Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Már egynehány hete, hogy Uram Bátyámmal estvénkínt a’ hídnál öszvetalálkozunk, onnan pedig eggyütt erre vagy amarra sétálni megyünk. Tegnap tehát őtet e’ helyenn szemeimmel már messzérűl keresvén, látom, hogy magányosan ül eggy padonn. Oda osontván, észre veszem, hogy komor gondolatokba van merűlve, ’s imígy szóllítom meg: min búsúl Uram Bátyám?

„Az árnyékomonn.”

Az árnyékánn? Hisz’ ez nem olly állapot, melly nekünk bút okozhatna.

„Gondolod? Hallgasdsza meg előbb elmélkedéseimet, mellyekbűl imént felserkentettél, azutánn szólly! Mikor reggel a’ mezőre kimegy az ember sétálni, nem ollyan hosszú-e az árnyéka, mint eggy torony, ’s mikor lép, nem úgy emeli-e fel lábát az árnyék is, mintha tíz dőlő földet akarna egyszerre átlépni? Lépése azonban, mikor a’ lábát ismét leereszti, csak eggy arasznyi. Illyen az ifiú ember is! világokot akar már rontani, már teremteni. Plánumokat épít, mellyek neki szárnyak gyanánt szolgállyanak a’ magosra, ’s mikor körűlnézi magát munkái utánn, csak eggy arasznyi a’ lépés, mellyet előre tett. Férjfikorában, mikor életének napja dél: pontyához közelít, óh! már akkor máskép van a’ dolog. Árnyéka naponkínt kisebbedik, hevessége hűldögél, lehetetleneknek érzi azokot; a’ miket könnyűknek gondolt.”

Szomorú igazságok, kedves Uram Bátyám!

„Nem szomorúak, Öcsém! hanem csak annak, a’ ki még férjfi korában is úgy heveskedik, mint eggy ifiú. Sőt hála Istennek! hogy így van a’ dolog; mert ha az ifiú embereknek annyi eszek és erejek volna, a’ mennyi hevességek van, minden órában máskép és máskép forgatnák fel a’ világot. Boldogok, a’ kik ezzel úgy megtudnak elégedni, ammint van.”

Ezt én nehéz mesterségnek tartom.

„Nehéznek? Mi nehezebb, kérlek, a’ világot magunkhoz, vagy magunkot a’ világhoz alkalmaztatni? Kövesd a’ fácskát, melly több fácskák között él. Megelégedvén földi és égi táplálékaival, svérájában vígan nő, terjed, és gyümölcsözik, egyszersmind pedig a’ többieknek, mellyektűl árnyékot vesz, hasonló árnyékot ád vissza.”

’S ez legyen az embernek egész vígasztalása?

„Ez, édes Öcsém! és az estveli árnyék. Ez az ember előtt szemlátomást nyúlik mind addig, még láthatatlan fejét az örökkévalóságnak homállyába rejti. Megettük illyenkor a’ nap ugyan alkonyodik, de előttük eggy szép csillag jön fel, a’ jobb életnek reménysége.”

Ezt mondván, elsohajtotta magát, feltekíntett az égre, és elhallgatott. Nagyon megílletődtem én is, és elmélkedésbe merűltem, majd azutánn felkeltünk a’ padrúl és a’ sóház felé índúltunk. A’ Duna kicsiny lévén, a’ víz mellett sétáltunk a’ fövenyenn. Hosszasb hallgatását elvégre illy beszéllgetéssel szakasztotta félbe:

„Egynehány botlásomot kivévén, mellyeket ifiúságomnak meg lehet bocsátani azzal ugyan dücsekedhetek, hogy estveli árnyékomtúl nem írtózok. Gyermekkoromban palánta’ módgyára nevekedtem, ifiúságomban vígan tenyésztem, férjfikoromban annyi gyümölcsöt hozok, a’ mennyit hozhatok. És ezt mind néked köszönöm, édes öreg Kénkövim!”

A’ Bajszfalvi Tisztartót érti Uram Bátyám?

„Ennek édes attyát, a’ Bajszfalvi öreg mestert. a’ kocsisné engem’ úgy nevelt fel, mint eggy sohonnai gyermeket. mihelyt szaladozhattam, a’ csintalanság volt minden foglalatosságom. A’ gyermekek, a’ kik velem játékba eredtek, külömbféle örömeket leltek ugyan társaságomban, mert nem volt olly mulatság, mellyet ki nem gondoltam volna; de a’ játékot soha sem végezhették máskép, hanem sírással, mível soha sem eresztettem el őköt magamtúl sérelem nélkűl. Ha nevelőném a’ sok panaszt elúnván hallani, ki nem bocsátott^* társaimhoz, kik a’ tőlem vett sebekkel nem gondolván, ismét felkerestek, akkor játékaim többnyire saját létemnek voltak veszedelmesek. már a’ nyíltt kút körűl kerestem magamnak foglalatosságot, már a’ ház’ tetejénn lovagoltam, már a’ fákra másztam, már a’ padlásonn verebeket szedtem. ha a’ kocsisné megvert, mind addig bőgtem, még az öreg Bajszfalvi meg nem hallotta, ki csintalanságimot megnevetvén, a’ Kocsisnét^* megdorgálta, engemet pedig garassaival megvígasztalt.”

Ha ő nem fogta volna Uram Bátyámnak pártyát, az írígy cselédek talán agyon kínozták volna.

„Nem lehetetlen; mert az illyen csürhék azt gondollyák, hogy a’ mit Urok másnak ád, az ő szájoktúl vonnya meg. Pázsi koromban felette kevés munkám lévén, vagy henyéltem, vagy a’ leány cselédekkel inderkedtem, ’s ki tudgya, mi lett volna belőlem, ha eggy véletlen eset hathatós taszítást nem adott volna a’ jóra. Hogy nevezed te csak amaz érzéketlenséget, melly az embernek, sőt még eggy egész nemzetnek is tulajdona mindaddig, még a’ külömbféle szükségektűl tehetős életre nem ingereltetik?”

Görögűl apathiának.

„Illyen apathiábúl ébresztett engem’ fel a’ következendő történet.”

„Az öreg Bajszfalvival kémenvén eggy estve lóhátonn sétálni, meglátunk az erdő’ szélénn eggy tölgyfa alatt ülni eggy embert, a’ ki kenyerét kutyájával falatonkint felosztotta. Rongyos ruhában volt, és tekíntetébűl még is a’ legtisztább öröm látszott kímosolygani. Bajszfalvi, ki olly emberséges úri ember volt, hogy minden idegent megtisztelt, közelebb jutván hozzá, levette kalapját, és tovább lovaglott. A’ jövevény is leveszi kalapját, és kutyájának azt mondgya: látod Kormos?”

„’S mit lásson a’ kend’ kutyája? kérdezi Bajszfalvi, a’ ki e’ víg tekíntetű ember mellett szó nélkűl egészen el nem lovagolhatott.”

„Azt, Uram! feleli a’ jövevény nevetve, hogy az úr engem’ olly emberségesen megköszönt. Ritka ám illy jó ruhában az ollyan Úr, a’ ki, nem mondom, a’ rongyos embert megköszöntse, hanem csak ennek köszöntését elfogadgya is.”

„Szabad-e^* tudni, kicsoda Kelmed?”

„Én, Uram! a’ szerencsének édes fia vagyok.”

„Kelmed’ ruhája nem ezt látszik mondani.”

„Én erre azt felelhetném, hogy pater, quem amat, filium castigat; de mivel nem tudom, ha érti-e az Úr a’ Tudósoknak e’ tudatlan nyelvét? csak azt mondom inkább: hogy a’ ruhám nem látszik ugyan feleletemet helyben hagyni, de az viszontag, hogy illyen ruhában nyájaskodhatok, ruhámnak állítását világosan megczáfollya.”

„Ha ez Kelmedben nem elmeszállongás, melly mindent könnyen vesz, nyájaskodását helyben hagyom.”

„Megkövetem az Urat, még az illyen szállongó elmét is szép tulajdonságnak tartom én, legalább a’ szerencsének ama’ fiaiban, kik hozzám hasonlók. Malomkő gyanánt feküdt szívemenn nekem is mostoha sorsom; de most már úgy párolog ki furcsa eszemenn minden búbánatom, mint ruhám’ lyukainn a’ levegő; és ha ez hiba, azt legalább bizonyosan mondhatom az Únak, hogy engem’ sok rossztúl megó.”

„De honnan jön Kelmed, és hová ügyekszik?”

„Uram! ezt nehéz megmondani. Én a’ bőcsőbűl jövök, és egyenesen síromba ügyekszek. Életem’ ösvénnyének e’ két pontyát bizonyosan tudom; a’ többivel pedig nem sokat gondolok. Egyébaránt azonn látszok tellyes erőmmel iparkodni, hogy szerencsémmel öszve ne akadgyak. Megvallom azonban, hogy kell bennem valaminek lenni, a’ mi nagy vonzó erővel bir; mert sorsom és kutyám el nem tudnak tőlem válni.”

„Ez nem olly kellemetes társaság, hogy Kelmedet megboldogíthatná.”

„De csak nagy hasznát veszem még is, Uram! mind a’ kettőnek. Sorsom megalázott, és arra tanított, a’ mit még nem tudtam, hogy a’ világot ki nem lehet sarkábúl emelni; a’ kutyám pedig arra, hogy van még a’ világonn szeretet és hűség.”

„Bajszfalvi a jövevényt megszeretvén, azt mondta neki elvégre, hogy a’ természettűl szép tulajdonságokkal lévén megáldva, minden bizonnyal nem arra született, hogy kutyájával a’ világonn idestova kóborollyon, és hogy jobb ember lehetne belőlle, ha meg akarna valamiben állapodni.”

„Jobb ember? felelé a jövevény. Ha a’ természetnek adománnyait akarjuk tekíntetbe venni, mellyekkel e’ jó anya minden embert felkészít, senki sincs talán a’ világonn, a’ kirűl azt nem lehetne mondani, hogy jobb ember lehetett volna belőlle. A’ mi engemet illet, jobb ember csak annyibúl lehetnék, hogy jobb ruhám és naponkint jobb ebédem lehetne; noha bizonyos, hogy egész nemzetek vannak, mellyek még mostani sorsomot is megirigylenék; ezeket a’ rongyokot értem, és ezt a’ darab kenyeret.”

„Ha olly jó ember Kelmed, hogy jobb már nem is lehet, kész vagyok Kelmednek jobb ruhát és naponkínt jobb ebédet adni, csak mondgya meg, miben tehetne Kelmed nekem viszontag eggy kis szolgálatot? mert hogy ingyen tartsam, azt, reménylem, maga sem akarná Kelmed.”

„Nem, Uram! minden bizonnyal nem! Én – ezt mondván, orczájának eggy kis komorságot adott, és magát meghajtotta, – Én tanúltt ember vagyok. Készakartva nem mondom magamot bölcsnek vagy tudósnak, mivel sem elegendő eszem sem elegendő ravaszságom nincs arra, hogy a’ világgal magamot bölcsnek vagy tudósnak ösmertessem. A’ mit az oskolákban előmbe tettek, mind eggy szálig megtanúltam; azonnkivűl pedig éjjel nappal sokat, felette sokat olvastam; de azt semmikép meg nem tudtam tanúlni, hogy akkor, mikor nevetnem kell, ne nevessek, vagy mikor haragudnom kell, ne haragudgyak. Ha igazságtalanságot láttam, nem tudtam hozzá mosolyogni, ha mindgyárt fellyebbvalom volt is, a’ ki elkövette. Ellenben pedig, ha eggy felfuvalkodott embert hiábavalóságokban kevélykedni, tudósokot tudhatatlan dolgokrúl okoskodni, bölcseket kicsinységekrűl, mintha legfontosabb dolgok volnának, tanácskozni láttam, lehetetlen volt, nem nevetnem. Ez volt az oka, hogy semmire sem mehettem. Találkoztak ugyan, megvallom, egynehány jószívű emberek, a’ kik szükségeimenn megkönyörűlvén: külömbféle zsíros hivatalokkal megkínáltak, de az eggyiknek kedvéért eggy leányt kellett volna elvennem, a’ kit ő szeretett, én pedig nem szerethettem; a’ másiknak kívánságára eggy igazságot megtagadnom, mellyet világosnak tartottam; a’ harmadiknak parancsolattyára versekben eggy Dámát magasztalnom, kit szívembűl útáltam. Mikor ifiabb koromban az illyen akadályokot láttam, azt gondoltam magamban, hogy könnyen áthágom vagy elkerűlöm, ’s végtére feltett czélomhoz csak még^* is eljutok. De nem úgy ment a’ dolog, ammint gondoltam. Eggy áthágott vagy elkerűltt akadály helyett száz újjat láttam magam előtt, és hogy kenyerem és jó nevem utánn még életem is el ne vesszen, kénytelen voltam, kutyámmal e’ rongyos ruhában vándorlásnak eredni.”

