy az emberek olly esztelenek lehetnek, a’ minőnek őköt az attya rajzolta.

Ebbűl a’ magányosságbúl ki fogsz menni, Fiam! így fejezte be beszédgyét az öreg Kaczajfalvi, de most még nem. Szívednek előbb erőre kell jutni, hogy az álnok tekíntet el ne csábíthassa; eszednek jól meg kell érni, hogy az emberek’ bolondságainak és gonoszságainak ellent állhasson. Az ifiú Gróf azt gondolta magában, hogy arra valóban kevés ész kell, hogy az ember a’ bolondot bolondnak ösmerje, ’s mikor e’ beszéllgetés utánn az attya őtet mellyéhez szorította és megcsókolta, ő viszontag az attyát arra kérte, hogy próba gyanánt vezesse el most legalább egyszer az emberek közé. Ezt az attya megigérte, és az Ifiú éjjel nappal mind csak az emberekrűl és bolondságaikrúl álmodozott.

Az öreg Gróf valóban eltökéllette volt magában, hogy fiát a’ világgal lassankint és olly vigyázva, ammint az Ifiúnak természetes érzeménnyei megkívánnyák, megösmerkedteti, és hogy végtére az emberek közé egészen kivezeti. Ámde hogy erre a’ szükséges készűleteket megtehesse, kénytelen volt, a’ völgytűl egynehány napra búcsút venni. Allig ment el a’ faluba, hogy Istók az ifiú Grófot szemmel tartván, úgy követte mindenfelé, mintha árnyéka volt volna. Látván az Ifiú, hogy minden lépését nyughatatlan tekíntettel visgállya, észre vette, hogy az öreg ember attúl fél, ne hogy ismét olly ügyekezetre vetemedgyen, a’ minő a’ minapi volt. Ezt tehát fel is tette magában, ’s mivel Istóktúl semmikép meg nem szabadúlhatott, a’ völgynek eggyik szélétűl a’ másikához olly sebesen kezdett idestova szaladozni, hogy a’ szegény szolga kénytelen volt, az Ifiút szabad kénnyére hagyni. Az öreg Gróf nyilván meghagyta neki, hogy meg ne éreztesse vele, hogy valamiben gátolni akarja.

Szabadságban látván magát az ifiú Gróf, gomolyogva rohantak gondolati amaz édes ügyekezetre, hogy a’ hegy’ tetejére ismét felrepűllyön. Felmászván a’ bokrok között, megint feljutott a’ magosra, de a’ völgynek másik részénn. Mosolyogva nézte ő Istókot, hogy a’ völgybűl mind csak az általellenben lévő hegyre tekíntgetett, hasztalan’ keresvén szemeivel az ifiú szökevényt ama’ bérczekenn, mellyekre a’ minap feltörekedett volt. Átütvén végtére a’ tövises sövényenn, feljutott ugyan a’ hegy’ tetejére, de semmit sem láthatott, mivel az egész környék felette sűrű erdőbűl állott. A’ hegy’ tetejénn idestova járt eggy darabig, de nyílást sehol sem találhatott. Szemeit a’ sűrű erdő mindenütt meggátolván, hogy az ösmeretlen völgybe le ne láthassanak, le osontott eggy keveset félénk lépésekkel a’ völgy felé, ’s vissza tekíntgetett üdőnkint a’ hegyre, hogy úttyát ismét meglelhesse.

Egynehány legelő nyájakonn kivűl semmi egyébre nem akadt. Az erdő’ széléhez jutván, egyszerre eggy kies térséget látott maga előtt feküdni, melly falukkal teli volt. A’ térség’ elejénn közel a’ hegyhez, mellyrűl lejött, Rósafi Pál Viczispány Úrnak faluja és gyönyörű kastéllya tünt szemébe. Lassú lépésekkel közelített ő ehhez a’ kis bokrok között, mellyek az erdő’ szélénn voltak. Egyszerre vizsga tekíntettel megállott, mert maga előtt eggy széles és mély vizet látott, melly az erdő és a’ falu között folyt. Mindgyárt a’ vízenn túl kezdődött virágos ágyakkal a’ kert, mellyek között imitt amott kőképek állottak. Szeme legelőször is a’ kertnek jobbik részénn repűlt keresztűl, mivel közel a’ kastélyhoz embereket látott, kik benne sétálgattak. Meredve függtek ezekenn tekíntetei. Örömest közelített volna hozzájok, ha a’ nélkűl, hogy észre vegyék, megtörténhetett volna. E’ gondolattal tusakodván, megsajdított a’ kertnek széle körűl eggy bokros helyet, mellybe magát elrejthesse, ’s fejével eggyet hunyorítván, onnan könnyen visszaszaladhatsz, úgymond magában. Erre mosolyogva neki szalad a’ folyónak, ’s eggy nagy szökéssel bele ugrik. Mikor éppen a’ levegőben volt, hasító kiáltás tünt fülébe. Kiütvén tehát fejét a’ habok alól, gondosan átnézte a’ vidéket, mellybűl a’ szózat érkezett; de semmit sem látván, a’ mi őtet a’ visszatérésre birhatta volna, átúszott a’ másik partra, felment vigyázó lépésekkel a’ kertbe, ’s felkereste tekínteteivel a’ bokros helyet, mellybe magát elrejthesse.

Bal felé indúlván, egyszerre megijedt, és szinte megmeredvén, megállapodott; mert három lépésnyire eggy emberi termet állott előtte, melly hasonlóképen megijedt volt. Ruházattyábúl asszonyi személynek ösmervén, félelme azonnal elenyészett. Az örűlő vizsgaság volt, melly szívét helyette elfogta. Meredtt tekíntettel visgálván termetét, meg nem nyerhette magátúl, hogy örömében ne mosolyogjon, valahányszor szeme közé nézett. Átjárta szemével már ábrázattyát, már nyakát, már kezeit. Öltözetébűl nem tudott mit csinálni. Az öreg Grófnak gúnyoló rajzolásai jutottak eszébe. Fejénn a’ bandzsal kalap felette nagy és bokrétás volt, dereka nagyon rövid, szoknyájának hátúlsó része olly hosszú, hogy a’ földet söpörte. Mosolyogva visgálgatván^* mind ezeket eggy darabig, eggyet hunyorított végtére fejével, ’s azt mondta magában: az Atyám igazat mondott!

Ki vagy te, vakmerő? kérdezé elvégre az asszonyi termet szelíd, kellemetes és hízelkedő szózattal.

Erre az Ifiúnak szeme felderűlt; de feleletével késett, mivel a’ kellemetes szózatnak folytatását várta. Fájt neki, hogy elnémúlt. Én, úgymond, Laczi vagyok.

A’ leányzó elnevette magát. Laczi? De tulajdonképen mi vagy?

Most meg a’ legény nevette el magát. Én, úgymond, legény vagyok.

A’ leányzó elhallgatott eggy szempillantásig, és a’ csöpögő ifiút visgálgatni kezdte. Ruhája eggyügyű volt ugyan, de még sem volt parasztos, ammint messzérűl vélte; beszédgye pedig még ennél is kevesebbet hasonlított a’ parasztokéhoz. Szóejtése hibátlan és tiszta, szózattya pedig szép hangú volt.

De hát te vallyon ki vagy? kérdezé már most az Ifiú.

A’ leányzó nem felelt, mivel nézésébe merűlt volt.

Ki vagy? mondom, kérdezé újjra az Ifiú, ’s eggy nagy lépéssel közelebb ment hozzá.

A’ leány két lépésnyire hátra vonván magát, mit akarsz te itt? mit keresel e’ kertben? mondá viszontag eggy kevés félénkséggel.

Amott azt akarom megnézni, felelé az Ifiú, ’s oda mutatott barátságos tekíntettel a’ házra, a’ kőképekre és a’ sétáló emberekre.

A’ leányzó erre fejét eggy keveset megrázván, honnan jöttél ide? úgymond.^*

Amonnan a’ völgybűl! De mond meg már egyszer, hogy hínak? Már harmadszor kérdezem.

Én Rósafi Pál Viczispánynak a’ leánya vagyok, a’ kihez e’ falu tartozik.

Hát neved nincsen?

Engem’ Manczinak neveznek, mondá mosolyogva a’ Kisasszony.

Manczi! jó Manczi! ne tedd magadot, kérlek, olly bolondnak, mondá az Ifiú, bosszonkodó tekíntettel mutatván bokrétás kalapjára.

A’ szegény Kisasszony nem tudta, mit gondollyon? ’s azonn ügyekezett, hogy a’ kastélyhoz közelebb juthasson. Ha ezeket a’ dolgokot, úgymond, meg akarod nézni, jer velem, megmutatom.

Szívesen, mondá az Ifiú, ’s ammint a’ Kisasszony mellett ment, oldalaslag szüntelen’ rá nézett és mosolygott. Hallod-e Manczi! így szóllította meg végtére, mond meg te nekem, ha igazán asszonyi személy vagy-e?

Az vagyok.

Leány?

Az.

Hány esztendős vagy már?

Tizenhat, felelé Manczi reméllő tekíntettel.

Hát ez a’ tarka lepedő minek takarja be ezt a’ szép fejér ruhádot? ’ ezt mondván, megfogta szélét ama’ képtelen’ nagy kezkenőnek, melly hátúl majd földig ért.

A’ Kisasszony elpirúlt, ’s féltében sietni kezdett.

Ne szaladgy olly nagyon, Manczi! Hallod-e! mutasd meg nekem egyszer a’ lábadot.

Boldog Isten! sohajtá csendesen Manczi, garádicsonkint nevekedvén félelme. Laczi pedig megkapta ruháját, és eggy keveset félre vonta, hogy lábát megláthassa. Ammint az atyám mondgya! Hegyes papucs, bocskorszijjal felkötve. Kár, hogy te is viseled.

Manczi úgy sietett, hogy majd lélekzetébűl is kifogyott.

De minek szaladsz olly nagyon, Lyánka! Mennyünk lassabban, ’s ezt mondván, megfogta kezét és tartóztatta. Manczi elkiáltotta magát. Mi bajod, hogy úgy kiáltasz? kérdezé az Ifiú, ’s megrezzenvén eleresztette a’ kezét. A’ leány olly sebesen szaladt, mint a’ megijedtt őzecske; ő pedig utánna sietvén, szüntelen’ arra kérte, hogy ne szaladgyon. Manczi végtére háromszor pihegvén ezen ígéket: Hála Istennek! beomlott eggy-rundélába, a’ hol felette sok Urak és Asszonyságok ültek.

Most már a’ sor az Ifiúnn volt, hogy megijedgyen. Átrepűlvén tekíntetével környöskörűl az egész társaságonn, a’ kerek épűletnek küszöbénn megállott. Manczi’ orczájábúl és ama’ tekínteteibűl, mellyeket az ifiú Grófra vetett, kiki láthatta, hogy ettűl ijedt meg. Kérdezték ugyan, mi baja? de lélekzete nem volt még annyi, hogy felelhetett volna. Csak az újjával mutatott az Ifiúra, ki szemeit azonban eggy pár gyermekre függesztette, kik a’ rundéla’ közepénn játszottanak. Nagyon barátságosan mosolygott reájok. Ezek gyermekek? kérdezé végtére, újjával reájok mutatván. Vizsga tekíntettel néztek reá mindnyájan. Majd azutánn szemeit megmeg Manczira vetette, ki eggy ifiú embernek karjára akaszkodott volt, ’s minekutánna rá mosolygott volna, ismét a’ gyermekekre nézett.

Most már Manczi képes lett elbeszélleni, a’ mi vele történt. Ez a’ legény, úgymond, a’ víznek túlsó partyánn állván, különösen mosolygott magában, ’s egyszerre a’ vízbe ugrott. Én magamot elkiáltottam. Azutánn megállott előttem, ’s külömbféle bolondságokrúl kérdezősködött. Azt tartom, hogy – – Itt újjaival saját homlokára mutatván, értésére adta a’ társaságnak, hogy az Ifiút esztelennek tartya. Kiki közűlök Laczira fordította szemeit, az Asszonyságok pedig elvonódtak félénken egész’ a’ rundélának túlsó ajtajáig.

Hallod-e, ki vagy te? kérdezé eggy ifiú legény, eggy pár lépéssel közelebb menvén Laczihoz. Ez pedig rá vetvén szemeit, átvisgálta nyírtt fejét és arany zsinóros ruháját, és nem felelt.

Kicsoda vagy te? Öcsém! kérdezé tőlle Rósafi Pál, a’ Viczispány.

Én Laczi vagyok, mondá az Ifiú viszontag, és szemeit egyszersmind Manczira fordította.

’S hát itt mit keresel?

Nézni jöttem. – Ezek gyermekek? kérdezé újra, ’s leült a’ földre a’ fiú gyermek elejébe, ki reá hasonlóképen figyelmetes lett. Allighogy ezt mosolyogva apolni kezdette, oda jött hozzá a’ kis leányka is, kit ölébe vett. Már az eggyikre nézvén, már a’ másikra, könybe^* borúltak szemei örömében.

Szereted a’ gyermekeket? kérdezé eggy ifiú Úr, gúnyoló tekíntettel közelítvén hozzá.

Okosabbak náladnál, mondá viszontag Laczi, reá tekíntvén a’ földrűl.

És te ezt honnan tudod?

Nézd csak meg a’ ruhádot, ’s ezeknek a’ ruháit; nyírtt fejedet, ’s ezeknek a’ haját. A’ gyermekeknek el nem volt vágva a’ hajok.

Kár ezért az ifiú emberért, suttogták egymásnak egynehány Asszonyságok. Termete nem rút.

Megsajdítván ismét Manczit, felkelt, és hozzá ment. A’ Kisasszony hátra lépett előlle. Manczi! mi rosszat cselekedtem én neked? kérdezé tőlle érzékeny szózattal. Úgy szeretlek, hidd el, mint az édes atyámot.

Erre a’ társaságnak tekíntetei felderűltek. Némellyek még nevetésre is fakadtak. Kit szeretsz még mást közűlünk, kérdezé tőlle eggyvalaki.

Szelíd mosolygással a’ gyermekekre mutatván, ezeket! úgymond. Szeretném, ha az enyímek volnának, és ha Manczi volna az annyok.

Manczi elpirúlt, és az egész társaság kaczagásra fakadt.

Manczi tehát neked tetszik?

Manczi nekem tetszik. Csak azt nem szeretem benne, hogy kopasz. Levette tudni illik a’ Kisasszony a’ fejérűl a’ kalapot, mihelyt a’ rundélába beért. Mond meg nekem, kedves Manczim! így folytatta beszédgyét az Ifiú, miért nem hagytad lefüggni szép vállaidra hajfürtyeidet, mint én? És ebben a’ hosszú farkú ruhában hogy tudsz járni?

Manczi elpirúlt és hallgatott.

Most már az Ifiúnn kiki csudálkozni kezdett. Vallyon ki lehet? kérdezé kiki a’ mellette állótúl.

Ehetnél-e? Laczi! mondá neki az eggyik ifiú legény, és megkínálta eggy tányér biskótával.

Szomjan is vagyok, felelé Laczi, és így jobb, ha gyümölcsöt eszek, mint kenyeret.

Gyümölcsünk nincsen.

Hisz amott tele vannak vele a’ fák. Ezt mondván, madár gyanánt felrepűlt eggy fára, ’s legkarcsúbb ágairúl körtvét szedett. Megtömvén vele zsebeit, olly sebesen mászott le róla, mint reá fel, ’s a’ legszebb körtvékkel megkínálta Manczit; azutánn mindenik gyermeknek adott eggyet, ’s a’ többit magának tartotta. Manczi mosolyogva vette el tőlle az ajándékot, és elpirúlt.

Allig ette meg az ifiú Gróf az első körtvét, hogy a’ Kisasszonyt igéretére megemlékeztetvén, Manczi! úgymond, te nekem meg akartad mutatni amott azt a’ magos kőgunnyót. Jőjjsze tehát velem! Hidd el, nem bántalak; mert én jó vagyok. Ezt mondván, kezével megkínálta.

Manczi az attyára nézett; ez pedig nevetve intett neki, hogy tegye meg, a’ mit tőle az Ifiú kíván. A’ Kisasszony tehát kezet adván neki, kivezette a’ kertbűl. Utánnok ment az egész társaság.

Óh! kedves Nagyságos Uraim! mondgya vala hangos szózattal a’ kert’ ajtajánál eggy koldús.

Mi bajod? kérdezé Laczink, szemeit a’ koldúsra meresztvén.

Hat gyermekemmel nincs mit ennem; kezdé panaszolni a’ szegény.

Micsoda? mondá viszontag az ifiú Gróf nagy ámúlással. Hát teneked nincs házad, kerted, szántófölded, mellybűl élhess?

Semmim sincs, kedves – – Úrfim! Az utólsó szót csak nagy nehezen és azért adta feleletéhez, mivel látta, hogy Kisasszonyt vezet.

Manczinak kezét eleresztvén Laczink, nincs házad, úgymond, nincs kenyered, és szegény öreg ember létedre hat gyermeked van?

Némellyek a’ vendégek közűl az öreg embernek azonban alamisnát adtak.

Hallod-e Öreg! mondá neki végtére az Ifiú rebegő, és érzékeny szózattal, eredgy hamar, és hozd ide gyermekeidet. Siess, és térj vissza mennél hamarább. Az atyám’ völgyébe vezetlek velek eggyütt; ott ellakhattok a’ mi gunnyóinkban mindaddig, még a’ tiéteket felépíttyük. Van nekünk kenyerünk, gyümölcsünk, tejünk és borunk; eleget ehetsz és ihatsz gyermekeiddel eggyütt. Ezt mondván, megcsókolta az öreg koldúsnak a’ kezét, ’s könyörűletes mosolygással nézett még egyszer^* reá. Hajad már ősz, mint Istóknak, a’ mi jó Istókunknak, és még is éhezned kell! Ezt én meg nem foghatom. De miért nem panaszoltad előbb valakinek szükségedet?

Óh Istenem! hányszor panaszoltam én azt? De a’ szívek, kedves Úrfim! az emberi szívek nagyon kemények.

Hazudsz, Öreg! kiáltá erre hevesen és meredtt tekíntettel az Ifiú. Úgy-e Manczi hogy hazudik? Ezt mondván, Manczira tekíntett, és szemeit könyezni látván, minden bizonnyal hazudik, úgymond, mert Manczi sír. De ezt az öreget, édes Manczim! és gyermekeit, akármit csinálsz, neked nem hagyhatom. Tekörűlötted sok is az ember; mink pedig völgyünkben csak hárman vagyunk.

Hát a’ gyermekekkel mit csinálsz majd az atyád’ völgyében? kérdezé Laczinktúl eggyik a’ vendégek közűl, ki az egész jelenést érzéketlen mosolygással nézte.

Megösmerkedtetem őköt a’ palántákkal és az állatokkal. Megtanítom őköt a’ földmérésre. Megbeszéllem nekik, mikép támad az esső, a’ hó, a’ villámlás, a’ mennydörgés? Nem únnyák ők el magokot, azt fogadom. Megtanítom őköt még sípolni is.

Az egész társaság elbámúlt, ’s egymásra nézett. Fúvod te a’ sípot? – – és kótákbúl? kérdezék egyszerre egynehányan. Azalatt, hogy eggy travért hoztak, az öreg koldúshoz fordúlván Laczink, eredgy, úgymond jó Öreg! és hozd el azonban gyermekeidet. Majd azutánn alsó ajakára fektetvén a’ sípot, egynehány természetes járásokot fútt; végre pedig kótákbúl ezenn az eszközönn olly gyönyörűen, olly kellemetesen, és olly érzékenyen játszott, hogy nem győztek elegendőképen sem reá nézni, sem rajta csudálkozni.

Manczi erre kihozta a’ hárfáját, ’s ammint rajta egynehány accordokot kezdett játszani, az ifiú Grófnak keze a’ síppal eggyütt lassankint lelankadt. Énekelni kezdvén a’ hárfához a’ Kisasszony, égő tekíntettel visgálta Laczink, ’s eggy székre melléje lebocsátkozott. Lehetetlen volt az áriának végét kivárnia. Egyszerre megölelte, a’ hárfával eggyütt magához szorította, ’s érzékeny tűzzel felkiáltott: Manczim, édes Manczim! A’ Kisasszony elsikótván magát, felugrott, és édes annyának karjai közé szaladt. Laczi utánna indúlt; de eggy ifiú legény, a’ házi Gazdának messzérűl való attyafia, mellyénél megkapta, e’ szókot dörögvén szeme közé: álly meg! eggy tapodtat se próbálly tovább menni! Az ifiú Gróf rá meresztvén szemeit, beteg vagy-e? úgymond, vagy más valami bajod van? ’s ezt mondván, felette könnyen elvette mellyérűl a’ kezét, és félre lökte. Erre a’ heves legény a’ Grófot öklével mellybe taszította, ’s azonnal ismét neki szögezte öklét, hogy másodszor megtaszítsa. A’ Grófnak vére orczájába emelkedett. Mit cselekedtem én neked, úgymond, te gonosz ember, hogy engemet öklözöl? Ezt mondván a’ második taszítást felfogta, és a’ legényt olly sebesen lekanyarította maga megé a’ földre, hogy esni is allig látták. Közelebb menvén azutánn Manczihoz, kedves Manczim! úgymond, te némellykor előllem elszaladsz. Nem szeretsz talán úgy engemet, mint én tégedet?

Most már a’ társaság át kezdette látni, hogy az ifiú Grófnak helyénn van az esze, és csak azt nem tudta megfogni, mikép jutott légyen illy különösségekhez? A’ sok kérdések utánn kivették végtére belőlle, hogy ő Gróf Kaczajfalvi Jánosnak a’ fia, ki tizennégy esztendő előtt a’ világot három esztendős fiacskájával elhagyván, a’ magányosságba vonódott. Majd azutánn új kérdések által elég hihetőképen kitanúlták azt is, hogy fiának az öreg Gróf különös nevelést adott. Ezek meglévén, arra akarták venni, hogy a’ Viczispány’ házánál hállyon, mivel a’ nap már alkonyodni kezdett; de erre mindaddig rá nem állott, még meg nem igérték neki, hogy Istóknak hírt adnak, kinek miatta való aggódásait átlátta. Manczi végtére eggy pár jó szóval és eggy pár szíves tekíntettel rá birta, hogy édes attyának, a’ Viczispánynak, kérését tellyesítse.

Könnyen meg gondolhattyuk magunkban, hogy estve elég okot talált még Laczink arra hogy az embereknek bolondságainn nevessen, és hogy elég okot adott viszontag arra is, hogy őtet a’ társaság megnevesse. Az asztalnál Manczi mellett ülvén, nem győzött elegendőképen az ételeknek sokaságánn csudálkozni, mellyeket az asztalra tettek, ’s mellyeknek legnagyobb részét ehetetlennek találta. Felkelvén tehát, hozott magának eggy asztalkárúl gyümöltsöt, mellyhez kenyeret evett, és eggy kevés borral vegyített vizet ivott. Allig ült az asztalnál fél óráig, hogy sok nevetése utánn felugrott, ’s eggyiket a’ szolgák közűl megszóllítván, én már jól laktam, úgymond; most ülly le te, és egyél. Az inas majd elkacczantotta magát; a’ Gróf pedig erővel oda tolta, a’ hol üres helyet hagyott, és minden bizonnyal rá is kényszerítette volna a’ leülésre, ha mindnyájan eggyenlő szózattal nem bizonyították volna, hogy az inas már evett. Megkerűlgette azutánn az asztalt, ’s mosolygással nézte a’ pompát, melly rajta ragyogott.

A’ Viczispánynak kérdésére, mikép tetszenének neki mind ezek? tik, úgymond, valóban únalmas emberek vagytok, és ha Manczi nem volna, már én régen az én öreg Istókomhoz visszatértem volna. Édes Manczim! így szoll vala ismét a’ Kisasszonyhoz, meg czirógatván orczáját, mikép lehetsz te olly balgatag, mint ezek az emberek? Ha én neked volnék, tudod-e, mit csinálnék?

No ’s, mit csinálnál tehát? kérdezék egyszerre többen, még Manczi csak lopva nézegetett reá.

Felkelnék, oda vetném a’ fejemrűl ezeket a’ czifraságokot, testemrűl ezt a’ csudálatos öltözetet, kezemet oda nyújtanám Laczinak, ’s elmennék vele az attyához az ő szerencsés völgyébe.

’S hát ott azutánn mit csinállyon? kérdezé eggy faunus ábrázatú, vastag és vén legény, Potrohosi Péter, Manczi’ annyának a’ báttya.

Mit csinállyon? felelé a’ Gróf; okosabb dolgokot, mint te egész életedben csináltál. Hallyadsza, Manczi! melly boldog volna nekünk ott életünk. Reggel, minekutánna én a’ forrásnál meg fürdenék, felköltenélek eggy szép áriával a’ sípomonn, hogy te is megfürödgy. Azutánn eggyütt mennénk a’ kertbe. Te nekem virágokot öntözni segítenél; én pedig az egész völgybűl öszveszedném számodra a’ legszebb gyümölcsöt. Egész nap musikálnánk, dolgoznánk, és énekelnénk. Estve legszebb darabjaimot fúnám a’ síponn, még el nem aludnál.

Nagy kaczagásra fakadt az egész társaság, Manczi pedig elpirúlván, lesütötte szemeit, és magában nagyon bosszonkodott, hogy a’ mit Laczi mond, azt a’ társaság mind nevetségesnek talállya.

Még az asztalnál feltették volt magokban némellyek, hogy Laczit olly ruhába öltöztetik, mellyet a’ nagy világnak szokása szépnek tett. De bármennyit fáradoztak is, rá nem birhatták mindaddig, még Manczi eggy esedező tekíntetet nem vetett reá. Elvezették tehát eggy mellék szobába,^* ’s felöltöztették eggy huszár hadnagynak katona ruhájába. Visszaérkezvén vele a’ társaságba, a’ dámák rész szerint barátságos főhunyorítással, rész szerint pillogó tekíntettel, rész szerint kellető mosolygással fogadták.

Manczi felette nagyon elpirúlt, ’s mikor első tekíntetét rá vetette, égni érzette orczáját. Nemes egyenességgel állott előtte a’ karcsú, magos és izmos ifiú. Hosszú barna hajának fodrai szép rendetlenséggel folytak le vállaira. Eggyik kezével a’ kardot tartván, jobbját oda nyújtotta Manczinak, kire nagy és tüzes szemei barna szemöldökeik alól szelíden mosolyogtanak. Lehetetlen volt, hogy a’ legényre sokáig nézzen. Szemérmes szemeit a’ földre sütötte. Manczim, édes Manczim! Ezen ígékkel közelített hozzá, feléje nyújtván kezét. Oda nyújtotta kezét Manczi is, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit cselekszik? Azonban másik karjával átfogta Manczinak a’ derekát, ’s magához vonván, orczája’ elejébe hajtotta le orczáját, hogy közelrűl nézhessen szeme közé. Manczi még vissza sem vonhatta orczáját az övétűl, ammint Potrohosi, ki a’ tréfát nagyon szerette, és Sógoránál magának, mivel Manczit örökössének választotta, mindent megengedett, nagy kaczagással felkiáltott: Brávo Lyánka! Engem’ úgy segéllyen, mindnyájunk’ láttára megcsókollya a’ legényt! Ettűl az ifiú vitéztűl vegyetek magatoknak példát, Legények! Ez tud ám igazán az ostromhoz.

Manczinak szemei könybe^* borúlván, Uram Bátyám engemet ok nélkűl kínoz, mondá Potrohosinak, a’ ki szinte teli torokkal nevetett.

Kicsoda? kérdezé Laczi; ez a’ dagadtt ember kínoz tégedet? Eggy pár könyecskét látván Manczi’ orczájánn legörgeni, még sírsz is miatta? úgymond, ’s Potrohosit megfogván hirtelen’ kezénél, egész az ajtóig forgatta maga előtt, ’s végtére széles hátának szögezvén mind a’ két kezét, megfoghatatlan gyorsasággal tolta ki az ajtónn a’ szobábúl, azutánn pedig a’ kapunn a’ mezőre, és kizárta. Nyerítő kaczagás kísértette ki Potrohosit, ’s egészen elnyomta szitkait, mellyeket fél nevetve és fél bosszonkodva pökdösött az Ifiúra. Így múlt az estve kaczagás és szüntelen nyájaskodás között. Csak Manczi lett mindenki szempillantással komorabb és csendesebb. Valahányszor Laczit kinevették, mindannyiszor ő elpirúlt, és a’ nevetés’ tárgyára lopva tekíntgetett. Bármelly gorombáúl kínozta is báttya, kinek végtére Laczink a’ visszajövetelt megengedte, csak rajta kapatta magát még is vagy tízszer ezen estve az Ifiúnak gondatlan egyszersmind és bámúló visgálásainn.

Laczinak ollyan ágyat vetettek, a’ minőt maga kívánt, ’s melly hasonló volt ahhoz, mellyhez völgyében szokott. Lefeküdvén, két egész óráig nem hagyták aludni képzésének ingerrel tellyes rajzolattyai: elszenderedvén pedig, gyönyörű álomképek lebegtek körűlötte. Valamint virogatásában, úgy álmaiban is, Manczi volt a’ fő kép. A’ hajnalnak első súgárja nyitva találta már szemeit, ’s egész életében ma történt legelőször, hogy ébren lévén, az ágyban maradt. Könyökére támasztván fejét, átvisgálta a’ múltt napnak történeteit, ’s már nevetett, már elkomorodott, már meg könybe borúltak szemei, ammint képzése ennek vagy amannak a’ tárgynak megújjításába merűlt. Áh! felsohajtott végtére fenn szóval, ma már Manczit el kell hagynom! Erre Potrohosi felébredt, ki magának kikérte volt, hogy Laczinkkal eggy szobában hálhasson. A’ tréfás vén legény köztt és a’ mi természetes ifiú Grófunk között csak hamar fontos beszéllgetés támadt, mellyben Laczink minden tartóztatás nélkűl megvallotta, hogy Manczit jobban szereti, mint kedves Istókját, sőt még mint saját attyát is. Természetes kifejezései amaz indúlatoknak, mellyeket Laczi magában érzett, Potrohosit jó kedvre ingerlették. Már is gondolkodni kezdett ő ama’ lepcsességekrűl, mellyeket vele űzni fog, és ama’ szígyenítésekrűl, mellyekkel Manczit kínozni fogja, kit csúfságbúl szent Viczlipuczlinak nevezett, mivel kétes értelmű beszédgyeire teli torokkal nevetni nem akart. Azt várta ő még estve Laczinktúl, hogy nem könnyen haggya majd magát Manczitúl elválasztani; a’ mi neki sok alacsony tréfára adott volna alkalmatosságot. De meg kellett volna neki azt gondolni, hogy a’ természetes ember nem szemtelen. Mert ha a’ természet az oktalan állatoknak tökélletesebb épűletű nemeit a’ szemérmetességgel felékesítette, ammint a’ nőstény majomban, és az elefántnak mind a’ két nemében tapasztallyuk, mikép volna lehetséges, azt magunkkal elhitetni, hogy e’ szép erkölcsöt az embertűl megtagadta légyen? Csak a’ romlott nevelésű várasi ember fosztya meg magát e’ kellemetes adománytúl, ki még gyermekségében a’ sok rossz példa által természetlenségekre ragadtatik.

Potrohosi ezeket meg nem fontolván, arra akarta Laczinkot birni, hogy mennyen be Manczihoz, minekelőtte felkel. Bezzeg Laczi! úgymond, nem volna ám bolondság, Manczit felverni; ’s ezt mondván, öltözködni kezdett.

Manczit felverni? felelé az Ifiú. Van-e neked eszed, te eleven bálvány? Hisz azonnkivűl, hogy ez nem illik, Manczi is felijedne, és reám méltán megharagudna.

Ne légy olly balgatag, kérlek! mondá viszontag Potrohosi. Ha én veled vagyok, az illendőséget meg nem sérted. A’ mi pedig a’ felijedést illeti, nem szükséges, hogy nálla lármát üss. Költsd fel csendesen, és hídd el magaddal a’ kertbe.

Potrohosinak az volt egyedűl a’ szándéka, hogy ezen ártatlan kőltésbűl okot vehessen Húgának kínzására. Laczink tehát hamar felöltözött, és Potrohosi utánn csendesen Manczi’ ajtajához lappangott, melly be zolt zárva. A’ vén legény, nem akarván ügyekezetével felhagyni, külömbféle kulcsokot hordott öszve, mellyek közűl az eggyik a’ Kisasszony’ szobáját végre megnyitotta. Csendesen vitte ő ezt végbe, ’s Laczinkot betolván, az ajtót utánna ismét bezárta. Az Ifiú a’ lebocsátott kárpitok miatt homályosnak lelvén a’ szobát, azt pedig, hogy Potrohosi be nem ment vele, illetlen csalárdságnak nézvén, az ajtótúl szóllítgatta Manczit egynehányszor, hogy felkelvén, jőjjön vele és vastag báttyával a’ kertbe. Szavát mindenik szóllításnál fellyebb és fellyebb emelvén, Manczitúl pedig semmi feleletet nem vehetvén, végtére fenn szóval szóllította meg, a’ minn Potrohosi az ajtónn kivűl nem győzött eleget nevetni. Ennek biztatására elment azutánn az ágyhoz, és Manczinak hűltt helyét találta. Sok édes álmodozási utánn, mellyeknek fő tárgya az ifiú Kaczajfalvi volt, korán felébredvén, olly teli volt szíve, hogy a’ szűk szobában nem maradhatott. Felkelt tehát, ’s éjjeli köntössére eggy könnyű palástot vetvén, kiment az illatozó kertnek szabad levegőjébe, és ott eggy gallyfödél alatt a’ hantszófára dőlt.

Hallván Potrohosi, hogy Manczi a’ szobábúl már kirepűlt, kieresztette a’ Grófot, ki megvetéssel tekíntvén reá, te, úgymond, nekem rossz embernek látszol lenni. Ha Manczimnak báttya nem volnál, én többé, azt tudd meg, rád sem néznék. Nekem megigérni, hogy velem bejössz, és kinn maradni, sőt még az ajtót^* is rám zárni – –

Legyen eszed, mondá viszontag Potrohosi. Mihelyt Manczi’ szavát hallottam volna, bementem volna hozzátok én is. Ő már minden bizonnyal a’ kertben van a’ munkásoknál. Jőjjsze velem, keressük fel!

A’ kertben nekem nem kellesz. A’ munkások, a’ kik ott Manczival vannak, náladnál jobb emberek. Eredgy, feküdgy le, és hortyogj! a’ kertben nekem nem kellesz. Ezt mondván, leszaladt a’ kertbe; Potrohosi pedig utánna lappangott, ’s húgának kedves gallyfődelét ösmervén, közelebb útonn a’ hantszófa megé vette magát a’ sűrű gallyak közé, mellyek miatt őtet sem húga sem Laczink észre nem vehette. Manczi könyökére támasztván fejét, a’ madarak’ csevegésénél a’ hüsben szinte elszenderedett. Laczi lábhegyenn közelített hozzá. A’ legszebb és leggyönyörűebb paradicsomnak látása el nem ragadhatta volna úgy szemeit, mint az aluvó Manczinak tekíntete. Megállott, mintha a’ földhöz volt volna bűbájolva, ’s mosolygó orczával visgálta kellemetességeit. Allig mert lélekzetet venni. Az egész legény csupa szem volt. Kezei lecsüggöttek, szemei a’ szerelemtűl szinte csillogtak, arczai úgy megpirúltak, hogy eggy pár nyíltt rósának gondoltad volna lenni, tagjainn pedig eggy gyenge remegés futott keresztűl. Így állott ő eggy darabig lelketlen kép gyanánt, melly az emberre meredtt szemmel néz. Az élet végtére vissza kezdett szívébe térni. Egynehány ösmeretlen indúlatok zűrzavar^* gyanánt gomolyogtak fel mellyének méllyeibűl. Leereszkedett Manczi előtt eggyik térgyére, ’s megcsókolta kinyújtott lábára lecsüggő kezét, illy szókra fakadván: édes szép Manczim! A’ Kisasszony felijedvén, rá meresztette szemeit. Jó reggelt, Manczim! mondá Laczi, ’s oda nyújtotta kezét örvendetes és érzékeny tekíntettel. Manczi el akarta magát kiáltani; de az álmosság, melly megkábította, és az ijedés, hogy maga előtt illy véletlen vendéget látott, elfojtották mellyében a’ szózatot. Ajaki megnyíltak ugyan, de hangot nem adhattak.

Melly szép vagy, édes Manczim! elkezdette ismét Laczink, ’s melly nagyon szeretlek! E’ szókkal eggy pár könyecske forrott ki szép szemébűl, ’s legördűlt mosolygó ajakára. Szívére vonta azutánn csendesen Manczi’ kezét, ’s mellyéhez szorította.

Manczi visszavonván karját, mit akar itt a’ Gróf? úgymond komor tekíntettel. Mennyen dolgára! E’ két szót nyughatatlan keménységgel ejtette ki.

Laczi ellenben felemelvén öszvetett kezeit, ’s olly tekíntetet vetvén reá, melly szívébe hatott, édes Manczim! úgymond, ki nem mondhatom, mikínt szeretlek. Engedd meg, hogy nállad maradgyak. Hidd el, úgy szeretlek, mint magad magadot. Olly szép vagy, Manczim! mint – – sokkal szebb, mint az egész világnak legszebb virágjai!

De mit akarsz itt, kérlek?

Fel akartalak az ágybúl verni, hogy jönnél le velem ide a’ kertbe. Te engem’ megelőztél. Áh Manczi! allig alhattam miattad valamit. Egész éjszaka láttalak, de úgy – szakasztott úgy, ammint most látlak. Óh Manczi! az én mellyem olly teli volt, hogy majd megszakadt. Sírnom kellett. Jobb kezedenn feküdtél álmomban, és bal kezed – – itt bal kezét megcsókolván, óh Manczi! úgymond, ha tudnád, mikínt szeretlek!

Ezen ígék félénken jöttek ki szorúltt mellyébűl, és könybe borúltt szemei kérlelő szelídséggel függöttek Manczi’ szemeinn, kinek kezét már mellyéhez már ajakihoz szorítgatta. A’ Kisasszony semmikép végbe nem tudta vinni, hogy a’ legényre megharagudgyon. Eredgy, jó Laczi! úgymond, eredgy! Menny amoda a’ munkásokhoz; én azonban felmegyek a’ szobámba, és felöltözködök.

Elmegyek veled én is.

Ezt meg nem engedhetem, mert az illendőséget megsértené.

De mond meg hát nekem előbb, ha szeretsz-e te is viszontag engemet?

Erre sem felelhetek meg.

’S miért nem?

Ha nemmel felelnék, gorombaság volna tőlem; ha pedig igennel, az illendőséget sérteném meg.

Az illendőséget? De akkor csak nem sértenéd meg még is, ha igazat mondanál?

Még akkor is. Kelly fel térgyeidrűl, jó Laczi! menny a’ munkásokhoz, és légy nyugodtt szívvel. Ezt mondván, ammint Laczinknak karjait megfogta, hogy térgyeirűl felsegítse, orczája amannak orczájához olly közel esett, hogy a’ hátúl lesekedő báttya csókra gondolta a’ legényhez lebocsátkozni. Brávo! Derekasan! kiáltya vala ez a’ gallyak közűl, te kis boszorkányka! Régen jövendeltem már én ezt a’ mi szent Viczlipuczlinkrúl. Ihol karjai között a’ szép legény! Korán reggel úgy megcsókolgattya, mint hímjét a’ gerlicze! Ha ide nem hozott volna az eset, tudgy’ Isten! –

Áh hogy bánhat Uram Bátyám velem illy igazságtalanúl? Én ártatlan vagyok! ’s ezt mondván, elfakadt sírva.

Ártatlan? Brávo, szent Viczlipuczlim, brávo!

De mit sírsz te megint Manczi! mondá Laczi. E’ miatt a’ vastag ember miatt? Azutánn Potrohosira tekíntvén, ez úgymond, nevet, Manczi pedig sír. Mondgyátok meg nekem, miért? – Manczi! gyere te velem sétálni. Ez a’ hízott ember, a’ ki tégedet mindúntalan’ megríkat, maradgyon itt.

Potrohosi erre olly hangosan kezdett kaczagni, hogy nem csak a’ munkások, hanem még azok is meghallhatták, a’ kik a’ kastélynak azonn a’ részénn háltak, melly a’ kert felé volt.

Áh édes Uram Bátyám! az egész házat felveri szavával az álombúl. Gondollya meg, melly veszedelembe ejti jó híremet és nevemet.

Az ifiú Gróf Manczira tekíntvén, ’s fejét megrázván, azt akarod, úgymond, hogy a’ kastélyban az embereket felköltse? Azt én mindgyárt magam megcselekszem.

Maradgy! rikóttya vala Potrohosi kaczagva. Mi a’ manó jut eszedbe, hogy te az embereket álmokbúl felverd? Hallod-e Laczi! mond meg nekem igazán, ha tégedet Manczi valóban megcsókolt-e?

Laczink tetétűl fogva talpig meg visgálván Potrohosit, neked, úgymond, vastag ember! ammint látom, eggy csöpp eszed sincs. Eredgy dolgodra! Manczi sír! Eredgy, mondom, jó szerével. Manczi velem maga akar lenni.

Már a’ más! mondá Potrohosi; így hát csak el kell mennem; ’s betakarván magát háló ruhájába, menni kezdett.

Az Istenért! vigye megával, Uram Bátyám, áh! vigye el magával, kérem.

Alkudgyunk, Húgom Asszony! felelé Potrohosi. Valld meg itt nekünk igazán, hogy szereted. Akkor azutánn elviszem magammal.

Uram Bátyám! az egekre kérem, mit gondol?

Egyébaránt itt hagyom, és – –

Manczi látván, hogy báttya menni akar, megkapta a’ kezét.

De mit parancsolgatsz te, gonosz ember! ennek a’ szép leánynak? kérdezé komor tekíntettel Laczink. Megmondgya ő azt nekem nállad nélkűl.

Annyival jobb, mondá Potrohosi, ’s kirántván Manczi’ markábúl kezét, elsietett.

Szeretem, édes Uram Bátyám! szeretem; csak vigye el magával amazonn az útonn.

Már most megelégszek veled, és ezen szempillantástúl fogva nem vagy szent Viczlipuczlim, hanem édes húgom. Eredgy a’ szobádba és öltözködgy. Te pedig, Laczi! gyere velem amarra haza.

Laczink nem ment volna el vele, ha Manczi szépen nem kérte volna, ki szobájába szaladván, az ágyra dőlt, és mérgében sírt. Bementek szobájokba a’ férjfiak is, hol Laczink az ablakba ülvén, gondolatokba merűlt, Potrohosi pedig felöltözvén, Húgához ment. Hallod-e Manczi! én az egész esetet eltitkolom, és így legkisebb okod sincs sírni. De mond meg nekem minden tréfa nélkűl, ha ez a’ természetes legény tégedet el akarna venni, elmennél-e hozzá? Ne légy Viczlipuczli, hanem igazán felelly.

Édes Uram Bátyám! az ifiú Gróf az ő tökélletlen nevelése miatt mindenben hátra van.

Nem igaz, hogy te őróla ebben a’ vélekedésben vagy! Minek pirúltál el tehát, mikor kérdeztelek? Hogy tik lyányok az illy dolog körűl úgy kerengetek a’ felelettel mindég, mint a’ macska a’ forró kása körűl! Mindent láttam én, mindent hallottam, a’ mit a’ kertben mondottál és cselekedtél. Felelly egyenesen, elmennél-e hozzá?

Manczi lesütötte szemét, és újjaival eggy selyem szálacskát ki ’s be sodorgatott. Ösmerte báttyát, és tudta, hogy az illy dolgoknak kinyomozásában nagyon járatos.

Öltözködgy fel, Manczi! Meglássuk, mi lehet a’ dologbúl? Énnekem ez a’ legény magamnak is sokkal jobban tetszik, mint azok az arany zsinóros, ezüst gombos, nagy kalapú, széles kardú, nyírott hajú széltömlők, a’ kik egyebet nem tudnak, hanem tanúltt főhajtással fogat mutatni, mint a’ hamis kutyák, ’s vigyorogva eggykét complementumot mondani, mellyek puszta levegőmozgásbúl állanak. Ezzel Potrohosi elment.

Manczi a’ dologrúl mélyebben kezdvén gondolkodni, megvallotta magának, hogy Laczihoz, mikor az uniformisban látta, nem volt érzéketlen. Szerelmének bizonyításait azonnkivűl olly igazaknak és szembetünőknek találta, hogy méltán háladatlannak tartotta volna magát, ha azt viszontag való szerelemmel meg nem jutalmazná. A’ tűkörhöz ülvén, maga sem tudta, mikép történt, hogy ma olly eggyügyűen öltözködött fel, ammint csak lehetett. Ha báttyának csúfolásátúl és önnön magának árúló pirúlásátúl nem tartott volna, semmit sem vett volna magára ollyast, a’ mit Laczink rajta megnevetett. A’ tűkörbe tekíntvén, elijedt magátúl, olly piperétlen volt. Hajtarajját tehát felemelte még eggy keveset, csak hogy a’ módinak kedvezni tessen, és lement kávézni. Öltözködésével annyi üdőt vesztett, hogy a’ früstöknél utólsó volt.

Szinte édesdeden nevetett Laczink azonn, hogy az emberek fekete vízbe fejér tejet töltenek, és ezt a’ vegyűletet früstökűl isszák, ammint látván, hogy minden ember az ajtóra tekínt, megfordúl, és Manczit eggyügyű ruhájában bejönni megsajdította. Áh az én Manczim! Be szeretem, hogy itt vagy egyszer. Allig győztelek már várni. És áh! melly szép, melly gyönyörű vagy ma! Tedd le, kérlek, ezt a’ kalapot! ’s ezt mondván, fejérűl a’ bandzsal kalapot maga levette. Úgy! No most nézzétek már meg ezt a’ gyönyörű leányt!

A’ földbe bújt volna szígyenletében a’ Kisasszony, mikor a’ kaczagást hallotta, mellyel a’ vendégek fogadták.

De ma reggel, folytatá szavait barátságos csevegéssel a’ mi természetes Laczink, sokkal szebb, ezerszer szebb voltál a’ kertben a’ gallyfödél alatt. Áh! mikor ott olly szépen feküdtél – –

Manczi elhalaványodott, Potrohosi pedig mértékletlen hahotára fakadván, akármi legyek, úgymond, ha a’ természet ezerszer nem alkalmatlanabb a’ titoktartásra, mint a’ hiúság!

Nossza erre a’ vendégek, és kivált az ifiú legények, körűlvették azonnal Manczit, ki azt sem tudta bosszúságában, hová üsse le szemeit? Laczink megfogta kezét; de ő kiragadván magát haragosan, kiszaladt az ajtónn. Laczi utána repűlvén, megfogta, ’s mellyéhez szorította illy kérdéssel: haragszol talán, Manczim? Légy jó, Édesem! és ne haragudgy!

Azonban utánnok érkeztek a’ szobábúl a’ vendégek is, Manczi pedig nagy háborodással kiragadván magát karjábúl, ’s haragos tekíntetet vetvén reá, takarodgy, úgymond, és ne jőjj nekem többé szemem’ elejébe. Ezt mondván, felszaladt a’ garádicsokonn szobájába.

Laczi meredtt tekíntettel nézett utánna; azutánn pedig lassan megfordúlván, a’ földre ütötte szemeit, öszveránczolta vagy kétszer homlokát, megrázta fejét, ’s jószívű keseredéssel azt mondotta: Szegény Leányka! Az atyám igazat mondott. Erre nagy elevenséggel feltekíntett, mondván: áh, az atyám! E’ szavak utánn pedig nyil gyanánt repűlt ki a’ kastélybúl a’ kertnek, beugrott a’ vízbe, átúszott a’ túlsó partra, a’ legsűrűebb bokrok és csipkék között felmászott a’ hegyre, ’s két óra múlva meglátta attyának kellemetes völgyét, mellybe örvendetes kiáltások között sebesen leszaladt. Istóknak örömkiáltásai hírűl adták azonnal az öreg Grófnak, hogy az elveszett Ifiú visszatért. Hamar kitörűlvén szemeibűl a’ könyeket, elejébe sietett kedves fiának az érzékeny atya elég nyugodtt tekíntettel. Laczi sebes és hangos örömkiáltással karjai közé vetvén magát, áh, édes atyám! úgymond, Manczit láttam, az én szép Manczimot láttam.

Az öreg Gróf ellappangott vele eggy gallyfödél alá, a’ hol eggy rövid beszéllgetés által, melly hidegvérűnek és indúlat nélkűl valónak lenni látszott, egyenes szívű fiábúl az egész esetet kivette. A’ természetes nevelésnek plánumai egyszerre füstbe mentek. Majd azutánn az öreg Gróf mély gondolkodásba merűlvén, átérzette, itt lenni már az üdejét annak, hogy fiát a’ nagy világba kivezesse. Átlátta azt is, hogy Rósafi Pálnak Manczi Kisasszonya mélyen behatott Laczi’ szívébe; melly vélekedésében őtet az Ifiú is minduntalan’ megerősítette. Egyenesen meg vallotta ő, hogy Manczit az egész világonn legjobban szereti, és amaz ellenvetése, mellyeket neki az öreg Gróf Manczinak öltözetérűl, nyírtt hajárúl, és magaviselésérűl tett, olly erőtlenek voltak előtte, hogy csak hideg mosolygással hallgatta. Az öreg Kaczajfalvi tehát szükségesnek találta, hogy fiával az emberi nemzetet, és annak történeteit úgy ösmertesse meg, ammint magokban vannak. Elővette vele a’ históriának filozofiáját, mellybűl ő a’ nemzeteknek külömbféle relígyióit, kormánnyait és szokásait a’ cultúrának nevekedésével eggyütt álmélkodva tanúlta. Anyanyelvénn kivűl a’ németet, francziát, olaszt és anglust rész szerint beszéllvén, rész szerint értvén, többféle könyveket olvasott e’ nyelvekben az emberi nemzetnek tetteirűl, és így nem csak a’ száraz historiát, melly puszta nevekbűl, esztendő számokbúl, ’s egymástúl^*elszakasztott esetekbűl áll, hanem a’ történeteknek okait, következéseit és belső összefüggését is megtanúlta. Már nevetett, már sírt, már szökdösött örömében, már meg rezketett réműlésében,^* ammint a’ külömbféle jelenéseket olvasta, mellyek között az országok a’ világ’ kezdetétűl fogva habzottak.

Meghallván édes attyátúl, hogy őtet a’ sors eggykét száz szegény embernek urává tette, megduplázta serénységét a’ külömbféle tanúlásokban, hogy jobbágyait annyival könnyebben megboldogíthassa. Fáradság nélkűl átlátta ő tudni illik amaz arany igazságot, mellyet édes attya naponkint elejébe terjesztett, hogy az ollyan földes Uraságok, mellyek mindent másokra bízván, idegen szemmel látnak, idegen füllel hallanak, idegen kézzel írnak, idegen ésszel okoskodnak, mind magoknak, mind jobbággyaiknak iszonyú rövidségeket, és helyrehozhatatlan károkot okoznak. Arra ugyan, hogy olly ruhába öltözködgyön, a’ minőt a’ hozzá hasonló ifiak viselnek, nagy nehezen rá állott az ifiú Gróf, de haját elnyírni tellyességgel nem engedte.

Az öreg Istók véghetetlenűl örűlt, mikor e’ változásokot látta, ’s az nap, hogy a’ Gróf a’ völgyet fiával eggyütt legelőször elhagyta, térgyenn állva köszönte az Istennek, hogy a’ természetes nevelésnek végét szakasztotta, mellybűl soha semmi jót nem reméllett. Laczink felette édes egyszersmind és szívszorongató reménységekkel ment attya mellett a’ völgynek sűrű erdejénn keresztűl, ’s ammint a’ gyönyörű térség szemébe tünt, örömében elpirúlt és^* megtüzesedett, lépései pedig úgy meggyorsúltak, hogy édes attya allig győzött utánna sietni.

Elérkezvén végtére Kaczajfalvára, hátúl mentek be a’ kertenn a’ pompásan épűltt palotába. Ehhez bejutván, az öreg Gróf csengetett, ’s azonnal mindenfelűl öszveszaladtak cselédgyei, ’s mély tisztelettel megállván előtte, parancsolattyait várták. A’ Gróf szemmel tartotta fiát minden jelenésnél, hogy láthassa, minémű érzeményeket okoznak benne? Nyissátok meg fiamnak a’ zöld szobákot, mondá a’ Gróf. Eggy inas megnyitván az ajtót, melly e’ szobákba nyílt, mély alázatossággal megállott mellette. Ezek a’ te szobáid, fiam! ezek pedig inassaid! Ezt mondván, három emberre mutatott, kiknek eggyike élemetes, ketteje pedig ifiú volt. Laczi megvisgálván őköt tetétűl fogva talpig, alázatos állásaikot mosolygással nézte, és a’ szobába bement.

Első tekíntete ama’ képekre esett, mellyek Hogárth’ rajzolásai utánn rézre metszve a’ szobában függtek. A’ rajtok lévő szatirás carricatúrákot meg nem foghatván, szüntelen’ csak fejét rázta. Megnyitotta azutánn az ablakot, ’s kinézett az udvarra, hol éppen sok ember gyűlt öszve, mivel az öreg Gróf öszvehívatta jobbággyait, hogy fiát velek megösmerkedtesse. Laczinknak fejében annyiféle gondolatok támadtak, hogy egynél sem tudott megállapodni. Megnyitott még egynehány szobát, mellyek az első mellett voltak, ’s álmélkodva nézte a’ pompát, melly a’ Viczispány’ szobáinak pompáját messze felhaladta.

Eggy inas kávét hozott, ’s letette az asztalra. Nekem ez nem kell, mondá Laczink mosolyogva, nem tudván igazán, mikép bánnyon az inassal, ’s eggyáltallyában, mikép visellye magát? Hogy hínak tégedet? kérdezé elvégre az inast.

Jánosnak, Nagyságos Uram!

Hallod-e^* János! nem tudod te, mit jelentenek ezek a’ képek?

Nem tudom. Ő Méltósága, az öreg Gróf, fogja tudni.

Laczi semmit sem mert többé tőle kérdezni. Azonban az öreg Gróf elérkezvén, levezette fiát az udvarba, hol jobbággyai már sorban állottak. Íme! gyermekeim, mondá nekik a’ jó Úr, ismét nállatok vagyok, ’s hozzátok hozom fiamot is. Nektek neveltem én őtet. Ha én egyszer meghalok, ő szinte olly jó és kegyes uratok lessz, mint én vagyok. Ügyekezzetek rajta, hogy szeretetét megérdemellyétek. Ő a’ tiéteket meg fogja érdemleni.

Az Úr Isten áldgya meg a’ mi jó Urunkot, felkiáltottak erre a’ jobbágyok. Áldgya meg a’ fiát is, utánna vetette eggy öreg ember, és tegye olly jó és kegyes Úrnak, a’ minő az attya!

Laczi csendes tekíntettel és ránczoltt homlokkal visgálta őköt.

Nézd jövendőbéli jobbággyaidot, fiam, mondá azutánn Laczinak az attya. Nincs szívedenn semmi, a’ mit nekik mondani akarnál?

Laczi még egyszer áttekíntvén őköt, ’s a’ legöregebbiket megszóllítván, hány^* esztendős vagy? úgymond, ’s egyszersmind kezet adott neki.

Kilenczven esztendős vagyok, kedves édes Úrfim! mondá az öreg ember, Laczi’ kezét ajaka felé emelvén, hogy megcsókollya.

Minek akarod te az én kezemet megcsókolni? kérdezé Laczi, ’s az öreg embernek kezét egyszersmind szívéhez szorítá.

Szereted-e ezeket az embereket? Fiam! tudakozá tőlle az attya.

Hogy szerethetném őköt, mikor nem ösmerem? felelé az ifiú Gróf fenn szóval.

Akarsz-e velek, a’ hol lehet, jót tenni?

Hogy is tehetsz illy csudálatos kérdést? mondá erre álmélkodva Laczink, ’s elfordúlván, bement a’ palotába. Szobájának közepénn megállván, megrázta fejét egynehányszor, és gondolkodásba merűlt. Melly különös ma, mondá magában, az én atyám!

Egyszerre musika kezdett zengeni az udvarban. Az öreg Gróf oda rendelte előre a’ szomszéd mezővárasbúl a’ czigányokot. Laczink majd nyakát törte, úgy repűlt le a’ garádicsokonn, ’s a’ falunak mind a’ két nembéli ifiúságát eggy nagy diófa alatt tánczoló félben találta. Hozzájok sietvén, még messzérűl csudálta^* a’ falusi leányokot könnyű ruhákban csoportonkint állani, ’s ammint oda ért, éppen tánczolni kezdettek. Bámúló szemmel visgálta a’ tánczolókot, mosolygott, a’ kurjongató legényekkel elel rikótotta magát, ’s végre közéjek ugorván, eggy ifiú szép leánynak kezét megragadta, ’s a’ lejtőt úgy járta vele, ammint tudta. A’ táncz utánn mellyéhez szorítgatván a’ szemérmes leányt, nem győzte apolgatni, ’s ammint az új tánczot a’ vídám párok elkezdették, hevesen megforgatta tánczosnéját ő is, és öröme olly zabolátlan lett, hogy szüntelen’ kurjongatott. Elfáradván, maga mellé vonta a’ leányt eggy padra, ’s érzékeny apolgatások között beszéllgetni kezdett vele. A’ leány elpirúlván, már elfordúlt tőle, már fejét mellyére sütvén nevetett, már meg ülésérűl felszökött. A’ Gróf ellenben megmeg kapván, vissza vonta a’ padra, és nyájaskodását megújjította.

Jó vagy-e hozzám? lyánka! Szeretsz-e? kérdezé tőlle minduntalan. A’ leány pedig semmit sem felelvén, lele sütötte fejét, és nevettében mind csak czinczogott. Végre eggy falusi legény elejekbe állván, így szóllította meg a’ Grófot: Nagyságos Uram! Margitnak énkivűlem senkit sem szabad szeretni, mert ő nekem jegyesem. Margit! jőjjsze velem! Még rossz hírbe is hozza utóllyára Nagyságod a’ leányt! Gyere Margit!

A’ te jegyesed? kérdezé a’ Gróf meredtt tekíntettel. Az annyit tesz, hogy feleséged legyen?

Annyit, Nagyságos Uram!

Hát miért nem teszed feleségednek?

Mert az Atyám nem engedi.

Az Atyád? Mi köze ahhoz az atyádnak?

András a’ Grófnak mondását helyesnek találván, amott áll az atyám! mondá mosolyogva. Ha eggy jó szót akarna neki Nagyságod érettünk adni!

A’ Gróf hozzá menvén, hallod-e, úgymond, te öreg ember! mi közöd neked ahhoz, ha a’ te fiad házasodni akar?

De nagyon is nagy hozzá a’ közöm, Nagyságos Uram! mondá viszontag az öreg ember. Azt a’ leányt ő nekem el nem veszi, ha a’ fejére áll is; mert láttya Nagyságod, az egész leánynak, ammint előttünk áll, semmije sincs, hanem a’ mi rajta van.

Rendes! De hát ha a’ fiad őtet úgy akarja feleségének tenni, ammint előttünk áll?

De én ám nem akarom, hogy akarja.

Nagy álmélkodással nézett a’ Gróf az öreg emberre; azutánn pedig megfordúlván, és a’ leányt megsejtvén, mond meg nekem Öreg, úgymond, mi hijával van ez a’ szép leány?

Legalább kétszáz forint hijával, Nagyságos Uram!

Az én Atyámnak van-e kétszáz forintya? kérdezé a’ Gróf, és hallván, hogy még több is van, felszaladt az attyához, és kétszáz forintot kért tőlle. Az öreg Gróf minden kérdés nélkűl kezébe adta. Visszaszaladván tehát, már messzérűl kiáltotta Andrásnak: Házasodgy! itt a’ kétszáz forint.

Körűlvették azonnal a’ Grófot a’ falusi legények, ’s ammint András kezéhez vette a’ pénzt, felemelte azt, ’s örömében idestova szökdösött vele, mint az őrűltt. A’ Gróf végre megfogván, arra kérte, hogy házasodgyon meg töstént.

Szívesen, felelé András, ha a’ Prédikátor nem ellenzi.

Hol van a’ Prédikátor? kérdezé a’ Gróf. Gyere, vezess hozzá. Hát neki e’ dologhoz mi köze van?

Ő ád bennünköt öszve.

Hisz azt én is megtehetem. Gyertek ide!

Megértvén, hogy erre csak a’ Prédikátornak van hatalma, megfogta az új párnak kezeit, ’s magával a’ Prédikátor’ háza felé hurczolta. A’ tánczolók nézőikkel eggyütt mind utánnok mentek. Az öreg Gróf az egész esetet látta és szívesen nevette. A’ Prédikátor házához látván közelíteni eggy ifiú Úrnak vezérlése alatt a’ sereget, nem győzött rajta csudálkozni. Meghallván cselédgyeitűl, hogy a’ seregnek vezérje maga az ifiú Gróf, elejébe ment, és sok főhajtások között örvendezni mondotta magát közéjek való érkezésénn; de ez ki sem hagyván őtet beszélleni, haggy te most békét ezeknek, jó Öreg, úgymond. Íme eggy pár jegyest hozok hozzád, kik öszve akarnak házasodni. Azt mondgyák, hogy csak te csinálhatsz belőlök férjet és feleséget. Add hát őköt öszve itt mindgyárt!

A’ Prédikátor elbámúlt; de hallván, hogy a’ dolog nem tréfa, és hogy maga a’ Méltóságos Gróf, ki kétszáz forintot adott reá, a’ helyben való öszveadást kéreti, ’s az új pár’ elejébe állván, az agyendábúl olvasni kezdett. De Laczink hozzá lépvén, olvass másszor, úgymond, és tedd meg most e’ párral, a’ mire kértelek. A’ Prédikátor erre megharagudván, keményen nézett a’ Grófra, és semmit sem felelt, hanem az olvasást tovább folytatta. Eggy gazda ember megsúgván a’ Grófnak, hogy éppen ezen olvasás által adatnak öszve a’ jegyesek, ez amannak szeme közé mosolygott, és félre vonván magát, csendes gondolkodásba merűlt. A’ Prédikátor attúl tartván, hogy a’ Gróf ismét megtámadgya, majdnem hideg verítéket izzadott. Eljutván pedig amaz ígékhez, hogy az Úr Isten az első embert a’ paradicsomba helyeztette, a’ Gróf tovább nem hallgathatott. Az első embert? úgymond. Óh édes öregem! honnan tudod te ezt? Az első embernek bővebb történeteit nagyon szeretném tudni.