„Így hát akármicsodás kenyeret felvenne Kelmed?”

„Fel, Uram! kívévén a’ katonáét.”

„Falumban oskolamesterre volna szükségem.”

„Szívesen! De azt előre mondom ám, hogy én a’ gyermekeket semmi egyébre nem tanítom, hanem a’ mire a’ többi oskolamesterek taníttyák, kiknek írígységét magam ellen lázítani nem akarnám.”

„Megelégszek vele.”

„Így lett, édes Öcsém! Bajszfalvánn az én öreg Kénkövim oskolamester.”

E’ beszéllgetés köztt olly messze felmentünk a’ Duna mellett a’ sziget felé, hogy mikor a’ sóház mellé visszajutottunk, éjjeledni kezdett. Az ég azonnkívűl olly borúltt vólt, hogy egymást allig láttuk. Színte általellenében voltunk a’ sóháznak, ammínt utánnunk valakit futni hallottunk. „Megálly!” kíáltya a Bátyám, mikor a’ futó csak egynehány lépésnyire volt megettünk. „Mit akarsz? ki vagy?” – A’ nyers szózattúl megijedvén a’ futó, megáll ugyan, de semmit sem felel. Uram Bátyám tehát közelebb menvén hozzá, még egyszer kérdezi, és fenyegeti.

Akkor amaz, „kérni akartam az Urat, úgymond, könyörűllyön meg rajtam. Bajtársaim gyertyáért és borért küldöttek, és én a’ setétben nem csak a’ pénzt, hanem még a’ kardomot és elvesztettem.”

„Hazudsz, kiáltya viszontag Uram Bátyám; rabolni akartál, és ha eszre nem vetted volna, hogy többen vagyunk, megtámadtál volna. Takarodgy! egyébaránt embereim által azonnal megkötöztetlek és a’ fő strázsára vitetlek.”

„Viteted biz’ apádat!^* kiáltya eggy új szózat, ’s azonnal reánk rohanván hárman, pénzt kívánnak tőlünk, ha életünköt szerettyük. Uram Bátyám kezembe nyomván titkon eggy marok pénzt, „adgyuk hát oda, úgymond, öcsém! a’ mi kezünknél van.” – Én, a’ mit tőle csak imént vettem, azonnal oda nyújtottam. Oda adta nekik Uram Bátyám is, a’ mi még nála volt, és búcsúzni kezdett. De amazok, minekelőtte elváltak tőlünk, azzal fenyegettek bennünköt, hogy bajtársaik akármikor bosszút állanak rajtunk, ha őköt feladgyuk.

Húsz vagy harmincz lépésnyire lévén már tőlök, elneveti magát^* Uram Bátyám, és azt mondgya: „Siessünk Öcsém! mert ha a’ nyilvánvaló bátorságnak e’ dücsősséges Örzői eszre veszik, mit adtunk nekik? még egyszer utánnunk rugaszkodnak és minden irgalmasság nélkűl megölnek.”

Hát mit adtunk volna nekik, ha nem pénzt?

„Tántusokot, édes Öcsém! Pénzt én magamnál soha sem hordozok, kivévén a’ szegények’ számára aprót. Ma pedig sétálás előtt tántusokot vettem az anyád’ kedvéért, mivel estveli játékunknál szüntelen’ csúfol, ammint tudod, hogy babbal fizettyük ki egymást.”

Nem hiába, hogy az öreg Kénkövi nem akart katona lenni! Micsoda veszedelmes cselekedetekre nem birja őköt a’ nyomorúság.

„Nem a’ nyomorúság, Öcsém! hanem a’ henyélés, melly minden erkölcstelenségnek az annya. Az én öreg Kénkövim azt szokta mondani, hogy a’ köz katonákot nem külömben, mint tisztyeiket, ama’ napokonn, mikor szolgálatot nem tesznek, más hozzájok illő munkára kellene kényszeríteni jó fizetésért; azokot pedig, a’ kik még e’ rendtartásnál is részegeskednének, tolvajkodnának, vagy akármelly egyéb pajkosságokra vetemednének, el kellene küldeni ollyan várakba, hol nem csak a’ jó erkölcsű katonáknak, hanem még a’ polgároknak társaságátúl is elkülönözve legyenek mindaddig, még jobbúlásoknak bízonyos jeleit nem adnák. Oka e’ tanáccsának az, mivel a’ katonaság és a’ papság minden polgári társaságnak két fő oszlopa lévén, a’ relígyiónak bármelly buzgó szolgái sohasem építhetnek eggy egész század alatt annyit, a’ mennyit a’ rossz erkölcsű katonák a’ többi polgári rendekkel társalkodván, eggykét esztendő alatt leronthatnak. Azt meri ő állítani, hogy a’ romlott erkölcsököt legnagyobb részént a’ katonák relígyiótlanságának köszönhettyük.”

Ezt talán az öreg Kénkövi csak azért mondgya, mivel a’ katonákhoz egyébkép sincsen szíve, és inkább a’ tudósokhoz szít.

„A’ tudósokkal sem elégszik ő meg. Az ő itélete szerínt, az ollyan neveket nem kellene nekünk megtanúlnunk, mellyeknek tárgyait nem ösmerjük, hanem előbb a’ tárgyakot, azutánn a’ neveket; eggy általlyában pedig azonn kellene inkább ügyekeznünk, hogy magunk gondolkozzunk, nyomozzunk, okoskodgyunk, mintsem azonn, hogy másoknak itéleteit és vélekedéseit könyv nélkűl meg tanúllyuk. Azért ő engemet sem írni, sem olvasni nem tanított. Tapasztally, gondolkodgy, itélly, okoskodgy előbb minden előkelő dologrúl magad; azutánn ha egyszer megállapodott ember leszel, tanúlly meg írni és olvasni, és nézd meg, mit itélnek ugyanazon dolgokrúl mások? Nem leszel így soha másoknak majma, hanem originális elme. – Ennek az embernek vezérlése alatt, édes öcsém sok szép dolgokot tanúltam. Ő csak a’ kérdést vetette fel, én pedig nyomoztam. Ha tévedni kezdtem, azonn volt, hogy tévedésemet önnkínt eszre vegyem. Így vezetett mindaddig, még a’ kérdésre való feleletet magam fel nem találtam. Ekképen nyomozza éjszaka az útazó jó baráttyának karjánn a’ hellyelközzel megjelenő csillagok’ járásábúl a’ napkelet felé vezető útat, még a’ hajnalt hasadni, és a’ fényes napot támadní nem láttya.”

E’ beszéllgetések között haza érkezvén, a’ következendő levelet találtuk ifiú Kénkövitűl.

Negyedik holnapja már, hogy leveledre felelettel tartozok. Ha foglalatosságim megengedték volna is, hogy írjak, hozzád való szeretetem azt kívánta tőlem, hogy meg ne búsítsalak olly szomorú hírrel, melly szívedet hosszasan epesztette volna. Ha tudtad volna, hogy szegény Atyám súlyos nyavalyával küzködik, három holnapig aggódtál volna rajta; most csak halálának hírével szomorítalak meg, remélvén, hogy rövid siralmid utánn azonn leszel inkább, hogy engem’ vígasztally, mintsem hogy magadot emészd. Így halnak el mellőllünk, édes Geczim! az öregek, még ránk is eljön lassankínt a’ sor.

Bajszfalvi rárá borúlván elaludtt atyámnak hideg testére, úgy siratta mint attyát, ’s a’ temetésnél azt gondoltuk, hogy zokogásában eláll a’ lelke. Ösmerted az atyámot. Minekutánna Bajszfalvit a’ Fiscális’ trucczára magamhoz édesítettem, az Atyám egynehány hét alatt sokakban úgy megnyitotta szemét, úgy megnemesítette szívét, hogy e’ jó öreget én magam is inkább Isten’ angyalának, mint halandó embernek néztem. Módgya neki a’ tudatlan emberekkel bánni különös volt. Éreztette velek az igazságot, a’ helyett hogy velek elhitette volna, vagy hogy nekik mély okokkal megbizonyitotta volna. Most csak attúl félek egyedűl, hogy mentorát elvesztvén, a’ helyes gondolkozásban és a’ jó indúlatokban ne mértékletlenkedgyen.

Az atyám’ halála utánn jónak itéltem, útra indúlni vele, hogy eggy keveset a’ szomszéd világgal is megösmerkedgyen. Hat mértt földnyire innen eggy falura akadtunk, melly kellemetes hegyecskék között eggy szép és termékeny térségenn fekszik. Alkonyodott már, ammint bementünk. A’ házak előtt külömbféle csoportokban láttunk öregeket, ifiakot, gyermekeket játszani, amott tánczolni, vagy nevetkezni. Teli volt musikával és örömmel az egész falu, vendégfogadót benne nem találtunk, mivel az ország’ úttyátúl távulabb fekszik; de az első asszony, a’ kitűl a’ szállás iránt tanácsot kértünk, különös szívességgel ajánlotta házát és asztalát, a’ meddig velek élni kedvünk tartya. Ajánlását köszönettel fogadtuk, ’s minekutánna házába beszállottunk volna, tudakozásunkra: mit jelentene a’ faluban e’ közönséges öröm? azt felelte, hogy hű Eleknek és szép Ilonának a’ lakadalmát ülik. A’ falu háza előtt, úgymond, megláthattyák őköt az Urak. Ha majd besetétedik, akkor a’ földes uraság jön le vendégeivel, és úri tánczot tart. Miska fiam elvezeti oda az Urakot; csak a’ negyedik ház ide. Én azonban Örzse leányommal eggy kis vacsorát főzök.

Elmentünk tehát, mivel egyéb dolgunk nem volt, ’s megnéztük a’ falu’ háza előtt az új párt, kik a’ helység’ bíráival ’s ezeknek feleségeivel magosabb helyenn ülvén, az előttök tánczoló népet vígan nézték. A’ vacsoránál azt találom mondani, hogy az új pár nem ifiú már, és hogy Ilona szép csak valaha lehetett. Gazdasszonyunk tehát közelebb húzván hozzánk székét, így kezdett szóllani:

Ilona legszebb volt valaha az egész faluban, és még most sem rút, azt mondhatom az Uraknak. Én gyermekségétűl fogva ösmerem. Az annya hamar meghalt, az attya pedig már akkorában koros és nyavalyás volt. Az lyánka halálban szerette Eleket, egy szegény falusi szabónak a’ fiát, Elek pedig a’ lyánkát. Ilona’ attya jobban szerette volna vejének Gábort, eggy özvegy embert, nem csak mivel amannál gazdagabb volt, hanem azért is, mivel a’ mezei gazdasághoz jobban értett; de lyányát meg nem akarta szomorítani, és Eleknek, mikor kérte, csak azt mondotta, hogy szeretné, ha a’ lakadalom előtt vándorlani menne; mert igy azutánn mint czéhbéli mester a’ várasban is letelepedhetne.

Egynehány nap múlva, hogy Ilona eggy estve a’ ház előtt font, oda megy hozzá Elek sírva és reszkető szózattal búcsúzni kezd tőle. Isten hozzád, úgymond, édes Ilusom! Én elmegyek vándorlani, ammint az édes atyád kívánnya. Légy hozzám hű, ne menny máshoz, még vissza nem jövök, vagy azt nem hallod, hogy meghaltam. Akkor a’ leány megtörűlvén könyező szemeit, áh! úgy mond, hogy az én öreg atyám át nem akarja azt látni, a’ mit én olly bizonyosnak érzek! Minek nekünk a’ gazdagság, ha egymást szerettyük? A’ te szíved nekem legnagyobb kincsem, jelenléted legfőbb örömem; és ha engemet úgy szeretsz, mint én tégedet, boldogtalan soha sem lehetek. Ne menny el tőlem olly messze; maradgy itt, ’s kapcsold naponkínt esedezésimhez könyörgésidet, meglágyíttyuk talán végtére jó atyámnak szívét, és egybe kelhetünk.

Nem, édes Ilonám! én az édes atyádnak azt mondtam, hogy te nekem eggyetlen eggy kincsem vagy, és hogy még e’ kincstűl is elválok eggy üdeig, ha kívánnya; csak igérje meg, hogy vándorlásom utánn egybekelésűnkkel nem ellenkezik. Megigérte, kezet adott, sőt meg is esküdött, és én holnap elindúlok.