A’ Prédikátor még nagyobb haragra gerjedvén, ahha! úgymond nagy buzgósággal, ne háborgassa Gróf Uram az Úrnak szolgáját, mikor hivatallyában foglalatoskodik!

A’ Gróf ezt át nem értvén, kérlek, úgymond, ne haragudgy, hanem beszélly nekünk még többet az első emberrűl!

Hozzá kullogván erre öregebbik szolgája, kérem Nagyságodot, úgymond, várakozzon kérdéseivel mindaddig, még a’ czeremóniának vége nem szakad. Szót fogadott a’ Gróf, és a’ Prédikátor nagy szívszorongatások között öszveadta az új párt. Jött ugyan még egynehányszor kedve a’ Grófnak a’ kérdezgetésre azok iránt, a’ miket olvasni hallott, de meggyőzte magát még is. Csak mikor az első emberre szállott átkokot hallotta tőlle, el nem tűrhette azokot szó nélkűl, mivel abban a’ vélekedésben volt, hogy azokot a’ Prédikátor az új párnak fejére mondgya. Eredgy, úgymond, jó Öreg! a’ te csudálatos zsembeskedéseddel. Ne töviseket, ne bojtorványokot, hanem szép tiszta búzát teremjen nekik szegényeknek az ő szántóföldgyök. A’ Prédikátor nagy elégedéssel mosolygott, mikor az Ament kimondhatta, ’s a’ szobábúl azonnal kitakarodott. A’ Gróf utánna sietett ugyan, ’s külömbféle kérdésekkel ostromolta; de a’ Prédikátor el nem tudván magával hitetni, hogy ezt ő jó szívbűl és tudományra való vágyakodásbúl cselekszi, a’ feleleteket külömbféle kifogásokkal mind elmellőzte.

Az egész sereg visszasietett a’ Gróf’ udvarába a’ félbeszakadtt mulatságnak folytatására, mellyet az ifiú Gróf olly véletlenűl és olly hamar lakadalommá változtatott. Ama’ vídám háladatosság, mellyet neki az új pár nem annyira szóval, mint bizodalmas apolásokkal mutatott, szívében szelíd és édes érzéseket okozott. Rendre járta a’ falunak legénnyeit, ’s azt kérdezgette tőllök, ha nem akarnának-e megházasodni? Jó akarattyát megköszönvén, ma már erre későnek mondották az üdőt. Így múlt el öröm, táncz és nevetkezés között az egész estve.

Más nap reggel Laczink az ifiú párhoz szaladt. A’ menyecskét szinte férjének karjával átölelve találta, kivel eggy hantpadonn ülvén, édesen nyájaskodott. A’ szerelemnek ezen ingerlő enyelgését eggy üdeig mosolygó tekíntettel nézvén, olly ragyogó fénnyel támadt fel fejében egyszerre Manczi’ képe, mint a’ derültt éjszaka utánn a’ nyári nap. Szíve dobogott, arczai felpirúltak, karjai önnkint előre nyúltak, mintha a’ levegőt akarta volna megölelni. Végre eggy mély fohászkodása elárúlta jelenlétét a’ figyelmetlen ifiú párnak. Nem győzték ezek neki a’ boldogságot, mellyhez őköt olly kegyesen segítette, sem köszönni, sem rajzolni, ’s az ifiú férjnek nyájaskodásai, és a’ menyecskének szemérmes öröme úgy behatottak szívébe, hogy végtére illy szókra fakadt: András! én is olly boldog akarok lenni, mint te; és így még ma elmegyek Manczihoz, és feleségemnek tetetem. Ezt mondván, az attyához sietett. Atyám! úgymond, engedd meg, hogy én is olly boldog lehessek, mint András. Manczit én elveszem, és ide hozom.

Az öreg Gróf maga mellé vonván fiát a’ szófára, hosszas oktatások által figyelmetesnek akarta tenni arra, hogy e’ lépés felette fontos, mivel tőlle függ jövendőbéli egész életének boldogsága vagy boldogtalansága. Ösmered-e Manczit elegendőképen, édes fiam? Tudod-e bizonyosan, hogy szíve jó? Laczink e’ kérdésre elámúlt, ’s mivel sem igennel, sem nemmel nem tudott reá hamarjában felelni, mély álmodozásokba merűlt. Ő ugyan Manczi’ jóságárúl nem kételkedett, de csupán csak a’ végbűl, hogy ez iránt édes attyát is meggyőzhesse, külömbféle módokrúl gondolkodott, mellyekkel azt, hogy Manczinak jó szíve van, nyilván megmutathassa.

Más nap reggel sietve ment az attyához, ki még az ágyban feküdt. Hallod-e édes jó Atyám! mennyünk mink ma Manczihoz. Az öreg Grófnak nem volt üdeje. Fia tehát azonnal felült a’ lóra, ’s az öreg Istókkal, ki allig győzött utánna nyargalni, Rósafi Pál Úrnak falujába sietett.

Az ollyan állatok, mellyeknek testépűletében inak is vannak, érzéseiket és indúlattyaikot bizonyos hangokkal szokták kinyilatkoztatni, mellyek az efféle állatoknak mindeggyik neménél másmásfélék. Illy csikkelyetlen hangokkal árúllya el indúlattyait az ember is, elsikótván magát, mikor megijed, kaczagván, mikor az öröm véletlenűl meglepi, nyögvén, mikor szenved. Az indúlatoknak e’ nyelve, valamint az állatoknál, úgy az embereknél is haszontalan volna, ha a’ többi állatokot, mellyek eggy és ugyanazon nemhez tartoznak, részvételre nem kényszerítené.

Allig bődíti el magát az elréműltt bornyú, azonnal oda siet az annya, és ellenségével harczra kel. Allig kezdi szerelmes nyögését a’ nőstény gerlicze, azonnal ott terem apolására a’ hím is.

Ezen állati nyelvnek az emberben is olly nagy az ereje, hogy az elréműltt szerencsétleneknek kiáltása még az ollyan hidegvérű embert is hirtelen megragadgya, kinek szívét a’ veszedelemnek bármelly hathatós rajzolásai soha el nem rémíthetik. A’ várasi nevelésű embert, kit az idegen nyomorúságnak semminémű festései meg nem érdekelhetnek, könyörűletességre indíttyák a’ szenvedőknek nyögései, ha azokot saját füleivel hallani kényteleníttetik. A’ természetes embert pedig annyival hathatósabban megragadgya az embernek ezen állati nyelve, mennél menttebb az úgy nevezett fínom nevelésnek amaz útálatos mérgétűl, melly az emberi szívet megérzéketleníti.

Példáját adta ennek Gróf László, a’ Viczispány’ falujába belovagolván, ammint fülébe az első házaknak eggyikébűl kellemetlen sikótás tünt. Megállítván lovát, meredtt tekíntettel nézett a’ házra, mellybűl a’ jajgatás minden szempillantással erősebben hallatott kitolódni. Végre kibukott a’ háznak ajtajábúl eggy férjfi, kezénél fogva hurczolván maga utánn eggy síránkozó asszonyt, kit az útszára taszított. Itt ordíts, a’ mennyit akarsz, de a’ házba vissza ne próbálly jönni, kiáltá utánna a’ kegyetlen, a’ sívó rívó asszonyt eggy görcsös bottal fenyegetvén. Allig ment a’ férjfi vissza a’ házba, kirohant belőlle édes annya utánn eggy tizenöt esztendős leányka bozótos hajjal, szilaj tekíntettel, és takaratlan mellyel, mivel a’ férjfi hajánál fogva vetette ki a’ pitvarba, szinte mikor fésűlködött, melly alkalmatossággal nyakárúl a’ kendőt is elvesztette. Jajgató annyához sikótva érkezvén, karjai közé omlott illy szókkal: Áh szegény szerencsétlen Anyám! Gróf László hozzájok nyargalván, nyil gyanánt leugrott a’ lórúl, ’s az eggyiket eggyik karjával, a’ másikot másikával megölelvén, mi bajotok? úgymond; kicsoda az, a’ ki benneteket bánt?

Az egész beszédbűl, mellyel kérdésére a’ szerencsétlenek zokogva és hosszasan feleltek, semmit sem értett egyebet, hanem hogy a’ leánynak attya az uraság’ erdejében eggy szarvast lőtt, és hogy e’ miatt őköt a’ házbúl kivetik, minden vagyonkájoktúl megfosztyák, és kenyér nélkűl haggyák.

Van-e annak az embernek esze? mondá erre nagy álmélkodással a’ Gróf, ’s beszaladván a’ házba, megragadta karjánál fogva az uraság’ hajdúját, kivonta a’ házbúl minden legkisebb szó nélkűl egész’ a’ síránkozó asszonyig, és onnan úgy elkanyarította, hogy az útsza’ közepére bakázott. Ezen ösmeretlen ifiúnak megjelenése, szótalansága, és merészsége, mellyel a’ hajdút megragadta, ’s a’ házbúl kivetette, úgy megkábította ennek az eszét, hogy semmikép sem tudta magát öszveszedni.

Azalatt a’ Gróf az asszonyt leányával eggyütt a’ házba visszavezette, erősen igérvén, hogy őköt el nem haggya. A’ szobában térgyre estek előtte a’ szerencsétlenek. A’ leány megragadván kezét, csókolgatta és mellyéhez szorítgatta, melly a’ könyhullajtásoktúl egészen nedves volt; még az annya érzékeny kifejezésekkel köszönvén jó akarattyát, további pártfogásáért esedezett. A’ Gróf nem tudván velek mit kezdeni, ’s nemes érzéseitűl elragadtatván, hasonlóképen térgyre esett, ’s mivel őköt felemelni hasztalan’ próbálgatta, térgyenn állva apolta és vígasztalta már a’ leányt, már az annyát. A’ könyörűlés hamar megszülte szívében e’ jelenésnél a’ szeretetet, melly azonnal maga is nagyra nevekedett.

A’ hajdú azonban eszére térvén az útszánn, meggondolta, hogy csak gyerkőcze, és tudgy’ Isten! micsoda jöttmentt legény az, a’ ki őtet hivatallyának végrehajtásában gátolni akarja. Beugrott tehát a’ házba, ’s térgyepelni látván az asszonnyal és a’ leánnyal a’ Grófot is, még nagyobb merészségre kapott. Hallya Kelmed, úgymond a’ Grófnak, ki adott Kelmednek arra hatalmat, hogy az igazságot meggátollya.

A’ Gróf felugorván, hideg vérrel és tudakozó szívvel kérdezé tőlle: hát te vagy talán az igazság?

A’ hajdú e’ kérdést csúfságnak vévén, neki rohant a’ leánynak, ’s kezénél megragadván, takarodgyatok ki, úgymond, töstént, semmirevaló kaczérok! De eggy hathatós öklöt érezvén hátára mennykő gyanánt esni, eleresztette a’ leányt azzal a’ szándékkal, hogy a’ Grófnak fordúl, kitűl a’ keserves ütést származni helyesen gondolta. Meg nem várta ezt a’ Gróf, hanem átfogta karjaival az egész hajdút, lisztes zsák gyanánt kivitte a’ házbúl, ’s magátúl nagy erővel messze elvetette. A’ hajdú, még karjai között csüggött, majd kiadta a’ lelkét, mivel a’ Gróf nagyon magához szorította volt. A’ ház előtt pedig káromkodott ugyan eggy darabig, de visszamenni nem mert.

A’ Gróf újjra elbeszélltette magának az egész dolgot, melly miatt őköt a’ hajdú olly kegyetlenűl üldözi. Eleénte^* el nem tudta magával hitetni, hogy az embernek jussa ne legyen, akármelly vad állatot agyonn lőni; de minekutánna a’ síránkozó leány ezt igaznak lenni bizonyította, a’ történetnek előadásánn megnyugodott. Értekeztek még eggyütt e’ tilalomnak okairúl, ammint Potrohosi, kinek karjárúl kutyaűző nagy korbács függött, egynehány inassal hozzájok érkezett.

Hallod-e vastag! így szóllította meg őtet még messzérűl a’ Gróf, mit csinál az én Manczim? Potrohosit meglátván az asszony, leányával eggyütt rettenetes rívásra fakadt, még amaz ellenben a’ Grófot megsejtvén, hangos kaczagásnak eredt. Tégedet talállak én itt Laczi! úgymond. Mi őrdögöt keresel te e’ háznál?

Az igazságot megvertem, mondá viszontag a’ Gróf, ’s most ezeket a’ síránkozókot vígasztalom. Ezzel a’ leányhoz fordúlt, és kegyesen megölelvén, kérte, hogy nyugodtt elmével legyen. Majd azutánn Potrohosit szóllítván meg, gyere velem, úgymond, Manczihoz!

Mentsen meg előbb bennünköt, édes Úrfim! mondá a’ leány, a’ Grófnak kezét megcsókolván.

Hallod-e vastag! maradgy te addig itt, és ha az igazság ismét ide találna jönni – – ezt mondván, szemébe tünt az inasok mellett álló hajdú. Nézzedsze, kérlek! Amott áll megint az a’ gonosz ember, a’ ki ezt a’ szegény asszonyt saját házábúl kivetette, mivel férje szarvast lőtt.

Azt ő az én parancsolatomra cselekedte.

A’ te parancsolatodra? Hát te már nem tudsz egyebet a’ világonn, hanem csak szép lyányokot ríkatni? Vastag! teneked, látom, eggy csöpp eszed sincs. De ennek a’ leánynak és az annyának haggy békét, azt javaslom. Ezt mondván, a’ leány’ elejébe állott háttal, ’s már Potrohosira, már a’ hajdúra fenyegető tekíntettel nézegetett.

Akármi legyek, ha ő az egész világgal meg nem vína! mondá Potrohosi kaczagva. Jőjjsze velem, Laczi! a’ te kedvedért megbocsátok most egyszer ezeknek az embereknek. Ez a’ legény a’ szerencsétek! mondá azutánn az asszonynak és a’ leánynak, a’ Grófra mutatván.

A’ hajdú morogva elkullogott, a’ Gróf pedig még egyszer megölelvén a’ felvídúltt leányt, elment Potrohosival a’ kastélyba, hová Istók a’ lovakot utánna vezette.

A’ szoba’ ajtaja meg nyílván, Manczinak repűlt a’ Gróf, és elragadtatása kimondhatatlan volt. Sem örömkiáltásai meg nem szünhettek, sem kézcsókolásai. A’ szegény Kisasszony erőtlen prédája volt indúlattyának, apoló ajakinak, és ölelő karjainak. Hasztalan’ ügyekezett e’ galambocska azonn, hogy karjai közűl magát kifejtse, ’s rokonyinak hangos hahotáit hallván, megharagudott ugyan, de azért szíve még is a’ Gróftúl el nem idegenedett. Apolásait édeseknek találta, ’s öleléseit emelkedő mellyel fogadta, jóllehet védő kezeivel mind ezeket, mind amazokot bajnokné gyanánt ellenzette. A’ Grófnak első szélvészes öröme elvégre lecsillapodott, és Manczi eggy székre, mint a’ lakadalom utánn való reggel a’ menyasszony, szemérmesen leülvén, lesütötte szemeit, ’s a’ Grófot szemtelennek, dühösnek, gorombának nevezte, de olly lassú morgással, hogy szavait senki sem érthette.

Azalatt Potrohosi elbeszéllette a’ Grófnak vitéz cselekedetét, ’s végtére azt kérdezte tőlle, mikép jutott legyen e’ csatához? A’ Gróf olly természetesen ’s egyszersmind olly indúlatosan adta elő e’ kis történetet, hogy a’ hallgatóknak már nevetniek kellett rajta, már meg hozzá tiszteletre gerjedniek. Még beszéllt, addig Manczi szüntelen’ szemmel tartotta, de csak lopva. A’ nemesszívűség, melly testállásábúl és orczavonásaibúl kiragyogott, a’ bátorság, melly homlokánn ült, szabad tekíntetei, ’s az embereknek kegyetlenségérűl és bolondságairúl való merész jegyzései! Ezeket látván és hallván, lehetetlen volt, hogy Manczi hozzá jó ne legyen.

Ammint hallgatói nyilvánvaló magasztalására fakadtak, a’ Kisasszonyhoz fordúlván, Manczi! úgymond, nekem veled sok beszédem van; de csak magaddal akarok szóllani, mert az a’ vastag ember megint megríkatna. Jer velem a’ kertbe.

Potrohosi ezt hallván, már is kaczagásra fakadt; mire Manczi sértettnek mutatván magát, Gróf Uramtúl, úgymond, én semmit sem akarok négy szem köztt hallani.

Kérlek, Manczi! hadd el te nekem azt a’ Gróf Uramot, mikor velem beszéllsz. Tőlled ez nekem nagyon fáj. Mond: te! és nevezz Laczinak.

Potrohosi a’ többieknek intvén, a’ szobábúl egymás utánn mindnyájan kimentek. Utánnok indúlt Manczi is. Ne ereszd ki Laczi! mondá hangos szóval a’ báttya. A’ Gróf szomorú szemmel tekíntvén Manczira, és kezét szelíden megfogván, nem cselekszem! úgymond. Kényszeríteni nem akarlak. Ha magadnál szívesen nem látsz, ismét haza lovaglok. Azt gondoltam, hogy szeretsz.

Manczi nem tudta, mit tévő legyen? ’s a’ földre tekíntvén, a’ Grófnak kezét meg találta nyomni. Szeretsz, édes Manczim! mondá eggyszerre a’ Gróf, minden bizonnyal szeretsz, mert kezemet nyomod.

Potrohosi elkacczantotta magát, Manczi pedig elpirúlt, és kezét a’ Gróf’ kezébűl kiragadta. De szünny meg már egyszer nevetni, te kobak ember! mondá Potrohosinak a’ Gróf haragosan. Gyere velem Manczi! a’ kertbe; ott kezemet annyiszor nyomhatod, a’ mennyiszer akarod.

Mennyen az Úr, a’ hová tetszik. Gróf Uram – – Ezt Manczi bosszonkodva mondotta, ’s egyszerre meggondolván magát, félben harapta szavait.

Gróf Uram szép legény! azt akartad mondani, úgy-e? kérdezé nevetve Potrohosi.

Manczi az ablakba ment, és rá könyökölt, a’ Gróf pedig már az eggyikre, már a’ másikra tekíntett. Végre Potrohosi is elosontott.

Édes Manczim! mondá a’ Gróf hízelkedő szózattal, most már magunk vagyunk. Manczi körűlnézte magát, ’s a’ Gróf’ mondását igaznak találván, elpirúlt. Hallod-e, Manczi! én tegnap Andrásnál voltam, ’s ifiú feleségével eggy hantpadonn találtam. Édesen apolgatták egymást, és senki sem nevette ki őköt, mert házasok. E’ jelenésnél eszembe jutottál, ’s azonnal feltettem magamban, hogy feleségemnek teszlek. Elmentem az atyámhoz, ’s megmondtam neki, hogy én elveszlek. Manczi rá tekíntett, de azon szempillantásban ismét az ablakra fordította szemeit. Én tégedet, Manczi! nagyon szeretlek, mondá tovább a’ Gróf, mellyéhez szorítván a’ Kisasszony’ kezét; jobban^* szeretlek, hogysem szóval megmagyarázhatnám.

Manczi ismét rá tekíntett, és szemeit könybe borúlni látván, meg nyomta kezét. ’S mit felelt – – mondá hirtelenében, és szavát azonnal félben szakasztotta.

Az atyám? kérdezé a’ Gróf. Óh ő sokat, felette sokat felelt, és ollyast is, a’ mit egészen át nem érthettem. Tudod-e, azt mondá a’ többi között, ha tégedet Manczi szeret-e, vagy sem? Ösmered-e a’ szívét? Ha ő rossz szívű volna, akkor hozzávaló szereteted a’ házasságban megszünne, és így boldogtalan lennél. Ezekhez oda függesztette azt is, hogy azon esetben, ha rossz volna a’ szíved, és anya lennél, – a’ Kisasszony itt kezét a’ Gróf’ kezébűl kivonta – még gyermekeinket is gonoszoknak vagy legalább bolondoknak nevelnéd.

Hallgass, kérlek! mondá erre Manczi. És te az atyádnak ezeket mind elhitted?

Nem hittem el, Manczi!^* hanem ide jöttem, hogy megkérdezzelek, ha ollyan vagy-e, vagy sem? Mond meg hát nekem minden egyéb előtt, édes Manczim!^* ha szeretsz-e?

Hogy szerethetnélek? Hisz’ én tégedet szinte olly keveset ösmerlek, mint te engemet.

Én jó legény vagyok, Manczi! Ezt nemes egyenességgel mondván, szívére tette kezét. Én tégedet soha sem bántalak meg. Gyermekeink – –

Óh! hallgass, kérlek! mondá viszontag Manczi, a’ Gróf’ ajakira nyomván tenyerét. Ne beszélly nekem illyeneket, kedves Laczim! Nagyon ifiú vagyok még én a’ férjhez-menésre, valamint te is a’ házasodásra.

Azt az én atyám nem mondotta, és ő, kedves Manczim! ezeket a’ dolgokot mind tudgya. Azért hát ne vonakodgy, kérlek, hanem mond meg egyenesen, akarsz-e feleségem lenni, vagy sem?

Manczi elejénte eggykét szempillantásig hallgatván, e’ szókra fakadt: Rendes ember! mellyek utánn ismét elhallgatott, ’s fejét vagy kétszer megrázván, már a’ Grófra tekíntett, már meg az ablakra. Nem tudta eggy szóval, mit felellyen? Végre a’ Grófhoz imígy szóllott: ha az atyád akarja, az én atyámmal ez iránt beszélleni fog, ’s akkor azutánn majd meglássuk!

Manczi! te engemet nem jól értettél. Az én atyám nem akar házasodni; úgy szinte a’ tiéd sem. Tégedet, Manczi! tégedet akarlak én elvenni. Édes Manczim! mond meg nekem, szeretsz-e? E’ kérdéssel fejét Manczi’ vállára eresztette. Manczi pedig csak eggy sohajtással felelt. Mit fohászkodsz, édes Manczim? Ha talán mást jobban szeretsz nálamnál, mond meg nekem egyenesen.

Manczi a’ Grófot átfogta és eggy keveset magához szorította, a’ nélkűl hogy eszre vette volna, mit cselekszik? Ezt cselekedte a’ Gróf is, szinte magánn kivűl ragadtatván. Apolgatásai tüzesek és majdnem szilajok voltak. A’ Grófnak hevessége Manczit is elragadta. Viszonolni kezdette már a’ Grófnak apolásait, ammint ennek szemeibűl szilaj tüzet lövődni látván, ’s karjait rezketni, mellyét pedig magosra emelkedni érezvén, eggy homályos érzeménytűl megborzadott, ’s magát a’ Grófnak karjai közűl kiragadta. Laczi! úgymond törött szózattal, ’s ezt mondván, a’ szobábúl kirepűlt.

A’ Gróf az ablakra támasztván homlokát ösmeretlen édességet érzett mellyében habzani, új életet minden tagjaira terjedni. Ő engemet, látom, nem szeret! mondá végtére hosszas gondolkodás utánn, ’s egynehány könyek híg gyöngyök gyanánt görgöttek ki szemeibűl. Manczi engem’ nem szeret! mondá még egyszer, ’s nedves tekínteteit a’ földre függesztette. Az ajtóra nézett azutánn eggy darabig azzal a’ reménységgel, hogy Manczi ismét visszatér. Az ajtó megnyílt, és Manczi helyett Potrohosi lépett be hozzá.

Te itt egyedűl magad? Laczi! kérdezé Potrohosi; és olly szomorúan? Mi a’ manó! még sírsz is. Mond meg nekem, ki bántott?

Manczi engem’ nem szeret, mondá a’ Gróf, fejét rázván. Elszaladt tőlem; pedig én őtet kimondhatatlanúl szeretem.

Potrohosi az egész esetet könnyen kicsalta belőlle. Szegényke! mondá azutánn, most már magam is látom, hogy Manczi téged’ nem szeret. Mellyéhez szorított, apolgatott, rezketett, ’s végtére elszaladt. Lehetetlen, hogy szeressen.

A’ Gróf e’ gúnyolást igazságnak vette, leült eggy székre, és sírt. Manczi pedig azonban a’ kertnek legsűrűbb gallyassában ült, és Laczija utánn fohászkodott. Potrohosi a’ Grófot, a’ ki azonnal lóra ülni és haza akart menni, allig tudta arra birni, hogy maradgyon. Légy te békességes tűréssel, mondá Potrohosi, ki magában eltökéllette volt, hogy a’ legényt oltalmába veszi; Manczi a’ te feleséged legyen.

A’ nélkűl hogy szeressen? kérdezé a’ Gróf. Te némellykor úgy beszéllsz, mintha eggy csöpp eszed sem volna. Én búbánatomban meg tudok halni, de azt soha sem engedem, hogy Manczi arra kényszeríttessen, a’ mit nem akar. Erre Potrohosi megtudakozta tőlle érezhetetlenűl, ha az öreg Gróf tudgya-e Manczihoz való szerelmét vagy sem? ’s megértvén, hogy tudgya, azt találta tőlle kérdezni, ha az attya e’ szerelmet helyben haggya-e?

Az én atyámnak több esze van, felelé a’ Gróf, mint mindnyájotoknak. Azt mondgya ő, hogy a’ szerelmet sem kényszeríteni nem lehet, sem akadályoztatni. Magátúl kell neki támadni, magátúl elenyészni.

Annyival jobb! mondá Potrohosi, és Manczi’ attyához menvén, elbeszéllette neki az egész dolgot. Rövid tanácskozás utánn eltökéllették magokban, hogy ezt a’ szövetséget Gróf Kaczajfalvi’ házával, mihelyt annak rendgye szerint fog ajánltatni, elfogadgyák. Potrohosi azutánn a’ kertbe szaladt, és Manczit felkereste. Manczi! úgymond tetetett ijedéssel, a’ mi szegény Laczink!

Manczi elhalaványodván, felugrott, és ülésére ismét visszarogyott.

Lyánka! mondá tovább a’ báttya, ha a’ haláltúl meg akarod menteni, szaladgy.

Manczi a’ gallyasbúl kirohanván, egyenesen a’ Grófnak karjai közé omlott, ki könyező szemmel szinte a’ gallyasba lépett. A’ Gróf megijedt; Manczi nem külömben. Mi lelt, Manczi? Mi az oka, hogy olly halavány vagy? A’ Kisasszony viszontag a’ Gróf’ halaványságának okát nem merte kérdezni.

Jertek ide, gyermekek! mondá Potrohosi; üllyetek mellém, hadd segítselek ki benneteket álmodozástokbúl. Minekutánna jobbjára Manczi, ballyára pedig a’ Gróf, leültek, így szóllította meg húgát: Neked Manczi! azt javaslom, hogy most ne légy Viczlipuczli, hanem igazszívű, derék és jó húgocskám. Az atyád tudgya, a’ mit cselekszek. Azutánn a’ Grófhoz fordúlván, hallod e Laczi! úgymond, te ezt a’ leányt szereted, és azt kívánod, hogy feleséged, és gyermekeidnek annya legyen, úgy-e?

Azt! felelé a’ Gróf. Én még tégedet, ammint látom, megszeretlek.

Ezt magam is reménlem, mondá viszontag Potrohosi. Neked pedig, jó húgocskám! volna-e kedved illy tisztességes kívánságának tellyesítésére? Azért el ne pirúlly! mert én ezt az illendőségnek szokott törvénnyei szerint értem.

Kedves Uram Bátyám! – –

Akkor azutánn gyermekeid engemet nagy báttyoknak neveznének. Laczi nekem azt beszéllette, hogy te őtet gyűlölöd, mivel mellyedhez szorítván, rezkettél, apoltad, ’s végtére féltedben elszaladtál. Így hát Manczi! akarsz-e gyermekeinek annya lenni?

Kérem édes Uram Bátyámot – –

Engem’ ne kérj, hanem mond meg egyenesen, akarsz e vagy sem? Ha nem akarsz, ez a’ szilaj legény felugrik a’ lóra, és másutt keres magának Manczit. Akkor azutánn a’ sok sívástúl rívástúl a’ házban meg nem maradhatunk. Tudgyuk, édes gyermekem! jól tudgyuk mink a’ te begyednek minden titkait. Ha a’ minap itt a’ kertben meg nem lestelek volna benneteket, tudgya! mit nem súgtál volna mindent a’ Gróf’ fülébe. Azért hát mond ki szaporán, akarsz-e vagy sem?

Manczi elpirúlván, oda nyújtotta kezét^* a’ Grófnak, és szemeit lesütötte. A’ Gróf megragadván kezét, sírva fakadt. Hát csak boldogtalan legyek, még élek? kérdezé törött szózattal.

Manczi álmélkodó tekíntetet vetett hirtelen’ reá, Potrohosi pedig mentéjének csúccsát megragadván, van-e neked eszed? Laczi! úgymond. Hát nem hallod, hogy feleséged akar lenni. Kérlek, Manczi! nyisd meg ajakidot, és rágd a’ szájába, hogy akarsz. Ővele olly értelmesen kell beszélleni, mint az újságok szoktak.

Manczi végre megnyitván ajakit, én, úgymond, tégedet szeretlek.

Erre a’ Gróf oda bukott térgyeire a’ Kisasszony’ elejébe, azutánn pedig ölbe fogván, mellyéhez szorította, felkiáltott, kurjongatott, sírt örömében, és észre nem vette, hogy karjainn Manczi elhalaványodott. Magához térvén ez, feltekíntett a’ Grófra, most nézvén legelőször egyenesen szeme közé. Majd azutánn elpirúlt, és olly kellemetesen mosolygott reá, hogy maga Potrohosi e’ szókra fakadt: Irígylem ennek a’ szilaj fattyúnak ezt a’ gyönyörű tekíntetet. Szeressétek egymást, édes gyermekeim! ’s legyetek egymás által boldogok. Ezt mondván, a’ Grófot megölelte; ez pedig őtet átfogván, olly hevesen és olly erősen szorította magához, hogy Potrohosi elbődítette magát, és az nap százszornál többször kérdezte Manczitúl, mikép tudgya ennek az erős legénynek öleléseit kiállani?

A’ megelégedett szerelemnek első szélvésze elmúlván, bővebben kezdette tudakozni Potrohosi, mikép engedte meg neki az öreg Gróf, hogy Manczit szeresse? E’ kérdésre Laczink mély gondolkodásba merűlt, mellybűl a’ szorgalomnak felette eleven jeleivel felébredvén, Manczi! úgymond, kérlek, felelly meg nekem előbb, de igazán, ezekre a’ kérdésekre: ha jó vagy-e? ha nem vagy-e gonosz szívű? és ha gyermekeidet olly okosan akarod-e nevelni, hogy balgatagságok utánn ne indúllyanak, a’ minőköt én e’ napokban még terajtad is – –

Manczi ki nem hagyta beszélleni, hanem ajakit tenyerével hamarjában befödte.

A’ Gróf Potrohosihoz fordúlván, annyit tesz-e ez, úgymond, hogy okosan akarja nevelni?

Annyit, mondá Potrohosi viszontag, édesen nevetvén.

Jőjjsze tehát velem Manczi! mondá a’ Gróf, és a’ Kisasszonyt maga utánn vonta. Mentekben átát fogván, ’s erősen magához szorítván, vitte inkább, hogysem vezette. Bejutván a’ kastélyba, Potrohosi hangos szóval hirdette a’ győzedelmet, mire Manczinak szülői ’s egynehány rokonyi öszveszaladtak.

Most már kérd meg a’ leányt annak rendgye szerínt, mondá Potrohosi a’ Grófnak. Íme! a’ leánynak az attya előtted áll. A’ Gróf a’ Viczispányra meredtt szemmel tekíntvén, azutánn pedig Potrohosihoz fordúlván, mit mondtál, úgymond, hogy cselekedgyek?

Manczi’ attyának mond meg, hogy leányát kívánod.

Úgy-e? Azutánn a’ Viczispányhoz fordúlván, így szóllott a’ Gróf hozzá. Manczi az én feleségem lessz, mert ő engemet szeret. Azért tehát mennyünk a’ Prédikátorhoz, hadd adgyon bennünköt öszve.

Ez a’ legény még mindnyájunkot elbolondít, mondá Potrohosi kaczagva. Hallod-e, Laczi! ez a’ dolog nem megy ám olly hamar, ammint gondolod.

Szeretném tudni, mi mehetne nálánál hamarább? mondá viszontag a’ Gróf. A’ Prédikátor eggy kis fertály óráig előnkbe olvas eggy könyvbűl, ’s az egész dolog megvan.

Akármi legyek, ha ez a’ legény mindenkor igazan nem mond, valahányszor csak száját feltáttya, mondá Potrohosi csendesebben azoknak, a’ kik mellette állottak.

Ezzel a’ jelenlévők között nagy vetekedés támadt; de a’ Gróf eggyáltallyában senkinek sem akart engedni. Az ő legfőbb oka az volt, hogy Manczi rá állott. Manczi’ szülői pedig azt vítatták, hogy lehetetlenséget kíván. A’ Gróf erre felhevűlvén, okokkal kezdette megmutatni, hogy az, a’ mit ő kíván, felette könnyen meglehet, ’s az ellenkező résznek okait kinevetvén, ama’ bolondságok közé tartozni mondott, mellyekkel magokot a’ mindennapi emberek nevetségesekké teszik. Végtére Manczi’ kezét megragadván, mond meg nekem Manczi! úgymond, szeretsz-e engemet? Manczi e’ kérdésre eggy érzékeny tekíntettel felelt. Ha tehát szeretsz, gyere velem a’ Prédikátorhoz.

Úgy de látod, kedves Laczim! hogy az édes atyám velünk jönni nem akar.

Ha nem akar, hadd itt, felelé a’ Gróf, a’ Kisasszonyt kezénél fogva az ajtó felé vonván. Erre közönséges zaj támadt. Potrohosi nevetett, Rósafi Pál Úr nagy lármával jegyjószágot, özvegyülést, pecsételtt contractust kívánt, a’ Viczispányné fontos okokkal megmutatta, hogy koszorú és új selyemruha nélkűl az öszveadást végbe vinni nem lehet, a’ többiek közűl pedig az eggyik ezt, a’ másik amazt vítatta. A’ sokféle szózatbúl végre nagy lárma lett, mellyet a’ Gróf az ő hangos szavával egészen lenyomván, esdekelve kérte Manczit, hogy senkire se hallgasson, hanem mennyen vele a’ Prédikátorhoz. Manczi ellenben tellyes erejével azonn volt, hogy kezét a’ Gróf’ kezébűl kifejtse. Eleresztette végre a’ Gróf önnkint, és elhallgatott. Elcsendesedtek utánna lassankint a’ többiek is; mire megmeg egyszerre mindnyájan hangos hahotára fakadtak, melly egynehány üdőperczig tartott. Csak Manczi és a’ Gróf volt egyedűl, a’ kik a’ dolgot nevetségesnek nem találták.

A’ Gróf komoran körűl tekíntvén magát, így szóllította meg végre hathatós szózattal a’ Kisasszonyt: Manczi! te nekem azt mondottad, hogy szeretsz, és hogy feleségem akarsz lenni. Itt áll az atyád, itt állok én. Válassz! kinek akarsz közűlünk engedelmeskedni?

Manczi két lépéssel közelebb menvén hozzá, én a’ tiéd vagyok, mondá szépen hangzó szózattal; még egyszer mondom, hogy a’ tiéd vagyok, és hogy karjaid között boldog életet reménlek. De az édes atyámnak karja között tizenöt esztendőt töltöttem már olly boldogságban, mellyért elegendő hálát soha sem adhatok. Édes atyámnak gondviselése nélkűl már régen nem volnék. Az ő szeretete volt, melly engemet ezerféle veszedelembűl kiragadott. Laczi! én neked igéretem szerint, mint jegyesemnek, szerelemmel, de édes atyámnak ellenben hozzám való szeretetéért szeretettel és engedelmességgel tartozok. Ezt mondván, térgyre esett édes attya előtt az érzékeny szívű Kisasszony, ’s atyai kezeit csókolta és könyhullajtásival áztatgatta.

Meredtt szemeit a’ falra függesztvén a’ Gróf, gondolatokba merűlt. Egyszerre Rósafi Pál Úrnak térgyeihez rohant Manczi mellé ő is, és kezét megcsókolván, bocsáss meg! mondá felette szívreható érzékenységgel, bocsáss meg nekem Manczimnak édes attya! Ha nekem az én atyám azt parantsolná, hogy Manczit el ne vegyem, én neki engedelmeskednék. Ezt mondván, felkelt, ’s eggy székre leülvén, nyugodtt elmével kérdezte, mikor fog a’ Prédikátor a’ könyvbűl elejekbe olvasni? Kevés üdő múlva, felelének neki, ha egyébaránt az öreg Gróf Kaczajfalvi nem ellenzi. Eggy darabig gondolkodván a’ Gróf, egyszerre felugrott, és Manczihoz lépvén, Manczi! úgymond, a’ te szíved jó. Engemet szeretsz, és édes atyádnak engedelmeskedsz. A’ te szíved valóban jó!

Nagyságos Uraim! mondá az inas, az asztalonn az étel! A’ nevetés, mellynek okát a’ Gróf át nem tudta látni, lassankint elenyészvén, az Urak végtére az asztalhoz ültek. A’ Gróf a’ feltett külömbféle ételeknek neveit megkérdezvén, eggy jó tányér zöldséget megevett, a’ többieket pedig mind megköszönte. Eggy kérdés adta elő azutánn magát a’ természetnek tudománnyábúl, melly a’ beszéllgetőköt több hasonló kérdésekre, sőt még a’ mathezisnek mélységeibe is elvezette. A’ Gróf ezekrűl olly helyesen értekezett, hogy mindnyájan csudálták. Ha pedig olly dolgokrúl volt a’ beszéd, mellyek őelőtte ösmeretlenek voltak, olly okos kérdéseket, olly sükeres és világos ellenvetéseket tett, hogy eggy Orvos, a’ ki szinte csak ebéd előtt érkezett, nem győzött rajta elegendőképen álmélkodni, és csupán csak azért, hogy szép elméjében gyönyörködhessen, külömbféle tárgyakrúl mélyebb és mélyebb értekezésekre csábította. Hellyelközzel mosolygásra is adott a’ Gróf alkalmatosságot, mikor eggy pár szavával a’ szokásba vett convenientiát feltaszította.

Sültt szarvashús tetetvén az asztalra, a’ Gróf ennek az ételnek a’ nevét is tudakozta. A’ feleletet hallván, szarvashús!^* úgymond halkkal és komoran, ’s rövid gondolkodás utánn felugrott a’ székrűl, kirepűlt az ajtónn, ’s a’ garádicsokonn lerohant a’ faluba. A’ szarvashús eszébe hozta neki ama’ leányt, kinek attya szarvast lőtt, ’s kit szülőjével eggyütt az igazságnak karjaitúl megszabadított. Nem emlékezett ő meg elég világosan ezen esetnek végérűl, és attúl tartott, hogy ne talán az igazság az ő görcsös bottyával e’ szerencsétleneket újjra megtámadta.

Nagy buzgósággal rohant be a’ házba, hol a’ leányt annyával eggyütt eggy férjfinak karjai között találta, kinek orczáját ezek apolták és könyeikkel áztatgatták. A’ leánynak az attya volt, a’ ki szinte rejtekébűl, mellyben félelembűl tartózkodott volt, visszaérkezett. Ammint a’ Gróf a’ szoba’ ajtaját megnyitotta, felkiáltott háladatos örömmel a’ leány: ihol! itt jön éppen a’ mi őrző Angyalunk; ’s ezt mondván, elejébe repűlt. Az annya és attya e’ kiáltásra megfordúlván, a’ Grófnak lábaihoz borúltak. A’ férjfi megragadta eggyik kezét, csókolta, és könyeivel mosogatta.

Mi bajotok, kedvesim? kérdezé komoran a’ Gróf. Én szinte azt akartam látni, ha nem jött-e megint hozzátok vissza az igazság?

Uram! édes Uram! elkezdé a’ férjfi törött szózattal, ’s érzékeny háladatossággal, az Úr Isten fizesse meg az Úrnak! Ezt az ártatlan gyermeket feleségemmel eggyütt az éhségnek halálátúl mentette meg az Úr. Az Isten láttya lelkemet, hogy tolvaj nem vagyok. Az éhség kényszerített reá. Nem volt mibűl élnünk. Még e’ nyomorúltt hajléknak a’ fele sem az enyím már; pénzt kellett felvennem reá. Ezt is elköltvén, puskát kértem kölcsön, ’s allig hogy eggy szarvasra kisütöttem, rajta kaptak, ’s el kellett szöknöm. Rég üdőtűl fogva ma eszünk legelőször főttet Manczi Kisasszony’ kegyelmébűl.

Mancziébúl? kérdezé derűltt mosolygással a’ Gróf, és könyes szemeit megtörűlte. De mond meg te nekem, Apjok! miért nem dolgozol? Hisz’, ammint látom, erő nélkűl nem szűkölködsz.

Miért nem dolgozok? Van nekem, Istennek hála! eggy pár egésséges karom, mellyekkel dolgozhatnék; de négy holnapi betegségem minden szerszámomtúl, ’s ezekkel eggyütt kenyeremtűl is megfosztott. Szántóföldecskémet is el kellett végre a’ szomszédomnak zálogosítanom. E’ nyomorúltt háznak a’ fele még, a’ mit sajátomnak mondhatok.

Csak ennek a’ háznak a’ fele? kérdezé a’ Gróf, öszvecsapván kezeit. Hát miért nem panaszoltad meg eddig Manczinak?

Panaszolkodni nem szabad, vagy legalább nem tanácsos; mert az Uraság koldúst a’ faluban meg nem szenved. A’ Gróf felemelvén könyező szemeit, ’s a’ mély könyörűletességnek éles tekíntetével az égre nézvén, Istenség! úgymond, nincs kenyerek, nincs munkájok, hogy kenyeret kereshetnének! Eggy pár könyecske legördűlvén arczainn, mennyi pénzre volna, úgymond, szükséged?

Ha kétszáz forintom volna, mindenemet visszaválthatnám, ’s azonban, még munkám hasznot hozna, élhetnék is belőlle.

Hídd el ide azt a’ gazdát, a’ kinek adóssa vagy. Hadasi György nagy örömmel átszaladt a’ szomszédgyához, és egynehány üdőpercz utánn megjelent vele. Hallod-e, így szóllott hozzá a’ Gróf, te ennek visszaadod a’ földgyét, és szerszámait, én pedig megadom neked a’ pénzt, mellyel tartozik.

Szívesen! mondá erre a’ szomszéd. Ő nekem száznyolczvan forintommal adós.

Jól van! Én holnap neki kétszáz forintot hozok, és ő neked az adósságot lefizeti.

Holnap? Hát az Úr kicsoda?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok.

Gróf Kaczajfalvi János Úrnak a’ fia?

Az!

Nagyságos Uram! mondá a’ szomszéd, nem akarna nekem eggy kis írást adni arrúl, hogy nekem száznyolczvan^* forintommal adós?

Minek? Én írni nem tudok.

Írni nem tud? és én Gróf Kaczajfalvinak tartsam? mondá a’ szomszéd, fejét rázván. Mihelyt Hadasi György kezembe adgya a’ pénzt, én^* is visszaadom neki minden jószágát. Ezzel elment.

A’ Gróf át nem tudta ugyan látni, miért nem hisz szavának e’ gazda? de azt csak látta még is, hogy a’ dolog nincs külömben. Visszament tehát komoran a’ kastélyba, ’s belépvén az ebédlő szobába, így szóllította meg Potrohosit: Hallod-e, Manczi’ báttya! adgy te nekem kétszáz forintot.

Két ezret, ha akarod, édes Öcsém! Mire szándékozod fordítani?

Annak az embernek, a’ ki a’ szarvast meglőtte, nincs több fél házánál; annak adom.

Potrohosi azonnal kezébe adta a’ kívántt summát; ő pedig visszaszaladt vele Hadasihoz, ’s az egész házat felvídámította. Körűlvették mind a’ hárman, kezeit csókolták, őrző angyaloknak nevezték, és jó akarattyát zokogó szózattal köszönték. A’ Gróf sírva fakadván örömében, kezet adott Hadasinak, és azt mondotta neki: most már serényen dolgozz, hogy új bajba ne ess. Azutánn Veronkát, Hadasinak leányát, megölelvén, és magához szorítván, nem sokára, úgymond, ismét meglátogatlak benneteket. Ezzel a’ házbúl kisietett. Fenn szóval küldötték utánna a’ romlástúl megmentett szegények háladatos áldásaikot.

Bemenvén könyes szemmel a’ Viczispánynak ebédlő szobájába, hol a’ vendégek még mindnyájan eggyütt voltak, fel ’s alá^* járt eggy darabig. Szemei szinte csillogtak, és egész te kín tetébűl ki lehetett venni, hogy mellyében nagy dolgokot forral. Végre megállván a’ szoba’ közepénn, azt, úgymond, ki kell tudakoznom! ezzel az ajtó felé indúlt. Hová akarsz megint menni? kérdezé Potrohosi, úttyát elállván; még Manczi felugorván a’ székrűl, kezénél fogva tartóztatta.

Eressz el, édes Manczim! haza kell mennem, felelé a’ Gróf komoran. Kaczajfalvánn is lehetnek olly boldogtalan szegény emberek, mint itt Veronkának az attya.

Hisz’ arra, mondá Potrohosi, holnap is elegendő üdőd lessz.

Gondolod? Mentél-e te már egyszer éhen az ágyba, mióta a’ világonn vagy? Én, édes Manczim! mindaddig nem maradhatok, még meg nem tudom, ha az atyám’ falujában nincsen-e valaki, a’ ki éhezik? Ezzel kiment, és lovát megnyergeltette. Az öreg Istók’ allig tudta magát meggondolni, mikor a’ Gróf már tartotta neki a’ kengyelt, hogy a’ lóra szokása szerínt felsegítse. Maga is felvetvén azutánn paripájára magát, sebesen haza nyargalt.

Istenemre mondom! ezen ifiú emberhez nem győzök elegendő tisztelettel viseltetni, mondá Manczinak az Orvos, megcsókolván kezét. Manczi köszönetet mosolygott szeme közé e’ vallásért, ’s a’ Grófnak jó szívérűl az Orvossal sokáig beszéllgetett.

Azalatt a’ Gróf Kaczajfalvára érkezvén, a’ falu’ végénn leszállott a’ lórúl, Istókot haza küldötte, maga pedig bement az első házba, és a’ gazdát cselédgyeivel eggyütt a’ vocsoránál találta. Nektek van, látom, mit ennetek! mondá örömmel, ammint a’ szobába belépett. A’ vocsorálók azonnal felkeltek, ’s elejébe menvén, megköszöntötték. Minekutánna megértette volna tőllök, hogy van mibűl élniek, azt kérdezte a’ gazdátúl, ha van-e a’ faluban valaki, a’ ki éhséget szenvedne? Éhséget? mondá a’ gazda. Istennek hála! a’ mi Méltóságos öreg Grófunknak pedig szíves köszönet! az egész helységben csak eggy sincs.

A’ Gróf az égre emelvén csillogó szemeit, az én Atyám ő! úgymond érzékeny örömmel. Sebesen kiszaladt azutánn a’ házbúl, és haza sietett, hogy édes attyának lábaihoz borúlván, háladatosságát ezen emberségért kinyilatkoztassa.

Úttyában eggy másik ház előtt nagy sírást, rívást és jajgatást hallván, bement. Elejébe repűlt a’ házbúl szinte magánn kivűl eggy menyecske, ’s még^* az udvaronn megölelvén a’ Grófot, oda vagyok! úgymond, áh örökre oda vagyok! A’ Gróf e’ kiáltásra megborzadván, besietett a’ szobába, hol az ágyonn eggy halavány férjfiút talált, kinek szemei szinte homályosodni és meredni kezdettek. Ágyánál eggy kesergő öreg ember, és eggy síránkozó öreg asszony állott, kikbe három sívó gyermek kapaszkodott volt.

Mi történik itt? kérdezé a’ Gróf hevesen. Áh! a’ fiam haldoklik, úgymond az öreg ember zokogva. Haldoklik? kérdezé a’ Gróf, ’s e’ jelenést, melly őelőtte még ösmeretlen volt, látni akarván, az ágyhoz közelebb tolódott. Meredtt szemmel nézte eggy darabig a’ beteget, ’s megmeg borzadott. A’ beteg’ kezére tévén kezét, álmélkodva tapasztalta, hogy hideg verítéket izzad. Kérdéseket tett neki, de feleletet eggyikre sem vett.

A’ haldoklónak hörgései erősödni kezdvén, a’ menyecske ismét berohant a’ szobába, ’s elhalaványodván, rezketve nézte a’ beteget. Anyicska! mondá elég hangos de törött szózattal a’ haldokló. A’ menyecske oda sietvén, a’ betegre borúlt, és rettenetes jajgatásra fakadt. Az öreg ember imádkozott, az öreg asszony pedig, kinek szemeibűl a’ könyek egymást űzték, haldokló fiának homlokárúl a’ verítéket törűlgette. A’ beteg végre egyszer vagy kétszer megrázkodván, kinyújtotta tagjait, és meghalt.

Az Úr Isten adta, mondá zokogva az öreg ember, az Úr Isten el is vette! Áldasson az Úrnak neve! Ezt mondván, öszvekúcsolta kezeit, ’s előre görnyedvén, könyező szemeit a’ földre függesztette. A’ két asszony azonban a’ gyermekekkel eggyütt hangos sírásra fakadtak; a’ Gróf pedig rezketni és halaványodni kezdvén, végre elájúlt, és a’ holttra lerogyott.

Mikor ájúlásábúl ismét magához tért, már akkor a’ szoba tele volt emberrel, a’ kiterített holtt test a’ deszkánn feküdt, az öregek sírtak, az ifiú özvegy pedig egybe kúcsolván feje felett kezeit, rájok sem hallgatott azokra, a’ kik vígasztalni akarták. Áh Istenem! mondá egynehányszor, hová legyek e’ három neveletlen árvával? Végy magadhoz, Teremtőm! minket is, ha táplálónkot elvetted!

A’ Gróf el nem tűrhetvén tovább e’ szomorú jelenést, kitolakodott az emberek közűl az útszára, ’s felemelvén öszvetett kezeit könyező szemeivel eggyütt az égre, Mennyei Bölcsesség! úgymond, ne haggy még engem’ meghalni. Hadd élni Manczit is, édes atyámmal eggyütt! Óh melly rettenetes dolog a’ halál! Érzem, kegyelmes Istenem! érzem magamban, hogy könyörgésemet meghallgattad!

Ezzel haza sietvén, édes attyának karjai közé rohant azzal a’ kérdéssel, ha egésséges-e? és ha nincsen-e valami baja? Egész estve csak a’ haldoklórúl beszéllgetett, és tekíntetében csak a’ mély szomorúság uralkodott. Az öreg Grófnak sokáig kellett vele bajlódni, még belőlle azokot kivehette, a’ mik ma vele és Manczival történtenek.

Más nap a’ halálnak képe emlékezetébűl lassankint elenyészvén, Manczié pedig felélledvén, édes attya’ elejébe terjesztette forró kívánságát, mellyel Manczit feleségének tenni ohajtya, valamint amaz akadályokot is, mellyeket e’ kívánságának Rósafi Úr vetett.

Az öreg Gróf legkisebbet sem ellenzette ugyan ezt a’ házasságot, mivel a’ tudósításokbúl, mellyeket Manczi Kisasszonyrúl az egész környékbűl öszveszedett, bizonyos lett a’ felűl, hogy Manczit minden ember jó szívű, szép eszű, és nemes erkölcsű Kisasszonynak tartya. De az ifiú Grófnak szerelmét nem nézvén egyébnek futó gerjedelemnél, attúl félt, hogy soha ebbűl olly szeretet nem támadhat, mellyre állandó barátságot kell építeni azoknak, a’ kik a’ házasságban boldog életet viselni kívánnak. Az ifiú Gróf erősen bizonyította ugyan attyának, hogy Manczi őtet szereti, hogy ő viszontag Manczit örökké fogja szeretni, és hogy Manczi jó leány; de az öreg Gróf megmutatta neki ellenben, hogy ezek mind igazak lehetnek, és ő még is rettenetes veszedelembe ejthetné mind magát, mind Manczit, ha e’ házassággal sietne. Errenézve esdekelve kérte, hogy halassza még el eggy kevés üdőre az egybekelést, a’ mit édes attyának meg is igért. Szeretni fogom, mondá azutánn az öreg Gróf, ha gyakran oda jársz. Adgya Isten, édes fiam! hogy meg ne csalódgy. Erre az ifiú Gróf csak mosolygással felelvén, azt kívánta viszontag az attyátúl, hogy nézze meg Manczit maga; a’ mire magát az öreg Úr azonnal le is kötelezte.

Egynehány napot azzal töltött el azutánn az ifiú Gróf, hogy házrúl házra járván, maga megtudakozta, ha nincsen-e a’ jobbágyok között olly szegény, a’ ki éhezik? E’ mellett pedig, valahová ment, olly buzgón ajánlotta segedelmét, és a’ hol kellett, olly bőven mutatta meg cselekedettel jó akarattyát, hogy a’ jobbágyoknak szeretetét egészen megnyerte, a’ szegényebbeknek pedig oszlopa és reménnye lett. Minden embertűl megtudakozta, miben foglalatoskodik? micsoda mesterséget űz? micsoda hivatalt visel? ’s ez által sok ollyas dolgokot megtanúlt, mellyek előtte mindeddig ösmeretlenek voltak.

Elment a’ Prédikátorhoz is, és megtudakozta tőlle, ha van-e neki mibűl élnie? Feleletébűl hallván, hogy tisztességes jövedelmei vannak, a’ foglalatosságokot akarta tudni, mellyekért e’ jövedelmeket veszi. Útnak indúlván, az ajtó’ küszöbében^* eszébe jutott neki a’ haldokló, kinek halálánál maga jelen volt, ’s visszafordúlván a’ Prédikátorhoz, de miért nem vigasztaltad tehát a’ minap azt a’ szegény asszonyt, a’ kinek a’ férje meghalt?

Az özvegy engem’ nem hívatott.

Nem hívatott? Imént jövök eggy embertűl, a’ ki nekem azt mondta, hogy ő a’ falunak éjjeli őrzője, kinek kötelessége azt hozza magával, hogy mihelyt tüzet lát, azonnal lámát üssön. Ezt is tehát, mikor a’ ház már ég, hívatni kell előbb, hogy lármát üssön?

Az éjjeli őrnek ez kötelessége.

Hiszen te is azt mondtad, hogy a’ szomorúaknak vígasztalása hivatalodhoz tartozik. Pedig, hallod-e! ha én azt az asszonyt megvígasztalhattam volna, nem adtam volna a’ te egész jövedelmedért. Ezzel megrázta fejét, és elment. A’ Prédikátor hálát adott az Istennek, hogy az ifiú Grófnak oktalan kérdéseitűl megmenekedhetett.

Otthon a’ Gróf az attyát kérdezte meg ez iránt, és nagyon megörűlt, mikor hallotta, hogy más nap a’ templomban a’ prédikáczióbúl maga megitélheti, ha tetszik, mibűl áll a’ népnek oktatása? Az attya más nap a’ templomba menvén vele, arra kérte előre, hogy a’ Prédikátort, még a’ népet oktattya, meg ne szóllítsa, mind az új párnak öszveadásánál. Ezt az ifiú Gróf megigérte, ’s beült az attyával az Uraságnak zártt székébe a’ prédikálló széknek általellenében.

A’ zsoltárnak lassú és pompás éneklése, mellyet az öreg Gróf versenkint elejébe olvasott, kimondhatatlanúl megillette. Szemei könybe borúlván, olly tiszteletre gerjedtt, hogy tudta nélkűl térgyeire bocsátkozott. A’ lelki pásztor a’ prédikálló székben megjelenvén, az ifiú Gróf felállott, és vizsga szemeit reá függesztette. Ezt a’ Prédikátor látván, elpirúlt, mivel a’ minapi öszveadásnál tett kérdései emlékezetébe tüntek. Majd azutánn elhalaványodván, rezketni kezdett, az éneknek pedig vége szakadván, meredtt és vad tekínteteket vetett már az ifiú Grófra, már a’ községre. Az ifiú Gróf halaványodni és rezketni látván, még meredtebb szemeket függesztett reá, és háborodását majd az ájúlásig űzte. Elkezdette végtére beszédgyét rezkető szózattal; de valahányszor az ifiú Grófra tekíntett, mindannyiszor beszédgyénak fonalát elvesztette. Attúl félt minden szempillantásban, hogy az ifiú Gróf megszóllíttya. Így az, a’ mit beszéllett, öszvefüggés nélkűl való zavar lévén, akadozni kezdett; a’ mi belső szorongásait megszaporította. Kimondhatatlanúl megháborodott tekíntetét az ifiú Grófra szögezvén, végre elhallgatott.

Rosszúl van szegényke! mondá az ifiú Gróf elég fenn szóval Istóknak, ki szinte mellette állott. A’ Prédikátor meghallván mondását, elővette kezkenőjét, és orczáját törűlgetni kezdette. Istók a’ Papnak baját jól átlátván, az ifiú Grófnak mondását pedig színfogásnak vévén, elkérte az öreg Gróftúl ama’ kis üvegecskét, mellyben magánál illatos párát hordozott, felsietett vele a’ Prédikátorhoz, ’s átadván neki szagolásnak okáért, megsúgta egyszersmind azt is, hogy az ifiú Gróf minden bizonnyal meg nem szóllíttya, még prédikáll, mivel ezt az attyának szentűl megigérte.

A’ Prédikátor a’ párábúl egynehány csöppet kezkenőjére öntvén, ’s órrához értetvén, magához tért, ’s beszédgyét újjra elkezdette. Ebben ő sükeresen megmutatta, hogy tökélletes és jámbor életet kell viselnünk, ha igaz keresztény ember’ módgyára félelem nélkűl akarunk meghalni. Beszédgye az ifiú Grófot úgy megillette, hogy a’ prédikáczió utánn karjai közé szorítván a’ lelki pásztort, megcsókolta, és bizonyosság tette a’ felűl, hogy egész életében úgy fogja e’ szép oktatásért tisztelni, mint édes attyát.

Egynehány nap múlva ismét Manczihoz lovagolt az ifiú Gróf, de senkit sem találván otthon, eggy darabig a’ kertben sétálgatott, azutánn pedig Veronkához ment. Az egész házat eggyütt lelte. Egynehány apolások utánn, mellyekkel Veronkát heves ifiú’ modgyára megköszöntötte, ’s mellyeket a’ leány szemérmes érzékenységgel fogadott, Hadasival mélyebb beszédbe ereszkedett. Hadasi, még ifiabb volt, a’ török háborúban katonáskodott. Eggyik szó a’ másikot szülte. A’ Gróf olly feszűltt figyelmetességgel hallgatta Hadasit, mint a’ ki a’ berbitélő bűbájosra elbámúl; Hadasi pedig olly tűzzel, ’s olly eleven színekkel rajzolta elejébe a’ hadi eseteket, a’ minőköt az afféle katonátúl csak várni lehet, a’ ki több ütközetekben szerencsésen forgott. Így múlt el a’ reggel. Hadasi nagyon örűlt, hogy a’ hadi eszközöknek magyarázását reggel elvégezhette, allig várván, hogy dél utánn az ütközeteknek bővebb rajzolásához foghasson, mellyekben saját kezével sok Törököt levagdalt.

A’ Gróf, a’ nélkűl, hogy tartóztatták volna, nállok ebédelt, ’s Hadasiné leányával eggyütt minden erejét megvetette, hogy jótévőjököt tehetségek szerint megvendégellye. Az asztalnál a’ Gróf Veronka mellett ült, ’s a’ paradicsomban vélte magát lenni, olly nagy volt öröme. Hadasi majd minden ételnél újjabb dolgokot beszéllett a’ tábori életrűl, ’s ama’ tartományoknak szokásairúl, állatirúl, és növöténnyeirűl, mellyekben táborozott. Ebéd utánn lerajzolta a’ Grófnak azokot, a’ mik az ütközetekben történni szoktak: az ágyúknak szüntelen ropogását, a’ szörnyű mészárlást, mikor a’ dolog egyszer kardra kel, és a’ Törököknek kegyetlenségét, kik még az elevenen elfogott, és sebeikbűl könnyen kigyógyíthatandó katonáknak fejét is leriszállyák. A’ Gróf, ki Veronkát térgyére ültetvén, ölébe vette, hogy e’ szörnyű eseteket vele eggyütt hallgassa, már álmélkodott, már borzadott, már meg fejét Veronka’ vállára bocsátotta, mintha el akarta volna tekíntetét ama’ jelenésektűl fogni, mellyektűl irtózni elegendőképen nem győzött.

Azalatt a’ Viczispánynak egész háza megérkezett, ’s ama’ hírre, hogy az ifiú Gróf Kaczajfalvi a’ kastélyban volt, és lovát az istállóban hagyván, ismét elment, Manczi eggy szempillantásra szobájába repűlt, és onnan leorozkodott a’ kertenn keresztűl a’ faluba Hadasi’ házához. Nem ok nélkűl gyanította ő, hogy a’ Grófot itt talállya. Még messzérűl meghallván szavát, közelebb lappangott, ’s meg akarván a’ Grófot lepni, maga lepetett meg ama’ különös jelenéstűl, melly vizsga szemébe tünt. Az ablakhoz jutván tudni illik, szinte akkor rejtette fejét a’ Gróf Veronka’ mellyére, hogy tekíntetét ama’ mészárlástúl elfordítsa, mellyet Hadasi lerajzolt. Manczi ezt látván, szinte megmerevedett. A’ leány az ölében? az ő feje pedig a’ leány’ mellyén? E’ gondolatra elhalaványodott, és azon szempillantásban ismét elpirúlt.

Manczi Kisasszony! mondá fenn szóval Hadasiné, az ablakra mutatván.

Manczi? kérdezé hevesen a’ Gróf.