El is indúlt, és Ilona meg nem szünt utánna szomorkodni: Ha maga volt, sírt, zokogott; attya jelenlétében pedig mosolygott ugyan, de úgy, hogy mosolygásával szívének keserveit elárúlta inkább, hogysem elpalástolta. Így epekedett majd tíz holnapig. Egyszerre Uraim! híre jön, hogy szegény Eleket a’ várasban megfogták, katonának vitték, ’s az első ütközetben agyon is lőtték. A’ kis mester hozta e’ hírt a’ várasbúl; mert Ilonára neki is volt szeme. Az egész falu megsiratta azt a’ jó legényt, és szeretőjénn úgy sajnálkodtunk, mint saját leányunkonn. Esztendő múlva megbetegedett az attya. Az özvegy Gábor, szomszédgya lévén, úgy szolgált neki, úgy forgolódott körűlötte, úgy virogatott mellette, mintha testvére volt volna. A’ beteg tehát nyoszolyájához híván egyszer leányát, megfogja kezét, és így szólíttya meg: Édes Ilusom! én már nem sokáig élek, és ha e’ nyavalyábúl fellábbadok is, gazdaságocskánk utánn nem láthatok. Gábor szomszédunk jó ember, és hozzám, látod, ollyan, mintha testvérem volna. Ő téged’ szeret, és azt mondgya, hogy kezénn hordoz, ha hozzá mégy. Ha gazdaságát a’ miénkkel öszvekapcsolhattya, eggykét bérest tart, ’s mind nekem könnyebben gondomot viselheti, mind neked nagyobb segedelmedre lehet. Erre a’ leány, részént engedelmességbűl édes attyához, részént háladatosságbúl jótévő szomszédgyához, kezet adott.

Allig múlt el a’ lakadalom utánn eggy holnap, ammint Ilona kimenvén az erdő’ széléhez, eggyik tehenét keresni, – legkedvesebb tehene volt, Uraim! ’s ammint otthon hajadon fővel és alsó ruhácskájában dolgozott, úgy szaladt ki – kimenvén tehát az erdő felé, elő talállya Eleket, ki hátárúl vándorló bútyorát elhagyítván, neki szalad a’ menyecskének, átkúcsollya, és csókolni akarja. Ilona elkiáltya magát, és Eleket magátúl eltaszítván: Ki vagy? úgymond, és mit akarsz tőlem? Hogy mersz illyen helyenn belém kapni? Azt csak tudd meg, hogy férjem számtalan munkásokkal ím! ebben az erdőben van – pedig a’ férje otthon volt – és hogy kiáltásomra itt terem mindgyárt, és tégedet agyonver.

A’ te férjed? kérdezi Elek. Ilona pedig szavárúl megösmervén, szeme közé tekint, és újra eljajdíttya magát. Szaladni akart szegény, de nem szaladhatott. Végre pihegő szózattal: az én Elekem’ lelke, úgy mond, ’s lábairúl leroskad. Sok baja volt a’ legénynek vele, még magához teríthette, de önnön magával azutánn még több, mikor meghallotta, hogy Ilonája férjhez ment.

A’ mi jó Elekünk, Uraim! a’ várasban egy özvegy asszonyra akadt, a’ ki neki közelrűlvaló attyafia volt. Mint mesterlegény böcsületesen viselvén magát, és ezen öreg asszonynak külömbféle hű szolgálatokot tévén, érdemessé tette magát arra, hogy fiának fogadgya. Minden egyéb gyermek nélkűl lévén, eggy rövid nyavalya utánn meghalt, és Eleknek hagyta mindenét. A’ legény pénzzé tett mindent, és haza sietett, hogy Ilonájával egybekellyen. Most tehát hallván, hogy szeretője már^* másé, elbúcsúzott tőle, és arra kérte, hogy a’ faluban senkinek se mondgya meg, hogy él. Engem’ soha sem látsz többé, édes ilusom! Felejtsd el hű elekedet, és légy boldog nálam nélkűl.

Elek elment, tudgy’ Isten! hová? messze innen. Ilona sírt. Kiki tudta, miért sír? és még is kiki szerette; mert a’ mellett, hogy Elek utánn búsúlt, az öreg Gáborral jól élt, édes attyának gondgyát viselte, jó gazdasszony volt, és minden embert böcsűlt. Megáldgya az Isten, azt jövendölte róla kiki, és elfelejteti vele azt a’ legényt! Az attya, a’ ki engedelmessége miatt úgy szerette, mint szeme’ fénnyét, mind csak azzal bíztatta: elmúlik üdővel búbánatod, édes leányom! minden bizonnyal elmúlik; megáldgyák az Egek az ollyan gyermekeket, a’ kik szülőiket böcsűlik. Édes Apám Uram! felelé a’ menyecske, legfőbb áldásom nekem az, hogy Kelmedet velem megelégedni látom.

Jövendelésünk elvégre betellyesedett, mert Eleket elfelejtette, és senkit sem szeretett mást, hanem csak férjét és édes attyát. Szívének nyugodalmát legfőkép eggy öreg Remetének köszönte, a’ ki Kalváriánkonn lakott, és Ilona’ attyának szíves jó baráttya volt. De ez hirtelen’ meghalálozván, a’ menyecske nagyon megijedt. Áh, úgymond, mikor az én Elekem eszembe jutott, és szívem úgy elkeseredett, hogy nem tudtam magamnak mit tenni, csak ehhez az istenfélő emberhez mentem, és ő szent vigasztalásai által azonnal megmentett minden bánatomtúl. – Küld az Isten eggy másikot, így biztatta leányát az öreg ember, a’ ki talán szintúgy megvígasztal.

Jött is, Uraim! nem sokára eggy; de, áh! ez szegény Ilonát nem vígasztalta. Orczája halavány, tekintete szent, és ősz szakálla olly hosszú volt, hogy egész kődökig ért. Álamízsnát nem kért, sőt a’ Kalvária mellett eggy darab földet vett, mellyre elég tág házat és szép kertet épitett. Itt ő bezárván magát, szüntelen’ imádkozott, vagy a’ kertben dolgozott. A’ faluban soha sem láttuk, hanem csak a’ szent mísénn, vagy a’ betegeknél; mert ő a’ füveket ösmerte, és az orvosláshoz jól értett. A’ férjfiakot, a’ kik tanácsot akartak tőle kérni, beeresztette magához, de az asszonyokot és leányokot nem. Még a’ beteg asszonyokhoz sem ment maga, hanem csak orvos füveket küldött nekik. Fogadása tartotta, ammínt mondta, hogy ezt cselekedgye. Még az útszánn sem állott asszonnyal beszédbe, és feje, akármerre ment, mindég be volt vonva kegyetlen-nagy csuklyájával.

Esztendeje lehetett már, hogy az új Remete hozzánk érkezett, ammínt Gábor, a’ mi szép Ilonánk’ férje, hatvanadik esztendejében hirtelen’ és súlyosan lebetegedett. A’ férjfiak mind a’ munkánn voltak a’ szántóföldekenn, kivévén a’ véneket, kik a’ Remetéhez nem szaladhattak, és a’ gyermekeket, kik csuklyás fejétűl és nagy szakállátúl féltek. Ilona tehát kapja magát, elmegy Berkesnéhez, a’ ki jó barátnéja volt, ’s elkéri tőle suhancz fiának ruháját, felőti magára, ’s megmondván férjének és édes attyának, mit szándékozik cselekedni? a’ Remetéhez megy. Alkonyodni kezdett már, mikor lakásához ért. A’ ház előtt találván eggy gyöpös dombonn, megijed a’ menyecske, és megáll. Áh! ha megösmeri, úgymond magában, hogy asszony vagyok, oda leszek szigyenletemben, és ő talán még meg is szid. Akkor a’ Remete megszóllítván, jőjjsze fiam! úgymond, közelebb, és mond meg, mit akarsz? Ilonánn végig futott a’ hideg borzadás, ’s helyéről eggy tapodtat sem tudott menni. A’ Remete felkel, hozzá megy, és megfogja kezét; a’ menyecske pedig térgyre esvén előtte, óh! kedves Atyám! úgymond, jőjjön velem hamar, az Istenre kérem, ’s gyógyítson meg eggy beteget. Szavábúl talán asszonynak gyanítván a’ Remete, azt kérdi tőle, ha az édes attya-e a’ beteg? – Nem, úgy mond Ilona, hanem annyi nekem mint édes atyám, az én jó Gáborom. – A’ te jó Gáborod? kérdezi haragosan a’ Remete, kinek szavára a’ menyecske látván, hogy elárúlta magát, megíjedt és elájúlt.

A’ Remete nem tudván rajta hamarjában egyébkép segíteni, felgombollya mellyruháját, hogy lélekzetet könnyebben vehessen, ’s előbbeni gyanítását helyesnek sajdítván, vizet hoz szaporán, ’s mindaddig apolgattya, még magához nem tér. Akkor a’ menyecske így szóllott hozzá: Óh! kedves atyám! bocsásson meg, kérem, ’s ne űzzön el magátúl. Én ugyan asszony vagyok, de – – – –

Asszony vagy? Hogy bocsássak én meg asszonynak, a’ ki engem’ meg akart csalni?

Szegény férjemért cselekedtem.

Azt látom! de mikép kívánhatod, hogy én ezt a’ te férjedet meggyógyítsam?

Ah! ha meg nem gyógyíthattya kedves atyám! kérem az Istenért, tartson legalább érte hat napi ajtatosságot, hogy az Isten megkönyörűllyön^* szegénykénn.

A’ Remete e’ szóra gondolatokba merűlvén, rövid hallgatás utánn azt mondgya Ilonának: Hallod-e, ha azt akarod, hogy az én imádságom neki használlyon, neked is kell érte hatnapi ajtatosságot tartanod.

Megcselekszem szívesen.

De még ez nem elég. Szükséges, hogy férjedenn kivűl senkit egyebet ne szeress.

Senkit? Áh! az én édes atyámot úgy szeretem, ha nem jobban, mint jó Gáboromot, és így – – – –

Az atyádot szeretheted. De e’ kettőnn kivűl senkit sem szeretsz mást?

Senkit, kedves Atyám! ’s ezt mondván, nagyot sohajtott.

Senkit? kérdezi a’ Remete még egyszer nyersebb szózattal. Ezt én neked nem hiszem.

Áh! megvallok inkább mindent. De igérje meg előbb, kedves atyám! hogy férjemért csak elvégzi még is a’ hatnapi ajtatosságot.

Elvégzem, ha mindent megvallasz, sőt orvosságot is adok neki.

Csak eggy dolog van még a’ szívemenn. Mikor hajadon voltam, volt nekem eggy szeretőm, a’ kit jobban szerettem, mint önnön magamot. Egyszer ez nekem eggy ezüst keresztecskét adott, és azt mondta: Ilona, fogadd meg nekem, hogy ezt a’ mellyedenn viseled mindaddig, még engem’ szeretsz. Én pedig azt feleltem neki: Elekem! nyakamonn hordozom, még élek. Ezt én azutánn megszenteltettem, ’s még most is hordom. Le kellett volna nyakamrúl vennem, mikor férjhez mentem; de én azt mondtam magamban, hogy azért viselem, mivel meg van szentelve; pedig ez, kedves atyám! nekem úgy látszik, hogy nem volt egészen igaz. Ha ez talán hatnapi ajtatosságomnak ártana, íme! leveszem inkább, vegye magához, kedves atyám! és akassza fel^* valahol szent lakásában.

A’ Remetének könybe borúltak szemei. Csak te tartsd meg, édes leányom! úgymond; és hordozd, mint eddig. Ez a’ te férjed’ gyógyúlásának nem fog ártani. Elmegyek én hozzá, és, ha lehet, meggyógyítom, de úgy, hogy mikor én oda megyek, te akkor a’ háztúl elmenny, és mindaddig haza se jőjj, még én ott leszek. Sőt még azutánn se szóllíts meg engem’ soha; mert én az asszonyokot, kiknek még legjobbika is ílly csalárd, ezentűl még jobban kerűlöm. Eredgy haza, én azonnal nálatok leszek.

A’ Remete három napot és három éjszakát töltött a’ betegnél, kinek nem csak orvosságokot adott, hanem hűven is szolgált. Megmondta végtére neki, mit cselekedgyen még? mit ne egyen, mit ne igyon? és elment. Gábor azutánn még két esztendeig élt, és talán még most is élne; de öt mérttföldnyire innen meghalálozván eggy nénnye és mindenét neki hagyván, oda ment a’ jószágért maga, és lebetegedett. Nem lelt ő ott szegény! sem Ilonát, a’ ki reá gondot visellyen, sem Remetét, a’ ki meggyógyítsa, és rövid nyavalygás utánn meghalt. Ilona meghalván hírét úgy siratta, mintha édes attya volt volna.