A’ Kisasszony azalatt az ablak mellett sebesen elment a’ kastély felé.

A’ Gróf fél szemmel megsejtvén, utánna repűlt. Manczi! Manczi! gyere ide, itt vagyok!

A’ Kisasszony, mintha a’ Grófot nem is hallotta volna, tovább sietett. A’ Gróf tehát utánna rugaszkodott, elérte, és eggyik kezét megragadta. Mit akar a’ Gróf? kérdezé Manczi haragosan. Eresszen el! Ezt mondván, kifacsarta kezét a’ Grófnak kezébűl, ott hagyta, és úttyát tovább folytatta.

A’ Gróf eggykét szempillantásig megállván, ismét utánna szaladt, ’s megfogván kezét, édes Manczim! úgymond érzékeny szózattal és kérlelő tekíntettel.

Mennyen a’ Gróf, a’ hová tetszik, én magam akarok maradni, mondá Manczi hevesen, ’s kezébűl kiragadván magát, elsietett. A’ Gróf eggy üdeig utánna nézett, azutánn pedig Hadasihoz visszatért. A’ Kisasszony szinte akkor talált hátra tekínteni, mikor a’ Gróf a’ ház’ ajtajánn belépett, ’s ajakit harapdálván, nagy méreggel haza ment.

A’ Gróf ismét leülvén székére, magához vonta Veronkát, ’s az ablakra vetvén tekíntetét, hát azutánn, úgymond, hogy volt?

Hadasi az ütközeteknek rettenetes rajzolását nagy tűzzel folytatta; de a’ Gróf ellenben sem meg nem borzadott többé, sem Veronkát magához nem szorítgatta. Közepénn a’ legiszonyúabb rajzolásnak felkelvén, hadd el, úgymond, a’ többit holnapra! Nyughatatlan elmével búcsút vévén, a’ kastélyba ment. Manczi, ammint a’ Grófot bejönni látta, szobájába ment, és bezárta magát. Sem kéréssel, sem parancsolatokkal rá nem vehette a’ báttya, hogy szobájábúl kijőjjön. A’ Gróf majdnem sírva fakadt, hogy Manczit egész estve nem láthatta. Baját még csak messzérűl sem gyanítván, betegnek vélte.

Más nap reggel előtalálván, szíves sajnálkodással imígy szóllította meg: Édes Manczim! mi bajod volt neked tegnap? A’ Kisasszony ellenben semmit sem felelvén, olly hidegséget mutatott hozzá, hogy magaviselésében a’ jelenvalók közűl kiki megbotránkozott. Manczi’ báttya öszve akarta őköt békélltetni de a’ Gróf a’ Kisasszony’ elejébe állván, nyers szózattal és férjfias tekíntettel imígy szóllította meg: Reám te, ammint látom, neheztelsz. Mond meg nekem, mivel bántottalak meg?

Semmivel sem! legkisebbel sem! mondá viszontag Manczi, a’ Grófnak tekíntetétűl eggy keveset megijedvén.

Miért haragszol tehát reám, ha meg nem bántottalak?

Manczi erre meggörbítvén szép száját, Hm! úgymond, tartozok tán a’ Grófnak cselekedetimrűl számot adni?

A’ Gróf feszűltt szemmel nézett eggy darabig reá. Azutánn mind a’ két kezét szemével eggyütt az égre emelvén, jól mondta az atyám, úgymond fenn szóval, hogy megcsalatkozok! Eggy könyörű tekíntetet vetett még egyszer Manczira, és szemei könybe borúltak. Olly szép, mondá elkeseredve, és olly csalárd! Isten hozzátok! Ezt mondván, lassú lépésekkel lováért az istállóba ment.

Potrohosi Manczihoz közelebb menvén, Lyánka! úgymond, neked nincs eszed.

Manczi sírva fakadt, ’s kezeivel orczáját eltakarta.

Haza lovagol, mondá tovább a’ báttya, és soha sem látod többé. Eredgy, javaslom, és békélly ki vele. Ahol, nézdsze! kivezeti már az istállóbúl a’ lovat. Fogadgy szót, Lyánka! ’s enyhítsd meg. Ezzel a’ legénnyel, látod, nem lehet játszani. Ő a’ te laptád soha sem lessz.

Manczi részént erőltetésbűl, részént jó szerével kiment a’ kapu’ elejébe, hol a’ Gróf a’ lóra akarván felülni, ’s paripájának nyakát simogatván, csak tudnám, úgymond elég fenn szóval, úgy hogy Manczi meghallotta, csak azt az eggyet tudnám, mit vétettem neki?

Laczi! mondá erre félénk szózattal a’ Kisasszony, hát csak elmégy?

A’ Gróf megfordúlván; meglátta a’ könyező Manczit, ’s visszament hozzá. A’ Kisasszony elejébe nyújtotta kezét; ő pedig megfogta, megcsókolta, és könyeivel megáztatta. Potrohosi érezhetetlenűl felemelvén Manczinak másik kezét, a’ Gróf’ nyakára tette, és a Kisasszonyt karjai közé lökte. Allig nézhettek egymás’ szemébe, már is egymás’ ölében voltak. Eggy pár szempillantás alatt megújjúlt köztök a’ békesség. A’ Grófhoz mutatott hidegségét mentegetni akarván Manczi, azt találta mondani, hogy a’ feje fáj. A’ Gróf tehát minduntalan’ öszvenyomogatta két kezével a’ fejét, szíves szorgalommal bizonyítgatván, hogy ez a’ főfájás ellen nagyon foganatos.

A’ kertben sétálván a’ Gróffal, csak el nem tűrhette még is a’ Kisasszony, hogy meg ne kérdezze, mit csinált tegnap Hadasi’ házánál? Ő nekem, felelé a’ Gróf, rettenetes dolgokot beszéllett a’ hadakozásrúl. Áh édes Manczim! jó, hogy eszembe hoztad. Ezeket neked is meg kell hallgatnod. Jőjjsze velem, mennyünk eggyütt hozzá!^* Ezt mondván, Manczit kezénél fogva maga utánn vonta.

Allighogy új vetekedés nem támadt köztök, mivel Manczi e’ sietségrűl egynehány szöges mondásra fakadt. De meggondolván végtére magát, dél utánn, úgymond, elmegyek veled.

Ebéd utánn tehát Hadasihoz mentek. Veronka nagy örömmel szaladván jótévője’ elejébe, ’s karjai közé rohanván, óh az én kegyes Grófom! úgymond. De ammint a’ Gróf megett Manczi Kisasszonyt megsajdította, hamar kifejtette magát a’ Grófnak karjaibúl. A’ Kisasszony erősen feltette ugyan magában, hogy nyugodtt elmével fogja nézni a’ Grófnak Veronkával való magaviselését, de a’ leánynak öröme, mellyel a’ Grófot fogadta, feltett szándékábúl egyszerre kiforgatta. Elfelejtvén, hogy a’ Gróf jelen van, olly büszke és gúnyos tekíntetet vetett Veronkára, mint eggy megbántott királyné. Veronka ezt látván, félre vonta magát rezketve, és szemeit lesütötte.

A’ Gróf azt gondolván, hogy ismét az Uraság’ hajdúja van görcsös bottyával a’ háznál, a’ kitűl szegény Veronka úgy retteg, körűl nézte magát, ’s véletlenűl meglátta, hogy Manczi e’ szegény leányra mérges tekínteteket vet. Manczi! tán megint fáj a’ fejed? kérdezé a’ Gróf, gyanakodva rázván a’ fejét. Jőjjsze ide, jó Manczi! ne légy olly komor! Ezzel a’ Gróf leülvén, ’s a’ Kisasszonyt térgyére akarván vonni, ülly ide! úgymond, a’ másik térgyemre pedig üllyön Veronka.

Én Veronkával nem osztozok, mondá bosszonkodva Manczi. Neki engedem az egész ülést.

Melly csudálatos vagy te, Manczi! Már miért nem akarsz te itt Veronkával ülni.

Én ollyan leánnyal, a’ kivel jót teszek, osztozni nem akarok.

Veronka e’ szóra sírva fakadt; az attya pedig megszóllalván, a’ jótéteményt elfogadni nem szígyen, kedves Kisasszonykám! Hiszen maga is a’ Király az Istennek jóvoltábúl él.

A’ Gróf már az eggyikre, már a ’ másikra tekíntvén, van-e nektek eszetek? úgymond bosszonkodva. Ülly te, Manczi! a’ hová akarsz. Te pedig Veronka! jőjjsze ide, ’s légy vídám. Mond meg nekem, ki bántott? Hát te, Apjok! mit állasz ott olly komoran, mintha a’ török vágott volna meg? Manczi! megbántottad talán ezt az öreg embert? Manczi az ablakba könyökölvén, kinézett, és nem felelt. Ülly le Apjok! és beszélly nekünk valamit a’ török háborúról; Manczi is akarja hallani.

A’ Kisasszony nekem soha sem bocsátaná meg, ha jelenlétében leülnék.

Neked, Apjok! nincs eszed, ha te azt gondolod, mondá a’ Gróf, kinek ügyekezetei, hogy a’ hadakozárúl való beszéllgetést folyamatba hozza, mind foganatlanok voltak. Manczi már az ablakonn nézett ki, már meg lopva Veronkára tekíntett, ki a’ fal mellett állván, titkon sírdogált.

Már ma, Apjok! ammint látom, mibelűlünk semmi sem lessz. Jőjjsze Manczi! mennyünk haza. Jer velünk Veronka te is!

Veronka azzal mentegette magát, hogy dolgai vannak; a’ Gróf pedig ránczba vontt homlokkal Hadasiéktúl elbúcsúzott. A’ kastély’ udvaránn keresztűl a’ kertbe jutván Manczival, ki mellette lesütött szemmel és komor tekíntettel ment, imígy szóllította meg emezt: Hallod-e, Manczi! én téged’ szeretlek; de az öreg Hadasi jobb náladnál.

’S Veronka is, úgy-e?

Veronka? – Veronka tégedet meg nem bántott; te pedig őtet sírásra fakasztottad.

Óh a’ sírás nagyon illett neki. Kétszerte szebb volt, mint egyébkor.

Azt jól mondod. Én rá néztem, mikor sírt, és nyilván láttam, hogy neki a’ sírás jobban illett, mint neked a’ te ránczoltt homlokod. De a’ sírás neki szegénykének fájt. Manczi! tik szátokban hordozzátok szüntelen’ az Istent. Az Isten gazdag is, jó is. Te gazdag vagy; de jó vagy-e egyszersmind? Mit vétett neked az a’ szegény leányka?

A’ társaság, melly szinte a’ kertben mulatott, hozzájok érkezvén, Manczi lecsillapodott. A’ Grófnak érzékeny apolásai hamar elszéllesztették azutánn a’ szerelemféltő buzgóságot, melly Manczi’ szívében habozott, és így a’ Gróf kevés üdő múlva ismét a’ szerelemnek és az elragadtatásnak gyönyörű karjai között csüggedezett.

Estvefelé ellovagolt. Manczi a’ hosszú kertenn keresztűl leszaladt egész’ az ország’ úttyáig, melly Kaczajfalvára visz, hogy még egyszer rá kiálthasson, ha majd a’ kertnek kerítése mellett ellovagol. Eggy borostyánbokor megé állván, kinézett az útra, melly a’ falubúl kijött, de a’ Grófot nem győzte kivárni. Még eggy egész fertály óráig lesekedett, és a’ Gróf még sem jött. Erre ama’ fekete gondolat emelkedett fel gyanakodó mellyében: Veronkánál van! Kiszökvén tehát a’ bokrok közűl, felszaladt a’ mulató házba, melly eggy dombonn állott, ’s mellybűl az egész faluba be lehetett látni, ’s megsajdítván Hadasi’ háza előtt a’ Grófnak paripáját, ott van a’ semmirevaló! úgymond; ’s belappangott szilaj tekíntettel a’ kastélyba, és szobájába bezárkozott.

Hazafelé lovagolván a’ Gróf, az egész útonn csak Manczinak csudálatos magaviselésérűl gondolkodott, minduntalan’ megrázván fejét, mivel e’ kellemetlen jelenésnek okát ki nem tanúlhatta. Nem ösmerte még ő a’ szerelemféltésnek alacsony indúlattyát; de ha ösmerte volna is, Veronkával való társalkodása olly ártatlan volt, hogy előbb elhitetett volna magával akármit egyebet, mintsem azt, hogy ez adott volna Manczinak okot a’ versengésre.

Haza érkezvén, mind eggy szálig elbeszéllette az attyának, a’ mi vele történt, és arra kérte, hogy oldgya fel neki e’ dolog iránt való kételkedéseit. Az öreg Gróf könnyen átlátta, hogy a’ szerelem féltés birta Manczit azokra, a’ miket cselekedett; de fiának eszét ez iránt fel nem világosította, mivel bizonyosan nem tudhatta, ha nem adott-e helyes okot arra, hogy Manczi reá megneheztellyen? Csak arra kérte tehát egyedűl, hogy itéleteivel e’ dologban ne hirtelenkedgyen.

Manczi azalatt szobájában ült és sírdogált. Báttyának leginkább szemébe tünt ama’ hidegség, mellyet a’ Grófhoz mutatott. Mihelyt tehát vele négy szem köztt szóllhatott, szorgalmatosan megtudakozta tőle neheztelésének okát. Hosszas vonakodások utánn megvallotta neki Manczi az egész dolgot, ’s félelmébűl sükeres gyanút, gyanújábúl pedig bizonyos valóságot koholván, megmutatta: hogy Hadasiék a’ tapasztalatlan Grófot el akarják tőlle Veronka’ számára halászni. Végre Báttyának azért esedezett, hogy Veronkát, a’ ki neki úttyában van, valahová elszuszakollya.

Beszédgyének a’ szerelemféltés olly szívreható erőt, gyanakodásainak pedig olly nagy hihetősséget adott, hogy maga Potrohosi imígy fejezte be a’ tanácskozást: Jól mondod, Manczi! azt a’ fityfiritty lyánkát el kell útadbúl takarítani.

Ide járúlt az is, a’ mit Potrohosi még azon estve az eggyik inastúl hallott, hogy Hadasiné öszve találván veszni szomszédgyával, ezt a’ Grófnak pártfogásával fegyegette, úgymint a’ ki az ő leányát szereti, és ennek kedvéért meg nem szenvedi, hogy szülőit valaki bántsa. Csípeire szögezvén kezeit az asszony, imígy szóllott elvégre szomszédgyához: nem sokára majd máskép fütyűl Kelmed, ha egyszer Veronkám talán még Grófné is lessz. Igaz ugyan, hogy az inas, a’ ki ezt Potrohosinak besúgta, majd felényivel megnagyobbította a’ dolgot, de az is igaz, hogy Hadasiné ebben nem volt egészen bűntelen. Naponkint tapasztallyuk, melly tűrhetetlen büszkeséggel néznek minden emberre még a’ legalábbvaló csürhék is, a’ kik nagy Uraknál szolgálnak, vagy magokot egyébkép kegyelmeikben lenni gondollyák.

Potrohosi, ki a’ Grófot szerette, ki húgának a’ Gróf’ kezét jószágával eggyütt szívbűl kívánta, ki a’ vadászatot majdnem olly nagyon kedvellvén, mint húgát, Hadasinak a’ szarvaslövést megbocsátotta ugyan, de el nem felejtette, ’s ki azonnkivűl Hadasiékot már most abban sántikálni hitte, hogy Manczit a’ Grófnak kezétűl megfosszák, felette nagyon megharagudott, ’s Húgához menvén, Manczi! úgymond, a’ te gyanúságaid helyesek. Hadasiék valóban a’ Gróf’ keze utánn lesekednek, és Veronka neked nagyon útadban van. De majd adok én ennek a’ gaz népnek illy magosra kapaszkodni! Elvagdalom, azt hidd el, minden óránn elvagdalom büszke körmeiket. Erre elbeszéllette Manczinak, a’ mit az inastúl hallott. Manczinak feje szinte szédelgett bele, ’s eggy szempillantásban százféle plánum repűlt át szívénn, mellyekkel Hadasiékonn bosszút állhasson.

Hadasi az utólsó szarvast szükségbűl lőtte ugyan le, de katona létére a’ vadászatnak egyébkép is nagy baráttya volt. Most a’ Grófnak pártfogásában bízakodván, a’ tilalmas helyekre is bebe csúszott, mikor puskájával madarakra ment. A’ vadászok tehát erős parancsolatot kaptak, hogy minden lépésére vigyázzanak. Még maga is a’ Kisasszony jó jutalmat igért annak, a’ ki Hadasit valaminn rajta kapja.

El lehet gondolni, hogy Hadasit az igértt jutalom kevés napok alatt tőrbe kerítette. Kötözve hozták be a’ tilalmas erdőbűl a’ kastélyba. Merészen lépett ő a’ bíró’ elejébe; de a’ buzgóság, mellyel vádolói ama’ régi károkot, mellyeknek tévői ki nem bizonyosodtak, szemtelenűl rá fogták, a’ jelenvalót pedig képtelenűl megnagyobbították, annyira megdöbbentette, hogy rezketni kezdett. Hasztalan’ esedezett ő engedelemért, hogy az ifiú Gróf Kaczajfalvihoz folyamodhasson. Nagy kegyelemnek kiáltották mindnyájan, hogy az Uraság csak a’ falubúl űzi ki örökre büntetésűl.

Felesége és leánya erővel betörtek az Uraság’ elejébe, a’ nélkűl hogy őköt az inasok visszatartóztathatták volna, kiknek kemény parancsolattyok volt, hogy őköt be ne eresszék.

Áh! Nagyságos Uram! mondá Hadasiné’ ne űzzön el bennünköt születésünk’ helyébűl. Idegen vidékenn felemészt bennünköt a’ nyomorúság. Hisz’ az Isten is irgalmas. Könyörűllyön meg rajtunk Nagyságod is.

Takarodgyatok szemem elől! mondá Potrohosi, ki attúl félvén, hogy szíve meg ne lágyúllyon, az esedezőkre tekínteni nem mert.

Óh! könyörögjön érettünk, édes szép Kisasszonykám! mondá Hadasiné, Manczi előtt térgyeire esvén.

Manczi Veronkára bámúlt volt, ki távúlabb állván, könyező szemeit kötőjével törűlgette. A’ Kisasszonynak, mikor őtet Hadasiné megszóllította, szinte a’ Grófnak ama’ szavai jutottak eszébe: Veronkának jobban illett a’ sírás, mint neked a’ te ránczoltt homlokod! ’s Veronkárúl el nem fordítván szemeit, én rajtatok, úgymond, nem segíthetek.

Nem segíthet? Óh hát segítsen rajtunk az Isten, édes gyermekem! mondá az elkeseredett anya, leányához fordúlván. A’ Kisasszony rajtunk nem segíthet! Hallottad-e Veronka? Koldúlással kell tehát szegény öreg atyádot táplálnunk. Óh szegény férjem! Óh szegény gyermekem!

Veronka nemes bosszonkodással megfogván zokogó annyának kezét, jőjjön Anyám asszony! úgymond; itt a’ mi könyörgésünk foganatlan. Jőjjönsze! Ő minket el nem hágy.

Istentűl, embertűl elhagyott szegények hová legyünk? kiáltá Hadasiné, ki leányának szavait nem hallotta.

Ő minket, mondom, el nem hágy. Ne sírjon Anyám asszony! Kisegít ő minket e’ bajbúl is. Lehetetlen, hogy ki ne segítsen.

Veronka e’ szókra részént azért fakadt, mivel a’ Grófnak nemesszívűségét ösmerte, részént pedig azért, mivel magában érzette, hogy itt őköt készakarva^* nyomják. Az elhagyott nyomorúlttnak végső bizodalma szóllott ki belőlle, melly még eggy segedelmet tud.

Úgy-e? mondá erre Manczi, kellemetlen nevetést böffentvén ki meggörbített ajakibúl. Ez a’ reménység is megcsalhat tégedet, balgatag leányka!

Veronka elpirúlt. Manczinak úgy látszott, mintha Veronka’ ajakinn mosolygást vett volna eszre. Oda sietett tehát Báttyához, ’s fülébe eggy pár szót súgott. Potrohosi ránczba vonván homlokát, megfontolta magában röviden a’ dolgot, ’s Hadasinét leányával eggyütt a’ hajdú által elvitette a’ kastélynak eggyik szobájába azzal a’ parancsolattal, hogy onnan ki ne bocsássa. Majd azutánn megnézette az Uraság’ könyveiben Hadasi’ vagyonnyának egész értékét, megböcsűltette hamarjában mindenét, egész jószágának árát Hadasinak letette, feleségestűl, leányostúl feltetette eggy szekérre, a’ nélkűl hogy könyörgéseikre többé figyelmezett volna, ’s eggy pár hajdúnak őrzése alatt kivitette a’ falubúl, erősen megparancsolván ezeknek, hogy őköt csak a’ szomszéd vármegyének határainn tegyék le, Hadasiéknak pedig, hogy semminémű színfogás alatt meg ne mutassák többé magokot e’ környékben, ha pórúl járni nem akarnak.

Hm! mondá Potrohosi ránczoltt homlokkal és komor tekíntettel, minekutánna Manczival maga maradt, kifizettem a’ gaz embernek minden jószágát, vegyen magának mást. A’ lyánkát sajnálom. Gyönyörű gyermek.

Manczi kiduzmasztván ajakát, rátartó fakép! úgymond, ki énmiattam bízvást itt maradhatott volna, ha az apja, mint megrögzött vadtolvaj, ezt a’ büntetést meg nem érdemlette volna.

Ha úgy van a’ dolog, utánnok küldök, és visszahozatom őköt, mondá Potrohosi haragosan, az ajtó felé indúlván. Manczi megdöbbent, elhalaványodott, megmeg elpirúlt, ’s azon szempillantásban megfogta báttyának karját mind a’ két kezével. Potrohosi tehát visszafordúlván úttyábúl hozzá, hogy te, úgymond, attúl a’ tekervényes járástúl el nem szokhatsz! Tudod, hogy énelőttem az egyenes és nyíltt szív legszebb tulajdonság. Azonban légy nyugodtt elmével! Tettem én jó rendelést, hogy az a’ friss ajakú, és tüzes szemű leányka vissza ne jöhessen.

Valóban gondgya is volt Potrohosinak nem csak erre, hanem még arra is, hogy Hadasiék a’ Grófhoz ne folyamodhassanak. A’ melléjek rendeltt hajdúk közűl volt az eggyiknek a’ szomszéd vármegyében Rósafi Pál Úr’ testvérének falujában háza és gazdasága, mellyet sógora árendában birt. Feküdt e’ helység Manczi’ szülőinek lakásátúl majd húsz mérttföldnyire. Az útonn a’ hajdú oda ajánlotta e’ vagyonkáját Hadasinak, ’s mindaddig dicsérte és magasztalta, még ez vele alkura lépett. Ez köztök hamar meglett, mivel a’ hajdúnak Potrohositúl parancsolattya volt, hogy ne sokat alkudgyon, hanem engedgye oda neki, ammint kéri, visszaérkezvén pedig, jelentse magát nálla. Ő nem csak kárát szívesen kipótollya, hanem még azonnfelűl meg is jutalmazza. Vitt a’ hajdú ezek iránt levelet is a’ Viczispány’ testvéréhez, kit Potrohosi arra kért, hogy Hadasiéknak kedvezzen. Hadasi új lakásába érvén, ’s a’ gazdaságot egynehány nap alatt rendbe szedvén, hamar elfelejtette előbbeni lakóhelyét. Ha Veronka ollykor a’ Grófot nem emlegette volna, Hadasi a’ Viczispány’ falujának még nevét is elfelejtette volna.

Még a’ szerelemféltés Veronka’ fejére e’ szélvészt hozta, a’ Gróf otthon naprúl napra jobban megösmerkedett mind jobbággyaival, mind a’ jó földes Uraságnak kötelességeivel. Már a’ mezőnn volt a’ szántóvető gazdáknál, már a’ majorokban a’ gazdasszonyoknál, már a’ pásztorokhoz szaladt ki a’ legelőre, már a’ kertekben mulatott a’ falunak gyermekei között, ’s valamerre ment, segítő angyal gyanánt hagyta maga utánn mindenütt jótévő szívének kellemetes nyomdokit. Az öreg Grófnak tudni illik tellyes ügyekezete azonn volt, hogy fiát a’ szegényekhez való irgalmasságban kiváltkép gyakorollya, jól tudván, hogy e’ kötelék uraikhoz a’ jobbágyokot legbizonyosabban és legkellemetesebben oda kapcsollya. Eggy napnak sem kellett elmúlni, a’ nélkűl hogy az ifiú Gróf valamelly háladatostúl egy pár köszönő könyhúllajtást ne lásson, vagy szíves kézszorítást ne vegyen.

Megtanúlta e’ mellett lassankint a’ polgári rendeknek, sőt még az eggy rendű embereknek külömbségeit is, a’ nélkűl hogy szívének érzékeny jósága, vagy józan eszének egyenessége legkisebb fogyatkozást szenvedett volna. Egynehány látogatások, mellyekkel Gróf Kaczajfalvi megtiszteltetett, ’s mellyekkel ő is viszontag a’ szomszéd Uraságokot fiával eggyütt megtisztelte, lecsillapították ezeknek vizsgaságát, ’s e’ természetesen neveltt híres úri legényhez szíveiket mély tiszteletre gerjesztették.

Az ifiú Gróf a’ látogatásoknak alkalmatosságával sok és külömbféle Kisasszonyokot látott, ’s jóllehet némellyeknek közűlök azt mondotta: te majdnem olly szép vagy, mint az én Manczim! csak Manczi volt még is az ő szívének állandó királynéja.

Eljött végre a’ nap, hogy Mancziját ismét meglássa. Oda nyargalt tehát Rósafi Úrnak falujába. Manczi majdnem megőrűlt örömében, nem annyira hogy ismét látta, hanem hogy ollyannak tapasztalta, a’ minő olly kevés üdő alatt lett. Ama’ különös módosság tudni illik, melly nem a’ könyv nélkűl megtanúltt köszöntésekbűl, és tánczmesteres komplementumokbúl állott, hanem egyenesen és egyedűl csak szívének jóságábúl származott, ’s melly már most naponkint jobban szembe tünt, mivel naponkint kevesebbek lettek amaz ösmeretlen tárgyak, mellyek mindaddig, még előtte újjak voltak, gyermekes álmélkodásra ragadták; úgy szinte ama’ derűltt egyenesség és nemes nyílttszívűség, melly majdnem fínom büszkeségig emelkedett, mivel magát másokkal öszvehasonlítván, jóságát és derekasságát érzeni kezdette; a’ józan ész azonnkívűl, melly már most belőlle nyilvábban kiragyogott, mivel kevesebb alkalmatosság adta elő magát, mellyel tudatlannak kellett látszania, ’s vére ama’ kellemetes elmésség és nyájasság, melly természetességébűl eredett, minden embernek szívét hozzá vonta, Mancziét pedig egészen megbájolta.

Az első örvendezésnek buzgásai lecsillapodván, Hadasirúl és Veronkárúl kívánt Manczitúl a’ Gróf tudósításokot. Manczi fél vállrúl, de elég nyájasan, azt felelte neki, hogy Hadasi elhagyván cselédestűl előbbeni lakását, más vármegyébe költözött, hol magának ócsó pénzenn szép gazdaságot vett.

Kár! mondá erre a’ Gróf. Veronka szép leány, és jó is egyszersmind. Olly jó, édes Manczim! mint a’ jótévő nap. Én őtet tiszta szívembűl szeretem.

Manczi allig tudta a’ komorságot, melly orczájánn támadni kezdett, erőltetett mosolygással elborítani. A’ melly ifiú, mondá viszontag Manczi, még is rossz leány biz ő. Te őtet nem ösmered. Balgatag czevere létére már szeretői vannak.

Hiszen szeretőd, Manczi! neked is van.

Manczi elpirúlt, és a’ beszédet más tárgyra fordította. A’ Gróf ugyan elkezdett még vagy kétszer Hadasiékrúl szóllani, de Manczi jó móddal ismét elvonta rólok figyelmetességét. Végre azt kérdezte, micsoda helységbe költöztek légyen? mire a’ Kisasszony azt felelte, hogy a’ helységnek nevét nem tudgya, de azt bizonyosnak hallotta, hogy negyven egynehány mérttföldnyire fekszik.

A’ Gróf végtére feldücsekedett Manczinak először azzal, hogy az attya őtet nem sokára eggy nagy várasba vezeti, azutánn pedig azzal, hogy Manczit és a’ Viczispányt e’ napokban maga meglátogattya. Eggy vagy két nap magát Manczi’ társaságában kedvére és kellemetesen mulatván, édes attyához és jobbággyaihoz Kaczajfalvára ismét visszatért.

Egynehány nap múlva megjelent az öreg Gróf fiával eggyütt Rósafi Pál Úrnak és Asszonyának tiszteletére. A’ kertnek hátúlsó ajtajánál leszállván a’ lovakrúl, rövidebb útonn mentek gyalog a’ kertenn keresztűl a’ kastélyba, hogy ennek Urát véletlenűl meglepjék. Az ifiú Gróf bevezette attyát ama’ szobába, a’ hol Rósafiék^* nappal eggyütt mulatni szoktak volt. A’ Viczispány és a’ hozzá tartozandók üléseikrűl felkelvén, elejébe mentek a’ Grófnak.^*

Az ifiú Grófnak szemeibűl diadalmas öröm ragyogván ki, oda sietett Manczihoz, ’s megölelvén, elvezette az öreg Grófhoz, kit imígy szóllított meg: íme! Atyám, ez az én Manczim! Nézdsze meg jól, ha nem olly szép-e, mint a’ most nyíló rósa? Látod-e, melly szépek szemei, melly szelídek tekíntetei? Manczi! mutasdsza meg az atyámnak egyszer gyönyörű szemeidet!

Ezeket mondván, már attyára mosolygott, már meg Manczira, ki a’ nemes szívű öreg Gróf előtt pirúló hajnal gyanánt állván, rá nem merte szemérmes szemeit vetni. Szóllani akart valamit, de az ígék mellyében elhalván, csak ajakit mozdította meg vagy kétszer kellemetesen.

És jó is egyszersmind, édes Atyám! folytatá ditséreteit az ifiú Gróf. Olly jó, mint én vagyok. Ő neked megigéri, hogy ha egyszer anya lessz – –

Óh hallgasson a’ Gróf, kérem! mondá erre kegyesen fenyítő tekíntettel a’ Kisasszony.

Aludni láttam egyszer. Óh akkor ő olly szép volt, hogy ki nem mondhatom. Amott a’ vastag Báttya tudgya. Ezt mondván, Potrohosira mutatott.

Így magasztalta ő Manczi’ tökélletességeinek már eggyikét, már másikát, ammint eszébe jutottak, úgy hogy sem az attya, sem Potrohosi, sem Manczi’ szülői szóhoz nem juthattak.

Az öreg Gróf megfogván végtére a’ Kisasszonynak kezét, Manczi! úgymond^* kellemetes férjfiszózattal, az én Lászlóm nemes szívű ifiú, ártatlan, és szép tehetséggel olly tellyes, mint maga a’ természet, mellynek keblében neveltetett. Neked, édes Leányom! nagyon nemesen kell gondolkodnod és érzened, ha szívét birni akarod. És ha jó vagy, olly tiszta szívbűl jó vagy, mint ő, vedd atyai csókomot, atyai áldásommal eggyütt. Ezzel Manczit megcsókolta, ki hangos zokogásra fakadván, érzékeny csókot tűzött az öreg Grófnak kezére. Szóllani akart, de ajaki nem mondhattak egyebet, hanem csak e’ szócskát: Atyám!

Már most a’ többiek is szóhoz jutottak. Az öreg Grófnak eggyügyű módossága, melly nemes büszkeségétűl kellemetesen meglelkesíttetett, úgy meghódította mindnyajokot, hogy még a’ vidám Potrohosi is zabolát vetvén elméskedő jó kedvének, olly komor tisztelettel állott előtte, mint mestere előtt a’ nevedék ifiú. Az új pár eltünvén közűlök, az öreg Gróf önnkint elkezdett fiának Manczihoz való szerelmérűl szóllani.

Potrohosinak vélekedése az volt, hogy az ifiú párnak boldogságát nem kell sokára elhalasztani. A’ Viczispány sem talált az ellenzésre semmi legkisebb okot; de annyival többet az öreg Gróf. Uraim! mondá ez, énnekem semmikép sem szándékom, fiamnak kívánságát elfojtani, ügyekezetét meggátolni, és kedvét szegni. Szabad ember ő; cselekedgyen, a’ mi neki tetszik. Ámde mivel tudom, hogy szabad ember létére csak gyarló ember még is, atyai kötelességemnek tartom, arra vigyázni, hogy választásában meg ne csalatkozzon. Ő azt szerelemnek nézheti, a’ mi nem egyéb a’ természetnek gerjedelménél. Manczival szinte úgy lehet a’ dolog. Én tehát jónak tartom azt, hogy az öszveadással eggy keveset késedelmeskedgyünk, ne talán két ollyan szívet kapcsollyunk öszve, mellyek egymást, a’ helyett hogy boldogokká tegyék, keserű nyomorúságba ejtenék. Ha szabad az Uraknak az igazat úgy megmondanom, ammint szívemenn fekszik, én László fiamot ösmerem, és azt tartom felőlle, hogy rosszabbnak kell neki előbb lenni, mint a’ micsodás, ha azt akarjuk, hogy magát még a’ legjobb és legnemesebb szívű Kisasszonynak karjai között is boldognak érezhesse.

A’ mi Manczink, Méltóságos Gróf Uram! mondá Potrohosi, a’ Magyar Kisasszonyoknak igaz dísze.

Én errűl nem kételkedek, felelé a’ Gróf. A’ mit mondottam, azzal csak azt akartam mondani, hogy az én fiam természetesen van nevelve, és hogy a’ természet nem könnyen haggya járását meggátolni. Hibáztam én talán, hogy fiamnak szívét ettűl a’ közönséges anyátúl olly nemesnek, olly egyedűl eggynek nevelni engedtem. De a’ mi sok esztendő alatt épűlt, azt egyszerre veszedelem nélkűl lerontani nem lehet. Én^* már egyszer mellyében ezen ifiúnak, kinek bizodalma minden emberhez határatlan, gyanakodást vettem eszre Manczi’ jósága ellen. Kívánnám, hogy ez többször ne történnyen. Koczkára veti Viczispány Uram Kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak kezébe adgya, minekelőtte nem bizonyos, ha e’ szerelmesek egymáshoz illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkűl elhagyná hitvessét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvesse legyen.

E’ nyíltt szívűséggel tett jegyzéseket, Méltóságos Gróf Uram! úgy vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e’ házasságot atyai szíve helyben nem haggya? kérdezé a’ Viczispány.

Semmikép sem, kedves Viczispány Uram! Én senkitűl sem félek a’ világonn; nincs tehát okom arra, hogy tekervényes útakonn járjak. Itt eggy leányka lakott, ammint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerínt ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a’ faluban, úgy-e?

Én szinte olly egyenes és nyíltt szívű ember lévén, mint Méltóságod, mondá Potrohosi, tartóztatás nélkűl megvallom, hogy mink ezt a’ leányt innen eltakarítottuk.

Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és Manczi Kisasszony között fel volt osztva.

Ugyanazért takarítottuk el láb alól.

Ugyanazért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama’ szerelemnek, mellyet fiam Manczi Kisasszonyhoz mutatott.

Igaz! De hát ha Veronka lett volna a’ nyertes, akkor is szabad akarattyára hagyta volna Méltóságot az ifiú Grófot?

Eggy két esztendeig elhalasztottam volna egybekeléseket, és ha ezen üdőnek elfolyása utánn is szerették volna még egymást, Veronka hitves társa és jószágimnak holtom utánn örökös asszonya lett volna.

Méltóságodnak tréfálni tetszik.

Én soha sem tréfálok, mikor a’ kérdés fiamnak egész boldogságát illeti; és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi Kisasszonnyal való egybekelését nem ellenzem. A’ juhpásztornak leányát, ha fiam szeretné, szinte olly atyai szívességgel ölelném meg, mint akármellyik herczegét. Higgyék el az Urak, hogy én ama’ magányos életben, mellyet szerencsés völgyemben több esztendeig viseltem, tökélletesen meggyőződtem arrúl, hogy az igaz erkölcs egyedűl az, a’ mi e’ világonn az embert valóban megboldogíthattya. Én fiamnak boldogságát soha sem fogom akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!

Ezzel a’ Gróf a’ Viczispány’ elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy előbb fiát a’ nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal, úgymond, a’ főbb várasokba. Tanúllya meg ott nevetni, és megvetni az emberi agyvelőnek fondorkodásait, útálni az emberi szívnek alacsony gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzon a’ völgybe, mellyben neveltetett, önnkint megvallván magának, hogy ezenn kivűl a’ nyugodalmat és^* az igazságot hasztalan’ keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a’ kivel boldogabb életet remélhetne, mint Manczi Kisasszonnyal, maradgyon ennek szomszédságában eggy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által megnyílandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha ezen üdőnek elfolyása utánn ismét megkínállya szívével és kezével a’ Kisasszonyt, akkor Viczispány Uramnak gyermekét minden szorgalom nélkűl úgy ölelem meg, mint leányomot, ’s mint jószágaimnak örökös asszonyát. Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom tudni, hogy karjai között fiam földi menyországot lelt.

A’ Grófnak okait könnyű volt átlátni, és így Viczispányék is könnyen rá állottak, hogy e’ házasság még egynehány esztendeig halasztasson.

Még az öregek között ezen alku végre hajtatott, addig az ifiú Gróf külömbféle már örvendetes, már szomorú kifejezésekkel megbeszéllette Manczinak, hogy hat holnapra tőlle elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal, úgymond, a’ nagy várasokba.

Manczi elejénte nem hitte, azutánn pedig sírva fakadt. Szomorú sorsokot panaszolván eggy darabig egymásnak, végre Manczi a’ Grófot arra kérte, hogy hozzá hű maradgyon. A’ Gróf ezt nem értette, ’s Manczi által a’ hűséget megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őtet minden bizonnyal ezerszer jobban fogja szeretni, mint a’ nagy várasokban lakó Kisasszonyokot. És írj nekem minden nap,^* édes Laczim! mondá azutánn Manczi; egyébaránt búmban meg kell halnom.

Áh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a’ Gróf. Taníts meg rá, kérlek.

Ezt Manczi megint nem hitte, ’s elpirúlván, arra kérte a’ Grófot, hogy ezt meg ne mondgya senkinek. A’ Gróf pedig újjra azt kívánta tőlle, hogy tanítsa meg írni. Felszaladtak tehát eggyütt Manczi’ szobájába. Manczi eggy árkus papírost vévén, rá rajzolta neki az első betűt. Utánna rajzolta ezt azonnal a’ Gróf is. Ezt cselekedték a’ többi betűkkel is. Majd azutánn silabákot, ’s végre egész szavakot íratott vele. Valahányszor a’ Gróf a’ kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor Manczi neki a’ jó tanúlásért apolásokkal fizetett. Eggy pár óra alatt a’ Gróf írni tudott, Manczi pedig örömében majd megbódúlt.

A’ firkálásnak már most nem volt vége. A’ Gróf felírta Manczi’ nevét. Manczi ezt előlle elkapván, ’s a’ szobában vele őrűltt gyanánt idestova szökdösvén, olly nagy lármát tett, hogy az öregek alól nem tudták, mit gondollyanak? Felmentek tehát hozzájok, ’s az eggyiket a’ tanításban, a’ másikot pedig a’ tanúlásban serényen foglalatoskodni látván, megörűltek, hogy a’ szerelem olly hamar kigondolta ’s olly könnyen végbe is vitte azt, a’ mi az ő viszontag való szövetségeknek fenntartására és táplálására olly elkerűlhetetlenűl szükséges vólt, ’s a’ minn fejeket az öregek szinte azon órában alól haszontalanúl törték.

Már most az öregek is segítették az oktatást, ’s más nap eggy vászonfalnak eggyik részénn az eggyik, a’ másikonn pedig a’ másik ülvén, rövid leveleket írtak egymásnak, mellyekben szerelmeket érzékeny kifejezésekkel kinyilatkoztatták, ’s hűségeket nagy igéretekkel pecsételték. Öszvehajtván azutánn levélkéiket,^* áthagyították egymásnak a’ vászonfalonn, melly megűl minduntalan’ kiszaladtak, hogy egymást jutalomúl megölellyék. Így mulattak eggyütt egynehány napig.

Eljött végre az óra, hogy egymástúl elvállyanak. Megölelvén egymást, eggyik a’ másiknak karjai közűl ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották váltólag. Azutánn ismét megölelvén egymást, zokogtak, ’s egymástúl újjra elbúcsúztak. Végtére Potrohosi^* kiragadván a’ Grófnak karjai közűl húgát, azzal fenyegette, hogy erővel a’ szobába viteti, ha a’ Grófot még egyszer megöleli. A’ Gróf a’ lóra felülvén, könyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes attyával ama’ kedves helységet, mellyben Manczija lakott.

Még azon estve megtetettek minden rendelések az útra, és más nap reggel az öreg Gróf kedves fiával eggyütt elindúlt Pestre. A’ mezővárasokot, mellyekre úttyokban akadtak, csak a’ nagyságban találván az ifiú Gróf a’ faluktúl külömbözni, tűredelmetlenséggel várta, hogy a’ fő várasba beérjen. Ötöd napra estve felé feljutván a’ Pesti részenn a’ Czinkotai látó hegyre, egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekíntete. A’ kocsi’ szögletébűl, mellybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a’ nagy lakóhelynek hosszát. Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott. Majd azutánn a’ szőke Dunának széles vizét szent Gellért’ hegyétűl Csepely felé pompásan folyni, mellette pedig a’ sashegy alatt fekvő térséget Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a’ sík mezőrűl, mellyet gyermek korában ama’ hegynek tetejérül legelőször meglátott, melly nevelésének helyét a’ többi világtúl elkülönözte.

Minekutánna ama’ nagy képet, melly e’ két várast környékeivel eggyütt elejébe terjesztette, egészen átvisgálta volna, különös részeire és szembetünőbb épűleteire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel kezdette irántok az öreg Grófot ostromlani, ki oktató egyszersmind és gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre beértek a’ várasi életnek e’ gyönyörű paradicsomába, hol a’ büszke gazdagságok a’ vajudó szegénységgel, a’ vásott gyönyörűségek^* a’ rettenetes nyomorúsággal, a’ fellengő filozofia a’ babonás ostobasággal, a’ legnemesebb jóságos cselekedetek a’ legiszonyúabb gonoszságokkal eggyütt uralkodnak.

Más nap reggel az első órákot az ablaknál töltötte az ifiú Gróf, mellytűl elvonni lehetetlen volt. A’ számtalan emberek, a’ kik a’ vendégfogadó előtt az útszánn idestova tolakodtak, a’ hintóknak, kocsiknak és szekereknek szüntelen zörgése, a’ magos és pompás házak, új jelenések voltak előtte, mellyek képző tehetségét kellemetesen mulatták. Majd azutánn az öreg Istókkal betolakodott a’ piaczonn a’ nép közé, melly ott a’ héti vásárra öszvegyűlt, ’s mellynek zajgását már messzérűl hallotta. Ez itt nekem tetszik! mondá egynehányszor Istóknak, ammint vele a’ szekerek köztt, a’ bótok köztt, vagy a’ kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között felsalá járt. De mihelyt ollyan útszákba jutott, a’ hol kevesebb nép volt, ’s mellyekbűl a’ nagy házak miatt a’ szabad mezőre ki nem nézhetett, ’s még az égbűl is csak eggy darabkát láthatott, megmeg fordúlt Istókhoz, és azt mondotta neki: én ezek köztt a’ falrakások köztt a’ világért sem lakhatnék. Minduntalan’ azt gondolom, hogy fogságban vagyok.

Haza érkezvén, arra kérte az attyát, hogy, mivel a’ nélkűl^* is feltett szándéka, a’ vendégfogadóbúl valamelly polgári házba költözni, fogadgyon inkább a’ külső várasban ollyan szállást, melly mellett kert is van.

Az öreg Gróf rendeléseket tett, hogy fiának kívánsága betellyesedgyen. Az új szállásra költözvén, az ifiú Grófnak első kérdése, mellyet a’ gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertye? Azok között a’ kőrakások között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A’ szabad térség, Asszonyom! a’ szabad térség, a’ mi nekem legjobban tetszik.

Ezt Nagyságod az én kertemben feltalállya, azt fogadom, mondá a’ gazdasszony, ’s elvezette a’ kertbe.

Az ifiú Gróf eggy tekíntettel átnézvén a’ kertet, ’s a’ gazdasszonyhoz fordúlván, te minden bizonnyal soha életedben nem láttál még szabad térséget, úgymond.

A’ gazdasszony mosolyogván, és kezét a’ Grófnak vállára tévén, nem de szép és nagy kert? úgymond. Ebben Nagyságod mindennémű mezei szépséget feltalál.

Áh kedves Asszonyom! mondá viszontag a’ Gróf, az illyen kert, jobb volna, ha inkább nem is volna. A’ fák benne szintollyanok, mint az idevaló emberek. Nincs bennek sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.

A’ gazdasszony meggörbítette a’ száját.

De semmi! folytatá szavait a’ Gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép várasi kert lehet. Üdővel még talán meg is szeretem.

Az ifiú Grófnak kedve naprúl napra jobban komorodott, ammint a’ várassal és ennek lakossaival naponkint jobban és jobban megösmerkedett. Könybe borúltak többnyire szemei, valahányszor sétálásairúl haza tért, mellyeket vagy az attyával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási Kapitánnyal, az öreg Grófnak régi baráttyával tett, mivel valamerre ment, mind csak nyomorúságra akadt, mellynek elegendő segedelmet nem nyújthatott, kesergést hallott, mellyet meg nem enyhíthetett, könyhullajtásokot látott, mellyeket meg nem vígasztalhatott. Keserűségében annyira ment, hogy felét a’ várasnak őrűlttnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben pedig az ő falujárúl, kertyérűl, Manczijárúl, és gyönyörű völgyérűl, mellyben neveltetett, olly indúlatosan beszéllett, hogy az öreg Mályvásit sokszor egészen megbájolta.

E’ próbáltt és érdemes vitéz, ki Pestenn penziójábúl és vékony ősi vagyonnyábúl élt, az ifiú Grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen’ körűlötte volt. Egészen akarattyára hagyta ő e’ különös ifiút, és csak imitt amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével eggykét gaz ember már visszaélt volt.

Az első pintekenn reggel a’ Budai várat akarván megnézni, valamerre tekíntett, csoportonkint látta a’ rongyos koldúsokot házrúl házra járni. Az elsőknek pénzt adván, hozzá csűdűltek a’ többiek is, a’ kik adakozását még messzérűl megsajdították. Az egész váronn keresztűl menvén, allig látott egyebet koldúsnál, és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele más nap Pestenn is. Hogy van az, édes Bácsim! mondá Mályvásinak, hogy e’ gazdag várasokban annyi szegényt látni, holott a’ mi szegény falunkban eggy sincs?

Eggy sincs? kérdezé álmélkodva a’ Kapitány, ’s minekutánna neki a’ Gróf bizonnyal mondotta volna, hogy az első koldúsokot e’ várasokban látta, nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a’ kis helységben könnyebb a’ szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a’ nagyobb várasokban. Az attya neki otthon e’ kérdésre imígy felelt meg. A’ mi falukban, édes fiam! kevesebb ugyan a’ nép, és így a’ szegény is; de csak járnának koldúlni némellyek még is, ha azt a’ rendelést nem tettem volna, hogy mindaddig, még a’ szegény dolgozhat, munka nélkűl ne maradgyon; a’ többieknek gyámolítására pedig a’ templomban zártt pösöly tartasson, mellybe kik annyit tegyen, a’ mennyi tőlle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az Uraság annyit ád, a’ mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek tisztességes eltartására.

Ezt a’ nagy várasokban végbe vinni lehetetlen, mondá a’ Kapitány. A’ szegények’ institútuma nem győzi őköt tartani.

Elhiszem, felelé az öreg Gróf; mert a’ házrúl házra koldúló szegényeknél sokkal több az ollyan, a’ ki dolgozni nem akarván, vagy munkát nem kapván, a’ házi szegénynek neve alatt az alamisnához fúrja magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban élhessen. Én jobbaknak tartanám a’ műházakot, mellyekbe a’ házrúl házra járó koldúsokot egybe kellene gyűjteni, ’s mellyekbűl még a’ házi szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném, hogy az egésségesek közűl az vegyen több segítséget, a’ ki többet dolgozik.

Már akkor, tudom, fele is elenyészne a’ házrúl házra járó koldúsoknak, mondá a’ Kapitány; mert sok van közöttök ollyan, a’ ki egész hétenn kofáskodik, vagy könnyű munkábúl jól él, és pintekenn vagy szombatonn rongyokba öltözködvén, a’ külső várasbúl bejön és koldúl. Sokan közűlök jobban élnek, mint mesterembereink.

Tudok én a’ külső országokban ollyan műházakot, folytatá szavait az öreg Gróf, mellyekben még a’ legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni. Eggyikben ollyan machinát láttam, mellyet eggy ülő öreg ember saját terhével hajtott, mint a’ vasgolyóbis, melly a’ nyársot forgattya. Minden második órában más öreg embert ültetnek eggy födeletlen ládába, ’s vele eggyütt jó magosra felvonnyák. Az illyen műházak külső segítség nélkűl nem szűkölködvén, az alamisnát, melly a’ templomokban öszvegyűlne, mind az ispitályoknak lehetne adni.

Az ifiú Gróf ispitát még soha sem látott. A’ Kapitányt tehát arra kérte, hogy vezesse el más nap a’ betegekhez; az attyátúl pedig ismét pénzt kért.

Hallod-e, Laczi! te engemet koldúsnak teszel, ha olly bőven adakozol.

Az ifiú Grófnak könybe borúltak szemei, ’s attyátúl a’ pénzt színte félve vette el.

Mályvásit kéz alatt arra kérte a’ Gróf, hogy ösmertesse meg fiával minden tartóztatás nélkűl a’ várasi nyomorúságot, és hogy könyörűletes adakozásának semmi akadályt ne vessen. A’ ki, úgymond, maga szerencsétlen nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű következéseit saját szemeivel nem látta, másokonn könyörűlni nem tud. Reménlem azonnkivűl, hogy fiamot a’ várasi nyomorúságnak rettenetes képei hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála! a’ csendes boldogság uralkodik.

Az ifiú Gróf megjárván az ispitályban a’ nagy szobákot, a’ hol a’ betegek fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, mellyet attyátúl vett. A’ gyógyúlók’ szobájában meglátott végtére eggy halavány ifiú embert eggy kesergő menyecskével. Mind a’ ketten kopott ruhában, és gondolatokba merűlve ültek egymás mellett. A’ férjfi, könyökére támasztván fejét, meredtt szemmel nézett maga’ elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az ifiú Grófnak irántok való kérdezkedésére az ispitálynak lelki pásztora imígy felelt. Ez eggy szerencsétlen asztalos mester, úgymond, feleségestűl. A’ ház, mellyben mint kezdő zsellérkedett, a’ házi gazda’ kocsissának gondatlansága által meggyúlván, ennek a’ szegény embernek is fája, deszkája, szerszáma, eggy szóval minden vagyonnya elégett. Ezt ő úgy szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, melly eggy üdeig még eszétűl is megfosztotta. Felesége kézi munkájával elejénte mind beteg férjét, mind magát két kis gyermekével eggyütt tartogatta, de hosszas lévén a’ nyavalya, végtére a’ keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt kérvén a’ várastúl, hogy még ő magát gyermekeivel eggyütt mosással és varrással, ammint lehet, táplálgattya, nyavalyás férjének gondgyát viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavajájábúl kigyógyúlt ugyan, de a’ búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt olly nagyon epeszti, hogy eszét újra féltyük.

Erre a’ Gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörű tekíntettel kezet nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódgy olly annyira szomorú sorsodonn. Bízz az Istenben! Attya ő minden ügyefogyott embernek.

Az asztalos felemelkedvén ülésérűl, kezet fogott az ösmeretlen Gróffal. Csak ez a’ gondolat is egyedűl, mondá bádgyadtt szózattal, melly bennem a’ lelket feltartya. Mert a’ mennyei Atya nem lehet olly irgalmatlan, hogy engemet a’ veszedelmes nyavalyábúl csak azért segített volna ki, hogy ártatlan gyermekeimmel eggyütt koldúlni járjak. De áh! mit tévő legyek? hová fordúllyak segítségért? mindeddig nem tudom.

Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokot és fát szerezhess? kérdezé a’ Gróf.

Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanúlta tekíntetébűl, hogy e’ kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem olly szívvel teszi, melly rajta, ha csak lehet, minden bizonnyal segít. A’ bizodalom tehát gyenge szívében véletlenűl felélledvén, erőtlen inait olly hathatósan megillette, hogy a’ székre le kellett dőlnie. Felesége sírva fakadt félénk örömében, mellyet benne a’ Grófnak reménytámasztó kérdése okozott, ’s férjének órrát és halándékait eczettel mosogatta. Magához térvén az asztalos, áh Uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem hiszem, hogy e’ szűk üdőkben jó ösmerősseimtűl csak negyed részét is öszveszedhessem. Az ösmeretlen emberektűl pedig mit várjak?

A’ Gróf azalatt nem tudta könyörűlésében, mit tévő legyen? Már a’ Kapitánytúl akart pénzt kölcsön kérni, már a’ lelki pásztornál tanácsért esedezni, már meg zsebébe nyúlt, ’s üresnek találván, elkeseredett. Az asztalos’ feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondgya meg, mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?

Legény koromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak öszve. Feleségem szinte annyit gyűjtött leány korában kézi munkájábúl. Ezzel a’ sommával tettem meg a’ kezdetet.

A’ Gróf ennél többet nem akarván tőlle hallani, légy jó reménységgel, úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány! siessünk haza. Ha térgyenn állva kell is az atyámot kérnem, ennyit még kikérek tőlle. De azutánn, édes Bácsim! azutánn búcsút veszek azonnal Pest’ várassátúl, és haza megyek. Én itt ezt a’ sok irtóztató nyomorúságot többé nem nézhetem.

Haza érkezvén, egyenesen az attya’ szobájába szaladt, de üresen találta. Az inastúl hallván, hogy az öreg Gróf csak későn estve fog haza érkezni, hol vegyek pénzt, édes Bácsim! mondá a’ Kapitánynak, hogy azt a’ szerencsétlent megvígasztalhassam?

Mályvási vállat vonítván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőlle, mint szegény legénytűl, ki nem telik; egyébaránt tiszta szívbűl adna neki kölcsön, a’ mennyit kívánna.

Azalatt meggondolván magát a’ Gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánnunk paripáink; én az enyímet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a’ szerencsétlen pedig e’ pénz nélkűl mit csinállyon?

A’ Kapitány mellyéhez szorítván a’ Grófot, a’ háznak gazdája talán megveszi, úgymond. Ehhez tehát a’ Gróf a’ Kapitánnyal eggyütt azonnal lement. Hallod-e, házi gazda! adgy te nekem a’ paripámért három száz forintot!

Nagyságos Uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáronn sem tudnék ülni, nem hogy lovagollyak.

A’ Kapitány szemeivel jelt adván a’ gazdának, de ha paripáját lezálogollya Kelmednek a’ Gróf, úgymond, még az attya haza jön, csak ád Kelmed neki annyi pénzt kölcsön?

Két száz forintot adok rá, de többet nem.

Adgy, kérlek, háromszázat! Éppen ennyire van szükségem, hogy eggy szegényt megboldogíthassak.

A’ gazda a’ Kapitányt jól ösmervén, és jeladásait megértvén, oda adta neki a’ háromszáz forintot. Ezzel a’ sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A’ Kapitány allig győzött utánna ügetni. Itt a’ háromszáz forint, mondá a’ Gróf, ammint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és fát!

Az Isten fizesse meg az Úrnak e’ különös jó akarattyát. Én azonnal írást adok magamrúl, hogy mind az interest, mind pedig üdővel a’ tőkepénzt is köszönettel visszafizetem.

Nekem a’ te írásod, jó ember! nem kell. A’ pénzt pedig nem azért adom, hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten hozzád!

Boldog Isten! sohajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon szempillantásban sietni látván magátúl a’ Grófot, még eggy kérésem van az Úrnál, kiáltya vala utánna. A’ Gróf visszafordúlt, és megállott. Micsoda nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az Istennek színe előtt, mikor jótévőmért velek imádkozni fogok?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a’ Gróf könybe borúltt szemmel. Ha újjra megszorúlsz, Kaczajfalvánn feltalálhatsz.

A’ környűlállók a’ gyógyúló szegényekkel eggyütt sírva fakadtak ezen érzékeny esetenn; a’ várasban pedig allig tudták magokkal az emberek elhitetni, hogy eggy ösmeretlen ifiú eggy illyen szegény emberenn segített légyen, a’ nélkűl hogy tőlle legkisebb hasznot várjon.

Az ifiú Gróf mindeddig pazarlott; de a’ pénznek nagy böcsét az efféle alkalmatosságokban ösmerni megtanúlván, fösvénykedni kezdett. Eljött az öreg Grófhoz eggy reggel külömbféle drága portékákkal eggy kalmár. Ez a’ szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg Gróf. Az ifiú Gróf szinte elnyelte visgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond, ’s megkérdezte az árát. Azutánn kezében tartván, és sokáig nézegetvén, még egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetűl? és ezt mondván, mosolygott.

Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg Grófnak, hogy ma korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett vitetni.

Az ispitályba? kérdezé az ifiú Gróf, ’s visszaadta a’ kalmárnak lassacskán az órát, a’ nélkűl hogy szemeit rólla elvonta volna. A’ kalmár ócsón akarta neki oda adni, de ő nagyot sohajtván, áh! úgymond, én meg nem vehetem.

Az öreg Gróf elfordúlván fiátúl, felemelte örömkönyekbe borúltt szemeit az égre, ’s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta kezét, e’ szókot súgván elejébe: szerencsés Atya! Az ifiú Gróf azonban megnézte a’ többi drágaságokot is, sohajtozott, ’s végtére semmit sem vásárlott.

Estvénkint Manczinak írdogált leveleket, mellyekben, a’ mit látott, hallott és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette szép volt. Áh! melly örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom, hány szerencsétlenre akadhatok még e’ két nagy várasban, még az atyámnak dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könyhullajtást láthatok még azoknak bádgyadtt szemeiben, a’ kikenn segíthetek? Óh bocsáss meg, édes Manczim! eggy illyen könyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az illyen csecse nélkűl, tudom, nem szűkölködsz.

Így múlt el eggy holnap. Az ifiú Grófnak epekedése a’ várasi élet ellen naponkint nevekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket, nyomorúlttakot és szegényeket látott, a’ kikenn nem segíthetett. Ha valaha a’ Pesti és Budai szerentsétleneket elfelejthetem, mondá az attyának, csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e’ várasokot soha sem láttam volna! Fájni fog szívem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság eszembe jutand.

Ammint egyszer Mályvásival az ifiú Gróf a’ Duna mellett sétálgatott, hozzá sompolyodván eggy öreg asszony, Nagyságos Uram! úgymond, legyen, kérem, olly kegyes, és látogasson meg eggy szegény asszonyságot, a’ ki Nagyságoddal igen örömest megösmerkedne.

Az ifiú Gróf oldalvást Mályvásira tekíntvén, szinte kérdezni akarta tőle, mit tévő legyen? De a’ Kapitány az öreg asszonyra mosolyogván, Annyok! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a’ legény nem a’ te hállódba való ponty!

Ha ezen Úrfi Gróf Kaczajfalvi László, minden bizonnyal meg nem csalódtam, és ha Tiszt Uramnak az ifiú Gróffal utánnam jönni tetszik, saját szemeivel láthattya, hogy meglett és beteges asszonyság, a’ ki a’ Gróffal szóllani kíván.

Az öreg asszony elvezette őköt eggy házba, ’s felmenvén velek a’ garádicsokonn, megnyitott eggy ajtót, ’s beeresztette őköt a’ beteg asszonysághoz, ki eggy karszékben ült. Halavány orczáját futékony pirosság borította el, ammint a’ Grófot meglátta. Fel akart kelni, de erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a’ széknek karjára, könyező szemeit a’ kezkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.

Eggykét szempillantásig tartó hallgatás utánn Mályvási megszóllítván, az Asszony, úgymond, ezen Ifiúval szóllani kívánt?

Igen is, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azonn iparkodván, hogy illetődését eltitkollya; de örömest négy szem köztt szóllanék vele eggy két szempillantásig. Az Úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele magamot hagyna.

A’ Kapitány meghajtván magát, kiment.

Az Úrfi Gróf Kaczajfalvi Jánosnak a’ fia, és a’ neve László?

Az vagyok és Lászlónak hínak. – Te – az Asszony, látom, rosszúl érzi magát.

Hallod-e Laczi! – Nekem eggy fiam volt – ezen eggyetlen eggy fiamot elvesztettem – Istenem! hová legyek? – Cselekedgye meg nekem, haldokló asszonynak, a’ Gróf azt a’ barátságot, és látogasson meg némellykor! – Óh Laczim! édes Laczim! – A’ Gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves fiamot! Őtet is Laczinak hítták. – Az atyád – a’ Grófnak Ura Attya mint van? Nem szomorkodik-e?

Óh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mond nekem: Te! Én is örömestebb beszéllek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?

Felette szerencsétlen. Az atyád boldog-e?

Az atyám? – Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e^* rajtad valamivel, jó Asszony?

Az édes anyádrúl soha sem hallottál semmit?

Az édes anyámrúl? – Nem hallottam. – Te nekem rendesnek tetszel! – Az atyám soha sem szóllott nekem rólla semmit. – Ösmerted talán? A’ Gróf ezt mondván, közelebb lépett hozzá.

Az asszony oda nyújtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz még közelebb vonván magához a’ Grófot, megölelte, és sírva fakadván: Fiam, úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy halálom előtt nekem ezt a’ nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a’ te szerencsétlen anyád.

Az én anyám? az atyám’ hitvesse? kérdezé hangos szóval és mély álmélkodással a’ Gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, ammint látom, mert sírsz!

A’ te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?

Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged’ nem ösmertelek, és azt soha sem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.