Szinte akkorában a’ Remetéhez talált menni Berkesné’ fia is, András, orvosságért, mert a’ sárgaság volt rajta. Ez neki a’ többi között elbeszéllette, hogy az öreg Gábor, a’ szép Ilona’ férje, idegen helyenn lebetegedett és meghalt. A’ Remete figyelmetes lett a’ hírre, ’s másoknál is tudakozódott íránta. Azonban naponkínt látván, hogy Andrásnak az orvosságok semmit sem használnak, azt mondgya neki egyszer: hallod-e András! a’ te sárgaásgod nem közönséges; valami más fekszik alatta. Valld meg igazán, mi bajod van. Az ifiú látván, hogy a’ Remete elől semmit sem lehet eltitkolni, megvallotta neki, hogy Julist szereti, és hogy csak bújában beteg, mivel az annya nem akarja megengedni, hogy azt a’ leányt vegye el, a’ ki az egész faluban legszegényebb. Ezt fiam! előbb kellett volna mondanod, felelé a’ Remete, és én a’ gyógyításhoz nem is kezdtem volna: mert én a’ szerelmet meg nem tudom gyógyítani. Légy azonban békével; elmegyek az anyádhoz, és szóllok vele.

Az egész falu csudálkozott, mikor látta, hogy a’ Remete Berkesnéhez megy. Berkesné asszonyom! mondgya vala a’ Remete, a’ Kend’ fia szereti Julist, kit Kend szegénynek tart. Ha megengedi Kend, hogy elvehesse, én Julisnak adom a’ házamot, a’ kertemet, és a’ két tehenemet. Berkesné azonnal rá állott. Harmad napra a’ kézfogásnál megjelent a’ Remete ismét, mint Julis’ attya, mert a’ leány árva volt. András részérűl Ilona’ apja volt a’ násznagy. Azonnkívűl sok atyafi és nem atyafi gyűlt öszve a’ házhoz, mert a’ Remetét kiki akarta, mint násznagyot látni. Az asszonyok és leányok, kik eddig nem szenvedhették, mivel kerűlte őköt mindenütt, azt mondták egymásnak, hogy jó embernek kell még is neki lenni, mivel az árva leánynak jószágot ád, hogy férjhez mehessen.

A’ kézfogás utánn, minekelőtte a’ vocsorához ültek volna, meg fogja Ilona’ attya, eggy nyolczvan esztendős öreg ember, és ősz, mint a’ fejér galamb, a’ Remete’ kezét, és köszönni kezdi neki először, a’ mi jót valaha boldogúltt vejével, Gáborral, tett, azutánn András’ nevével, a’ mi jót most szegény Juliskával tesz. Akkor a’ Remete azt mondgya neki, mindnyájok hallattára: eggy pár jó embert, a’ kik egymást szeretik, öszvesegíteni, olly öröm nekem, hogy minden legkisebb jutalom vagy köszönet nélkűl megcselekszem, valahányszor lehet. Próbállya Kelmed csak egyszer, úgymond tovább, megláttya, hogy igazat mondok.

Elhiszem, feleli a’ Remetének amaz; és ha módom volna benne, magam is örömest megcselekedném.

Módot én mutatok Kelmednek benne még ma, ezen szempillantásban.

Hogy hogy? Kérdezi az öreg ember.

Emlékezik-e még Kelmed arrúl, hogy Ilonának volt valaha eggy szeretője, a’ kit Eleknek híttak.

Emlékezek.

Él ő még most is, és én tudom, hol tartózkodik. Tudom azonnkivűl azt is, hogy Ilonához való szeretete mindeddig meg nem hűlt.

Ugyan úgy-e? De hát ha az én Ilonám őt már nem szereti?

Szereti, minden bizonnyal szereti; mert még most is viseli a’ nyakánn azt az ezüst keresztecskét, láttya-e Kelmed? mellyet neki olly kéréssel adott, hogy mindaddig visellye, még őtet szereti.

Ilona erre elpirúlt.

Mond meg nekünk Ilona! kérdi a’ Remete, de igaz lelkedre, elmennél-e Elekhez, ha az atyád megengedné? Ne ímezd ámozd a’ dolgot, szólly egyenesen.

Mi tagadás benne! elmennék.

Akkor Ilona’ attya megölelvén a’ Remetét, áh! úgy mond, malomkövet veszel le szívemrűl, ha lyányomot Elekéhez segíted, Istennek szent embere; mert én nagyot, felette nagyot vétettem, mikor szegény Eleket arra kényszerítettem, hogy vándorlani mennyen.

Erre a’ Remete elveti csuklyáját, ősz szakállát, remete köntösét, Ilona pedig elkiáltván magát, az én Elekem! úgymond, ’s a’ nyakába borúl.

Helyben meglett ez a’ kézfogás is. Az egész falu teli lett vele mindgyárt, hogy az öreg Remete elveszi a’ szép Ilonát. Elment más nap a’ híre a’ kastélyba is, és a’ földes Uraság úgy megörűlt neki, hogy maga kitartotta ma nem csak Eleknek és Ilonának, hanem Andrásnak és Julisnak lakadalmát is.

Óh! mikép kívántam, édes Geczim! hogy te Bajszfalvinkot, mikor ezt a’ történetet hallgatta, saját szemeiddel lásd. A’ beszéllő asszonynak szájára meredvén szemei, láthatók voltak orczájánn a’ változó indúlatok. Mikor elméjét a’ váratlan jelenések, meglepték, rámrám tekíntett mosolygva, mintha örömét akarta volna velem felosztani, és ha mosolygásombúl helybenhagyásomot látta, tüzesen biztatta az asszonyt ama’ rövid de fontos intéseivel: no ’s? hát azutánn? no csak tovább! ’s a’ t.

A’ történetnek végét hallván, kapta a’ kalapját és szaladt. Utánna siettem azonnal én is. Mint a’ testvér, a’ ki régen nem látott testvérét véletlenűl megláttya, úgy szaladt a’ falu’ házában Eleknek, ’s megölelvén, mellyéhez szorította, és megcsókolta, a’ nélkűl hogy eggy szót tudott volna szóllani. Álmélkodtak rajta mindnyájan, de kivált a’ földes Uraság, melly szinte csak akkor jelent meg vendégeivel, hogy örömét a’ falunak örömével megegyítvén, a’ menyasszonyokkal és a’ vőlegényekkel az estvéli tánczot elkezdgye. Bajszfalvinak megjött végtére a’ szava, és én elhűltem bele, melly okosan szóllott, melly kellemetesen nyájaskodott, melly tisztességesen vigadott. Hajnalkor szállásunkra térvén, befogatott, az özvegyet gazdagon megajándékozta, és az útonn a’ kocsiban sokáig hallgatott. Első szava hozzám az volt, hogy ő megházasodik; melly szándékát én viszontag megdicsértem ugyan, de egyszersmind még is koratlannak neveztem azért, mivel sok hijával van még arra, hogy eggy nemes személyt megboldogíthasson. Szavamra hajlani látszott ugyan, de csak azért, mivel okaimot megczáfolni nem tudta. Szíve ammint mindenbűl látom, tanácsommal egészen ellenkezik. Mi lessz e’ jelenésnek a’ vége? megírom. Azonban élly szerencsésen, és a’ szökevény szerelmeseknek folytatásárúl el ne felejtkezz.

Az öreg Kénkövi’ halála úgy elfoglalta Uram Bátyámnak szívét és eszét, hogy Eleknek és Ilonának történetére nem is látszott figyelmezni, mikor elejébe olvastam. Más nap elhozta hozzám a’ verseket, ezzel a’ rövid czédulával:

Kedves Kénkövim! Édes Atyádnak adgyanak az Egek örök nyugodalmat. Tőlem ez iránt vígasztalást ne várj, mert magamnak sincs. A’ verseket csak azért küldöm el, mivel készen vannak. Bajszfalvira most kiváltkép vigyázz; új periodus kezdődik életében. Másszor többet; most bocsáss meg, hogy nagyon rövid vagyok.

Befejezését e’ történetnek másszorra hagyom. Maradgy egésségben, és Bajszfalvirúl nekem mennél hamarább írj.

Más nap estve, ammint Uram Bátyámmal, hogy az öreg Kénkövi miatt való epekedésétűl elvonnyam, sachot játszok, bedobban hozzám Lyánkási Ferencz eggy czifra és virgoncz leánykával, utánna pedig fél részegenn Borfi Tamás, és dohányozva Pípási András, kik három esztendő előtt deáktársaim ugyan, de barátim soha sem voltak. Engedgye meg az Úr, Olvasó Uram! hogy ezt a’ jelenést dramatice írjam ide minden környűlállásaival.

Borfi. Mi a’ mennykőt! tik sachot játszotok? Ez ám a’ barbáriesnek – hogy mondgyátok csak magyarúl? – úgy! a’ vadságnak az igazi jele, ez! nem a’ bor, nem a’ pípa! Úgy-e Pípási? (Ezt mondván, a’ sachtáblánn a’ figúrákot mind öszvedönti, ’s az asztalrúl a’ táblával eggyütt letaszíttya.)

Pípási dohányozva. Hová, hová? Kolomposi Szarvas Gergely Uram?

Uram Bátyám. Dolgomra.

Pípási. Itt is dolga lessz az Úrnak velünk. (Kezénél fogva a’ szófára vissza vezeti.) Azért csak maradgyon veszteg.

Borfi. Hallod-e te Biografus! hozass nekünk bort, de jót ám! jobbat, mint te magad Kolomposi Bátyád Uraddal inni szoktál.

Lyánkási. Nekem pedig és az én kedves Juliskámnak két pohár puncsot!

Pípási. Kiégett a’ pípám. (Kiüti pípájábúl a’ szoba közepére a’ hamut, és újra megtölti.) Te Kata, Perzsi, vagy mi őrdögnek hinak, hadd azt a’ bolondságot a’ földönn, és hozz nekem tüzet.

Borfi. Töltsd meg az én pípámot is.

Lyánkási. Az enyimet is.

Uram Bátyám. Hát a’ leányasszony nem dohányos?

Vad nevetésre fakadnak az Entheusok mind a’ hárman.

Borfi. De bort csak iszol, úgy-e, Julis! ha kaphatsz? Amúgy lopva, cserép csuporbúl? Ha, ha, ha!

Julis. Minek innék lopva, mikor senki sem tiltya. Az asztalnál vízzel egyelített bort iszok, a’ mennyi kell, de annyit soha sem, hogy az eszemet megigyam.

Borfi. Ez szúrás! Értem. (Énekelve:) Meum est propositum in popina mori. (A’ szolgálót meglátván, a’ ki a’ pípát a’ tűzzel behozza:) Hát a’ bor hol van? Kolomposi Uram! ma én az Úrral verset akarok inni. Mutassa meg, hogy igaz magyar.

Uram Bátyám. Ezzel inkább azt mutatnám meg, hogy vad ember, sőt – – – – – bocsásson meg az Úr! – – – hogy még a’ marhánál is alábbvaló vagyok.

Borfi. Ez goromba complementum! De semmi! Ma én feltettem magamban, hogy disputálok; ez pedig, tudom, gorombaságok nélkűl meg nem történhetik. Így hát, kedves Kolomposi Szarvas Gergely Uram! Hercules is vad ember volt volna, mikor Lepreással versenyt^* ivott? quod absurdum est; mert Herkulest az egész világ fél istennek vallya, ammint az oskolában tanúltuk. (Aelian, var. hist. 1. 24.)

Uram Bátyám. Biz Uram! akármit mondgyon a’ tudós világ, de Herkules az akkori Görögökkel eggyütt csak nem volt egyéb vad embernél. Akár a’ régi vad népeket nézzük, akár az újjakot, fő tulajdonságnak talállyuk bennek a’ részegítő italok utánn való esdeklést.

Borfi. Ugyan úgy-e? De könnyű ám ezt mondani. Doce! Kolomposi Uram! doce! Hol vannak a’ tanúk?

Uram Bátyám. Nincsenek kezednél Öcsém! a’ dátumok?

Én. Szinte az író asztalomonn vannak; a’ prés alá purizálom.

Borfi. Hallyuk^* hát ezeket a’ bölcs tanúkot, ha nem vizivók.

Én. Pelloutier írja ezt a’ régi Czeltákrúl, (2. k. 18. r.) Herodotus és Aelianus a’ Scythákrúl, (6. k. 78. r. – 2. k. 41. r.) Ammiánus Marcellinus az Allemannokrúl, (18. k. 2. r.) Buffon az Afrikabéliekrűl, (6. k. 231. old.) La Hontan az Amerikabéliekrűl, (2. k. 154. old.)

Borfi. Elég, kérlek! Ne piszkáld fülemet ezekkel a’ barbarus nevekkel.

Uram Bátyám. Csak azt az Írót nevezd még meg, a’ kibűl eggy Újságíró azt vonta ki, hogy a’ Guinéai tengerpartoknak lakosi még a’ Missionáriusokot sem akarják hallgatni, ha csak égett bort nem adnak nekik.