Az asszony az égre emelvén töredelmességgel, ’s bűnének megvallásával tellyes tekíntetét, ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.

A’ Gróf átvisgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizodalmatlanúl fejét, ’s még egyszer azt kérdezte tőlle, miért nem laksz tehát az atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a’ szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordúlt, és a’ szobábúl kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a’ fájdalom a’ székre visszavonta. Laczi! úgymond fenn szóval, Laczi! ne hadd el szegény édes anyádot! Az ifiú Gróf magánn kivűl lévén, a’ szerencsétlennek kiáltását nem hallotta.

Hová olly sietve? kérdezé Mályvási.

Az atyámhoz, felelé a’ Gróf, ide hívom az anyámhoz.

A’ Kapitány utánna sietett, de semmikép el nem érhette.

Az attyához berohanván a’ Gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van még anyám?

Az öreg Gróf megijedvén, mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú! mikép jutsz e’ kérdéshez?

Felette természetesen, mert szinte magátúl az anyámtúl jövök. Ő nekem nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E’ mellett pedig sír, és azt mondgya, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy szerencsétlen?

Nagy illetődéssel felkelvén ülésérűl az öreg Gróf, az anyád ugyan él még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre elbeszéllette fiának olly kíméléssel, ammint csak lehetett, a’ mit az Olvasó e’ könyvnek elejébűl már tud. Egynehány rövid fejtegetés utánn átlátta végtére az ifiú Gróf, hogy az édes annya férjét elhagyván, nagyot vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most könyörűlést érdemel, mivel szerencsétlen.

Ő boldogtalan, mondá az attyának, a’ nélkűl hogy ellenkezésének okaira figyelmezett volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá! Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a’ szerencsétlennek nincs egyéb neve, hanem szerentsétlen, és hogy e’ név szent just ád neki, akárki és akármi legyen, a’ mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére, ammint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a’ kiket ösmerek! Ha az indúlatok a’ te szívedet is elzárhattyák a’ boldogtalanok elől, ne gúnyold nekem többé a’ Nagyokot, kiknek szívét a’ büszkeség úgy megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hideg vérrel nézhetik. Jer velem, édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.

Az attya tovább ellent nem állhatott. Eggy fertály óra múlva kinyitotta neki az ifiú Gróf amaz ajtót, melly szerencsétlen annyának szobájába nyílt. Az öreg Gróf megállott a’ küszöbönn, az asszony pedig felemelvén karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltya vala szűszorúlással, hát még sem elég? Azutánn pedig képét a’ kezkenővel eltakarta.

Az ifiú Gróf hozzá sietvén, Anyám! úgymond, édes Anyám! Én ugyan még nem szeretlek, de látom, hogy kevés üdő alatt szeretni foglak, mert bánod, hogy férjedet elhagytad. Megfogván azutánn kezét, megcsókolta,^* és szívéhez szorítgatta.

Gróf Uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha talán azért jön hozzám – – Zokogásában többet nem szóllhatott.

Az asszony, reménylem, bocsánatot éntőlem nem vár, mondá komoran az öreg Gróf.

Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifiú Gróf. Atyám! e’ kebel adta nekem az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E’ kezek hordoztak engemet, e’ kezek apoltak. Édes szülőim! tik énbennem eggyütt éltek; miért nem akartok egyébaránt is eggyütt élni? Íme Atyám! ez az én édes Anyám! bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!

Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekíntetet vetvén az ifiú Grófra, ’s azon szempillantásban fiának lábaihoz borúlván, és térgyeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszonkodó férjem! a’ te bocsánatod nélkűl is szerencsés vagyok én, mert e’ nemes szívű ifiú az én fiam! Az ifiú Gróf felemelte és megölelte az annyát, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának orczáját. Az ifiú Gróf férjfias tekíntetet vetvén az attyára, Atyám! úgymond fontos szózattal, az én anyám jó! Én a’ Mindenhatónak hálákot adok, hogy rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a’ te szíved a’ nemes erkölcshöz, a’ magába térő szerencsétlenhez hideg?

Az öreg Gróf az égre tekíntvén, oda ment hitvesséhez, megfogta kezét, eggy darabig rá nézett, azutánn rezketni kezdett, ’s orczáját fiának másik vállára bocsátván, Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.

Az ifiú Gróf az attyát eggyik karjával, az annyát pedig a’ másikával magához szorítván, ártatlan mellyénn találkoztak öszve szülőinek ajaki a’ békecsókra. Azutánn az öreg Gróf karjai közé vévén hitvessét, menny fiam! úgymond, és rendeld ide a’ hintómot. Az ifiú Gróf nyil gyanánt szaladt haza a’ hintóért, a’ szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg Gróf még egyszer bizonyossá tévén bocsánattyárúl hitvessét, lerajzolta neki rövideden fioknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes erkölcsét a’ végbűl, hogy édes annya iránta való itéletében meg ne tévedgyen.

A’ hintó elérkezvén, haza vitték a’ háladatos öröm és az anyai szeretet között édesen habzó asszonyságot. Az ifiú Grófnál nem volt széles e’ világonn szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már eggyikét, már másikát, ’s valahányszor édes attyát édes annyára barátságosan tekínteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes attyának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.

De még eggy másik öröm várakozott e’ nemes szívű ifiúra, szinte mintha az eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, melly által szülőit egymással kibékélltette.

Mályvásival ki akart ő menni a’ várasnak erdőcskéjébe, ammint a’ külső várasnak eggyik útszájában a’ kocsibúl meglátta, hogy eggy felház előtt a’ nép öszvegyűl. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a’ várasnak eggyik hajdúja kezénél fogva húz maga utánn eggy tisztességes öltözetű leányt, a’ másikra pedig szitkok köztt bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó szerével követni nem akarja. A’ leány elejénte viaskodott, azutánn pedig szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az útszának túlsó végérűl a’ sereghez látszott nyargalni eggy ifiú ember. A’ lovat, mellyrűl sebesen leugrott, a’ lovásznak adván, a’ szerencsétlen leányhoz tolakodott. Áh! segítsen Nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett szózattal a’ leány, ammint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!

Eresszétek el! mondá az ifiú ember a’ hajdúknak, kik azonnal szót fogadtak. Kivévén azutánn zsebébűl pénztartóját, a’ leány’ fülébe valamit súgott. Az ifiú Gróf azalatt a’ kocsival közelebb érkezett a’ sereghez, de a’ leányt, ki hozzá háttal volt fordúlva, szemébe nem vehette. A’ leány egybekúcsolván kezeit, ’s mellyére homorítván bús fejét, gondolatokba merűlt, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások utánn felemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indúlatossággal felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébaránt elveszek.

Lyánka! ne vonakodgy, mondá az ifiú ember. Öt minútum utánn késő lessz minden segítség.

Gonosz lelkű őrdög! kiáltá viszontag a’ leány, szeme közé pökvén;^* te vagy az, a’ ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem tudom? Útálatos szívű gaz ember!

Hurczollyátok el, mondá erre az ifiú ember mosolyogva; majd meg láttyuk, ha nem szelídűlsz-e meg? A’ hajdú a’ leányt újjra megragadta; ez pedig teli torokkal felkiáltott; segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!

Szilaj szózattyának iszonyú hangja nyil gyanánt hatott be a’ mi Grófunknak érzékeny szívébe, ki a’ kocsibúl kiugorván, mint a’ villanat a’ roppantt épűletnek falait, úgy hasította szét a’ népet, ’s a’ hajdúkhoz áttörvén, állyatok meg! úgymond. Kicsoda ez a’ személy?

A’ leány rá vetvén tekíntetét, Gróf László! úgymond hangos szózattal, Gróf László! ’s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a’ szerencsétlen leány. A’ Gróf elsikótotta magát örömében, megölelte a’ leányt, megcsókolta, nem győzvén e’ szókot kiáltani: Veronkám! kedves jó Veronkám!

A’ hajdú ki akarta a’ leányt a’ Grófnak karjai közűl ragadni, de ez megfogván mellyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon szempillantásban amaz ifiú ember vonta magához a’ leányt, kit ez imént öszve gazemberezett. A’ Gróf a’ hajdút lelökvén, Veronkához lépett, és újjra megölelte. Az ifiú emberrel is minden bizonnyal megverekedett volna, ha őköt Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a’ Gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta, ’s mindeddig ingyen tartotta, most pedig rajta a’ tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda vetett a’ hajdúknak egynehány forintot borra, és azt mondotta nekik, hogy a’ házi gazdasszonyt küldgyék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a’ leánynak tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azutánn mind nevét, mind szállását. A’ leány a’ Grófnak nyakába borúlván, szinte magánn kivűl kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!

A’ nép, melly körűlöttök állott, tapsolni kezdett, azutánn pedig hangos szitkokra fakadt amaz ifiú ember ellen, kit a’ leány leszidott, ’s ki most a’ leányra és a’ Grófra eggyügyű tekíntettel és csak messzérűl nézett. Csak eggy hajszálonn állott, hogy a’ nép sárral meg nem hagyigálta.

A’ Gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a’ kocsiba emelte, mellybe Mályvásival eggyütt maga is beült. A’ kocsiban a’ leányt nem engedte szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attúl félt volna, hogy valaki el ne ragadgya. Haza érkezvén, egyenesen bevezette az attyához, ’s megállván előtte, Atyám! úgymond nagy örömmel, az én Veronkámot is feltaláltam. Ez az! Már most mind a’ kettőnknek van Veronkája. Elejénte az öreg Gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka az, a’ kit neki a’ fia hozott? mert az ifiú párral sokáig csak eggy okos szót sem lehetett szóllani, olly nagy volt örömök! Az ifiú Gróf azonn örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a’ leány pedig azonn, hogy a’ gonoszságnak körmei közűl megmenekedett. Csak lassanlassan lehetett Veronkának következendő esetét kitanúlni.

Veronka az attyánál lakott abban a’ faluban, mellybe őköt Potrohosi számkivetette, ’s melly Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel volt e’ helységhez Gróf Bujafi’ jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és megszerette. Nagyon utánna járt, ’s már igéretekkel és ajándékokkal, már hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A’ leány akár állhatatosságbúl, akár ártatlanságbúl Bujafinak minden ügyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a’ Gróf még sem szakasztotta félbe, végre az attyának a’ dolgot megpanaszolta. Az öreg Hadasi bottal fenyegette az ifiú Bujafit, és fenyegetéseit katonás merészségével és szörnyű esküvéseivel olly hihetősöknek tette, hogy Bujafi a’ leánynak nyilvánvaló üldözésétűl elállott. De hozzá lévén kicsinységétül fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kívánságátúl semmit se tagadgyon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait, hogy e’ szeplőtelen virágot meghervassza.

Eggy nagy nemű és gazdag Dáma megáll egyszer valamelly színfogás alatt Hadasi’ háza előtt, leszáll a’ híntóbúl, bemegy Hadasiékhoz, megláttya Veronkát, beszéllget vele, megszereti, és szülőitűl elkéri, szentűl igérvén, hogy édes annya helyett édes annya lessz. A’ szülők rá állanak, és Veronkát erővel rá birják, hogy Ő Excellentiájával Pestre mennyen. Pestenn a’ nagy nemű és gazdag dáma leveti az álorczát, ’s Veronka egyszerre Bujafi’ kerítőjének ösmeri.

A’ leány minden segítség és ösmeretség nélkűl lévén, noha még ifiú és félénk volt, elegendő bátorsággal birt még is arra, hogy e’ két nyomorúltt embernek mindennémű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték magok köztt e’ földi őrdögök, hogy a’ végső ostromlásra minden erejeket megvetik. A’ kerítő asszony Veronka’ szobájába sompolyodik eggy reggel, és azt mondgya neki: Veronka! én a’ veled való bajlódást elúntam. Ha teneked olly kevés eszed és olly balgatag lelkiösméreted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal tapodot, menny, a’ hová tetszik!

Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akarattyát, eggykét nyalábba ruháit öszverakja, és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az asszony. Fizess te nekem előbb a’ szállásért és a’ tartásért száz tallért, azutánn elmehetsz. A’ leány megijed, pénze nincs, esedezik, igéreteket tesz; az asszony pedig hideg vérűséggel ott haggya, és a’ szobát rá zárja. Allig múlik el eggy fertály óra, ott termenek a’ hajdúk, ’s fogadott bérért lerajzollyák a’ leánynak előre a’ fogságnak rettenetességét. A leány állhatatoskodott, ’s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek intésére tehát a’ hajdúk a’ házbúl kihurczolták. Bujafi a’ kerítő asszonnyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba vitetné magát, hogysem akarattyokra állyon, még tolvajságokot is fogjon. Az eggyütt koholtt plánumhoz tartozott az is, mint fő dolog, hogy mikor a’ hajdúk a’ házbúl kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen, és Veronkának segedelmet igérjen, ha arra rá áll, a’ mit az útszánn, ammint már fellyebb megírtam, fülébe súgott.

Ennek az esetnek elbeszéllésénél senki sem csudálkozott úgy, mint a’ mi ifiú Gróf Kaczajfalvink. Az neki fejébe nem tudott menni, hogy Veronkát Gróf Bujafi szereti, és még is szerencsétlennek akarta tenni.

Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.

’S ezzel ő vétett volna? kérdezé az ifiú Gróf.

Kétség kivűl, mondá az attya, mert ez nem csak a’ leányt, hanem még a’ gyermekeket is megböcsteleníti, mellyek tőle, mint puszta szeretőtűl, születnek.

De – hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifiú Gróf. Tik nekem csudálatos embereknek látszotok lenni! Eggy szóval, meg nem tudta ő Gróf Bujafi’ szándékát fogni, még az attya, minekutánna Veronka a’ Grófnéhoz hívatott volna, az egész dolgot értelmesebben elejébe nem terjesztette, a’ nélkűl mindazáltal, hogy szemérmetességét megsértette volna. Megértvén a’ dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott Gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.

Ezen esetet minden környűlállásaival eggyütt megírta ő Manczinak, sőt egyenesszívűsége még azt a’ kimondhatatlan és majdnem az őrűléshez hasonló örömet sem hallgatta el, mellyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl feltalálta. Egész levele csak Veronkárúl szóllott, és arrúl a’ boldogságrúl, mellyet érez, mióta ezt a’ jó leányt a’ gonoszságnak körmei közűl megmentette. Manczi öszvegyűrte, gyötrötte kínnyában a’ levelet, ’s három egész napig tusakodott magában, ha felellyen-e reá vagy sem?

Egynehány nap múlva az öreg Grófot origyinális fiával eggyütt ebédre hívatta a’ kertbe Gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén attyával az ifiú Gróf, az első tárgy, melly szemébe akadt, Gróf Bujafi volt, Veronkának üldözője. Az ifiú Gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem láttak többé az ártatlanságnak ezen útálatos ellenségénn kivűl. Gróf Bujafi elpirúlt eggy keveset, nem ugyan szemérmetességbűl, hanem mivel ifiú Grófunknak tekíntetétűl, mellyben haragot és megvetést látott, eggy keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástollya, eggy Kisasszonyhoz fordúlt, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is beszéllgetett, és ezzel előbbeni érkezését nagy indúlatossággal folytatta.

A’ mi ifiú Grófunk a’ beszéllgető párhoz menvén, szép Kisasszonykám! mondá barátságosan, őrizkedgyen, kérem, ettűl az alacsony szívű gonosz embertűl. Könnyen meggondolhattya kiki, melly kellemetlen érzést okoztak e’ szavak az egész társaságban. Gróf Bujafi elhalaványodván, mondani akart valamit, de ajakit meg nem nyithatta. Szomszédgyához fordúlván kiki, errűl vagy amarrúl a’ kicsinységrűl kezdett beszélleni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifiú Gróf Kaczajfalvinak szavait nem hallották.

Gróf Bujafi az öreg Gróf Kaczajfalvihoz osontván, Gróf Uram! úgymond, a’ bolondokot be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.

Az én fiam, mondá viszontag az öreg Gróf, ész nélkűl nem szűkölködik, hanem eggy keveset egyenes szívű, ammint a’ Gróf csak imént is tapasztalhatta.

Haggya tehát Gróf Uram a’ parasztok között, a’ kik közé egyenes szívűsége miatt tartozik.

Ha a’ Gróf megengedi, felelé az öreg Gróf, hogy az én fiam a’ társaságnak azt az esetet elbeszéllye, melly egynehány nap előtt a’ külső várasban Hadasi Veronkával történt, megláttya a’ Gróf, hogy ő a’ dolgot koránt sem parasztosan, hanem úgy fogja elő adni, ammint illik.

Gróf Bujafi elhalaványodván, elhallgatott; az öreg Gróf pedig fia helyett bocsánatot kért tőlle, és így a’ köz elégedés az egész társaságban élledni kezdett.

Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifiú Grófunkot ebéd után eggy ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifiú Gróf Kaczajfalvi fenn szóval felelvén, a’ váras’ erdejébe? úgymond; és ott azutánn mit csinállyak?

Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fenn szóval Gróf Bujafi, ellenségének hidegvérűsége által nagy bosszonkodásra gerjedvén.

Az Úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifiú Gróf. Azt ugyan, hogy az Urat agyon lőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be magát az Úr.

Már e’ sok! már e’ tűrhetetlen! mondá Gróf Bujafi, szemeit és ökleit az égre emelvén, ’s rezkető ajakit idestova vonogatván. Az egész társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf Bujafi lement a’ kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg Gróf Kaczajfalvi látván az ablakbúl, hogy ezen ifiú ember felsalá sétálván, magában dühösködik, a’ beszédet a’ pisztollal való lövődözésre csavarta, ’s eggy Gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztollal a’ czélt eltalállya.

Lemenvén azonnal a’ társaság a’ kertbe, pisztolokkal kezdettek a’ kitett czélra lövődözni. Némellyek eltalálták, némellyek elvétették. Végre az ifiú Gróf Kaczajfalvit is megkínálták a’ lövéssel. Hatszor egymás utánn úgy eltalálta a’ czélt Gróf Bujafinak álmélkodására, ammint kellett.

Az öreg Gróf hozzá közelítvén, én a’ Grófnak, úgymond, azt tanácslom, hogy fiamot ne vigye magával a’ váras’ erdejébe. Láttya a’ Gróf, hogy ő a’ czélt pisztollal szinte olly bizonyosan eltalállya, mint szóval. Gróf Bujafi haza ment, és a’ hol az ifiú Grófot tudta, ott meg nem jelent. Az ifiú Gróf Kaczajfalvi sem Pestenn sem Budánn vele többé öszve nem akadt.

Az ifiú Gróf egynehány napig Veronka’ társaságában kimondhatatlanúl boldog volt. Manczihoz írtt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek indúlatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és mélyebb kesergésbe süllyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott. Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőlle az ifiú Grófnak szíve e’ veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen átkozván, az öreg Grófra kiváltkép bosszonkodott, hogy a’ leányt fiának karjai között a’ neki igértt hűségnek rövidségével csüggedezni haggya. Sőt sokszor még az ifiú Gróf ellen is indúlatos szitkokra fakadt.

Azalatt az ifiú Gróf naponkint udvariabb lett, és a’ Te szóval csak legbizodalmasabb baráttyait illette. De tudománnyai is naponkint gyarapodtak, mert a’ históriákot, ’s kiváltkép a’ históriának filozofiáját és az útazásokot nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást nemesedett, szavának hangja férjfiasodott, ’s valamint tekíntetébűl a’ rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdúlásábúl a’ nagyság ragyogván ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a’ férjfiakot, a’ legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához hódította. A’ természetes nevelésbűl, mellyet attyátúl a’ völgyben vett, semmit sem tartott meg magánn egyebet, hanem a’ jóhoz való mély és indúlatos hajlandóságot, a’ legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek kimondhatatlan gyűlölését, és az igazságnak olly buzgó szeretetét, melly vele még a’ legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és megbosszúltatta.

Egynehány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörűltek, hogy leányok a’ gonoszságnak körmei közűl megmenekedett. Az ifiú Grófot úgy nézték, mint házacskájoknak angyalát. Nagy volt a’ háladatosság, mély volt a’ tisztelet, mellyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem tudott már vele olly barátságosan beszélleni, mint azelőtt, a’ nélkűl hogy félénkségének okát átlátta volna.

Hadasiéktúl elbúcsúzván a’ Gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá való szeretete meg nem csökken, még él, ’s egyszersmind arra kérte, hogy akármelly bajában és szükségében minden kétkedés nélkűl hozzá folyamodgyon. Hidd el, Veronkám! mondá a’ leánynak, az, a’ mi az én tehetségemben áll, mind a’ tiéd.

Veronka Pestenn az öreg Grófnak házánál úgy tartatván, mint a’ famíliának bármellyik tagja, hamar bele tanúlt a’ fínomabb társalkodásba, ’s olly nemesen viselte magát, mintha valóban a’ famíliához tartozott volna. Nem volt már ő ama’ természetes, tudatlan, és ártatlan Veronka, ki a’ serdűlő Laczit mellyéhez szorította. Szerencsétlensége által a’ világgal megösmerkedvén, úgy megfínomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka eggy szóval fínom várasi leányka lett. Az ifiú Gróf annyi jövedelmet rendelvén neki, a’ mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen élhessen, visszatért Pestre, hol egész üdejét a’ tanúlás és a’ levélírás között felosztotta. Nevette ugyan még magában a’ világnak bolondságait, de a’ bevett szokásoknak törvénnyei alól magát ki nem vette. Ebbűl látni, mondák az öreg Grófnak ösmerőssei, miként formállya Pest az ifiú embert. Gróf László hasonló volt a’ nyers drága kőhöz. Eggy esztendeig legyen még Pestenn, egészen megfényesedik.

Így múlt el a’ hat holnap a’ fő várasban. Elvitte azutánn magával az attya Bécsbe, hol eggykét holnapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára visszatértek. Az ifiú Gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt. Manczi az ablakbúl láttya a’ lórúl leszállani, és meg nem ösmeri; láttya a’ szobába jönni, és meg nem ösmeri; láttya magához sietni, és meg nem ösmeri. Édes Manczim! mondgya végtére örvendetes szózattal. Az Istenért! az én Laczim, kiáltya Manczi, ’s karjai közé omlik. Majd azutánn eltolván magátúl eggy keveset a’ magánn kivűl elragadott Kisasszony, nem győzök rajtad, úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim! úgy megváltoztál, ’s átnézvén tetétűl fogva talpig, újjra karjai közé borúlt.

A’ Gróf megköszöntvén azutánn Manczi’ szülőit, Potrohosinak barátságosan kezet nyújtott. Erre Potrohosi eggy tréfát mondott. A’ Gróf férjfias tekíntetet vetvén reá, csak mosolygott, és a’ tréfa csak fél tréfa lett. Nézzéteksze, mondá Potrohosi, micsoda felséges a’ termete, micsoda hódító a’ tekíntete! Előtte még a’ nyájasság is elhal.

Manczi a’ Grófot eddig szerette, most már tisztelte,^* majdnem imádta is. Szemeit rólla el nem fordíthatván, ajakira bámúlt, mikor beszéllett, és bámúlásában elfelejtkezett arra vigyázni, a’ mit mondott. Ha a’ Gróf rá talált beszédgye között tekínteni, lebocsátotta szűz szemeit, mellyekkel rá bámúlt volt. Érzette eggy szóval, hogy a’ Grófra nézve egész belseje megváltozott. Szinte nem is mert már vele olly bizodalmasan enyelgeni, olly gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel fellyebbvalóságát látta és tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidgya, hogy vele legalább eggykét óráig trucczol, és hogy meg nem bocsát neki mindaddig, még meg nem fogadgya, hogy Veronkával egészen felhágy; de most már e’ leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a’ Gróf megcsókolta kezét, ezt ő olly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körűl nézte magát büszkén, ha láttyáke mások azt a’ nagy böcsűletet, mellyben őtet e’ különös úri legény tartya? Nagyobb társaság gyűlvén öszve, egybe hasonlította vele a’ többi ifiakot, és szemeibűl értelmesen kiragyogott ama’ diadalom, hogy az ő kedvesse valamennyiek között a’ legszebbik, a’ legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.

Más nap a’ régi bizodalom megújjult ugyan köztök, de bizodalmas játékaikban a’ személyeket felcserélték. Most már a’ Gróf volt Manczinak oktatója és kalaúzza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkárúl szó történt, és a’ Gróf e’ kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem elfordúlván, csak titkon nyomogatta ki könyeit kesergő szemeibűl. Még eggy levelet is mutatott neki Veronkátúl, melly módosan volt írva, ’s melly Manczinak szívét hegyes tör gyanánt átjárta. Az örök barátságnak olly forró fogadásait, és a’ Grófhoz való hajlandóságának olly bizodalmas tónussát lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekíntete pedig elkomorodott. Kimenvén, eggy egész óráig sírt, és mélyen epekedett.

Az öreg Gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifiú párnak öszveadásárúl, és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem nélkűl öszve lehet őköt adni, ha nekik még eggy darab üdő engedtetik arra, hogy egymást jobban megösmerjék.

Én Manczit úgy szeretem, mint önnön magamot, mondá az ifiú Gróf, és én reméllem, hogy megboldogítom. Jóbban szeretem Laczimot saját életemnél, mondá Manczi, és én még akkor is tökélletesen boldog volnék, ha vele a’ legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg Gróf mosolygott. Fia Manczi’ szívére bocsátván kezét, ha e’ szív, úgymond, csak felét érzi annak, a’ mit e’ szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek. Csak jó légy, édes Manczim! hogy szavadot megtarthasd. Ezzel búcsút vett kedvessétűl, ’s édes attyával eggy holnapra a’ bányákba ment, hogy ezekkel is bővebben megösmerkedgyen.

Manczi ennek a’ négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem győzte bevárni ama’ szerencsés szempillantást, melly őtet a’ Gróffal örökre megeggyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert ammint jártkelt, szüntelen’ álmodozni látszott, olly annyira hogy a’ kérdésekre fonákúl felelt, ’s tréfáló báttyára olly bámúlással mosolygott, mintha tréfáját meg sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a’ Grófnak kelepczéket rak, ’s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza. Veronka ezen álmokban mindég vesztett. A’ Gróf végtére csábításait megútálván, elhagyta, és boldogságát hű Manczijának karjai között kereste.

Ezen álmodozások arra a’ gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana talán Veronkát megkémleni. E’ gondolatbúl hamar forró kívánság lett. Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes attyának testvéréhez abba a’ faluba rándúllyanak, a’ hol Hadasiék laktak. Itt Manczi az első két nap hasztalan’ várakozott amaz esetre, melly Veronkát véletlenűl elejébe hozza, ’s mivel harmad napra dél utánn szülői már hazafelé készűltek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czéllyát elérhesse. Megcselekedte ő ezt ama’ színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új lakások jobb-e a’ réginél? Megnyitván a’ szobát, eggy tisztességes öltözetű leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elejébe ment, és módos tisztelettel fogadta.

Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő ugyan, de felette jó ízlésű ruhában úgy állott előtte, mint eggy Grátia, és Manczi a’ személyt, mellyet Veronka előtt játszani akart, egészen elfelejtette. Eggy kérdés jött nyelvére, mellyel Veronkát meg akarta alázni, ’s bosszonkodott magában, hogy Veronkának szép magaviselése e’ kérdéstűl őtet elijesztette.

Módos kis lakása van itt a’ lyányasszonynak, mondá végtére Manczi hegyesen.

Gróf Kaczajfalvi László Úr olly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb lakásomrúl és élelmemrűl gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.

Úgy-e?

És én e’ névre nem tartom magamot méltatlannak.

Én sem. A’ lyányasszony elég szép arra, hogy e’ nevet viselhesse.

Elég szép? A’ Gróf, ammint én őtet ösmerem, nem böcsűli a’ szépséget olly nagyra, hogy eggy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.

Így beszéllgettek a’ leányok eggy darabig, megmeg bökvén egymást szóval, ’s minden bökésre megpirúlván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle beszéllgetés, ha az ifiú Grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen indúlatokot okozhatna, megfordította lassankint a’ köpönyeget, és Veronkával olly barátságosan bánt, hogy ez vele tökélletesen megelégedett. A’ búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.

Manczi haza útazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett, melly viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A’ hintónak szögletébe megdőlvén, szinte tellyes erővel ügyekezett azonn, hogy magát kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nem sokára a’ Grófnak hitves társa lessz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és gúnyoló szózattal mondotta volna e’ kételkedő kérdést: Úgy-e? Megemlékezett arrúl is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a’ lakadalom előtt kívánna a’ Gróffal még egyszer szóllani. E’ kicsinységekbűl Manczi a’ következendő idomatlan rajzolatot alkotta öszve: Veronka mosolygott, mikor én neki azt mondtam, hogy a’ Gróf engemet elvesz. Mintha azt akarta volna mondani: abbúl nehezen lessz valami. Minekutánna pedig át kezdette látni, hogy egybekelésem a’ Gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a’ Gróffal lakadalmunk előtt még egyszer beszéllhessen. Mi végbűl akar ő a’ Gróffal beszélleni? és miért éppen lakadalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet, hanem hogy csábító fortéllyaival meg akarja a’ Grófot még egyszer tántorítani.

Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott, és csupán csak e’ szóval úgy-e? felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömbűl. Elhitette ő magával, hogy őtet a’ Gróf szereti, mert ő is leány volt, valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magátúl a’ Gróftúl sokszor hallván, hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondollyon a’ dologrúl? De ha ellenben látta, melly buzgó szeretetet mutat hozzá a’ Gróf? melly hevesen ölelgeti? melly édesen apollya? ismét megerősödött vélekedésében, hogy őtet a’ Gróf szereti. Azt ő magában jól érzette, sőt szóval is megvallotta, hogy neki a’ Grófnak szerelme nagy böcsűletére válik, de eggy homályos érzés arra birta őtet még is, hogy a’ Grófhoz hideg maradgyon. Ha ennek okát magában nyomozgatta, végső gondolattya mindenkor csak az volt, hogy ő a’ Grófnak szerelmére nem méltó. Ő azonban eltökéllette magában, hogy kezét minden vonogatás nélkűl oda nyújtya a’ Grófnak, ha kívánni fogja, és e’ végbűl Pestenn minden erejét megvetette, hogy magának olly tulajdonságokot szerezzen, mellyek eggy nemes asszonyságban megkívántatnak. Csak eggy szempillantást sem hagyott elmúlni, a’ nélkűl hogy arra nem fordította volna, a’ mi őtet alkalmatossá tegye annak a’ nagy böcsűletnek elfogadására, mellyet neki a’ Gróf készíteni látszott. Eggy szóval, rövid üdő alatt olly nevelést adott maga magának, hogy mint Kaczajfalvi Grófné akárhol megjelenhetett volna.

Vélekedésében e’ jó leányka még jobban megerősödött, mikor a’ Gróf őtet az attya’ házához Pestrűl visszavitte, ’s iránta olly rendeléseket tett, hogy kegyelmébűl Kisasszony gyanánt élhetett. Azonban inkább háladatosság volt, mint szerelem, a’ mit a’ Grófhoz érzett, és errűl kevés üdő múlva maga is tökélletesen meggyőződött. Meglátta ő tudni illik egyszer attyának új lakóhelyében Szádnokit, az odavaló Tisztartónak a’ fiát, ’s minekutánna a’ legény is mindgyárt az első alkalmatossággal értelmesen kinyilatkoztatta neki szerelmes tekíntetei által, hogy szívét meghódította, másféle érzéseket tapasztalt ő szívében gerjedezni, mintsem azok voltak, mellyek őtet eddig a’ Grófhoz ragadták. A’ tekínteteket nem sokára szerelmes szavak is követték. Szádnoki megvallotta neki sűrű fohászkodások és könyhúllajtások között, hogy birtoka nélkűl nem élhet. Veronka semmit sem felelt ajánlására, hanem csak szemei borúltak könybe, ’s mikor kezét Szádnoki’ kezébűl kivonta, ezt véletlenűl megnyomván, mélyen fohászkodott.

Szádnoki nyomában volt mindenütt, ’s valahol vele szóllhatott, mindenütt azt mondta neki, hogy hozzá való szerelme forróbb nem lehet. Veronka oda nem adhatta neki kezét, mivel erre úgy tekíntett, mint a’ Grófnak sajáttyára; de érzette egyszersmind, hogy szíve viszontag Szádnoki’ sajáttya majdnem azon szempillantástúl fogva, hogy legelőször meglátta. Manczitúl tehát megértvén, hogy ő a’ Grófnak jegyesse, és hogy egybekelések minden óránn ünnepeltetni fog, malomkő gyanánt esett le szívérűl a’ bánat, mellyel Szádnoki miatt aggódott. Most már ennek szabadon megmondhatta, hogy szereti. E’ gondolat termesztette ajakinn a’ mosolygást, mellyet Manczi gyanúsnak nézett; e’ gondolat foglalta úgy el egész eszét, hogy az úgy-e? szónál egyebet nem felelhetett.

Mikor Manczi búcsút vett tőlle, meg találta ennek még azt a’ kívánságot is vallani, hogy a’ Gróffal a’ lakadalom előtt örömest beszéllene; mert most már egyenesen megmondhatta a’ Grófnak is, hogy Szádnokit szereti, sőt még arra is kérhette, hogy szerezzen vagy adgyon szeretőjének tisztességes hivatalt, mellybűl Veronkáját gyermekeivel eggyütt eltarthassa. A’ lakadalom előtt kívánta ezt a’ Grófnak megmondani, mert Manczi’ férjétűl nem tudott annyit reményleni, a’ mennyit Manczi’ hűssétűl várt.

Mihely Manczi haza ment, Veronka azonnal kisétált, harisnyát kötvén, a’ szomszéd bokrosba, hol Szádnoki magányosan kesergeni szeretett. Elpirúlt, ammint a’ legényt meglátta. Szádnoki megcsókolta kezét, fohászkodott, és kellemeit nedves szemmel visgálta. Veronka is fohászkodott, és Szádnoki’ orczájánn a’ szerelmes bánatnak vonásait mosolygással nézte. Szádnoki keseregve tekíntett szemei közé. E’ tekíntetnek Veronka ellent nem állhatott. Szádnoki! úgymond. Veronka! felelé Szádnoki, ’s megölelvén egymást, örök frígyet kötöttek.

Még Veronka Szádnoki’ karjai között a’ szerelemnek édességeiben gyönyörködött, addig Manczi’ szívét a’ dühös szerelemféltés irtóztatóképen szaggatta. Ezer plánumot csinált ő magában, mikép takaríthassa el úttyábúl Veronkát? ’s ezer plánumai közűl eggyik sem volt lehetséges. Sírva szállott ki a’ hintóbúl, és azon estve tűrhetetlen volt. Potrohosi körűlötte lappangván, már eggyet, már mást kérdezett tőlle, és csak rövid feleleteket vett. Végre bizodalmát csak ugyan feléllesztette. Higgye meg Uram Bátyám! mondá Manczi könyezve, az a’ leány engemet még szerencsétlenné tesz. Egész vagyonomot oda adnám, ha azt hallhatnám felőlle, hogy férjhez ment.

Édes húgom! mondá viszontag Potrohosi, ha csupán csak ez a’ bajod, a’ leányt én könnyen férjhez adom.

Báttya’ nyakába borúlván e’ szóra Manczi, háladatos csókjaival majd megfojtotta. A’ plánumot hamar megcsinálták. Potrohosinak eggyik jószágát eggy szép ifiú ember árendában birta, ki szinte házasodni akart. Ezt magához hívatván Potrohosi, hallod-e Gazari! úgymond; én tudok neked eggy szép leányt, eggy jó leányt, eggy várasi nevelésű leányt. Ha el akarod venni, én neked adok vele ötszáz forintot. Gazari azonnal kezet csapott, és más nap el is indúlt Potrohosi’ levelével, mellyben ez Hadasinak megigérte, hogy Veronkának ötszáz forintot ád, ha Gazarihoz megy.

Gazari a’ leányt meglátván, örömében majd megőrűlt. Az öreg Hadasi pedig, minekutánna a’ levelet elolvasta volna, Gazari’ nyakába borúlt. Veronka e’ czeremóniákot látván, mosolygott; de mosolygását azonnal halálos halaványság követte, mikor az attya Gazarit, mint jövendőbéli férjét, elejébe állította.

Meggondolom majd magamot, mondá rebegve Veronka.

Minek itt a’ meggondolás? mondá az attya. Adgy neki kezet és csókold meg. Gazari oda nyújtotta kezét, de Veronka meg sem mocczant. Az öreg Hadasi katonásan kezdett villogni és dörgeni, Gazari pedig gazdaságát és pénzeit számlálta elejekbe, a’ mi amazt még katonásabb szitkokra és parancsolatokra ingerlette. Végre Veronka magához Gazarihoz folyamodott, hogy édes attyánál szószóllója legyen. Ez használt. Gazari azzal biztatta Hadasit, hogy Veronka meggondollya majd magát; Hadasi azt vítatta csattogó szitkokkal, hogy rá kell neki magát gondolnia, vagy akarja, vagy sem; a’ szegény Veronka pedig síránkozott.

Még az nap, ammint Hadasi onnan hazúlrúl el talált menni, Veronka egyenesen megmondta Gazarinak, hogy ő inkább meghal, mintsem hozzá mennyen. Gazari ellenben Hadasi’ igéretéhez és Potrohosi’ ajánlásához tartotta magát, és reménységével olly annyira fel nem hagyott, hogy a’ visszaérkező atyátúl a’ leányt újjra megkérte. Hadasi esküvéssel igérte neki, hogy veje lessz, és Veronkát iszonyúképen fenyegette.

Majd azutánn titkos tanácsot tartván Gazarival a’ katonás atya, elvégezték magok köztt, hogy a’ leányt szép szóval ostromollyák. Hadasi négy szem köztt kezdette leányát apolni, kérlelni, okokkal szorongatni. Veronka ellenben könyörűletességre indító esedezésekkel, szívreható könyhúllajtásokkal, ’s koronkint közbeközbe zokogó jajszókkal felelt, és édes attyát annyira megtántorította, hogy egynehányszor e’ szókkal: vigyen hát a’ tatár! az egész dolognak végét akarta szakasztani. Gazari azt remélvén, hogy Veronkának az álom jobb tanácsot fog talán adni, az öreg Hadasit végtére arra kérte, hogy a’ dolognak befejezését más napra haggya. Azonban e’ várakozásában is megcsalatkozott.

Hadasi félbe szakasztván leányának ostromlását, elkésérte Gazarit, mint jövendőbéli vejét Potrohosihoz, hogy ezzel is az ötszáz forintrúl magával végezhessen. Ammint Potrohosinak Hadasi megpanaszolta, hogy Veronka nem akar Gazarihoz menni, kell neki akarni! mondá fenn szóval Manczi. Kelmed az attya; kényszerítse reá. Ha mához eggy hétre a’ lakadalmat végbe viszi Kelmed, én az ötszáz forinthoz még kétszázat adok.

Eggy szó, mint száz, kedves Kisasszonykám! Hogy az a’ gaz leány ezt a’ nagy kegyelmet meg nem akarja ösmerni!

De szígyen is volna Kelmednek, mondá Manczi, ha katona létére még csak saját leányával sem birna. Azutánn hadi tetteit emlegetvén, mint indító okokot e’ gyáva harcznak serény végzésére, úgy fellázította Hadasit, hogy ez végre a’ következendő ígékre fakadt: Szemembe mondgya a’ Kisasszony, hogy az ellenség előtt úgy szaladtam, mint az agár előtt a’ nyúl, ha mához eggy hétre a’ lakadalom meg nem történik.

Ezzel haza ment. A’ szobába lépvén ránczoltt homlokkal, oda vetette fegyverét a’ szögletbe. Veronka az ablakban ült és sírdogált. Hadasi azt várta, hogy Veronka kezdgyen szóllani; de Veronka hallgatott.

Megjött e már az eszed? lyánka! mondá végtére komor tekíntettel.

Én hozzá nem mehetek, és ha Atyám Uram kényszerít, tudom, mit cselekszek?

’S még te, nyomorúltt pondró! fenyegetődzöl? Ezzel megfogta kezét, felvezette eggy padlásszobának az ajtajához, ’s bele taszítván haragosan, itt leszel, úgymond, zár alatt kenyérenn és vízenn mindaddig, még azt nem mondod, hogy Gazariné akarsz lenni.

Veronka ledőlvén az ágyra zokogott, ’s mivel attyát jól ösmerte, a’ kétségbeeséstűl nem messze volt. Hadasi ritkán ment haragjában annyira, hogy kedves leányát megkeserítse; de szavát ellenben átalkodott szívvel megtartotta még akkor is, mikor igazsága nem volt. E’ nélkűl, úgymond, az embernek tekíntete nagy rövidséget szenved. Mintha az illyen rövidség az igazságtalanságnál gyalázatosabb volna!

Szádnoki Hadasiékot meglátogatván, bámúlva hallgatta Veronka’ attyátúl az egész esetet, és ennek olly dühös haragját látta, hogy Veronkáért még csak esedezni sem mert. De minekutánna beestveledett, és a’ leánynak szülői lefeküdtek, a’ szép fogolynak ablakja alatt mindaddig köhögött, még Veronka észre nem vette. Megnyitván az ablakot, arra kérte Kedvessét, hogy hozzon neki papírost, kalamost, tintát, tűzszerszámot és gyertyát. Szádnoki a’ kívántt szerekenn kivűl még eledelt is hozott. Veronka Potrohosinak levelet írt, mellyben az Istenre kérte, hogy szerencsétlennek ne tegye. Szádnoki a’ levelet kéz alatt elküldötte, mellyre feleletet harmad napra maga Gazari hozott.

Hadasi a’ választ Veronkának beadván, innen, úgymond, ki nem szabadúlsz, ha kilenczvenkilencz esztendeig itt ülsz is, még Gazarihoz nem mégy. Gazari itt van. Mit mondgyak neki?

Nem megyek hozzá, édes Atyám! Inkább meghalok. Az attya hangos szitkok köztt elment, ’s Veronkát bezárta; ez pedig a’ levelet, a’ félelem és a’ reménység között habozván, rezkető kézzel^* megnyitotta. Manczi ebben azt írta neki szárazan, hogy édes attyának akarattyával ne ellenkezzen, és hogy sem ő, sem báttya soha olly rossz tanácsot az öreg Hadasinak nem fognak adni, melly átalkodott leányát e’ különös szerencsétűl megfossza.

Laczim! szabadítóm! őrző angyalom! hol vagy? kiáltá keserűségében a’ leány, ’s leülvén, a’ következendő levelet írta az ifiú Gróf Kaczajfalvinak:

„Minden embertűl elhagyva, ez embereknek legjobbikához, Gróf Kaczajfalvi Lászlóhoz, folyamodik a’ kétségbeeséssel küzködő szerencsétlen Veronka. Kétszer már megmentettél, ments meg még harmadszor is a’ gonoszok’ kezébűl, kik öszveesküdtek, hogy engemet örökre szerencsétlennek tegyenek. Hadasi Veronka.”

E’ czédulát lehagyította Szádnokinak, ki azonnal bepecsételte és Kaczajfalvára küldötte.

Veronka’ levele nem találta otthon az ifiú Grófot, ki egynehány nap múlva édes attyával haza érkezvén, a’ kocsibul ki sem szállott, hanem a’ nélkűl, hogy Veronka’ levelét látta volna, egyenesen Manczihoz sietett. Karjai közé repűlvén, enyím vagy Manczi! mondá diadalmas szózattal, enyím vagy, a’ mikor akarod. Ma, vagy holnap; a’ mikor akarod. Az Atyám már rá állott. Óh én édes szép Manczim!

Manczi a’ Grófnak mellyénn a’ leggyönyörűebb érzések között csüggedezvén, jövendő napjainak boldogságát e’ szorosabb ölelésben előre ízlelte. A’ Gróf szinte tántorgott gyönyörködésében. Elbeszéllette ő a’ magánn kivűl elragadott leánynak, hogy édes attyának engedelmét az egybekelésre megnyerte már egyszer, és hogy holnap maga is eljön, hogy jövendőbéli menyére atyai áldást adgyon. Így tartott az öröm egész éjfélig, el nem tudván a’ szerelmes pár egymástúl szakadni, ’s jövendőbéli boldogságaikrúl ébren álmodozván. Más nap reggel a’ Kisasszony édes attyának karjai közűl édes annyának mellyére borúlván, óh! melly szerencsés vagyok, édes Atyám! óh! melly boldogok lesznek életemnek napjai, édes Anyám! mondá szülőinek kimondhatatlan érzékenykedéssel.

Az öreg Gróf reggel tíz órakor megérkezvén, a’ szerelmes pár nagy örömmel kocsijához szaladt. Átölelvén amaz mind a’ kettőt, édes gyermekeim! mondá könyezve, a’ mindenható Isten áldgyon meg benneteket, ’s adgyon nektek igaz bölcsességet, és szent erkölcsöt. Manczi lyányom! itt a’ mennyországnak szent bóttya alatt még egyszer kérdezlek: van-e szíved Laczihoz? kegyes vagy-e? emberszerető vagy-e? Ha jó vagy, Lyánka! szerencsésebb asszony náladnál nem lessz széles e’ világonn; de ha – –

Jó vagyok, édes Atyám! jó leszek, az égnek szent bóttya alatt fogadom! mondá viszontag Manczi, mélyen megilletődvén, ’s az öreg Grófnak mellyénn érzékenyen zokogván.

Azalatt az inas, a’ ki az öreg Gróffal jött, kezébe adta az ifiú Grófnak Veronka’ levelét. Kitűl? kérdezé a’ Gróf. Eggy idegen ember hozta tegnap előtt a’ kastélyba, felelé az inas.

Az ifiú Gróf megnyitván a’ levelet, elolvasta és elhalaványodott. Mi bajod? édes Laczim! kérdezé Manczi szorgalommal. Semmi egyéb, kedves Manczim! hanem hogy eggy szerencsétlennek mentésére kell sietnem. Hozhatok-e neked ennél kellemetesebb nászajándékot? Atyám! add nekem eggykét napra kölcsön a’ kocsidot, ’s maradgy itt addig, még visszajövök.

Laczi! hisz arra másszor is lessz üdő, kiáltya vala Manczi.

A’ szerencsétlennek mentését csak eggy szempillantásig is elhalasztani, alacsony embertelenség volna. Ezzel Manczit megölelvén, és megcsókolván, mihelyt visszaérkezek, úgymond, egyenesen az oltárhoz megyünk. Atyám! vígasztald addig Manczimot! Az öreg Gróf Manczit bevezette, fia pedig a’ kocsira ült, és Veronkához hajtatott.

Hadasi’ háza előtt a’ kocsi megállván, leszállott a’ Gróf, beszaladt a’ házba, ’s kinyitván a’ szoba’ ajtaját, hol van Veronka? úgymond. Hadasi, kinek belső részeit e’ kérdés mennykő gyanánt átjárta, elő kezdette adni az egész dolgot. Hol van Veronka? mondom, megújjította kérdését a’ Gróf, és Hadasi’ beszédgyét meg sem hallgatta. Oda fel van, mondá végtére Hadasi; a’ Gróf pedig azonnal felszaladt. Veronka! hol vagy? E’ szózatot Veronka meghallván, Laczi! úgymond harsogó szóval, Istennek hála, ezer hála, hogy itt vagy.

Nyisd meg az ajtót, Veronka!

Nem nyithatom meg. Kivűlrűl vagyok bezárva.

Bezárva? Egyszerre orczájába lökődött egész vére. Szinte be akarta törni az ajtót, ammint Hadasi a’ kúccsal elérkezett. Az ajtó megnyílván, Veronka a’ Grófnak karjai közé omlott. Magánn kivűl volt eggy darabig mind a’ kettő. Veronka lement a’ Gróffal, a’ nélkűl hogy attya ellenzeni merte volna.

És miért voltál te bezárva? édes Veronkám! Kicsoda zárt be? Hadasi! mit vétett neked a’ te leányod, az én Veronkám? Hadasi! Hadasi! én tégedet nagyon szerettelek; de mond meg nekem, mivel bántott meg tégedet az én Veronkám?

Kedves Grófom! az én Istenem tudgya, hogy én ezt a’ leányt nagyon szeretem. De most egyszer bolondúl megharagított.

De mit cselekedtél tehát? Veronka!

Veronka elbeszéllette, mikép akarták őtet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz mennyen? mikép zárták be, mikor rá nem birhatta szívét, hogy ollyanhoz mennyen, a’ kit nem szeret? ’s mikép sírdogált e’ fogságban minden embertűl elhagyva, a’ nélkűl hogy sűrű könyhullajtásai ’s keserves panasszai valakit könyörűletességre indíthattak volna?

Könnyű meggondolni, hogy e’ panaszok kimondhatatlanúl megillették a’ Grófnak szívét, ki semmit olly iszonyúképen nem gyűlölt, mint a’ kényszerítést, kivált az illyen dolgokban. Neki állott tehát az öreg Hadasinak, ’s kegyetlenségét olly hevességgel hányta szemére, a’ minőt magában mindeddig maga sem keresett volna. Hadasi mentegette magát, a’ hogy csak lehetett; de a’ Gróf ellenben elővévén eggyenkint mentegetéseit, olly világosan megmutatta azoknak helytelenségét, hogy Hadasinak el kellett némúlni. Hadasi! mondá neki végtére haragos tekíntettel, te nem vagy méltó, hogy a’ világ Veronka’ attyának nevezzen, mert úgy bántál vele, mintha nem édes attya, hanem pogány török voltál volna.

Hadasi oda nyújtván kezét a’ Grófhoz, Isten láttya lelkemet, úgymond, hogy ezt a’ Grófonn kivűl senkitűl a’ világonn el nem szenvedném. Adgyon nekem kezet a’ Gróf, és vallyon engemet kereszténynek.

A’ Gróf kezet adott neki, és megcsókolta.

Meg kell azonban azt is vallanom, mondá tovább Hadasi, hogy csak nem bántam volna még is vele olly keményen, ha fel nem bizgattak volna.

Ha fel nem bizgattak volna? kérdezé álmélkodva a’ Gróf. És ki volt az a’ kegyetlen ember, a’ ki tégedet felbizgatott?

Manczi Kisasszony.

A’ Gróf két lépésnyire hátra lökődvén, rá meresztette szemeit, ’s bosszonkodva kérdezte tőlle még egyszer, kicsoda? kérlek, kicsoda?

Rósafi Manczi Kisasszony.

Hadasi! te nem tudod, mit mondasz? Manczi bizgatott volna fel tégedet arra, hogy Veronkát bezárd? Nagy csöppek verődtek ki a’ Grófnak izzadó homlokábúl.

Hadasi erre az egész esetet elbeszéllette. A’ Gróf leült, ’s kezeibe takarván orczáját, sírni, zokogni kezdett. Majd azutánn felugorván, lehetetlen, úgymond, hogy ezt Manczi cselekedhette volna. Akármikép van a’ dolog, te őbenne megcsalatkoztál.

Veronka erre oda nyújtotta a’ Grófnak a’ levelet, mellyet Manczitúl vett. A’ Gróf elolvasta, megtüzesedett, és rezketni kezdett. És ezt teneked Manczi írta? Ezt mondván, nagyot fohászkodott, és szemeit az égre emelvén, kiment.

Szomorú gondolatokba merűlvén, és Manczi’ levelét kezében tartván, eggy egész óráig sétált a’ szabad levegőben. Visszaérkezvén, leült Veronka mellé, ’s mellyéhez szorítván kezét, szegény szerencsétlen leányka! úgymond. Ezentűl senki se üldözzön többé! E’ szempillantástúl fogva úgy nézlek, mint sajátomot.

Szinte megnyitotta volt ajakit a’ leány, hogy szabadítójának Szádnokihoz való szerelmét megvallya, de a’ Grófnak utólsó szavait hallván, megborzadott, és ajakit megmeg elzárta. A’ Grófnak kérésére el kellett azutánn Veronkának az egész dolgot környűlállásival eggyütt azon renddel mondani, mellyel történt. Azalatt, hogy a’ leány ezt végbe vitte, a’ Gróf egybe kúcsolgatván kezeit, imígy kiáltgatott fel: Szegény leányka! mivel bántottad te meg Manczit? Szegény ártatlanka! mit vétettél neki? Hát csak nem találok jó szívű embert e’ világonn? Mit vétett neked, Manczi! ez a’ szegény leányka, hogy úgy üldözted? Áh! vége van köztünk mindennek, Manczi! Nincs más mód benne, mindennek vége van.

Illyen panaszok között múlt el az estve. Veronka Manczit mentegetni kezdte. Ne mentegesd, kérlek, mondá viszontag a’ Gróf. Azutánn kezét szívére tévén, ’s eggy pár nagy könyhúllajtás arczainn legörögvén, e’ szív őtet, úgymond, eleget mentegeti, és sokkal buzgóbban, mint te, de haszontalanúl. Te neki semmit sem vétettél, te ártatlan voltál, és ő tégedet örökre szerencsétlennek akart tenni, pedig jól tudta, melly nagyon szeretlek.

Ugyanazért, mivel engemet szeretsz, mondá Veronka. Hozzád való szerelembűl akart ő engemet arra kényszeríteni, hogy Gazarihoz mennyek.

Hozzám való szerelembűl az ártatlant akarta szerencsétlennek tenni? Óh te véghetetlen irgalmú felséges Isten! adgy neki emberiebb szívet!

Könyező szemmel ment az ágyba, ’s egész éjszaka nem aludt. Más nap Veronkát még hajnalkor felköltötte. Készűlly fel az útra, mondá neki komor tekíntettel; magammal viszlek ’s magamtúl többé el sem eresztelek. Én leszek a’ bástya, mellyet azoknak a’ gonosz embereknek le kell előbb rontaniok, hogysem üldözéseikkel tégedet érhessenek. Veronka elfordúlván tőlle, keservesen sírt. Egynehányszor akart ő ama’ vallásával, hogy Szádnokit szereti, a’ Grófhoz folyamodni. Kinyújtotta e’ végbűl a’ Gróf felé karjait, hogy figyelmét megkérje; kinyitotta ajakit, hogy titkát elejébe terjessze; meghajtotta térgyét, hogy előtte leborúllyon. De mivel a’ Grófot az ablakonn komoran az égre nézni, könyeit pedig arczainn sűrűen legörgeni látta, nem volt annyi bátorsága, hogy szívét e’ szempillantásban a’ Grófnak megnyissa.

A’ lovakot azonban befogták. Veronka olly nyughatatlan lett, hogy már az ablakhoz szaladt, már az ajtóhoz, megmeg nyomván a’ Grófnak kezét, a’ nélkűl hogy ez komor gondolattyaibúl felébredt volna. Beülvén végtére Veronkával a’ kocsiba, az öreg Hadasi feleségestűl szerencsés útat kívántak neki. Veronka a’ kocsibúl szüntelen’ visszanézegetett szomorú szívvel Szádnokinak lakóhelyére; a’ Gróf pedig megmeg rázván fejét, Manczinak gonoszságát morogva panaszolta.

Nem hiszem, hogy akármelly félénk leányka úgy megijedhessen, mint Manczi megijedt, mikor a’ kocsihoz rohanván, a’ Gróf mellett Veronkát ülni látta. Szinte a’ Grófnak nevét akarta kiáltani, de tátva maradtak ajaki, a’ nélkűl hogy közűlök legkisebb szózat hallatott volna. Az inas megnyitotta a’ kocsit, de Veronka a’ kiszállással késedelmeskedett, a’ Gróf pedig meredtt szemmel nézett Manczira, a’ nélkűl hogy a’ kocsiban megmozdúlt volna. Az öregek, kik az ajtó előtt állottak, azt gondolták, hogy valami szerencsétlenség történt, ’s mindnyájan a’ kocsihoz siettek.

Manczi az ifiú Grófnak szemeiben haragot látván, elhalaványodott, és rezketni kezdett. Örömest szóllott volna valamit, de csak eggy szót sem tudott ajaki közűl kihozni. Veronka a’ kocsiban sírt, a’ Gróf pedig bizonyossá tette buzgó fogadások által mind oltalmárúl, mind barátságárúl.

Az öreg Gróf elvégre kisegítette Veronkát a’ kocsibúl, és ez utánn az ifiú Gróf is kiszállott. Manczi olly merevenyen állott, mint a’ bálvány; Potrohosi nem tudta, mit csinállyon? Veronka fenn szóval zokogott; az ifiú Gróf pedig, még Veronkát vígasztalta, oldalvást nézegetett Manczira nedves szemmel.

Az öreg Gróf megrázván fejét, és Manczinak oda nyújtván karját, jőjjsze Leányom! úgymond. Manczi bámúltt szemmel nézvén reá, bement vele a’ szobába. Az ifiú Gróf utánnok vonta Veronkát is.

Rósafi Viczispány Potrohosit meglátván, mi történt? úgymond, Sógor! mi bajotok?

Ostobaságok történtek, mondá Potrohosi hevesen, ’s pokolbéli zűrzavar^* a’ végek. Ezt a’ leányt minduntalan’ lábunk alá hozzá az őrdög szegény Manczinak bosszúságára.

Mindnyájan bejutván a’ szobába, Manczi eggy almárjomhoz dűlt, mérgében rezketett, ’s már elpirúlván, már meg elhalaványodván, szemeit a’ földre sütötte. Csak némellykor vetett orozva eggy félénk tekíntetet az ifiú Grófra, és ha ennek tekíntetével öszveakadt, szemeit azonnal ismét a’ földre szögezte. Az ifiú Gróf Veronkát tartotta kezénél fogva, és átható tekínteteket hányt már Manczira, már az égre. Veronka sírt és orczáját a’ kezkenővel eltakarta. Potrohosi megrúgván legkedvesebb kutyáját, melly körűlötte fatyinkálkodott, eredgy pokolba, úgymond, ostoba pára! Az öreg Gróf az ablakba dűlvén, fiának indúlattyait visgálta, Rósafiék pedig egymásra tekíntgettek. Kiki érzette, hogy nincs olly rendben minden, a’ minőben lennie kellene, a’ nélkűl hogy tudta volna, mi van a’ dologban?

Az ifiú Gróf elvégre, ammint Veronkát kezénél fogva tartotta, Manczihoz fordúlván, Manczi! úgymond szelíd szózattal, én tégedet szerettelek, – szeretlek még most is, mint önnön magamot! Mond meg nekem, mit vétett neked ezen ártatlan leányka, hogy örökre meg akartad rontani?

Veronka itt hangos zokogásra fakadt.

Ne sírj Veronka! mondá tovább az ifiú Gróf, ne sírj, édes szép Veronkám! A’ te Laczidnak oltalma el nem hágy.

A’ te Laczidnak? mondá böfögő szózattal Manczi, skárlát veresre pirúlván. A’ te Laczidnak. És te gaz leány! te csábító! még szemem’ elejébe mersz – –

Veronka az ifiú Grófhoz szorúlt ijedtében, ez pedig felkiáltván, ne félly Veronka! úgymond, legkisebbet se félly! Az én oltalmam alatt vagy!

Manczi az ajtóhoz sietett, de az ifiú Gróf megfogván kezét, ne menny el, úgymond, Manczi! hanem mond meg nekem előbb, mit vétett neked ezen ártatlan lélek?

Manczi kiragadván a’ Gróf’ kezébűl kezét, és dühös tekíntetet vetvén reá, hódollyak talán neki? kérdezé gúnyos szózattal. Ennek a’ nyomorúltt alkotmánynak én hódollyak? Mit kívánsz tőllem?

Boldog Isten! mit látok? Ez volna az én szelíd Manczim? mondá a’ Gróf érzékeny irtózással, ’s édes attyához repűlvén, lerogyott bánattyában előtte, ’s térgyeit könyeivel áztatván, nem szóllhatott zokogása miatt többet ezen ígéknél: Áh atyám! melly iszonyúképen megcsalatkoztam.

Az öreg Gróf felemelvén fiát és mellyéhez szorítván, édes fiam! úgymond, a’ bírónak nyugodtt elméjű embernek kell lenni. Térj magadhoz. Manczi talán ártatlan.

Ártatlan? mondá az ifiú Gróf. Nézdsze, micsoda tekínteteket lökdös a’ jó Veronkára! Atyám! bezárták ezt a’ szegény ártatlan leánykát. Manczi az attyát, az öreg Hadasit, saját leánya ellen huszította fel. Gondoldsza meg jól: az attyát saját gyermeke ellen! Felséges Isten! ezt Manczi cselekedhette! – Óh Manczi! érzed-e súllyát a’ bosszúságnak, mellyel az én kedves Veronkámot illetted?

Az én kedves Veronkámot? Ezen ígék Manczit a’ haragnak legfőbb pontyára ragadták. Rettenetes tekíntetet vetvén oldalvást Veronkára, egyszerre neki fordúlt, ’s mérges szózattal megriasztván, takarodgy, úgymond, szemeim elől, te alávaló szemét!^* takarodgy ki házambúl töstént!

Az ifiú Gróf felemelvén eggy hangos áh! szó utánn karjait, oda ugrott Veronkához, ölbe vette, felemelte, ’s a’ szobábúl kivitte. Laczi! Laczi! kiáltának utánna mindnyájan egyszerre. Laczim! édes Laczim! mondá Manczi rettenetes szívszorúlással. De az ifiú Gróf nem hallván szavokot, Veronkát a’ kocsiba tette. A’ lovak ki nem voltak fogva, mivel Veronkát Kaczajfalvára akarta küldeni. Felugrott azutánn a’ leányhoz a’ kocsiba maga is, ’s a’ zokogó szerencsétlent ölébe vévén, Kaczajfalvára! kiáltya vala a’ kocsisnak. Szinte megcsapta ez a’ lovakot, és a’ kocsi repűlni kezdett, mikor Manczi kirohant, hogy Lacziját tartóztassa.

Manczi látván, hogy későn érkezett, visszaomlott a’ szobába, ’s iszonyú jajgatásra fakadván, áh! örökre elvesztettem szívét, úgymond, örökre oda vagyok! A’ többiek egymásra nézvén, azt kérdezgették, mi adhatott az ifiú Grófnak okot arra, hogy Veronkát ide hozza? Potrohosi a’ szomszéd ebédlőben nagy lépésekkel felsalá sétált, és haragjában egész erejébűl fütyűlt. Az öreg Gróf megvallotta, hogy az egész esetnek csak felét sem érti, és hogy legjobbnak itéli, ha fiának paripájánn a’ lovásszal eggyütt haza megy, és ott a’ dolgot bővebben kitanúllya. Ezzel búcsút is vett Rósafiéktúl, megigérvén, hogy őköt azonnal tudósítani fogja mindenrűl, mihelyt valami bizonyost kinyomozhat.

Azalatt az ifiú Gróf Veronkával Kaczajfalvára érkezvén, szinte erőltette magát, hogy nyugodtt elmével lenni tessen, és Veronkának eggy szobát nyittatott. Nézd, Veronkám! itt neked szép lakásod, és gyönyörű kilátásod lessz. Ezzel megnyitott eggy ablakot, ’s azonnal betette ismét, minekelőtte azonn Veronka kitekínthetett volna. Azutánn leomlott a’ szófára, ’s mély szomorúságát el akarván fojtani, itt mink eggyütt boldogok leszünk, úgymond. Ott mindennek vége van.

Veronka hasonló szomorúságba merűlvén, már a’ Grófot visgálta, már meg szemeit a’ földre függesztette, és gondolkodott. Szádnoki lebegvén fejében, tiszta szívbűl kívánta, hogy Manczival a’ Gróf mennél hamarább kibékéllyen. De látta, hogy most az ő fejében sokkal iszonyúabb a’ zavarodás, hogysem az illyen dolognak csak említését is elviselhetné. Hallgatott tehát, és magában a’ reménységet ez iránt hűven táplálgatta, még a’ Gróf a’ kétségbeesésnek mélysége felett lebegett.

Az öreg Gróf haza érkezvén, elővette eggyenkint, legelőször fiát, azutánn Veronkát, ’s kitudakozta tőlök az egész esetet, mellybűl látta, hogy Veronkának üldözésére Manczit a’ szerelemféltés birta. Fiát tehát ezen alkalmatossággal megösmerkedtette a’ szerelemnek e’ tulajdonságával is; de az ifiú Gróf azt vítatta, hogy a’ jó embereknél még a’ szerelemféltésnek is menttnek kell lenni minden igazságtalanságtúl. Örömest hallotta mindazonáltal még is édes attyának és Veronkának ama’ tanáccsát, hogy Manczit ártatlanabbnak nézze, mintsem eddig tartotta; a’ mire szíve is felette nagyon hajlott.

Mennél jobban lecsillapodott az ifiú Gróf, ’s mennél beszédesebb lett Manczihoz való szeretete, annál vídámabb lett viszontag Veronka is. A’ Grófnak Manczival való egybekelése volt minden sohajtásinak legfőbb czéllya, olly annyira hogy a’ Grófnak már most Szádnokihoz való szerelmét is megvallotta volna, ha ettűl őtet a’ következendő ki hiúság vissza nem tartóztatta volna. Pártyát fogta ő tudni illik Manczinak, minden kigondolható módokkal azon ügyekezvén, hogy a’ Grófnak Manczihoz való hajlandóságát újjra felgerjessze. Magasztalta szépségét, dicsérte nemes tulajdonságait, mély tisztelettel szóllott szívének természetes jóságárúl, megvallotta, hogy ő a’ szerelemféltésnek hasonló esetében a’ haragot és bosszúállást még tovább űzte volna, ’s mind ezeket minden erőltetés nélkűl olly természetesen terjesztette a’ Gróf’ elejébe, hogy maga az öreg Gróf nem győzött nagyszívűségénn elegendőképen álmélkodni, Fia pedig mind csak nemes szívű barátnéjának nevezte. Azt ugyan Veronka magában jól érzette, hogy az ő nagyszívűsége haszonra néz, de azt magátúl még sem nyerhette meg, hogy ezt nyilván megvallya. Az öreg Gróf nemes szívű leányának hítta, az ifiú Gróf majd hogy nem imádta, a’ Grófné pedig felőlle azt vallotta, hogy ebben hozzá fogható leányt soha sem látott. Nem lehetett tehát azt kívánni tőlle, hogy nagyszívűségének igaz okát megvallván, ennek a’ nemes gondolkozású és fő nemű háznak magasztalásait elkoczkázza. Hallgatott inkább, és békességes tűréssel viselte Szádnokitúl való távúllétét, kinek mindazáltal eggy rövid levélben meghagyta, hogy hozzá való szeretetének állandóságárúl legkisebbet se kételkedgyen.

Az ifiú Gróf^* azonban a’ kibékéllésre csak eggy lépést sem tett, és ha erre Veronka némellykor késztette, egész felelete csak abbúl állott, hogy erre ő magának üdőt akar hagyni. Halkkal kell ezt a’ dolgot vinni, kedves Veronkám! azt szokta volt mondani, hogy bizonyosan kitanúlhassam, ha engemet Manczi igazán szeret-e, vagy sem? Feltette ő tudni illik magában, hogy az első lépést a’ kibékéllésre meg nem teszi, hanem Manczitúl várja. Ezzel én, édes Atyám! mondá az öreg Grófnak, Manczi’ szerelmét akarom próbakőre tenni, egyszersmind pedig szívét arra birni, hogy jövendőben a’ hasonló indúlatosságtúl őrízkedgyen.

Ez Veronkának nagyon sokáig tartott. Manczinak tehát alattomban eggy levelet írt, mellyben tudtára adta, hogy az ifiú Gróf szinte olly buzgón szereti, mint azelőtt. Eltökéllette ő magában, úgymond, hogy a’ Kiasszonyt egészen saját szívének és szerelmének vezérlésére haggya, és erősen hiszi, hogy ezek a’ Kisasszonyt az ő szívéhez visszavezetik. Ha a’ Kisasszony csak egyszer látná e’ nemes szívű ifiat, mikép sohajtya annak az órának érkezését, mellyben e’ szókot: édes Laczim! kedves Manczijának ajakibúl ismét hallhassa, elfelejtkezne minden kétkedésrűl, ’s megsiettetné ama’ kívántt szempillantást, melly a’ Kisasszonyt e’ jó és nemes lelkű ifiúval örökre megeggyesítse.

Manczi nagyot kiáltott örömében, ammint e’ levelet elolvasta. Nyakába borúlt volna Veronkának, ha jelen volt volna. Reménységei egyszerre felélledtek, és álmodozásait a’ szerelemnek és elragadtatásnak jelenéseivel újjra megtöltötték. Azonban képzése lassankint lecsillapodván, fontolgatni kezdette a’ dolgot. A’ levelet Veronka írta. Kellemetlen állapot, úgymond, hogy az illy örvendetes hírt annak a’ gyűlöletes leánynak kell köszönnöm! De azonnkivűl még titkos szándékokrúl, tőrökrűl, kelepczékrűl is kezdett gyanakodni, mivel a’ levél Veronka’ kezébűl érkezett.

Majd azutánn a’ levelet még egyszer átolvasván, másféle gondolatoknak eresztett zabolát. Nincs külömben! mondá végtére. Veronka kénytelen volt, nekem e’ levelet írni – Laczi nállam nélkűl nem élhet többé. Az a’ csalárd leány nekem ezt az örömet nem tette volna, ha kénytelen nem volt volna vele. A’ Gróf tehát kívánna velem kibékűlni, de az első lépést nem akarja megtenni? Mosolygott, mikor ezt magában meggondolta, ’s új álmodozásokba merűlt, mellyekben a’ szegény Grófot majd nem tántoríthatatlan engesztelhetetlenséggel kínozta. Térgyeinn állott előtte, és ő neki csak hosszas esedezések utánn bocsátott meg. Majd azutánn arrúl gondolkodott, mikép lehetne jó módgyát ejteni annak, hogy a’ Gróffal öszvejöhessen? Mellyéhez szorította gondolattyában ismét, megbocsátott neki, ’s édes Manczija volt ismét. De büntetést, eggy kis büntetést csak érdemlett még is, úgymond, noha ő az, a’ ki a’ kibékéllésre az első lépést e’ levél által megette.

Manczinak könyei elállottak. Derűltt tekíntettel jelent meg régtűl fogva ma legelőször a’ társaságban, ’s részt vett nem csak a’ beszéllgetésekben, hanem még a’ nyájaskodásokban is.

Azonban, mennél tovább visgálta a’ dolgot, annál bizonyosabbnak lelte, hogy a’ levél a’ Gróftúl származott. E’ gondolat hízelkedett neki, és érzéseit csiklandotta. Nem csuda tehát, hogy annak életét meghosszabbítani kívánta. Óh! hogy az ember soha sem elégszik meg azzal a’ diadalommal, mellyet neki az eset, vagy saját hiúsága szerez! Szegény Manczi! Eltökéllette ő magában, hogy a’ visszatérő Grófot előbb megbünteti. Drágán veszed meg, Laczi! mondá diadalmaskodó szózattal, most egyszer drágán veszed meg a’ békecsókot!

Hogy Manczinak plánumát helyesen elő adhassam, szükséges az Olvasót eggy külföldi emberrel megösmerkedtetnem. Manczinak édes annya, a’ Viczispányné, Bécsben neveltetett. Volt ott neki eggy szíves barátnéja, Berg Anyicska, eggy Bécsi Tanácsbélinek gyönyörű leánya. Ezt az akkori Ánglus követségnek Russel nevű Secretáriussa megszerette, naponkint látogatta, ’s végtére el is vette. Russelnek volt Bécsben eggy öccse, kit magánál neveltetett, mivel szülőik Londonban elhaltak. Ez azutánn Báttyával eggyütt hazájába visszatérvén, hadi szolgálatba állott, és Regmentyével eggyütt Indiába jutott, hol a’ honbéliek a’ jövevény Ánglusokkal szinte hadakoztanak. Egynehány esztendő múlva az öregebbik Russel ismét visszajött Bécsbe, mint Ángliai követ, ’s minekutánna Indiában az első lázúlások elfojtattak, Kapitány öccse is kijött utánna szabadsággal, kiváltkép a’ végbűl, hogy úttyában amaz országokot lássa, mellyekkel még meg nem ösmerkedhetett. Bécsbűl végtére Magyar Országba jött, ’s minekutánna egynehány Vármegyét megjárt volna, ángyának régi barátnéját, Rósafinét is, felkereste.

Ezen alkalmatossággal Manczit meglátta, ’s közelebbrűl megösmervén, meg is szerette. Ammint Bécsbe visszaérkezett, ángyához folyamodott, hogy vegye ki jó móddal Manczinak szülőibűl, ha leánnyokhoz való szeretete nem volna-e ellenekre? Manczibúl pedig, ha nem átallaná-e kezét és szívét eggy ollyan férjfiúnak adni, a’ ki emberséges ember és elég gazdag ugyan, de jövevény egyszersmind, és valamivel meglettebb amaz ifiaknál, a’ kik Manczi körűl forgolódnak. Ángya e’ fontos dolgot eleven szóval végezni jobbnak itélvén, mint levelek által, a’ Kapitánnyal eggyütt elment Bécsbűl Rósafiékhoz. Manczinak Szülői e’ házasságot nem ellenzették, ha a’ leánynak szívét a’ Kapitány arra birhattya, hogy idegen embernek kezet adgyon. Elejénte tehát az okos férjfiú csak azonn ügyekezett, hogy a’ Kisasszonynak barátságát megnyerhesse. Ez meglévén, haza kísértette ángyát, ’s azonnal Londonba írt egynehány jó-akaróinak, hogy szerezzenek neki valamellyik Ánglus Regementnél Óbester hivatalt. Volt eladó egynehány, ’s az eggyiket közűlök meg is vette.

Azalatt még ezek történtenek, Gróf Kaczajfalvi Lászlóval Manczi megösmerkedett, ’s ammint az Olvasó már tudgya, szerelmes szövetséget is kötött. Az Óbester^* szinte akkor érkezett Rósafiékhoz harmadszor, mikor Manczi a’ Gróffal legnagyobb haragban volt. A’ mim van, édes Kisasszonykám! mondá ő érzékeny nyílttszívűséggel, azt mind oda ajánlom. Ha több volna, szívesen feláldoznám a’ Kisasszonynak azt is. Egyenes szívbűl áll mindenem, igaz szeretetbűl, annyi gazdagságbúl, hogy velem eggyütt tisztességesen elélhessen belőle, de kivált mindennémű kíméllésbűl, melly életem’ fogytáig tartand, mivel jól átlátom és mélyen tisztelem én amaz áldozatot, mellyet nekem az által tesz, hogy kezét negyven esztendős férjfiúnak adgya.

Manczi talán adott volna Russelnek eggy kis reménységet, ha azt, hogy ez által a’ Grófot megbosszantya, gyaníthatta volna. De a’ Gróf a’ szomszéd faluban úgy élt, mintha Manczi a’ világonn sem volt volna. Russelnek tehát akkor egyenesen azt felelte, hogy kezére ne tartson számot. Most ellenben, mikor a’ Grófot ismét lábainál feküdni, és kegyelemért esedezni vélte, Russelt, mint bosszúállásának eszközét, csalogatni kezdte. Barátságosabban beszéllgetett vele, örömest hallgatta amaz indiai ütközeteknek rajzolását, mellyekben jelen volt, az indiai szokásokrúl külömbféle kérdésekkel ostromolta, karjánn a’ kertben örömest sétálgatott, ’s végtére olly érezhetetlenűl, ammint csak lehetett, arra a’ gondolatra vezette, hogy nem volna rossz az öreg Kaczajfalvi Grófot vadászatnak okáért meglátogatni.

Ez megtörtént. Az ifiú Grófnak Russel nagyon megtetszett, Russel pedig estve Rósafiékhoz visszaérkezvén, nem győzte Manczinak az ifiú Grófot elegendőképen dicsérni. E’ vadászatnak természetes következése az volt, hogy Rósafi Viczispány is mulatságot adott viszontag az öreg és az ifiú Kaczajfalvi Grófoknak. Elküldötte tehát hozzájok más nap eggyik Író-deákját, és ebédre hívatta őköt. Manczi allig győzte a’ követnek visszaérkezését várni, és estve felé jó messze elejébe ment. Eljönnek-e? kérdezé tőlle, mihelyt vele szóllhatott, ’s megértvén feleletébűl, hogy tiszteletére lesznek, szinte megtüzesedett örömében.

Azon estve Manczi szüntelen’ az öltözetek között habzott, el nem tudván magában tökélleni, ha más nap czifra ruhát vegyen-e magára, vagy csak ollyan természetest, a’ minőt az ifiú Gróf szeretett? Egész éjszaka nem tudott e’ miatt aludni, és csak hajnalkor szenderedett el eggy keveset. Más nap reggel még súlyosabb lett állapottya. Haját legelőször fodrokra égette, felviszálta, ’s mivel a’ Grófnak kedvéért már azelőtt nagyra nevelte volt, befonta; azutánn pedig ismét kifésűlte, kiegyengette, és vállainn szabadon lebegtette. Székeinn rendre függtek a’ selyemruhák, ’s végtére csak még is a’ legközönségesebb öltözetet választotta. Sok pántlikahurkot tűzött azonban e’ ruhára; haja közé fűzér gyöngyököt font, és kalapjára sokféle tollakot és bokrétákot tett. Lássa! úgymond, hogy egészen elfelejtettem ő kigyelmét! ’s még eggy ragyogó kőrózsácskát dugott a’ hajába. A’ tűkör előtt azutánn külömbféle orczavonásokot próbálgatott, mellyek hidegvérűségét, vagy még megvetését is jelentsék, és nagyon örűlt, hogy ezen indúlatokot orczájánn olly érezhetőképen lerajzollyák. Mikor lovakot hallott a’ ház felé jönni, olly piros lett, mint a’ rósa, és rezketett. Amazok közelebb érkezvén, felugrott a’ székrűl, és a’ tűkörtűl az ablakhoz, az ablaktúl ismét a’ tűkörhöz szaladozott. A’ ruhákot az eggyik székrűl a’ másikra hányta; a’ szobában idestova futosott, és mikor ismét lovakot hallott az ablak alatt menni, a’ tollakot hirtelen’ mind lerántotta fejérűl, és az asztal alá szórta.

Útazók voltak, kik a’ ház mellett ellovagoltanak. A’ tollakot tehát ismét felszedte, hogy előbbeni helyeikre visszatűzze. Azonban mintha mély gondolkodásában elfelejtette volna magát, nem csak a’ tollakot vissza tűzte, hanem még a’ gyöngyököt és a’ kőrózsát is kiszedegette hajábúl, melly már most vállainn minden ékesség nélkűl természetesen lebegett. Azon szempillantásban megsajdította az ablakrúl az öreg Grófot, paripájárúl leszállani, ’s vissza ugrott az ablaktúl a’ szoba’ közepére. Mellye már megszorúlt, már felemelkedett. Majd azutánn az ajtóhoz szaladt, és bezárta; onnan pedig visszasietett a’ tűkörhöz, hol ruhájárúl a’ pántlikákot mind leszaggatta, és a’ földre hányta. Ez meglévén, hallgatódzott, de semmit sem hallhatott.

Lemennyen-e vagy sem? el nem tudta magában tökélleni. Tizszer is felnyitotta egymás utánn az ajtót, és csendesen ismét betette. Ebéd előtt nehezen ment volna le, ha eggy inas által le nem hívatták volna. Érzette, hogy arczai égnek, mikor a’ garádicsokonn leandalgott. Rezketve fogta meg az alsó szobának ajtókilincsét, ’s ammint azt azon szempillantásban a’ szobaleány, ki a’ kávét bevitte volt, belőlrűl találta megnyitni, úgy megijedt, hogy majd hanyatt roskadt.

Belépvén, mély térgyhajtást csinált, a’ nélkűl hogy szemeit fel mert volna vetni. Az én jó Manczim! mondá az öreg Gróf. Manczi rá emelte szemeit, de az ifiú Grófot mellette meg nem sajdíthatta. Leült azutánn, és szüntelen’ az ajtóra^* nézegetett. Kávét töltött a’ findzsákba, és mindenik findzsánál elöntötte, mivel az ajtóra kacsongott. Még újjait is megégette, mivel az ajtónn volt a’ szeme. Az ifiú Grófot azonban nem láthatta bejönni, amivel otthon maradt.

Hadasi Kaczajfalvára érkezvén, hogy leányát meglátogassa, az nap, hogy az ifiú Grófnak Rósafiékhoz kellett volna menni, reggel megbetegedett. Az ifiú Gróf tehát otthon maradt, hogy Veronkát vígasztallya, ki édes attyát a’ haláltúl szörnyen féltette.

Szegény Manczi! E’ hírre ő szobájába felrepűlt, a’ szófára ledűlt, zokogott, és Veronkát a’ pokol’ méllyére átkozta. Veronka, úgymond, és mind csak Veronka! Eggy fertály órányi szörnyű tusakodása utánn pedig, várjatok! mondá, nem maradok adósotok. Ezzel lement. Az öreg Gróf megszóllította, de ő csak röviden felelvén, az Óbesterhez fordúlt. Szemei csak Russel’ orczájánn legeltek, fülei csak Russelt hallgatták. Ha némellykor az öreg Gróffal beszédbe eredt, csak azért történt, hogy Russelt dicsérje. Óh az Óbester nemes eggy szívű és felette derék ember! mondá Laczi’ Attyának egynehányszor. Ha ösmerné Gróf Uram! melly természetes, ’s egyszersmind melly fínom nevelésű férjfi ő! Hozzá hasonlót nem ösmerek. Tökélletes mindenben, a’ mit a’ világ a’ férjfiaktúl kívánni szokott! A’ sétálásnál úgy csüggött ő Russel’ karjánn, mintha hozzá volt volna kötve, ’s mikor az öreg Gróf elbúcsúzott, akkor őtet Manczi bizonyossá tette a’ felűl, hogy magát mindaddig szerencsésnek tartya, még Russel édes Attyának házánál marad.

E’ diadalommal felment Manczi a’ szobájába, hogy ott magát kinevesse; de a’ nevetés helyett, mellyre magát hasztalan’ erőltette, sűrű könyhúllajtásokra fakadt. Az öreg Gróf, még Rósafiéknál volt, egynehányszor megrázogatta fejét. Manczinak ügyekezete, mellyel magát az Óbesternek kellette, olly buzgó volt, hogy azt az öreg Gróf igaznak vélte. Haza lovagolván, majdnem hálákot adott az egeknek, hogy fiának és Manczinak szerelmes szövetsége félbe szakadt. Állhatatlan szívű és könnyen gondolkodó leánynak lelte ő Manczit, mert csak egyszer kérdezte tőlle, mit csinál Laczi? és még akkor is azonnal Russelhez fordúlt, a’ nélkűl hogy a’ feleltetet megvárta volna. Ha mindgyárt csak tetetés volna is! mondá magában az öreg Gróf, ’s megrázta fejét.

Haza érkezvén, az ifiú Grófnak első heves kérdése az volt: mit csinál Manczi? emlékezik-e még rólam? szeret-e? – Az öreg Gróf elbeszéllette fiának, a’ mit Manczitúl látott és hallott, és fia lesütvén fejét, egészen elnémúlt. Én azt tartom, mondá végtére az attya, hogy Manczi tégedet soha sem szeretett. Én is azt tartom, felelé az ifiú, és mosolygani akart, de szemébűl a’ könyek erővel kiütöttek. Erre édes attyának nyakába borúlván, arczaihoz nyomta könyes orczáját, és a’ szobábúl kiment.

Veronka utánna sietvén, érzékeny buzgósággal kérte, hogy legyen nyugodtt elmével. Hidd el nekem Laczi! Manczi tégedet még szeret.

Engemet? kedves Veronkám. Engemet Manczi szeret?

Veronka alkalmasint kitalálta Manczi’ plánumát.

Nem! édes Veronkám, mondá erre az ifiú Gróf. Inkább akarom én, hogy Manczi engemet többé ne szeressen, mintsem hogy megcsallyon. Azt mondod te, hogy ő engemet bosszontani, és szerelemféltésre akar birni. Óh édes Veronkám! melly boldogtalan volnék én, ha az ő szíve illy csalárdságokra vetemedni képes volna. Haggy magamot eggy kevésig, Veronkám! Eredgy az atyámhoz.

Kimondhatatlan nyughatatlansággal és tusakodással járkált felsalá az érzékeny ifiú, meg nem tudván magát határozni, ha édes attyának higgyen-e, vagy Veronkának? Más nap korán reggel, mikor még az egész ház nyugodott, lóra ült, és Manczihoz nyargalt. Potrohosi hangos örömkiáltással fogadta: Isten hozott, édes Laczim! Isten hozott hozzánk!

Manczi elvetvén magárúl a’ paplant, kiugrott az ágybúl, és az ablakhoz szaladt. Füle meg nem csalta. Laczi volt, a’ kinek szavát hallotta. Vizsgán kacsongott le az ablaknak már eggyik már másik üvegtáblájánn, de Laczit nem láthatta, mert Potrohosi előtte állott, és vastag derekával az ifiút egészen eltakarta. Csak eggyik karja tünt egyszer szemébe, és szíve azonnal dobogni kezdett. Felöltözött hamar, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit csinál? Azutánn kirepűlt a’ szobábúl, és a’ garádicsokonn le akart menni Laczinak karjai közé; de a’ harmadik garádicsonn észre vette, hogy mellytakaróját a’ szobában felejtette. Visszasietett tehát, bekilincsezte az ajtót, és jobban felöltözött.

Az öltözködés alatt szinte érezhetetlenűl tértek vissza emlékezetébe a’ tegnapi napnak, Laczi’ elmaradásának és Veronkának képei, ’s azonnal érezte azt is, hogy szerelmét a’ bosszúállás utánn való esdeklés fojtogatni kezdi. Egészen felöltözködvén, le akart menni. Maga sem tudta még, mikép visellye magát? Szinte be akart lépni a’ szobába, a’ hol Laczit beszéllgetni hallotta, ammint a’ kertnek nyíltt ajtajánn megsajdította Russelt, a’ legszélesebb fasorok között sétálgatni. Hozzá szaladt tehát a’ kertbe, karjába akaszkodott és szörnyű szívdobogással fel ’s alá kezdett vele játni.

Az ifiú Grófnak első kérdésére, hol volna Manczi? azt felelte Potrohosi, hogy még minden bizonnyal az ágyban. Minekutánna Rósafiékot megköszöntötte, megújjította kérdését; Potrohosi pedig kiintette a’ szobábúl, és felvezette magával a’ garádicsokonn azzal a’ reménységgel, hogy húgát az ágyban talállya. Ott nem lelvén, az ágyra tette kezét, melly még meleg volt. Gyere ide Laczi! úgymond, és tapasztald, hogy nem rég kellett neki felkelnie. Laczi az ágyra tette kezét, ’s gondolatokba merűlvén, vissza sem vonta eggy üdeig. Mi a’ tatárt csinálsz? kérdezé tőlle végtére Potrohosi.

Az ágyat nézem, ha meleg-e még? felelé a’ Gróf bizodalmas szózattal.

Potrohosi elkaczagván magát, jőjjsze velem, úgymond, keressük fel.

A’ garádicsokonn lemenvén, megsajdította Manczit a’ Gróf a’ kertben és Russel’ karjánn. Amott van, úgymond, újjal mutatván a’ kertbe, és elhalaványodván; Russellel sétál a’ kertben.

Manczi maga megett szózatot hallván, erőltetett kaczagással nevetett valaminn, a’ mit neki Russel mondott, és ennek karjához még jobban oda kúcsolta magát. Ammint megfordúltak, meglátták Potrohosit, ki a’ Grófot hurczolta inkább feléjek, hogysem vezette.

Manczi! kiáltá Potrohosi, Laczi van itt. Manczi el nem pirúlhatott, mert a’ nélkűl is ollyan volt már az orczája, mint a’ tűz, mióta a’ Grófnak szavát maga megett meghallotta. Örömest sietett volna báttya’ elejébe, de Russel’ karjainn kellett maradnia, mivel rezketett. Így az ő sétálása hasonló lett a’ félénk tapogáshoz. Azalatt a’ Gróf és Potrohosi a’ kertnek hantgarádiccsainn lejutottak, és Manczihoz elérkeztek.

Mint van a’ Gróf? kérdezé Manczi felette nagy háborodással, ’s a’ nélkűl hogy a’ feleletet megvárta volna, azonnal Potrohositúl kérdezett valami kicsinységet. A’ Gróf elkomorodott, és nem ok nélkűl; mert ammint a’ házhoz érkezett, ő is felnézett Manczi’ ablakjára, és csak eggyik karját sajdította meg, mivel orczáját szemei elől Potrohosi eltakarta. Azt gondolta tehát, mikor Potrohosival felment, hogy szobájában leli. De Manczi a’ helyett, hogy a’ Grófot megvárta volna, lement Russelhez a’ kertbe, noha tudta, hogy a’ Gróf már a’ háznál van. Nem kellett tehát a’ Grófnak több ennél, hogy édes attyának mondását igaznak lellye.

Russelt szereti! így szóllott magában, és az egész dologrúl semmi egyéb gondolat nem tünt eszébe. Így állottak eggy üdeig egymásnak általellenében e’ szerelmesek, a’ nélkűl hogy egymáshoz csak eggy szót szóllottak volna, még őköt Potrohosinak hangos kaczagása álmaikbúl fel nem verte. Erre bementek. A’ Gróf fontos dolgokrúl beszéllgetett Russellel és az öreg Viczispánnyal; Potrohosi pedig azonban Manczit hidegsége miatt jól megleczkézte.

Legyen Uram Bátyám nyugodtt elmével, mondá Manczi. Fogadom, hogy az egész dolognak jó vége lessz.

Lyánka! az ifiú Gróf olly legény, a’ kit órránál fogva hurczolni nem lehet. Ne rontsd el nálla dolgodot; hanem azonn ügyekezz inkább, hogy homloka felderűllyön.

Haggyon nekem békét Uram Bátyám. Fogadom, hogy meg fog velem elégedni.

Ezzel Russelhez és a’ Grófhoz fordúlt. Amarra édes mosolygással nézett; mikor pedig a’ Grófra tekíntett, szemének e’ kis fordúlásával édes mosolygásának legalább fele elenyészett. A’ Gróf komor volt ugyan, de egyszersmind olly nyugodtt szívű is, hogy orczájánn a’ belső háborodásnak legkisebb jelét sem lehetett látni. E’ hidegvérűsége Manczit nagyon bosszontotta. A’ beszéd köztt kezét Russel’ kezére tette, és a’ Grófnak még sem változott meg színe, sem tekíntete. Sőt Russelt szinte olly érzékenyen látszott ő szeretni, mint Manczit, kit a’ figyelmetességben, mellyel az Óbesternek beszédgyeit hallgatta, még messze fel is haladott.

Manczi elvégre eggy pár szót ejtett, mellyekbűl a’ Gróf könnyen észre vehette, hogy a’ kertbe megy. Oda várta ő maga utánn a’ Grófot, és reménységében meg nem csalatkozott. Manczi azonnal azt kérdezte tőlle, miért nem jött el tegnap ebédre az öreg Gróffal? A’ Gróf pedig minden tartózkodás nélkűl azt felelte, hogy neki otthon kellett maradni a’ végbűl, hogy Veronkát vígasztallya.

Veronka’ kedvéért tehát? mondá erre Manczi, ’s meggörbítvén ajakit, sétálni kezdett. Mikép tetszik a’ Grófnak az Óbester?

Én őtet úgy szeretem, felelé a’ Gróf, mind az édes atyámot. Higgye el nekem a’ Kisasszony, hogy megtanúlván az embereket ösmerni, igen keveset találtam köztök, kiket örökre magamhoz kapcsolni kívánnék; de e’ kevesek közé tartozik Russel is.

És Russelenn kivűl kicsoda még? kérdezé Manczi.

Az Atyám, Veronka, az Anyám, Mályvási, az én öreg Istókom, és – itt eggy könyecske gördűlt ki komor szemébűl, – de most már ennek vége van.

Manczi elhallgatott, és rezketni kezdett. Egynehány szempillantás utánn ismét megszóllítván a’ Grófot, ’s azt gondollya talán a’ Gróf, úgymond, hogy Veronka a’ Grófot valóban szereti?

A’ Gróf mellyére tévén kezét, hidd el nekem Manczi! úgymond, hogy Veronka engem’ szeret, mert én is viszontag őtet szívembűl szeretem. Óh! ha te tudnád, melly jó leányka ő? ’s melly tüzesen védelmez tégedet?

Engemet? Hm! az ő védelmezésére nekem semmi szükségem sincsen, mondá Manczi hegykén. És ki ellen védelmez ő engemet? A’ Gróf ellen talán csak nem? Ezzel a’ fáradsággal magát megkímélheti. Az ollyan emberektűl én semmit sem kívánok, a’ kiknél nekem Veronka’ védelmezésére van szükségem.

Manczi! mondá erre a’ Gróf intő szózattal.

Manczi a’ beszédet félbeszakasztván, Russelre fordította. Én őtet szívbűl kedvellem, úgymond, és ő engemet minden bizonnyal hűven szeret. A’ Gróf erre nyughatatlanságot mutatott, Manczi pedig diadalmaskodott. Ő engemet, úgymond, Szülőimtűl megkért.

És te Manczi? kérdezé a’ Gróf szomorúan; mit mondasz hozzá?

Most már kezemben vagy! gondolá magában Manczi. Russel nagyon nemes szívű férjfiú, mondá a’ Grófnak kérdésére.

Az ő minden bizonnyal! felelé a’ Gróf, Manczitúl eggy keveset félre fordúlván.

Én szerencsés asszony lennék, ha hozzá mennék. Őnálla legalább Veronkánka közbenjárására semmi szükségem sem volna.

Minden bizonnyal nem! mondá^* a’ Gróf, az égre emelvén szemeit, és a’ Kisasszony kiváltkép azért lenne általa szerencsés asszony, mert, ammint látom, szereti. Ezt mondván, a’ kertnek ajtaja felé fordúlt és Manczitúl elsietett.

Laczi! mondá erre Manczi, de hirtelen ijedése miatt olly halk szózattal, hogy a’ Gróf nem hallhatta, ki gyors lépésekkel a’ kastélyba visszament. Egymást érő könyek görgöttek le arczainn, és zokogását még Manczi is meghallotta. Utánna sietvén, és karjait utánna terjesztvén, Laczim! úgymond, kedves Laczim! A’ Gróf megfordúlván, megcsókolta tüzesen kezét, és szelíd ’s egyszersmind indúlatos szózattal imígy szóllott hozzá: Haggy fel édes Manczim! az én szerelmemmel! Sokkal jobb Russel énnálamnál. Az én feleségem Hadasi Veronka legyen.

Manczi elmerevedett. Veronka? kérdezé fúlékony szózattal, Veronka a’ te feleséged? Eredgy tehát hitszegő! a’ hová indúltál.

A’ Gróf elment; Manczi pedig még eggy darabig a’ kertben maradt, hol kezeit kúcsolgatta, és zokogott. Végre eggy inast akart a’ Grófhoz küldeni, hogy jőjjön hozzá még egyszer a’ kertbe; de a’ büszkeség és harag ismét elcsábította e’ gondolattúl, úgy hogy el nem tudta magában tökélleni, mit tévő legyen? Tízszer is rá lehelt kezkenőjére, hogy szemeit vele megszárítsa, és szinte annyiszor újra megindúltak szemébűl a’ könyhullajtások. Illy kisírtt szemmel be nem mehetett, sőt még inassal szem szóllhatott, ha csak az egész dolgot el nem akarta árúlni. E’ mellett pedig kimondhatatlan szorongatásokot érzett a’ miatt, hogy a’ Gróf haza ne mennyen.

Azalatt a’ Gróf bement a’ szobába. Szemei nedvesek voltak. Rá tekíntettek mindnyájan, és elhallgattak. Potrohosi mosolygott és suttogva azt mondta vagy kétszer magában: óh asszonyok! mennyire viszitek még rajtunk való hatalmatokot!

A’ Gróf oda sompolygott Russel mellé, ’s alkalmatosságot várván arra, hogy vele magányosan szóllhasson, Óbester Uram! úgymond, az Úr Manczit szereti, úgy-e?

Russel nagy szemeket vetvén reá, igen is, úgymond, kedves Gróf Uram! én Manczi Kisasszonyt tiszta szívembűl szeretem.

Az Úr őtet már meg is kérte?

Szülőitűl, jó üdeje már, hogy megkértem.

Édes Óbester Uram! tegye Manczit boldoggá, kérem, és legyen vele szerencsés maga is. Ezt mondván, elfakadt sírva, és Russelt megölelte.

Russel rá bámúlván, én tegyem, úgymond, Manczit boldoggá? Mi jut, kérem, eszébe a’ Grófnak? Hisz én azt hallottam, hogy Manczi el van már igérve. De mikép jön a’ Gróf vallyon e’ gondolatra?

Csak imént mondta nekem maga Manczi, hogy az Úrnak karjai között szerencsés asszony leend.

Ezt a’ Grófnak Manczi mondotta volna? Laczi! te minden emberhez nyíltt szívű vagy! Én legyek-e a’ világonn egyedűl, a’ kivel csalárdúl bánhatnál? ’S Manczi mondotta volna ezt a’ Grófnak? Hisz én azt gondoltam, hogy a’ Gróf maga veszi el!

Én? Kedves Óbester Uram! Én Hadasi Veronkát veszem el. A’ mit én elébb mondottam, azt nekem, higgye meg az Úr, maga Manczi vallotta meg imént. Édes Russelem! kérlek, tedd Manczit boldoggá.

Russel megölelte az ifiút, és kirepűlt a’ kertbe. Manczi még felsalá sétálgatott, minekutánna éppen annyira hozta volna szívének nyugodalmát, hogy eggykét szempillantás múlva bemehetett volna. Russel hozzá sietvén, óh kedves Manczim! úgymond, ajakihoz nyomván a’ Kisasszonynak kezét, és megcsókolván, óh drága Kisasszonykám! bocsásson meg, hogy kimondhatatlan örömemet el nem titkolhatom. Szinte eggy tudósítás, mellyet a’ Grófnak ajakibúl vettem, olly boldog embernek tett engemet, hogy meg nem cserélnék széles e’ világonn senkivel. A’ Kisasszony azt reményli, hogy az én karjaim között szerencsés asszony leend? A’ mi szent találtatik az égben és a’ földönn, arra igérem, hogy eggyetlen eggy ügyekezetem lessz, még élek, a’ Kisasszonynak minden legkisebb kívánságait tellyesíteni. Csak a’ Kisasszonynak boldogsága legyen az enyím egyedűl.

Manczi e’ beszéd alatt úgy elhalaványodott, mint a’ haltt test. Szóllani akart, de eggyáltallyában csak eggy szót sem ejthetett. Térgyei nem győzvén testét viselni, remegni kezdettek. Russel ezt észre nem vévén, nagy örömmel vezette be a’ kastélyba. Manczi magánn kivűl volt, úgy hogy Russelnek egyéb szavait nem hallotta, vagy legalább nem értette, és a’ körűlötte lévő tárgyakot meg nem ösmerte.

Viczispány Uram! mondá Russel Manczi’ Attyának könybeborúltt szemmel, ide vezettem az Úrhoz Manczi Kisasszonyt. Csak imént tett engemet bizonyosnak a’ felűl, hogy őáltala boldog férjfiú leendek. Áldgyon meg bennünköt, kedves Atyám!

Kiki rá meresztette álmélkodó szemeit. Potrohosi már a’ Grófra tekíntett, ki az ablakban állott, és olly halavány volt, mint a’ fal, már meg Manczira, ki Russel’ karjárúl csüggvén, és háborodott szemeit a’ földre szögezvén, magánn kivűl látszott lenni. A’ Gróf, ammint Potrohosi még egyszer rá tekíntett, kezet nyújtott neki, a’ szobábúl sebesen kiment, lóra ült, és haza nyargalt.

A’ Gróf haza nyargal, kiáltya egyszerre Potrohosi; mire Manczi az egész jelenést eggy iszonyú kiáltással végezvén, Russel’ karjára leroskadt, és az ágyba vitetett. Itt ő szegényke, mintha semmivé tiporták volna, meredtt szemmel nézte a’ szobának bóttyát, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit akarjon? Báttyának ezer kérdéseire, mi történt legyen vele, hogy erre vetemedett? csak eggy szót sem felelt. Egyetlen eggy kérése az volt, hogy magát haggyák. Potrohosi elvégre e’ kérésének engedvén, Akaratos Lélek! úgymond. Csak úgy van, mikor a’ gyermekek engedelmeskedni nem akarnak.

A’ Grófnak állapottya szinte olly rettenetes volt, mint Manczié. Haza érkezvén, egyenesen az attya’ szobájába szaladt, ki Veronkával sétálni volt. Innen azutánn a’ kertbe ment, hol nagy lépésekkel felsalá járkált, ’s egész veszteségét átfontolván, érzékenyen epekedett. Mellyén keresztűl voltak fonva karjai, feje lecsüggött, és szemeibűl könyek görgöttek. Manczi! mondá egynehányszor, megmeg állván, vallyon mit vétettem én neked? Semmit sem tartott ő tudni illik bizonyosabbnak annál, hogy Manczi Russelt szereti. Visgálni kezdette tehát magában, miért szereti Manczi Russelt jobban, mint őtet? és az Óbesterben sok szép tulajdonságot talált, mellyek nélkűl ő még szűkölködött. Csak azt érzette tehát, hogy ő szerencsétlen, a’ nélkűl hogy benne Manczi ellen vagy Russel ellen legkisebb gyűlölség támadt volna. Sőt még a’ levegőben kastélyokot is épített, ébren álmodozván a’ jövendőségrűl, mellyben ő Manczi’ szerelmét ismét megérdemelvén, szívéért a’ nemes lelkű Óbesterrel szép erkölcsök és buzgó szeretet által versengeni fog. Ezen álmodozásokot ő olly édeseknek lelte, hogy az öreg Grófnak szavát hallván, a’ kertnek hátúlsó ajtajánn a’ mezőre kiosontott, csak hogy azokot félbeszakasztás nélkűl folytathassa. Mind hiába! mondá végtére; én őtet örökre elvesztettem! ’s ezt mondván, eszre vette, hogy a’ nedves fűben eggy bokor mellett űl, és az estvének mély homállyátúl már környűlvetetik. Allig tudott haza akadni.

Attyához szaladván, mellyére bocsátotta fejét, és átölelvén mind a’ két karjával, oda van, úgymond, minden örömem! Manczi Russelhez megy férjhez.

Russelhez? Laczi! ez lehetetlen.

Áh édes Atyám! mikor leszek én boldog? Édes Veronkám! én szerencsétlen vagyok, felette szerencsétlen! Manczi azt nekem maga mondotta.

Maga mondotta? kérdezé az öreg Gróf mély álmélkodással. Ha tégedet így megcsalhatott, képes ő mindennémű gonoszra.

Megcsalhatott? Hiszen mondom neked, hogy ő ezt nekem maga megvallotta. Erre az ifiú Gróf az egész esetet felette indúlatos panaszolkodással^* elmondotta.

Szerelemféltés! csupádon csupa szerelemféltés, mondá Veronka. Nyugodgy meg, Laczi! Manczi tégedet szeret. Rossz ember! melly szörnyen megijesztetted Veronkádot!

Veronkának vélekedését helyben hagyta mind az öreg Gróf, mind a’ Grófné.

De mikor nektek mondom, elkezdé ismét az ifiú Gróf, hogy nekem maga Manczi világosan megvallotta, hogy Russel’ karjai között szerencsés asszony lessz.

De mind haszontalan volt ellenkezése, ’s minekutánna vélekedésétűl mindnyájan elállottak, no majd meglássuk, úgymond mosolyogva. Kívánom, hogy meg ne csalatkozzatok, jóllehet meg nem foghatom, mi végbűl csalna meg Manczi engemet? Ezen ígéknél mély gondolatokba merűlvén, de meg kell-e, úgymond, annak lenni, hogy Manczi engemet megcsallyon? és hogy e’ szívbűl, melly őtet olly hűven, olly igazán szereti, csúfot űzzön?

Veronka azt vítatta, hogy az illyen csalárdságot könnyen meg lehet bocsátani.

Áh édes Atyám! mondá azutánn az ifiú Gróf, melly nagyon fáj az énnekem, hogy Manczi kénytelen engemet megcsalni. És ha én most őtet elvesztem, hol találok én ollyan embert, a’ ki engemet nevelésének, mellyel ösmerős nem vagyok, és erkölcseinek, mellyeket meg nem foghatok, kegyetlenűl fel ne áldozzon? Ki tudgya, édes Atyám! ha te e’ szívet inségre nem nevelted-e? mert azonn, hogy Manczi kénytelen, engemet megcsalni, én kimondhatatlanúl epekedek. E’ szóknál könyek nyomúltak ki szomorú szemeibűl. Kiment azutánn, ’s egynehány szempillantás múlva ismét visszatért komor tekíntettel. Megvárom a’ végét, úgymond féltörött szózattal. Russel nagyon nemes szívű férjfiú! Azutánn megölelte Veronkát, ’s érzékeny tekíntettel nézvén szeme közé, nem de Veronka! úgymond, te engemet meg nem csalnál, ha szeretnél?

Manczi azalatt magában egész éjszaka tusakodott. Már az Óbesternek akarta oda nyújtani kezét, hogy Laczinn bosszút állyon, már meg Kaczajfalvára akart repűlni, hogy a’ megbántott Ifiúnak lábaihoz borúllyon. Mint a hajót a’ habok, úgy hányták idestova szívét az állhatatlan gondolatok. Russel előtt szígyenlett megjelenni. Mert mit is mondhatott volna ő ennek a’ férjfiúnak, a’ ki tőle határatlan tiszteletet érdemlett? Elpirúlt, valahányszor errűl csak gondolkodott is. Azt mondgya-e neki, hogy Laczival csak tréfált, mikor neki azt mondotta, hogy Russel’ karjai között szerencsés asszony lessz? vagy azt, hogy Laczit Russelnek szerelmével csak bosszontani, és szerelemféltésre akarta gerjeszteni? Áh! mit mondgyak én ennek a’ nemes szívű férjfiúnak, felkiáltott végtére, ’s azonnal utánna vetette szívének legmélyebb rejtekében: vajha Indiának közepénn volna inkább nemes szívével eggyütt!

Más nap tudakozódtak egésségérűl, és ő azt felelte, hogy ma még meg nem jelenhet. Átlátván azutánn, hogy e’ dolognak sebes véget kell vetni, az ifiú Grófnak illyen levelet írt:

Ha Manczit valaha igazán szerette a’ Gróf, és ha szívében meg vannak még e’ Manczihoz amaz érzemények, mellyekrűl a’ Gróf több ízben azt vallotta, hogy örökké fennmaradnak! – Óh Laczim! Russel abban a’ boldogtalan vélekedésben van, hogy én őtet szeretem. Ebbűl a’ tévelygésbűl, mellyre őtet te vezetted, ki nem lehet őtet egyébkép vonni, hanem ha te neki világosan megmondod, hogy engemet szeretsz. Ezt én szeretetedtűl reménylem, jó szívedtűl pedig még meg is várom. Szeretlek viszontag tégedet én is! Ösmerd meg nagy érdemét amaz áldozatnak, mellyet neked e’ vallástétellel eggy leányzó tesz, és jőjj el még ma. Még bizonyosan elvárlak, vagyok örökké a’ te Rósafi Manczid.

Az ifiú Gróf e’ levelet vévén, lekiáltott az ablakonn eggy inasnak, hogy nyergeltessen. Azalatt ő a’ szobában felsalá sétált, ’s a’ levélnek szavait eggyenkint fontolgatta. Elment azutánn a’ levéllel az attyához. Jól mondtad, édes Atyám! úgymond, hogy Manczi engemet tegnap előtt megcsalt. Ihol a’ levele, olvasd el. Az öreg Gróf átfontolván az írást, azt kérdezte fiátúl, mit akar e’ levélre cselekedni?

Én a’ levelet nem értem, felelé az ifiú Gróf; talán ismét új csalárdság van benne. Azt a’ vallástételt, hogy ő engemet szeret, áldozatnak nevezi, mellyet ő nekem tesz. Édes Atyám! én Manczit szeretem, és nagyobb gyönyörűségem nincsen, mintsem ha én neki, és az egész világnak azt mondhatom, hogy őtet szeretem.

Eredgy tehát oda, mond meg ezt neki, ’s mond meg Russelnek is, hogy Manczit szereted, és hogy Manczi viszontag téged’ is szeret.

Úgy de tegnap én neki azt mondottam, hogy Veronkát veszem el. Így hát Russel engemet is csalárd embernek tartana. Atyám! nekem valami jut eszembe. – Kívánnám, hogy Manczit ne szeressem! mondá egyszerre, félbeszakasztván előbbeni szavait, és hogy Manczi^* Russelt szeresse!

De mi jutott tehát eszedbe?

Atyám! én Manczit kimondhatatlanúl szeretem. A’ múltt éjszaka és tegnap szerencsétlenebb ember nálamnál széles e’ világonn nem volt. De még is, ha engemet Manczi viszontag nem szeretne, inkább Gróf Bujafival élnék, mintsem az ő karjai között. Mikép tudhatnám én azt meg bizonyosan, ha ő engemet szeret-e, vagy sem? Ő ugyan nekem azt írja, hogy szeret; de vallyon igaz-e? vallyon nem új hazugság-e, a’ mit ír? Ezt én tehát próbakőre akarnám tenni. Russel őtet szereti, Russel már szülőitűl meg is kérte, és Russel nemes eggy szívű férjfiú. Ha Manczi engemet szeret, lehetetlen, hogy ő ezt Russelnek meg ne vallya, bátor oda nem megyek is.

Hát ha Russelnek oda adná kezét?

De lám-e mondom, hogy, ha engemet szeret.

Ezt én hallom; de ha csak ugyan még is – –

Atyám! mondá erre meredtt tekíntettel az ifiú Gróf, te Manczit rosszabbnak tartod, mintsem a’ micsodás. Ő Russelnek minden bizonnyal azt mondaná: én Laczit szeretem. És ha ő képes volna azt cselekedni, a’ mitűl te tartasz, óh édes Atyám! akkor csak eggy üdeig volnék szerencsétlen; egyébaránt pedig valaha lennék az, mikor már a’ dolgot meg nem orvosolhatnám. De nem! Manczi azt a’ nemes szívű férjfiút meg nem csalhattya. Ha engemet igazán szeret, oda nem adgya kezét Russelnek, és akkor boldogabb ember nálamnál nem lessz e’ földönn. Akkor azutánn bizonyosan tudom, hogy engemet szeret, és akkor még azt is elfelejtem neki, hogy az én jó Veronkámot megbánthatta. Ezt cselekszem, édes Atyám! Ez legyen az ő szerelmének próbaköve. Én oda nem megyek, és ha ő e’ próbát kiállya, óh Atyám! melly kimondhatatlanúl boldog lessz a’ te szerencsétlen fiat!

Az öreg Gróf mosolyogván, mit felelsz tehát, úgymond, neki?

Fia homlokára szögezvén eggyik újját, azt tartom, úgymond, hogy semmit sem.

Édes Fiam! az illendőség azt kívánnya, hogy a’ kérdésre feleletet adgyunk. Írd meg neki azt, a’ mit nekem imént mondottál.

Azt meg nem írhatom. Vajha kénytelen ne volnék vele, hogy szívét próbakőre tegyem. Édes Atyám! az nekem sokszor jut eszembe, hogy neked, Veronkának és nekem eggy tulajdon világ kellene, mellyben éllyünk. Minek csalt meg engemet legelőször Manczi? Mi szüksége volt neki arra, hogy szívét előllem elzárja? Ezt én neki soha sem felejthetem el. Én neki egyenesen megírom, hogy Russelhez való szerelmérűl, mivel maga megvallotta, legkisebbet sem kételkedhettem.

És ha Russelhez azért talál férjhez menni, mivel azt gondollya, hogy tégedet örökre elvesztett?

Russelhez mikép mehetne, ha nem szereti? Nem, édes Atyám! ezen alacsonyságra ő tellyességgel nem képes.

Azonban az öreg Grófnak e’ végső ellenvetése arra birta őtet még is, hogy e’ próbának bal fordúlását megelőzze. Leült tehát és Manczinak illyen levelet írt.

Kedves Manczim! Kötelességedet tudod, a’ nélkűl hogy reá megemlékeztesselek. Eltökéllettem magamban, hogy hozzád nem megyek, mivel megcsaltál, ’s mivel a’ csalásnak még legkisebb látszattya is, ha tovább tartana, nekem felette nagy és tűrhetetlen kellemetlenséget okozna. Russelnek azonnkivűl azt mondottam, hogy Veronkát veszem el; és én azt el nem viselhetem, hogy eggy olly nemes szívű férjfiúnak, mint Russel, legkisebb oka legyen, azt gyanítani, hogy meg akartam csalni. Laczi.

Kitetszik e’ czédulábúl, hogy az ifiú Gróf Manczinak hozzá való szeretetében és egyenesszívűségében tökélletesen bízott. Az ő szíve szerínt, melly gyanakodni nem tudott, ’s melly soha sem érzett mást, hanem a’ mit ajaki mondottak, Manczinak magyarábban nem írhatott volna. Ösmered kötelességedet, azaz: Russelnek köteles vagy megmondani, hogy őtet nem szereted, mivel engemet szeretsz. Engemet megcsaltál, és így ama’ vallás által, mellyet Russelnek teendsz, az én habzásomot is le kell csillapítanod, melly szívemben hozzám való^* szerelmed iránt támadt. Én semmit sem tehetek, mivel Russelnek azt mondtam, hogy Veronkát veszem el; mert ha én most neki azt mondanám, hogy szeretlek, azt gondolhatná, hogy őtet vagy a’ minap akartam, vagy most akarom megcsalni.

Hogy Manczi e’ czédulát rosszúl értse, és megijedvén, még hathatósabb szerelemféltésre gerjedgyen, azt az ifiú Gróf meg sem álmodta volna.

Kötelességedet tudod! Ez annyit tesz, mondá Manczi bosszonkodva, hogy Russelhez mennyek férjhez. Óh te háladatlan! te gonosz szívű! te alacsony lelkű! Én Russelhez mennyek? És ezt te még kötelességnek is mondod? olly hideg vérrel, olly csúfolódva mondod? Nem akar eljönni, mivel megcsaltam! Veronkát akarja elvenni!

Erre öszvegyömrötte a’ levelet, és ha most hevenyében elejébe akadt volna Russel, egyenesen oda nyújtotta volna neki kezét haragjában. Áh! csak eggy felette picziny reménység tartóztatta még attúl vissza, hogy Russelt önkint fel ne keresse! Hihetősnek találta tudni illik, hogy a’ Gróf őtet még szereti, és hogy e’ szerelem minden bizonnyal visszahozza még egyszer szívét karjai közé.

De ellenben lángoló és felette mérges gyűlölségre lobbant Veronka ellen, kit vele a’ Grófnak szerelméért versengeni gondolt. Áh! most ő van, úgymond, körűlötte! Ő oltogattya el szegény Manczijához való szerelmének utólsó szikráit könnyen elcsábítható szívében! Ő öli meg minden legkisebb rügyecskéjét ama’ hajlandóságnak, melly talán még mellyében hozzám újjra kizsengene! Így gyanakodott ő Veronkárúl abban a’ szempillantásban, mikor e’ jó leányka egész ügyekezettel azonn volt, hogy a’ Grófnak Manczihoz való szerelmét elolthatatlan lángra lobbantsa.

Manczi azutánn az asztalra könyökölvén, ’s fejét karjára támasztván, sírni ’s végtére zokogni kezdett. Ezen szempillantásban meglepte őtet Russel. Kedves Kisasszonykám! úgymond, az én tegnapi heveskedésem a’ Kisasszonyt, ammint látom, kellemetlen állapotba helyeztette. Én férjfi vagyok. Ama’ szavát, mellyel nekem tegnap, nem tudom, mikép? olly nagy örömet okozott, a’ Kisasszonynak ismét visszaadom. Szívének e’ miatt csak eggy ellenes gondolattal se legyen terhére. Az én szerencsém felette drága volna, ha csak eggy könyecskéjében telne is. Ezzel Manczinak kezét megcsókolta, és kesergését nagyon megkönnyebbítette.

Nemes szívű férjfiú! mondá viszontag Manczi, és szemeit leütötte. Az én szívem olly tele van, hogy csak az Isten a’ megmondhatója. Az Úrnak mindent meg mondhatok.

Nem! kedves Kisasszonykám! felelé Russel. Ha elegendő emberségem van is arra, hogy szavának megtartására ne kénytelenítsem, arra mindazonáltal, hogy biztossa legyek, nem vagyok elég hideg. Ezzel Manczinak kezét még egyszer megcsókolta, és elment.

Manczi a’ levelet még egyszer elővette, ’s átolvasván, azt találta, hogy lehet neki jobb értelmet is adni. Óh Laczi! mondá azutánn lágy szózattal, ha tudnád, micsoda szorongatásokot okozol te nekem, régen megbocsátottad volna már szerencsétlen vakmerőségemet, mellyel kínozni akartalak. Érzékeny mosolygás vegyűlt e’ szavainál könyhúllajtásai közé.

Kaczajfalvánn is jobb látszatot kezdett nyerni a’ dolog. Veronka végtére meggyőzte a’ Grófot a’ felűl, hogy ő Manczitúl ezen áldozatot igazsággal nem kívánhattya. A’ Gróf tehát eltökéllette magában, hogy ebéd utánn Manczihoz megy, és ott a’ zavarodást határozottabb feleletével szétoszlattya. Veronka vele ment, hogy az útonn szükséges oktatásokot adgyon még neki a’ felűl, mit kellyen ezen esetben szóllania, mit cselekednie? A’ kocsi és a’ paripa távúlrúl mentek utánnok.

Beszéd köztt olly messze gyalogoltak eggyütt, hogy az útnak már felét meghaladták. Itt tehát leültek eggyütt a’ gyöpre, még a’ szolgák hozzájok érkezhetnének. Veronka buzgón kérte a’ Grófot, hogy Manczit még csak meg se emlékeztesse ama’ kis csalárdságra, mellyet rajta elkövetett. E’ kérését még könyhúllajtásokkal is támogatta. A’ Gróf meg nem igérte ugyan neki, de meg sem tagadta tőlle egészen. Azutánn eggy darabig némán ültek egymás mellett. A’ Gróf az ő szép Manczijárúl gondolkodott, Veronka pedig Szádnokirúl.

Áh kedves barátném! mondá egyszerre a’ Gróf, átölelvén az álmodozásba merűltt leányt, ha Manczinak olly jó szíve volna, mint neked!

Édes jó Laczim! felelé Veronka, és lebocsátotta^* fejét a’ Grófnak mellyére, hogy csókjait elkerűllye.

Azon szempillantásban kiugrott nagy és szitkos kiáltással eggy bokor megűl Manczi, ’s elejekbe állván, dühös tekínteteivel szegény Veronkát majd hogy el nem rémítette.

Ebéd utánn ő is a’ Kaczajfalvi útra ment, ’s mély álmodozásba és a’ Gróf utánn való esdeklésbe merűlvén, messzebb andalodott. Egyszerre meglátta a’ Grófot Veronkával eggy bokornak árnyékában ülni, és szerelemféltése új lángokra lobbant. Látta, mikép hízelkedett az ifiú a’ leánynak, ’s megéjek lopódzkodott. Akkor történt, hogy Manczirúl való tanácskozásaik utánn elhallgattak. Erre a’ Gróf a’ leányt megölelvén, ama’ boldogtalan szókot találta ejteni, mellyekre Manczi a’ bokor megűl dühös oroszlyán gyanánt kiütött.

Gyalázatos csábítóné, szemtelen gaz leány! mondá végtére Veronkának, minekutánna lélekzethez jutott. Veronka elhalaványodván, szinte megmeredt. A’ Gróf erre megfogta Manczinak kezét, Manczi pedig kirántván a’ Gróf’ kezébűl a’ magáét, eredgy szemem elől, úgymond, te alacsony szívű, semmirevaló, rossz ember! Inkább kígyónak adnám kezemet, mint neked!

Manczi Kisasszony, az Istenre kérem! mondá Veronka félénk és könyörgő szózattal. – –

Hallgass te szörnyeteg!^* egyébaránt – – Ezt mondván, neki szökött rettenetes indúlatossággal, ’s mind a’ két öklét rá emelte.

A’ Gróf mindeddig meredtt szemmel nézte Manczit; most pedig közéje és Veronka közé szökvén, újjra megfogta kezét, és azt kérdezte tőlle, ha meg akarja-e csendesen hallgatni?

Én hallgassalak meg tégedet? kiáltá Manczi dühösen. Hűtelen bolond gyanánt gyűlöltelek mindeddig, most pedig még a’ pokolnál is jobban gyűlöllek.

Gyűlöltél és gyűlölsz? kérdezé a’ Gróf, ’s az égre tekíntvén, Boldog Isten! úgymond, mivel bántottalak én meg tégedet, hogy engemet gyűlölsz?

Mancziban a’ legfőbb dühösség a’ legfőbb ájúlással tusakodott. Már elhalaványodott, már meg elpirúlt. Takarodgyatok boldogtalanok! mondá végtére, takarodgyatok szemeim elől! ’s ezt mondván, elfordúlt tőllök és menni akart.

A’ Gróf megfogta karját, hogy el ne essen, mert allig járhatott. Vagy ötven lépésnyire mentek, ammint elejekbe jött a’ Viczispány’ inassa. Mennyen a’ Gróf, úgymond törött szózattal Manczi, mennyen Isten’ hírével haza, és soha magát többé szemeim előtt ne mutassa. Az inas vezessen engem’ haza. Ezzel az inas’ karjába kapaszkodott. A’ Gróf utánna nézett, még láthatta; azutánn pedig visszatért Veronkához, ’s nyakába borúlván, Istenem! úgymond,^* Manczi volt-e ez igazán? Áh Veronkám! bár csak én ezen szempillantásban kísérteteket tudnék hinni, mint a’ mi parasztyaink! Azutánn vissza indúltak Kaczajfalva felé, ’s előtalálván a’ kocsit, beültek mind a’ ketten. Halavány orczával zokogott a’ Gróf. Némán ült mellette Veronka, és zokogásait hallván, érzékenyen sírdogált.

Az ifiú Gróf bemenvén szobájába, öszvekúcsolta kezeit, ’s fel’salá sétált. Mázsa gyanánt feküdt szívénn a’ búbánat. Az egész esetbűl ő semmit sem értett. Azt tudta egyedűl, hogy Manczi ezen alkalmatossággal a’ legrettenetesebb Fúriához hasonlított. Veronka azonban az öreg Grófhoz szaladt sírva, ’s elbeszéllette neki az egész esetet. A’ gondos atya nagyon tartott attúl, hogy fiába e’ történet valamelly bal változást ne okozzon. Oda osontott tehát ajtajához, ’s minekutánna sétálni és sóhajtozni hallotta volna, bement hozzá. Az ifiú Gróf nyakába borúlván, áh! úgymond, édes Atyám!^* mi lett az én szegény Manczimbúl? Melly kimondhatatlanúl fáj az énnekem, hogy Manczi olly gonosz!

Az öreg Gróf őtet csak általlyában vígasztalgatta, a’ nélkűl hogy a’ jövendőt megillette volna. Sőt Manczit még mentegetni is kezdette. De fia semmit sem felelt reá, hanem az ablakhoz fordúlt és sírdogált. Más nap már csendesebb és magába merűltt volt, és keveset szóllott. Még ebéd előtt lement a’ kertbe, hogy szomorú gondolatinak szabadabb szárnyat engedhessen. A’ sétálás köztt észre nem vette, hogy esső esik, még egészen át nem ázott.

Dél utánn megfogván kezét az öreg Gróf, édes fiam! úgymond, én csak abban a’ hiszemben vagyok még is, hogy Manczi tégedet buzgón, felette buzgón szeret.

Az ifiú Gróf komor mosolygásra fakadván, de én viszontag Manczit, úgymond, nem szeretem többé.

Te is, édes Fiam! te is jobban szereted még, hogysem gondolnád.

Nem, édes Atyám! A’ mit én magamban érzek, abbúl áll, hogy szeretném, ha Veronkának ollyan termete volna, mint Manczinak. De még ezt sem! mert csak láttad volna őtet tegnap! Eggy szóval, édes Atyám! én Manczit többé nem szeretem. Kívánom, hogy megjobbúllyon, és szerencsés legyen.

Hát ha töredelmesen lábaidhoz borúl?

Felemelem, és azt mondom neki: Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! Hidd el, Atyám! hogy köztem és közte mindennek vége van.