Én. Ennek a’ neve: Römer, az újságé pedig: Gazette litteraire de l’ Europe 1764. n. 16. a’ 352. old.

Borfi. Jó borért, úgy segéllyen! magam is eljárnék a’ prédikátzióra.

Uram Bátyám. Az Amerikabélieknél a’ részegség még bűntelennek is teszi az embert, akármelly gonoszságot kövessen el.

Borfi. Hisz’ ennek úgy is kell lenni! Ebrietas excusat az egész világonn.

Uram Bátyám. Követem az Urat! A’ ki részegségében követ el valamelly gonoszságot, nem hogy bocsánatra volna méltó, hanem inkább dupla bűntetést érdemel minden emberséges embernek törvényszéke előtt.

Pípási. Jó hogy az Isten az Urat birónak nem teremtette.

Uram Bátyám. A’ kinek az Isten észt adott, azt, ha eszével tud élni, birónak is tette, kivált az illyen dolgokban. Lám én abbúl az eggybűl, hogy Chardin’ bizonysága szerint, (I. k.^* 143. old.) a’ Mingréliabéliek jobban tudnak inni, mint az éjszaknak valamennyi népei, az hozom ki mind józan eszű biró, hogy a’ Mingréliabéliek ezen éjszaki népeknél sokkal vadabbak, és itéletemet az Útazóknak tapasztalásai helyben is haggyák.

Borfi az érkező szolgálótúl a’ bort elvévén, ’s a’ poharakot megtöltvén: Éllyenek a’ Mingréliabéliek! Nem magyar az, a’ ki nem iszik, a’ meddig győzi. (Iszik.)

Uram Bátyám. A’ Georgiabéli Görögök is azt tartották, mikor Chardin, (2. k. 129. old.) mint útazó, köztök mulatott, hogy nem jó keresztény az, a’ ki a’ nagy ünnepekenn meg nem issza magát.

Borfi. Éllyenek a’ Georgiabéliek! (Énekelve:) Der niemals einen Rausch hat gehabt, der ist kein braver Mann!

Lyánkási. De hát az ollyan népeknél, mellyek a’ bort és pálinkát nem ösmerik, mi okozza a’ vadságot?

Uram Bátyám. Az ópium, a’ puncs, a’ dohány, vagy egyébféle kábító füst.

Lyánkási a’ szolgálót látván, a’ ki neki puncsot hoz: Ide vele! Juliskám! Ne gondolly vele, ha eggy keveset megvadúlsz is, igyál!

Pípási. Hát a’ dohány füstrűl is vannak az Uraknak tanúik? vagy csak amúgy minden próba nélkűl magoktúl prédikállyák.

Uram Bátyám. Olvasd el nekik, Öcsém! Én már a’ nagy füst miatt allig szólhatok.

Pípási. Be vékony dongájú Magyar az Úr!

Borfi. Magyar? de Töröknek is rossz. Éllyen a’ dohányfüst! (Iszik.)

Pípási és Lyánkási. Éllyenek a’ pípák! (Isznak.)

Lyánkási. És a’ dohányzacskók! (Puncsot iszik.)

Borfi. No már most Biografus Uram! olvass,^* én addig alszok. (Az asztalra teszi karjait, ezekre pedig fejét.)

Én. Pelloutier azt mondgya (2. k. 18. r.) hogy a’ vad népek, mellyek a’ bort nem ösmerik, bizonyos füveknek füstye által ingerlik komor lelkeiket vad örömre. A’ Canádabéliekrűl La Hontan azt beszélli (2. k. 104. old.) hogy czeremóniáiknak, mellyekkel ünnepeiket ülik, legfőbbike a’ pípázás. Plátó (de legibus 3. 516–520.) azt írja, hogy a’ Scythák társaságos örömeiknél, és kivált toraiknál, füstökkel szokták volt magokot megrészegíteni. Ezt Herodotus (4. §. 69. 70. 71.) illyformán írja le: Az ő tartománnyokban olly kender nő, melly, magosságát és vastagságát kivévén, a’ lenhez hasonlít. Ennek a’ magvát megtüzesített kövekre vetik, magokot pedig a’ füst felett lepedőkkel beboríttyák, hogy annyival jobban felfoghassák. Ettűl elvégre úgy elkábúlnak, hogy iszonyú öröm-ordításokra fakadnak.

Pípási. Van-e még több?

Én. Chardin’ bizonysága szerint, (3. k. 105 és 210. old.) mikor Perzsiában az országnak valamellyik naggya a’ Királyt vendégli, mindaddig füstölteti a’ szobát, még a’ benne lévők a’ királlyal eggyütt el nem szédűlnek.

Pípási. Borfi, tölts! Igyunk a’ dohányosok’ egésségéért.

Borfi. Nekem^* haggy békét, mert én alszok.

Pípási. Gaz ember, a’ ki nem iszik. (Mind a’ hármoknak bort töld. Isznak.)

Lyánkási. De azt csak nem tagadhattya Kolomposi Uram, hogy a’ bor, pálinka, puncs, és több efféle ital nem utólsó eszköze annak, hogy az ember nagy cselekedetekre hevűllyön. Mikor az ember Bacchussal teli van, mindenre kész. Lám Tacitus is azt mondgya (de moribus German. §. 22.) hogy az otromba Germánusokot soha sem lehetett arra birni, hogy magokot valamire eltökéllyék, ha csak képzeléseket a’ bor meg nem hevítette. Herodotus pedig és Strábo (1. §. 123. – 15. 848. old.) a’ régi Persákrúl azt bizonyíttyák, hogy tanácskozásaikban hasonló eszközökkel éltek a’ végbűl, hogy magokot könnyebben eltökéllhessék.

Uram Bátyám. Óh! azt én örömest megvallom, hogy a’ vad ember’ vérét így kell gyorsabb kerengésbe hozni, képzelését így kell meghevíteni, ha azt akarjuk, hogy magát valamire eltökéllye; mert ama’ sűrű homályok, mellyekkel az ő nyers és komor elméje környűl van véve, áthathatatlan gátokot vetnek minden új és kivált idegen gondolatnak. Nem üthet egyébkép e’ setét ködönn keresztűl az igazság’ napjának semmi súgára. De az Úr is kénytelen viszontag azt megvallani, hogy az illyenképen felhevített vad ember nem csak minden jóra, hanem minden gonoszra is kész. Sőt azt merem állítani, hogy a’ ki őtet efféle módokkal akarja jóra birni, méltán tarthat attúl, ne hogy maga legyen dühös hevűlésének első áldozattya. Innen történt bizonnyára, hogy a’ Törököknek és Moscovitáknak első Törvényszerzői szörnyű büntetések alatt tiltották meg e’ vad népeknek a’ boritalt. (Busbek Konszanczinápolyi útazásainak 1. Levelében. – Münster Geografiájának 4. k. 911. old.)

Lyánkási. Nem csak ’ vad embert, kedves Kolomposi Uram! hanem még a’ cultivátust is szép és nagy dolgokra hevítheti a’ bor, sőt még a’ dohányfüst is, valaminthogy a’ poézisbéli inspirátiónak a’ világ’ elejétűl fogva legjelesebb eszközei voltak a’ bor, a’ hadi trombita, és a’ szerelem.

Uram Bátyám. Ezek, Uram! a’ világ’ elejétűl fogva csak vad poétáknak való eszközök voltak, és eggy csöppel sem jobbak ama’ dühítő páránál, melly Parnasszus’ allyánn valaha a’ hegynek eggyik hasadékábúl kiszivárgott, és a’ hozzá közelítőköt úgy elkábította, hogy ész nélkűl pythiáskodtak, poétáskodtak. A’ jó és nagy dolgokra való hevűlésnek eggyetlen eggy eszköze énelőttem az emberség. Ez vezérli a’ cultivátus embert bátorságos útakonn az Istennek, a’ hazának, és a’ felebarátnak szeretetére.

Pípási. Haggyatok, kérlek, békét a’ sok haszontalan disputának. Elég az nekem, hogy én pípa nélkűl csak eggy jó levelet sem tudok írni.

Uram Bátyám. A’ pípával még rosszabbat ir az Úr, mint nélküle; mert azért, hogy az Úr az ollyan levelet jobbnak tartya, mellyet pípával ír, nem következik ám, hogy valóban jobb. Nem tudom már, mellyik újságban olvastam egyszer, hogy két Anglus felfogadott, mellyik dohányozhat közűlök eggy húzomban többet? Nagy dohányos volt mind a’ kettő. Egymásnak engedni nem akarván, megütötte a’ guta mind a’ kettőt, úgy hogy szörnyű halált haltak. Az Anatomusok megnyitották testeiket, és csak agyvelejeket találták feketének és szikkadttnak. Egyéb tagjaik egésségesek voltak. Valamint tehát a’ tisztátalan gyomor meg nem emésztheti az ételeket, és az egész machinában rendetlenséget okoz, úgy a’ dohányfüsttel megterheltt agyvelő meg nem teheti, ammint kellene, az észnek ama’ szolgálatot, melly nélkűl a’ helyes itéletekben nem nagy előmenetelt tehet.

Borfi megütvén öklével az asztalt. Gyerünk haza! mert itt, látom, eggy csöppet sem alhatok.

Pípási. Gyerünk! Eggy szó, mint száz, Kolomposi Uram! az Úr minket nem convincált.

Uram Bátyám. Sajnálom! Azonban, ha azt, a’ mirűl meg nem győződhetnek az Urak, érezni akarják, tessen ebbe a’ nagy tűkörbe tekínteni. (Ezt mondván felkelt, és az ajtó felé indúlt.)

A’ három részeg Entheus egyszerre a’ tűkörbe tekíntvén: ’S mit látunk benne?

Uram Bátyám. Hogy a’ bor és a’ dohányfüst a’ vadságnak jele is, oka is. Jó éjszakát kívánok az uraknak. (Ezzel elment.)

Vad haragra fakadván mind a’ hárman, rajtam töltötték volna bosszújokot, ha a’ leányzó nem lett volna, ki tüzököt lecsillapítván, arra birta őköt elvégre, hogy haza mennyenek. Az útszákonn – mert én őköt messzérűl követtem a’ nélkűl hogy eszre vettek volna – kurjongatván és ocsmány énekeket bőgvén, egynehány ablakokot betörtek, három németet megvertek, két mesterembert a’ falhoz taszítottak, egynehány leányt szemtelen szókkal illettek, egynehány asszonyságot ocsmányúl legyaláztak, ’s végtére a’ külső várasban eggy híres borházacskában eltüntek.

Csak egynehány nap múlva láttam eggy keveset Uram bátyámnak orczáját felderűlni. Ha csupán az öreg Kénkövit siratta volna, nem volt volna olly szótalan. Egyéb baját nem gyaníthattam semmikép, még magát elvégre maga el nem árúlta. A’ minapi Entheusok, igy szóllott hozzám, megemlékeztettek eggy ódámra, mellyet a’ köz néprűl csináltam. Strófái eggy hexametrumbúl és eggy kis archilochiumbúl állanak. Olvasd el és jobbítgasd meg. Ezt tehát kötelességemnek tartom, érdemes olvasóimmal, tett ígéretem szerínt, közleni. Az alkalmatosságot e’ versekre ki nem tudhattam tőle. Hihető, hogy a’ falubéli parasztok adtak neki okot illy invectivára, mikor az Öccsénél lakott.

Tegnap ebéd utánn az ablaknál ülünk Uram Bátyámmal, ’s az útszára nézünk. Beszéllgetésre nem lévén olly tárgyunk, a’ minőt kívántunk volna, sokáig némáskodtunk. Egyszerre meglátunk eggy lyánkát az útszánn eggy tányér szőllővel menni mellynek szemeit már az eggyik már a’ másik fürtrűl eggyenkint szedegette és ette. Uram Bátyám Kénkövinek utólsó levelétűl fogva első mosolygásra fakadván: Pázsí koromban, úgymond, majd pórúl jártam egyszer illyen nyalánkoskodásért.

Hogy hogy? kérdezem tőle hevesen, szinte megörűlvén jobb kedvének hajnalodásánn.^* Ő pedig szavait így folytatta.