És valóban vége is volt. Manczi ugyan helyre akarta téríteni a’ dolgot; de mind haszontalan volt. Az ifiú Gróf, mihelyt öszvetalálkozott vele, egyenesen azt mondta neki komor tekíntettel; Manczi! én tégedet többé nem szeretlek! A’ jó Isten jobbítson és boldogítson meg! Veronka hasztalanúl próbálgatta szívét Manczihoz visszatéríteni. Foganatlan ügyekezetére mind csak azt felelte: Manczinak szíve nem jó; én őtet nem szeretem.

Egynehány haszontalan próba utánn oda nyújtotta végtére kezét Manczi Russelnek, és egybekeléseknek napjánn az ifiú Gróf egészen magába merűlt. Tudta ő az órát, mellyben Manczi Russellel öszve fog adatni. Ennek elfolyása utánn édes attyához ment, megölelte, mellyéhez szorította, ’s orczáját ezen ígék között: Manczi már szerencsés! Russel a’ férje! forró könyeivel megharmatozta.

Víg ugyan nem volt, de nem is epekedett. Úgy látszott, mintha gondolattyai váltólag már érzékenyek, már kiesek voltak volna; mert már mosolygott, már meg szelíden könnyezett.

Más nap reggel Veronkát arra kérte, hogy mennyen vele sétálni. Édes Veronkám! mondá neki bizodalmasan, én Manczit szerettem, és hihető csak azért, mivel ő volt az első leány, a’ ki szemembe tünt. Ha tégedet láttalak^* volna előbb, tégedet szerettelek volna. Manczi már most Russel’ felesége, és én – ezt mondván, orczáját Veronka’ orczájához értette – én, Veronka! tégedet szeretlek, mert szintollyan jó vagy, mint én. Azt ugyan még nem mondhatom, hogy feleségem légy, mert mellyem tele van még Manczival; de kevés üdő múlva, reménylem, egészen rendben leszek.

Veronka úgy megijedt, hogy egészen elhalaványodott. Magához szorította tehát a’ Grófot, hogy háborodását eltitkollya. Ezt ő valóban észre nem vette. Mihelyt Veronka maga maradt, ezerféle képek repűltek fejénn keresztűl. Érzette ő, mennyivel tartozik ezen ifiúnak? Átlátta, hogy kezére és szerelmére neki, mint jótévőjének, tagadhatatlanúl legfőbb jussa van. De egyszersmind érzette azt is, hogy csak Szádnokit szereti, és hogy csak Szádnoki’ karjai között boldogúlhat. Azonban nagy szívvel azt tökéllette el magában, hogy a’ Grófnak oda nyújtya kezét, sőt hogy hű szerelmével még boldoggá is teszi, ha talán a’ Grófnak barátságábúl szerelem válna. Reménylette ugyan, hogy lát talán a’ Gróf még valahol olly leányt, a’ ki szívét megbájollya; de azonban kész volt, háladatosságbúl kezét oda ajánlani. Dücsősségére pedig ezen alacsony születésű leánykának azt mondhatom, hogy mikor erre magát eltökéllette, a’ Grófnénak ragyogó neve még csak eszébe sem jutott.

Látta ő azonban, hogy az ifiú vele naponkint barátságosabban társalkodik. Egész órákot töltött nálla; vele sétált, vele járt ki kocsinn, vele mulatott egész nap. E’ mellett pedig óránkint derűlttebb lett, és belső nyugodalma óránkint gyarapodott. Veronka eggy szóval közelíteni látta azt a’ szempillantást, mellyben neki a’ Gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek, én tégedet elveszlek.

Az ifiú Grófnak még eggy szomorú napja volt. Meghallotta tudni illik, hogy Russel nejével eggyütt Angliába, és innen Indiába költözik. E’ hírre ő sokáig tusakodott magában, fel’salá sétálván. Végre lóra ült, és villám gyanánt Rósafiéknál termett. Bejelentés nélkűl rohant be a’ szobába, és Manczi, ammint hirtelen’ megsejtette, szörnyen elsikótotta magát. Oda sietvén Manczihoz, megcsókolta mély tisztelettel kezét, ’s nyughatatlan tekíntettel nézvén reá,^* édes Manczim! úgymond, te Russellel innen elköltözöl? Óh Russel! én a’ te Manczidot szerettem, kimondhatatlanúl szerettem. Ezt mondván, bal kezét szívére tette, jobbját pedig oda nyújtotta a’ reá bámúltt Óbesternek. Russel! szeresd, kérlek, Manczidot, és tedd őtet boldoggá. Ha pedig ezt magad meg nem tehetnéd, parancsolly vagyonommal. Fele nem csak mindenemnek, hanem még életemnek is Manczié.

Manczinak szemei könybe borúltak. Istenem! óh Istenem! mondá akarattyánn kivűl törött ugyan de még is elég értelmes szózattal. Azutánn hozzá fordúlván az ifiú Gróf, Manczi! úgymond, lehetetlen volt, hogy még egyszer ne lássalak, és arrúl bizonyossá ne tegyelek, hogy az örök Istenségnél csak azért esedezek, hogy tégedet áldgyon és boldogítson meg. Isten hozzád, szeretett Manczim! Ezzel megölelte. Manczi magánn kivűl ragadtatván, fejét a’ Grófnak mellyére homorította. A’ Gróf lebocsátotta karjai közűl eggy karszékre, ’s Russelt megölelvén, Isten hozzád, úgymond, édes Russelem! Tedd Manczit szerencsésnek!

Ezt mondván, megfordúlt, ’s Manczira függesztette még egyszer tekíntetét. Szemei megteltek forró könyeivel. Feltekíntvén azutánn az égre, és egybekúcsoltt kezeit felemelvén, Ki tudgya, úgymond fúlékony szózattal, talán csak jó volt még is! Én pedig – – Itt szemeit kezével eltakarta. De most már késő! mondá azutánn bádgyadtt szózattal. Isten hozzátok! Ezzel a’ szobábúl kiandalgott, lóra ült, és képzésének álmodozásai között haza ment.

Három nap andalgott ő idestova magányosan, és szemei szüntelen’ nedvesek voltak. Veronka örűlt, mivel ebbűl világosan látta, hogy a’ Grófnak hozzá való szerelme gyökeret még nem vert. De harmad nap múlva ismét derűlni kezdett, és eggy beszéllgetésben a’ szerelemrűl azt mondta Veronkának: Bocsáss meg édes Veronkám! Manczi lakik még ebben a’ szívben, de nem sokára egészen a’ tiéd lessz.

Kedves Laczim! mondá erre Veronka komoran, visgáld meg előbb jól, ha engemet igazán szeretsz-e? Boldogtalannak tennéd magadot Veronkáddal eggyütt, ha nem szeretnél, és én feleséged lennék. Tedd előbb szorgalmatos próbakőre hozzám való szerelmedet.

A’ Gróf elbocsátván karjai közűl, helyesen szóllasz Veronkám! úgymond. Szoros próbák alá vetem előbb indúlatomot. Boldognak kell lenned, akárhogy teszem szerét. Próba nélkűl tudom azt, hogy sokkal jobban tisztellek és szeretlek, hogysem csak eggy könyhúllajtásodnak oka lehetnék. De engemet, Veronka szeretsz-e viszontag?

Veronka megszorította kezét. Eggy mély sohajtás, melly a’ jövendőt illette, elfojtotta ajaki között e’ szócskát: szeretlek! mellyel a’ Grófnak felelni akart. Lebocsátotta azutánn fejét a’ Gróf’ mellyére, és gondolatokba merűlt, mellyeknek tárgya Szádnoki volt.

Manczinak képe elenyészett lassankint a’ Grófnak szívébűl; Veronka pedig bájoló termetű leányka volt, kinek szépségét Szádnoki utánn való titkos bújja a’ Grófnak szemeiben még ingerlőnek is tette. Az öreg Gróf is nagyra kezdette a’ leányt böcsűlni. Látta ő fiával való társalkodását. Látta, melly nagy bennek az egymáshoz való bizodalom, melly tisztességes barátkozásokot felette kellemetesnek tette. Látta ezerféle alkalmatosságban a’ leánynak érzékeny gondoskodását, mellyel az ifiú Grófhoz viseltetett, ’s mindezeket szíves szerelemnek tartotta, noha csak a’ puszta háladatosságnak gyümölcsei voltak. Látta tovább azt is, melly nyugodtt szívvel nézte Veronka, ha Laczinak figyelmetességét valamellyik Kisasszony magára vonta. Látta még azt is, hogy maga a’ leány az ifiút a’ vidéknek legkellemetesebb szépségeire minden tartózkodás nélkűl figyelmetessé tette. Azt gondolta ő, hogy ez által Veronka az ifiú Grófnak szerelmét próbálni és állandó lábra akarja állítani, és így lehetetlen volt, hogy a’ leányt illy előre látó okossága miatt nagyra ne böcsűllye.

Most már maga is beszéllgetett ollykor vele amaz üdőkrűl, mikor kedves fiának felesége lessz; Veronka pedig elpirúlván, soha sem felelt neki egyebet, hanem hogy ő nem méltó arra a’ szerencsére, hogy az ifiú Grófnak szívét birja. Édes alázatos Veronkám! mondá végtére neki egyszer az öreg Gróf belső megelégedéssel, e’ vallástételed még királyi kézre is méltónak tesz tégedet.

Lassankint a’ távúllét miatt Veronkának Szádnokihoz való szerelme is valami kevéssel hidegecskébb lett. Sokszor, ammint az ifiú Grófot lopva visgálgatta, vállása homorítván fejét, de miért nem szeretem én őtet, mondá magában, ki a’ szerelemre olly annyira méltó? Miért kell az én háladatlan szívemnek tele lenni eggy olyan legénnyel, kit felényire sem ösmerek olly jól, felényire sem böcsűlök úgy, mint ezen ifiú Grófot? Melly boldog lehetnék, ha őtet úgy szeretném, mint Szádnokit szeretem!

Így beszéllgetett ő sokszor önnön magával, mindenik beszéllgetése utánn el akarván szivével hitetni, hogy az ifiú Grófhoz való hajlandósága nevekedik, Szádnokihoz való szerelme pedig fogy. Azonban, ha az Indiai fő várasnak, Madrásznak rajzolattya mellett az ifiú Grófot ülni, és azonn az útszákot tüzes tekíntettel visgálni látta, vállára bocsátván kezét, mutasd meg nekem, Laczi! mondá mosolyogva, hol lakik Manczi? Az ifiú Gróf rá bocsátván mutató újját az útszára, itt, úgymond, ebben az útszában lakik. Russel adta a’ Grófnak e’ rajzolatot, megmutatván neki az útszát és a’ házat, mellyet magának Madrászban szerzett.

Veronka azutánn leült a’ Gróf mellé. A’ rajzolat köztök feküdt. El kezdett ő a’ Grófnak Manczirúl külömbféle esetecskéket beszélleni, mellyek még gyermek korában történtek; a’ Gróf pedig az asztalra könyökölvén, édesdeden hallgatta. A’ könyecskék lopva görgöttek le orczájárúl. Azutánn gondolattyával megjárta Rósafi Viczispánynak kertyét, oda ült, a’ hol Manczival sokszor üldögélt, és a’ kertbűl mindég ama’ szókkal tért megmeg haza: áh! ki tudgya? talán csak ártatlan volt ő mégis!

Manczi Russellel Madrászba ment; és ez a’ Grófot nagy erővel vonta arra, hogy Indiával megösmerkedgyen. Elolvasta ő az útazóknak írásait, kik e’ tartományt látták, és így az odavaló népnek tulajdonságait egészen kitanúlta.

Valahányszor az Attya amaz útazásokrúl szóllott, mellyeket fiának még tennie kellett volna, a’ beszéllgetés mindenkor Indiával végződött. Ezt az ifiú Gróf a’ földnek tartományai között a’ figyelmetességre legméltóbbnak tartotta. De miért? kérdezé az Attya. Mert a’ többi nemzeteknek bölcsője volt, felelé az ifiú Gróf. ’S mivel Manczi Indiában lakik, oda függeszté Veronka. Én valóban szerencsés volnék, mondá erre az ifiú Gróf, ha Manczit még egyszer megláthatnám; ’s ezt mondván, úgy mosolygott egész tekíntete, mint a’ tavaszi ég.

Kedves Barátom! így szóllott azutánn Veronka, nagyon messze, vagy még te a’ hozzám való szerelemtűl. Egész szíved még Manczié.

Nem az övé, Veronkám! felelé a’ Gróf, hanem csak a’ Manczi nevet szeretem olly különösen. Ha tégedet Manczinak hínának, azt tartom, még önnön magamnál is jobban szeretnélek.

Egyszer őköt a’ szomszédságbúl meglátogatta Ő Excellentiája Balky Grófné, kinél büszkébb asszonyság egész Magyarországban nem volt. Férje kétszer volt Párisban, és itthon nagy tisztségeket viselt; magát pedig Lehel’ familiájábúl tartotta eredni, ki ama’ hét vezérnek volt eggyike, kik Magyarországot Árpád alatt felosztották.

E’ Dáma mindgyárt elejénte kegyelmébe vette Veronkát, maga mellé ültette, szép gyermekének, kedves ifiú barátnéjának nevezve, ruházattyát magasztalta, ’s tetteinek mindenikét felette nagyon dicsérte, mivel Kaczajfalviékhoz rokonyságnak vélte. Végtére megkérdezte egyszer az ifiú Grófot, melly közelrűl való atyafi legyen e’ szép és jó leányka a’ Kaczajfalvi házhoz?

Veronka nekünk nem rokonyunk, felelé a’ Gróf.

Nem-e? Kicsoda tehát az attya? úgymond. Valóban szép és nemes magaviselésű Kisasszonyka!

Nagyon nemes, mondá a’ Gróf. Az attya Hadasi György, eggy paraszt ember.

Micsoda? paraszt ember? E’ leánynak az attya paraszt ember? A’ Dáma felfintorította az órrát, ’s ammint Veronka a’ szobába jött, nem csak hidegen bánt vele, hanem még gorombaságokkal is illette. Szemére hányta neki a’ többi között azt, hogy magát úri társaságokba fúrja. Veronka, kinek szemei könybe borúltak, ki akart a’ szobábúl menni; de az ifiú Gróf megfogta ’s mély tisztelettel megcsókolta kezét, imígy szóllván Balkynéhoz: Grófné Asszonyom! mindeddig e’ leány, kit a’ Grófné meg akar alázni, nem akarta elfogadni kezemet. Ihol Veronka! még egyszer megkínállak itt nyilván mind kezemmel mind szívemmel. És így reménylem, Grófné Asszonyom! hogy ezentűl Gróf Kaczajfalvi László’ hitvesséhez illendő tisztelettel fog viseltetni.

Balkyné felvetette fejét, ’s eggykét szót mondott az öreg Grófnak, úgy tetetvén magát, mintha az ifiúnak szavait nem is hallotta volna. Folyamatba jött ismét a’ társaságos beszéllgetés. Egyszerre Balkyné rosszúl lett, és szempillantásonkint jobban és jobban halaványodott. Végtére ágyba kéreszkedett, és maga mellé komornát kívánt. Komorna a’ háznál nem lévén, Balkyné pedig kívánságátúl el nem állván, Kaczajfalvék nem tudtak hirtelenében mit csinálni.

Hát a’ bolondok’ háza olly tele van már, mondá az ifiú Gróf, hogy ez a’ Dáma helyt benne nem találhat? ’s ezzel elment. Más nap reggel e’ Dámának előszobájában eggy tisztán felöltözött komornát talált. Maga Veronka volt. Eggy komornának piperétlen házi öltözetébe rejtvén magát, bement e’ büszke Dámához, és arra kérte, hogy ezen éjszaka szolgálattyával élni ne átallyon. Fél pirúlással csak elfogadta még is végtére a’ Grófné Veronkának nemes ajánlását. Az ifiú Gróf ezt hallván, térgyre esett előtte, ’s átfogván lábait, óh! te megfoghatatlanúl jó leányka, úgymond; jobb vagy te, látom, sokkal jobb vagy még nálamnál is.

Veronka elmosolyogta magát; az ifiú Gróf pedig erővel elvezette ezen öltözetben az öreg Grófhoz, a’ ki ezen esetrűl hasonlóképpen semmit sem tudott. Mellyéhez szorítván ezen érzékeny atya a’ leányt, az Isten’ áldása szállyon rád bőven, édes leányom! úgymond, és boldogítson meg érdemed szerint.

E’ szempillantástúl fogva az ifiú Gróf szüntelen’ Veronka mellett forgott. Felette érzékeny tekíntettel nézegetett szeme közé, megmeg csókolta kezét, lábaihoz borúlt, a’ nélkűl hogy eggy szót ejtett volna, csak mosolygó kérleléssel nézvén fel térgyeirűl orczájára. Veronkának szemei, mikor őtet maga előtt így látta, elhomályosodtak. Áh! ama’ szempillantást^* érzette ő közelíteni, mellyben neki az ifiú Gróf azt fogja mondani: Veronka! én tégedet szeretlek!

És e’ szempillantás valóban hamar elérkezett. Eggy reggel Veronkához menvén, Veronám! úgymond, Manczit már elfelejtettem. Én tégedet szeretlek. Légy hitvesem, és tégy engemet boldoggá. Ezzel oda nyújtotta kezét. Veronka rá tette a’ magáét e’ szókkal: Laczi! én a’ tiéd vagyok! Ezen áldozat mindazonáltal keserű könyhúllajtásiban telt, mellyeknek gátot semmikép sem vethetett.

Az ifiú Gróf szinte tántorgott szívragadó örömében. Elszaladt az attyához, és hírűl vitte neki, hogy Veronka az övé. Veronka utánna lappangott, és a’ szobának küszöbében bűnösi alázatossággal megállván, Méltóságos Gróf Uram! úgymond.

Kedves fiamnak drága Jegyesse! mondá viszontag az öreg Gróf, ’s hozzá sietvén, mellyéhez akarta szorítani. Veronka térgyre esett előtte. A’ könyező Atya megáldotta. A’ leány azutánn az ifiú Grófnak karjai közé borúlt, titkos búbánattyát csendesen görgő könyekkel enyhítvén.

Az ifiú Gróf azonnal eggy embert küldött az öreg Hadasihoz; megüzente neki, hogy leányával kezet fogott, és arra kérette, hogy jönne Kaczajfalvára. Örűllyön velünk, mondá a’ követnek, és legyen tanúja öszveadásunknak. Harmad napra az öreg Hadasi leányának karjai között volt. Százszor is megesküdött napjában katonásan, hogy soha sem hitte volna, hogy eggy Gróf olly nemes szívű lehessen, a’ micsodásnak jövendőbéli vejét láttya. Lehetetlen, úgymond, hogy az ifiú Grófnál széles e’ világonn jobb ember legyen.

Az öröm közönséges lett. Szívragadó vígasság terjedt el az egész falunak lakossaira. A’ jobbágyok eggy pár követet küldöttek az ifiú Grófhoz, és sok szerencsét kívánván házasságához, azt üzenték neki, hogy az Isten meghallgatta könyörgéseiket, mikor Veronkát falujokba földes asszonynak választotta. Veronka sírt örömében. Látod e Veronka! mondá neki az ifiú Gróf, hogy te királynénak termettél. Neked minden bizonnyal az egész föld hódolna, ha tégedet az emberek úgy ösmernének, mint én.

Közelített már a’ lakadalomnak napja. Veronkának szíve felettébb dobogott, valahányszor ez neki eszébe jutott. Öklét tette sokszor szívére, hogy ennek lázúlását fenyegetésével lecsillapítsa. Nyughatatlansága szempillantásonkint nevekedett. Éjjelenkint sírdogált, hogy nappal mosolyoghasson. Édes attyátúl még csak azt sem merte kérdezni, ha él-e az ő kedves Szádnokia, vagy sem? Ezerszer jött neki nyelvére napjában e’ kérdés; de azonnal ismét elfojtotta. Nem! úgymond végtére eggy csendes éjszakának közepénn; eleget teszek, és egész szívvel teszek eleget kötelességemnek! Ezzel vánkossába rejtette nedves szemeit, ’s erővel azonn volt, hogy esze az ifiú Grófrúl való elmélkedésben foglalatoskodgyon. Képzése a’ Gróf helyett Szádnokit állítván elejébe, minden ügyekezetét megjátszotta.

A’ lakadalom előtt egynehány nappal hamarább eggy ember levelet hozott, melly Veronkának szóllott. Az ifiú Gróf elveszi tőlle, ’s ammint be akar vele repűlni Jegyesséhez, ama’ kérdés tünik eszébe, ki lehet az, a’ ki Veronkának ír? Az én barátnémnak, az én jegyesemnek nincs titka, mellyet velem ne közlene. Ezt mondván, feltöri a’ levelet, és elolvassa.

„Kedves Veronkám! Lehetetlen, hogy szívemnek szorongatásait valakinek e’ világonn meg ne panaszollyam; valakinek, a’ ki úgy tudgyon érezni, mint én. Hol talállyak pedig hamarjában illy könyörű szívet, ha csak nem Veronkában, ki minden búbánatomnak eggyetlen eggy oka? Kedves Veronkám! mikép volt lehetséges, azt a’ tiszta és égő szerelmet elfelejtened, mellyel szívem hozzád viseltetik?”

Az ifiú Gróf a’ levélnek ezen szavaira rezketni kezdett, és következendő sorainn sebesen átrepűlt.

„Nem ajánlhattam én jószágokot, sem pompás Grófnevet, mint vőlegényed. Buzgón szerető szívbűl, tisztelettel tellyes szerelembűl állott minden, a’ mivel Veronkámot, az én elfelejthetetlen Veronkámot megkínálhattam. Óh Veronka! nem dobogott-e erősebben szíved, mikor kezedet más férjfiúnak adtad? Mikép enyészhettek el emlékezetedbűl amaz esküvések, mellyekkel nekem örök szerelmedet ama’ gyönyörű órákban megigérted, mellyek örökre eltüntek?”

„Nem azért írom én ezeket, hogy szívemhez visszaédesítselek. Látod, hogy akkor írok, mikor már reménységem egészen elenyészett. Csak fájdalmamot akartam érzékeny szívednek panaszolni, hogy meg ne öllyön.”

„Az ifiú Gróf Kaczajfalvit felette nemes szívű embernek hallom lenni, és így vele minden bizonnyal szerencsés leszel. De bármelly nagy lelkű és nemes szívű legyen is, Veronkát buzgóbban és tisztábban nem szeretheti, mint én, ki halálosan megsebesedett szívvel ugyan, de még is indúlatos buzgósággal azt kérem az Istentűl, hogy tégedet vőlegényeddel eggyütt bőven megáldgyon.”

„Élly szerencsésen, elfelejthetetlen drága Veronkám! Adgyák meg neked az Egek azt a’ boldogságot, mellyhez szívednek birtoka által én jutottam volna, és szerencsésebb asszonyi személy náladnál széles e’ világonn nem lessz. – Szádnoki.”

E’ levelet a’ Gróf elolvasván, ollyan lett, mint az éllettelen bálvány. Végre kezét homlokára tévén, a’ kertben fél óráig fel’salá sétált. Egyszerre letörűlvén orczájárúl a’ búnak komor fellegét, szemeibűl pedig a’ születő könyet hevesen kinyomván, megállott, keresztűl kúcsolta karjait, feltekíntett az égre, és Veronkához indúlt.

Édes Veronkám! mondá ennek, hadd kérdezzek én tőlled valamit. Ammint most a’ kertben sétáltam, egyszerre nekem az jutott eszembe, ha te vallyon engemet igazán szeretsz-e?

Kedves Laczim! felelé Veronka; te nekem szabadítóm, te nekem jótévőm vagy.

De ha úgy szeretsz-e, mint Manczi? Ha én neked szabadítód, ha neked jótévőd nem volnék, ha e’ helyett tégedet megbántottalak volna, szeretnél-e még is? Manczi engemet nagy bosszúsággal illetett, és én őtet még is szerettem.

Veronka e’ kérdésre elkomorodott.

Kérlek, édes Veronkám! nyisd meg nekem szívedet! Szeretsz-e e’ világonn más valakit nálamnál jobban?

Veronka hangos zokogással karjai közé omlott. A’ Gróf megcsókolta, ’s egynehány kérdés utánn, mellyek e’ dologhoz nem tartoztak, egész beszédgyét félbeszakasztotta. Az asztalnál már nyájaskodott, már meg komoran ült, és gondolatokba süllyedt. Holnap után, édes Atyám! Veronka’ férje vagyok. Veronka tányérjára sütötte szemét.

Hát Veronkának édes annya, így folytatta szavait a’ Gróf, ne áldgya meg a’ lakadalomnál gyermekeit? Örömem nem volna tellyes, ha egybekelésünk ollyas valakinek hijával menne végbe, kit Veronkám szeret.

Veronka elpirúlt.

Átrándúlok érte. Holnap estvére ismét itt termek. Veronka örűlni fog, ha édes annyát megláttya. Nem igaz? Veronkám!

Veronka az asztalonn keresztűl oda nyújtotta kezét; az ifiú Gróf pedig megcsókolta.

Étel utánn befogatott, és elment. Hadasinénak öröme kimondhatatlan volt, mikor hallotta, hogy a’ Gróf a’ lakadalomra magával elviszi. Még ő legszebb ruháit öszverakta, addig a’ Gróf a’ faluban egynehány meglett emberektűl Szádnoki után tudakozódott. Senki sem tudott rólla rosszat mondani. Dicsérte ki-ki, és magasztalta.

Végre a’ Gróf magához Szádnokihoz ment. A’ kertben találván, Szádnoki Uram! úgymond igen barátságos tekíntettel, az Úrnak, ammint hallom, eggy szeretője volt?

Szádnoki, eggy halavány és búbánattal tellyes ifiú, rá szögezvén tekíntetét, és nagyot sohajtván, az Úrban, úgymond, kit tisztelek?

Én Gróf Kaczajfalvi László vagyok, úgymond.

Szádnoki úgy megijedt, hogy rezketni kezdett.

Ne ijedgyen meg Szádnoki Uram! így folytatta szavait a’ Gróf. Az Úr Veronkát szereti; szeretem én is. Veronkát én szerencsétlennek nem tehetem. Ha engemet az Úr böcsűletes embernek tartott, miért nem fordúlt már régen hozzám? Édes Szádnokim! ha Veronka tégedet szeret, Veronka a’ tiéd. Nem vagyok én olly gonosz lelkű, hogy két embert, kik egymást szeretik, szerencsétlennek tehessek. Én Veronkát szívembűl szeretem; de szinte azért rajta is leszek, hogy szerencsés legyen. Férjfi létemre elég erőm van nekem arra, hogy fájdalmamban meg ne hallyak, ha Veronka tégedet választ. Nagyon hihető pedig előttem, hogy inkább neked adgya kezét, mint nekem.

A’ Gróf még eggy egész óráig beszéllhetett volna, mert Szádnoki úgy állott előtte, mintha kővé vált volna. A’ Grófnak szeme közé meresztvén eggy darabig tekíntetét, végre térgyre esett előtte, és rebegő szózattal csak azt mondhatta:^* Óh nagy lelkű, óh felérhetetlen szívű ember, kinek párja széles e’ világonn nem találtatik!

Nagy lelkű? kérdezé a’ Gróf, felemelvén az ifiút. Micsoda nagy lelkűség kívántatik ahhoz, hogy az ember eggy leányt annak a’ férjfiúnak engedgyen, a’ kit szeret? Ez valóban szinte olly természetes dolog, mint azt életben hagyni, a’ ki az útonn előnkbe akad. Jőjjsze, Szádnoki! jőjjsze te velem! Veronka nagyot vétett, hogy nekem e’ dologrúl semmit sem szóllott, mihelyt látta, hogy mind a’ hármunknak szerencsétlenségénn kezdek tudtom nélkűl munkálkodni. De te, édes Szádnokim! lóra ülsz, és úgy jössz utánnunk lopva Kaczajfalvára. Menny ott a’ lelki pásztorhoz, és ne mutasd magadot mindaddig, még én nem mondom.

Szádnoki magánn kivűl ragadtatván, nem talált ígéket jótévőjéhez való háladatosságának kifejezésére. Köszönet gyanánt csak fejét és testét hajtogatta. Hallod-e, édes Szádnokim! idegeneknek én is csinálok már most illyen complementomot. De Veronkának szeretőjében én jó barátomot akarnám lelni. Jőjjsze! Ezt mondván, csókot függesztett ajakira, és Hadasinéhoz visszament, kivel más nap reggel Kaczajfalvára indúlt. Szádnoki utánnok lovagolt. Szerencsésen oda érkezvén mind a’ hárman, Szádnoki a’ Prédikátorhoz, Hadasiné pedig a’ kastélyba szállott.

Más nap szegény Veronkának lakadalom-napja volt. Egész éjszaka be nem húnyta szemeit, mellyek veresek, valamint ellenben arczai halaványok voltak. Tekíntete ollyan volt, mintha az nap halálra akarták volna vezetni. Ha valaki rá tekíntett, lesütötte szemét, orczájánn pedig könyek gördűltek le. Az ifiú Gróf hozzá érkezvén, a’ jelenlévőköt arra kérte, hogy Veronkával eggy üdeig magát haggyák.

Hallod-e, édes Veronkám! te ollyan halavány vagy, mint a’ halál, és szemeid a’ könyezéstűl még most is nedvesek. Én tégedet szerencsétlennek tenni nem akarlak. Ha rád tekíntek, lehetetlen, hogy rajtad ne szánakodgyak. Édes Veronkám! te engem’ nem szeretsz.

Laczim! felelé a’ leány, a’ Gróf’ kezére támaszkodván.

Énkivűlem nem szeretsz te más férjfiút e’ világonn?

Édes Laczim! mondá Veronka csüggedő szózattal, ne kínozd, kérlek, Veronkádot.

Szádnokit sem?

Veronka megborzadván, ’s halavány orczája még jobban elhalaványodván, a’ Gróf felé ki akarta terjeszteni karjait; de ezek lesüllyedtek, maga pedig a’ Gróf’ mellyére roskadt és elájúlt. Minekutánna magához tért volna, a’ Gróf megsimogatván arczait, édes Veronkám! úgymond, légy hozzám igaz! Te Szádnokit szereted. Mivel érdemlettem meg bizodalmatlanságodot?

Veronka átkúcsolván a’ Grófot, nem titkolhatom el tovább előlled, úgymond, hogy Szádnokit szeretem.

A’ Gróf ránczba vonván eggy keveset homlokát, édes Veronkám! úgymond, miért titkoltad te ezt mindeddig előllem? De ma nincs a’ szemrehányásoknak üdeje. Az én Veronkám boldogtalan ne legyen! Ezzel kirepűlt az ajtónn, és öt minútum utánn lélekszakadva visszaérkezvén Szádnokival, kit Veronkához maga utánn erővel behurczolt, Tégedet választott! úgymond; légy boldog vele eggyütt.

Veronka elkiáltotta magát, ’s eggy székre ledűlt. Szádnoki némán állott meg előtte, ’s már kétkedő már gyönyörködő tekíntettel visgálgatta. A’ Gróf megfogván Veronkának eggyik kezét, és könyeivel megáztatván, térj magadhoz, Veronkám! úgymond; ez a’ te Szádnokid, az én barátom. Te az ő felesége leszel.

Veronka, Szádnoki, és a’ Gróf a’ szígyennek, félelemnek, háladatosságnak, szeretetnek és elragadtatásnak külömbféle érzéseinn áthabozván, végre megnyugodtak. Óh te mennynek angyala, te nagy lelkű ember, kinek párja széles e’ világonn nem lehet, mondá végtére Veronka, ’s a’ Grófnak lábaihoz borúlván, kezét forró könyhúllajtásokkal áztatta, tüzes csókokkal ápolgatta.

Az öreg Gróf álmélkodott, Hadasi haragosan rázogatta fejét, Hadasiné pedig morgott, már ostobának, már esztelennek nevezvén foga között leányát. Az ifiú Grófnak egész tekíntete nem volt elegendő arra, hogy őköt a’ templomba indítsa; erőszakosan kellett neki őköt oda űznie. Eggy óra alatt Szádnoki és Veronka öszve voltak adva.

Az ifiú Gróf estve Szádnokinak eggy marok bankó czédulát adott. Veronka fel nem vídúlhatott. Szomorú szemeit allig merte felemelni. Soha menyasszony vőlegénnyének ölébe szomorúabban nem alkonyodott. Laczi! mondá zokogva estve, te nekem eggy tövist szúrtál szívembe. Áh! tartok tőlle, hogy ki nem vonhatom belőlle mindaddig, még boldognak nem tudlak. Boldog pedig a’ te szíveddel mikor lehetsz? Sehol sem találsz te olly szívet, mellyet végtére megvetni kénytelen ne lennél.

Az ifiú Gróf mosolyogván, boldog vagyok én, édes Veronkám! úgymond, ha tégedet boldognak látlak.

Az új pár Kaczajfalvánn mulatott még két nap; azutánn pedig Hadasiékkal haza ment. Veronka az ifiú Gróftúl el nem tudott válni. Allig feslett ki karjai közűl, ismét nyakába borúlt. Erővel kellett a’ kocsiba vinni. Az ifiú Gróf utánnok nézett, a’ meddig lehetett. Mihelyt szemeibűl a’ kocsi eltűnt, ő is azonnal setét álmodozásokba merűlt, bármelly jó kedvű volt is, minekelőtte Veronka elment.

Szomorú vagy te Laczi! ammint látom, mondá az attya.

Jó cselekedetben foglalatoskodtam, édes Atyám! és még is – itt eggy keveset elhallgatott – és még is sok könyhúllajtásomban telik. Veronka már boldog; de én! Óh Atyám! ha ő talán e’ világonn amaz eggyetlen eggy leány, a’ kinek hozzám szíve van! Szádnokihoz való szerelmét akarta ő nekem feláldozni! Ez nem volt tőlle igazságos! De vallyon az igazságtalanság lehet-e egyszersmind nagylelkűség? Gondold meg csak Atyám! azt a’ két leányt, a’ kiket én szerettem! Manczi engemet szeretett, és kezét még is másnak adta. Veronka pedig engemet nem szeretett, és kezét még is nekem adta. Mikor szokhatok már én egyszer ezekhez az emberekhez? mikor fogom őköt csak ösmerni is? Érzem én magamban, hogy korán vagy későn csak kénytelen leszek végtére, völgyembe zárkozni, és ott magányosan élni, magányosan meghalni.

Most már felette szomorú képzelődéseknek eredt. Szíve fel volt osztva Manczi és Veronka között. Azonban sebét az üdő, ifiú kora, egéssége, természetes vídámsága, és kivált szívének szép kegyessége ismét meggyógyították. Azutánn az útazás jutott eszébe. Elment édes attyával Magyarországnak külömbféle megyéibe. Sok Kisasszonyra akadt, kik neki tetszettek; de minekutánna őköt közelebbrűl megösmerte volna, az volt mindenikérűl utólsó szava: csak nem Manczi! csak nem Veronka! Eggyiktűl a’ hiúság taszította el szívét, a’ másiktúl a’ büszkeség, ettűl a’ piperéskedés, amattúl pedig a’ kaczkiság, Atyám! mondá végtére ránczos és felette komor homlokkal, emberi forma van rajtok, és egyéb semmi. Nem szeretnek ők egyebet szép ruhánál és hízelkedésnél. A’ legasszonyosabb, és leglágyabb férjfiú őellőttök legkedvesebb.

Ezzel haza mentek. Az ifiú Gróf meglátogatta Veronkát, és szívében eggy tövissel többet hozott haza. Ők olly boldogok, úgymond, e’ szív pedig hasztalan’ érez. Hol találok végtére embert?

Az attya mindent elkövetett, hogy kedvét felderítse; de ő nyugtát sehol sem találta. Külömbféle munkákot űzött, a’ nélkűl hogy valamellyikéhez különösebben ragaszkodott volna. Jobbággyainak külömbféle mulatságokot adott, mellyeknél csak ő volt egyedűl, a’ ki vídám nem lehetett. Nagy szorgalommal nyomozta ő ki a’ szerencsétleneket, hogy rajtok tehetsége szerínt segítsen, és ha ezek lábaihoz borúlván, hálákot zokogtak elejébe, megilletődött ugyan, sőt érzékeny könyhúllajtásokra is fakadt, de eggy óra múlva magában, vagy édes attyához illyformán szóllott: Mi ez énnekem? Csak ezt a’ kevés jót sem cselekedhettem volna, ha nekem az eset sok pénzt nem adott volna. Jőjjön rám eggy másik eset, melly szegénynek tegyen, boldog Isten! jobbnál jobb szívemmel csak eggy könyecskét sem száríthatok meg a’ szerencsétlennek orczájánn.

Édes Fiam! mondá az attya, embereket a’ veszélybűl kiragadni, te kicsinységnek tartod?

A’ pénzt kell előbb böcsűlni tanúlnom, kedves Atyám! felelé az ifiú Gróf, ha ollyan cselekedeteknek akarok érdemet tulajdonítani, mellyek csupán csak pénzben telnek. Az emberek pénzemet imádgyák, szívemet pedig magoktúl eltaszíttyák. Atyám! én csak az én völgyembe való ember vagyok. A’ többi világgal nem tudok megeggyezni. Manczi és Veronka, kiket legjobb embereknek tartottam, megcsaltak. A’ többiektűl mit várhatok?

Az Etna’ hegyének költeményes rajzolása, mellyet eggy estve olvasott, egészen elragadta az ifiú Grófnak képzelését.^* Olaszországot akarnám megnézni, mondá más nap reggel édes Attyának. Az Egek engedgyék, felelé az öreg Gróf, hogy ott szívednek nyugodalmát feltalállyad. Egynehány nap múlva, minekutánna édes attya megáldotta, és pénzváltó levelekkel megrakta volna, búcsút vett Kaczajfalvátúl. Tele volt szíve, mikor honnyát elhagyta, amaz édes kívánsággal, hogy legalább hazájánn kivűl akadgyon ollyan emberre, a’ kinek szívét oda adhassa.

Azonban valamerre ment, zárttszívűsége mindenütt nevekedett. Az embert mindenütt az előitéleteknek hódolni lelte, mellyek szívét megkeményítették, természetének szép érzeménnyeit pedig elfojtották. Olaszországban Signáni Grófot a’ haláltúl megmentette. Signáni nagy ragaszkodást mutatott e’ nagy szívű Magyarhoz, és barátságáért buzgón esedezett.

Mikép lehessek én barátod, mondá Gróf Kaczajfalvi, mikor még nem ösmerlek?

Signáni meg nem szünt esedezni, még Grófunknak bizodalmát és szeretetét meg nem nyerte. Hamar átlátta ő Gróf Kaczajfalvinak fellengő idéáit az erkölcsrűl, és így saját vélekedéseit előlle szorgalmatosan eltitkolta. Majd azutánn a’ mi Grófunk megmentett Signáni’ kezébűl eggy ártatlan leányt, kit amaz szeretőjének karjai közűl elragadott. Visszavezetvén mátkájához a’ leányt, iszonyodással hallotta tőlle ama’ rettenetes módokot, mellyekkel ártatlanságát e’ buja olasz ostromlotta.

Megneheztelvén Signánira, kit még baráttyának tartott, házához repűlt, és a’ nálla lévő társaság előtt gonoszságát könyező szemmel és hathatós intésekkel szemére hányta. Signáni nevetett, és azt akarta vele elhitetni, hogy a’ világ e’ kis galanteriákot vétkeknek nem tartya. Kaczajfalvi ellenben azt mondta neki, hogy ő azt, a’ ki így gondolkodik, gonosz lelkű gaz embernek tartya. E’ vetekedésnek vége az volt, hogy Signáni őtet kardra vagy eggy pár pisztolyra kihítta. Kaczajfalvi könyörűletes mosolygással oda nyújtván neki kezét, Isten hozzád, Signáni! úgymond; mink, látom, egymásnak baráttyai nem lehetünk.

A’ Pedemontiumi tartományban eggy földmüvest a’ szükségnek és nyomorúságnak mélységébűl kiragadván, cselédgyeihez haza vezette. Egész háza lábaihoz borúlt, leánya pedig, eggy tizenöt esztendős és gyönyörű szűzecske, nem győzte jótévőjének kezeit csókolni. E’ helyeztetés hasonló volt amaz esethez, melly őtet Veronkával megösmerkedtette. A’ szép olasz Julis tehát az ő szemében Veronka volt. Szívének titkos indúlattyátúl ösztönöztetvén, e’ földmüvesnek házánál megmaradt. Julissal való társalkodása naponkint bizodalmasabb lett. Kősziklákra mászott vele, megjárta vele az erdőt, ’s a’ forró nyári napoknak legnagyobb részét a’ falu mellett lévő hüs barlangokban vele töltötte. A’ leánynak szülői mosolyogtak, mikor sétálásaikrúl éjfél tájban érkeztek haza. Nyoszolyáik között csak deszkafal volt, és a’ Grófot a’ felkelő nap többnyire Julis’ ágya mellett a’ székenn, és nyájas beszéllgetésbe merűlve lelte. Julis őtet szerette; ő pedig magát menyországban vélte lenni.

Veronkát ismét feltaláltam, így írt végtére Szádnokinénak; a’ Pedemontiumi hegyek között találtam fel őtet. Ő engemet szeret. Ő az enyím lessz nem sokára, és engemet minden bizonnyal boldog embernek tesz.

Szülőitűl végtére Julist megkérte. Ezek elbámúlván, lábaihoz borúltak; Julis pedig megállott előtte, ’s nevetve azt mondta neki: László! én téged’ szeretlek. A’ Gróf a’ leányt mellyéhez szorítván, az öregeket már most arra is kérte, hogy vele és menyasszonyával Magyar országba költözzenek.

Magyar Országba? kérdezé az Asszony. Magyar országot pápisták lakják-e?

Pápisták is, Protestánsok is, Ráczok is, Zsidók is, felelé a’ Gróf.

Az asszony keresztet vetvén magára, fejét rázta; férje pedig gyanakodó tekíntetet vetvén a’ Grófra, de a’ Gróf, úgymond, talán csak pápista?

Nem vagyok, felelé a’ Gróf mosolyogva.

Az elszomorodott atya az égre emelte szemeit, felesége új keresztet vetett magára, Julis pedig könybe borúltt szemmel visgálván szeretőjét, boldog Isten! úgymond, hogy lehet az, hogy ő nem pápista?

A’ Gróf minden erején megvetette, hogy e’ jó embereket a’ nem pápistáknak gyűlölésébűl kigyógyítsa; de ügyekezete mind haszontalan volt. Ő az ő szemeikben útálatos eretnek maradt, és Julis a’ Grófhoz való forró szerelmét a’ belé gyökerezett előitéletnek feláldozta. A’ Gróf mély komorsággal hagyta el e’ völgyet, mellyben olly kimondhatatlanúl boldog volt.

Bement azutánn Franczia országba, ’s ott is valóság, igazság és emberszeretet helyett mind csak előitéleteket talált. Visszamegyek az én szerencsés völgyembe, így írt ő végtére Veronkának. Sehol sem találok szívet, melly úgy érezzen, ammint emberhez illik. Valahová megyek, az ember az emberhez mindenütt hideg, mindenütt érzéketlen. Pénzenn ugyan vehettem volna szerelmet eleget, de szívemenn nem. Veronka! te voltál egyedűl, a’ ki e’ szívet böcsűlted. Te és Manczi! Most már egyedűl magam vagyok széles e’ világonn. Sírok, foganatlanúl sírok ebben a’ képtelen nagy sírban, hol eleven bálványok emberi formában lappanganak és egymást kínozzák. Isten hozzád, Veronkám! Én ama’ kellemetes völgybe térek vissza, mellyben nevekedtem. Abban akarok élni és halni.

E’ levelet Bresztiábúl írta, melly várasnál Franczia Országnak leghíresebb révpartya fekszik. Estve vocsorálni menvén, öszvetalálkozott a’ kávéházban eggy ánglus katonatiszttel, kinek orczájánn egynehány ösmeretes vonásokot látszott eszre venni. Megszóllítván, nevét kérdezi.

Engemet, úgymond a’ tiszt, Russelnek hínak.

Russelnek? kérdezi a’ Gróf hevesen, és szemeit komoran leüti. Én, úgymond tovább, mélyen fohászkodván, eggy Russelt ösmertem, a’ ki most Indiában van.

Az nekem rokonyom, feleli a’ tiszt; az édes atyámnak az öccse. Ha írni akar neki az Úr, én most őtet felkeresem. A’ hadi fogságbúl kiváltatván, Londonba megyek, és innen Indiába. Ott talán szerencsésebb leszek, mint Európában.

Szerencsésebb? kérdezé a’ Gróf csudálkozva, és arra kérte, hogy őtet szállásánn más nap látogatná meg. Indiába megy! Manczit megláttya! E’ két gondolat volt, melly képzését egész éjszaka mulatta. Russel helyett álmában ő ment Indiába. Indiának partyait úgy látta, mintha minden egyéb országok homályban feküdtek volna előtte, és a’ nap csak Indiát világosította volna meg.

Russel más nap hozzá érkezvén, India volt az egész beszéllgetésnek tárgya. A’ Grófnak kedvét eszre vévén a’ tiszt, az útazást olly könnyűnek, és Indiát olly szépnek rajzolta, hogy amannak képzése egészen meghevűlt. Egynehány szempillantásig könyökére támaszkodván a’ Gróf, egyszerre felugrott. Én az Úrral, úgymond, Indiába megyek. Azt a’ boldogságot ugyan ott fel nem találom, melly utánn esdeklek, de csak elmegyek az Úrral még is.

Harmad napra hajóra ült Russellel, ’s Angliába átérkezvén, Londonba ment. Itt egynehány nap alatt beszerezvén mindent, a’ mi az Indiai útazásra megkívántatott, Russellel eggyütt a’ hajóra költözött. Mikor édes attya Kaczajfalvánn levelét olvasta, mellyben tudtára adta, hogy Indiába magy, már akkor ő Afrikának csúccsát megkerűlte volt, és szemeit egyenesen arra szögezte, a’ hol Indiát feküdni tudta. Egész nap a’ hajó’ födelénn ült, ’s magában előre ama’ jelenést rajzolgatta, mellyel őtet Manczi fogadni fogja.

A’ tengerenn az útazás szép volna, mondá neki egyszer Russel, ha olly felette únalmas nem volna. Én magamot el nem únom, felelé a’ Gróf, ismét India felé fordítván tekíntetét, hol már gondolattyában a’ partra kiszökvén, Manczit eggy pálmafa alatt állani, azutánn kiterjesztett karjaival elejébe szaladni látta.

Végtére a’ Nemzeteknek bölcsőjéhez, és Manczinak hazájához elérkezvén a’ Gróf, allig várhatta, hogy kikössenek. Beszaladt azonnal Madrász’ várassába. Hol lakik Russel Úr? kérdezé eggy ánglus katonátúl, kit az útszánn előtalált.

Az én Óbesterem? úgymond ez. Mindgyárt elvezetem az Urat hozzá.

A’ Grófnak szíve felette nagy dobogásnak eredt. A’ katona nem győzött mellette szaladni, olly sebesen ment. Itt a’ háza, mondá amaz. A’ Gróf megajándékozván, bement, kinyitott eggy szobaajtót, és Manczit ott találta. Szinte eggy székenn ült, és gyönyörű fiacskájával, kit ölében tartott, mosolyogva játszdogált.

A’ Gróf lélekszakadva megállott előtte, a’ nélkűl hogy eggy szót szóllhatott volna. Csak kezeivel csinált egynehány mozdúlást, mellyeket Manczi nem érthetett. Megijedvén a’ Gróftúl, felugrott a’ székrűl, és gyermekét a’ szőnyegre letévén, szemeit az ösmeretlen vendégre meresztette. Szinte cselédgyét akarta az Óbesterné kiáltani, ammint a’ Gróf szívreható és érzékenységgel tellyes szózattal a’ Manczi nevet elejébe zengte. Szavárúl Manczi megösmervén, Laczi! úgymond a’ belső megilletődésnek hasonló hangjával. Idegen hallgató e’ két szóban a’ legforróbb szerelemnek szózattyát könnyen megösmerhette volna.

A’ Gróf azutánn oda repűlt hozzá, lábaihoz borúlt, térgyeit átkúcsolta, szók helyett czikkelyezetlen hangokot rebegett, sírt, sohajtozott, szemei közé felnézett, felugrott, karcsú testét átölelte, mellyéhez szorította. Manczinak szemei örömkönyekbe borúltak, még a’ Grófnak karjai között csüggött. Szemeit nem mervén a’ Grófra vetni, idestova tekíntett hevesen, mintha ölelései ellen segítséget keresett volna. Csak karjai árúlták el szívének indúlattyát, mellyek a’ Grófnak derekát átfogván, szinte tudta nélkűl mellyéhez szorították.

Ismét az enyím vagy egyszer, mondá végtére a’ Gróf; ismét megölelnek annyi üdő utánn egyszer utánnad esdeklő karjaim! Az indúlatnak szélvésze helyt adott azutánn a’ szelídebb örömnek. Kezeiket tartván, ’s egymás’ szemébe érzékenyen nézvén, tízszer is tették egymásnak eggy végben e’ kérdéseket: Csak megemlékeztél végtére még is rólam? édes jó Laczim! – Szereted-e még Laczidot? édes szép Manczim!

E’ kérdésekre eggyik sem felelt; csak mosolyogva nézték egymást, csak kezeiket szorították. Szemeiket egymásrúl elfordítaniok lehetetlen volt. Az Óbesterné e’ szempillantásokban minden egyéb szövetségeirűl elfelejtkezett, és tudta nélkűl Manczi Kisasszony lett. Mellyének indúlatos érzései elborították benne a’ múlttnak emlékezetét, és csak akkor jutott eszébe, hogy Russel’ hitvesse, mikor a’ szőnyegenn mászkáló fiacskája ruhájába kapaszkodott, és nyöszörgő sírással ölébe kéredzkedett.

Szinte megint karjai közé akarta a’ Gróf szorítani. Manczi elpirúlván, ölébűl magát kifejtette. Az Istenért, Gróf Uram! úgymond eggy mély fohászkodással. Tessen, kérem, leülni. Ezt mondván, leült, és a’ gyermeket ölébe vette. A’ Gróf melléje telepedvén, elbeszéllette neki, hogy széles e’ világonn nem talált még szívet, melly az övének megfelelne. Áh Manczi! csak a’ tiéd, a’ tiéd egyedűl! Manczi leütötte szemét, és fiának orczájára eggy pár forró könyecskét ejtett. Hallgassunk errűl, mondá végtére, kezét oda nyújtván neki, szemeit pedig fiára függesztvén.

Most már Russelt szereted. Engem’ szeretned nem szabad! Így fejezte be beszédgyét a’ Gróf, ’s felkelvén székérűl az ablakba ment. Manczi semmit sem felelt, ’s még a’ Gróf az ablakban állott, fiát csókolgatta,^* hogy könyeit elnyomhassa, vagy legalább eltitkolhassa. Édes Manczim! elkezdte ismét a’ Gróf, megfogván és megcsókolván kezét, szeretsz-e még engemet?

Laczi! mondá erre az Óbesterné, felkelvén, és karjainn gyermekét a’ Gróf’ elejébe tartván, te még az én fiamot meg sem csókoltad!

A’ te fiadot? felkiáltott a’ Gróf, a’ te fiadot? Szemei sebesen és tüzesen oda estek a’ gyermekre, kit karjaira vett. Nem győzte nézni, és ammint nézte, orczája szempillantásonkint derűlt. Manczinak a’ fia! mondá ismét és a’ gyermeknek orczáját csókjaival és örömkönyeivel egészen elborította. Manczinak a’ fia! mondá még egyszer belső elragadtatással. De igaz-e, Manczi! hogy ez a’ te fiad? Az Óbesterné’ bizonyítását hallván, a’ gyermekkel a’ szobában tánczolni kezdett.

Szinte akkor megnyílt az ajtó, ’s az Óbester a’ szobába lépett. Isten hozott, édes Kaczajfalvim! úgymond; Isten hozott, édes jó Laczink! ’s ezzel a’ Grófot megölelte.

Óh nézdsze, nézdsze Russel! mondá a’ Gróf; ez Manczinak a’ fia. Istenem! melly boldog ember vagyok én! Manczinak a’ fiát látom! Sok fáradságban telt, még őtet ama’ részegítő örömbűl észre hozhatták, mellybe őtet a’ Manczi’ fiárúl való gondolat helyeztette. Átvisgálta azutánn a’ gyermeket, és orczavonásait Mancziéval öszvehasonlította. Könyek gördűltek ki e’ foglalatosságnál vídám szemeibűl. Most már te anya vagy Manczi! mondá végtére; azutánn pedig az Óbesternét sokáig visgálgatta; mintha a’ leány Manczival az anya Manczit akarta volna öszvehasonlítani. Anya vagy! mondá még egyszer, ’s megcsókolta Manczi’ kezét, térgyre esett előtte, és kezét még egyszer megcsókolta. Azutánn a’ gyermeket annyának karjaira adván, e’ képre érzékenyen mosolygott, ’s megmeg amaz igékre fakadt: anya vagy!

Erre sebesen Russelhez fordúlt, ’s mellyéhez szorítván, karjaim között vagy egyszer megint, úgymond, édes Russelem! Annyi üdő múlva ismét látlak! Manczi anya lett azóta, te atya lettél, én pedig – én szerencsétlen vagyok. Szerencsétlen?^* Nem vagyok! szerencsétlen valóban nem vagyok! Én veletek eggyüt szerencsés vagyok.

Russel mosolygott. Te a’ mi jó és drága Laczink vagy. Manczi a’ te húgod; én pedig bátyád vagyok.

A’ Gróf rá^* meresztette szemeit; azutánn pedig oda nyújtván lassacskán kezét, Russel, úgymond, az én bátyám! Manczi! te az én húgom vagy! Erre kezet fogott Manczival is, ki Russelre mosolyodott.

Most már az Óbester tudakozni kezdette tőlle Indiai útazásának okát; ő pedig egyenesen megmondotta neki, hogy Manczit kívánta látni. Manczi hamar felkapván gyermekét, játszani kezdett vele, hogy a’ pirúlást eltitkollya, melly szép orczáját a’ Grófnak e’ vallására elborította. Russel azutánn elvitte magával a’ révparthoz, ’s a’ nélkűl hogy oda-meneteleknek okárúl egymással csak eggy szót ejtettek volna, házához vitette a’ Grófnak jószágát a’ hajórúl. Otthon az Óbester a’ Grófot ama’ szobába szállította, melly Manczinak nappali szobájába nyílt. Itt, úgymond, a’ te húgodot minden szempillantásban láthatod, ’s akkor beszéllhetsz vele, a’ mikor akarsz. A’ háladatos Gróf ezen ajánlásra az Óbester’ nyakába borúlt.

Eggykét nap múlva a’ Gróf, minekutánna Russel’ engedelmébűl egész üdejét Manczival töltötte volna, maga volt egyszer az Óbesterrel. Hallod-e, Laczi! mondá neki az Óbester bizodalmasan, te Manczit szeretted?

A’ Gróf erre a’ figyelmetes Óbesternek ellentállhatatlan nyílttszívűséggel, érzékeny könyhúllajtások között, indúlatosan, és olly tűzzel, melly minden tekíntetét, minden mozdúlását, sőt még szavának hangját is átjárta, elbeszéllette Manczival voltt egész esetét. És még most is, édes Russelem! még most is olly hathatósan^* szeretem, hogy lehetetlen kimondanom. Szeretem még azokot is, a’ kik hozzá tartoznak. Szeretlek tégedet is, mivel férje vagy. Szeretem a’ fiát, óh! a’ te fiadot – Óh Istenem! add meg nekem azt a’ boldogságot, hogy én e’ gyermeknek szeretetét megnyerhessem!

Russel megölelte, de olly nyughatatlan tekíntettel, hogy még a’ Grófnak is szemébe tünt. Hallod-e, Laczi! úgymond; szeresd te Manczit, szeresd fiamot, szeress engemet; csak eggyet igérj meg nekem, csak eggyetlen eggyet!

A’ Gróf rá meresztette szemét.

Légy hozzám nyíltt szívű, így folytatta beszédgyét az Óbester; ne titkolly el énelőllem semmit! Ezt az eggyet meg akarod-e nekem cselekedni?

Megcselekszem, Russel! felelé a’ Gróf.

Ha majd némellykor megkérdezlek: mikép mulatod Manczical magadot? meg fogod-e nekem az igazságot tökélletesen vallani?

Szívesen megvallom.

Mulasd tehát vele magadot, ammint tetszik. Ha valami ollyast cselekszel, a’ mi ellenemre volna, azt én neked meg fogom mondani. Gonosztévő az én Laczim nem lehet.

Gonosztévő az én Laczim nem lehet! Ezen ígék az ártatlan Grófnak nagyon szemébe tüntek, ’s mihelyt lehetett, eggy magányos gallyasba ment, hogy azoknak értelmérűl elmélkedgyen. Megvisgálta szívének minden legkisebb rejtekét, és semmit sem talált benne egyebet, hanem csak Russelhez és Manczihoz való buzgó és tiszta szeretetet. Jól mondottad Russel! így szóllott elvégre magában: a’ te Laczid gonosztévő nem lehet.

Ezzel visszament Manczi’ szobájába, ’s átvisgálván forró tekíntetekkel ezen asszonyságnak kellemetes szépségét, azt érzette magában, hogy még sem kíván tőlle semmit egyebet barátságnál. Bizodalmasan ült mellette, vígan nyájaskodott vele, örömest játszdogált fiacskájával, és ha Russel véletlenűl bedobbant, barátságosan oda nyújtotta neki kezét. Így múltak el a’ napok, így a’ hetek, így a’ holnapok. Russel a’ Grófot Manczival barátkozni gyanú nélkűl nézte, ’s mikor haza érkezvén, hitvesse mellett ülni, eggyik karjával ezt átölelni, a’ másikkal pedig fiacskáját ápolgatni szemlélte, oda ült mosolyogva Manczinak másik oldalára, tréfálgatott velek, nevetett, beszéllgetett. Kellemetesebb napokot és estvéket nem lehet gondolni, mint az övék voltak.

Melly szerencsés vagyok, édes Russelem! mondá a’ Gróf sokszor. Manczi engemet szeret, te is szeretsz, én pedig tikteket szeretlek. Máskép lehetne ugyan sorsom, de így is jó. Russel őtet viszontag megölelvén, az Isten adgya, úgymond, hogy boldogságunk állandó legyen!

Mancziban Russel kimondhatatlanúl bízott. Elbeszéllette neki mindazokot, a’ miket a’ Gróftúl hajdani szerelmek iránt hallott. Tudom én, édes Manczim! hogy te a’ Grófot még most is szereted. És kicsoda ne szeresse e’ nagy lelkű, szép erkölcsű, és jó szívű ifiút? Szeresd őtet, mint testvéredet; de, kérlek, ne legyen előttem semmi titkod. Légy hozzám nyíltt szívű! Képes volnék én neked mindent megbocsátani, azt az eggyet kivévén, ha meg akarnál csalni.

Manczi a’ Gróffal barátságosan társalkodott; de azért férjét még is kimondhatatlanúl szerette, mert anya volt. Mellyében olly nyugodalmat érzett, melly miatt magát méltán nagynak tarthatta. Férjére mosolyogván, én a’ Grófot, úgymond, szeretem, de szívemet előlled el nem zárom.

Egynehány holnapot töltöttek illy boldogságban e’ jó emberek, ammint Manczinak szemei egyszerre borúlni kezdettek. Sohajtozott ő, és lopva tekíntgetett a’ Grófra, mikor vele maga volt; rezketett, mikor ez megölelte; elpirúlt, mikor apolgatta. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé a’ Gróf.

Manczi rá emelte csendesen szemeit, ’s azonnal megmeg lesütötte, a’ nélkűl hogy kérdésére megfelelt volna.

Van Indiában eggy gyönyörű fa, mellynél szebb talán az egész világonn nincsen, ’s melly pagódafának, vagy a’ Bániánok’ fájának is neveztetik. Ágai, szinte mikínt a’ szőllő vesszők, lehomorodván, gyökeret vernek, és a’ földbűl ismét kinőnek. Eggy illyen fa, körűlötte nevekedő fiaival eggyütt, több lombos ernyeket formálván, egész sereg embernek képes, árnyékkal kedveskedni. Illyen fa alatt feküdt eggy estve Manczi a’ hüsben és szendergett. A’ szomszéd lomb alatt ült Manczinak fiával a’ Gróf, és Mugri nevű virágokbúl, mellyek felette gyönyörű illatúak, Manczi’ számára nyakravalót font. A’ kis gyermek adogatta kezébe e’ virágokot. Mindenik Mugrinál, mellyet a’ Gróf a’ koszorúba kötött, Manczira is tekíntett egyszersmind, mosolygott, és munkáját tovább folytatta. Egyszerre szilaj tekíntettel felugrott, Manczihoz repűlt, megragadott eggy kobrakígyót, melly a’ fűben szinte Manczi felé lappangott, ’s elvetette. Eggy Indiai leányzó, ki Manczi mellett ébren ült ugyan, és asszonyát legyezte, de a’ nagy fű miatt a’ kígyót észre nem vette, meglátván a’ Grófnak tettét, felkiáltott, oda szaladt hozzá, és rettegéssel kérdezte, ha nem harapta-e meg a’ kígyó? Szerencsére mindgyárt a’ feje megett ragadta meg a’ Gróf, kinek tehát semmit sem árhatott.

Errűl bizonyossá tévén a’ leányzót a’ Gróf, és arra kérvén, hogy e’ miatt lármát ne üssön, elment a’ kertnek legtávúlabb fekvő gallyassába. Azon szempillantásban felébredt Manczi. Kérdésére, mi történt légyen? elbeszéllette neki a’ megijedtt leányzó a’ Grófnak bajnoki cselekedetét, ’s megmutatta neki a’ kobrakígyót, mellyet a’ Gróf olly erővel hagyított a’ bambussövénynek, hogy azonnal megdöglött.

Boldog Isten! kiáltá Manczi; a’ kígyót a’ kezével fogta meg? és semmi baja sem lett?

Legkisebb baja sincs, felelé a’ leányzó. Áh Asszonyom! melly boldog az, a’ kinek olly báttya van, ki húgáért életét adgya!

Manczinak szemei könybe borúltak. A’ Gróf utánn sietvén, meglátta messzérűl, hogy eggy bokor mellett öszvetett kézzel, ’s az égre emeltt szemmel térgyepel. Érettem imádkozik, mondá Manczi csendes szózattal, ’s hasonlóképen térgyre esvén, és arcczal a’ földre borúlván, óh! miért nem kellett neki, úgymond, az enyímnek lenni!