Az öreg Bajszfalvival a’ kertben sétálgatván, megsajdítottunk egynehány érett cseresnyét. Parancsolattyára, felmásztam a’ fára, ’s vagy húszig valót le szedtem. Tedd eggy tányérra, úgymond az öreg Úr, vidd el az Asszonynak, mond hogy én küldöm neki, és hogy ezek kertünkben az idénn az elsők. – Még a’ kastélyba értem, megettem belőlle, vagy tízet. Az Asszony éppen aludt. Én hát az ablakomba tettem és visszamentem a’ kertbe. Az öreg Úr már nem volt ott. Egynehányszor fel ’s alá sétálván, elmentem végre haza, és a’ cseresnyét az ablakban nem találtam. A’ lyánka, a’ ki azutánn nálunk szobaleány, végtére pedig feleségem lett, azt gondolván, hogy az ő számára készítettem, – mert én szoktam volt neki illyen kis örömeket tenni, – megette. Elszaladok, minekutánna ezt nekem megvallotta, a’ kertbe, felmászok a’ fára, de hasztalan! nem leltem érettet többet kettőnél. – Más módot nem találván benne, hogy a’ kárt helyre hozzam, eltökéllettem magamban, hogy hallgatok mindaddig, még kérdés nem történik miatta. Az öreg Bajszfalvi ritkán ment a’ nélkűl is az Asszonyhoz, és így nagyon remélhettem, hogy elfelejti. Harmad napra eggy czédulát ád a’ kezembe, ’s azt mondgya, hogy vigyem a’ mesterhez. Nekem éppen más dolgom is lévén, meglátok eggy paraszt gyermeket, ’s kezébe nyomom a’ czédulát, hogy szaladgyon el vele a’ mesterhez. A’ czédulában ez volt irva.

„Ennek a’ rossz gyermeknek vágasson Kelmed jó tizenkét vesszőcsapást az alfelére.”

A mester tehát a’ paraszt gyermeket levonattya a’ padra, ’s veretni kezdi. Az ötödik ütésnél bedobban az öreg Úr azzal a’ szándékkal, ammint azutánn megvallotta, hogy a’ büntetésnek felét elengedgye, ’s látván, hogy a’ mester helyettem mást veret: mi a’ manót cselekszik Kend, úgymond, ezzel a’ gyermekkel?

„A’ Tekíntetes Úrnak saját parancsolattyára.”

Hisz’ én a’ pázsimot küldöttem ide.

„A’ czédulát ez hozta.”

Az öreg Úr, a’ ki hozzám egyébaránt nagy szeretettel viseltetett, elkaczagta magát, ’s a’ paraszt gyermeknek fél forintot adván, haza jött, ’s az Asszonynak a’ dolgot élesen nevetve elbeszéllette. Engem’ azutánn behivatott, és megdorgált. Most egyszer, úgymond, büntetés nélkűl a’ cseresnyét meg is etted, ’s velem meg is fizettetted; de ha még egyszer valaminn rajta kaplak, okosabb czédulát adok a’ kezedbe.

Uram Bátyám e’ nevetséges esetecskének elbeszéllése által úgy felderűlt, hogy szinte megörűltem neki. Vallyon az öregségnek komorságai ellen, így kezdtem magamban gondolkodni, nem universális orvosság-e ama’ víg eseteknek emlékezete, mellyek velünk vagy rajtunk gyermekségünkben és ifiúságunkban történtenek? De minekelőtte gondolatomot Uram Bátyámmal közölhettem volna, bejött Ser Perzsi a’ következendő levéllel, melly Kénkövitűl a’ postánn érkezett.

Oda vagyunk! Ha örökös koldúsokká nem tett bennünköt a’ szakácsné, legalább úgy visszataszított gazdaságunkban, hogy tiz esztendő kell, ha nem több, még helyre verődhetünk. Elégtünk! Elejétűl fogva elbeszéllem az egész tragyikomédiát.

Bajszfalvink’ szolgálattyában allig volt két holnapig a’ szakácsné, ammint engem’ egyszer az Úrnak nevével a’ kastélyba híttak. Belépvén Bajszfalvihoz, a’ szófánn látom komoran ülni és gondolkodni, a’ szakácsnét pedig az ablakban sírni. Első szava hozzám ez volt: Beszélly te vele! én őtet nem értem.

Én tehát a’ leányhoz fordúlván, így találom megszóllítani: Mi baja van a’ leányasszonynak?

Szakácsné. A’ leányasszonynak? Nem elég hogy e’ háznál szerencsétlen lettem, még csúfolnak is. Sok veszedelmenn átestem már, mióta eszemet tudom, de böcsűletemet és ártatlanságomot csak megóttam még is mindaddig, még ebbe a’ boldogtalan szolgálatba nem állottam.

Bajszfalvi. No lásd, Kénkövi! ezt hajtya ma nekem majdnem eggy órátúl fogva szüntelen’.

Szakácsné. De tagadhattya-e az Úr?

Bajszfalvi. Hogy pokolba ne tagadhatnám? Én a’ te böcsületedet soha csak eggy szóval sem sértettem meg. Hisz’ az édes anyámot sem szerethettem volna jobban, mint tégedet; hogy tehettelek volna szerencsétlenné?

Eggy kis exámen utánn kisült, édes Geczim! hogy szegény Bajszfalvink a’ veszedelmet nem ösmervén, tovább ereszkedett, hogy sem kellett volna.

Szakácsné. Az Úr nekem Isten és ember előtt köteles, káromot helyre hozni.

Én. Errűl semmi^* kétség sem lehet.

Bajszfalvi. De hogy? mikép?

Én. A’ kárt egészen helyre nem hozhattya egyébkép az Úr, hanem ha elveszi.

Bajszfalvi. Feleségemnek?

Én. Igen is; de ezt a’ familia nehezen fogja megengedni.

Bajszfalvi. És így?

Én. Köteles az Úr az anyát gyermekével eggyütt tiszteségesen eltartani.

Bajszfalvi. Vagy az eggyiket vagy a’ másikot minden bizonnyal megcselekszem.

Ezzel végződött, kedves Kolomposim! a’ tragyikomédiának első actusa.

Mivel Bajszfalvi nagy várasban soha sem volt, valahányszor az Újságokban valami ollyas jön elő,^* a’ mirűl neki idéája nincsen, engem’ kérdez, és te könnyen átláthatod, hogy én az illyen alkalmatosságokkal elméjének felvilágosítására úgy élek, ammint csak lehet. Betegen feküdt már akkor az atyám, mikor egyszer az Újságban eggy ünneplésnek rajzolását olvastuk, mellynek alkalmatosságával a’ sánczokrúl ágyúkkal lovődöztek, mesterséges tüzeket, és illumínátiót tartottak, szabad theátrumot és tánczot adtak. Az öröm, mellyet ezeknek magyarázásánál mutatott, nagyon szemembe tünt, de a’ nélkűl hogy okát kitanúlhattam volna.

Eleknek és Ilonának lakadalmárúl haza érkezvén, egyenesen a’ Plébánoshoz ment, és azt kívánta tőle, hogy adgya öszve a’ szakácsnéval. A’ Plébános keményen megleczkézte; de az intések sokkal mélyebbek lévén, hogysem megfoghatta volna, szándéka mellett mindaddig megmaradt, még a’ Plébános azzal nem fenyegette, hogy az annyának megírja. Ezt ő valóban meg is cselekedte, arra kérvén Bajszfalvinét, hogy intse meg fiát eggy kemény levéllel, és parancsollya meg neki, hogy a’ szakácsnét űzze el a’ háztúl. Bajszfalvi e’ levelet olvasván, mind csak azt hajtotta: no nem veszem el, nem! mivel az egész világ azt mondgya, hogy a’ familiának gyalázattyára volna; de el nem kergetem, mert én főzni nem tudok, és nekem szakácsné kell.

Ettűl az üdőtűl fogva nagy dolgokot látszott forralni magában Bajszfalvi, és a’ helyett, hogy hozzám járt volna, már eggyik már másik jobbágyhoz ment, kik viszontag hozzá is sokat szaladoztak. Ma két hete, hogy elmentem a’ szomszéd falura dézsmálni, és ez talán eggyetlen eggy oka szerencsétlenségünknek; mert ha itthon maradhattam volna, kitanúlhattam volna előre szándékait, és meggátolhattam volna.

Azalatt tudniillik, hogy én itthon nem voltam, a’ szakácsné betegágyba esett. Bajszfalvi már előre kikészíttette a’ kastély’ környékére a’ mozsarakot,^* mellyek a’ fegyverkomrában rozsdásan feküdtek, ’s mihelyt a’ kirendeltt követektűl meghallotta, hogy a’ gyermek a’ világra jött, mind a tizenkét mozsarat egyszerre kisüttette. Megrezzent az egész kastély, felijedt az egész falu, és a’ szakácsné elájúlt. A’ jobbágyok, kiket a’ mozsarak mellé öszvecsűdített, a’ lövés utánn nagy és vad kurjongatásra fakadtak, és örömkiáltásaik között egész’ a’ gyermekágyasnak az ablakjához siettek. A’ kik pedig a’ faluban a’ dologrúl semmit sem tudtak, füstöt látván a’ kastély körül, tüzet kiáltottak és nagy lármával a’ kastélyba ütöttek. Ő maga bement a’ szakácsnéhoz, ’s a gyermeket ölébe ragadván, úgy tánczolt vele, mint a’ bolond.

Az örömkiáltások az ablak alatt meg nem szünvén, lelkére kötötték az asszonyok, hogy a’ betegágyas, kit az ájúlásbúl fel nem verhettek, minden bizonnyal, meghal, ha a’ lármát le nem csendesíti. Szavoknak engedvén magához tért lassankínt a’ beteg, sőt a’ lárma’ okát hallván, még nagy örömre is fakadt. De íme! allig múlt el ájúlása utánn fél óra, ismét fájdalmakot kezdett érezni, és az asszonyok csak hamar azt kiáltották, hogy még eggyet szül.

Még eggyet? kérdezi Bajszfalvi.

Igen is, Uram! felelik az asszonyok, és ammint látszik, még ezen fertály órában.

Abbúl semmi sem lessz! kiáltya Bajszfalvi. Legalább eggy óráig kell neki várakozni, mert én csak egyre készűltem.

Ezzel a’ szobábúl kiszaladt, a’ szomszéd mezővárasba eggy lovast puskaporért küldött, meg’ vissza szaladt, és a’ betegágyast térgyenn állva kérte, hogy csak eggy kis óráig várakozzon. Puskaporom, úgymond, nincs, és a’ másodikot örömlövéssel eggy óra előtt nem fogadhatom. – Eleget mondták neki, hogy ez a’ betegtűl nem függ; de ő nem hajtván semmire, az asszonyokot még azzal is fenyegette, hogy más szobába zárattya őköt mindaddig, még a’ puskapor el nem érkezik. Csak az öreg Samu vehette nagynehezen arra, hogy a’ betegnek illy üdőtlen kivánsággal ne alkalmatlankodgyon.

A’ keresztelés utánn bort adatott jobbágyainak, és allig várta, hogy beestveledgyen. A’ beteget előre megintvén, hogy meg ne ijedgyen, ha estve a’ mesterséges tüzet dörgeni hallya, mellyet tiszteletére csinál, elhitta magával a’ parasztokot, és a’ nagy farakást, melly a’ betegnek ablakjához közel állott, maga meggyújtotta. Rakatott ő a’ fa közé szalmát, kénkövet és szurkot, hogy a’ tűznek külömbféle szinei legyenek, ’s mivel a’ másodszori puskapor a’ mezővárasbúl későn érkezett, az jútott még eszébe, hogy ezt a’ farakásnak közepébe dugja a’ végbűl, hogy a’ mesterséges tűz annyival hangosabban pattogjon. Ezt ő saját kezével cselekedte meg titkon, hogy a’ váratlan jelenéssel az egész falut kellemetesen meglepje.

Égett már a’ farakás, kiáltottak körűlötte a’ részeg parasztok, maga Bajszfalvi örömében sírt, ammínt a’ puskapor tüzet fogván, egyszerre fellobbant, ’s az égő üszögököt rettenetes pattanással szétvetette. Sok paraszt megsebesítetvén, az örömkiáltások rémítő jajszavakra, és szívhasító panaszokra változtak. Egynehány szurkos és kénköves üszög a’ kastély’ födelére és az ístállókra szállván, az épűleteknek külömbféle részeinn eggyszerre fellobbant a’ tűz. Ha az öreg Samu nem volt volna, a’ betegágyas két ártatlan gyermekével eggyütt minden bizonnyal megfúlt volna a’ füstben, melly a’ szobákot elfoglalta. A’ részeg parasztok Bajszfalvival eggyütt mind elszaladtak. Kiki házát ment óni; ő pedig a’ szomszéd erdőbe bútt, hol rettegve gondolkodván, mi lehetett az oka, hogy mesterséges tüzének illy szerencsétlen kimenetele volt, végre a’ hűs levegőben elaludt, és elégett kastéllyába vissza sem tért volna többé, ha reggel a’ parasztok véletlenűl rá akadván, fel nem biztatták volna reműlésébűl.

A’ szomszéd faluban korán reggel meghallván a’ szerencsétlenséget, haza siettem. Füstölgött még a’ kastély, mellynek egész födele porrá égett; mert Samu felette kevés józan embert szedhetett öszve, kik ótani segítsék. Csak a’ téglával kirakott padlásnak köszönhettyük, hogy a’ tűz a’ szobákba be nem hathatott.

Minekutánna a’ legszükségesebb rendeléseket az új födélrűl megtettem, első gondom az volt, hogy a’ szakácsnét hallatlan szemtelensége miatt megdorgállyam és elcsapassam. De haj! mennyi bajom vol Bajszfalvival, még arrúl meg tudtam győzni, hogy a’ betegágyasnak, mivel még fél esztendeje sincsen, hogy a’ kastélybann szolgál, terhesen kellett falunkba jönnie. Szorosabb nyomozásim utánn még az is kisült, hogy Bajszfalvinak társalkodása nem volt vele olly mély, a’ minőnek gondoltuk. A’ szakácsné, eggy szóval, ostobának látván, a’ világot pedig olly rosznak ösmervén, hogy az illy ocsmányságokot minden emberrűl az első híresztelésre elhiszi, arra akarta csalárd fortéllyaival birni, hogy elvegye, vagy legalább gyermekeivel eggyütt eltartsa.

Minekutánna mindezeket Bajszfalvi jól átlátta volna, sürgetésemre, hogy csapja el, imígy felelt: Ezt én nem cselekszem, úgymond. Mink már ösmerjük, minket tehát többé meg nem csalhat. Másokot szintúgy magjátszhatna, valamint minket megjátszott. Szolgálatba most hamarjában nem állhat; sőt azutánn sem, ha csak magzattyait másra nem bizza. Hol kaphat ő annyi bért, hogy gyermekeivel eggyüt: elélhessen. Én akárhogy veszem a’ dolgot, az ártatlanak legtöbbet szenvednének, ha annyokot elkergetném. Maradgyon tehát, főzzön, mint eddig, ’s visellye gondgyát kicsinnyeinek. Fogadok melléje még eggy szolgálót, hogy könnyebben győzze. De azt megmondom neki előre, hogy ha még egyszer megcsal valakit, mindgyárt elűzöm. Ha pedig jól viseli magát, találkozik majd ollyan férjfi, a’ ki megkönyörűl rajta és elveszi. A’ gyermekeket, ha megnőnek, magamhoz veszem. Hisz’ a’ ki rosz, még rosszabbnak kell neki lenni, ha minden ember űzi, kergeti. – Ezeket mondotta azutánn előttem a’ Szakácsnénak is, ki sírva fakadván, lábaihoz borúlt, és jobbúlását mindenkép igérte.

Maradgy jó egésségben, kedves Geczim! és feleletedet, ha lehet, sokára ne halaszd.

Nem is halasztotta; mert más nap készen hozta már hozzám következendő levelét.

Melly iszonyúnak tette szerencsétlenségtek előttem az ollyan embernek sorsát, a’ ki oskoláiban a’ régen kihaltt világgal társalkodik, a’ mostanit pedig azutánn meg nem ösmerheti egyébkép, hanem csak kárával és szörnyű veszedelmeivel. Hányszor hallottam szegény Bajszfalvit a’ régi Görögöknek, Rómaiaknak és Carthágobélieknek fegyvereirűl, mellyek nekünk már most sem nem árthatnak, sem nem használhatnak, leczkéket tanúlni; az órra előtt fekvő puskapornak erejérűl pedig semmit sem tudott mindaddig hallani, még vele saját házát meg nem gyújtotta. Engedgyék az egek, hogy ez legyen utólsó kára, melly tudós ostobaságábúl származott. Siess, kérlek, oktatásával.

A’ szökevény szerelmesek’ történetének befejezését igéretem szerint, ime levelemhez függesztem.

Ezzel lefizettem, kedves Kénkövim! adósságomot. Bajszfalvira most különös gondod legyen. Maradgy egésségben ’s mennél hamarább írj.

Ma szerencsés napom volt, mert Uram Bátyám olly titkot közlött velem, melly képessé tesz arra, hogy az olvasó Uraknak adott szavamot jobban megtarthassam. Ő már eggy üdőtűl fogva, ammint nekem ma megvallotta, külömbféle tárgyakrúl elmélkedéseket ír, mellyekbűl nevetséget vélekedéseit, ammint ki-ki könnyen átláttya, legigazabban kitanúlhattyuk. Eggy illyen Elmélkedést adott ma a kezembe az emberi formárúl azzal a’ szokott kéréssel, hogy a’ magyarságra nézve pallérozgassam meg. Lemmája Socratesnek ama’ híres szavaibúl áll: Non philosophemur pro schola, sed philosophemur pro vita civili: minus enim interest, esse hominem eruditum, quam scire vivere; mintha mondaná: Ne bölcselkedgyünk oskolabéli pörpatvar alá való dolgokrúl, hanem ollyanokrúl, mellyek a’ polgári életnek boldogságához tartoznak; mert dücsőségesebb ám és hasznosabb, élni tudni, mint tudós embernek lenni. Ezen első Elmélkedést, mellynek magyarságát nem rossznak találtam, íme! ide terjesztem. Megmutattam kézírásban eggy Lavateriánusnak, azutánn pedig eggy Antilavateriánusnak, és mind a’ kettő mosolygott reá. Azt tehát nem ok nélkűl remélhetem, hogy az ollyan Olvasó, a’ ki sem nem Lavateriánus, sem nem Antilavateriánus, minden bizonnyal és jóizűen megneveti.

A’ külső forma vagy is termet mindenben, a’ mi legelőször szemünbe tűnik, és a’ mi az alkotmányoknak tulajdonságait, mellyek által egymástúl külömböznek, minteggy mutató gyanánt jelenti. Amaz elementumoknak, tagoknak, és részeknek külömbféle öszveszerkeztetésébűl állván, mellyekbűl az alkotmány támad, bizonyos jele és minteggy czégére a’ belső organizátiónak, és mivel minden alkotmánynak organizátiója másmásféleképen vagyon meghatározva, a’ határozott organizátio pedig csak hasonlóképen határozott hivataloknak végbevitelére szolgál, czégére egyszersmind a’ belső tulajdonságoknak és néműnéműképen a’ belső mivoltnak is.

Így, hogy a’ dolgot példákkal megvilágosítsam, mivel az élettelen szereknek, úgymint a’ köveknek, érczeknek és több efféléknek belső organizátiója igen eggyügyű, külső formájok sem áll külömbféle öszveszerkeztetésekbűl. A’ kristálynak vagy sónak legmorzsább részei nem egyebek, hanem csak kristályok és savak, és a’ nagyobb darabocskáknak csak ollyan eggyügyű a’ termetek, mint a’ legkisebbeké.

A’ palántában a’ részek már külömbfélék. Vannak neki gyökerei, vannak csőves szálai és ágai, vannak görcsei és levelei, vannak rügyei és virágjai, melly részek egymástúl nem csak külső formájokra, hanem belső épűlettyekre és e’ szerínt hivatallyokra nézve is külömböznek, jóllehet valamennyien mind egyféle talpszerbűl állanak, melly fibráknak vagy magyarúl rojtocskáknak neveztetik.

Ugyanezen fibráknak még mesterségesebben öszveszőtt csoportya, mellyet a’ deák musculusnak nevez, mint pedig talán eleven húsnak mondhatunk, azzal haladgya fel a’ palántabéli organizátiót, hogy nem csak nő és szaporodik, hanem már érez, önnkint mozog és él is. Illyen organizátió találtatik a’ csigák’ nemeiben.

Ha végtére az organizátió nem csak mesterségesebben öszveszőtt fibrákbúl, azaz: musculusokbúl, hanem még inakbúl is áll, már akkor az alkotmány nem csak nő és szaporodik, mint a’ palánta, nem csak él és érez, mint a’ csiga, hanem gondolkodik is annyibúl, hogy a’ tárgyaknak képeit magában lerajzolni, és az előkerülő eseteket emlékezetében fenn tartani tudgya. Illyen organizátió van a’ madarakban és a’ négylábú állatokban.

E’ négyféle fő organizátiónak számtalan al osztásai vannak az érzéketlen ércztűl fogva egész az emberig, ki elvégre a’ gondolatokot a’ reflexióbéli tehetség által úgy öszve tudgya hasonlítani és szerkeztetni, hogy belőlök okoskodás támadgyon.

A’ forma osztya fel tehát nekünk az egész földnek alkotmánnyait három fő részre, úgymint az élettelen, a’ növötény és az élő országra; az élettelen országot külömbféle érczekre, kövekre, savakra, ’s a’ t; a’ növötényt a’ füvekre, palántákra, csemetékre, fákra ’s a’ t; az élőt a’ csúszó, repűlő, négylábú állatokra ’s a’ t; az igy felosztott nemeket megmeg felekezetekre, mint példának okáért a’ négylábúakot a’ házi és vad állatokra, a’ háziakot a’ lovakra, szarvas marhákra, juhokra, ’s a’ t; sőt még a’ juhokot is megmeg spanyolokra, németekre, magyarokra ’s a’ t. A’ forma nyújt végtére módokot még arra is, hogy a’ finomabb külömbségeknek segedelmével eggy darabka sót a’ többiek közűl, eggy juhot az egész nyájbúl, eggy embert az egész seregbűl kiösmerhessünk.

Az emberi termetet, melly legszebb, mivel legtökélletesebb, úgy kell tekíntenünk, mint eggy fő formát, mellyhez a’ többiek garádicsonkínt közelítenek. Hogy az ember felfordított palánta, mellynek gyökerei az agyvelőben fekszenek, már a’ régi Bölcsek is eszre vették. A’ csigákban, bogarakban, halakban és madarakban az emberi formának csak rideg tagjai vagy inkább még ezeknek is csak idomatlan árnyékai vannak, mindenik állatnak bizonyos hivatallya szerínt, különösebben kidolgozva. Az osztriga majdnem semmi egyéb hanem csak száj, a’ pók csupa újjak, a’ hal merő has, a’ madár puszta karok. Ezen speciesek majdnem egész’ a’ négylábú állatokig a’ fő formának minteggy részecskéi, és hogy a’ Poéta’ mondását czélomra alkalmaztassam, a’ széthánytt embernek tagjai: disjecti membra poetae. Az ollyan madarak, mellyek a’ repülők’ nemérűl a’ földi állatokéra minteggy átmenetelek, az emberi testnek épületéhez már valamivel jobban is hasonlítanak, mint a’ többiek. Illyen a’ denevér. Ezt vesszük eszre az amfibiákban is, mellyek vízi egyszersmind és földi állatok lévén, jobban hasonlítanak valamivel hozzánk, mint a’ halak. A’ manátinak már első lábai és csöcsei, a’ vízi medvének és a’ vízi oroszlyánnak még hátúlsó lábai is vannak, jóllehet ezeknek, mikor a’ vízbűl a’ verőfénynek kedvéért, a’ szárazra kijönnek, kevés hasznát vehetik, mivel újjaik hártyával, mint a’ ludaknál, öszveakasztva lévén, csak az úszásra szolgálnak. Az efféle közelítés az emberi termethez a’ földi állatokban, az Unautúl^* kezdvén, mellynek már három újja és csak két csöcse van, egész’ a’ majomig, melly az emberhez legjobban hasonlít, majdnem érezhetetlenűl és külömbféleképen ugyan, de még is garádicsonkínt nevekedik. A’ négylábú állatokban, éppen úgy, mint az emberben, fő tagok s’ fő, a’ derék, a’ lábak, mellyek közűl az elsők nekik kezek gyanánt szolgálnak. Vannak ezek köztt ollyanok is, mellyek külső tagjaikra nézve az emberi formátúl messzebb távoznak ugyan, mint a’ sertés, de belső részeikre nézve épűletéhez annyival inkább közelítenek.

Kitetszik ezekbűl, hogy az emberi formában a’ többieknek finomabb vonásai mind egybekapcsoltatván, a’ nyomozó ész ezeket nem ok nélkűl úgy tekíntheti, mint jeleit és mutatóit ama’ külömbféle tehetségeknek és tulajdonságoknak, mellyek az alkotmányokban eggyenkínt, vagy legfellyebb felekezetekenkínt széthányva, az emberben pedig mind öszveszerkeztetve találtatnak.

Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy az emberben még az egymással ellenkező erők és tulajdonságok is szintazon mértékben vannak egybekapcsolva, mellyben külömbféle állatoknál elválasztva találtatnak; hanem csak azt, hogy az alkotmányokban nincs olly tehetség vagy tulajdonság akár jó akár rossz, mellynek gyökere az emberben meg ne volna, ’s mellyet az ember a’ gyakorlás vagy mesterség által olly magosra ne emelhetne, hogy abban még az élettelen alkotmányt vagy az oktalan állatot is felmúllya. Vizsgállyuk meg ezen állítást közelebbrűl.

A’ gyermek palánta gyanánt nő, csöcsömös korában majdnem csak úgy él és érez, mint a’ csupa musculusbúl álló csiga, azutánn pedig valamint az inakkal felkészített állathoz illő képzésekben és indúlatokban, úgy az embernek sajáttyában, a’ beszédben tudniillik és az okoskodásban is csak lassankínt nevekedik. Tudgyuk pedig rész szerint tapasztalásbúl, rész szerint^* hiteles tudósításokbúl, hogy az embert, ha magának hagyatik vagy rosszúl neveltetik, a’ szükség, a’ rossz szokás, vagy más akármellyféle mostohaság már palánta-növésére, már musculusainak éltető ingerére, már állati érzékenységeire, már meg emberi tehetségeire nézve úgy megronthattya, hogy soha belőle ép, igaz és tökélletes ember nem lehet; valamint hogy ellenben tudgyuk azt is, hogy mindezekben, ha el nem haggya magát, nagy tökélletességre emelkedhetik.

A’ rossz környűlállások úgy elronthattyák, hogy egész élete csupa vegyetátióbúl állyon, mint a’ palántáé, melly csak nő és szaporodik. Megmeg más környűlállások arra birhattyák, hogy érzékenységeit megfinomítván, olly élesen lásson, mint a’ hiúsz, minden legkisebb suhogást megválasszon vagy legalább meghallyon, mint a’ nyúl; a’ szaglás által a’ nyomokot megkülömböztesse, mint az eb, az illetés által a’ tárgyakot úgy kiösmerje, mint a’ szemetlen bogár, vagy az ízlés által az egésséges eledelt a’ mérgestűl úgy megválassza, mint akármellyik barom. Ide tartoznak mind ama’ mesterségek is, mellyek az érzékenységnek segítségére szolgálnak, mint példának okáért az üvegcsövek, mellyekkel kétség kivűl messzebb és jobban lát az ember, mint akármellyik állat.

Ismét más környűlállások arra vihetik, hogy indúlattyaiban és hajlandóságiban, akár jók legyenek akár rosszak, még az ollyan állatokot is megelőzze, mellyekben az efféle indúlatok és hajlandóságok mint fő tulajdonságok uralkodnak. Szelídebb lehet ő a’ galambnál, de dühösebb is a’ legkegyetlenebb tigrisnél. Csupa szeretetbűl úgy agyon apolgathattya gyermekeit, mint a’ majom az ő kölkeit, vagy hidegvérűségbűl úgy elhagyhattya, mint tojásait a’ béka, úgy felemésztheti, mint malacczait a’ sertés. Ravaszabb lehet a’ rókánál, eggyügyűebb a’ lúdnál, tűredelmesebb a’ szamárnál, kevélyebb a’ pávánál. Képes ő másokkal olly békében élni, mint a’ bárány, az idegen jószágot erőszakkal elragadni, mint a’ farkas, a’ tündöklő kicsinységek utánn esdekleni, mint a’ holló, az erőtlent megkimélleni, mint az oroszlyány.

Végtére pedig megmeg más környűlállások arra is ébreszthetik, hogy a’ mesterséges állatokot a’ tőlök tanúltt fortélyokban és készségekben messze felmúllya. Jobban tud ő szőni, ha akar, a’ póknál, szebb házat építeni a’ hódnál, okosabban lesni a’ macskánál, nyillal vagy ónnal bizonyosabban lőni a’ prédára rohanó sasnál.

A’ palánta tulajdonságokot nem külömben, mint az állati érzékenységeket, hajlandóságokot, indúlatokot és mesterséges készségeket úgy megfinomítani, hogy a’ tulajdonképen emberi tehetségeknek, avagy, hogy eggy szóba foglallyak mindent, a’ humanitásnak előmozdítására eszközök gyanánt szolgállyanak, nem csak dicséretes dolog, hanem az Istentől szívünkbe öntött kötelesség is. De ha ellenben azoknak finomításában úgy foglalatoskodnak, hogy az emberséget miattok elmulassuk, vagy velek még el is fojtsuk, akkor valóban a’ mennyivel felmúllyuk bennek az állatokot, annyival alacsonyabb és méltatlanabb alkotmányoknak tesszük magunkot akármellyik baromnál vagy élettelen szernél, melly igaz czéllyátúl, mellyre teremtetett, soha másra el nem fajúl.

Az emberi formában eddig a’ hasonlatosságokot visgáltuk meg a’ többi formákhoz. Ámde vannak benne szembetünő külömbségek is, mellyek azt még a’ nagy majomnak termetétűl is megválasztyák, a’ mellyekre tehát a’ nyomozó ész méltán úgy nézhet, mint bizonyos jeleire és mutatóira ama’ tulajdonságoknak, mellyek az embert minden egyéb alkotmánytúl megkülömböztetik.

Formánknak külső külömbségei között legszembetünőbb az, hogy az állatoknak termete fekvő, azaz: a’ földszínnel paralella, és így horizontális, akár hasonn csússzanak, akár lábakonn járjanak. A’ madárnak termete már nem egészen horizontális ugyan, mint a’ többi állatoké, mivel teste a’ földszínre nézve hajlott plánumot csinál; de az órra legalább ismét a’ föld felé görnyed le, mint a’ többi állatoknak a’ szája. Az embernek termete ellenben egyenes és a’ földszínre perpendicularis, ammint a’ Poéta már régen énekelte:

Azt ugyan, ha az igazat meg kell vallanom, nem merem állítani: hogy az ember a’ négykézlábonn való járást szinte azonkép meg nem szokhatná, mint a’ barmoknak akármellyik egyéb tulajdonságát, készségét vagy hajlandóságát. A’ gyermekek sokáig űzik e’ járást, sőt az egyenest még tanúlniok is kell. Tudgyuk azonnkívűl vagy tizenkettőig való példákbúl, mellyeket Linnéus, Martíni, a’ ki Buffont folytatta, és egynehány egyéb Irók előnkbe adnak, hogy az ollyan emberek, kik az erdei állatok közé jutván, elvadúltak, a’ négykézlábonn való járásban nagy előmeneteleket tettek, jóllehet meg kell vallani, hogy ezen példák nincsenek elegendőképen kinyomozva. Sőt mivel fejünk és hasunk egyéb testünknél valamivel előbbre kiáll, nem lehetetlen, hogy egész testünk is előre essen, mihelyt magunkot elhaggyuk, valaminthogy fejünk előre csüggedni szokott, mikor ülve szendergünk. A’ mi több, elég hiteles tudósításokbúl még azt is tudgyuk, hogy az ollyan emberben, a’ ki gyermekségétűl fogva csak négy lábonn járó állatokot látván, hasonló járáshoz szokik, még a’ testnek is sok tagjai úgy megváltoztattyák formáikot és proportioikot, ammint az efféle járás megkívánnya. A’ hiberniai gyermeknek, kit Tulpius lerajzolt, lapos homloka, magos nyakszirtye, tág és báránymódon bőgő torka, vastag és az ínyhez nőtt nyelve és befelé vontt szívgödre volt. Ámde azt ellenben tagadhatatlan valóságnak tartom, hogy az embernek, ha organizátióját tekíntyük, a’ két lábonn való egyenes járás szinte olly természetes tulajdonsága, jóllehet elfajúlván, a’ négy lábonn való mászást is megszokhattya; valamint ellenben a’ medvének és a’ majomnak a’ négy lábonn való járás, jóllehet a’ kettőnn valót is megtanúlhattyák.

A’ mi lábunk tudniillik erősebb és szélesebb, lábainknak hűvelyk újjai sokkal hosszabbak, sarkaink pedig öszve vannak függesztve talpainkkal. A’ járást előmozdító és az állást segítő musculusok is úgy vannak bennünk elrendelve, ammint az egyenes termet megkívánnya. Lábikránk nagyobb, medenczénk hátra, csipecsontyaink pedig szét vannak vonva; giríczünk egyenesebb, és mellyünk, melly tágasabb, különös fiókcsontok által van öszvekapcsolva vállainkkal. Kezeinkenn finom illetésű újjaink vannak, mellyek tehát nem arravalónak látszanak lenni, hogy rajtok mászkállyunk; nyakunknak musculussainn pedig úgy áll fejünk, hogy akármellyféle könnyen hajólhasson, mellynek tehát a’ horizontális helyheztetésre, ha négykézláb akarnánk járni, még elegendő alkalmassága sem volna.

A’ mit az emberi testnek épűlete nyilván mutatni látszik, azt a’ História is bizonyosnak teszi, mellynek tudósításaibúl kitetszik, hogy valamint a’ medvék és majmok a’ négy lábonn való járást mindeddig egészen el nem hagyhatták, úgy ahhoz ellenben az emberek nem szokhattak. Semmiféle nemzet nem volt még tudtunkra e’ földönn, melly négykézláb járt volna. Még a’ legvadabbak is kettőnn járnak, bármelly nagyon hasonlítsanak egyébaránt az életnek módgyára nézve az állatokhoz. Diodórusnak érzéketlen népei a’ többi mese alkotmányokkal eggyütt, mellyeket a’ régi és középkori Auctorok előnkbe adnak, mind két lábonn jártak. Ha pedig a’ négykézlábonn való járás az embernek természetében feküdne, ammint némelly, egyébkép nagy tekíntetű, Írók vitattyák, soha bizonnyára a’ kettőnn való olly közönséges nem lehetett volna, hogy amannak a’ hagyományokban legkisebb nyomát se lehessen többé feltalálni.

Mennyi fáradságban telt amaz egynehány elvadúltt embernek a’ mi táplálásunkhoz és életünk’ módgyához való szoktatása, kik csak egynehány esztendeig voltak a’ vad állatok között! Példája ennek ama’ vad leány, kit Campániában Songi körűl találtak, ’s kinek hűvelykújjai olly hosszúak és erősek voltak, hogy azokonn magát evetke gyanánt az eggyik fárúl a’ másikra lökte. Sebes futása nem volt járás, hanem inkább repűlő tipogás vagy csúszás, mellynél lábainak kicsiny de felette gyors lépéseit csak allig lehetett eszre venni. Szavának hangja magos de gyenge, kiáltása pedig átható és rettenetes volt. Tagjaiban végtére, noha teste, ammint sebes futása megmutatta, felette könnyű volt, szokatlan erő feküdt. Ezt tehát előbbeni táplálékjaitúl, úgymint a’ nyers és véres hústúl, az eleven halaktúl, a’ falevelektűl és a’ gyökerektűl olly nehéz volt elszoktatni, hogy minekutánna egynehányszor el akart szökni, végtére halálos betegségbe esett, mellybűl egyébkép ki sem gyógyúlhatott, hanem csak meleg vérnek itala által. Egéssége megtérvén, ’s lassankínt étkeinkhez szokván, fogai és körmei kiestek, bele és gyomra szörnyű fájdalmak köztt öszvevonódtak, száraz és vágyódó torka pedig megszűkűlt. Mikép legyen tehát lehetséges, magunkkal elhitetni, hogy az nemzet a’ négykézlábonn való járást elhagyván a’ kettőnn valóhoz szokott, ’s ez által még organizátiójában avvagy testének épűletében is nevezetes változásokot okozott légyen, a’ nélkűl hogy ennek legkisebb híre fennmaradott volna?

A’ külső formábúl nem ok nélkűl lehet gyanítani azt is, hogy az emberi testnek belső épűlete minden egyéb állatokétúl hasonlóképen külömbözik, a’ mit végtére az Anatomia világosan meg is mutat. Tyson Úr a’ nagy majomban, melly Orang-Utangnak neveztetik, negyvennyolcz tagot talált, mellyek az embernek tagjaihoz hasonlóbbak, mint az egyébféle majmokéhoz: de a’ többiekben, sőt még ezekben is, csak ugyan messzebb távozik e’ majom az embertűl, hogysem nemünkhöz, csak mint legalsó species is, tartozhasson. A’ legfőbb külömbségek közte és köztünk az agy velőben és a beszédnek szerszámaiban találtatnak, mellyre az Orang-Utang olly keveset képes, mint az okoskodásra.

Mint a’ vídám nap a’ reggeli gőzök közűl, olly derűltt homlokkal szaladt hozzám Uram Bátyám Kénkövinek e’ levelével:

Kedves Geczim! Most semmit sem írok egyebet, hanem hogy kedvedért én is poéta lettem. Nád lovadot választottam tárgyamnak. A’ minapi levéllel el nem küldhettem, mert még akkor nem volt egészen megcsinálva. Ha e’ hexametrumokkal kedvedet lelem, megelégszek magammal. Élly!