Ezzel visszatért és szobájába bezárkozott. Ezen estvétűl fogva magaviselése a’ Grófra nézve egészen megváltozott. Semmit sem szóllott ő a’ Grófnak a’ kígyórúl, valamint a’ Gróf sem neki. Könyező szemmel visgálgatta e’ nagy szívű ifiút, valahányszor lopva lehetett, és csak egyszer csókolta meg orozva ama’ kezét, mellyel a’ kígyót megfogta, mikor véletlenűl a’ háznak erkénn szenderegni lelte.

Bár mennyiszer kérdezte tőle baját a’ Gróf, Manczi neki csak néma sohajtással felelt; e’ mellett pedig nyughatatlansága, a’ helyett hogy fogyott volna, naponkint nevekedett inkább, ’s naponkint szembetünőbb lett.

Elejénte, mikor a’ Gróf Madrászba érkezett, elhajlott tőlle Manczi, valahányszor apolta; visszavongatta kezét, valahányszor megfogta; a’ földre sütötte komor szemeit, valahányszor édes Manczijának nevezte. Még eggy tíz esztendős leánykát is vett maga mellé a’ szobába, valahányszor előre tudta, hogy férje egész dél utánn haza nem fog jönni. Most pedig nagyon habzó és állhatatlan lett a’ Grófra nézve Manczinak magaviselése. Már kiragadta magát hevesen a’ Grófnak karjai közűl, a’ szobának túlsó részére vonódván; már meg a’ Grófot szinte olly hevesen mellyéhez szorította. A’ bizodalmas beszéllgetések, mellyeket a’ Gróffal azelőtt tartott, egészen elenyésztek. Óránkint ültek már most némán eggyütt. Ha a’ Gróf beszéllgetni kezdett, Manczi leütötte szemeit, és nem felelt. Mi bajod? édes Manczim! kérdezé illyenkor a’ Gróf; de Manczi bizonytalan, félénk, szomorú és rövid tekíntetet vetvén reá, elfohászkodta magát, szemeit az égre vetette, és semmit sem felelt.

A’ Gróf ezt látván, szomorúan ült mellette, megmeg nyomván üdőnkint kezét. Manczi ezt az övébűl kiragadta ugyan, de a’ Grófnak kezét viszontag eggykét szempillantás után ismét megragadta, mellyéhez szorította, megcsókolta. Manczi’ mellyében szinte forrott a’ szerelem ama’ háladatossággal eggyütt, melly jótévőjének mindent feláldoz. Áttört ő a’ tengerekenn, hogy Mancziját lássa; életét a’ legrettenetesebb veszedelembe ejtette, hogy Mancziét megmentse. Manczi eggy szóval boldogtalan volt, és magányosságot kezdett keresni, hogy magát kisírhassa. És áh! a’ mi az ő szívének legviselhetetlenebb terhére vált, az volt, hogy e’ szeretetre méltó ifiú, e’ nagy szívű jótévője, e’ gyönyörű legény, szüntelen’ körűlötte forgott. Manczija mellett ült ő egész nap, hogy tekínteteibűl szívének idúlattyait kitanúlhassa. Manczinak legkisebb komorsága neki szorgalmat, legkisebb mosolygása részegítő örömet okozott. Ő, eggy szóval, Manczi’ lélekzetébűl élt. Jaj nekem! óh jaj nekem! mondá Manczi, hogy az övé nem vagyok.

Állhatatos változása alatt a’ Grófhoz való keserű hidegségének, és indúlatos szerelmének csak becsúsztak még is a’ Gróffal való társalkodásába némelly felette mély barátkozások. Megmeg látogatta őtet a’ Gróf még akkor is, mikor az indiai szokás szerínt délutánn a’ sátor alatt aludt, hol ágya mellett egész órákot azzal töltött, hogy Manczit^* legyezte. Estve öszveülvén, majd egész éjfélig mulattak sokszor eggyütt a’ pagódafának ernye alatt, ’s ammint az estveli hajnal alkonyodott, úgy Manczi is csendesebb, de egyszersmind barátságosabb és érzékenyebb is lett.

Sokszor hevesen ragadta meg a’ Grófot, és sírva szorította mellyéhez, azon szempillantásban ismét eltaszítván magátúl, és az ernyekenn keresztűl hazafelé szaladván. A’ Gróf utánna ment, ’s még homályosabb lomb alatt és sírva találta.

Eggyik estve megfogván a’ Grófnak karjait, hallod-e? Laczi! úgymond; nem látod te könyhúllajtásimot? nem látod a’ búbánatot, melly szívemet emészti? Nekünk, édes Laczim! el kell válnunk!

El kell válnunk? kérdezé a’ Gróf. Te talán engemet már nem szeretsz?

Manczi lesütvén szemeit, szeretlek! úgymond, de el kell még is válnunk. Ha azt akarod, hogy boldog legyek, menny, édes Laczim! menny el házamtúl mennél hamarább.

A’ Gróf nagyra meredtt szemmel rá nézvén, én tehát tégedet azért haggyalak el, úgymond, hogy te boldog lehess? A’ te boldogságod kívánnya, hogy elvállyunk?

A’ mindenható Isten a’ bizonyságom, hogy úgy van a’ dolog, mondá Manczi hevesen.

A’ Gróf megborzadván, megölelte, a’ nélkűl hogy legkisebbet szóllott volna, ’s bement könyező szemmel a’ házba. Manczi utánna sompolygott, és hallotta, hogy embereinek az útazásra való készűletek iránt parancsolatot adott. El kell mennem! oda vetette parancsolattyához érzékeny szózattal.

El kell mennie? mondá magában Manczi, ’s kimenvén a’ háznak erkére, leült és sírt. Látta innen a’ Grófot még egyszer a’ kertben, hová a’ parancsolat utánn visszatért; látta nagy lépésekkel fel’salá sétálni, ’s magában tusakodni. Lerepűlt tehát hozzá, ’s karjai közé omolván, ne menny el, úgymond, tőllem, édes Laczim! áh! kérlek, ne menny el. Meg kell a’ te szegény Manczidnak halnia, ha elhagyod.

A’ Gróf szinte megmeredt álmélkodásában. Ammint Manczit karjai között tartotta, leereszkedett a’ megette lévő hantülésre. Szavát az indúlatoknak küzködése elfojtotta. Azon szempillantásban, hogy Manczitúl e’ hirtelen változásnak okát akarta kérdezni, a’ szél a’ hajlékony gallyakba megütközvén, elsuhogott előttök. Manczi felijedvén, kiragadta magát karjai közűl és elsietett; de azonnal ismét visszatérvén, te tehát, édes Laczim! nálunk maradsz, mondá neki súgó szózattal, ’s a’ kertnek gallyassai közé eltünt.

A’ Gróf elmélkedésekbe süllyedvén, át kezdte homályosan látni, hogy mostani állapottyával szövetségben lehetne Russelnek ama’ mondása: gonosztévő az én Laczim nem lehet. – Nem lehet! mondá e’ gondolatra magában, valóban nem lehet! Azutánn külömbféle képzelésekbe merűlt, külömbféle indúlatokkal tusakodott, még el nem szenderedett. A’ felkelő nap a’ kertben találta. Felébredvén, még egyszer mondta magában: Laczi gonosztévő nem lehet!

Manczi e’ jelenés utánn egészen megváltozott. Rá nézegetett ugyan a’ Grófra,^* de szemei semmit sem mondottak neki. Arra kérte majd naponkint, hogy maradna szobájában, mivel neki különös dolgai volnának. Felkereste Russelt, és karjába akaszkodott, valahol csak lehetett, ’s eggyáltallyában úgy viselte magát, mintha a’ Grófot egészen elfelejtette volna. Kerűlte a’ vele való magányos sétálgatást, magányos beszéllgetést, olly annyira hogy eggy szép indiai leányzót mindenütt magával hordozott. Úgy látszott, mintha belőlle egészen más asszony vált volna.

A’ Gróf ezt meg nem foghatván, gyötrődni kezdett. Egyszer csak ugyan magát lelvén, lábaihoz borúlt, ’s ama’ kérésével: mondaná meg neki, mivel bántotta meg? sokáig kínozta. Édes Manczim! mondá neki több ízben, küldgy el magadtúl, ha tetszik; cselekedgy velem, a’ mit tetszik; csak szívedet ne vond el tőllem.

Manczi eggy darabig habzott, ha felellyen-e, vagy sem? már jobbra, már balra nézett, csak hogy a’ Grófra ne kellyen tekíntenie; azutánn mosolygásra fakadt, végtére pedig zokogó sírásnak eredt. A’ Grófnak karjait megfogván, mind haszontalan, úgymond, édes Laczim! tusakodásom mind haszontalan, mellyel indúlatomonn győzedelmeskedni akarok. Hallyad bajomot, és ne útálly meg. Szeretlek! sokkal jobban, buzgóbban és hevesebben szeretlek, mint akárkit e’ világonn. Könyörűlly meg tehát rajtam, és haggy magamot, hogy valaki bennünköt itt eggyütt meg ne lásson. Ezzel kitolta a’ gallyasbúl, és Nákit, az indiai leányzót, fenn szóval kiáltotta.

A’ Gróf úgy hagyván el a’ gallyast, mintha álmodott volna, mi lehet ez? úgymond magában; mit akar Manczi ezzel mondani? Egész nap elmélkedett Manczinak szavainn, a’ nélkűl hogy azoknak értelmét megfoghatta volna.

Manczi szinte olly hideg volt a’ Grófhoz azutánn is, mint e’ jelenés előtt, kivévén, hogy lopva, a’ hol csak lehetett, már érzékeny tekínteteket vetett reá, már szemeivel integetett neki, már meg szerelmének olly különös jeleit adta, a’ minőköt tőlle még eddig a’ Gróf soha sem látott. Ha Russel kiment, és Náki talán elfordúlt, csüggedő tekíntettel adta a’ Grófnak értésére, hogy szívét az indúlat dühösen szaggattya.

Egynehány nap múlva eggy gyönyörű reggeltűl fogva egész estig Russellel sokkal barátságosabb volt, mint egyébkor, ’s a’ Gróffal magányosan csak eggy szót sem szóllott. Estve felé a’ Grófnak megsúgta, hogy a’ jövő éjszaka jelennyen meg a’ kertnek legtávúlabb fekvő gallyassában. A’ Gróf úgy megijedt, hogy szinte rezketett, a’ nélkűl hogy okát tudta volna. Éjszaka? mondá magában. Olly külömbféle és többnyire nyughatatlanító gondolatokba merűlt erre a’ Gróf, hogy egész estig szinte csak ébren álmodozott. Az éjszaka meglepte, minekelőtte magát meggondolhatta volna. Elment ő a’ kirendeltt gallyasba, hol kevés szempillantások utánn Manczi is megjelent rezketve. Óh Manczim! óh édes Manczim! mondá a’ Gróf fenn szóval. Lassabban beszélly, mondá susogva Manczi, hogy valaki bennünköt meg ne hallyon. Boldog Isten! ha ezt Russel megtudná!

Russel? kérdezé a’ Gróf komoran. – Mond meg nekem, Manczi! minek rendeltél te engemet ide?

Manczi szemérmetesen a’ Grófnak karjai közé omolván, oda vagyok, úgymond mély sohajtással. Édes Laczim! én örökre oda vagyok!

Oda vagy? kérdezé a’ Gróf. Még az én karjaim között vagy, ne félly te, édes Manczim! semminémű veszedelemtűl. Jőjjsze velem! Itt nekünk nem szabad eggyütt lennünk, mihelyt Russel rólla semmit sem tud, semmit se tudgyon.

Erre Manczi hevesen kiragadván magát a’ Grófnak karjai közűl, térgyre esett előtte, és zokogva így szóllott hozzá: Jól mondod, Laczi! itt nekünk Russel’ tudta nélkűl lennünk nem szabad. Isten hozzád, édes Laczim! Itt lennünk nem szabad. Isten hozzád! Óh! ha tudnád, micsoda mélységtűl mentetted meg Manczidot! Köszönöm és köszönni fogom ezt neked, még élek! Ezzel a’ házba szaladt, és a’ Grófot magát hagyta. Ez a’ kertben megvárván a’ napnak keltét, Russelhez ment, ’s megölelvén őtet hevesen, hallod-e Russel! úgymond, te azt jól mondtad, hogy Laczi gonosztévő nem lehet. Nekem tőlletek el kell válnom. Russel! szeretsz-e még engemet?

Szeretlek, Laczi! Testvéremet jobban nem szerethetném. Az Isten láttya lelkemet, hogy én a’ te nemes szívedben mindenkor bíztam, bíztam még akkor is, mikor Manczinak hozzád való buzgó és majdnem lángoló szerelmét láttam. Te engemet el akarsz hagyni? Az Isten engedgye, hogy te és Manczi a’ belső nyugodalmat ismét feltalállyátok, mellyre nemes szíveitek olly annyira érdemesek. Ezt én tiszta szívembűl kívánom, ’s reménylem is. Én a’ te szívedet ösmertem, és így csak eggy szempillantásig sem voltam nyughatatlan. Hová akarsz menni?

Eggy üdeig Indiában akarnék még mulatni; áh! édes Russelem! talán csak azért, hogy benneteket még egyszer láthassalak. Tedd boldoggá szegény Manczimot, ’s légy boldog vele magad is. Ezzel kiragadta magát Russelnek karjai közűl, ’s a’ nélkűl hogy Manczitúl búcsút vett volna, eggy hű indiai emberrel, kit melléje inas gyanánt Russel ajánlott volt, elment Madrászbúl, hol elejénte olly boldog volt, ’s végtére olly boldogtalan lett.

Russel azonnal Manczihoz sietett, ’s érzékenyen megölelvén, a’ mi Laczink, úgymond, édes Hitvesem! házunktúl búcsút vett. Az egek vígasztallyák meg nemes szívedet, és adgyák vissza neki mennél hamarább előbbi nyugodalmát. Szomorúságodban csak arra kérlek egyedűl, hogy tőllem barátságodot és bizodalmadot meg ne vond. Manczi előtte térgyre esett; de ő azonnal ismét felemelte, fiát ölébe vette, megcsókolta. E’ gyermek, úgymond, a’ te szívednek eggyik részét nekem visszanyeri. Manczi erre férjét fiával eggyütt átkúcsolta. Szóllani akart, de szózattyát elfojtotta a’ sírás, mellyel szemlátomást küzködött. Ne gátold könyeidet, mondá neki Russel; sírd ki magadot, hogy szíved megkönnyebbedgyen. Sírt vele maga Russel is, sőt csak eggy napot sem hagyott elmúlni, hogy Manczival a’ Grófrúl nem beszéllgetett volna. Egynehány holnap múlva férjének karjai között hálákot adott az Istennek Manczi, hogy a’ Gróf elment.

A’ Gróf azonban megjárta Indiának nagy részét, ’s érzékeny sebének fájdalma tűrhetőbb lett. A’ kies természetnek visgálása, melly Indiának szelíd ege alatt annyiféle gyönyörködtető kellemetességekkel kedveskedik, érzékeny örömekre ingerlette szívét, mellyek tekíntetét felderítették, ’s nyíltt homlokát a’ komor ránczokbúl kisimították.

Most már Delhi’ várassábúl lefelé ereszkedett, ’s elég erősnek itélte magát arra, hogy Manczit ismét láthassa. Mély beszéllgetésbe merűlve gyalogolt indiai szolgájával, kit szinte arra akart birni, hogy vele Európába költözzön. Eggy nagy folyónak partyánn vitte őköt az út, mellynek másik szélénn bambus nádbúl nőtt eleven sövény folyt. Egyszerre a’ tengerrűl nagy forgó szél érkezett, melly Indiában szörnyen uralkodik. A’ víznek habjai felfel emelkedvén, rettenetes zajjal rohantak a’ bambus sövényre. A’ szélnek zuhogó ütközései egész, homokfellegeket ragadtak fel falevelekkel megvegyítve az égbe, mellyek innen megmeg lezuhanván, a’ víznek egész partyát elborították. A’ bambus nád lehomorodván, ’s egymásba ütődvén, a’ rettenetes zajt még rettenetesebbnek tette. A’ folyó azutánn kiütött, a’ menydörgés iszonyúképen csattogott, a’ szél az égnek morgásai közé sivítván, félelmesen háborgott. Erre az égbűl eggy setét felleg fekete éj gyanánt leereszkedvén, az egész tartományt homályba borította. Csak a’ villanások világosították meg ollykor e’ fénytelen zavart, útat mutatván a’ Grófnak, hogy a’ tajtékzó haboknak veszedelemmel fenyegető árjaitúl megmenekedhessen. Úgy látszott, mintha az egész természet felháborodott volna, ’s lakossait végső veszéllyel fenyegette volna.

A’ Gróf az inassal eggyütt a’ magosabb helyekre ügyekezett, mellyekrűl a’ hegyek felé megmeg bellyebb sietett azzal a’ reménységgel, hogy ott talán valahol helységre akad. Nem sokára eggy völgyhöz jutottak, melly magos kősziklákkal környűl volt véve, ’s mellynek méllyeibűl az ég felé magos és vastag fák emelkedtek. A’ szél, melly a’ völgy felett keresztűl zuhogott, meghomorítgatta ugyan e’ fáknak hegyeit, de törzsökeik szinte olly mozdíthatatlanok voltak, mint ama’ kőszirtek, mellyek körűlöttök függtenek. A’ völgy az örök nyugodalom’ lakásának, a’ háboríthatatlan békesség’ templomának látszott lenni. Az egymásba kapaszkodó külömbféle csemeték átszőtték magokot a’ vastag fáknak sorainn, és gallyaikbúl áthathatatlan falat csináltak. Itt bátorságban vagyunk, mondá a’ Gróf, ’s kivonván kardgyát, átvagdalta a’ fák között öszvenőtt gallyakot, ’s a’ völgynek belsejébe nagy nehezen behatott. A’ gallyszövevények nem messze tartottak ugyan, de allig jutottak útazóink a’ völgynek méllyére, a’ kősziklákrúl azonnal egész patakok zuhogtak le, mellyek a’ rettenetes záporessőbűl támadtak. Útazóink tehát kénytelenek voltak, a’ völgynek túlsó és magosabban fekvő oldalára feliparkodni, hol messzérűl eggy gunnyót, és ebben világosságot láttak.

Istennek hála! kimenekedtünk, mondá a’ Gróf, ’s a’ gunnyó felé sietett. Hű szolgája visszatartóztatván, maradgy! úgymond. Te idegen vagy. Hadd mennyek én oda magam. Ki tudgya, micsoda emberek laknak benne? Ezzel az Indiánus bement a’ gunnyóba, ’s eggy szempillantás utánn ismét kitört belőlle, fenn szóval kiáltván a’ Grófnak: Szaladgy, messze szaladgy! itt Pária lakik.

A’ Gróf kirántotta öve mellűl a’ pisztolyt. Azt gondolta, hogy a’ gunnyóban vad állat tartózkodik. E’ helyett megjelent az ajtóban eggy öreg ember, kinek tekíntete nem csak nem rémítő, hanem inkább kegyes volt. A’ Gróf feléje indúlt; szolgája pedig tellyes erejébűl tartóztatta. Ne közelíts hozzá, úgymond, mert Pária.

Pária? kérdezé a’ Gróf. Mit értesz te vallyon e’ név alatt?

Ollyan embert, a’ kinek semmi hite sincsen, ’s a’ ki errevalónézve nem is ember, hanem még az oktalan állatnál is alábbvaló. Akarod-e, hogy megöllyem? Ezzel a’ szolga előrántotta a’ pisztolyt, mellyet kezébűl a’ Gróf azonnal kiragadott. Van-e eszed? úgymond, eggy fegyveretlen öreg embertűl félni! Nem bánt ő minket, abban bizonyos lehetsz. Jőjjsze, szóllítsuk meg!

Én őhozzá az egész világért nem megyek, mert az én törvényem szerínt kilencz egész holnapig volnék tisztátalan, ha vele készakartva csak egynehány szempillantásig is eggy hajlékban mulatnék. Még a’ Pagódba sem volna szabad mennem. A’ templomot az Indiabéliek Pagódnak nevezik.

Hiszen látod, mondá viszontag a’ Gróf, hogy ember; nekünk pedig segítségre van szükségünk. De mind haszontalan volt a’ Grófnak beszédgye. A’ szolga megmaradt a’ mellett, hogy neki Páriához menni nem szabad.

Nekem pedig szabad! mondá a’ Gróf, ’s a’ gunnyó felé indúlt.

Élly tehát szerencsésen! felelé a’ szolga, mert azutánn teveled sem szabad társalkodnom.

Isten hozzád! mondá a’ Gróf, ki el nem tudta magával hitetni, hogy őtet e’ szolga, ki egyébaránt jámbor ember, és hozzá nagyon hű volt, a’ puszta erdőnek közepénn e’ miatt elhagyhassa. A’ szolga azonban sebesen elszaladt, a’ nélkűl hogy a’ Grófnak kiáltására figyelmezett volna, mellyel még egyszer marasztalta. Eggy pár órapercz utánn a’ fák közé eltünt.

A’ Gróf azutánn a’ gunnyóhoz közelített. Az öreg ember mély tisztelettel hátrább lépvén, én, úgymond, csak eggy szegény Pária, és arra érdemtelen vagyok, hogy lakásomba lépj. De ha hozzám magadot megalázod, tiéd a’ gunnyóm, tiéd mindenem, tiéd vagyok még önnön magam is.

A’ Gróf az öreg embernek orczáját, melly a’ kezében lévő fáklyátúl megvilágosíttatott, közelebbrűl visgálván, vonásaiban olly szelídséget, jámborságot és nyugodalmat talált, hogy lehetetlen volt, hajlandóságot hozzá nem éreznie. Oda nyújtotta neki kezét, mellyet az öreg szemeiben nyilván ragyogó és kimondhatatlan jószívűséggel mellyéhez szorított. Te, ammint látom, ember vagy, mondá a’ Gróf; az vagyok én is. Engedd meg, hogy ezen éjszakát hajlékodban töltsem. Az öreg keresztűl tévén mellyére kezeit, mélyen meghajtotta magát; a’ Gróf pedig a’ gunnyóba bement.

Erre a’ gazda eggy nyaláb vágott fát hóna alá, eggy kosár gyümölcsöt eggyik kezébe, a’ fáklyát pedig a’ másikba vévén, az erdőbe sietett. De minekutánna itt egynehányszor nagyokot kiáltott volna, kosarával ’s fájával eggyütt komoran visszajött.

A’ Grófnak kérdésére, kit kiáltott légyen? úti társodot, felelé a’ Pária. Eledelt akartam neki vinni, és fát, hogy a’ vad állatok ellen tüzet rakhasson. Az én hajlékomba be nem mer jönni, mivel Pária vagyok.

Jószívű öreg, mondá a’ Gróf, még egyszer oda nyújtván neki kezét; te azokkal jót teszel, a’ kik tégedet gyűlölnek ’s megbántanak! Ezt mondván, illetődéssel tellyes szemeit az égre emelte.

Orczádnak színérűl és ruházatodrúl látom, hogy te Indiánus nem vagy, mondá az öreg. Reménylem tehát, hogy hajlékomban éhségedet sem átallod megenyhíteni. Ezzel az asztalt bambus nádbúl fontt gyékénnyel megterítvén, megrakta külömbféle kosarakra osztott kókoszdióval, indiai fügével, mandulával, naranccsal, ananásszal, és eggy tál riskásával kókosztejben, maga pedig mély alázatossággal félre ült.

A’ Gróf az asztalhoz vonta maga mellé, és kérte, hogy vele egyen. Az öregnek könybe borúltak szemei, Istenem! úgymond, nem hittem volna, hogy életemben még egyszer ember lehessek!

A’ szélvész még háborgott, és a’ Gróf egynehányszor kinézett az ajtónn, ha szolgája nem tért-e talán vissza? De a’ szolga valóban eltünt. A’ Gróf csak a’ Páriának szavára nyugodott meg, a’ ki őtet bizonyossá tette a’ felűl, hogy a’ völgyönn kivűl nem messze eggy falura akad, a’ hol minden veszedelmenn kivűl lessz.

A’ gunnyó rezzenthetetlen volt. Ott állott ez, a’ hol a’ völgy legszűkebb volt. Eggy pagódafa alatt volt építve, mellynek fiútörzsökeibűl a’ gunnyónak négy szöglete állott. E’ fának ágai és levelei olly sűrűek voltak, hogy csak eggy csöpp esső sem hathatott át rajtok. Azonnkivűl a’ gunnyónak oldalai bambus náddal voltak beszőve, teteje pedig indiai fügefalevéllel befödve. Jóllehet a’ szélvész a’ mennydörgéssel eggyütt még nagyon háborgott, a’ lámpás még is a’ gunnyóban minden lebegés nélkűl égett.

A’ Gróf nem győzött az öregnek nyugodalmánn e’ rettenetes mennydörgésnél álmélkodni. Csendesebb volt ő még gunnyójánál is. Azalatt az öreg ember eggy cserép hűtőben, melly Indiában gargulettának neveztetik, két edényt hozott, mellyek kókoszdióbúl voltak készítve, ’s mellyeknek eggyikében pálmavíz, a’ másikában pedig kókosztej volt. Kérte a’ Grófot, hogy italait ne vesse meg; a’ Gróf pedig jobb kedvű volt asztalánál, mintsem ha pompás vendégségnél ült volna.

Mond meg nekem öreg, mondá a’ Gróf mosolyogva, minekutánna a’ Páriának homlokát megcsókolta volna, mond meg nekem, mikép lehetsz te ennél a’ rettenetes égi háborúnál olly nyugodtt elmével. Csak eggy fa föd be tégedet ágaival; a’ fák pedig a’ mennykövet magokhoz vonnyák.

Pagódafába a’ mennykő még soha sem ütött, felelé az öreg. E’ fák alatt az ember nincs veszedelemben.

A’ Gróf megvisgálván a’ fát, hihető, úgymond lassúbb szózattal, mintha csak magával szóllott volna, hihető, mivel gyantássága^* fogyatkozó.

Ezt én nem értem, mondá az öreg. Hitvesem azt mondgya, hogy Bráma, az Indiánusoknak Istene, mikor e’ földönn járt, a’ mennydörgés elől egyszer pagódafa alá vonódott. Én pedig azt tartom, hogy az Isten a’ pagódafáknak azért adott olly sűrű és leveles ágakot, hogy az emberek ebben a’ tartományban, hol a’ rettenetes mennydörgések olly szörnyen uralkodnak, az égi háborúk elől alájok vonódhassanak, és hogy errevalónézve nem engedi meg, hogy azokot a’ mennykő megüthesse.

Tégedet tehát az Istenben való bízodalom tesz nyugodtt szívűnek?

Az Istenben való bízodalom, és jó lelkiösméretem.

Mond meg nekem, édes jó apám! mellyik indiai felekezethez tartozol te? Hol van a’ Páriáknak a’ temploma?

Mindenütt, felelé az öreg. A’ mi templomunk az egész természet. Mikor a’ napot völgyemre támadni látom, térgyre esek, és a’ napnak alkotóját mély alázatossággal imádom; utólsó súgárának alkonyodásánál pedig mennyei jótévőmöt áldom. A’ szerencsétlentűl soha sem tagadom meg segedelmemet. Feleségemet és leányomot olly boldogoknak teszem, a’ minőknek tehetem. Még ebemet sem hagyom el szükségében. Így éldegelvén naprúl napra, életemnek végénn úgy várom halálomot, mint estvénkint az álmot.

A’ Gróf érzékeny és tisztelettel tellyes tekíntettel visgálta az öreget. Majd azutánn felkelt, ’s a’ gunnyóban vagy kétszer fel’salá sétált. Ki volt a’ te oktatód? kérdezé egyszerre hirtelen.

A’ természet, felelé az öreg.

A’ Grófnak azonnal eszébe tünt ama’ szent mondás: hogy az egek az Isten’ dücsősségét értelmesen beszéllik, remek munkáit nyilván hirdetik. De kicsoda tanított tégedet arra, úgymond tovább, hogy a’ természetnek szavát megértsed?

Szerencsétlenségem, boldogtalan sorsom, felelé az öreg. A’ Páriáknak útálatos és megvetett nemébűl származván, Indiánus nem lehettem. Kénytelen voltam tehát, ember maradni. A’ társaság, melly az Indiai népekbűl áll, számkivetett. Mit tehettem tehát egyebet, hanem hogy a’ természethez folyamodtam?

Áldott, jó öregem! felkiáltott a’ Gróf érzékeny szózattal. Mond meg nekem, kérlek, micsoda könyveket olvastál?

A’ Teremtőnek ama’ nyíltt könyvét, a’ természetet, mellynek betűit minden ember ösmeri. Más könyveket nem olvashattam; mert én sem írni nem tudok, sem olvasni.

Óh kedves Atyám! mondá a’ Gróf. Látom én, hogy itt a’ természetnek és az erkölcsnek lakóhelyébe jutottam. Ha valahol, itt valóban az igazságot legkönnyebb feltalálni!

Én legalább tiszta és egyenes szívvel kerestem, mondá az öreg, mellyére bocsátván kezét.

’S feltaláltad-e? kérdezé a’ Gróf. Nincs e’ világonn, nem mondom, két nemzet, vagy két familia, hanem csak két ember is, a’ ki eggy dologrúl egészen eggyformán gondolkozna. Érzékenységeink^* elcsábítanak bennünköt; eszünköt pedig az érzékenységek vezérlik. Mikép keressem tehát az igazságot?

Azt tartom én, hogy azt egyenes és tiszta szívvel kell keresni, mondá az öreg. Az érzékenységek megcsalhatnak bennünköt, valamint az ész is; de az egyenes és jámbor szív csalárd nem lehet, és így minket el nem csábíthat.

A’ Gróf egybe kúcsolván kezeit, igaz! úgymond. Az emberek mind egyformán éreznek, a’ mellett hogy kiki közűlök, ammint különös haszna kívánnya, külömbkülömbféleképpen okoskodik. Az egyenes tiszta és jámbor szív soha sem mondgya, hogy valamit így ért, a’ mit máskép ért, vagy hogy azt hiszi, a’ mit nem hisz, sőt nem is hihet. A’ jámbor szív képes egyedűl arra, hogy az igazságot illendőképen keresse, és voltaképen feltalállya.

Az igazság, mondá az öreg, hasonló az égnek harmattyához. Ha azt akarjuk, hogy tisztán maradgyon, tiszta edénybe kell azt felfognunk.

Nekem egyenes, jámbor és tiszta szívem van, mondá a’ Gróf; de mivel az igazságot emberektűl kell tanúlnom, mikép ösmerhetem én ki e’ sok mester közűl azokot, a’ kiknek hasonló szíveik vannak? Az embereket nem vakíttyák-e el többnyire külömbféle előitéleteik? nem vesztegetik-e meg haszonkereső vágyakodásaik? Én a’ földnek nagy részét megjártam, de az embereknek vélekedései között nagyobb külömbséget leltem, mint még nyelveik között is. Mirevaló tehát nekem e’ két színű és csalárd nemzetségnél jó szívem? Azt te nekem már megmondottad, mikép kerested az igazságot; mond meg most azt is, hol találtad azt fel?

Saját szívemben, és a’ természetben; az embereknél ritkán. A’ természetnek nyelve változhatatlan; az embereké pedig vagy több értelmű, vagy érthetetlen.

A’ természetben? mondá a’ Gróf. Hisz ebben az állatok egymással szüntelen’ harczolnak. A’ természet tele van öldökléssel, háborúsággal, viszálkodással. Még az elementumok is szüntelen’ küzködnek egymás köztt. Ezeknek példáját kövesse tehát az ember?

Nem! nem! mondá az öreg undorodással. Kérdezd meg szívedet, és ha jámbor, tiszta és egyenes, azt fogja neked mondani: hogy te másoknak azt cselekedd, a’ mit tőllök magad kívánsz, és hogy azt rajtok el ne kövesd, a’ mit te tőllök nem örömest szenvedsz. Szívünk tanít minket kötelességeinkre, a’ természet pedig nekünk az Isten ollyannak mutattya, a’ minőnek gyengeségünk ösmerheti, és sorsunk kívánhattya, hatalmasnak, jónak és bölcsnek. Imádom én őtet, szeretem, és már könyörgésimmel kérlelem, már meg háladásimmal tisztelem, a’ nélkűl hogy azt nyomozzam, mikép lehet ő az, a’ minek a’ természet lenni kiáltya.

A’ Gróf könyökére támasztván fejét, és szemeibűl a’ könyek kigördűlvén, az igazságot tehát, úgymond, nem csak egyenes és tiszta szívvel, hanem benne is kell keresni. De mi vezérelheti, mi birhattya még a’ jó szívű embert is arra, hogy ezen igazságokot saját szívében és a’ természetben keresse?

A’ szerencsétlenség, a’ viszontagságok, felelé az öreg.

Ezek az embert lenyomják, elméjét meghomályosíttyák, szívét lealázzák.

Csak eggy bizonyos pontig, mondá az öreg; de azutánn, ha egyszer a’ szerencsétlenség felette nagyon megsúlyosodik, az ember öszveragadgya minden erejét, az elmehomálynak köteleit lerázza magárúl, ’s a’ hol eddig setétséget és tévelygést tapasztalt, ott egyszerre világosságot és igazságot lát.

Egész nemzeteknél ez talán megtörténhet, mondá a’ Gróf, homlokára szögezvén újját; de magányos emberekenn, nem hiszem.

Én magányos ember vagyok, mondá az öreg, és én így találtam fel nyugtomot.

De te talán ebben ritka jelenés is vagy? Hány Páriát találni, a’ ki úgy gondolkodgyon, mint te? És hány ezer Indiánus van, a’ kiket a’ szerencsétlenség arra nem bir, hogy szíveiket meghallgassák. Amaz igazságokot pedig, és kötelességeket, mellyekkel tégedet szíved és szerencsétlen sorsod megösmerkedtetett, minden embernek kellene tudni.

Az öreg Pária vállat vonítván, elhallgatott.

A’ Gróf e’ különös öreg embert sokáig visgálván, végre lesütötte szemeit, ’s az isteni kinyilatkoztatásnak szükségérűl, melly az embereket kötelességeikkel megösmerkedtesse, mély gondolatokba merűlt.

Ezekbűl végtére felserkenvén, hallod-e, öreg! úgymond; a’ melly igazságokot te a’ természetnek és a’ szerencsétlenségnek oskolájában tanultál, azokra van építve az én keresztény hitem is, mellyet édes atyámtúl tanúltam. Az embernek fő kötelessége minálunk is, hogy másoknak azt megtegye, a’ mit tőllök kíván, és hogy azzal őköt meg ne bántsa, a’ mit tőllök nem örömest szenved.

Tinállatok tehát mind jámborok az emberek? kérdezé az öreg.

Azok volnának, ha a’ keresztény hitnek törvénnyeit megtartanák.

Eggyik szó a’ másikot adván, elbeszéllette az öregnek rövideden a’ Gróf a’ relígyiónak történeteit. Lerajzolta neki az emberi nemzetnek gyermek korát a’ világ’ teremtésétűl fogva Mósesig, ki előtt az emberek az Istent a’ természeti relígyiónak törvénnyei szerínt szolgálták. Leírta azutánn az ó testamentomnak szolgákhoz illő törvénnyeit; végtére pedig Krisztusnak új testamentomát, mellyben a’ fiúi szeretetnek törvénnye alatt az Isten, mint köz atya, tiszteltetik.

Az öreg ember csupa fül volt, ’s minekutánna egynehány kérdéseire a’ Gróf szelíd és elégítő feleleteket adott volna, kikérte magának, hogy ezeket neki más nap még egyszer elbeszéllye.

Szívesen, felelé a’ Gróf. De mond el nekem, édes apám! te is a’ te életedet; mert neked felette szerencsétlennek kellett lenned.

Elmondom holnap; mert ma már késő volna, bele kezdeni. Az éjfél közelget. A’ nyugodalomra szükségünk van mind a’ kettőnknek.

Ezzel ágyat vetett a’ Grófnak pálmalevelekbűl és jó illatú füvekbűl, kezet fogott vele, ’s nyugodalmas éjszakát kívánván, bement eggy bambusnád ajtónn a’ hátúlsó gunnyóba.

A’ Gróf lefeküdt. Álomképnek látszott neki, a’ mi vele történt. Az öreghez mély tiszteletet érzett magában. A’ gunnyót az Istenség’ templomának nézte, ’s a’ legderűlttebb gondolatok között nyugodtt elmével édesen elaludt.

Más nap korán reggel felébredt a’ Gróf a’ madaraknak csevegésére, mellyeknek fészkei a’ gunnyó felett és körűlötte függtek. Felugorván ágyábúl, hallgatódzott a’ szomszéd gunnyónak ajtajánál; de csendes volt még nem csak ebben, hanem körűlötte is minden. Azt gondolván, hogy az öreg még legjobb álmában van, kilappangott a’ gunnyóbúl a’ szabad ég alá. Itt eggy darabig az öregre várakozott; de mivel ez meg nem jelent, meg akarta kerűlni a’ gunnyót, ’s eggy áthathatatlan eleven sövényre akadt. Ennek ágait szétvonván, belátott eggy kellemetes kertbe, hol mindenféle gyümölcsfák és vetemények részént virágoztak, részént már értek. Tovább ment a’ sövény mellett, és ágai között a’ kertbe egyenhányszor betekíntett. Bő áldást látott benne mindenütt, mellyel az ég az öregnek munkáját szembetünőképen megjutalmazta.

Most eggy szózatot hallott. Hamar széthajtotta a’ gallyakot, ’s a’ kertben tíz lépésnyire a’ sövénytűl eggy leányzót látott, ki a’ kosárkába, melly karjánn függött, narancsot szedett. Orczáját nem láthatta, mert háttal állott hozzá; de termete karcsú, súgár és nemes volt. Testéhez fejér patyolat ruháját, melly csípei körűl tele volt ránczokkal, világos kék övecske szorította. Most már a’ fának túlsó részére ment narancsot szedni, ’s a’ Grófnak szemébe eggy gyönyörű orcza tünt, tele mennyei kegyességgel, tele bájoló ártatlansággal. Kosárkája megtelvén, eggy bokorhoz ment igen lassú, csendes és gondos lépésekkel, ’s virágot szedett. Eggy madárka a’ bokorbúl kirepűlt. A’ leány eggyet visszalépvén, ’s a’ madárka utánn nézvén, csak felvertelek, még is, szegény kis anya! úgymond. Lám! három egész nap éltem virág nélkűl, mivel te a’ tojásonn ültél. Jőjj vissza szegény állatocska! A’ jövevény elégedgyen meg másféle virágokkal. Ő teneked nyughatatlanságot ne okozzon. Eltávozván a’ bokortúl, kegyesen mosolygott, mikor látta, hogy a’ madárka fészkébe ismét becsúszott.

A’ Grófnak érzeménnyeit megírni lehetetlen. A’ leánynak szava tiszta és szelíd volt, mint eggy távúl zengő sípnak a’ hangja. Mikor ez magát a’ kertben a’ pamutfák megé vette, a’ Gróf is visszatért a’ gunnyóba. Ennek ajtajában lelvén az öreget, ki már reá várakozott volt, megcsókolta derűltt homlokát, ’s beszédbe ereszkedett vele, mellyet azonnal famíliájára fordított. Megfogván a’ Grófnak kezét az öreg, elvezette a’ hátúlsó gunnyónn keresztűl a’ kertbe. Két sor pálmafa között eggy illatozó gallyasba jutottak, hol az öregnek felesége és leánya eggyütt ülvén, patyolatot szőttek. Felkeltek mind a’ ketten, ammint a’ Grófot jönni látták, ’s egynehány lépésnyire elejébe mentek.

Ez a’ feleségem! mondá az öreg, kezénél fogva oda vezetvén a’ Grófhoz az asszonyt. Ez pedig a’ leányod? kérdezé a’ Gróf. A’ leány elpirúlván, lesütötte, ’s ismét azonnal felemelvén, a’ Grófra vetette eggy szempillantásig szemeit. Nahida leányom, mondá az öreg mosolyogva, ’s kezével a’ leánynak szép homlokához ért.

A’ Gróf nem győzte a’ szép Nahidát nézni. Szép Nahida! én tégedet már ösmerlek, mondá a’ Gróf szelíd szózattal, és érzékeny bizodalommal.

Engemet? kérdezé a’ leány mosolyogva.

Eggy mugribokornál állottál, és eggy madárkát fészkétűl el nem akartál űzni; inkább engemet hagytál mugrivirág nélkűl.

Ha ezért reám nem neheztelsz, én neked szedek még ma mugrivirágot. Édes atyámnak van még eggy mugribokra, de csak eggy! mondá Nahida szelíden, ’s fejével a’ Grófra kellemetesen hunyorítván.

A’ Gróf erre megfogta kezét, és mellyéhez^* szorította, szívragadó kéjjel nézvén szeme közé. Nahida is megnyomta viszontag kezét, és elpirúlt.

Szerencsés férj! boldog atya! mondá a’ Gróf, a’ Páriának karjai közé omolván. Mond meg nekem, mikép jutottál te illy boldogsághoz? Most, drága öregem! most beszélld el nekem életedet.

Leültek a’ gallyasban mind a’ négyen. Az asszony szőtt. Nahida a’ Grófnak eggy kosárka narancsot hozott, kikereste közűlök a’ legszebbeket, ’s oda nyújtotta neki mosolygó tekíntettel. Magam szedtem, mondá a’ Grófnak, ki a’ narancsokot néma de érzékeny köszönettel vévén, jó ízűen megette.

Erre a’ Pária elkezdette, életét beszélleni. Az asszony azonban a’ szövőszékre támasztotta karját. Nahida a’ gallyasnak nyílásába ült a’ Grófnak általellenében, ’s pamutbúl övet kötött, de a’ munka köztt felfel vetette szemét, ’s már attyának beszédgyére figyelmezvén, ölébe^* bocsátotta le munkáját, már meg elővévén a’ kötést, errűl a’ Grófra salygatott.

Én a’ Páriáknak nemébűl születtem, elkezdette az öreg, melly Indiában a’ legalábbvaló nem, ’s melly minden embertűl útáltatik.

Útáltatik? kérdezé a’ Gróf; és mi okra nézve?

A’ Bramínusok azt mondgyák, hogy ő a’ Bráma Istennek fejébűl, a’ Páriák pedig lábaibúl származtak, és hogy, ammint Bráma e’ földönn egyszer eggy hosszas útazása utánn elfáradván, eggy Páriátúl eledelt kért, ez őtet emberhússal kínálta meg. Bráma e’ miatt a’ Páriáknak nemét megátkozta, kiknek azóta a’ várasokhoz még csak közelíteniek sem szabad. Akármellyik Náirnak szabad bennünköt megölni, ha hozzá úgy közelítünk, hogy őköt lélekzetünk elérhesse.

Óh vélekedések, mondá erre a’ Gróf hevesen, melly boldogtalanokká teszitek tik az embereket! De mikép is vehetik a’ Bramínusok egész Indiát arra, hogy e’ mesét higgye?

Az oktatás által, mellyel az embereknek szívét gyermekkoraikban elfoglallyák, ’s az illyen állításoknak mindennapi emlegetése által. Az emberek hasonlók a’ szajkókhoz. A’ mit sokszor hallanak, azt végre csak elhiszik.

Hát te mikép tudtál e’ közönséges megvetésnek bilincseibűl kimenekedni, mellyekkel tégedet a’ Bramínusok még születésedkor lelánczoltak? mert – ezt mondván, felkelt, – mert az embert rettenetesebb balság az egész természetben nem érheti, mintsem ha úgy lealáztatik, hogy önnön magát útálni kényteleníttessen.

Jól mondod! folytatá beszédgyét az öreg. Én magam magamot a’ természet’ szemettyének néztem. A’ többi polgári rendeknek hozzám való gyűlölségét igazságosnak tartván, elhitettem magammal, hogy Bráma’ haragjának súllya fejemenn fekszik. Szemeimet fel nem mertem az égre emelni, mivel erre magamot méltatlannak véltem. Így éltem én tizennyolcz esztendeig a’ halálnak állhatatos veszedelmében, mivel életemet akármellyik Náir szabadon elvehette. Táplálékomnak szűke azutánn arra birt, hogy magamot eggy puszta vidékbe vonnyam. Itt eggy elhagyott omlékony gunnyóban lakván, a’ gyümölcsbűl éltem, mellyel a’ fák kedveskedni szoktak. A’ gunnyó mellet riskásának való kertecske volt, mellyben a’ haszontalan gyomok és kórók elhatalmasodtak. Öszveszedvén egynehány marok riskásamagot, felástam a’ kertnek eggyik szögletét és bele vetettem. Unalombúl történt ez inkább, mintsem eltökéllett szándékbúl; mert én Bráma’ haragjával terheltt embernek tartván magamot, nem remélhettem, hogy a’ tőllem elvetett riskásamag kizsenghessen. Azonban kizsengett még is, felnőtt, kivirágzott, és bő gyümölcsöt hozott.

Lehetséges-e? mondám, mikor riskásámmal legelőször álmélkodva jól laktam, lehetséges-e, hogy engemet Bráma szeressen? Azon naptúl fogva fákot ültettem, riskása ágyamra vizet vezettem, kerti veteményeket plántáltam, ’s kertemben a’ gyümölcs olly szépen megérett, mint akármellyik Bramínuséban. Ez bennem a’ legelső kételkedést szülte ama’ mondának igazságárúl, melly a’ Páriáknak nemét olly útálatosnak tette. Ha Bráma engemet gyűlölne, lehetetlen volna, hogy éllyek. A’ nap, a’ helyett hogy engemet melegít, súgárival megölne. Szintúgy látok, hallok, ízlelek és érzek, mint a’ Bramínusok. A’ nap, a’ hold, a’ csillagok nekem szintúgy világosítanak, mint nekik. A’ természet hozzám nem mostohább, mint hozzájok. És Bráma engemet gyűlöllyön?

Bráma énvelem jót tesz, mondám önnön magamnak fenn szóval, az ég felé terjesztvén ki kezeimet; azonn leszek tehát, hogy szeretetét, ha mindgyárt gyűlölne is, megérdemellyem. Az ő példája szerint jót akarok azokkal tenni, kiket gyűlölnöm kellene.

Most már gunnyómban nem volt nyugtom. Ama’ gondolat, hogy Bráma’ szeretetét jóságos cselekedetek által megérdemellyem, éjjel nappal ösztönözött. Gunnyómot elhagyván, hová mennyek? kérdezém magamtúl. Az emberek közé, kik halálos ellenségeid? Áh! ha ők ellenségeim, én legalább önnön magamnak hű baráttya leszek. E’ végső tökélléssel elmentem az erdőkbe, a’ folyóvizeknek partyaira, és gyümölcsbűl éltem. De kevés üdő múlva azt tapasztaltam, hogy a’ természet a’ magányos ember’ számára igen keveset, a’ társaságban élőknek számára pedig felette sokat tesz, és hogy létemet azoknak létéhez kapcsolta, kik engemet számkivetettek. A’ természet pedig önnön magával, így okoskodtam magamban, illy szembetünőképen nem ellenkezhet.

Mikép jöttél te e’ gondolatra?

Sokszor még csak ennivaló gyökerekre sem akadtam. Csak bajjal tudtam a’ vad állatoknak gyilkos incselkedéseit elkerűlni. Ebbűl azt következtettem, hogy csak a’ társaságos élet adhat nekünk elengedő táplálékot, csak a’ társaságos élet óhat meg minket a’ ragadó állatoknak dühösségétűl, csak a’ társaságos élet elégítheti meg mindennémű szükségünköt. E’ gondolattal tartományrúl tartományra tébolyogtam, csak abbúl élvén, a’ mit a’ természetnek nagy tárházában leltem, e’ mellett pedig a’ földbe, valamerre mentem, mindenütt hasznos palántamagokot vetvén, és a’ faluknak riskásaföldgyeibűl az állatokot kikergetvén. Ezek voltak ama’ kis jóságos cselekedetek, mellyekkel ellenségimnek szolgálhattam, és már ezek is, bármelly csekélyek voltak, azt okozták bennem, hogy nem érzettem magamot olly nyomorúlttnak, mint azelőtt.

Az éhségtűl kényszeríttetvén, bekullogtam egyszer eggy hajlékba, hol eggy ifiú Náir lakott. Nem szóval, ne hogy talán lélekzetem elérje, hanem csak orczavonásokkal, és karjaimnak mozgatásával kértem tőlle eggy kevés gyümölcsöt; ő pedig hagyító nyilat lökött reám, és megsebesített. Kiragadván testembűl bosszonkodással a’ nyilat, a’ szomszéd ligetbe osontam, hol ezen embertelen szív ellen felette dühös haragra gerjedtem. Három nap gyakoroltam magamot a’ nyilvetésben a’ végbűl, hogy e’ kegyetlen Náirt meglessem, ’s mihelyt magát találom, ugyanazon nyillal megöllyem, mellyel engemet megsebesített.

A’ lesben feküdtem már hajlékátúl nem messze eggy bokor megett, kezemben tartván az ölni kész nyilat. Eggy hat esztendős gyermek, a’ Náirnak fia, a’ ház előtt játszdogálván, ama’ bokor felé futott, melly megett feküdtem. Egyszerre kiszökik oldalaslag eggy másik bokor megűl eggy tigris, és egyenesen a’ gyermeknek szalad. Hallottam én ellenségemnek, a’ Náirnak, kiáltását, hallottam a’ gyermek’ annyának hathatós sívását, ’s kiugorván lesembűl, átütöttem nyilammal a’ tigrisnek oldalát, szinte mikor a’ gyermekhez ért. A’ tigris elesett, a’ gyermek haza szaladt, én pedig a’ nyilat kirántván a’ tigris’ bélébűl, ismét visszasiettem a’ bokor megé, hogy onnan a’ Náirt meglessem. De ezen szempillantástúl fogva nem érzettem már hozzá gyűlölséget. Még segíthettem volna is rajta inségében. Mélyebben bemenvén a’ ligetbe, érzeményimnek ezen változása iránt mély gondolatokba merűltem.

A’ jótétemény kedvesnek teszi előttünk azt, a’ kivel jót cselekszünk. A’ gyermekhez, kit a’ haláltúl megmentettem, olly nagy hajlandóságot érzettem magamban, hogy még attyát is szeretni kezdettem. El nem hagyhattam e’ vidéket, a’ nélkűl hogy a’ gyermeket még egyszer meg ne lássam. Magát találván, megcsókoltam, ’s az erdőbe tüntem azzal a’ belső meggyőződéssel, hogy én az Istenség’ gyűlölésének tárgya nem lehetek.

Így jutottam én gondolatrúl gondolatra, így emelkedtem fel az eggyik igazságrúl a’ másikhoz. A’ Bramínusok’ állítása előttem naponkint kétségesebb, naponkint bizonytalanabb, ’s végtére puszta mese lett, mellyet ők csak a’ végbűl hirdetnek, hogy általa nemeknek isteni származását megmutatván, magoknak egész Indiában tiszteletet és legfőbb tekíntetet szerezzenek.

Lassankint egészen megjött belső nyugodalmam, ’s már el is tökéllettem volt magamban, hogy régi gunnyómot ismét felkeresem, mellyben élni és halni kívántam. Csak eggy dolog volt még szívemenn. Várast még soha sem láttam. Minekelőtte tehát magányosságomba vonódtam volna, feltettem magamban, hogy valamellyikbe beosontok. Már messzérűl álmélkodásra ragadtak engemet sánczai, bástyái, magos házai, és pompás tornyai. Bámúlva néztem a’ sok ezer embert, kik a’ várasba be, vagy a’ várasbúl kitolódtak, és a’ tevéknek külömbféle nyájait, mellyek ide Indiának minden kincseit öszvehurczolták. Vizsgaságomnak ellent nem állhattam. Itt, mondám magamban,^* itt az emberek ezrenkint szövetkeznek öszve, hogy egymást boldogítsák, és hogy egymásnak örömeket tegyenek. A’ váras, lehetetlen, hogy a’ boldogító gyönyörűségeknek honnya ne legyen.

Delhi’ várassa volt, melly előttem feküdt, ’s mellybe estve beorozkodtam. Egynehány útszánn átlappangván, a’ Nagyoknak palotáinn, és a’ sok bótoktúl álló pompás piaczokonn nem győztem elegendőképen álmélkodni. Elmentem azutánn a’ várasnak ama’ vidékébe, hol az Omrák, az indiai nagy Mógolnak udvarnokjai, laknak, ’s melly a’ Gemma’ vize mellett palotákkal és gyönyörű kertekkel tele van. Musikát hallván, bementem eggy kertbe, ’s álmélkodással néztem a’ Bajadár nevű asszonyoknak tánczát. Sírtam búbánatomban, hogy én az illyen örömekben nem részesűlhetek.

Az Omra eggy puha szófánn feküdt, és szolgáitúl környűlvéve a’ tánczosnéknak mesterséges mozgásaiban gyönyörködött. Irígylettem neki kellemetes örömeit. Egyszerre katonák rohantak a’ kertbe. A’ musika elnémúlt, a’ tánczosnék remegő galambok gyanánt szétszaladtak, az Omra elhalaványodott, ’s a’ katonák’ vezére fejét kívánta. Az Omra fegyvert rántott, de saját emberei voltak az elsők, kik rá rohanván, lefegyverkeztették. Fél fertály óra múlva a’ küldött katonáknak kezében láttam már a’ fejét, kik utánn becsúsztam a’ nagy Mógolnak palotájába. A’ katonák még más öt Omrának a’ fejét is vitték, kik, ammint beszédgyekbűl megértettem, felette gazdagok voltak. A’ Mógol’ palotájábúl engemet azonnal kikergettek, a’ nélkűl hogy abban valamit láthattam volna. Elmentem tehát új útszákba, hol a’ paloták előtt sok koldúst találtam, kiket a’ szerecseny szolgák foganat nélkűl űztek, kergettek, még ellenek botokot nem emeltek, vagy fegyvert nem vontak.

Eggy nagy és erős épűletben lánczokot hallottam csörgeni. Benézvén a’ vasrostélyos ablakonn, eggy egész sereg szerencsétlent láttam a’ lámpásnak halavány világossága mellett bilincsekben sínleni. Ki sírt, ki sohajtozott, ki meg átkozódott, úgy hogy halálos veríték ütött ki homlokomonn.

Éjfél utánn tolvajokra akadtam, kik éppen eggy házba törtek. Hallottam lakosinak panaszkiáltásait, hallottam eggy haldoklónak végső hörgéseit. A’ strázsa oda sietett. A’ tolvajok erősen védelmezték magokot. Mind a’ két részrűl elestek egynehányan. Szaladtam én a’ váras’ kapujához, ammint szaladhattam, hogy a’ pompának és a’ nyomorúságnak e’ veszedelmes honnyábúl kimenekedhessek.

A’ Gróf e’ rajzolásokra egynehányszor megborzadott. Minálunk, mondá végre, csak nem látni még is a’ várasokban illy iszonyú rendetlenségeket. Nyomorúság bennek elég van ugyan; a’ rossz emberek is sokszor nagyon megkárosíttyák lakossaikot; de egyébaránt nagy Mógol helyett kegyes Atyák uralkodván rajtunk, a’ méltatlan haláltúl, a’ jószágoknak elragadásátúl, ’s akármelly egyéb erőszaktúl sem Naggyainknak, sem köz embereinknek nincs mit félniek. Elbeszéllette azutánn rövideden az európai várasoknak rendtartásait, és jussait, azokkal a’ rendetlenségekkel eggyütt, mellyek mindeddig orvoslást kívánnak.

A’ grófnak rövid értekezése utánn imígy folytatta beszédgyét az öreg Pária. Kijutván e’ veszedelmes helybűl, térgyre estem, ’s könyező szemmel illy szókra fakadtam: Köszönöm neked, óh Bráma! hogy engemet olly nyomorúsággal méltóztattál megösmerkedtetni, melly az enyimnél sokkal nagyobb. Megtanúltam én ebbűl, békességesebb^* tűréssel viselni boldogtalan sorsomot, mint eddig viseltem. A’ Páriák valóban nem olly boldogtalanok, mint e’ gazdag várasnak lakossai. Én az Istennek, Pária létemre, úgy szolgálhatok, ammint lelkiösméretem legjobbnak talállya, és ha önnön magamnak baráttya vagyok, senkitűl sincsen mit tartanom.

Eggy darabig még a’ váras’ vidékében maradtam, ’s amaz ételekbűl éltem, mellyeket a’ gyermekek vagy a’ szülők boldogúltt rokonnyaiknak sírhalmaira tenni szoktak. A’ sírok köztt lakván, megtanúltam, kevésre böcsűlni a’ földet, szeretni az embert. Legalább éjszakánkint boldog voltam, és csak ez is már felette sok volt.

De végre csak érzettem még is, és fájdalmasan érzettem, hogy magam vagyok. A’ Páriák között kerestem tehát magamnak jó barátot, kivel inségemet örömimmel eggyütt felosszam. A’ balgatag vélekedések oktalan állatokká tették őköt; elég szerencsétlenek pedig nem voltak még arra, hogy belőllök emberek válhassanak.

Azonban találtam még is nem sokára eggy érzékeny, háladatos, hű és tántoríthatatlan jó barátot, nem az emberek között, hanem az oktalan állatok között. Ezen ebecskét értem. Ezt mondván, ölébe vette kutykáját, és megczirógatta. Az asszony és a’ leány is magokhoz hítták és megsimogatták, mintha e’ kegyességgel hálálni akarták volna urához való hűségét. Kicsinyke volt, mikor az útonn találtam, mondá tovább az öreg; ’s mivel urát elvesztette, az éhség már majd agyon kínozta volt. Felneveltem, és ő engemet ezért szeretett, és tőllem többé el nem vált.

Nagy nyereség volt nekem, eleven valót találni, melly szeretett; de szívem vele meg nem elégedhetett, mivel emberi társaság utánn sohajtozott. A’ kegyes Istenség többet adott, mintsem reménleni mertem; eggy jó feleséget.

Itt az asszony felkelt, oda ment férjéhez, megnyomta kezét, és rá mosolygott.

Szavait folytatván az öreg, eggy éjszaka, úgymond, ismét a’ Bramínusoknak temetőjében voltam. Eggy sohajtást hallván, körűl tekíntettem magamot, ’s a’ holdvilágnál eggy ifiú Bramínát láttam lángszínű fátyollal félig betakarva. Tekíntetére illy asszonyságnak, ki halálos ellenségeimnek nemébűl való volt, két lépésnyire szöktem vissza ijedtemben. Ételeket rakott ő édes annyának sírjára, ki magát egynehány nap előtt meghaltt férjével elevenen elégettette. Leborúlt azutánn zokogva a’ sírra, ’s könyhullajtásival megáztatta, és karjaival megölelte a’ földet, melly édes annyának hamvait befödte.

Borzadásom elenyészett, mihelyt sírni hallottam. Boldogtalanabb volt ő nálamnál. Én legalább nyugodalomban élek síromnak szélénn, mondám magamban, de te! – Sorsa jutott eszembe, ha talán férjnél volna, és férje meghalna. Áh! én csak akkor halok meg, mondám ismét magamban, mikor saját órám elérkezik; de tégedet, ha tulajdon halálod a’ sírba nem dönt is, férjednek halála fog ifiú létedre a’ lángok közé lökni. E’ gondolatra könyörűletességbűl sírni, zokogni kezdtem. Rám vetvén szemeit, ’s Páriát látván bennem, elfordúlt, ’s a’ fátyollal egészen betakarván magát, elment.

Más éjszakára ismét oda mentem. Ő is elérkezett, és édes annyának sírjára még több eledelt rakott, azt gondolván, hogy azokra szükségem lessz. Mivel pedig a’ Bramínusok amaz eledeleket, mellyekkel rokonnyaiknak sírjait megrakják, méreggel szokták vegyíteni, hogy azoktúl a’ Páriákot elijesszék; ő csupán csak külömbféle gyümölcsöt hozott, mellyeket méreggel megrontani nem lehet; értésemre akarván ez által adni, hogy azokot nekem szánta.

Hozzám való könyörűletessége nagyon megilletett. Ez volt az első emberi szív, mellynek hozzám való hajlandóságát láttam. A’ gyümölcs mellett térgyre estem, ’s megáztattam azokot könyhúllajtásimmal. Háladatosságomot akarván viszontag mutatni, olly virágokot szedtem, mellyek minálunk háladatos szívet jelentenek, ’s a’ gyümölcsre tettem, a’ nélkűl hogy ezt megillettem volna.

A’ következendő éjszaka szívragadó örömmel és rezketve láttam, hogy háladatosságomot meg nem vetette.^* A’ virágok még frissek voltak, mivel vízzel meghintette; a’ sírtúl pedig távúlabb eggy új kosár gyümölcs állott. A’ háladatosság felbátorított. Szóllani vele nem mertem, ne hogy megbántsam. Hogy tehát szívemnek érzeménnyeit még is tudtára adgyam, olly virágokot szedtem, mellyek minállunk mély tiszteletet jelentenek, ’s a’ kosárba tettem.

A’ virágok más nap reggel frissek voltak, mert vízzel meghintette. Szinte tántorogtam örömemben, hogy tiszteletemet kedvesen fogadta, ’s merészebb lettem. Rezkető kézzel tettem a’ következendő éjszaka a’ kosárba Mugri virágot, a’ szerelemnek jelét, ama’ virágokhoz, mellyek tiszteletet jelentenek. Áttekertem pedig fekete virágokkal, értésére akarván adni, hogy hozzá való szerelmem szerencsétlen. A’ hajnalnak első súgárával oda szaladtam a’ sírhoz. Szívem képtelenűl dobogott, kezeim rezkedtek. A’ Mugri virág elhervadt, mert vízzel meg nem hintette. A’ többiek frissek voltak. Hangos kiáltással borúltam a’ sírra, és szívemet a’ búbánat egészen elfogta.

Az alkonyodó nappal reménységem nevekedni kezdett. Fekete kelyhű és láng színű tulipánt tettem a’ gyümölcsre, mint jelenségét ama’ lángnak, melly szívemet emésztette. Majd azutánn magamot a’ sírhalmok megé vontam. A’ Bramína elérkezvén, körűl nézte magát. A’ tulipánt sokáig visgálván, nagyot fohászkodott. A’ többi virágokot vízzel meghintette, de a’ tulipánt nem; jóllehet azt még az öntözés alatt is sokáig nézegette. Egyszer még vissza is tért, hogy a’ tulipánt megöntözze; de úttyában megállván, az égre vetette szemeit, nagyot fohászkodott, és kezét szívére tévén, elment.

Szebb gyümölcsöt nem hozhatott volna, mintsem nekem azon éjszaka hozott, de áh! a’ fájdalommal és reménységgel olly tele volt szívem, hogy ajándékát meg sem kóstolhattam. A’ reménység bennem estve felé ismét elhatalmasodott. A’ gyümölcsre tövises rósát tettem, melly reménységemet kínommal eggyütt jelentse. Áh! melly nagy volt más nap keserűségem, mikor elhervadtt rósámot a’ sírtúl távúlabb a’ földönn találtam. Kevés híjja volt, hogy eszemet a’ fájdalom meg nem zavarta. Eltökéllettem tehát magamban, hogy megszóllítom.

Az éjszakával ő is elérkezett. A’ sírhalom megűl kiosontván, letérgyepeltem előtte. Nyelvemenn elhaltak az ígék. Rezkedtem, zokogtam, ’s a’ nélkűl hogy eggy szót ejtettem volna, ismét rósát ajánlottam neki.

Ő el akart menni; én pedig előtte a’ porba borúlván, átfogtam lábait. Körűlnézvén magát, azutánn pedig reám tekíntvén, nagyot fohászkodott, ’s végtére így szóllott hozzám: Szerencsétlen! te nekem szerelemrűl szóllasz, én pedig nem sokára megszünök lenni!

Erre én az égre emelvén karjaimot, Megszünsz lenni? mondám, tele réműléssel; te életemnek eggy istápja! te szünsz meg lenni?

Férjem meghalálozott, mondá a’ Bramína. Gyermekkoromban adtak neki szülőim feleségűl. A’ melly farakás az ő haltt testét megemészti, az engemet is hamuvá teend. Isten hozzád! Eredgy és felejts el! Harmad nap múlva sírj itt, ha hozzám jó vagy, hamvaimonn.

Nyelvem még sem lévén képes szóllani, átfogtam térgyeit, és könyeimmel megáztattam. Végre imígy szóllítottam meg: Boldogtalan Bramína! te halni akarsz? És kicsoda kényszerít tégedet erre szépségednek virágjában? A’ te nemed? Óh! szaggasd el ama’ köteleket, mellyek tégedet hozzá és irtóztató törvénnyéhez lecsatolnak. Ezt te megteheted. Légy feleségem! Semmim sincs, a’ mivel megkínálhatnálak, szívemet kivévén, melly tégedet soha el nem felejt.

Rám függesztvén eggy darabig szemeit, mellyek illetődéssel tele voltak, áh! a’ halált én elkerűllyem, úgymond, hogy gyalázatba essek? Ha szeretsz, haggy engem’ inkább meghalni.

Hogy gyalázatba ess? Szép Bramína! nem azért akarlak én tégedet keserűségedtűl megmenteni, hogy az enyímmel megterhellyelek. Ha te a’ gyalázattúl félsz, siess velem a’ legmélyebb erdőbe, hol magunkot könnyen elrejthettyük. Az emberekben nincs irgalmasság; mennyünk a’ tigrisek közé; az egek bennünköt el nem hagynak. Siess, kérlek, és ne kétkedgy. A’ szerelem, az éj, sőt még szerencsétlenséged és ártatlanságod is, mind részedenn állanak, menekedésedre e’ jó alkalmatossággal szemlátomást kedvezvén. Ne mulass, szerencsétlen özvegy! Férjednek haltt teste várakozik már reád, és a’ farakás készen áll, melly férjeddel eggyütt felemésszen.

Nagyot fohászkodván, érzékeny tekíntetet vetett édes annyának sírjára, azutánn pedig szemeit az égre emelte. Én térgyenn állva a’ rósát még akkor is elejébe tartottam. Rám nézvén, jobbját jobb kezembe bocsátotta, ballyával pedig a’ rósát tőllem elvette. Felszökvén térgyeimrűl, szívragadó örömmel karjai közé rohantam. Megfogván azutánn kezét, elsiettem vele. Fátyolát a’ Ganges’ vizébe vetettem, azt akarván ez által rokonyival elhitetni, hogy a’ vízbe ugrott. Éjszakánkint a’ víz mellett mentünk, nappal pedig a’ bambus nád között tartózkodtunk.

E’ vidékbe értünk végtére, mellyet a’ hadakozás megnépetlenített. Behatottunk e’ völgybe, mellyet a’ szomszédságnak előbbeni lakosi eggy rossz lélek’ hajlékának tartottak. Itt építettem magamnak e’ gunnyót, itt neveltem magamnak e’ kertet. Hitvesemet úgy tiszteltem, mint a’ napot, úgy szerettem, mint a’ holdat. Ő nekem mindenem volt, én neki mindene voltam. Az emberek számkivetettek bennünköt társaságokbúl, de mink magunknak elegendők voltunk. Ő engemet szeretett, mert a’ haláltúl megmentettem. Én őtet szerettem, mert engemet megboldogított, és még most is boldogít.

Itt az öreg felkelvén, megölelte hitvessét, kinek szemei örömkönyekbe borúltak.

Azutánn anya lett, így folytatá beszédgyét az öreg. Nahida leányomot szülvén, boldogságunkot nagyon megöregbítette. Azóta semmi’ hijával sem vagyunk. Világunk, és a’ mi több, édes és ártatlan örömekkel tellyes világunk e’ völgy. Itt valóban semmi’ hijával sem vagyunk. Van mindenünk, a’ mit kívánunk.

Nahida ezt hallván, mélyen fohászkodott, ’s a’ Grófra tekíntvén, elpirúlt. Az öreg ölében tartván hitvessét, bizonyossá tette a’ felűl, hogy szerelme és barátsága által kimondhatatlanúl boldog. Azutánn a’ Grófhoz fordúlván, te, úgymond, jó ifiú! csudálkozni látszol azonn, hogy magamot boldognak tartom. De hidd el, hogy valóban boldog is vagyok; boldogabb, mint Indiának akármellyik lakossa. Én itt magányosan élek, a’ nélkűl hogy engemet valaki ösmerjen. Valamennyi Indiánusok között nekem egyedűl szabad az, hogy egyenes szívű, könyörűletes, igazságszerető, istenfélő és vendégszerető legyek. Alacsonyságom által elkerűlöm nem csak a’ sorsnak csapásait, hanem még az emberi vélekedéseknek üldözéseit is. Mi’ hijával vagyunk? Én hitvesemet szeretem. Nahida itt ismét nagyot sohajtott. Gyermekem van, ki engemet annyával eggyütt szeret. Még a’ madarak is szeretnek, mellyek ágaimonn laknak, mivel őköt legkisebbel sem bántom.

A’ Gróf megölelte néma tisztelettel az öreg embert. Soha embert érzékenyebb szívvel meg nem ölelt. Mellye nagyon tele volt illetődéssel. Kiment a’ gallyasbúl, ’s gondolatokba merűlvén, a’ narancsfák alatt fel’salá sétált. A’ madarak százféle gyönyörű dalszózattal fogadták ezen új vendéget az ártatlanságnak honnyában. A’ Gróf elejénte szomorú volt, de szomorúsága kevés szempillantások múlva tiszta örömre derűlt. Leült eggy hantpadra, ’s fejét könyökére támasztván, örömkönyek görgöttek ki érzékeny szemeibűl.

Ammint a’ Gróf ezen ülésenn ama’ gallyas felé fordította történetbűl szemeit, mellyben Nahidát hagyta, maga mellett látta ezen ártatlan leányt állani, és mosolyogni. Óh! ne sírj, szép ifiú! mondá Nahida édes és bizodalmas szózattal, melly a’ Gróf’ szívébe mélyen behatott; ne sírj, kérlek! Olly vidám vagyok én, mióta te itt vagy, hogy ki nem mondhatom; mert én azóta, hogy nállunk mulatsz, semmi’ hijával sem vagyok. Fátyolának szélét kezébe vévén a’ Gróf, megtörlötte vele szemeit. Nahida melléje ülvén, és szeme közé mosolyogván, nézdsze, úgymond, kezével a’ környékre mutatván, melly szép itt körűlöttünk minden! Légy jó kedvű, mert én tégedet szeretlek.

Te engemet szeretsz? jó Nahida! kérdezé a’ Gróf, kezei közé vévén és megnyomván kezét. A’ te kedvedért nem szomorkodok többé.

Jőjjsze velem, mondá Nahida, a’ mugribokorhoz. Én neked mugrit igértem.

Kezet fogván, elsétáltak a’ fáknak illatozó virági és a’ madaraknak kellemetes dallyai között a’ mugribokorhoz. Nahidának szeme a’ Grófnak szeménn függött.

A’ kert szép, de kicsiny, édes Nahidám! mondá a’ Gróf. Ha én az atyádnak volnék, az egész völgyet kertnek csinálnám.

Kicsiny? kérdezé Nahida, áttekíntvén az egész kertet. Hisz a’ sétálásra nekünk elég helyünk van, ’s azonnkivűl, nézd! mennyi gyümölcsfák és virágok elférnek benne! Mirevaló volna nekünk a’ nagyobb kert? A’ kolibri madárkának elég eggy falevél. Erre rak fészket, ezenn költi ki tojássait.

Óh! te kevéssel megelégedő lélek! Te tehát semmit sem kívánsz?

Mit kívánnyak? felelé Nahida, leütvén, ’s azonnal ismét felemelvén, ’s pirúlva a’ Grófra vetvén szemeit.

Hallott ő már édes attyátúl valamit a’ keresztény hitrűl, mellyet ennek a’ Gróf még az első éjszaka rövideden lerajzolt. Errűl tehát a’ Grófnak külömbféle kérdéseket tett, kinek feleletei nem csak mulatták, hanem meg is illették.

Az ebédnek üdeje elérkezvén, Nahida fügefaleveleket terített eggy gallyasban a’ gyöpre. Itt ettek mind a’ négyen. Bizodalom és belső nyugodalom ragyogott ki szemeikbűl. Nahida a’ legszebb gyümölcsöt rakta a’ Gróf’ elejébe. Édes annyátúl tanúlta ő ezt, ki férjének a’ legjobb gyümölcsöt szokta volt minden ebédnél kiválasztani. Még az öreg beszéllgetett, addig Nahida a’ Grófnak hajával vagy ruhájával játszdogált, ’s a’ beszédnek közepénn egyszerre megszóllítván a’ Grófot, Mi neked, úgymond a’ neved?

Laczi, felelé a’ Gróf.

Laczi? mondá mosolyogva a’ leány. Óh Laczi! maradgy te, kérlek, nállunk!

A’ Gróf rá mosolyogván, allig tudta az öreg’ beszédgyének fonalát megtalálni.

Ebéd utánn nem győzött a’ Gróf már Nahidának, már az öregnek, már meg az asszonynak kérdéseire felelni, kik az európai tartományokrúl és szokásokrúl külömbféleképen tudakozódtak.

Vannak-e Európában is Páriák? kérdezé egyszerre az asszony.

Nincsenek, Isten’ kegyelmébűl, felelé a’ Gróf. A’ polgári rendek ugyan minálunk is külömbfélék, mert ezt az embernek társaságos életében maga a’ természet szükségesnek tette; de mindenikének közűlök van saját böcse, saját^* érdeme.

A’ természet tette volna azokot szükségesnek? kérdezé a’ Pária.

Minden bizonnyal, mondá a’ Gróf. A’ természet teszi az emberi nemzetet képesnek ama’ külömbféle tökélletességekre, mellyekhez a’ világ’ kezdetétűl fogva lassankint feljutott. Ezeket pedig meg nem lehetne eszközleni, ha valamennyi emberek mind csak egyféle ügyekezetekben foglalatoskodnának. Némellyeknek tehát ésszel és okossággal kell a’ társaságot kormányozni, némellyeknek fegyveres kézzel oltalmazni, némellyeknek oktatás által a’ jó erkölcsökre vezérleni, némellyeknek táplálni, némellyeknek pedig mesterséges műdarabokkal gyönyörködtetni, vagy szükségeit enyhíteni.

Ezt helyesen mondod, felelé neki az öreg. A’ méheknek társaságos szövetkezésében is eszre vettem én azt, hogy a’ természet külömbféle méhnemekre osztotta fel az egész társaságnak külömbféle munkáit. Némellyek csak nemzenek, némellyek pedig mézet gyűjtenek.

Ollyformán van a’ dolog a’ hernyóknak nemében is, mellyekbűl a’ lepkék támadnak.

Illy beszéllgetések között hamarább beestveledett, mintsem reméllették. Nahida a’ Grófnak oldalátúl el nem szakadhatott. Elfelejtette ő, virágjait megöntözni, madárfészkeit meglátogatni, az öreg madaraknak a’ szokott eledelt kihinteni. Ma Nahida csak a’ Grófnak élt.

Éjszakára Nahida neki puha ágyat készitett, és virágokkal meghintette. Tízszer is adtak egymásnak kezet, minekelőtte elválhattak. Ezen éjszaka volt az első, mellyet Nahida egész életében nyughatatlanúl töltött. Sohajtásait hallván az attya, mi bajod? úgymond, Nahida! – Laczitúl nem alhatok, felelé a’ leány, ’s megfordúlván, ismét a’ szép jövevényrűl kezdett álmodozni.

Más nap korán reggel vitt már neki eggy kosár virágot és gyümölcsöt. A’ Gróf még aludt. Nahida virággal csendesen meghintette, azutánn térgyeire bocsátkozván, orczavonásait mind átvisgálta.

A’ Gróf felébredvén, az én szép Nahidám! úgymond. Nahida megmaradt térgyeinn az ágy mellett és mosolygott. Te olly édesen aludtál, Laczi! úgymond; de én nem alhattam. Képedet láttam szüntelen’ előttem lebegni. Az éjnek árnyékában, ’s a’ felkelő napnak súgárában, melly a’ sűrű levelekenn keresztűl ágyamhoz osontott, mind csak a’ te képedet láttam. Én semmit sem aludtam.

A’ Gróf felkelvén megölelte, és kezét megcsókolta. Nahidának szemei könybe borúltak. Szép Nahida! te sírsz? kérdezé a’ Gróf.

Nem tudom, felelé Nahida, mit tartsak e’ sírásrúl? Könyeim nem fájdalmasak. A’ mellett, hogy sírok, szívemet az öröm bájollya. Laczim! édes jó Laczim! mondá azutánn, mellyéhez szorítván a’ Grófot.

Azon szempillantásban belépett hozzájok az öreg Pária. Te már itt vagy? Nahida!

Már hajnaltúl fogva, felelé a’ leány. Csak imént ébredett fel. Virágokkal hintettem meg, mikor még aludt.

Engemet pedig ma elfelejtettél, úgy-e?

Nem felejtettelek. A’ te ágyadot is meg akartam hinteni; de mivel Laczi olly édesen aludt, elkéstem. Még édes attyával így beszéllett, a’ Grófnak kezét szüntelen’ mellyéhez szorítgatta, és szemeit rólla el nem fordította.

Kimentek azutánn mindnyájan a’ kertbe, hol eggy asztalt az asszony gyümölccsel már előre megrakott. Az asszony gyümölcsöt nyújtott a’ Grófnak; de ő abbúl evett, mellyet neki Nahida adott. Nahida örömében ugrált és tapsolt, szüntelen’ azt hajtván: Anyám! az enyímbűl eszik. Nézdsze! az enyímbűl eszik.

’S hát talán megharagudnál, kérdezé az annya, ha az enyímbűl enne?

Nem haragudnék, édes anyám! felelé Nahida, egyszerre elkomorodván; hanem – – Emlékezel-e még rólla, hogy én az atyámnak sokszor gyümölcsöt hoztam; szedtél neki te is; ő pedig a’ tiédbűl evett, mert tégedet jobban szeretett. Laczi tehát az enyímbűl eszik.

A’ Grófnak szíve örömében szinte lebegett, mikor az ártatlanságnak és a’ természetes szívnek ezen eggyügyű nyelvét hallotta.

A’ reggeli étel utánn elment a’ Gróf a’ kertbűl, hogy a’ gunnyó előtt fekvő szép völgyet megtekíntse. Nahidát arra kérte, hogy a’ kertben maradgyon. Elkísértette még is egész’ a’ gunnyónak ajtajáig, ’s komor szemmel nézett utánna, mikor a’ fák közé eltünt.

A’ Gróf eggy fának árnyékában leült, és Nahidárúl gondolkodott. A’ gallyak köztt még innen is látta fejér köntössét átragyogni; a’ mi őtet bizonyossá tette a’ felűl, hogy még most is ott áll, a’ hol hagyta, és hogy visszaérkezésére várakozik. A’ Gróf felette nagy szívességet érzett magában ezen ártatlan emberekhez, és nem örömest gondolkodott amaz órárúl, mellyben őköt elhagyni kénytelen lészen. Nahida’ sorsánn kiváltkép sajnálkodott. Óh melly iszonyú dolog, mondá magában, a’ szerencsétlen szerelemnek kesergései között a’ magányosságban elsínleni! Ez pedig az ő sorsa! Nagy vonzást érzett ő magában e’ leányhoz: de egyszersmind azt is érzette, hogy szíve tele van még Manczinak képével és kellemetességével. Ha Nahidának ártatlanságát és szépségét meggondolta, azt kívánta, hogy bár csak vele hamarább megösmerkedett volna, mint Manczival. Azutánn nyughatatlanító^* álmodozásokba merűlt. Már el akarta hagyni Nahidát, a’ nélkűl hogy tőlle búcsút vegyen, már meg arra hajlott, hogy ezen ártatlan szépségnél maradgyon. Végtére maga sem tudta, mit akar?

A’ völgyet akarta volt megnézni; de mostmár elfelejtkezett rólla, ’s eggy órányi elmefuttatás utánn a’^* gunnyóba visszatért. Ammint a’ fák közűl kiérkezett, Nahida el nem tűrhette tovább, hanem elejébe szaladt, megölelte, és hosszas elmaradását érzékeny szemrehányással feddette. Leült azutánn vele a’ gunnyó előtt a’ gyöpre, rá függesztette tekíntetét, a’ nélkűl hogy csak eggy szót is ejtett volna, ’s már kezét nyomta meg, már szeme közé mosolygott, már meg szívére tette kezét, és dobogásában gyönyörködött. A’ Gróf megcsókolván végtére kezét, belső nyughatatlansággal visgálta e’ kellemetes leánykát, kinek szemeibűl mennyei kegyességet és érzékeny szerelmet látott tündökleni. Elmenetelérűl ma még nem gondolkodhatott. Felkelvén a’ gyöprűl, Nahida! úgymond szelíd komorsággal, mennyünk az atyádhoz!

Nahida felkelvén, és magát körűltekíntvén, melly kellemetes itt, úgymond, a’ környék. Halk szózattal mondotta ő ezt, mintha érzékenységeit, mellyek szívét e’ helyenn elfogták, még csak saját szavának hangjával sem akarta volna háborgatni. A’ Gróffal azutánn a’ kertbe ment.

Nahida! a’ palántákot kellene megöntöznöd, mondá neki az attya. Nahida szomorúan a’ Grófra tekíntett. Segítselek-e? Nahida! kérdezé a’ Gróf. Nahida minden egyéb felelet helyett a’ nyakába borúlt és könyezett. Elmentek eggyütt a’ palántákhoz. Nahida az árnyékban ülést csinálván a’ Grófnak, ide ülly, úgymond, drága Laczim! Most már a’ palántákot örömest öntözöm. Oda vezetvén azutánn a’ Grófot az üléshez, áh! úgymond, ha csak látlak is, már is könnyebb a’ szívem. A’ Gróf segíteni akart neki. Azt nem engedhetem meg, mondá Nahida, mert elfáradnál. A’ Gróf ellenben ajánlásátúl el nem állott. Eggyütt hordottak tehát vizet a’ forrásbúl, melly a’ kertnek végénn eggy kősziklábúl csurgott. Nahida neki a’ kisebb edényt adta, és nagyon örűlt, hogy ezt a’ Gróf eszre nem vette. Úttyokban kezet adtak egymásnak. Nahida sokszor letette az edényt a’ földre, ’s a’ Gróf’ mellyére homorítván fejét, oh Laczim! mondá érzékenyen! óh édes Laczim!

A’ nap ismét elrepűlt. Mosolyogva nézte Nahida a’ napot, mikor a’ narancsfák megé elalkonyodott. Melly gyorsan fut ma a’ nap, atyám! úgymond. Nézdsze! már amott van.

Nekem is olly gyorsan futott valaha, mondá mosolyogva az öreg, az első esztendőkben e’ völgynek kellemetességei között.

A’ Gróf leütvén szemeit, homlokára szögezte kezét, melly alól Nahidára lopva tekíntgetett, ki a’ napot nézvén, fejét rázogatta. Szegény leányka! mondá magában. El kell nekem, látom, innen sietnem, minekelőtte szép szívébűl a’ nyugodalom el nem enyészik. Atyám! mondá estve az öregnek, merre kell nekem innen menni, hogy a’ víz partyához jussak?

Nahida e’ szóra sebesen hozzájok fordúlt. Hát csak el akarsz már bennünköt hagyni? jó Ifiú! mondá az öreg. Nahida elkiáltván magát, a’ Grófnak karjai közé omlott. Kérlek, Laczi! az Istenre kérlek, ne menny még el! Földi Istenség gyanánt foglak szeretni. Maradgy nállunk! Én neked szövök, palántákot ültetek, mindent a’ világonn örömest megteszek, csak maradgy nállunk!

A’ Gróf lesütötte szemeit, nem tudván, mire tökéllye el magát? Nahidának kezét nem merte megszorítani.

Az öreg erre a’ Grófnak eggyik karját megfogván, mellyéhez szorította, a’ másikot az asszony emelte fel ajakihoz, Nahida pedig olly tekíntettel állott előtte, mellybűl a’ legérzékenyebb keserűség és kérlelés szóllott. Maradgy nállunk! mondá az öreg. Tedd még legalább egynehány napig boldoggá házamot, melly tégedet kimondhatatlanúl szeret. Gyarapítsd csak ezzel is örömünköt, mellynek virágzása olly annyira tőlled függ.

Nahidának arczainn sűrűen folytak le a’ könyek. Zokogva közelítvén a’ Grófhoz, ’s mellyére bocsátván fejét, Laczim! édes Laczim! mondá keseregve, ne haggy el bennünköt! Ha te elmégy, én minden bizonnyal meghalok.

Itt maradok még egynehány napig, mondá a’ Gróf mély illetődéssel. Nahida e’ szóra megölelte, mellyéhez szorította, ’s az örömtűl magánn kivűl elragadtatván, a’ Grófnak karjai között elcsüggedt. Óh édes Laczim! mondá csendes szózattal, maradgy nállunk! Életemet adom éretted, csak maradgy nállunk. Mindent elkövetek, hogy megboldogítsalak. Az árnyékba fektetlek, ’s még ott nyugszol, hüs levegőt legyezek reád. Saját munkámonn kivűl még a’ tiédet is mind elvégzem. Óh édes Laczim! maradgy nállunk.

A’ Gróf megigérte, hogy még eggy üdeig nállok marad; mire mind a’ hárman versengve mutatták neki mindennémű móddal háladatosságokot, és szívragadó örömököt. Semmi azonban a’ Grófot úgy meg nem illette, mint ama’ mód, mellyel örömét Nahida mutatta. Felugorván ülésérűl, elment a’ nyíltt helyre, melly a’ kert’ közepénn volt, ’s a’ porba borúlt. A’ Gróf őtet beszélleni és zokogni hallotta. Mit csinál amott Nahida? kérdezé a’ Gróf az öregtűl. Imádkozik, felelé az öreg, felvetvén nagy illetődéssel nedves szemeit az égre. Nahida visszatérvén, a’ Grófnak kezét megcsókolta. Nahida imádkozott? kérdezé tőlle az annya. Megköszöntem a’ jó Istennek, felelé Nahida síránkozván, hogy Laczi nállunk marad; mert ha ő elmegy, nekem meg kell halnom.

És te jó szívű Ifiú! mondá a’ Grófnak az asszony, képes volnál-e arra, hogy e’ szegény leányt megöllyed?

A’ Gróf megölelte Nahidát, és szívéhez szorította. Erre én képes nem vagyok, úgymond. Nahida! te az én húgom vagy; én pedig, Öregek! a’ ti fiatok vagyok.

Nahida ezt hallván, nagy örömre fakadt, és sírva szökdösvén eggyiktűl a’ másikhoz, Laczi nekem bátyám, mondá, én pedig húga vagyok!

Ösmeretlen indúlatok lobbantak fel a’ Grófnak mellyében, a’ legderűlttebb öröm, és a’ kéjjel tellyes megelégedés öszve olvadván a’ fájdalmas nyughatatlansággal. Nagyot sohajtván, mi lessz ebbűl? úgymond magában, ’s minekutánna még egyszer sohajtott volna, Nahidának szökdöséseire elmosolyodott.

Korábban akarván a’ Gróf lefeküdni, panaszolkodott, hogy nagyon elfáradt. Nahida bevezette a’ gunnyóba, ’s megvetvén az ágyát, De csak nem vagy, úgymond, még is mindennap illy fáradt? Nézz csak engemet, melly friss vagyok! Mintha most keltem volna fel az ágybúl. Egész éjszaka melletted ülhetnék, és szemeim, tudom, egész reggelig nyitva maradnának, csak tégedet láthassanak. Majd ha másszor olly nagyon meg nem fáradsz, mint ma, akkor az öregek mennyenek bár feküdni, ha tetszik; mink a’ gallyasban eggyütt maradunk. Áh édes Laczim! mikor te karjaim között vagy, akkor nekem olly könnyű a’ szívem, hogy ki nem mondhatom. Mellyem ugyan ollyankor nagyon szoros, úgy hogy sohajtoznom kell, és még is vídám vagyok mellette. Sírnom kell, mintha valamim fájna, és még is azt érzem magamban, hogy illy boldog még soha sem voltam. De te elfáradtál, édes Laczim! Alugy édesen! Jó éjszakát!

A’ Gróf még karjánál fogva tartván, Érzékeny lélek! úgymond. Maradgy még, ha kedved tartya.

Nállad maradgyak? kérdezé Nahida örvendezve. Óh! szívesen itt maradok. Karomonn aludgy el, még másik kezemmel reád hüs levegőt legyezek. Óh Laczi! ha te engemet elhagynál! De te ezt nem cselekszed. Te itt maradsz nállunk, vagy ha elmégy, elviszed magaddal Nahidát is.

És te eljönnél velem? kérdezé eleven figyelemmel a’ Gróf.

Valahová neked tetszik, felelé Nahida. Áh! de ha tégedet valahol az útonn a’ tigris szétszaggatna! Ezt mondván, megborzadott, ’s a’ Grófot magához szorította, mintha ölébe akarta volna a’ tigris elől rejteni. Akkor azutánn a’ tigris a’ szegény Nahidát is elszaggatná. Óh! maradgy te inkább nálunk, édes Laczim! A’ mi gunnyónkhoz és a’ mi kertünkbe a’ tigrisek nem hathatnak.

A’ Gróf nagyot sohajtván, megigérte, hogy el nem haggya; azutánn pedig megölelvén, Most már, úgymond, édes Nahidám! eredgy feküdni. Én álmos vagyok. Holnap korán felkellyünk, és e’ dologrúl bővebben szóllyunk.

Óh! ne űzz el magadtúl, édes Laczim! mondá Nahida esedezve. De hiszen ma elfáradtál; én tehát elmegyek, hogy kialhasd magadot. De Nahidát el nem hagyod, úgy-e? Jó éjszakát! Holnap korán felkellyünk. Nemde? Felköltselek-e? Jó éjszakát!

Az ajtóban még egyszer megállott, és a’ Grófnak erőszakot kellett magánn tenni, hogy vissza ne híjja. Végre eltünt ’s a’ kertbe ment, hol még eggy darabig sírt és álmodozott. Visszatérvén, a’ Grófnak ajtajánn hallgatódzott, és sohajtozni hallván, vele eggyütt sohajtozott, de háborgatni még is nem merészlette.

Más nap reggel, a’ napnak első súgárával a’ Grófnál termett Nahida. Fel akarta költeni, ammint megigérte; de a’ Gróf szinte olly keveset aludt, mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép eggyesíthetné öszve boldogságát Nahidáéval, a’ nélkűl hogy ennek szülőit, vagy az öreg Grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik, és hozzá való szeretetébűl meg is keresztelkedik, arrúl legkisebbet sem kételkedett. Az öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai törvényeket és szokásokot a’ keresztény relígyiónak szelíd rendtartásival eggyütt lerajzolta, de kiváltkép mikor a’ felűl bizonyossá tette, hogy Európában Páriák nincsenek. Az asszony a’ nélkűl is állhatatos veszedelemben volt a’ Bramínusoknak üldözései miatt. A’ Grófnak tehát könnyű volt még az öregektűl is azt reménleni, hogy Nahida’ kedvéért Indiát elhaggyák.

Azonban, ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által édes attyának hírt adat, kitűl még azt is merte reménleni, hogy Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.

Képzelése e’ plánumokot nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre, ha a’ Pária gyönyörű völgyébűl ki nem akarna mozdúlni, megvárhattya legalább ennek elaluvását, azutánn pedig Nahidával és ennek annyával eggyütt haza költözködhet.

Illy gondolatokkal mulatta ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyábúl vídám orczával felugrott. Elmentek eggyütt a’ kertbe, hol a’ Gróf azon szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásánn munkálkodni, a’ nélkűl hogy azt Nahidával nyilván közlötte volna. Nahida a’ Grófnak oldalátúl el nem válhatott. Eggyütt dolgoztak a’ kertben, eggyütt ettek, eggy pohárbúl ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és mélyebben beférkezett a’ Grófnak szívébe, kinek világja ez által naponkint szűkebb lett. Nahida volt az eggyetlen eggy tárgy, melly őtet illette, ’s melly szívét megelégítette.

Nem szóllott már ő az elmenetelrűl, hanem valahányszor Nahidával az öregeknek társaságában lehetett, mind annyiszor a’ beszédet Európára fordította. Nahida volt az első, a’ ki Európának relígyióját és szokásait megtanúlta, megszerette, és dücsőítette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer víg orczával szülői előtt, messze van-e ide Európa?^*

Nagyon messze, felelé a’ Gróf, az öregre tekíntvén.

De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.

Minden bizonnyal, mondá a’ Gróf.

Nahida édes attyára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és Laczival Európába költözzön; de komorságát látván, elhallgatott, és szemeit lesütötte.

Nahida! mondá erre édes attya, a’ szülők sokkal többet képesek tenni gyermekeiknek kedvéért, mint a’ gyermekek az övékért. Ha itt egészen boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak eggyik részét a’ tiédnek könnyen feláldozom.

Nahida édes attyát megölelte, ’s orczáját könyeivel megáztatván, kezét mély érzékenységgel megcsókolta.

A’ Gróf a’ beszédet más tárgyakra fordította, ne hogy a’ dolgot megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújjította, mellyeknek foganattya az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés végrehajtása iránt naponkint nevekedtek.

Így múlt el egynehány hét, mellyeknek végével eggy reggel felébredvén, saját ruhái helyett eggy indiai köntöst talált ágya mellett fejét patyolatbúl, eggy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtűl fogva látta ő Nahidát e’ köntösönn titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá magában, tehát csak egészen a’ tiéd legyek én? ’s körűl^* tekíntvén magát, maga magának megtetszett.

Elment a’ kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elejébe Nahida. Laczim! óh gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vídámabb mindeddig Nahida nem volt; érzékenyebb és csendesebb mindeddig a’ Gróf sem volt. Most már egészen a’ tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedgyétek meg, hogy én is kérjek viszontag valamit titőlletek. Én az első lépést megtettem. E’ ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedgyétek meg, hogy Nahida is hozzám eggy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a’ szomszéd faluba, hol az ánglusoknak eggy lelki pásztora lakik, és megkereszteltetem.

Óh engedgyétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is énbennem ollyan öröme, mint nekem ma ő benne van.

Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt eggyetlen eggy gondgyok, hogy, mivel magok a’ Bramínusoknak és a’ Náiroknak incselkedései miatt gyermekeiket a’ faluba el nem késérhetik, ezeket az útonn valami szerencsétlenség ne érje.

Még ezen ellenvetésre a’ Gróf azt felelte, hogy ő az ánglusoktúl Nahidát, Nahida pedig őtet az indiánusoknak bosszúságaitúl megójja, Nahida addig rajta a’ hosszú köntöst ránczba szedte, és az övet szebben megkötötte. A’ Grófot Nahida e’ köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai öltözetében.

Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida’ keresztelkedésérűl tudakozódtak; a’ Gróf pedig kérdéseikre megfelelvén, Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a’ miket annak, a’ ki keresztény akar lenni, tudnia kell. Az estve már az eget elhomályosította, a’ csillagok ragyogtak, az öregek a’ hüsbűl bevonódtak a’ gunnyóba, a’ Gróf pedig és Nahida a’ gallyasban maradtak, ’s egymásra eggy darabig némán néztek. Mennyünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; mennyünk! mondá a’ Gróf is; ’s a’ gallyasbúl még sem indúltak ki. Jőjjsze már egyszer Laczi! jőjjsze Nahida! mondák egymásnak ismét, és útnak eredtek, de a’ szomszéd gallyak alatt ismét megállottak. Végtére csak elértek még is a’ gunnyóhoz.

Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a’ Grófé pedig erre. Nahida már megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida! Nahida! mond meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint önnön magamot, mondá Nahida.

Óh lyánka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!

Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtónn, mikor a’ Gróf ezen ígéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő olly különös szózattal ejtette,^* mintha sírt volna. E’ gondolatokba merűlvén, az övet magárúl leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az elmélkedést, melly kimondhatatlanúl szeretlek én tégedet! Istenem! te tudod, melly igaz e’ mondásom! Ő pedig sohajtva, sőt még sírva is, éppen mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy az én szerelmemrűl kételkedik?

Illy gondolatok köztt elejtvén kezébűl az övet, a’ gunnyóbúl kiment, ’s a’ Grófnak ajtajához lappangott. Óh Nahida! mondá ez éppen akkor fenn szóval, melly kimondhatatlanúl szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél, melly véghetetlenűl boldogok lehetnénk!

Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót,^* ’s bement a’ Grófhoz. Laczi! úgymond, a’ mindenható Isten láttya lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint önnön magamot. Rajtad áll, hogy véghetetlenűl boldogok legyünk. A’ Gróf felkelvén, ’s érzékenyen megölelvén, azok leszünk, édes Nahidám! Itt a’ kezem! azok leszünk. Most menny, aludgy békével. Holnap boldogok leszünk.

Más nap elvezette őköt az öreg Pária feleségestűl a’ víz’ partyáig. A’ folyó mellet mennyetek felfelé, úgymond; a’ falu a’ víz’ partyánn fekszik. Estve felé itt várlak meg benneteket.

A’ Gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A’ lelki pásztor őköt kimondhatatlan örömmel fogadta, a’ mi Nahidába új életet öntött. A’ keresztség utánn azt kívánta a’ Gróf, hogy adgya őtet öszve Nahidával, kit hitvessének választott. Megcselekedte a’ Prédikátor ezt is, és az új párt megvendéglette.

Az útonn, ammint az öregekhez visszasiettek, megfogván Nahidának kezét a’ Gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép Nahidám!

Óh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én tehát a’ te hitvesed vagyok? Óh! nevezz engemet még egyszer annak! Én a’ te hitvesed? Az vagyok-e igazán?

A’ Gróf eggy forró csókkal tette őtet errűl bizonyossá.

És te már mindég az én férjem leszel?

Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!

Soha sem hagysz el többé?

Csak a’ halál választhat el bennünköt.

Illy beszéllgetések között elértek szerencsésen ama’ bokroshoz, mellyben reájok az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak. Megölelvén egymást, besiettek a’ völgybe, és innen a’ kertbe, mintha nem akarták volna, hogy örömököt ama’ tárgyak lássák, mellyek boldog gunnyójokhoz nem tartoztak. A’ kertbe érkezvén, Nahida olly felséges tekíntettel, mint egy királyné, ’s örömkönyekbe borúltt szemmel, mint eggy földi Istenség, megnyomta édes attyának kezét, és ajakira eggy tüzes csókot tűzött, azutánn pedig édes annyának nyakába borúlt. Nahidának öröme olly nagy volt, hogy allig szóllhatott. Az öregeknek kérdéseire, mellyek csak a’ keresztelkedést illették, mivel az öszveadásrúl semmit sem tudtak, csak röviden tudott felelni, a’ bővebb magyarázásokot Laczijára bízván.

Ammint a’ nap lealkonyodott, hozzá osontván a’ Gróf, Nahida! úgymond neki súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadot az enyim mellé. Nahida elpirúlt, és szemeit szemérmesen leütvén, megnyomta a’ Grófnak kezét.

Édes atyám! mondá azutánn a’ Gróf az öreg Páriának, én szívemnek indúlattyát követvén, Nahidát feleségemnek választottam.

Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E’ nemes szívűségedért áldgyon meg tégedet vele eggyütt az Isten! Ezt mondván, a’ Grófnak homlokát kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek olly boldogok, mint feleségemmel én vagyok!

Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a’ Gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre, ’s az öröm közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldgyon meg Nahida! Laczinak hitvesse! férjeddel eggyütt! mondá az annya.

Erre mindnyájan öszvesegítvén, Nahida’ ágyát átvitték a’ Gróféhoz nagy örömmel; és ebbűl állott egyedűl az egész nászpompa.

Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e’ két pár embernek boldogságát? kicsoda ama’ gyorsaságot, mellyel egész holnapok elfolytak? Nahida kedves férjének lábaihoz ülvén a’ gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, visgálni orczavonásait. Azt^* gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé nem nevekedhet, és a’ bizodalmas társalkodásban még is naponkint új okokot talált a’ forróbb szerelemre. A’ Gróf elfelejtette Manczit férjével eggyütt, elfelejtette Veronkát, és csak édes attya jutott ollyankor eszébe, mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekíntettel érzékenyen mosolyogni látta. Óh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, melly boldog a’ te fiad, a’ te örömed is illy érzékeny volna.

Így múlt el egynehány holnap. Eggy reggel Nahida az annyával sokáig beszéllgetett. A’ Gróf azonban az öreggel eggy gallyasban ült. Egyszerte meglátván Nahidát örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott, és elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida, óh édes Laczim! úgymond, melly boldogok vagyunk! Kevés üdő múlva anya leszek. A’ Gróf érzékenyebben és erősebben szorította magához, mint egyébkor.

Az örömek és az édes reménységek naponkint nevekedvén, felderítették jelenvaló boldogságaikot, megújjították múltt szerencséjeket, ’s új kéjeket készítettek számokra a’ jövendőségben. A’ képzelés előre megkóstoltatván velek az atyai és anyai örömeket, napjaik még egyszer olly édesek voltak, még egyszer olly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a’ Gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida, és szemeik örömkönyekbe borúltak. A’ Gróf, mikor magát Nahidátúl súgó szózattal atyának nevezni hallotta, majdnem megőrűlt örömében. Nahidának lábaihoz borúlván, átfogta térgyeit, és csüggedő tekíntettel nézett szeme közé, allig várván a’ napot, melly atyának tegye.

E’ nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellyén eggy gyönyörű fiú függött. A’ Gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd elfelejtette Nahidát, Nahida pedig őtet, azalatt hogy e’ gyermek erősebb és kellemetesebb kötelekkel kapcsolta öszve szíveiket. A’ Gróf elment a’ szomszéd faluba, és a’ lelki pásztort, ki szíves baráttya lett, a’ völgybe vezette. Nahida azt kívánta, hogy a’ gyermek a’ keresztségben Laczinak neveztessen.

Óh édes atyám! óh Manczi! mondá már most többször magában a’ Gróf, ha tik tudnátok, melly boldog vagyok!

Eggy reggel Nahida és a’ Gróf eggy gallyasban mulattak. A’ gyermek előttök ült, és virágokkal játszott. A’ szülők, kik egymást kezeknél fogva tartották, szinte előre hajlottak volt a’ gyermekhez, hogy a’ virágot, mellyet elejtett, kezébe visszaadgyák; ammint az öreg Páriát felkiáltani hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, réműlést^* hirdetett. Nahida felugorván, ölébe vette a’ gyermeket; a’ Gróf pedig kirohant a’ kertbűl a’ gunnyóba.

Itt ő az öreg Páriát egynehány ánglus katona között találta, kik épen azonn voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a’ földönn ájúlásban feküdt. Ammint a’ Gróf a’ gunnyóba belépett, két katonátúl azonnal megragadtatott. Valld meg, mondá neki az eggyik, egyébkép a’ halált el nem kerűlöd, valld meg, hol vannak a’ Marátok, a’ kik tőllünk ide szöktek?

Két más ánglus katona elsietett a’ Gróf mellett a’ kertbe, mellybűl az elréműltt Nahidát gyermekével eggyütt a’ gunnyóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a’ Gróf ánglus nyelvenn. És tik kik vagytok?

Beszédgyének hangjábúl európai embernek ösmervén a’ Grófot, az öreg Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a’ Grófnak karjai közé omlott gyermekével eggyütt.

Az ánglusok azutánn a’ Gróffal beszédbe eredtek. Eggy esztendeje már elmúlt volt, hogy Indiában a’ hadakozás dühösködött. Illy sokáig oltalmazta meg szent hajlékát az ártatlanság és a’ szerelem a’ hadakozásnak még csak hírétűl is. Az ánglusok Hider Allival harczoltak. Eggy osztály ánglus katonaság a’ völgy mellé telepedett, és azonn éjszaka az elfogott Marátok a’ táborbúl elszöktek. Az ánglusok ezeket keresvén, a’ völgyhöz jutottak, és ebbe egész’ a’ gunnyóig behatottak.

A’ Gróf bizonyosakká tette őköt a’ felűl, hogy ő e’ völgyben, legalább a’ gunnyónak és a’ kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette őköt a’ völgynek minden szugaiba, hol még csak embernyomdokot sem leltek. Visszatérvén a’ gunnyóba, rakva találták abban az asztalt külömbféle gyümölccsel, mellyekkel őköt az asszonyok és az öreg Pária megkínálták. Még a’ katonák szomjúságokot enyhítették, a’ hadi Tiszt a’ Gróftúl tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őtet ide e’ völgybe? A’ Gróf megnevezvén magát, elbeszéllette neki röviden ama’ rettenetes szélvészt, melly őtet e’ völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is következéseivel eggyütt.

A’ Tiszt rá akarta beszélleni a’ Grófot, hogy e’ völgyet haggya el. Mikép élhet itt Gróf Uram, úgymond, jövedelem nélkűl, böcsűlet nélkűl, ’s az életnek örömei nélkűl?

A’ Gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét éppen szoptatta, nézze meg Hadnagy Uram, úgymond, e’ kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom, böcsűletem, dücsősségem, örömem és mindenem!

A’ Tiszt legalább arra akarta birni a’ Grófot, hogy Indiában valamellyik ánglus várasba költözzön; de ügyekezete mind haszontalan volt. Elvezette a’ Gróf a’ Tisztet a’ kertbe, ’s azt mondotta neki: Tud-e az Úr széles e’ világonn ennél a’ völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hüsebbet? Itt nekem mindenem van, a’ mi az embernek szükséges arra, hogy boldog lehessen. A’ Király haszontalanúl kínálna meg engemet e’ völgyért trónussával!

A’ Tiszt megölelvén a’ Grófot, tellyes boldogságot kívánt neki, és katonáival eggyütt elhagyta a’ völgyet, mellyben a’ kevéssel megelégedő ártatlanságot olly boldognak lelte.

Helyre állott volt már a’ völgynek lakosinál a’ nyugodalom, élledezett az öröm, ’s éppen eggy pagódafa alatt ebédeltek, ammint a’ kertben ismét ánglusokat láttak. A’ Gróf felugorván, elejekbe ment. Laczi! kiáltá messzérűl az eggyik; Russel! mondá viszontag örvendetes szózattal a’ Gróf, ’s egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a’ vezére a’ fellyebb említett hadi osztálynak, melly ide a’ végbűl küldetett, hogy az ánglus seregnek a’ visszavonódást megkönnyebbítse, melly az előre nyomúló indiai seregnek ellent nem állhatott. Sírtak örömökben mind a’ ketten.

Az ánglus Tiszt hírt adván az Óbesternek ama’ haszontalan nyomozásrúl, mellyel a’ Marátokot keresték, elbeszéllette neki a’ völgyben történtt kis esetet is.

Mi a’ neve ennek a’ különös ifiú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi Grófnak nevezte magát, felelé a’ Hadnagy.

Russel azonnal lóra ült, és a’ Grófhoz sietett.

Russel’ elejébe vezette azutánn a’ Gróf Nahidát fiával eggyütt. Az Óbester Laczi’ hitvessét megölelvén, örömkönyekre fakadt. Óh édes Laczim! mondá azutánn, melly buzgón köszöni szívem a’ felséges Istennek, hogy megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjjsze velem! Hadd lássa meg Manczink az ő kedves báttyát, kit holttnak sirat! Hadd lássa Nahidát, és gyönyörű fiadot!

Ezen ajánlás a’ Grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt felelte Russelnek még is, hogy ő e’ völgyet még most el nem haggya.

Erre őtet Russel félre vonván, hallod-e, drága Laczim! Hider a’ győzedelmeskedő indiai seregekkel előre nyomúl. Valahová lép, mindenütt vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg nyomait. Seregei szintollyanok, mint maga. Egyenesen e’ völgynek jön. A’ hegyek, és a’ folyóvíz, melly innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt megállapodgyon. Az ánglusoknak Gyenerálissa e’ környékben akarja megvárni, hogy vele megütközzön. Az indiai vad katonák kikutattyák majd e’ gyönyörű völgyet, hitvesedet megmocskollyák, fiadot megölik, és tégedet az európai népekhez való gyűlölségbűl agyon kínoznak. A’ mindenható Isten a’ bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha még eggy óráig mulatsz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt mondván, zsebórájára tekíntett.

A’ Gróf szinte megmeredt, a’ nélkűl hogy képes volt volna magát eltökélleni.

Russel a’ Gróf előtt térgyre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd szavamot. Tedd meg, a’ mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi’ kedvéért, hanem ezen ártatlanoknak kedvéért, kik rokonyid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek eggy Tiszt, hogy Hider’ seregei érkeznek. A’ porát már, úgymond, e’ dühös hadnak láttyuk.

A’ Gróf ezekrűl az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a’ völgyet elhaggya.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a’ Gróf már indúlván, megintette, hogy siessen. Az asszony elréműltt férjének agg nyakánn csüggvén, rezketett, nem annyira az ellenségtűl írtózván, mint a’ Bramínusoktúl. Nahida a’ Grófnak kezét megfogván, veled megyek, úgymond, a’ hová neked tetszik. A’ Gróf a’ gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a’ Grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánnok az öreg asszony ment. Hátúl pedig Russel Nahidát vezette. Így hagyták el ama’ völgyet, hol a’ boldogságnak, a’ szerelemnek, és az ártatlanságnak ölében olly gyönyörű napokot töltöttek.

A’ Gróf egynehányszor visszatekíntett kies paradicsomára. Az öreg Páriának szemeinn nagy könyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a’ völgy felé karjait, megölelte utánna ballagó feleségét. Légy nyugodtt elmével, úgymond a’ sírdogáló asszonynak. A’ nagy Bráma mindenütt van, és minket, akárhová mennyünk, boldogoknak tehet. Hisz ártatlanságunkot nem haggyuk ott a’ völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár boldogság nélkűl.

Allig menekedtek fel a’ hegyre, azonnal meglátták a’ túlsó hegyekenn kutatni Hider’ katonáit, kik a’ fő seregnek úttyát, és ennek mellékeit előre kivisgálták. Térgyre esvén a’ völgynek lakosi, hálát adtak röviden az Istennek, hogy őköt a’ haláltúl megmentette. Az ánglus táborba érkezvén, parancsolatot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát visszavonnya.

Nahida nem győzte visgálni az ezernyi ezer új tárgyakot, mellyek körűlötte voltak. Eggyik kérdése a’ másikot érte, mellyekre a’ Gróf mosolygva megfelelt. A’ hadi tisztek egymás utánn siettek a’ Grófnak tiszteletére, nem annyira hogy e’ különös ifiú embert, mintsem hogy szép feleségét lássák. Nahida megnézte őköt rendre, és nyájasan beszéllgetett velek. Kiki irígylette a’ Grófnak e’ gyönyörű menyecskét, kinek némellyek még hízelkedéseket is mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és bizodalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a’ Grófot kereste fel közöttök.

A’ hadi sereg a’ folyóviznek partya felé vonódott. Az első szekerekkel tehát, mellyek ezen osztálytúl a’ fő várasba küldettek, a’ Gróf és a’ szerencsés völgynek többi lakossai Madrászba költöztek, hol reájok új örömek várakoztak. Manczi meghallván a’ Grófnak ajakibúl saját nevét, karjai közé omlott. A’ Gróf utánn Nahida belépvén a’ szobába, és gyermekét ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai között és ajakinn csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kerdezé a’ Gróftúl.

Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a’ Gróf, szép ölében pedig a’ fiam.

Manczi eggy szempillantásig Nahidát áttekíntvén, nyughatatlan szívvel oda közelített hozzá, ’s kezet nyújtván neki, megcsókolta. Azutánn pedig a’ Grófnak fiát karjai közé vévén, könyhullajtásival és tüzes csókjaival elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna adni mind amaz érzékeny apolásokot, mellyekkel az ő fiát a’ Gróf fogadta volt, mikor Európábúl érkezett.

Kicsoda e’ leányzó, kérdezé már most Nahida a’ Gróftúl, a’ ki az én fiamot olly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a’ Gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szózattal Nahida. Ezzel Manczihoz sietett, átölelte, és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá azutánn, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Óh az én egész szívem, az én egész lelkem a’ tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, mellyek könyekkel azonnal megteltek. Nahidának vállára bocsátván azutánn fejét, óh te szerencsés asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E’ nélkűl is olly boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De még is, légy öcsém, jó Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A’ könyek és apolások megkönnyebbítették végtére e’ három szerencsés személynek szívét.

A’ Gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida’ fiával eggyüdős volt. Leülvén ezen anyák, ’s egymással beszéllgetvén, Manczi a’ kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi’ leánykáját. A’ Gróf szinte sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az eggyik anya a’ másiknak gyermekét szoptattya. Megölelte mind a’ kettőt. Sokszor még azt sem tudta, kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi’ leánykáját-e, vagy saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynehányszor az öreg Páriának, hogy boldogságom meggyarapodgyon? és még is, íme! melly kimondhatatlanúl megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel’ kertyében választott ő magának feleségeével lakást eggy pagódafa alatt. Itt ő úgy élt, mint valaha völgyében. De homlokárúl a’ derűltt vídámság elenyészett. Feleségét tudni illik büszke nemének üldözésétűl féltette, és nem ok nélkűl; mert Manczinak egész tekíntete megkívántatott arra, hogy e’ szegény Páriát, és kivált feleségét a’ Bramínusoknak bosszúkereső incselkedéseitűl, és erőszakos fortélykodásaitúl megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őköt vissza egyedűl, hogy magoknak az emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E’ kedves leánnyok és onokájok volt csak képes, a’ kedvetlenségnek fellegeit homlokaikrúl ollykor eloszlatni, és mellyeikben a’ búbánatot elfojtani.

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, mellyet az ütközetben kapott, alkalmatlanná tette őtet a’ további szolgálatra. Vele új örömek érkeztek a’ házhoz. A’ Gróf el nem nézhetvén többé Nahida’ szülőinek rettegését, eltökéllette magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig megemlékezvén amaz igéretrűl, mellyet Manczinak még házassága előtt tett, hogy mihelyt a’ hadi szolgálatot elhaggya, Manczi’ jószágában letelepedik, és az kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a’ Grófnak, és megfogadta neki, hogy vele Magyar Országba Kaczajfalva mellékére költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta, részént kedves felesége miatt, részént mivel a’ Grófnak rajzolásábúl a’ Kaczajfalvi völgyet már régen ösmerte és szerette. Az első hajóra felültek, és Angliában szerencsésen elérkeztek.

Minekutánna Russel minden jószágát eladta volna Angliában, ismét hajóra ült úti társaival eggyütt, és franczia országba átszállott. Itt két kocsit szerezvén, először Bécsbe, innen pedig Kaczajfalvára postánn szerencsésen elérkeztek. Az öreg Gróf Kaczajfalvit a’ faluban nem találták. Hitvessének halála utánn az öreg Istókkal ismét a’ völgybe költözött, hol kedves fiának, kit holttnak gondolt, korán történtt halálát siratta.

A’ kocsikot a’ Kaczajfalvi jobbágyok körűlvették, és hangos örömkiáltások között az öreg Grófhoz a’ völgybe vezették. Nahida szinte olvadozott örömében, mikor a’ jobbágyoknak vídámságát látta. Öreg szülői örömkönyekben úsztak. Már messzérűl meghallotta az öreg Gróf a’ sokféle szózatoknak vegyűltt zúgását, mellyek neki a’ völgyhöz közelíteni látszottak. Eredgy Istók! úgymond, nézd meg, micsoda kiáltások ezek?

Az öreg Istók kinyitván az ajtót, Laczinak karjai közé omlott. Gróf László! Gróf László! kiáltá Istók kétszer teli torokkal. Az öreg Gróf e’ nevet hallván, és a’ jobbágyoknak örömkiáltásait megértvén, felugrott a’ székrűl, de szívét elfogván hirtelen’ az öröm, a’ székre ismét visszadőlt. Rezketett még, a’ nélkűl hogy tudta volna, mi történik körűlötte? mikor már lábainál feküdt kedves fia, és zokogva kiáltott fel hozzá: Atyám! édes atyám!

Az öreg Gróf fiára függesztvén szemeit, nyakába borúlt. Nem szóllhatott. Csak forró könyek görgöttek le tiszteletre méltó arczainn, mellyekrűl amazokot érzékeny szívű fia lecsókolta. Szent csendesség támadt körűlöttök. A’ jobbágyok levett kalappal úgy állottak, mintha előttök oltár volt volna. Russel Manczi’ vállára tette kezét. Nahida zokogott, és ölében fekvő fiát csókolgatta. Az öreg Pária megfogván feleségének kezét, nagy illetődéssel az égre tekíntett.

Végtére az öreg Grófnak ama’ győzedelmeskedő szava: az én fiam! az én Laczim! a’ csendességen áttörvén, örömsírásra fakadtak mindnyájan, kik körűlötte állottak.

Csak akkor vévén eszre Russeléket az öreg Gróf, az én Manczim! úgymond, és Russel Úr! Óh Istenem! melly boldog leszek én még halálom előtt!

És az én hitvesem fiammal eggyütt, mondá az ifiú Gróf hangos szózattal.

A’ te hitvesed? a’ te fiad? Az öreg Gróf Nahidára függesztette szemeit, ki előtte térgyre esvén allig hallható szózattal mondá: Laczinak hitvesse. Az öreg Gróf megölelvén, fiamnak drága hitvesse! úgymond. Azutánn szeme közé nézvén, és orczáját gyorsan átvisgálván, homlokára tűzött eggy csókot, a’ nélkűl hogy valamit szóllott volna. E’ helyett szemeit az égre emelte.

Nahida a’ neve! mondá az ifiú Gróf.

Nahida? kérdezé az attya, nagyot sohajtván. Óh! engedgyétek meg, hogy eggy keveset magamhoz jöhessek. Örömem olly nagy, olly sokféle, hogy megölhetne. Csak eggy szempillantásig megnyugodván, kedves Nahidám! úgymond, édes leányom! Isten hozott! Ezzel fiának karjára borúlván, óh! édes fiam, úgymond, mennyi örömet hozol te nekem egyszerre! Fiad is van, mondád?

Az ifiú Gróf elvette a’ kis Laczit Nahida’ ölébűl, ’s attyának adta. Az öreg Gróf felemelvén, Sok egyszerre, én Istenem! úgymond, sok egyszerre. Visszaadta azutánn a’ gyermeket, ’s megsejtvén az öreg Páriát feleségestűl, hát ezek, fiam! kicsodák? úgymond.

Nahidámnak szülői, felelé a’ fia.

Menyemnek szülői! Isten hozott benneteket,^* úgymond az öreg Gróf, kezet nyújtván nekik. Lebocsátotta azutánn bádgyadtt tagjait eggy karszékbe, ’s a’ jelenvalókot egymás utánn mind átvisgálta.

Lassanlassan megtérvén ereje és belső nyugodalma, örömét végtére szabad szárnyára eresztette. Nahidát mellyéhez szorítván, a’ gyermekkel, kit amattúl elvett, tánczolni kezdett. Azutánn ennek orczáját megnézvén, már Nahidának, már Laczinak orczájával vonásonkint öszvehasonlította. Egészen elfelejtette ő e’ foglalatosságnál, hogy Nahidán, Laczinn, és onokájánn kivűl még más emberek is jelen vannak.

De Laczira még eggy nagy öröm várakozott. Nagy kiáltással tört be a’ völgyönn keresztűl Veronka. Hol van? úgymond rezketve, mondgyátok meg, kérlek, hol van? Csak félig volt felöltözve. Szinte öltözködött, mikor meghallotta, hogy Laczi elérkezett. Közel lakván Kaczajfalvához, ő volt egyedűl, a’ ki az öreg Grófnál a’ völgyben egész napokot töltött, ő egyedűl, a’ ki szomorú szívét vígasztalni tudta. Hallván, hogy Laczi megjött, félbe szakasztotta öltözködését, ’s a’ nélkűl hogy otthon valamit szóllott volna, elrepűlt Kaczajfalvára, és innen a’ völgybe. Lélekszakadva, repűlő hajjal és rezketve rohanván be, csak azt mondhatta még, Laczi! ’s az ifiú Grófnak karjai között elájúlt.

Még Veronka magához sem tért volt egészen, elérkezett a’ szomszéd helységbűl Potrohosi is, és Manczinak karjai közé rohant. Megölelte azutánn Russelt és az ifiú Grófot is. Nahidát látván, neki esett és megcsókolta. Nahida, úgymond, te az én leányom vagy. Manczi meg nem haragszik, ha az övébűl eggy részecskét neked adok. Osztályos testvér légy Manczival. Meg nem halhatnék jó ízűen, ha az én édes Laczimnak boldogságát legalább valami kevéssel meg nem gyarapítanám.

Az estve elérkezett, és senki sem tudta, hová enyészett légyen a’ nap? Későn ültek le az asztalhoz. Az öreg Gróf Nahida és Laczi közé ült, ölébe pedig onokáját vette. Örömében allig evett valamit.

Egynehány nap múlva a’ szükséges rendelések megtetettek. Nahidának szülői a’ völgyben választottak magoknak lakást, mellyet az öreg Gróf, a’ mennyire lehetett, hasonlónak tetetett az indiai völgyhöz. A’ jövevény öreg pár megmenekedvén a’ Bramínusok’ üldözésétűl, szinte ifiodni látszott.

Az öreg Gróf fiával, menyével és onokájával Kaczajfalvánn lakott, Manczi és Russel Potrohosinál, Veronka pedig, kivel Manczi egészen kibékűlt, a’ szomszéd helységben.

Jóllehet e’ három felekezet külön élt, ritkán múlt el még is olly nap, hogy öszve ne jött volna. A’ gyűlekezetnek helye a’ völgy volt. Az öreg Pária gyermekeinek és onokáinak ölelései között hazájának szelídebb egét, pagódafáit, és külömbféle kellemetes gyümölcseit elfelejtette. Az öreg Gróf boldog volt kedves fiában, kinek kimondhatatlan boldogságát látta. Nahidát elejénte a’ Magyar Dámák ártatlansága miatt csúfolták, de azutánn boldogságát irígylették. A’ jobbágyok e’ jótévő asszonyi lelket áldották, szerették, majdnem imádásig tisztelték. Manczi és Veronka sokszor megvallották egymásnak, hogy Lacziban és Nahidában olly házas párt látnak, mellynek mássa e’ földönn nincsen. A’ viszontag való szeretet, az eggyügyű erkölcsök, a’ kegyesség, és önnön magoknak természetes kelletése voltak a’ tulajdonságok, mellyekkel magát e’ pár a’ többiektűl megkülömböztette. Vallyuk meg, édes Veronkám! mondá Manczi, megölelvén Szádnokinét, vallyuk meg, hogy mink illy férjre érdemesek nem voltunk.

Az ifiú Gróf, e’ szerető és szeretett férj, e’ szerencsés atya, e’ jó fiú, az öreg Páriának karjai közé omolván sokszor, megtaláltuk mink, mondá, édes Apám! az igazságot és ezzel eggyütt a’ boldogságot. Mind a’ kettő olly szívben mulat, melly embertársát szeretni tudgya.

E’ három familiának gyermekei úgy neveltettek, mint akármelly egyéb jámbor szülőknek magzattyai, a’ jó embereknek jámbor példái szerint; és ha némellykor Manczi azt kívánta Laczitúl, hogy gyermekeit úgy nevellye, mint őtet az öreg Gróf nevelte, Laczi azt felelte neki mosolyogva: Nevellyük őköt jó erkölcsű magyaroknak, ne talán a’ szerelemnek esztendeiben kénytelenek legyenek férjekért és feleségekért Indiába menni, hol, Isten tudgya! van-e még több Nahida, vagy sem?

A’ völgyben ők lassankint kicsiny és pompátlan de tiszta és szép lakásokot építettek. Itt sokszor eggyütt egész holnapokot töltöttek, és ha valamelly idegen őköt a’ szíves bizodalomban élni, eggyügyű és természetes öltözetben járni, a’ munkát a’ játékkal és egyéb mulatságokkal felváltani; ha gyermekeiket, a’ nélkűl hogy az öregektűl tartottak volna, eggyütt játszani, és szülőikhez még is tisztelettel viseltetni, egyszersmind pedig valamint a’ szépségben úgy az ártatlanságban is naponkint magosabbra emelkedni látta volna, meg kellett volna vallania, hogy a’ régi poétáknak arany kora nem álom, nem mese. A’ völgynek ajtajánn ezen ígék olvastattak: