Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Egynehány századig tartott, hogy Erdély Ország szomorú néző helye volt már a’ belső háborúknak, már a’ hadakozásoknak, mellyekkel^* magát szomszédgyai ellen védelmeznie kellett, kik kincsei utánn esdekelvén, minden felűl rá rohantak volt. Csak az egymással ellenkező haszonkereseteknek, de kivált a’ Magyarok, és a’ Törökök között való viszálkodásoknak köszönte, nem ugyan függetlenségét, de legalább még is létének fenn tartását; valamint a’ balom, melly szinte azért nem eshet a’ földre, mivel azt két eggyenlő erejű felekezet kézbűl kézbe lökvén, a’ levegő égben, ’s egyszersmind bizonytalan állapottjában marasztallya.

Most e’ nagy Herczegséget eggy élemetes Fejedelem kormányozta, ki a’ táborban megőszűlvén, konokan büszkélkedett ama’ szerencsében, mellyel szűntelen ingadozó birtokát a’ veszedelemtűl saját vezérlése alatt nyert viadalmakban védelmezte. Vazallussai önnkint hódoltak ama’ hatalmas erőnek, mellyel az uralkodó pálczát a’ vénségtűl meggyengűltt kezében viselte; a’ napnyúgoti, és az éjszaki szomszédok egymással harczolván, határait nem háborgatták; csak napkeletrül gomolyogtak fel ellene hadi tüzekkel tellyes fellegek, mellyek Országát új vészekkel fenyegették. Látszottak még oldalárúl csak imént leoldott kardgyánn az utólsó ütközetnek véres nyomdoki, ammint a’ tudakozásnak értelmesen hallható dörgése katonáinak sorait viadalra ébresztette, az apród pedig ismét készen állott, hogy a’ nehéz sisakot az élemetes fő bajnoknak ezüst színű hajfürtyeire nyomja.

Fiam! így szóllítá meg az öreg Herczeg Almarékot, bíborának örökösét, értem én a’ te leütött szemedet, mellynek födele alatt lángoló fénnye magát saját környékibe rejti. Szívednek aggódását akarja előllem eltitkolni, zártt mellyednek mély szorgalmát mellyel te meglett édes atyádot az ellenség’ elejébe menni, és sebhelyes mellyét az új nyilaknak megnyitni látod. Magam sem tudom mire vélni, miért olly nehéz a’ szívem? A’ kétkedést^* nem ösmertem még soha, mellyel ezen apródnak ajánlását fogadom, mellyel a’ fegyvert előmbe tartya. Ne magyarázd azonban roszra. A’ kénytelenség, az emberek’ sorsának nagy, és elkerűlhetetlen parancsolattya lebilincsezi a’ nyomozást az iránt, a’ mi az embernek belsejében szóll. Kénytelen vagyok vele, és azért legyen is meg. Szólly Fiam! nem vagyok-é vele kénytelen?

Almarék. Nem vagy, Herczeg! kínáld meg az ellenséget a’ békességgel, és nem vagy vele kénytelen.

Herczeg. Békességgel? A’ meg nem győzött Törököt békességgel megkínálni annyit tenne, mint a’ bíbort vállaimrúl leszakasztani, arany vesszőkönn a’ török táborba vinni, és e’ herczegszéket, mellyért már sok nemes vér ontatott, vazallus kastéllyal minden kényszerítés nélkűl gyalázatosan felcserélni.

Alm. A’ te bíborod utánn, Herczeg! nem esdeklik a’ Szultán. Annak, a’ mi az erdélyi hegyeknek gyomrában esztendő ezredektűl fogva békével nyugodott, örökké elrejtve kellett volna maradnia. Még e’ főld az ő belső részeinek kincseit nem ösmerte, mindaddig gazdaságának írígyeletlen bőségével tág mezeinn díszeskedett. Most már a’ messzünnen hítt Kolonistáknak boldogtalan keze megnyitotta erét, melly utánn ellenségeinknek telhetetlen esdeklése szomjadozik, ’s az elpusztított tartomány feldúltt mezeivel gazdagnak neveztetik. Fizess a’ Töröknek adót földgyeidnek kiásott kincseibűl, és te Herczeg maradsz, néped pedig békével él.

Her. Herczeg maradok, és másnak jobbággya; népem békével él, és véres verítékében fürdik, hogy az idegennek arany utánn való szomját enyhíteni segítse. Nem, Fiam! nem! Ezt én tetőled nem vártam. Azért nyertem volna-é annyi ütközeteket, hogy az utólsót gyalázatosan megvásárollyam? Azért csorbítottam volna-é meg e’ kardomot az ellenségnek pánczéllyánn, hogy mikor majd elerőtlenedett kezembűl egyszer dücsőségesen kiesne, őseleim’ Kastéllyának falára fel ne függeszthessem? Azért láttam volna-é bajnok társaimot százonkint a’ sírba húllani, hogy gyermekeik adókkal váltsák ki bíborpalástomot? Mit gondolsz Fiam? azt mondod-é még, hogy nem vagyok kénytelen – – – –

Almarék szavába esvén: Nem vagy kénytelen, édes Atyám! Ide nekem e’ kardodot! Testemnek legmélyebb injárásibúl habzik az erő ezen ökölbe; ne vesd meg tapasztalatlan karomot. A’ hazáért való ütközetben felosztom hadi seregeddel a’ vitézséget; a’ Herczegért! legyen a’ viadalnak zűrzavaros^* közepénn bajnokidnak bíztató szava; én azonban előttök, mint vezérek, csak édes atyámért harczolok.

Hercz. A’ tavaszi napnak lángoló súgárai gyanánt ontya mellyembe az új életet szavaidnak kellemetes tüze! Illyennek kellett lenned, hogy édes fiam légy. Allighogy benned meg nem csalatkoztam. Vedd fegyveremet! – Itt az ifiú térgyre esett, ’s mély tisztelettel vette el édes attyának kezébűl a’ kardot. – A’ szerencsés atyának áldása kísérjen tégedet! így folytatá szavait^* az érdemes öreg, térgyeirűl fiát felemelvén. Hallod-é ütközetekhez szokott paripámnak hortyogását! szálly fel reá; hadi seregeim készséggel várják vezéreket; repűlly elejekbe. Oh! vajha olly szerencsésen térnél te karjaimba az első ütközetbűl vissza, ammint én nem rég a’ századikot elhagytam.

Ezzel az öreg Herczeg felvánszorodott, hogy fiát az ajtóig elkísérje; de erőtlensége miatt a’ karszékbe ismét vissza omlott. Az ifiú édes attyának áldó kezére borúlt, mellyet ez végtére lassacskán elvont, és semmit többé nem szóllhatván, csak gyenge de vídám tekíntettel adott fiának jelt arra, hogy siessen.

Szomorúan vált el édes attyátúl Almarék; de ammint az egybegyűltt vitézeket meglátta, és soraik közé elérkezett, újra fellobbant benne a’ tűz, melly szívét nagy tettekre buzdította. Eggy hirdető tudtára adta a’ fegyverviselő seregnek, a’ miket a’ Nagy Herczeg parancsolt, és elejébe állította fiát, mint új vezérét; mire Almarék mindnyájoknak hangos örömkiáltásai között a’ paripára felrepűlt.

A’ Törökök messze beütöttek volt már a’ határokonn innen, és ha a’ védsereg elejekbe nem sietett volna, egynehány nap alatt beértek volna egész a’ fő várasig. A’ vitézek sok ollyan csoportokkal akadtak öszve, mellyeket az ellenség a’ határokonn fekvő lakásaikbúl elűzött, ’s mellyek ennek véletlenűl reájok rohanó erejétűl meglepetvén, csak életeket, feleségeiket, és magzattyaikot menthették meg nagynehezen, ’s most már menedék helyet az Országnak belsejében kerestek. Álmélkodva nézték ők az ifiú bajnokot a’ fegyverviselő sereg előtt lovagolni. Mint mikor a’ felkelő nap a’ nagy tengernek ezüst homályú habjai közűl felemelkedik; úgy ment a’ szőke Herczeg előbbre ügyekező sietséggel az ősz szakállú vitézek között, kik körűlvették volt. Szégyen foglalta el a’ szökevény férjfiakot, hogy ők hátat mutatnak az ellenségnek, a’ kinek elejébe az ifiú Herczeg olly bátorsággal siet. Elkűldötték tehát oda, a’ hová indúltanak, feleségeiket, gyermekeiket, és az erőtlen véneket, magok pedig fegyvert fogván megfordúltak, és magokat a’ hadi sereghez kapcsolták.

Majdnem lépésenkint megszaporodván serege, elérkezett végtére Almarék a’ török táborhoz, melly a’ folyónál fekvő síkságonn letelepedvén, hátát a’ hegyekhez támasztotta. Az imént érkezett seregnek csak eggy szempillantásig sem engedett nyugodalmat az ellenség. Táborának mind a’ két szárnya gyorsalkodott a’ fél holdnak zászlói alatt az Erdélyiek felé; kettőztették az Allah névnek ordító hangját a’ kősziklás hegyek; a’ damascusi kardok a’ déli napnak súgárait visszalökvén, villámok^* gyanánt ragyogtak keresztűl ama’ porfátyolonn, mellyet a’ sarkantyúzott lovak a’ száraz földrűl felrugdaltak.

Nossza tehát, kiáltá Almarék, a’ Hazáért, és a’ Herczegért! A’ Hazáért, a’ Herczegért, és Almarékért, kiáltották viszontag a’ vitézek, neki menvén láncsáikkal az ellenségnek, még mind a’ két hadi seregnek első soraibúl az áldozatok máran hullottak. Hatalmas ostrommal dúlta vitézeivel a’ Herczeg az ellenségnek sorait; de szinte olly hatalmas erővel, és állhatatos konoksággal állott amaz ellent a’ habok gyanánt reá rohanó vitéz csoportoknak. Alkonyodni kezdett már a’ nap, és eggyik felekezet sem dücsekedhetett még olly nyertességgel, melly a’ győzedelmet megválaszthatta volna. Ama’ vitézséget, melly Almarék’ bajnokiban a’ Hazának és a’ Fejedelemnek szeretete által rezzenthetetlen lett, a’ Törököknél szükségesnek tette az, hogy a’ hátok megett elnyúló nagy hegyek a’ szaladást meglehetetlenítették. Hasadni látszott végtére az ifiú Herczeg előtt az ellenségnek eggyik falkája. Fáradhatatlan kardgyával betört ő egész az ellenségnek zászlójáig, ammint hirtelen eggy szerencsétlenség hozó nyil jobbik vállába behatott, és karját tehetetlennek tette. Új ösztöntűl felbuzdíttatván, körűlvették azonnal leghűvebb késérői, és most már nem a’ Hazát, nem a’ Herczeget, hanem csak Almarékot kiáltván, neki estek a’ legközelebb harczoló Törököknek, ’s a’ véresnél véresebb ütközetet megújjították, még mások Almarékot vállaikra vették, ’s az ütközet’ helyérűl szerencsésen kivitték. Hasztalan bosszonkodott a’ Herczeg az érzékeny szorgalomra, mellyel akarattya ellen messzebb vitték, hogy valamelly bároságos hajlékhoz juthassanak, bajnok társaiknak vitézségére bízván a’ győzedelemnek megválasztását.

A’ szomszéd erdőnek közepénn egynehány magányos gunyhót találtak volt. Az ösmeretlen láncsáknak ijesztő csörgése szétűzte a’ félénk lakosokot, mihelyt e’ seregecske a’ völgyönn behatott. Csak az öreg Kovár^* állott még sövénnye előtt, melly eggy dombnak oldalárúl lefüggött, ünneplő fejér ruhában, mint eggy pap, ki szent rendének, és méltóságának oltalma alatt, nemzetének sorsát a’ győzedelmesnek kezébe akarja ajánlani. Így áll az ezüst ragyogású estveli csillag a’ puszta éjnek felleges horízonnyánn, hogy a’ tévelygő útasnak kalaúz gyanánt szolgállyon, mint Kovár a’ szálláskereső seregnek.

A’ szürkűletnek gyenge világosságánál eszre vette Kovár a’ fegyveres csoportnak fejérlő mozgásábúl, hogy feléje tart, ’s új lélekzettel felkészítvén mellyét, elejébe ment, mihelyt nemzeti nyelvének első hangjait megkülömböztethette. A’ Herczeget vérének vesztesége, melly sebébűl kiforrott, de még ennél is inkább a’ fájdalom, hogy bajnoktársainak sorsátúl erőszakosan meg kellett válnia, nagyon megerőtlenítette. Kovár tehát szinte fél holttan vette őtet át gondviselése alá.

Gazdag Természet! melly óriás erőddel hasonlíthatatlanúl hatalmasabb lépéseket teszel, hogysem azokkal a’ nyomorúltt mesterségnek gyermekvezető pántlikái megmérkezhetnének; hogy visgálhatnák ki az emberek szélledni termett érzékenységeikkel a’ te munkáidnak mély nyomait? Azzal kérkednek ők gyengeségekben, hogy ők még a’ titkokot is megtudgyák lesni, mellyek azonban teelőtted, véghetetlen hatalmú, nem egyebek megvetni való kicsinységeknél! Az erő tekervények nélkűl járja eggyügyű ösvénnyét. Csak az erőtlen szűkölködik fátyolhomály nélkűl, melly fogyatkozásait eltakarja; csak ő tart attúl, saját tétovázását érezvén, hogy a’ nagyot el ne veszejje azonban, még kicsinységekkel foglalatoskodik. A’ te határatlan tekínteted előtt nincs semmi nagy, nincs semmi kicsinység; eggyaránt öszve van szőve a’ te munkáidnak lánczába minden. Azért csak ott, a’ hol az ember magát a’ te munkáidnak mindenségében alkotmányidnak rendébűl kevélyen ki nem emeli, ’s a’ hol réstelen bölcsességednek minden büszkeség nélkűl hódol, csak ott ajánlod neki minden tartóztatás nélkűl oktatásodot.

Még a’ hold világos éjnek nedves lehelletei között elment Kovár a’ völgynek csörgő patakjához ’s elhozta onnan a’ harmatnak gyöngyeivel meghintett orvos füveket a’ beteg Herczegnek, kiben a’ nyugodalom, a’ jó ágy, az erősítő melegség az életnek páráit ismét felébresztették. Az öreg Szíva, Kovárnak felesége, és Szokol nevű fogadott fia azonn voltak azonban szüntelen’ hogy vékony életkomrájokbúl a’ nagy vendégnek hű kísérőit megvendégellyék.

Almarék egynehányat kísérői közűl vissza kűldött a’ hadi sereghez, hogy az ütközetnek kimenetelérűl való híradással annyival bizonyosabban megtalálhassák. A’ fő várasba is elakartak némellyek sietni, hogy a’ megsebesített Herczegnek könnyebb odavitelérűl a’ szükséges rendeléseket megtetessék; de ezt a’ Herczeg meg nem engedte. Az én Atyám, ha ősz haja még őseleinek sírjában nem nyugszik, tudgya meg előbb országának sorsát, és önnön magáét, minekelőtte az enyimnek hírét hallya. Ezt felelte ő kísérőinek olly szózattal, melly a’ fájdalomtúl megszorúltt mellyébűl csak gyengén emelkedett ki.

Mindnyájan közelebb léptek a’ jelenvalók az ifiú bajnoknak ágyához, és illetődéstűl megragadtatván, vígasztalni akarták; de vígasztalására szavakot nem találtak; még végtére a’ legöregebbik vitéz, érzékeny indúlattyát erővel elnyomván, közelebb ment a’ Herczegnek vánkossához, ’s feléje homorodván, imígyen szóllott: Herczeg! a’ te gondod most egyedűl csak egésséged legyen; az ütközetet elvesztenünk lehetetlen. Az erdélyi vitéz saját birtokáért, fejedelmének jussaiért, Istenében való hitéért viaskodik. Mit akarnak a’ Szultánnak béressei, kiket csak a’ bizonytalan zsákmány utánn való esdeklés ösztönöz arra, hogy az első tűzbe vaktában rohannyanak, az ollyan nép ellen, melly az ütközet’ helyéhez illy felséges indító okok által szinte lebilincseztetik? Te magad tapasztaltad benne a’ köz hevűlésnek lelkét e’ méltóságos czélokra; te magad láttad szíveikben majdnem mindenható foganattyát ama’ bizodalomnak, mellyel önnön magokhoz viseltetnek. Sokan elestek a’ mieink közűl, megvallom; de nem vetted-é észre, Herczeg! és ha talám fájdalmadtúl egészen elfogatván, te nem láttad, láttuk mink, mikép folyt külömbféle csoportokban az országnak belsejébűl a’ tábor felé az ifiúság, visszakűldött és otthon hagyott feleségeinknek, és magzatinknak kesergő jajgatási által felserkentetvén, hogy az elesett vitézek utánn maradtt réseket kipótollyák. Mulat-é hazánkban kényén csak eggy férjfiú, a’ ki fegyvert viselhet? van-é olly atya, a’ ki fiát a’ félénk nyugodalomra biztassa? – – – – –

Álly meg! mondá itt fenn szóval Kovár, álly meg, kérlek! ’s a’ Herczegnek nyoszolyájához leborúlt, markába borítván pirúló orczáját. Engedd, óh Herczeg! szégyennel tellyes töredelmességgel szívemnek gyengeségét megvallanom, hogy ezen ifiút, kit e’ régi vitéznek fontos szavai mélyen lealáznak, én tartóztattam vissza táborodtúl. Én törtem el neki a’ láncsát, mellyet az ágy alól örömmel vont ki, ammint eggyik szomszédunktúl az erre vonódó hadi seregnek hírét hallotta; én kérleltem őtet térgyeimenn, mikor a’ kertművelő szerszámot ragadta haragosan kezébe, és fegyver helyett villogtatni próbálta; én voltam az atya, ki vitézségre termett szívét arra vette, hogy a’ hadi szolgálatot e’ magányos kunnyóban a’ tunya nyugodalommal felcseréllye.

Kegyes tekíntettel segítette fel Almarék térgyeirűl az öreget, ’s nyugodgy meg, mondá neki; eggy vitéz csak ugyan semmit sem választott volna meg.

Azt gondoltam én is, felelé Kovár. De most! keseredett szívvel kívánom, hogy bár magam is az ütközet’ helyére vittem volna inkább e’ mankós botomot, hogysem most előtted szégyenszemmel állok.

A’ te fiad, Apjok! soha sem volt még a’ táborban? kérdezte kegyesen a’ Herczeg, visgáló szemmel nézgetvén az izmos Szokolt.

Az én fiam volt a’ táborban, felelé Kovár, de atyai szívemhez többé vissza nem tért. Ő azonban ennek testvére nem volt. Engedd meg, Herczeg! hogy, minekutánna felszakadtt sebembe megnyílt ismét az úttya^* ama’ fájdalmas emlékezetnek, elmondhassam neked röviden, mikép vesztettem el saját fiamot, és mikép jutottam helyette ehhez. Tizenöt esztendeje, hogy a’ hadakozásnak lángjai hazánk ellen többfelűl dühösködtek. A’ parancsolat közönséges volt és kemény, mert eggyetlen eggy védő sereget kiállítani, nem volt elegendő. A’ kinek karja és lába volt, annak a’ táborba kellett sietni. Így hát fiammal én is elmentem oda, a’ hol a’ vitézek egybe gyűltek.^* A’ már próbáltt vitézségű hazafiaknak javát az Atyád, a’ Herczeg, vonta magához, hogy avval a’ napnyugoti ellenségnek ügyekezeteit meggátollya, ki ravaszabb volt. Az ifiúságnak merész ereje Petrovics alatt küldetett amaz ellenségnek elejébe, ki napkeletrűl betört. Az esztendőknek és a’ tapasztalásnak külömbsége tehát elválasztotta töllem fiamot. Én napnyugot felé mentem; ő pedig oda, hol a’ hazának bajnoki most ismét vérzenek. E’ kettős hadakozásnak kimenetele ösmeretes; borostyánnal meg koszorúzva szélledt el mind a’ két tábor.

Ütközetünkbűl eggy mélyen megsebesített élemetes katonatársomot hurczoltam volt ki magammal. Allig hogy vele eggy lakott vidékre kiértem, arra kért engemet, hogy alkalmatlan tovább vitelével, melly önnön magának is tűrhetetlen súllyára vált, megkíméllyem, szinte érezvén magában, hogy régen megszokott hazáját többé meg nem sajdíthattya. „Eredgy, így szóllott hozzám, velem többé üdődöt ne vesztegesd; feleséged és gyermeked várton várják hazaérkezésedet; eredgy, siess hozzájok. De mivel az útad az én gunnyóm mellett megy el, tekíntsd meg ha gyermekemnek hű gondgyát viselik-é a’ szomszédok, a’ kiknek kezébe adtam; ’s vidd el árvámnak atyai áldásomot.”

Csak eggy éjszakát akartam még ágya mellett tölteni; ezt még nálla mulatnom megengedte. Ez volt neki utólsó éjszakája. Holtt testét átadtam a’ vitézeknek, a’ kik utánnam e’ helységbe későbben érkeztek, hogy tisztességesen eltemessék, a’ mit ők meg is igértek; én pedig előre folytattam útamot ama’ vidék felé, a’ hol a’ megholttnak maradékát találnom kell vala. E’ maradék ez volt! – Ezt mondván Szokolra mutatott. – Friss és eleven gyermek lévén, több gyermekek között egynehány élemetes véneknek és anyáknak lábainál játszott, gondgyát viselték ők, ammint szomszédokhoz illett, a’ szegény árvának; de mihelyt édes attyának halálát hallották, senki sem akarta közűlök jövendőbéli nevelését magára vállalni, nem tudván, ha nem kell-é üdővel onokáikra anyai és atyai gondgyokot fordítani. Én tehát hamar eltökéllettem magamban, hogy a’ gyermeket magammal haza viszem. Adhatok én neki anyát, így szóllék magamban; adhatok testvért; attya pedig magam leszek. Mosolyogva kapaszkodott a’ gyermek vállaimra, éretlen lévén még ama’ fájdalomra, mellyet az ember érez; mikor honnyátúl elválik. Így érkeztem haza az én öreg Szivámhoz, ’s karjai közé, mellyekkel engem’ fogadni akart, e’ gyermeket vetettem. Ő én tőllem tudósítást saját fiúnkrúl kívánt, ’s ammint tétovázó tekíntetembűl atyai szívemnek belső szemrehányását észre vette, az új jövevényt kezembe hidegen vissza adta. A’ jótéteménynek örvendetes érzeménnyétűl elfoglaltatván, nem tudtam a’ veszedelmet jelenvalónak gondolni, mellyben saját vérem forgott. Most csak puszta lehetsége is annak, hogy a’ sors talán saját fiamot ezzel felcserélte, elviselhetetlen teher gyanánt nyomta el szívemet.

A’ gyermek félénken lecsúszván nyakambúl, eggy szögletbe vonta magát az én öregemnek buzgósága^* elől, melly csak atyai gondatlanságomot illette. A’ férjfi szív elég tágas arra, hogy az egész világot magába fogadgya; az asszonyi tele van anyai szeretettel; errevaló nézve Szívának bosszonkodását igazságtalannak nem nézhettem. Elejénte elnémúltam, de kemény szavainak emelkedő hathatósságátúl felberzentetvén, elfelejtettem a’ fáradságot, mellyet súlyos útazásom okozott, kisiettem az ország’ úttyára, hogy a’ hazatérő ifiúságtúl fiam iránt tudósítást kérjek. Magányos csoportokban érkeztek haza az ifiú vitézek; de Kovár’ fiát senki sem ösmerte közűlök. Végtére láttam még eggy falkát erdőnknek szélénn lefelé vonódni, ’s a’ bozótok és gallyak között a’ ligetenn keresztűl elejébe mentem. Szomszédgyaimnak fiai voltak ezek, ’s az én fiamnak játszó társai; de az én fiam nem volt közöttök, mert a’ török kardoknak áldozattya lett. E’ hírre nem tudtam, az ütközet’ helyére térjek vissza tántorgó lépéseimmel, vagy honi gunnyómba? A’ diadalmas vitézeknek örömkiáltásai elnémúltak, ’s az ifiabbak közűlök szelíden vígasztalván atyai szívemet, haza vezettek. Szokol volt a’ neve az ellenség előtt elesett fiamnak; Szokolnak neveztem ezt is első köszöntésemnél. – Ezt mondván, fogadott fiára mutatott. – Az ajtó előtt ült ő, és tekintetébűl még messzünnen láttam, hogy jövevénységének súllyát legelőször érzi. Előmbe szaladt, ammint meglátott, ’s ismét nyakamba akart borúlni. Ide jőjsze szívemre! mondám neki; ezen szempillantástúl fogva saját fiam, eggyetlen eggy fiam! Így vittem be a’ gyermeket a’ neki szántt örökségbe. Engedd meg Herczeg! hogy hitvesemnek jajgatásait le ne rajzollyam. Egész holnapok múltak el, még új fiához hozzá szokhatott; és üdővel megköszönte még is, hogy a’ Szokol név gunnyónkbúl egészen ki nem halt. Így nőtt fel e’ fiú, így lett kezünk alatt izmos legény. Én azutánn még egynehányszor mentem el a’ táborba, hogy karomot és láncsámot a’ hazának szolgálattyára szentellyem, még ő itthon szívemnek mindennémű házi munkáinak hű segítője volt. Most, minekutánna a’ vénségtűl nehéz kezem allig emelheti már fel csak a’ mankót is, mikor esztendőt által némellykor a’ csudálatos szent Képhez búcsúért megyek, a’ nyugodalom’ szögére akasztottam nyoszolyám mellé fegyveremet is. Mikor az utólsó hadi parancsolatnak híre ide a’ mi hegyeink közé is behatott, akkor e’ fiamot is el kellett volna a’ táborba kűldenem, és ha őtet is elvesztettem volna, megmeg új fiút keresnem, a’ mire már vénségem tellyességgel erőtlen volt. Ejtsék meg ellenem az itéletet e’ meglett vitézek, kik itt jelen vannak. Az én szívem – – – – –

Minekelőtte Kovár elvégezhette volna mentségét, harsogni hallatott a’ völgyben a’ győzedelemnek trombitája, ’s Almaréknak nem külömben, mint hűveinek komoran megilletődött orczái azonnal felderűltek.

Kovár’ gunnyója előtt vitézek szállottak le paripáikrúl, ’s Almarékhoz belépvén, imígy szóllottak: „Éllyen, éllyen a’ győzedelemmel megkoronázott Almarék Herczeg!” Nem engemet illet ez, mondá a’ Herczeg, ágyárúl felemelkedvén. Még a’ győzedelemnek részegítő örömei között sem tulajdoníthatom magamnak pártütés nélkűl azt, a’ mi édes atyámnak jussaihoz tartozik. – Most már a’ künn maradtt vitézek is kiáltani kezdették a’ gunnyó előtt: „Éllyen, éllyen a’ győzedelemmel megkoronázott Almarék Herczeg!” Erre eggy Szónok a’ Herczeghez közelítvén, oda nyújtotta neki a’ borostyánkoszorút fekete fátyollal körűl borítva, ’s imígy szóllott: Vedd Herczeg e’ borostyánt, mellyet neked az ütközet’ helyérűl hozok. A’ gyászfátyolt neked az ország kűldi.

Ammint Almarékot a’ nyillal, melly még sebében függött, a’ szűntelen’ előre tolódó vitézeknek sorainn keresztűl vitték, a’ bosszúállásnak hangos kiáltásai a’ vitéz tagokot úgy egymáshoz kapcsolták, hogy áthathatatlan pajzslánczhoz hasonlítottak. A’ vezérek nem voltak már képesek a’ seregek előtt helyeikenn megmaradni; gomolyagok gyanánt tolódtak elejekbe a’ vitéz csoportok, ’s az ellenségnek sorai felé törekedvén, erejének legtömöttebb közepénn ellentállhatatlan vitézséggel áthatottak. E’ szempillantástúl fogva nem volt már látni a’ törököknél sem rendet, sem állhatatosságot, sem az adott parancsolatokhoz engedelmességet. Csak magányos falkák védelmezték még magokot, hogy eggyenkint elhúllyanak. Így a’ habzó tengerhez hasonló erdélyi tábor mindent lemészárolván, mindent letapodván, a’ mi elejébe akadt, a’ hegynek erdejéhez ért, hol már ellenséget nem talált. Itt tért magához, itt nyugodott meg a’ győzedelmes tábor; itt szűnt meg vitéz buzgósága, mint a’ szélvésznek zúgása a’ tövestűl kiszaggatott erdő felett. Dobroszlav, ki az ifiúi Herczeg mellé kalaúznak és tanácsadónak rendeltetett volt, ha ennek sebes elméje és gátolhatatlan buzgósága vezérlést szenvedhetett volna, Dobroszlav volt, kinek mint fő vezérnek szavát a’ sereg végtére hallgatni, és fogadni kezdette. Ez tehát az egész táborbúl kiválasztott még egynehány csapatot, hogy a’ futékony ellenséget a’ hegyeknek szoros úttyainn átkergessék. Majd azutánn az ellenségnek táborábúl öszveszedett zsákmányok közűl szinte a’ legdrágábbakot kezdették a’ vezérek kiválasztani: ammint hozzájok a’ fő várasbúl követek érkeztek, kik hírűl az öreg Herczegnek halálát hozták.

Örvendetes érzeménnyének mélyen rezzentő feszűlése, mikor a’ nagy tettekre való készséget látta, melly a’ búcsúzásnál fiának minden inait szinte új erőre buzdította, még egyszer fellobbanó lángja volt ifiúságában voltt tüzének, melly meredő erejének gyengén csillogó hamvaibúl utóllyára még egyszer kiütött; és sebes hevével benne életszerének kevés maradékát egészen felemésztette. A’ nyugodalombúl, melly önnön magának tellyes felejtéséig nevekedett, végtére erőrontó halál lett, és az öreg Fejedelem kiadta lelkét.

A’ győzedelemnek hírével tehát kénytelen volt Dobroszlav a’ Herczeghez az édes attyának halálárúl való tudósítást is elküldeni.

A’ hadi seregnél, mellyet az öszvegyűltt országnak lehetett nézni, kevés üdővel előbb sokkal mélyebb szomorúságot okozott volna a’ közönségesen tiszteltt inkább, mint szeretett fejedelemnek vesztesége, mert a’ katonák őtet majdnem csak úgy ösmerték, mint vitézt, a’ fegyverviselő pedig sem nem szeret, sem szeretetet nem keres, hanem csak tiszteletet. De most már az ifiú Herczegnek minden hasonlás nélkűl mindnyájan hódoltak, ’s az új reménységek könnyen feledékenységbe hozták nálok az elmúltt boldogságoknak édességét. Almarék volt a’ reménységnek tárgya mind a’ seregnél, mind az országban.

Kovárnak orvos füvei és gondviselése által megszünvén sebének fájdalmai, ugyanezen jószívű öregnek szelíd beszéllgetése által pedig szívének szorongatásai, és elméjének habzásai elszéllesztetvén, erejének nagy részét a’ Herczeg ismét visszanyerte. Ha új ütközetben ismét szembe kellett volna az ellenséggel szállani, elég erősnek érzette volna magát arra, hogy ágyát elhagyván, paripájára szállyon. De most új hívatallyának súllya nehéz teher gyanánt lepte meg lelkét, melly gyenge testében csak imént jutott előbbi erejéhez. Belsejében nagy viaskodás támadt, megemlékezvén eggy részrűl boldogúltt Attyának búcsúzására, más részrűl pedig a’ békességhez ellentállhatatlan hajlandóságot érezvén. Mindenfelűl várakoztak már a’ siető követek az új országlónak parancsolatira. A’ fő várasban a’ Herczeg’ temetése iránt rendeléseket kellett tenni; Dobroszlav hírűl adván neki, hogy a’ bíbor reá már várakozik, egyszersmind parancsolatot is kívánt tőlle, mit tévő legyen a’ győzedelemnek táborában? előtte pedig a’ szüntelen hadakozásoktúl vérző országnak a’ képe állott, Kovár tudni illik.

Hosszas fontolás utánn az emberség és a’ méltóság megegyezvén benne, illy szózatra fakadt:

„E’ hallgatásom nem közönséges érzeményeknek a’ jele volt, mellyek szívemben váltólag habzottak. E’ nagy órában felséges hívatalomhoz int engemet a’ mennyei gondviselés. A’ sírnak szélétűl az emberi méltóságnak legmagosabb pontyánn lépek én vissza a’ tehetős életnek súlyos munkái közé. Az uralkodásnak magosságárúl nem láthattya át az emberi nyomozásnak halandó szeme eggy tekíntettel számtalan kötelességeinek mérhetetlen méllyeit. De a’ tiszta elmének előrelátásábúl csalhatatlan súgárok törnek át még is hogy a’ lelkiösméretet felderítsék; és sérthetetlen béllyege valamennyi érzeménnyeimnek amaz erős tökéllés által is kinyílatkoztattya magát, hogy népemnek attya akarok lenni. Örökségemnek boldogságára az első talpkövet édes atyám tette, az által, hogy annak függetlenséget adott. Tovább e’ nagy szívű férjfiú maga sem ment volna, mert hódító lenni nem akart. A’ mit országának magzattyai ő alatta vérekkel szerzettek, annak énalattam vegyék is hasznát. E’ haszonvétel^* iránt a’ kezességet magamra vállalom. Errevaló nézve siessenek Dobroszlávhoz a’ követek, és vigyék neki hírűl a’ Herczegnek első kívánságát, hogy állandó alkukra békességet kössön, és túl a’ határokonn a’ hadi sereget ki ne vezesse. Édes atyám’ tetemeinek végső tiszteletérűl a’ rendeléseket magam megteszem. Most már Kovár! neked kellene a’ kész szolgálatot és hű gondviselést, mellyet hozzám mutattál, herczegi módon megjutalmaznom. De soha sem tanácsos, hogy a’ fejedelem a’ sorsával megelégedő alattavalóját boldogságának bizonyos korlátú környékébűl kiemellye; mert az új javak új kívánságokot, és így új szükségeket szülnek. Álly elő most te, ezen órának tiszteletre méltó tanúja! álly közém és népem közé, és vedd e’ kardomot, melly talán szinte^* most az ellenségnek rémítésére jókor szolgált, és akaszd fel kunnyódban, hogy itt népemnek békesség’ záloga gyanánt szolgállyon.”

Csendes álmélkodásba merűltek nemes szívű új fejedelmekenn, a’ kik Almaréknak beszédgyét hallották; de a’ nélkűl hogy nyilvánvaló helybenhagyásokot megvárta volna, parancsolatokot adott, hogy Dobroszlávhoz^* követek siessenek, a’ többiek pedig vele Szeben felé az útra felkészűllyenek.

Fogadása a’ fő várasban ollyan volt, mint akármelly egyéb új fejedelemé. A’ nép szinte érezvén tekíntetre méltatlan csekélységét, úgy jelen meg az illyen ünnepnél, mint eggy egész, mellyet a’ vizsgaság, a’ pompára való bámúlás, és általlyában a’ változásnak új képei az új nap felé vonnak. A’ jelenvalónak ingerét, melly szemét illeti, úgy nézi ő, mint hosszas jövendőségre kiszabott nyereségét. De az udvari embereknek okosan előre látó serege nem így gondolkodik. Őnállok az ő minden egyébtűl elkorlátozott saját mívoltok a’ fő dolog. Önnön magokrúl való gondoskodások nem azt tekinti, miféle ruhában jelen meg az új fejedelem, hanem minémű képvonásokkal? A’ néphez tartozó magányos ember ösmeri az ő házi isteneit, ösmeri hajlékát, hol csekély sorsa szerint a’ törvénynek hódolván, nem tart attúl, hogy hozzá a’ Despotának szeme valaha behasson. De a’ rabszolgák ellenben, kik egész léteknek mívoltát az udvari életnek szerencse-koczkájára tették, érzik, hogy az udvari kegyelemnek pompás szekeréhez vannak lelánczolva. Így tolódott Almarék’ elejébe is a’ népnek tarka sokasága, az egymással versengő udvari emberekkel átszőve. Azonban a’ nagy plánumok, szinte miként a’ nagy földindúlások^* is, csak a’ nyugodalom alatt érnek meg. Almarék gondolatokba merűlve, és komor orczával tartotta bemenetelét a’ fő várasba.

Országlásának első napjait ama’ rendeléseknek szentelte, mellyek boldogúltt édes attyának temetését illették. Eggyügyű volt ez, mint a’ boldogúlttnak élete, de pompás egyszersmind, ammint érdemeihez illett.

Majd azutánn Dobroszlávtúl elhozták a’ követek a’ békességkötést, hogy a’ Herczeg azokot aláírásával megerősítse. Almarék feltalálta benne ama’ parancsolatoknak tellyes értelmét, mellyeket iránta a’ fő vezérnek adott, és nevét alá írta.

Így tehát az ország’ dolgainak legfőbbikét végre hajtotta, ’s ez által egyszersmind a’ köz boldogságnak talpfalát is megvetette. A’ többi szomszédok szintazon alkuk alatt ösmerték fejedelemnek Almarékot, mellyek alatt valaha édes attyát, kivált mivel más hatalmakkal hadakozásokba keveredtek, ’s mivel Almaréknak vitézségétűl, ki a’ török háborút olly szerencsésen és olly jeles győzedelemmel végezte, nem ok nélkűl tartottak. Naponkint jobban és jobban kifejtődött azonnkívűl az Erdélyieknek új Fejedelmekhez való szeretete és ragaszkodása, és így az uralkodóknak ezen erős pajzsa alatt naponkint messzebb terjedtt még a’ határokonn túl is Almaréknak tekíntete.

A’ hadi sereg szétoszlott. A’ Herczeg csak annyit hagyott felfegyverkezve, a’ mennyi szükséges volt a’ határoknak a’ török latrok és tolvajok ellen való védelmezésére, és saját udvarának díszesítésére. Az első ünneplés akkor tartatott, és Almarék a’ bíborban a’ nép előtt legelőször akkor jelent meg, mikor parancsolattyára Dobroszlav a’ várasba diadalom-pompával beérkezett.

Dobroszlav túl volt már ifiúságának határainn, ’s mellyébe a’ természet nagy tulajdonságokot rejtvén, heves erővel és tehetséggel birt ugyan, de ezt erőltetett csendességgel úgy el tudta fojtani, hogy a’ fellyebbvalóságnak minden legkisebb látszattyát szerencsésen elkerűlte. Erre őtet kiváltkép az öreg Herczegnek társalkodása szoktatta, kinek charactere az volt, hogy magát vezérelni nem hagyta. Nemzetsége nem volt a’ leggazdagabbak közűl; de az országnak több századtúl fogva igen alkalmas férjfiakot, és kivált nevezetes vitézeket állított. Az öreg Herczegnek éles tekíntete korán meg tudta külömböztetni a’ nagy reménységű ifiat, ’s országlásának utólsó^* esztendeiben maga mellé vette. Több ütközetben élvén hadi talentomaival, fontos tábori ügyekezeteket bízott reá, mellyeknek kimenetele reménységét mindenkor felmúlta. Mivel pedig férjfias characterében ama’ hajlékonyságot is eszre vette, melly az ország’ dolgaiban a’ szerencsés közbenjárótúl olly nagyon megkívántatik, tehetős okosságára bízta a’ legutólsó békesség-kötéseket is a’ magyarokkal és a Lengyelekkel, mellyek az öreg Herczegnek örömére Erdélyt ezen országoktúl egészen elkülönözte.

Jól tudta ugyan Dobroszlav, hogy az ő érdemei az öreg Herczeg előtt annyival nevezetesebbek, mennél buzgóbban kívánta országlásának elejétűl fogva, hogy Erdély a’ napnyugoti hatalom alól kimenekedvén, függetlenségre jusson; de jobban ösmerte még is urát, hogysem magát valaha országlásába avatta volna. A’ Herczeg pedig a’ hadakozást az országlásnál jobban szeretvén, és így a’ kardnak merész villogtatását a’ veszedelemben többre böcsűlvén a’ Ministernek bármelly jeles talentomainál, Dobroszlávban is többnyire csak a’ vitéz és szerencsés hadi vezért tisztelte. Erre bízta ő az utólsó háborúban is a’ főbb hadi ügyekezeteknek igazgatását, mellyre magát nagyon megcsökkentt ereje miatt tehetetlennek érzette. Reá mindazáltal magára az egész hadi sereget bízni olly dolognak tartotta, melly fejedelmi méltóságával meg nem fért. Nem mintha Dobroszlav’ alkalmasságárúl vagy hűségérűl kételkedett volna; hanem csak ama’ gondolattúl látszott ő inkább egyedűl e’ dologban vezéreltetni, hogy a’ fő hadi vezér kivontt kardgyával a’ fegyveres sereg előtt harczolván, magosabb pontonn áll, mint maga a’ fejedelem, a’ sceptrumot tartván kezében, ’s udvari embereinek hízelkedő seregei köztt ülvén.

Még az ember képes valamit minden segedelem nélkűl maga végezni, addig sürgető szükség nélkűl senkit sem ereszt eggy könnyen foglalatosságinak elintézéséhez. Ez az oka, miért hogy az öreg Herczeg is Almarékot nem hagyta országlásában részesűlni, távúlabb gondolván még lenni magát a’ tehetetlenségtűl, mellyre büszkeségét a’ késedelmes természet már csakugyan még is emlékeztetni kezdette. A’ tekíntet, a’ tisztelet, és a’ szelídséghez hajló character Almarékot is viszontag szűntelen távúlabb tartotta édes attyátúl. Így eggyikben sem derűlt fel közűlök elegendőképen ama’ gondolat, hogy a’ vérnek köteleinn kívűl még az országlásnak felséges hívatallya is az, a’ mi őköt szoros szövetségbe helyeztette.

Csak az utólsó hadakozásnak alkalmatosságával láttuk mink az öreg Herczeget, talán fiának véletlen jelenléte által, arra a’ gondolatra jutni, hogy méltóságának és birtokinak örökössét eddig elkorlátozott hívatallyában részt venni engedgye, és hogy fiának mindeddig ösmeretlen tehetségeivel segedelem gyanánt éllyen. A’ hideg vérű néző észre vehette azon jelenésben az ifiú Herczegnek első feleletébűl a’ két characternek nagy külömbségét; de az öreg Herczeg sokkal jobban megszokta volt régi gondolattyainak járását, hogysem fiának illetődésében zálogát nem látta volna annak, hogy herczegi székénn gondolkozásának módgyát folytattya és megörökösíti. Innen történt, hogy emlékezetébűl hamar elenyészett a’ háborodás, mellyet elejénte Almaréknak békességet javalló tanácsadása miatt érzett.

Megáldotta azutánn az ifiú Vitéznek a’ nagy tettekre való merész készségét; és csak azért, mivel karja még a’ harczhoz nem volt szokva, azt rendelte, hogy Dobroszlávnak próbáltt hadi talentomi által gyámolíttasson. Így lett Dobroszlav a’ táborban az ifiú Herczegnek kalaúzza.

Ugyan e’ hadakozásban meg is nyerte e’ fő vezér Almaréknak egész bizodalmát, és a’ környűlállásoknak kedvező eggyesűlése azt vitte végbe, hogy az ifiú Herczegre az örökséggel Dobroszlávnak tekintete is átmaradt, mellynek azonnkivűl nagyobb is lett tehetségbéli környéke, mint az előtt volt.

Almarék még characterének szelídségébűl is szükségesnek látta, hogy ollyan férjfiút vegyen maga mellé, ki vele az országlásnak súlyos terhét férjfias gyámol gyanánt visellye, még saját ereje a’ hosszas gyakorlás által úgy megnevekedik, hogy azt saját vállaival is elbirhassa. A’ környűlállásoknak egész szövetkezése igen természetesen vezette a’ Herczeget arra, hogy illyen férjfiút Dobroszlávban keressen. Azért rendelte a’ fő várasba való diadalmas bemenetelnek pompás ünneplését is. Így fogadván tudni illik udvaránál első és legfőbb Ministerét, arra czélozott, hogy neki e’ ragyogó tisztelet által a’ nép előtt a’ kivántt tekíntetet mindgyárt elejénte megszerezze.

Almaréknak jószívűsége és Dobroszlávnak okossága olly korlátot vetettek a’ Fejedelem és a’ Minister között, melly soha sem engedte meg, hogy öszveütközzenek. A’ Minister hamar kitanúlta új Urának gyengeségeit, és azokot fínom magaviselésével meg is tudta kímélleni. Ellenben, mikor valamit saját akarattya szerint akart végbe vinni, olly szerencsés volt, hogy a’ jó szívű Herczeg is a’ Ministernek akaratosságát gyengeségnek vette, és megkíméllette, érdemesebb embernek tartván, hogy sem tőlle az engedelmességet megtagadhatta volna. Könnyű ebbűl kivenni, mellyik jutott közűlök hamarább állandó karra, és nagyobb erőre. A’ nép’ hajlandóságnak két ága is imigyen oszlott fel: Almarékot alattvalói szerették, és szereteteket nyilván hirdették; Dobroszlávtul pedig féltek, nem úgy mint szolgák, hanem mint tisztelettel tellyes alattvalók. Egynehány esztendő alatt az országlásnak egész gépelyét szabad vezérlése és igazgatása alá vetette, a’ nélkűl hogy a’ Herczeg őtet csupa eszköznél egyébnek nézte volna.

Ammint az illyen Ministereknek haszna mindenkor megkívánnya, úgy volt Dobroszláv is azonn tellyes ügyekezettel, hogy urában eggy különös hajlandóságot lellyen,^* mellybűl meggyőzhetetlen indúlatot nevelhessen. Ez a’ vadászathoz való hajlandóság volt. Az izmos testű férjfiú szereti e’ foglalatosságot, mivel szabadon gyakorolhattya általa munkálkodás utánn esdeklő erejét. Almarék pedig, ki az udvari életnek kötelékeit a’ nélkűl is súlyosoknak nézte, abbúl az okbúl is kedvelte, mivel ifiú esztendeihez illő vídámságának, melly az erőltetésnek feszűlése alatt nagyon tikkadozott, koronkint új új gerjedelmet adott. Azért ő az etikétet, henye visgálóinak egész seregével eggyütt többnyire udvarában hagyta, és a’ vadászokonn kívűl Dobroszlav volt egyedűl, a’ ki őtet e’ mulatságra kísérte, annyival is inkább, mivel a’ Herczegnek naponkint szükségesebb és kedvesebb baráttya lett.

E’ vadászatok messze vonódtak be az országnak belsejébe, ’s mindenkor másmás felé. Semmi pompábúl, annyival inkább személlyének valamelly külömböztetésébűl meg nem lehetett a’ Herczeget ösmerni. A’ vadászat herczeginek mondatott ugyan, de Almarék’ jelenlétének elárúlása keményen meg volt tiltva.

Eggy illyen vadászatnak alkalmatosságával megvendéglette Dobroszláv a’ Herczeget nemzetségének törzsök kastéllyában, melly a’ fő várastúl és az ország’ úttyátúl távul, a’ határokonn fekvő erdőknek méllyében állott. Almarékot itt is csak nemes embernek nézték, kivel Dobroszláv örömest barátkozik.

E’ Kastélyban lakott Olfrida, Dobroszlávnak eggyetlen eggy húga, hol magányossága majdnem számkivetéshez hasonlított. Báttya méltóságra vágyakodó, és még is fösvény lévén, sajnállotta tőle a’ költséget, melly megkívántatott volna arra, hogy az udvarnál, mint a’ legelső Ministernek húga, megjelennyen. Ide igazította tehát, hol az udvarnak vizsga szemei elől elrejtve, tellyes feledékenységben élt.

Olfrida a’ lovak’ patkóinak ritkán hallott zuhogásátúl, melly a’ Kastélynak puszta udvarában ösmeretlen viszhangokot okozott, ülésérűl felijedvén, szobájának ablakjára sietett, ’s báttya mellett megsajdította az ifiú szép férjfiút, ammint szinte paripájárúl leszállott, és a’ Kastélyba sietett.

Lágyabb az asszonyi szív, hogy sem még a’ szempillantásnak múlékony erejét is ne érezné. Bármelly nehéz legyen is a’ könnyen enyésző jelentést észre venni, megnyílik annak még is, ’s allig találtatik mellette olly parányi környűlállás, mellyet magába ne fogadna. Így teremt ő magának, múlékony létének kis környékében, eggy kevés rósaporbúl egész világokot. Egyformán folytak Olfridának napjai Klastromi számkivetésében olly emberek között, kiknek szívei az ifiú leányban felserkennő érzeményeknek álmodó nyelvét sem nem értették, sem viszonolni nem tudták. Közlés nélkűl az érzemény mibennünk soha sem lehet világos. Magunkonn kívűl kell eggy bizonyos pontot megragadnunk, mellyre érzeményünk essen, és így belőllünk szinte kiköltözvén, visgálásunknak világosabb környékéban forogjon. Így lehetett tele több esztendőktűl fogva Olfridának mellye serkenő érzeményekkel, mellyek jó barát nélkűl, és tisztán megösmertt tárgy nélkűl, valamint szinte a’ föld alatt lappangó tüzek, önnön magokkal való viaskodások által köz sírjokban önnkint ismét felemésztettek. Most a’ határozatlan kívánságok a’ látott tárgy körűl egyszerre megállapodtak: Ez a’ te szabadítód! így hangzott az ő lelkében mindenünnen. Ama’ kép, mellyel a’ képzelés az álomnak futékony rajzolatiban öszvebarátkozik, illyformán szokott a’ felébredtt’ elejébe állani, ki azonnal azt kiáltya: szakasztott illyen kép volt az, mellyet álmomban láttam.

Dobroszlávnak plánumaihoz semmikép sem tartozott, hogy a’ Herczeg Olfridának jelenlétét csak gyanítsa is. Mikép elégedhetett volna meg e’ szeretettel tellyes, barátságos és emberséges fejedelem eggy ollyan testvérnek keménységével, ki húgában a’ felserdűlő, és a’ nap’ súgáritúl megmelegedett levegőbe való virágot a’ zordon erdőbe eltemethette. Bizonyos szinfogás alatt tehát megüzente Dobroszláv Olfridának, hogy szobáját egész nap el ne haggya. Ezen ártatlan alkotmány, édes örömétűl szinte megtántoríttatván, báttyának még e’ sanyarú parancsolattyábúl is tudott magának reménységet vonni, melly kívánságának új méreg gyanánt szolgált. „Felségesebb örömmel akar engemet az én bátyám meglepni, mondá magában, és így annyival tanácsosabb és illendőbb, hogy szavát fogadgyam.” Szegény megcsalatkozott leányka!

Mértékletes ebédbűl állott, Almaréknak kívánsága szerint, a’ vendéglés; Dobroszláv pedig ösmervén vendégének beszédességét, mellyel minden emberrel szóba állott, nem igen bízott hozzá titkára nézve, és így el nem ment mellőle, hogy még a’ vak esetnek szokott játékát is megelőzze. E’ félelem okozta azt is, hogy ezen alkalmatossággal Dobroszláv húgával még csak nem is beszéllett, hanem, mihelyt az illendőség megengedte, vendégét a’ Kastélybúl ismét a’ vadászatra vezette.

Szinte az ablaknál ült a’ várakozó Olfrida a’ nemes szégyennek és a’ reménységnek édes szorongatási között, ammint a’ vitézeket a’ Kastélybúl ismét kimenni, és a’ kapunn kinyargalni látta, ’s eggy szempillantásban elhagyva érzette magát, valamennyi álmodozásitúl, mellyekben jövendőbéli boldogságát szinte már ölébe szorította volt.

Nekünk is el kell e’ szerencsétlent hagynunk, hogy a’ vitézeket követhessük, kiket más nap a’ kirendeltt vadászat a’ fő váras felé vissza vezetett.

Az országnak külső nyugodalma, melly a’ békeszerető Almaréknak kormányozása alatt folyvást tartott,^* felserkentette az ifiú Herczegben a’ házi boldogság, és az ollyan hitves társ utánn való esdeklést, ki vele zavaratlan örömeit felossza. Közönséges híre terjedtt volt ama’ szépségnek, melly a’ Bolgár Király’ leányában nem ok nélkűl csudáltatott; és e’ hír Almarék’ fülébe is behatott. Eltökéllette tehát magában, hogy e’ nyilván dücsőített szépséget megkéreti, és e’ szent kívánságát kinek kezére bízhatta volna bölcsebben, mint Dobroszláv baráttyáéra?

Dobroszlav e’ szerint követnek neveztetett a’ Bolgár udvarhoz, hogy Almaréknak a’ Bolgár Herczeg Kisasszonyt megkérje. Nem volt e’ tisztelet Dobroszlávnak váratlan, de tetszése szerint sem volt. Mitűl nem félti hatalmát az uralkodáshoz szokott Minister, mikor a’ Fejedelmet, kit kénnye szerint vezérel, eggy üdeig elhagyni kényteleníttetik? Azonban elég ravasz volt ő annak észrevételére is, hogy jövendőben vezető lánczát a’ szerelemnek rósabilincseivel is átfonhattya. Ama’ szépségnek kegyelmét megnyerni, ki e’ bilincseket valaha igazgassa, olly dolognak nézte ő, mint a’ kormányozásban járatos férjfiú, mellyben az ő hatalmának örökkévalósága fekszik. A’ Herczegnek parancsolattyában tehát a’ sorsnak útmutatását^* sajdította meg, melly őtet ez által kívántt czéllyához szinte óriás lépésekkel vezette.

Mivel a’ Bolgár udvarnak felette bizonytalan volt, a’ készűletek e’ követségre olly titokban tetettek meg, ammint csak lehetett. A’ kísérő sereg, melly a’ követ mellé adatott, hogy őtet e’ pompához szokott idegen udvarnál herczegi ragyogással bevezesse, több felekezetekre felosztatván, előre küldetett, azzal a’ parancsolattal, hogy az országnak széleinn öszvegyűllyön, és Dobroszlávra várakozzon, ki Xarko nevű biztos szolgájával a’ fő várasbúl csak maga egyedűl ment el ama’ szinfogás alatt, hogy Kastéllyainak eggyikét megtekínti.

Úgyan azon Kastély, hol mink Olfridát kénytelenek voltunk elhagyni, ama’ határok felé feküdt, a’ hová a’ seregnek egybe gyűlnie kellett. Dobroszláv tehát feltette magában, hogy itt a’ magányosságban egynehány napig mulatván, elkészíti új plánumait, mellyek szerint jövendőben nagyon öszvekötelődzött személlyét játszani fogja.

Mindgyárt elérkezésekor az első tudósítás, mellyet hallott, az volt, hogy húga szomorúságában felemésztvén magát, egészen elsínlik. Dobroszláv Olfridát nem gyűlölte, és a’ keménység, mellyel e’ szerencsétlennek sorsát megsúlyosította, csupán csak egoizmussának elkerűlhetetlen következése volt. A’ mit ő elejénte vékony vagyonnya miatt cselekedni kényteleníttetett, azt már most, az udvarnál való képtelen nagy hatalmával, szabadon meg változtathatta volna. Nyitva állottak előtte az országnak valamennyi jövedelem-forrásai. A’ költségeknek sajnálása tehát nem okozhatta már most benne azt a’ természetlenséget, hogy húgát az udvar elől eltitkollya. Igazságtalansága furdalta magával tehetetlen lelkiösméretét; mert ha Olfrida az udvarnál megjelent volna, igen természetes volt volna a’ kérdés, melly eddig való magányosságának okát tudakozta volna. E’ kérdés volt, mellytűl Dobroszláv nem ok nélkűl irtódzott.

A’ Porkolábnak tudósítása, mellyel Olfridának állapottyát lerajzolta, nagyon meglepte Dobroszlávot, ki szolgáitúl a’ könyörűletességnek nyelvét hallani nem szokta volt. Húgához sietett tehát, és többet talált, mintsem hallott. A’ friss pirosság elenyészvén szűz arczairúl, helyt adott már a’ sárga halaványságnak. Szeme, mellybűl egyébaránt az ifiúságnak bútalansága mosolygott, most már környékének méllyében feküdt. Járásábúl szemlátomást kitetszett, hogy inai feszítő erejeket elvesztették. Elvetett hárfája és lantya pedig azt hirdették, hogy hajdani örömének derűltt játékai mind megszűntek.

Minekutánna egyszer a’ szerencsétlen szerelem elszánnya magát, nyiltt szívű vallásokra nem eggykönnyen fakad. Doborszlávnak ügyekezetei, mellyekkel Olfrida’ szenvedéseinek forrását ki akarta nyomozni, mind haszontalanok voltak. Gyanakodása pedig semmi egyéb okot nem találhatott, hanem hogy a’ magányosságban a’ melankoliára vetemedett, és hogy megvetésének gyalázatos súllyát mélyebben érzi. Mind csak olly vígasztalásokkal akarta tehát megnyugosztalni, mellyek magányos életét illették, és tellyes erővel azonn volt, hogy jövendőbéli számkivetésének ama’ szépségeit eleven festékekkel rajzollya elejébe, mellyekkel azt felékesíteni igérte. Át fogom én neked, úgymond, az egész kertet virágsövényű járásokkal szegdeltetni; istállómbúl a’ legszebbik paripát kűldöm ide, hogy azonn sétálni járhass; eggy szíves jó barátnéd is legyen, ki beszéllgetéseivel a’ hosszú napoknak unalmát megrövidítse. Ámde a’ virágokban csak a’ szerencsésnek lehet öröme, úgymint boldogító érzeménnyeinek jelképeiben; a’ szomorkodó szerelem az örömnek mind színeitűl, mind hangjaitúl szinte irtódzik. Az erős paripának csintalanságát gyenge kézzel zabolázni csak az ollyan leányka előtt lehet kellemetes mulatság, kit ifiúsága merésznek tesz; az elsinlett erőt a’ félénkségnek rezketése követi. A’ mi pedig a’ barátnét illeti, csak a’ boldog érzeményeknek reménységei okozhatnak dupla örömet, mikor a’ barátságos szívnek méllyeibűl visszahangzanak; a’ kétségbeesés saját mellyében ás magának sírt.

Hasztalan szedte öszve Dobroszlav ezen ígéreteknél minden erejét, hogy szótalan Olfridátúl a’ helyben hagyásnak és a’ megelégedésnek csak eggy jelét is kicsalhassa. Minekutánna minden ígéreteit megvetette volna, nem kételkedett többé, hogy kedvét talállya még is, ha azzal vigasztallya, hogy jövendőben az udvarhoz viszi. De melly nagy volt álmélkodása, mikor látta, hogy szinte e’ végső vígasztalás, mellytűl a’ kívántt foganatot legbizonyosabban várta, a’ beteges szerencsétlent legérezhetőbben megrezzentette.

E’ rezzenés azonban végét szakasztotta Olfrida’ hallgatásának, ’s mivel báttyának szokatlan könyörűlését látta, olly bizodalomra fakadt hozzá, hogy titkos bánattyát megpanaszolván, szorúltt mellyét végtére megtágította. Az egész titkot a’ finomabb érzésű férjfiú, mint Dobroszlav volt, már régen megfejtegette volna. A’ férjfiaknak gyengeségeit meglesni, és szerencséjét a’ hatalmasabbnak jó szívűségére ravaszúl építeni, ez volt e’ Politicusnak egész emberösmerete; az asszonyi szívnek majdnem érezhetetlen rejtekeibe áthatni, ez nyomorúltt mesterségét messze felmúlta.

Allig hogy el nem vesztette már békességes tűrését Dobroszlav, ki már arrúl gondolkodott, hogy Olfridát, titkos búbánattyának minden további nyomozása nélkűl elhaggya. Ámde ha egyszer a’ keserűségtűl elhervadtt szív megnyílik, nem eggykönnyen záródik be ismét, és Olfridának könyes panasszai visszatartóztatták báttyát még is mindaddig, még ennek az egész titkot meg nem vallotta.

Illyen szempillantásokra termett volt Dobroszláv’ elméje. Eggy hevesen előragadott gondolattal a’ plánumoknak épűletét, melly több holnapig, több esztendeig alkottatott, eggyszerre feldúlni, ez volt az ő dolga. Óriás termetben állapodott meg már most előtte eggy ügyekezet, melly tágas pállyafutásának czéllyát a’ legragyogóbb világosságnak szikráival szinte behintette.

Hideg nyomozás hirtelen tüzes tökéllésre változott, hogy bizonyos segedelmet nyújt. Megesküdvén, hogy az, a’ kit látott, az övé legyen, leszakasztotta sebesen húgának képét a’ falrúl, mellybűl előbbeni napjainak bútalan vídámsága nyilván kiragyogott. Ezt, úgymond annak viszem, a’ kit szeretsz; de mindaddig őtet meg nem látod, még a’ mosolygó reménységnek életadó lehellete arczaidonn a’ rósákot újra meg nem festi. Eggy holnap alatt ügyekezz, hogy ifiúságodnak súgárai a’ búbánatnak rajtad tett pusztításait eltörűllyék. A’ derűltt reménységnek fellengő érzeménnyeivel ébreszd fel szabad munkálkodásra a’ természetet, hogy orczádonn a’ szép színeket ismét megvegyítse, és e’ kép tehozzád képest a’ mesterségnek csak gyáva műve lessz. Mindaddig nem látsz, még vőlegényedhez nem vezetlek. Bízz bátyádnak szavában, bízz hatalmában.

Hamar megtetetvén a’ rendeléseket, elútazott Xarko szolgájával a’ kísérő sereghez az országnak széleire.

A’ pompa, mellyel ezen erdélyi Követ a’ Bolgár udvarnál megjelent, és Almaréknak messzeterjedtt híre és neve, valamint a’ hatalmárúl és szerencsés uralkodásárúl való közönséges vélekedés is, nem hagyták a’ Bolgárok’ Királlyát e’ dologban kéteskedni; a’ Király Kisasszonynak szívét pedig Almaréknak jól eltaláltt képe azonnal megnyerte. A’ hozott ajándékok még drágábbakkal tseréltettek ki, és Dobroszlav szerencsés Követséggel tért vissza Szebenbe.

Az országban azonnal kihirdettetett, hogy nem sokára az imádott Herczeg mellett eggy szeretetre méltó Herczegnének is fog hódolni, ’s az Erdélyi Nemzetnek színe mindenünnen tolódott már a’ fő váras felé, hogy Almaréknak szerencsét kívánnyon. Illetődéssel fogadta ő ezen önnkint való részesűlésnek és szíves szeretetnek világos jelét; de nem örömest látta még is, hogy a’ titkon elégítő visgálásban, mellyel telhetetlen szemei ama’ képnek szépségeinn mulattak, mellyet neki Dobroszlav hozott, minduntalan háboríttatik. Magosra lobbantt kívánsága örökkévalóságnak nézte mindenik napot, melly az új ragyogó követségnek felkészítésére megkívántatott. Örömének mértékletlensége nem tudott megelégedni a’ háladásokkal, mellyeket Dobroszlávnak egészen kimerített indúlatossággal mondott, és komor szemmel nézte az elkerűlhetetlen szükséget, melly biztossát, ki nélkűl már el nem lehetett, mellőlle még egyszer el ragadta.

Dobroszlav tehát már most nyilvánvaló pompával és ragyogó sereggel ment el másodszor a’ fő várasbúl Elizáért, a’ Herczegnek menyasszonyáért.

A’ Herczeg Asszonyt számos és ragyogó késérőkkel bocsátotta el udvarábúl az Attya, kik vele a’ Királyi nagy Cancelláriusnak, Boliszlávnak vezérlése alatt egész a’ Bolgár határig mentek. Innen őköt Boliszláv visszaküldötte, és Elizát Dobroszlávnak és Almarék’ vitézzinek oltalma alatt csak maga kísérte. Őtet a’ Herczeg Asszony nevezet szerint kívánta édes Attyátúl, hogy félénkségének bizonytalan lépéseit felbátorítsa, és hogy neki az erdélyi udvarnál vezére, és tanácsadója legyen. Nevelésének igazgatása gyermekségétűl fogva ezen egyenes szívű és hű férjfiúra volt bízva; az ollyan leánynak eggyűgyű^* szívében pedig, kit még a’ jelenéseknek tarka változásai el nem szélleztettek, a’ gyermekségben megszokott bizodalom, és ragaszkodás örömest fennmarad.

Dobroszláv mind a’ Cancelláriusnak mind pedig Elízának bizodalmát könnyen megnyerte hisz^* ő volt ama’ férjfiú, a’ kinek érkezésével a’ Herczeg Asszony’ életének ama’ kora kezdődött, melly a’ leány szívet a’ reménységeknek ezerféle virágjaival ékesítgetni szokta. Látta azonnkívűl, hogy őtet Boliszláv is tiszteli kinek szavát ő olly fontosnak nézte, mint a’ hajdani népek az oráculomokot mellyek kétkedéseiket megváltosztatták.

Egynehány nap alatt eljutván Oláh országonn keresztűl a’ határokhoz, beléptek végtére Erdély országba, mellyhez Elizának szívét saját hazája helyett az új szövetségek lecsatolták.

Az útnak legnehezebb része hátra volt még a’ határokonn keresztűl, hol a’ magos hegyeknek hosszú láncza sűrű erdőkkel volt befödve. Az útak mély résekenn mentek keresztűl csüggő kősziklák között, mellyek a’ fellegek közé felhatottak. A’ járatlan, és keskeny szorúlatokonn kénytelen volt a’ Herczeg Kisasszony öszvérre ülni, melly könnyű terhét Boliszlávnak és Dobroszlávnak paripái között bátorságos lépésekkel vitte. Az erdei vizek csendesebben kezdettek már szélesebb ágyaikban folyni; a’ hegyek’ oldalainak meredeken leszakadtt hornyai elenyésztek lassankint, és az erdőknek homályos méllyeinn keresztűl szemeikbe tűntek már az útazóknak egynehány világos nyílások, ammint a’ fegyveres latroknak eggy serege a’ hegyhasadéknak lessébűl kiütött, és a’ Herczeg Kisasszonynak kísérőit véletlen harczra kénytelenítette. Azonnkívűl hogy a’ latrok számosabbak és jobban felfegyverkezve voltak, fel is osztották a’ készűletlen útazóknak erejét, kik a’ szűk útonn kénytelenek lévén, egymástúl elszakadva lovagolni, öszve nem gyűlhettek, ’s egymásnak segítségére nem lehettek. Leggyengébben támadták meg a’ Herczeg Kisasszonyt, kit, minekutánna az öszvérrűl ájúlásában leomlott, Dobroszláv paripájára felvont, hevesen megragadott kardgyával védelmezett, ’s végtére az erdőnek legsűrűbb részébe bevitt. Az erősebbik csoport elvágta Boliszlávot a’ gondviselésére bízott drága zálogtúl, körűlvette, leragadta a’ lórúl, dákokkal legyilkolta, és eggy mélységbe letaszította. A’ többi latrok megerősíttetvén azok által, kik Boliszlávnak mészárlásátúl hozzájok visszaérkeztek, különös tökélléssel neki estek az asszonyoknak, kik Elizát kísérték, és a’ védelmezők’ vezéreinek, ’s lovaiknak lábaival kitiporták belőllök az életet. Csak kevesen voltak a’ kísérők közűl olly szerencsések, hogy hátrább maradván elszaladhattak, ’s egymástúl elválván, a’ setét erdőnek legrejtekebb részeiben életeket megmenthették.

Dobroszláv könnyű viadallyának zsákmánnyát lovánn vivén, és csak hű szolgájátúl, Xarkótúl kísértetvén, ki magát hasonlóképen szerencsésen átvágta, messze elűzetett az ország’ úttyátúl egynehány latrok által, kik látván, hogy paripájának sürgetésétűl meg nem szűnik, elfáradttaknak mutatták magokot, és a’ kergetéstűl végtére megszűntek.

Xarko segítette a’ félholtt Herczeg Kisasszonyt a’ lórúl levenni, és a’ puha fűre lebocsátani. Dobroszláv azutánn maga is leszállott, és kevés üdő múlva látta, hogy e’ nyugodalmas ágyonn a’ Herczeg Kisasszonynak élete lassankint megtér, és mellye^* a’ lélekzettűl csendesen megmeg emelkedni kezd. Eliza megnyitotta végtére szemeit, ’s az előtte állóknak sajnálkodó orczáibúl rezkető tekíntettel vígasztalást vont. Hasonló volt ő ahhoz, ki a’ hajótörés utánn eggy darab deszkánn az élet és halál köztt habozván, megláttya annak feléje terjesztett karját, ki eggy dereglyénn segítségére siet. De allig tért Elizának lelke magához, ammint végtére meglátta, hogy Boliszlávnak jelenléte nélkűl szűkölködik. Sirásra fakadtak szemei újjolag, és a’ kétségbeesés keserves jajokot sutúlt ki megszorúltt mellyébűl. Szabadúlását úgy nézte, mint elviselhetetlen fájdalmaknak kútfejét, el nem hitetvén magával, hogy ösméretlenségének^* kedves kalaúzza nélkűl idegen országban tébolygó árva gyanánt életben maradhasson. Dobroszláv és Xarkó nagyon rajta voltak, hogy külömbféle reménységekkel ismét felelevenítsék. Hihetőnek mondották ők, hogy Boliszláv is átvágta magát, és hogy csak azért nincs velek, mivel a’ nagy erdőkben valahol tébolyog; sőt hogy talán már a’ fő várashoz vezető útonn van, hol reájok nyíltt karjaival várakozni fog. Dobroszláv még tovább ment vígasztaló iparkodásiban, és még Xarkót is elküldötte, hogy a’ tébolygót felkeresse, megnevezvén neki a’ helyet, hol híradását a’ Herczeg Kisasszonnyal bizonyosan elvárja.

Oh! te szegény elhagyott Eliza! hogy szürcsölhetted te be minden gyanú nélkűl az új életnek édes mérgét az árúlásnak poharábúl, mellyet neked a’ legkormosabb gonoszság a’ részesűlésnek fátyola megett vegyitett? Őrdögök voltak a’ te oltalmasnak angyalai; tigrisek ragadtak ki farkasoknak körmei közűl, hogy dühös szándékaiknak feláldozzanak.

Jól tudta Dobroszláv, hogy drága bérrel fogadott latrainak dákjait a’ Cancellárius el nem kerűlte, és Xarkónak szolgálattyával most csak arra élt, hogy hallatlan gonoszságú cselekedetét tökélletesen végre hajtsa. Boliszláv’ sorsának nyomorúsága csak színfogás volt, melly alatt pokolbéli czinkossát elkűldötte, és Xarkó már régen tudván, mit kell cselekednie, megértette urának jeladását, és elsietett.

Ama’ Kastélyba sürgették őtet Dobroszlávnak titkos parancsolati, hol Olfrida ifiúságának új virágjában báttyára már egynehány naptúl fogva várakozott.

Kicsoda rajzolhatná le a’ szerelemnek tűredelmetlenségét, a’ szív szorongató félelmet, és rezketést, a’ megmeg felélledő reménységeket, mellyek a’ futékony szempillantásokban egymást az ollyan leányzóban felváltyák, kinek szívét a’ gyanakodó kívánság feszítve tartya, ’s kinek vágyakodásai a’ másik szempillantásban ismét elszéllednek, mint ama’ vizek, mellyeket a’ Dánaidák rostákkal merítenek.

A’ kiszabott holnap már elmúlt. Eltöltögette már Olfrida a’ napokat, az órákat a’ szempillantásokat visszatérő ifiúságvirágjának dajkálásában, ’s a’ harminczadik napnak alkonyodásával eltemette a’ múlttnak kárpittya megé minden szenvedésének emlékezetét, repdeső képzésének szárnyait pedig már a’ boldog jövendőségnek világos tengere felé terjesztette. De a’ nap többször elalkonyodott, és megmeg felkelt, a’ nélkűl hogy Olfrida’ életének régi módgya a’ világtúl elhagyott pusztaságában megváltozott volna. Báttyának sokat jelentő búcsúzását: Bizz szavamban és hatalmamban! az új holnapnak mindenik reggelénn megújjította emlékezetében, és az esthajnali csillagnak naponkint megpanaszolta. Így táplálgatta ő reménységét, és ha ez némellykor el akarta hagyni, az éneknek mennyei vígasztalásához folyamodott, melly szivét a’ reménytelenségnek fekete kötelei közűl kellemetesen kifejtegette.

Így ült ő egyszer ablakjánál, nedves szemeit a’ Kastély körűl lévő mély árokra függesztvén, és lantyához következendőképen énekelvén:

Hangzott még a’ húrokban a’ végső accord, mikor Xarko titokhirdető tekíntettel hozzá belépett. Olfrida’ kezébűl ölébe homorodott a’ lant, ammint e’ szolgának orczájánn a’ félénkségnek nyomdokit megsajdította.^* Elfordította egyszersmind szemeit ama’ képvonásoktúl, mellyek a’ legirtóztatóbb gonoszságokot nyilvánvaló jelekkel homlokára irták volt, ’s mellyekbűl az ártatlan szív csak rettentő vászokot, nem pedig szelid szerelemüzenetet olvashatott ki. De hallván végtére rövid követségét, hogy báttya reá már várakozik, felbátorodott, ’s rövid készűlete utánn a’ Kastélyt vele eggyütt elhagyván, oda sietett, hol Dobroszláv a’ tölgyfa erdőnek méllyében eggy híres bűbájos várnak romladékai mellett maradt volt.

Vezetőjének félénk szorgalmatossága, és a’ helynek, hol báttya reá várakozott, magányos-sága, azt igérték neki, hogy itt szerencséjének egész tellyesedését talállya. Az indúlatos kívánság örömest választya czéllyához a’ titkos és járatlan útakot. Mennél némább volt Xarko ezer, meg ezer kérdéseire, annál közelebbnek vélte magát lenni ama’ szempillantáshoz, melly a’ körűlötte lebegő bűbájt feloldgya. A’ vad bozótokonn és az öszvenőtt ágaknak sövénnyeinn keresztűl tört Xarko az ő fáradságos^* lépéseinek ösvényt; de a’ Kisasszonynak tűredelmetlen sietségétűl nem tudott magának szorgalmatosságával köszönetet érdemleni, mikor a’ rövidebb de meredek nyomások helyett a’ járttabb tekervényes útakot választotta.

Még a’ fáradsághoz szokott szolga is kezdette már érzeni, hogy erejébűl ki fogy, ammint Olfrida vérző lábait könnyen felemelvén, az utólsó szirtdarabra felszökött, ’s vizsga tekínteteit zabolára eresztvén, a’ bemohosodott romladékfalakra lekönyökölt.

Eggy régi őrvárnak^* maradékai állottak itt, a’ hajdani zordon üdőknek emlékezedéke gyanánt, az ősz természetnek kőköntössébe bevágva inkább, mintsem beépítve. Magos boltozatú kapukonn keresztűl látszottak távúl a’ mélységbe vonódó járások elszűkűlni, ’s a’ lerohannt romladékokba tünni. A’ szakadozott ablaknyilásokbúl a’ folyó borostyánnak zöld kötelékei tekeregtek el, ’s a’ berogyott palotáknak szögleteibűl eleven fák emelték ki gallyas koszorúikot. Eggyetlen eggy őrtorony óhatta meg tökélletes formáját az üdőnek pusztító viszontagságitúl; és ennek felső kerűletében függött eggy harang, mellytűl a’ mélységbe eggy rosdás láncz ereszkedett le. E’ szabadon hangzó ércznek hangzását, melly éjszaka a’ baglyoknak és a’ többi éjjeli madaraknak szilaj repdesésére okot adhatott, úgy nézték a’ hegyeknek lakosi, mint bűbájos idézését az írtóztató szörnyeteknek, és kísérteteknek; a’ mi e’ romladék falaknak környékét olly pusztának tette, mellytűl az emberi valók még messzünnen irtóztak.

Ide érkezett Olfrida Xarkóval, a’ nélkűl hogy várakozásaiknak legkisebb nyomdokára akadtak volna. Háromszor csapta öszve megöblösitett markait Xarko, ’s a’ feleletnek jelére hasztalanúl figyelmezett, csak a’ mélységekbűl hangzottak vissza az Ecchónak gyengűlő szómássai, még végtére határozatlan és mértéktelen hangokba öszveolvadván, elenyésztenek. A’ hirtelen állapodás megéreztette már most a’ Kisasszonnyal erejének lankadozását, és így kénytelen volt, nyugovó ágyának a’ homokos földönn termő gyomhantot választani. Elcsüggedése az önnön magával tusakodó Xarkót is megmentette eggy kevésig fáradhatatlan kérdéseitűl és tudakozásaitúl, mellyek helyett már most szüntelen csak azt kívánta, hogy a’ kiszabott jeladást, mennél többször kitelhetett tőlle, megújjítsa. A’ levegőnek habocskái hoztak elvégre távúlrúl kérdést inkább, mintsem feleletet Olfrida’ figyelmező füleihez, ki nagy örömmel felszökvén, és egész fáradságát elfelejtvén, szárnyas lépésekkel sietett ama’ tájék felé, mellybűl a’ jeladás érkezett. De Xarko megragadta hirtelen, és kérte, hogy ne siessen előre, hanem vonnya meg inkább magát valamelly boltozat alatt, még Dobroszlávnak határozottabb parancsolatit hirűl hozandgya. Sokáig vonakodott a’ Kisasszony, nem akarván annak közelítése elől kitérni, kit olly buzgón kívánt; még végtére az értelmesebb és megmeg értelmesebb jeladások Xarkót majdnem fél erőltetésre kényszerítették, mellyel Olfridát a’ romladék falaknak homállyába visszavezette, értésére adván, hogy ezt báttya nyilvánvaló szókkal így parancsolta.

Minekutánna Xarko Dobroszlávot és a’ Herczeg Kisasszonyt elhagyta, Elizának pedig az áltató reménység, hogy Boliszlávot ismét feltalállya, új erőt és friss kedvet adott, Dobroszláv ismét felemelte magához a’ lóra, ’s gonoszságát barátságos álorcza alá rejtvén, tovább tovább lovagolt vele az erdőnek sűrűi közé.

Az éjszaka elérkezvén, a’ fáradtt állatnak lépéseit minduntalan bátortalanabbaknak tette, úgy hogy Elizának kérésére, a’ nyugodalom neki megengedtetett mindaddig, még az új világosságnak hajnalló szürkűlete az egyenetlen útakot ismét megvilágosítani fogja. Leszállottak róla, és a’ háladatos leányka saját kezeivel hordotta öszve a’ vánkos gyanánt szolgálandó sárgúló leveleket és száraz mohot, hogy vezetőjének alkalmasabb nyugodalomhelyet készítsen.^* Háladatosságának édes intéseire figyelmezvén egyedűl, magát egészen elfelejtette. Kemény gyökerekre telepedvén le, lágy karjának arany pereczére tekerte a’ ledőllött lónak kantárját. Fátyola volt eggyetlen eggy takarója az éjnek hideg nedvessége ellen; de az elmúltt napnak fáradságos munkái hamar beborították szemeit a’ feledékeny szendergéssel, még a’ kinyugodott lónak nyughatatlanságára hajnalkor végtére felébredt.

Készen állott már Dobroszlav előtte, kinek ő viszontag, mihelyt szemeit megnyitotta, gyanútalan bizodalommal és barátságos szózattal ajánlotta oda reggeli köszöntését. Új útra elkészítvén amaz a’ paripának zabláját, felemelte zsákmánnyát maga megé a’ nyeregre, kinek liliom színű karjaitúl magát bizodalmasan átöleltetni érzette.

A’ napnak hősége rekkenő lévén, a’ szomjúságnak száraz pihegése tüzesíteni kezdette már Elizának szép ajakit. Nem akadván úttyokban forrásra, melly hüvítő enyhítéssel kedveskedhetett volna, elhallgatta ő szükségének kínnyát, csak hogy vezetőjét új gonddal meg ne terhellye. Hosszas csüggedés utánn eszre vette, hogy a’ mezei füvek közűl reá mosolyogtak imitt amott veres bogyókban a’ száraz földnek sovány gyümölcsei. Dobroszlávot tehát kérte, hogy itt eggy kevésig vele megállapodgyon, ’s leszállott a’ lórúl, hogy magának e’ gyümölcsöknek kevés nedvébűl eggy kis enyhűlést gyűjtsön. Allig távozott el fáradságos keresésében egynehány lépésnyire az ösvénytűl, ammint szemébe hirtelen eggy félig bebugyolázott embernek rémítő^* termete tünt volt, ki eggy fához támaszkodván utánna lesekedni látszott. Megújjúltt borzadással tértek vissza emlékezetébe a’ kiállott veszedelmeknek minden rémítései, ’s nagyot kiáltván, visszarepűlt oltalmazójához, kinek lova megé magát rezketve elrejtette. Utánna sietett a’ lator, ’s a’ bokrok közűl nyomába szökött. De Dobroszlávnak eggyetlen eggy intése, mellyet a’ Herczeg Kisasszony eszre nem vett, megállapította amazt, sőt tisztelettel tellyes veszteglésre kényszerítette. Dobroszláv végtére meg akarván a’ Herczeg Kisasszonyt nyugosztalni, elhitette vele, hogy ezen ember az erdő’ lakosinak eggyike, kik abban az aggott fáknak töveit irtogattyák.

A’ gyilkosnak jelenésébűl látta ő, hogy közel van már a’ Kastély, mellybe Xarkót elkűldötte; mire nézve leszállván a’ lórúl, és ezt czinkos lovásszának kezébe adván, Elizával maga behatott a’ sűrűebb és járatlanabb bokrosok közé ama’ színfogás alatt, hogy azokban új ijedésnek veszedelme nélkűl tetszése szerint több gyümölcsöt szedhessen.

E’ nagy szorgalom és kedvezés illy szavakra fakasztotta elvégre a’ Herczeg Kisasszonynak szívét: „Nem halaszthatom tovább, jó Dobroszláv, úgymond, amaz ösztönnek tellyesítését, melly engemet háladatosságra késztet. Vedd köszönetemet, még képes leszek, herczegi jutalom által is megbizonyítani, a’ mit érzek. Soktúl fosztott meg engemet a’ sors, mikor Boliszlávot mellőllem elragadta; tegnap el nem tudtam még semmikép viselni, és még ma is felette nehezen viselem el ama’ gondolatot, hogy őtet örökre elvesztettem. Fáradságos szorgalmáért az ő kimeríthetetlen gondviselésének, mellyel gyermekségemnek és ifiúságomnak gyenge virágját a’ zordon szélvészekenn keresztűl atyai módon vezette, az volna-é az igazságos Egeknek jutalmazása, hogy dücsősséggel megkoronázott szorgalmának czéllyánál hazájánn kívűl eggy alávaló gyilkosnak keze által elessen? És még is! kicsoda teheti saját vélekedését zsinórmértéknek azokban, a’ mik eggy halandónak sorsát illetik? A’ mit eggy naptúl fogva szenvedtem hihetőnek tesz mindent, a’ mi a’ szerencsétlenségnek nevét viselheti.”

Dobroszlav szavába esvén: Óh! állapodgy meg e’ hitben, Herczeg Kisasszony! hogy a’ csillagokkal felettünk a’ szerencse és a’ szerencsétlenség is váltólag forog. Az eggyik elesik, hogy mellette a’ másik felemelkedhessen. A’ hatalom, a’ gazdagság, a’ korona az eggyik főrűl a’ másikra vándorol. Ezt a’ Herczegek’ leányainak soha sem kell elfelejteni.

Eliza. E’ tanúságot nekem a’ tegnapi nap adta; azt pedig, melly jól esik az embernek, ha szerencsétlenségének legmélyebb fenekénn eggy jó baráttyának kezét megfoghattya, a’ mai nap adgya.

Dobroszláv. Haggyuk ezt, Herczeg Kisasszony! Az én Uramnak megelégedésérűl én bizonyos vagyok, és ez nekem elegendő jutalom. Nézdsze amott a’ szép bolyókot! ezek mellett el nem kell mennünk.

Eliza. Érzem, hogy köszönetemnél sokkal magosabb akarsz lenni. De ne gondold, hogy ennek finom elmellőzése nélkűl cselekedetidnek igazságos büszkeségét elfelejthetném. Azonban a’ nagy embernek cselekedete sokkal nagyobb, mikor a’ gyengének gyengeségét megkímélli.

Dobroszláv. Én azonn vagyok, hogy tetteimnek czéllyához jussak; azért engedd meg, hogy az üdőben fösvénykedgyek, melly minket ama’hoz közelebb viszen.

Eliza. Olly közel vagyunk már a’ czélhoz? Így hát Dobroszláv! meg nem tagadhatod tőllem, hogy háladatosságomot legalább néműnéműképen megelégítsem. Az én herczegi Férjem megmentett menyasszonyát a’ te kezedbűl drága ékesség nélkűl is köszönettel fogja fogadni. Ama’ keveset, a’ mi Királyi ruházatim közűl a’ latroknak kezét elkerűlte, magamonn viselem; ezt te mentetted meg életemmel. Életemet vidd a’ Herczeg’ elejébe, mint sajáttyát; a’ gyűrűköt és a’ boglárokot fogadd el tőllem, és viseld e’ szerencsétlen napoknak örök emlékezete gyanánt, mellyekenn a’ te hatalmas kezed engemet keresztűl vezetett. Csak ezt az eggy lánczot tartom meg a’ rajta függő képpel magamnak. Nem a’ barátságtalan szívnek bizodalmatlanságábúl származik, és kérlek is, hogy erre ne magyarázd, ha neked megvallom, hogy vídám reménységeim közé, mellyekhez engemet vezetsz, némelly szűszorongató gondok is vegyűlnek jövendőbéli sorsom végett eggy ollyan országban, mellynek határaiba rettentő esetek között léptem. Akkor azutánn, ha a’ búnak fellegei jövendőségemet valóban meghomályosítanák, e’ láncz legyen, melly édes atyámnak honnyábúl víg napjaimnak emlékezetét hozzám átbájozza. De Dobroszlav! mit állasz te olly komoran? Te talán velem nem csak a’ kiállott fájdalmakot, hanem a’ jövendőrűl való fekete szorgalmamot is felosztod?

Dobroszláv. Távúl van ez tőllem, Herczeg Kisasszony! A’ Herczegrűl gondolkodtam, mikép tettszik neki örökkévalóságnak minden üdőpercz, mellyet itt elmulatunk.

Eliza. Vedd el tehát, a’ mivel kínállak, és ne hosszabbítsd meg halogatásunkot. Vedd el, kérlek, hogy czélunkhoz siethessünk.

Hidegen vette el Dobroszláv az ajándékokot. Szívében csak eggy húrocska sem felelt a’ háladatosságnak szívillető áldozattyára, melly még az oroszlányt is, közepénn ama’ vad dühösségének, mellyel a’ vért szomjazza, minden bizonnyal meghűtötte volna.

A’ helyet hogy Elizát oda visszavezette volna, hol lovát elhagyta, úgy tetette magát, mintha eltévedt volna, ’s fogyó tűredelemmel a’ bokrosnak tövises sövénnyein keresztűl mindaddig vont maga utánn, még a’ falromladékok előtt eggy térségecskére ki nem jutottak. A’ Herczeg Kisasszony az ő emelkedő durvaságát az elveszett út miatt való háborgásának tulajdonítván, azonn volt, hogy azt szelíd és kész tűredelmességével megenyhítse. Többszörözött tapsolását, mellyre a’ feleletet erőszakosan törtt úttyoknak iránnyábúl hallotta, gyanútlan szíve jelnek tartotta, mellyel lovásszát keresi.

Itt az üdőtűl tett irtóztató romladékoknak színe előtt megváltoztatván Dobroszláv szavát, és tekíntetét, úgy kezdett a’ Herczeg Kisasszonnyal bánni, ammint a’ leggonoszabb szívű embertűl várni allig lehetett volna. Oda ragadván erőszakosan Elízát a’ ledőltt falaknak allyához, értésére adta, hogy itt van czéllya járásának, de egyszersmind életének is, ha kívánságival legkisebbet ellenkezik.

Úgy láttya az elhagyott vándorló a’ rettenetes éjszakát maga körűl elterjedni, a’ napot pedig, melly világosságával eddig, vígasztaló és barátságos csillag gyanánt, az elvesztett vidékhez vezető útat bátorságosnak tette, a’ fekete fellegeknek szélvészes homállya alá borúlni, mint Elíza, mikor az erőszakos kéztűl magát megragadtatni érezvén, Dobroszlávnak szemébűl a’ semmivétételnek pokolbéli ügyekezetét kiolvasta. „Nincs tehát Isten, a’ ki rajtam a’ nyomorúságnak legmélyebb szükségében megkönyörűllyön!” mondá ő olly hangos szózattal, hogy egész a’ bótoknak rémítő homállyába behatott. Erre Xarkónak kezei közűl kiszökvén, rejtekének méllyébűl hirtelen kiütött Olfrida, mint eggy őrző angyal, kit a’ jó Lelkek a’ kétségbeesésnek legmélyebb kínnyai között a’ halandóknak kűldenek. Újjolag megedzett erővel ragadta ki magát Elíza ellenségének markábúl, ’s Olfridának nyakába borúlt, mint eggy űzőbe vett őzecske a’ kőszirtre, mellyet végső menedékhelyének néz.

Hideg borzadás futotta meg még Olfrida’ hevűltt vérének is minden járásait, mikor báttyát a’ lángoló dühösségnek képvonásaival megsejtette; ’s hirtelen feledékenységbe enyésztek édes reménységének minden érzeménnyei. „Evvel mind engemet, mind magadot megkímélhetted volna, Húgom! Ha az asszonyok az okosabban gondolkodó férjfiaknak jobban engedelmeskedni tanúlnának, – – –” A’ kemény haragnak e’ szavai között kiszakasztotta új erővel Elízát megöleltt oltalmának karjaibúl. Minekutánna asszonyi siralmainak semminémű esedezései e’ latrot meg nem lágyíthatták, végső menekedését a’ szerencsétlen herczegi méltóságának fénnyével gondolta megeszközölhetni; és, fájdalom! észre nem vette, hogy szinte e’ méltóságnak kellett kínozó őrdögét arra megemlékeztetni, hogy elkezdett gonoszságátúl saját veszedelme nélkűl el nem állhat. Átadta tehát Dobroszláv a’ Herczeg Kisasszonyt Xarkónak, úgymint gyilkos társának, ki a’ szerencsétlennek sem kérésére, sem ellenkezésére nem hajtván, karjaira vette és mind Dobroszlávnak mind Olfridának szemei elől messze elvitte.

Az ollyan kebelben, mellyet a’ szerelemnek mennyei lángja oltárának választ, nem verhet alacsony szív, melly a’ gonoszságot készséggel felosztya. Ha mindgyárt eggy és ugyanazon forrásbúl eredett is az éltető erő, melly Dobroszlávnak és Olfridának ereiben folydogált, a’ Természet még is, mikor őket alkotta, szorgalmatosan megválasztotta talán mind a’ kettőben az anyai vérnek zavaros vegyűlését; a’ minek következése az volt, hogy mikor már Dobroszláv magában a’ gonosznak minden zsengéit öszveszedte, Olfridának lelke még akkor a’ jóban annyival nagyobb előmeneteleket tett. Elirtódzott ő attúl, a’ mit báttyátúl olly nagy kegyetlenséggel végbe vitetni látott, ’s társaságábúl e’ rokon őrdögnek örömest elsietett volna, ha magában elegendő erőt és bátorságot érzett volna arra, hogy e’ vad pusztaságokonn maga egyedűl haza térjen. Háborodva, és irtózásának minden tárgyaitúl elfordított tekíntettel állott ő, ammint Dobroszláv hátúl közelítvén hozzá, következendő titkos értelmű szóllításával ébresztette fel kábúlásábúl, gyakorlott gonosztévőhöz illő hideg nyugodalmat mutatván: „Most tellyesítem esküvésemet, Olfrida! most tartom meg szavamot, mellyet neked adtam.”

Gyilkosság a’ szerelemnek rósával hintett ösvénnyén? E’ két ellenkezőt az ártatlan leánynak gondolkozásmódgya öszve nem tudta férkeztetni. Csak félénken merészlette fejét báttya felé fordítani; egyéb teste a’ tőle elfordúltt állásban meredve megmaradt. Eggy tudakozó tekíntetet függesztett egyszersmind báttya’ szemének idestova forgó rémítő fénnyére, mellyel szavainak érthetetlenségét is elárúlta. Azalatt Xarko elhozta a’ fátyolt, a’ palástot, a’ hajékességet, és az arany lánczot, mellyekkel Elíza díszeskedett; Olfrida pedig új borzadással nézte e’ zsákmányt, mivel az elkövetett gyilkosság’ bizonyos jelének tartotta. Dobroszláv elvette mindezeket Xarkótúl, és saját karjairúl és kezeirűl levonván azokot, a’ miket neki maga Eliza adott, oda nyújtotta Húgának azzal a’ kéréssel, hogy a’ romladékoknak valamellyik rejtekében saját öltözetével és drágaságaival felcseréllye; mire őtet Herczeg Kisasszonynak fogja ösmerni, és illendőképen megtisztelni.

Szempillantásonkint érthetetlenebbek lettek előtte Dobroszlávnak beszédgyei; és az ajánlott köntöst sokáig ellenzette magára venni, néma jelekkel mutatván azoktúl való irtózását, még végtére báttya’ hathatósságának ellent nem állhatván, imillyen szókra fakadt: „Mit akartok velem cselekedni? – Szirtekkel tellyes tengernek akarjátok szerencsémnek gyenge hajócskáját bocsátani? Lopott zászló alatt vetemedgyenek veszedelmes ütközetre nagyra dagadtt vitorláimnak gyenge árbocczai, mellyet te a’ magosságban uralkodó végzésekkel víni akarsz? Ha ez volt, a’ mit nekem ígértél, hazugsággal^* táplálta ártatlan szívemet megjátszott kép ze-lésem. A’ jövendőségnek tűkörében szelíd boldogságot mutatott ez nekem ama’ férjjel, kit eggy szempillantásbúl álló jelenés mértékletes kívánságimnak bálvánnyává tett, ’s elszánásomnak méllyébűl kivont engemet, bájoló szavaidnak áltatásai által ingereltetvén, bizonyos reménységimnek világosságára. Kegyetlen testvér! mi birt tégedet arra, hogy az üdőnek kerekét gátoló kézzel megragadd? Ezzel az én vígasztalhatatlan létem lehomorodott volna talán már az örök nyugodalomnak sírjába, a’ helyett hogy most a’ szorongatásoktúl kínoztatván, életemnek hosszát el nem viselhetem.”

E’ szemrehányásokra Dobroszláv másokkal felelt, a’ háladatlanság, a’ kicsinyszívűség, az asszonyi gyengeség volt, a’ mivel húgát vádolta. De sem a’ hízelkedések, sem a’ keményebb hitegetések Olfridát arra nem birhatták, hogy a’ szerelemnek tévesztő útakkal megrakott kertyét, mellyet magányosságának álmai olly gyönyörűnek rajzoltanak, a’ gonoszságnak kígyótekervénnyeivel felváltsa. Ámde mit nem gondolnak ki mindent az őrdögök, mihelyt arrúl van a’ kérdés, hogy valamelly lelket megrontsanak? Azon szempillantásban, mikor Dobroszláv látta, hogy húgának ellenkezése szinte az ellenkezés által még nagyobb erőre jut, oda tartotta elejébe Almarik’ képét, és imígy szóllott hozzá: „Ez a’ jutalom, melly reád várakozik. Lehetséges-é, hogy átalkodásod e’ czéltűl tégedet még tovább tartóztasson? A’ kit kívántál, a’ kit szeretsz, a’ kit neked megígértem, az a’ Herczeg. Most már tökélld el magadot!”

Fátyolt vetett e’ meglepés Olfridának érzékenységeire. Egyszerre elfelejtette amaz irtóztató jelenéseket, mellyek báttyának kezét előtte rettenetesnek tették. Az örömtűl elkábíttatván, megragadta ezt, és illy szókra fakadt: „Most már egészen a’ tiéd vagyok! akármelly óriáslépéstűl meg nem ijedek, ha engemet e’ czélhoz közelebb visz.”

Ezt akarta Dobroszláv, kezébe adván húgának Elíza’ ruháit, megparancsolta Xarkónak, hogy keressen neki alkalmatos helyet, hol ruháit ezekkel felcserélhesse. Tudván azonban, hogy e’ fontos és komor foglalatosság Olfridában is könnyen felébreszthetné a’ veszedelmes komorságot, azzal a’ ravaszsággal élt, hogy húgának olly kísérőt is adott, ki elméjét vidámabb tévelygésekre köcsögtesse; a’ Herczegnek képét tudni illik. Ennek nézésére szinte lebilincseztetvén, a’ képzésnek könnyű rósafellegeiben lebegett Olfrida, a’ nélkűl hogy az észnek fontolásaira legkisebb üdőt nyerhetett volna, és így végtére szinte ártatlanúl kerítette be magát a’ bűnnek rablánczaival.

Húgának távúllétét hasznára akarván fordítani Dobroszláv, a’ rendelésekhez fogott a’ szerencsétlen Herczeg Kisasszony sorsának végső megválasztása végett, ki magát a’ romlott kastélynak dőlékeny falai közé hóhérjainak szemei elől elrejtette. Jeladására kijött a’ bokrok között választott lesbűl két fogadott gyilkos, kiknek Dobroszláv nagy ígéretek között megparancsolta, hogy eggy leányt, ki őtet súlyos sérelmekkel felette nagyon megbántotta, és most a’ romladékok között búdogál, a’ más világra küldgyenek. Közelebbrűl őköt akarattyával meg nem ösmerkedtethette. Nem ok nélkűl érzette ő, hogy el kell neki kerűlnie mindent, a’ mi Olfridát az ő kábúlásábúl felserkenthetné, és hogy meg kell inkább leány szívét mindazokban erősíteni, a’ mik vele Elizának sorsát elfelejtetik; ugyan azért, ammint húgát hirtelen megjelenni látta, félbe szakasztotta egyszerre a’ gyilkosokkal tartott beszédgyét, fátyolba rejtett Olfridát az idegen tanúknak jelenlétében, mint Herczeg Kisasszonyt, nagy tisztelettel megköszöntötte, és elvezette, a’ Herczegségbül letett boldogtalan Elízát pedig ott hagyta áldozat gyanánt, melly a’ gyilkosoknak dákjai alatt érdemetlenűl elessen.

Eggyik sem tudta ezek közűl tulajdonképen, mellyik rejtekében keresse a’ romladékoknak a’ leányt, kinek élete kezekbe adatott. A’ dőlékeny falakot nehéz volt kikutatni, és az ollyan emberek, kik ezen útálatos mesterséget űzik, vakmerően néznek ugyan tíz felvontt pisztolnak ellenek igazított csőveibe, de valamelly romladéknak tátott üregét megsajdítván, mellyet a’ félénk babona, és az előítéletektűl lebilincsezett képzelés egész falka kísértetekkel és rémítő lelkekkel megnépesített, át meg át futtya őköt azonnal a’ rossz lelkiösméretnek hideg borzadása.

Mivel a’ nyomozást eggyik sem akarta magára vállalni, elvégezték magok köztt, hogy a’ reájok bízott dolgot nem siettetik, hanem inkább megvárják, ha az áldozat önnkint nem jön-é kezeik közé? volt még nekik szinte eggy kevés zsákmánnyok, mellyhez az erdőben jutottak volt, ’s mellyet még magok között fel nem osztottanak. Hozzájok hasonló rablók lehettek minden bizonnyal, kik a’ puszta erdőben eggy paraszt leányt nyomorúltt ruhájátúl megfosztottak, ’s kik ezt, hihetőképen a’ szaladó leányt kergetvén, el is vesztették. Dobroszlávnak gyilkossai e’ ruhát megtalálván, megelégedtek véltt hajával a’ keresett gyümölcsnek, mellyhez hevenyében nem juthattak.

Garbanov és Sztachlov, így nevezték magokot e’ gyilkosok, leültek eggy fa alá, tarisznyájokbúl elő vették a’ bort és a’ kenyeret, melly nélkűl a’ táplálék nélkűl szűkölködő erőbe soha sem ereszkedtek, és szinte készűlő félben voltak, hogy zsákmánnyokot a’ koczkának segedelmével felosszák, ammint őköt eggy mennydörgés, mellyet a’ fellegekkel megterheltt levegő zúgó szélvésszel az erdőre sebesen kiterjesztett volt, nyugovó helyekbűl felrezzentette. Egymás utánn sebesen következő villanatok átvagdalták a’ látható környéknek egeit, ’s hatalmasan megrezzentő csapással lerohant a’ tűz kígyóhoz hasonló mennykő eggy közel álló tölgyfának tetejébe, melly lángot vetvén világosan ragyogó fáklya gyanánt szolgált a’ fekete felhőkkel beborúltt éjszakának.

Elíza telve lévén az emberektűl és a’ vad állatoktúl való félelemmel, most pedig a’ természetnek e’ rettenetes jelenésétűl elréműlvén, azt gondolta, hogy e’ csapással feje felett menedékhelyének minden boltozattyai egyszerre öszveomlanak; kiugrott tehát a’ szabad égnek romolhatatlan boltya alá, és egyenesen oda sietett a’ tűzhöz gyilkossainak karjai közé.

Réműltt szaladásában a’ bosszonkodó természetnek fenyegetései elől, tünhetett-é rettenetesebb jelenés elejébe emberi állatnál? és még is, ammint az égő fának nevekedő lángja az idegen orczákot szinte megvilágosította, az emberségben való bizodalom is, melly minden jónemű jámbor szívben rezzenthetetlen kőszikla gyanánt állhatatoskodik, új derűlésre hozta lelkében a’ reménységet, olly annyira hogy majdnem minden félelem nélkűl lépett oda a’ két gonosztévő közé, kik az ellene fentt dákokot öveikben hordozták. De azonnal, hogy ezeknek vad kezei a’ gyilkoló szerszámokot előrántották, megösmerte ő az új bizodalomnak csalfaságát, ’s a’ félelem és az emberiséghez való szitás között habozván leereszkedett előttök térgyeire, ’s a’ könyörűletes irgalomért olly ígékkel és olly szózattal esedezett, mellyekre még a’ vért szomjazó tigrisnek gyilkolásra hajlandó körme is közepettén a’ mészárlásnak megmeredt volna.

De nem is maradtak illetődés nélkűl ezen embertelen embereknek kőkemény szívei; az eggyik közűlök hátra rántotta a’ másiknak felemeltt dákját, és Elizának megígérte, hogy életét nem bántya. Csak Dobroszláv, kinek hatalmátúl még a’ bérlett gyilkosok is rettegtek, csak a’ bosszújátúl való félelem, ha megtudná, hogy a’ reájok bízott gyilkosságot el nem követték, volt egyedűl képes Sztachlovot^* még visszatartóztatni, hogy Garbanovnak^* emberséges ígéretére rá ne állyon. De Elíza olly szorosan oda kapcsolta magát vígasztalásra szokott esedezései által Garbanovnak^* meglágyúltt szívéhez, hogy ez társát maga lefegyverkeztette, és csak arrúl gondolkodott, micsoda színfogással elégíthesse meg Dobroszlávot, ha majd tőllök e’ gyilkosságrúl számot kér.

Ezt nekik nem sokáig kellett nyomozni. Elízának ruháját ígérték ők meg Dobroszlávnak, záloga gyanánt az elkövetett gyilkosságnak. E’ helyett tehát a’ szerencsétlennek oda adták a’ paraszt leányruhát. Elvévén tőlle azon eggyetlen eggy fejér köntöst, mellyet Xarko rajta hagyott, elhagyták a’ puszta erődben, megelégedvén azzal a’ bizonyossággal, hogy zsoldgyokot el nem vesztik, és talán ama’ homályos érzeménnyel is, hogy Elizának új létet adván, olly jóságos cselekedetet követtek el, melly még gonosz szíveknek is néműnémű nemességet adott. Elíza szinte újjolag született alkotmánynak nézvén magát, felbátorodott elejénte; de ammint a’ hamuvá lett fának lángja fogyni és tüze aludni kezdett, az ő szíve is érzette azonnal elhagyott állapottyának szomorú csendességét.

Közelített már az éj, ’s a’ setéttségnek fellegpalástyával^* a’ földet lassankint elborította. A’ mennydörgés elvonódott, a’ szélvész lecsillapodott, és csak imitt amott nyögtek még a’ szakadozott tölgyeknek törzsökei szilajon ingadozó teteik alatt; de annyival rettenetesebben hangzott ki a’ mélységekbűl a’ ragadó állatoknak ordítása. Elízának ereje megfogyván, az ijedésnek^* érzeménnye is megtompúlt benne, és csak az éjjeli harmatnak hideg borzadása zendűlt meg ollykor megfáradtt tagjaiban. Visszavonódott végtére a’ falromladékok’ boltozatinak oltalma alá, hol bádgyadtt teste a’ mohhal benőtt kőpadolatnak kemény vankossára érzéketlenűl lerogyott.

A’ következendő hajnalnak öleibűl felemelkedett napnak ragyogó szekere nagy részét járta volt már meg a’ felderűltt égnek, és a’ korán felövedzett útazó elhagyta volt már reggeli úttyának felét, mikor Elíza szemeit először megnyitotta, ’s a’ körűlötte lévő tárgyaknak homállyában, vígasztalás nélkűl szűkölködő létének új siratására felébredt.

Óh! lépj ki, szegény Alkotmány! a’ mosolygó égnek világos kéksége alá! Hadd lebegje körűl szorongatott mellyedet a’ derűltt reggelnek szelíd lehellete; hadd enyhítsék szívbéli szomjadot a’ természetnek balsamos illati, mellyek a’ virágoknak újjolag megnyíltt kelyheibűl kipárolganak. Valamint őtet a’ szilaj elementumoknak rémítő harczaibúl, úgy vezet ki talán tégedet is a’ mai nap szenvedésidnek rettenetes viadalmábúl.

Hallyadszza! mi volt ez? A’ bűbájos harangocska egynehány magányos ütésektűl megindíttatván, értelmes hangokra fakadt. Amaz órák, mellyekben a’ gonosz lelkek a’ földönn uralkodnak, elenyésztek azalatt, még szemeid behúnyva nyugodtak. Most a’ tiszta napnak világosságánál csak a’ jó angyaloknak ragyogó képei bocsátkoznak le a’ halandókhoz. Ezeknek eggyike, a’ ki tégedet hí. Menny és engedelmeskedgy intő jeladásának.

Elíza a’ harangocskát értelmesen hallotta, ’s nyugovó helyérűl majdnem tehetetlen erejével nagynehezen felemelkedvén, kisietett oltalomrejtekének világos küszöbéhez.

Itt ő általellenben eggy kis közben meglátott eggy ifiút, ki vídám orczával szemét a’ toronyra meresztette^* volt, ’s ki majd azutánn a’ leányjelenést megsajdítván, karjait előre nyújtotta, félénken hátra lépett, ’s elfordúltt orczával szorongatások között remegve felkiáltott: Atyám Kovár, lélek! lélek!

Kovár, a’ mi jámbor öregünk, Szokol fiával szokott búcsújárásátúl haza térvén, e’ reggel az erdőben eltévedett. Ezen ajtatos öreg egynehány esztendőtűl fogva szinte ama’ tájban, mikor a’ Herczeg az ő jelenlétével szegény házát megboldogította, meg szokott volt látogatni eggy szent helyet, hol a’ mennyei gondviselésnek hálákot áldozott ama’ kegyelemért, mellyel a’ megsebesített Herczegnek életét az ő apoló keze alatt fenntartotta, kiben most az egész országnak köz boldogsága felvirágzik. Szokolnak el kellett vele mindenkor menni, rész szerint hogy erőtlen vénségét az útonn gyámolítsa, rész szerint pedig, hogy édes attyának példáját követni megtanúllya, és e’ búcsújárást még onokáinak is meghaggya.

E’ szent helyrűl harmadszor tértek már ők most vissza. Az éjszakát eggy puszta gunnyóban töltvén, korán útnak indúltak, hogy a’ délnek rekkenő hőségét megelőzzék; de eltévedvén, ammint az elveszett ösvényt nyomozgatták, e’ falromladékokhoz jutottanak. Itt Kovár megösmerte a’ vidéket, mellyet még ifiúságában látott, és megörűlt, hogy emlékezetébűl bizonyos jeleket vonhatott, mellyek szerint az igaz útra ismét visszatérhessen.

Elbeszéllette ő rövid szókkal Szokolnak, a’ mit a’ monda száz esztendőtűl fogva e’ Kastélyrúl kőltött, és bizonyos kívánt maga is arrúl lenni, ha a’ toronyban megvan-é még valóban a’ híres harangocska? De Szokolnak képző tehetsége Kovárnak rövid beszédgye által nem külömben, mint az előtte álló és szívborzasztó romladéknak tekíntete által úgy megtüzesedett, hogy édes attyát a’ legérzékenyebb esedezéssel kérte, haggyon fel e’ veszedelmes nyomozásával, és távozzon inkább vele eggyütt gyors sietséggel e’ rettenetes helynek környékébűl. Haszontalan volt minden ügyekezete. Az öreg csak azért is, hogy Szokolt tapasztalatlanságának rettegésébűl kigyógyítsa, ellent állott minden kérésének, ’s ott hagyván szorongatási között fiát, a’ toronynak ment. Ennek betett ugyan, de be nem zártt ajtaja könnyen engedett a’ taszításnak, mellyet Kovár rajta mankójával tett, és megnyílt. A’ torony tág és üres kerekséget foglalt magában, melly szinte olly mélyen látszott a’ földnek homályos gyomrába lenyúlni, mint a’ nyíltt tetejébe benéző magos ég felé emelkedni. Onnan felűlrűl lefelé függött benne eggy láncz, mellyet az ajtónak küszöbébűl elérni könnyű volt. A’ földbe nyúló mélység miatt be nem mehetvén Kovár a’ toronyba, magához vonta a’ lánczot, ’s tapasztalni akarta, mit vonand fel vele a’ mélységnek fenekérűl? Azon szempillantásban megszóllamlott hangosan felette a’ harangocska, mire a’ lánczot kezébűl ismét elbocsátotta.

A’ harangszóra előjött Elíza, kinek első tekíntete Szokolt a’ remegő várakozásnak állapottyában találta, melly megjelenése miatt ijedésre változott. Képzelése tömve lévén mindennéműképen öszvezavartt vászképekkel, csuda nem volt, hogy Elizát kísértő léleknek nézte, ki a’ nyomorúságtúl emésztetvén, az epesztő búbánattúl meghalaványodván,^* vállainn habzó hajjal jött ki e’ rémítő helynek homályosságábúl..

De ammint Elíza kellemetesen gyenge szózattal imígy szóllította meg: „Ne félly, jövevény! akárki légy,^* ne félly eggy erőtlen leánytúl, a’ ki oltalomért hozzád folyamodik,” panasszának dalos hangjai megéreztetvén az ifiúval a’ benne fekvő segéderőt, bátorságát is helyre állították. Arra felé fordúlt lassacskán, a’ honnan a’ köcsögtető hangok fülébe hatottak, és azon szempillantásban érzette is már, hogy eggy lágy kezecske vállára bocsátkozik; megsajdította, hogy mennyei tisztasággal tündöklő szemek tekíntenek fel hozzá.

Kovárt az idegen szózat figyelmetessé tette, ’s mihelyt a’ leány szemébe tünt, elhagyta legottan az élettelen falak köztt való nyomozást, és oda szított az emberi valóhoz, hogy különös jelenésérűl bővebben tudakozódgyon. Elíza egyszerre két férjfiú között állott, kik az emberségben való bizodalmat hazájában éltt fellegtelen napjaibúl szívébe hirtelen ismét visszabájolták. Eggy öreg ember, kinek orczájánn ama’ felséges érzemény, melly embertársunknak szenvedését sajátunknak nézi, a’ tiszta léleknek mennyei súgáriban naplott; eggy ifiú, kinek nyíltt szíve szelíden visgáló szemeinek tekíntetében lebegett.

Megfélénkedett ugyan eggy keveset, ammint eszre vette, hogy mind a’ két keze férjfi kézben fekszik, de ammint tőle Kovár férjfias szózattal és jámborszívűséggel baját tudakozta, megnyitotta csak ugyan lassankint szívét ama’ mennybűl lebocsátkozó reménységeknek, mellyek őtet az emberekkel ismét kibékélltették. Barátságos kötelék az emberek között a’ beszéd, és a’ részesűlő szózatnak mindenik hangjával érezhetőképen szokott enyészni a’ félelem.

Megfosztva lévén minden bizonyságtúl, mellyel szavait megerősíthetné, ha felséges születését és a’ ragyogó méltóságot, melly reá Erdélyben várakozott, hűven elejekbe terjesztené, és attúl félvén, hogy e’ bizonyságoknak fogyatkozásánál szabadítói eszeveszetnek néznék és minden segedelem nélkűl hagynák; inkább paraszt leánynak mondotta magát, ammint öltözete is hihetősnek tette, kit a’ latrok messzefekvő honnyábúl elragadtak, ezen erdőbe hurczoltak, és az éhséghalálnak veszedelmébe ejtettek.

Kovárnak elég volt tudni, hogy eggy szenvedő ember segedelem nélkűl szűkölködik, ’s azonnal eltökéllette magában, hogy szenvedésétűl kész akarattal megmenti; de életének olly korában lévén, melly a’ szívet nyugodalmábúl nem eggy könnyen haggya kifordúlni, Elizának beszédgyét mind végig kihallgatta volna. Nem úgy Szokol. Elég volt ennek világosan látni, hogy Elízának teste és vére van. Lágy szózattal előadott panaszi eggy leányzónak, kinek angyali képvonásait a’ búbánat meg nem rontotta, hanem csak az annyival nagyobb ingernek fátyolával beborította, sebesebb kerengéssel űzték szívéhez a’ vért. Váltólag forgatta tekínteteit már a’ Herczeg Kisasszonyra részesűlő tisztelettel, már Kovárra tudakozódó vizsgasággal, ’s imígy esett Elízának szavába: „Óh! az én atyám nem hágy itt tégedet; és ha erőd meggyengűl, karjaimonn viszlek el hajlékunkba. Hisz az én jó anyám Szíva akkor fogadott fel engemet, mikor még gyermek voltam, kit még sok esztendeig kellett fáradságos szorgalommal nevelgetnie, minekelőtte a’ gazdaságnál legkisebb munkát végezhettem volna. Te pedig, óh! te már olly nagy vagy, hogy meg kell neki örűlnie, ha neki illy barátságos leánykát viszünk, ki őtet foglalatosságiban segítgesse. Nemde, atyám! a’ leánykát haza visszük? segedelmére lessz ő Szíva anyámnak minden bizonnyal, és a’ mit el nem végezhet, azt szokott munkámonn kívűl magamra vállalom, csak hogy az anyám reá derűltt tekínteteket vessen.”

Kovár Szokolnak beszédes buzgóságát látván, elmosolyogta magát. Érzette ő, hogy üdőnn kivűl volna, fiának reménységeivel és önnön szívének eltökéllett szándékával hideg fontolgatás által ellenkezni, ’s megígérte Elizának, hogy neki hajlékában helyt adván, atyai gondviselést is nyújt.

Elíza az emberekhez való bizodalomban olly magosra érzette magát ismét felemelkedni, hogy szabadítói között az iszonyúságnak e’ helyét érezhetőképen nevekedő erővel, minden támogatás vagy vezetés nélkűl, maga elhagyta, Kovár a’ vidéket ösmervén, egyenesen neki tudott menni az elveszett ösvénynek. Szokol már Elíza előtt, már mellette, már megette ment, vagy úttyábúl hárítván gondos kézzel a’ bozótszövevényeket félre, vagy magát emelvén át szorgalmas karjaival az árkonn, vagy megakadtt köntössét a’ csipkebokrokbúl kifejtvén. Az út hosszas volt. Nagy része volt még ennek hátra egész hazáig, mikor őköt a’ völgyek, a’ hegyeknek árnyékaitúl meghomályosíttatván, inteni kezdették, hogy a’ nap lealkonyodik. A’ lépéseket meg kellett siettetni; Elízának megfáradtt lábánn hólyagokot és sebeket okozott már a’ köves útnak keménysége, és a’ kívántt siettetés felmúlta elcsüggedtt tehetségét. Világos örömmel nézte Szokol, hogy ajánlását, mellyel már több ízben megkínálta volt, tovább már meg nem vetheti, ’s készséggel felvette hátára az elbádgyadtt Herczeg Kisasszonyt. Nem sokára úgy látszott neki, mintha vállára bocsátotta volna Elíza szenderedő fejét; mire az alacsonyabban függő ágak alatt szorgalmatosan meggörnyedt, hogy az aluvót meg ne éréntsék, és fel ne kőltsék. Nem mintha a’ fáradságot el nem tudta volna viselni, hanem attúl tartván, ne hogy elbádgyadtt terhét nagyon megrázza, önnkint hátráltatta a’ sietést, úgy hogy hamarább besetétedett, mintsem a’ házudvarnak ösmeretes sövénnyéhez jutottak volna. Felugrottak végtére a’ háznak barátságos őrei hangos örömszűköléssel urokra, ’s Kovárnak kopogására a’ felébredtt házi gazdasszony a’ félre toltt kilincsnek zörgésével felelt. Kovár és Szíva megölelték egymást az udvaron, Szokol pedig nem győzvén ennek végét várni, elcsúszott megettek a’ szobába, hol hátárúl a’ felébredtt de elerőtlenedett Herczeg Kisasszonyt az öreg Kovárnak vánkosokkal megrakott karszékére lebocsátotta.

A’ gyengén világító éjjeli lámpás, mellyel Szíva elejekbe ment, és szíves öregének megölelése nem engedte, hogy az új vendéget eszre vegye, ’s mivel Szokolnak barátságos üdvözléséhez volt szokva, nem tudott elegendőképen csudálkozni azonn, hogy a’ setét szobába olly gyorsan besietett. Kovár mindaddig ki nem ragadta morgó álmélkodásábúl, még a’ háznak ajtaját ismét be nem zárta, ’s a’ lámpással a’ szobába visszatérvén, saját szemeivel nem látta Elíza’ széke mellett Szokolt, ki szinte abban foglalatoskodott, hogy ennek az éjjeli harmattúl meghidegedett lábait és karjait Szívának nyoszolyájábúl kivett és már megmelegedett vánkossaiba takargassa.

Ne itéllyük meg igazságtalanúl a’ mi jó öreg Szívánkot, kit nem sokára még nagyra is fogunk böcsűlni, ha most Szokolt vállánál keményebben megragadván, ama’ kérdéssel támadgya meg, mi oka lehet, hogy neki jó estvét nem kíván? és mire kellyen neki e’ jelenést magyaráznia?

Kovár nem várta meg, hogy Szokol felellyen, hanem Szivát, ki mind a’ kettőre komoran tudakozódó tekínteteket vetett, kezénél fogva félre vezetvén, arra kérte, hogy adgyon ezen éjszakára szállást eggy szerencsétlen leánynak, kit minden segedelem nélkűl az erdőben leltek, ’s magokkal haza vezettek. Szokol erre öszvekapcsolta esedezését Kovárnak kívánságával, ’s mivel a’ vendég’ számára oda ajánlotta saját ágyát, maga pedig a’ pajtában a’ puszta szalmánn való hálással megelégedni kívánt, Szívának tovább semmi ellenvetése nem volt. Elíza két kísérőjének karjaira támaszkodván, bement a’ komrácskába, hol egynehány naptúl fogva az első nyugodalmas éjszakát aludni reméllette.

Kovár is érezvén, hogy nyugodalomra van szüksége, azzal vígasztalgatta a’ tudakozódó Szívát, hogy kérdéseire más nap reggel fog felelni. Szokol e’ kérdések elől hasonlóképen kitérvén, szalmábúl vetett ágyát felkereste. Az egész felébredtt udvarban lecsendesedett végtére minden; és csak az ifiúnak mellyében habzottak még váltólag a’ meghatározhatatlan érzemények, az édes remények, és a’ szomorú kétségek. Egész testét elfoglalta volt a’ fáradságnak súllya; de szemei meg nem hagyták magokot az éjnek körűlborító homállyátúl hódítani, és be nem húnyódtak. Előttök lebegett Elízának termete a’ pözsgő képzelésnek bájos világosságában, ’s ragyogó súgári által rózsaszínekkel párkányozta ki örvendetes jövendőségének horízonnyát. Előre felszámította Elízának szemeibűl mind ama’ jutalmazó tekínteteket, mikor majd a’ végzett munka utánn, mellyet vele felosztand, az alkonyi dologszűnetkor haza vezeti, és a’ velek megelégedő Szívának dícséretét neki egészen átengedi. Törődött ő magában még azonn is, micsoda nevet válasszon Elízának? Húgom! – – Áh! e’ nevezetben feltalálta szíve ama’ kívánságának tellyes megelégítését, mellyet magában titkon nevelgetett. E’ név olly közel édesítette édes hangjával mellyéhez e’ szeretetre méltó leányt! százszor is mondogatta ő e’ szót selypegő ajakokkal, ’s képzelésében közelebb és megmeg közelebb jött hozzá az édesen hitt Kedves. Ámde mikor az utólsó hívással karjait kiterjesztette, és Elízát gondolattyában testvér szívéhez szorítani akarta, hirtelen olly szorongatások, és szélvészes érzemények támadtak mellyében, mint ama’ reménytelen játékosban, ki a’ koczkát mind csak kezeiben rázogattya, és magát arra, hogy az asztalra vesse, el nem tökéllheti.

Nekünk, kik a’ titkos indúlatok’ jelképeinek fejtegetéséhez jobban értünk, mint a’ tapasztalatlan Szokol, nekünk, mondám, nem volna nehéz, szívének egész titkát kitanúlnunk. De belső állapottyának történeteit ne előzzük meg; megvilágosodnak ezek önnkint; és akkorra fenn marad még nekünk a’ csendes öröm, mellyel mondhatni fogjuk, hogy romlatlan ártatlanságunk meg tudgya még éles és egyenes tekíntetével a’ Természetet hű nyomdokinn lepni.

Szürkűlni kezdett már a’ hajnal. Elolvadnak ezzel az égenn a’ csillagoknak lángocskái, ’s elenyésznek szemeinkbűl a’ képzelésnek országában pözsögő termeteknek világos képei. Az ifiúnak szívében ismét elfoglalta az első helyet az érzékeny szorgalom,^* mellyel az iránt gondoskodott, ha Elízának erejét helyre hozta-e vallyon a’ frissítő álom, mellytűl őtet a’ sanyarú fáradság megfosztotta? Elhagyta tehát ágyát, ’s mivel attúl tartott, ne hogy a’ virogató ebek a’ napnak érkezését korábban jelentsék, magához édesítette azokot hízelkedések által, ’s már köcsögtetéssel, már fenyegetéssel azt nyerte tőllök ki, hogy eggy egész óráig tovább hallgassanak, mintsem egyébkép szoktak volt. Halk lépéssel, és visszatartott lélekzettel osontott ama’ szobának bezártt ablaktáblájához, mellyben szülői aludtak, ’s hallgatódzván eggy üdeig, örömmel tapasztalta, hogy az éjjeli nyugodalomnak megzavarása, mellyet késő érkezések okozott, Szívának álmát a’ szokott üdőnn túl meghosszabbította, világosabb veresség kezdett az égre terjedni, és Szokol remegő szívvel várta már a’ szempillantást, mellyben a’ szokásnak hatalmas a’ kedvező esetenn csak ugyan még is győzedelmeskedett. Hirtelen eszre vette végtére a’ már ugyan vártt, de még is félelmes zörgést a’ szobában; felrepűlt az ablaktábla, ’s az öreg asszonynak recsegő szózattya, mellyel Szokolt költeni akarta, fellázította az egész udvart. Az ebek kiosontak őrzőjök’ kezébűl, ’s lármás ugatással feleltek gazdasszonyoknak szavára. Szokol visszavonta magát a’ falhoz, és hogy magát el ne árúllya, nevének csak második kiáltására jelent meg. Fenn szóval buzgott a’ gazdaságszerető Szíva az elaludtt reggeli óráknak vesztesége ellen, és Szokolnak bármelly esdeklő kérése sem vehette hevességét arra, hogy a’ szegény elfáradtt vendégnek nyugodalmát megkíméllye.

Ezekre Kovár is felébredt, és felkelt. Látta, hogy Szíva morogva ment ki a’ szobábúl, sőt hallotta, hogy Szokolnak feddését még az udvarban is folytattya. Nehéz munka várakozott még reá, melly abbúl állott, hogy szándékát a’ vendég leány iránt az öreggel közöllye, és helybenhagyását megnyerje. Hevenyében kell nyakonn ragadni mindent! ez volt az ő szava’ járása; és így most is hitvesét hamar felkereste. Szinte intézgette volt ez Szokolnak foglalatosságit, és errevalónézve félbe nem merte szakasztani szavait, hanem megvárta, még elhallgatott, és neki jó reggelt mondott. Erre Kovár szívességgel hozzá közelítvén, és kezét megfogván, csak hogy a’ beszédet a’ kívántt tárgyra vezethesse, azt kérdezte tőlle, ha Rósi fel kelt-e már. E’ nevet adta tudniillik Elíza magának. „Nem kelt még fel, felelé Szokol, gyorsan hozzájok lépvén, mihelyt Rósit nevezni hallotta; engedd meg, Atyám! hogy magát kinyughassa.” – Kovár azt kívánta, hogy kérdésére Sziva felellyen, ’s allig hogy Szokolra maga is meg nem haragudott. Megdorgálta tehát, hogy munkájához még sem fogott, ’s élesebb hangzattal, mintsem egyébkép szokta volt, eligazította dolgához, csak hogy ez által Szívát már előre megnyerje. Szokol komoran elosontván, öszveszedte késedelmes szorgalmatossággal a’ kerti szerszámokot, hogy a’ beszédbűl még valamit felfoghasson. Kovár megújjította Szívához előbbi kérdését; ez pedig feleletéhez, hogy még fel nem kelt, hamar oda függesztette szívénn súlyosan fekvő kérdését: mit szándékozik e’ leányzóval cselekedni? – Most már meg volt téve a’ nehéz kezdet, ’s a’ próbáltt öreg férjfiú tudván, hogy Szívának ellenkezését legkönnyebben meggyőzheti, ha véletlenűl megtámadgya, röviden és állhatatos szózattal imígy felelt: Megtartyuk magunknál, és leányunknak fogadgyuk. – Ezt Szíva nem várta, ’s bármelly gyors volt is egyébkép nyelve, most még is egynehány szempillantásig elnémúlt, ’s hátra lépvén, Kovárra meresztett szemmel nézett. Örűlt ez neki, hogy Szíva a’ felelettel késedelmeskedett, ’s a’ nélkűl, hogy megvárta volna, hogy magához térjen, barátságos biztatásokkal, javaslásokkal, és egynehány közbe vetett olly féle mondásokkal is, mellyek gazdához illő akaratjelentésekhez hasonlítottak, olly tüzesen ostromlotta szívét, hogy egészen megadta magát, minekelőtte csak eggy ellenkező szócskát ejthetett volna. Azonban minden védelem nélkűl csak nem végezte még is a’ harczot, ’s feszűltt tűrhetetlenséggel Kovárnak szavába esvén „de fontoldsza meg a’ dolgot még is, Apjok! úgymond. Agyon dolgozzam-é magamot eggy henyélő leánykáért? Láttad-é már újjait, melly gyengék?” – A’ mi felebaráti kötelességünk nem veszi tekíntetbe a’ hasznot, mondá viszontag Kovár, ammint Eliza szobájábúl, mellynek ajtaja az udvarra szolgált, szinte kilépvén, és sem az öregeket, sem Szokolt eszre nem vévén, ki még akkor is talált magának az öregektűl nem messze külömbféle foglalatosságokot, a’ támadó nap felé kiterjesztette karjait, ’s térgyre esvén, imádkozott. E’ jelenés mennyeihez hasonlított, és nagyon szívreható volt. Kovár levette fejérűl süvegét, ’s mély hallgatásba merűlt. Szívának lelkét nem hagyta illetődés nélkűl ezen eggyügyű és tiszta ajtatosság, ’s minekelőtte Elíza felkelt volna térgyeirűl, Kovárnak öszvetett kezeire bocsátotta csendesen a’ jó öreg asszony kezét, ’s könyes szemmel imígy szóllott férjéhez: Jól mondád, Apjok! hadd maradgyon szegényke nálunk.

Imádságát végezvén Elíza, szinte körűl akarta nézni magát, ha nem láthatná-e meg valamellyiket baráti közűl, ammint őtet Kovár örvendetesen magához szóllította. Elíza oda sietett, megkapta vídám indúlatossággal kezét, és jó reggelt kívánt neki. Rósi! mondgy jó reggelt az anyádnak is, mondá Kovár, Szívához fordúlván, kit Elíza örömében, hogy szabadítóját láttya, eszre sem vett.

Ammint Elíza Szívát jól megnézte, termetét megösmerte ugyan, de csak úgy, mintha álmában látta volna; olly annyira megvesztegette minden testi és lelki erejét a’ tegnapi habzás az élet és a’ halál köztt. Visszahomorított fővel még egyszer vetett Kovárra eggy tudakozódó tekíntetet, ’s ammint ennek hunyorítását látta, Szívának nyakába borúlt.

Szokol még sem ment volt el munkájára, minduntalan új tárgyat találván, melly szívét Elízának környékéhez lebilincsezte. Eszre vette ő egyszer, hogy az öregek Rósirúl beszéllenek, és ezt neki tudni felette fontos volt. Ammint végtére csak ugyan még is el akart menni, Rósi jött ki, olly derűltt orczával, mint a’ felkelő nap, komrájának homállyábúl. Elhagyhatta volna-e’ már most azt a’ környéket, mellyben a’ szeretett tárgyat lehelleni látta? végtére pedig saját szemeivel látta még azt is, a’ mi neki olly nagy és szorongató gondot okozott, és a’ mit remélleni allig merészlett, hogy a’ komor és majdnem durva Szíva meglágyúlván, Rósit anyai szívességgel karjai közé szoríttya. Elfelejtette magát, elfelejtette, hogy Szülői őtet már régen a’ kertben dolgozni gondolták, ’s oda ugorván rejtek szögletébűl, nagy örömmel e’ szavakra fakadt; Rósi nálunk marad!

Csudálkozva nézték körűl magokot mind a’ hárman, mert örvendetes kiáltását hamarább hallották, mintsem hozzájok érkezett volna, és a’ gazdasszony ránczba szedte volt már haragos homlokát, és henyélése miatt a’ legényt keservesen megszidta volna, ha Rósika olly esedező tekíntetet nem vetett volna reá, melly ránczait azonnal kisimítván, egész orczáját felderítette.

Szokol sokat akart mondani, de szóllani semmit sem tudott. Lélekzete olly nehéz volt, mintha eggy mértföldet futott volna, és belső zavarodásában maga sem tudta, kihez szóllyon. Elíza kisegítette bajábúl, barátságosan megszóllítván, és kezét feléje nyújtván, Szokolnak erre egyszerre megnyílt a’ nyelve; és Elízának eggy egész óráig csevegett volna sajnálkodásárúl tegnapi fáradságánn, szorgalmatosságárúl nyugodalma iránt, ’s a’ t. Ha Kovár, megakarván Szívának bosszonkodását előzni, meg nem intette volna, hogy vele a’ kertbe mennyen, hol magának az öreg eggy kis reggeli foglalatosságot akart keresni.

Maga maradván Szívával Elíza, hasznára akarta ezen alkalmatosságot fordítani, és egész erejét megvetette, hogy fogadott annyának kedvét megnyerje. Szokol’ beszédgyébűl eszre vette, hogy a’ szívnek szent tulajdonságainn kívűl, a’ dolgosság az ajánlásnak legjobb módgya a’ gazdaságszerető és serény öreg asszonynál, kit errevalónézve arra kért, hogy valamelly munkát neki is adna. E’ kész akaratú ajánlás Szívának valóban tetszett, de ammint barátságosan megczirógatta a’ leánynak orczáját, és ezt felette gyengének érzette, eszébe jutott azonnal, a’ mit Elízának kezeirűl az előbbeni estvénn tapasztalt, ’s tenyerére tévén azoknak eggyikét, imígy szóllott: Minémű munkát adhatnék én illy erőtlen kezeknek? E’ jegyzéshez igen természetesen oda kapcsolta magát ama’ gondolat, hogy Rósi’ ruhája és termete meg nem eggyeznek; és így egyszerrre ostromlani kezdette Elízát, hogy vallya meg a’ csalárdságot, mellyel őköt játszdogállya.

Nem vagyok én csalárd ámító, felelé ez szelíd méltósággal; igaz és nyíltt szívű vagyok, a’ mennyire lennem szabad; de többre nem kényszeríthetsz. Jól mondod, hogy e’ ruházat nem illik születésemhez; csak egynehány naptúl fogva viselem. A’ ki engemet arra kényszerített, hogy e’ ruhába öltözködgyek, azt az Isten fogja megitélni; neked őtet meg nem nevezhetem. Nyugosztald meg magadot azzal, hogy ártatlan leányt mentettetek meg a’ nyomorúságnak méllyeitűl; légy bizonyos háládatosságomrúl minden jótéteményedért; légy bizonyos olly szeretetemrűl,^* a’ minővel édes annyához a’ gyermek viseltetni tartozik; további kérdésekkel pedig kímélly meg; én neked azokra nem felelhetek.

Ezt ő olly nyíltt és derűltt tekíntettel, és olly hízelkedő szózattal mondotta, hogy Szívának lehetetlen volt új kérdésre fakadnia, hanem e’ helyett még egyszer mellyéhez szorította, és újra bizonyossá tette a’ felűl, hogy édes annya lessz.

Szokolnak a’ munkája kevés előmenetelű volt. Szerencséjére az szolgált, hogy Kovár volt mellette, kinek szelídsége meg nem engedte, hogy érdeme szerint megdorgállya. Ha Szíva lett volna jelen, már százszor is megszidta volna. Benyomta az ásót a’ földbe, ismét kivonta belőlle, és nyugodott, a’ nélkűl hogy tudta volna, mit cselekszik, mivel gondolati mind csak Rósi körűl repdestek. Az öreg a’ munkátúl meghevűlt, és megszomjazott, de a’ korsót nem találta a’ kertben, mellyet Szokol magával mind ide, mind a’ szántóföldre hordozni szokott volt, hogy izzasztó serénységét hüs itallal felfrissítse. Most ő ezt elfelejtette. De kinek lehetett nagyobb öröme, mint neki? jó alkalmatosság volt ez arra, hogy Rósit ismét megláthassa. Allig hogy Kovár a’ korsórúl említést tett, Szokol azonnal elhagyította az ásót, és a’ sövényenn átugrott. Magánn kivűl szaladt keresztűl az udvaronn, és Szívához imígy kiáltott: Anyám Asszony! a’ vizes korsót! Szíva és Rósi szinte megijedtek rajta, azt gondolván, hogy tűz akar támadni, mellynek eloltására Szokol vizet keres. Sziva megdorgálta ugyan, hogy illy kicsinységért olly esztelen lármát üt; de most egyszer semmit sem gondolt a’ legény vele, mivel szemei az ő kedves Rósijára meredtek volt.

Kedves Rósijára, mondhattyuk már most igazán, mert a’ habzó kívánságok világos ügyekezetre derűltek fel szívében, és így már átlátta, hogy azzal, ha Rósit húgának nevezi, meg nem elégedhet. Azt ohajtotta tehát, hogy hitvessének tehesse, ha egyébaránt Rósi rá áll. Ezen utólsó szavakot hozzá tette ugyan ő magában; de a’ kívánság olly örömest jár a’ reménységgel, hogy Rósi’ akarattyárúl nem is igen tudott kételkedni. Hisz ő nálunk akar maradni, mondá Szokol magában, sőt ha közünkbe fogadgyuk, ezt ő még jótéteménynek is nézi; hozzám pedig micsoda nagy szívességet nem mutat; minek vetné meg tehát kezemet? – A’ mit Rósi Szívának megvallott, azt még Szokol nem tudta. De feltette magában még is, hogy Rósit ez iránt megkérdezi, és erre szinte alkalmatos szempillantást talált azonban, mikor Szíva a’ vizes korsóért a’ szobába bement, és a’ legényt Rósival magát hagyta.

Minden szószaporítás nélkűl egyenesen szokta a’ természetes ember az ő szívének indúlattyait kinyílatkoztatni.

Elíza a’ váratlan ajánlást hallván, megijedt, és szívbűl sajnállotta, hogy e’ jó indúlatú ifiúnak legszebb reménységeit eggy ütéssel kénytelen feldúlni. Könyörűletességbűl még csak kezét sem merte vissza vonni, mellyet Szokol tellyes bizodalommal megragadott volt. Azonban hosszasabb csalatkozásban készakartva hagyni, törvénytelenségnek vélte. Az igazságos érzeménynek fel kellett még a’ kíméllést is áldoznia. Szokol sürgette a’ feleletet, mivel minden szempillantásban visszavárta az öreg asszonyt, és így Elízának allig volt elegendő üdeje csak arra is, hogy neki e’ kevés szavakot mondgya: Szokol, én tégedet szeretlek, mint eggy háladatos azt csak szeretheti, a’ ki őtet a’ haláltúl megmentette; de többet ne kívánny tőllem. Nem tudod te – – Itt hozzájok Szíva visszaérkezvén, félbe szakasztotta beszédgyeket, és Szokolt a’ korsóval a’ kertbe visszakűldötte.

El lehet gondolni, micsodás szívvel osontott el innen szegény Szokol. De mivel a’ közfalat nem ösmerte, melly Rósi között és ő közötte volt, azzal a’ reménységgel vígasztalta magát, hogy az ő szorgalmatos ügyekezete, és velevaló hosszasabb társalkodása többet fog végtére hozzá a’ leánynak szívében a’ puszta háladatosságnál ébreszteni.

Szíva szinte egynehány orsó fonalat és motólát hozott, hogy Elízának, saját kívánsága szerint, munkát, egyszersmind pedig olly munkát adgyon, mellyel ereje felér, ammint messzérűl egyszerre a’ kürtöknek, és több musikaeszközöknek hangja hallatott, és a’ házhoz közelíteni látszott. Mind Szíva, mind Rósi elveszteglett, hogy duplázott figyelmetességekkel értelmesebben kivehessék a’ musikaszót, ammint Szokol szökdösve ismét visszasietett hozzájok ama’ hírrel, hogy a’ Herczeg érkezik.

Kovár is kisietett a’ kertbűl, ’s mindnyájan megörűltek, bizonyosak lévén, hogy az Országnak Attya az ő szegény házokot, mellyben, miólta a’ trónusra jutott, több ízben megjelent, most sem fogja látogatás nélkűl elmellőzni. Csak Elízában okozott e’ bizonyság, mellyel baráti a’ Herczeget magokhoz várták, felette félénk előérzeményeket. Nem a’ Herczegtűl félt ő, hanem kísérőitűl; mert mit várhatott ő ezektűl egyebet, hanem hogy e’ menedékhelyét is feldúllyák, mihelyt személlyét megösmerik, vagy felőlle meghallyák, hogy még életben van, és e’ hajlékban tartózkodik.

Ammint a’ musikaszó szempillantásonkint közelített, úgy nevekedett ezzel az ő szorongatása is, melly eszének tehetségeit homállyal szinte körűlvette. A’ három jelenvalók közűl eggynek sem volt üdeje arra, hogy Elízának állapottyát eszre vegye; kiki csak örömének tulajdon érzeménnye körűl foglalatoskodott. Még Szokol is elfelejtette eggy kis üdeig szerelmes gondgyait. A’ belső tusakodás, mit tévő légyen, meg nem tudta magát Elízában határozni hamarább, hanem mikor már az első nemes Ifiakot az udvarba lépni látta. Most már szaladni akart, ’s a’ kapunak futott, hol már a’ herczegi késérők befelé tolódtak. Egyszerre eggy rés támadt, hol át akart csúszni; de szinte azon szempillantásban a’ Herczeg lépett úttyába, ki az örvendetes emlékezetnek érzeménnyei által, és kellemetes menyasszonyának birtoka által felderíttetvén, Elízát megállapította, nem győzvén eleget csudálkozni azonn, hogy emberi állat az ő jelenlétét olly félénken kerűlhesse.

Szíva Elízának csak imént eszre vett félénkségét saját érzeménnye szerínt könnyen elmagyarázván, azzal mentegette mind magát, mind a’ leányt, hogy házi köntösseikben szégyenlenek Főurok előtt megjelenni. Almarik nem engedett neki üdőt arra, hogy mentegetéseit olly beszédességgel terjessze elejébe, a’ minővel az illyen személyek efféle esetekben élni szoktak, hanem az öregnek kezét megnyomván, elmosolyogta kegyesen magát, és Kovár felé indúlt, Szíva ezen alkalmatossággal arra élt, hogy Rósikával eggyütt sebesen eltünt a’ végbűl, hogy ünneplő ruhájába öltözködgyön. Elíza még e’ paraszt köntössében ünnepet meg nem élt; üdő pedig még arra elengedő nem volt, hogy az ő számára az öregek ünneplő ruhárúl gondolkozzanak. Ez volt az oka, hogy a’ szomszédnak leányátúl kértek hamarjában eggyet kölcsön, melly Rósiknak nagyon illett.

Még e’ fejér személyek máskép öltözködtek, addig Almarik elbeszéllette Kovárnak az alkalmatosságot, melly őtet e’ látogatásra indította. „Hamarább még, mint fő várasomnak lakosi közé, hozzád vezetem Országomnak köz annyát. Sok örömkiáltás várakozik ott érkezésünkre; de mellyik Fejedelem tudhattya azt, hány titkos ellenségeit kényszeríti pompás diadalmának ünneplésére az öszvecsűdűltt népnek habzáshoz hasonló mozgása? Bizonyos vagyok-e benne, hogy a’ sokaság között vagyon-é csak eggyetlen eggy is, a’ ki atyai szeretetemet, mellyel őköt szívemben hordozom, fiúi érzékenységgel fogadgya? Itt, tudom, olly szíveket találok, mellyek új szerencsémet lármás pompa nélkűl, de annyival mélyebben és igazabban érzik; és az illyen embereknek társaságában tanúllya meg mind férjének, mint szerencsés fejedelemnek, mind önnön magának, mint szeretett országanyának boldogságát nagyra böcsűlni.”^*

Még Almarik ezeket mondotta, a’ szomszédok szeretett Herczegeknek érkezését meghallván, öszve kezdettek körűlötte mély tisztelettel gyűlekezni. Allyánn a’ dombnak, mellynek tetejénn Kovárnak háza állott, elhagyta a’ Herczegi Pár a’ kocsit, mellytűl Almarik egynehány szempillantással hamarább felérkezett, mint menyasszonya. Most már ez is felérkezett, és szíves örömmel fogadtatott. Dobroszlav’ karjánn mendegélt ő a’ falunak öszvegyűltt lakossai között, nem kevélyen ugyan, de nem is nyájasan; tekíntetet adván ugyan magának, de nem ollyat, mellybűl kitetszett volna, hogy a’ méltóságot már megszokta. Eggy szóval: jövendőbéli Jobbágyainak szíves örömkiáltásira nem tetszett ki egyéb erőltetett orczavonásaibúl hidegvérűségnél. Egész valójának e’ feszessége Almariknak vizsga szemeit el nem kerűlte. Szépsége azonban Almarik’ szívét egész az elragadtatásig megbájolta, de magaviselése meg nem hódította. Dobroszlav ezt nem ösmerte úgy, mint húgának bájoló termetét és orczavonásait. Almarik’ szívében eggy érzemény uralkodott, mellyrűl az ember gyűlölő udvarnak abban a’ vélekedésben volt, hogy az érzékenységeknek részegítő kábítása által könnyen elfojtathatik; eggy érzemény, melly uralkodását a’ házasság által választott kellemetes asszonyságnak szent szerelmével feloszthattya ugyan, de ettűl székébűl még is soha ki nem emeltethetik; és ezen érzemény ama’ szeretet volt, mellyel népéhez a’ jó Fejedelem viseltetni szokott. Erre Dobroszlav elfelejtette húgát előre elkészíteni.

Mihelyt tudniillik őtet ama’ borzasztó lakásbúl kivezette, mellyet az érzékeny szívű Olvasó mélyebb szűszorongatással hagyott el, mint a’ hidegvérű, és embertelen udvarnok, vagy mint a’ szerelemtűl megrészegedett húga; azonnal hozzá tolódtak az ország’ úttyánn emberei közűl némellyek, kiket a’ szerencsétlen eset szétűzött volt, és jelenlétekkel Dobroszlávot arra kényszerítették, hogy Olfridával úgy bánnyon, mint Herczegasszonyával. Ezen erőltetés még jobban nevekedett azoknak érkezésével, kiket Almarik, a’ szerencsétlen történetnek hírét meghallván, a’ fővárasbúl nagy sietséggel küldött, hogy azokot, a’ kik megmenekedtek, öszveszedgyék, és eggy vadász kastélyba vezessék, hol a’ menyasszonyt maga is a’ Herczeg várni fogja. Itt Almarik hirtelenében olly rendeléseket tett, hogy a’ herczegi kísérőknek a’ szerencsétlen eset által megzavartt ragyogása helyre állíttasson; itt ő karjai közé is fogadta a’ menyasszonyt, nem kölömben álmélkodván szerelmes elragadtatások között ingerlő szépségénn, mint a’ menyasszony ama’ díszekenn, mellyek a’ Herczeget érzékeny szerelemre méltónak tették.

Így állott Dobroszláv megfosztva minden alkalmatosságtúl, mellyel oktatásait húgánál folytathatta volna, egyszerre amaz alacsony pontonn, melly az udvari szolgát, bármelly nagy rendű legyen is, a’ Fejedelemnek Asszonyátúl elválasztya. Egyebet tehát nem tehetett, hanem hogy a’ kezdett ügyekezetnek folytatását egészen csak Olfridának eszére bízta.

Az utánna való nap, mellyet menyasszonyának a’ Herczeg a’ végre engedett, hogy kemény viadalban voltt erejét zavaratlan nyugodalom által helyre hozza, a’ gyönyörködtető elragadtatásnak édes bizonyítási között múlt el, mellyekkel egymást a’ szerelmesek váltólag mulatták. Olfrida birtokában látván amaz indúlattyának tárgyát, melly sebesedett mellyében a’ reménységnek és a’ kétségbeesésnek viszontagi viaskodási között uralkodott, el tudta felejteni mindazokot, a’ mik lelkiösméretét veszedelmes játékára megemlékeztethették volna. Így azutánn természetes dolog volt, hogy magát érzékenykedései között minden mértéklő zabola nélkűl oda adván, Almariknak érzékenységeit is olly hathatós kéjjel bájolta meg, melly a’ Herczegnek minden várakozását meghaladta.

Más nap reggel, mikor már a’ rendelések a’ fő várasba való költözésrűl megtetettek volt, Olfridának dolga veszedelmesebb lett. Mindenik házbúl, melly mellett a’ herczegi Pár kísérőivel eggyütt úttyát folytatta, szinte tolódtak kifelé a’ fiúi szeretettel tellyes jobbágyok országattyoknak hintójához, hogy új Herczegnéjeket meglátván, érzékenyen részesűlő szíveknek vizsgaságát megelégítsék. Almarik arra kérte a’ Herczeg Kisasszonyt, hogy elhagyott hazájának szokásait^* cseréllye fel az idevalókkal, és Olfrida ezt neki annyival örömestebb megígérte, mivel ez neki semmi fáradságában nem telt, sőt a’ szokatlan erőltetéstűl meg is mentette. Így tehát a’ népnek fátyol nélkűl kellett orczáját mutatnia; a’ mi eggy vétkes lelkiösmérettűl felette vakmerő cselekedet volt. Gyakorlott szemtelenség vagy férjfiúi állhatatossággal eltökéllett magaviselés kívántatik arra, hogy az álnokságban járó ember százaknak visgáló szemeit mind belső mind külső változás nélkűl elvisellye. Eggy asszonyi állatnak, ki a’ kigyóösvénnyel, mellyre báttya vezette, ösmeretlen volt, e’ próba felette nehéznek tetszhetett; kínos állapottyának irtóztató voltátúl hamar meggyőzetett volna, ha mellyében a’ bosszúállástúl való rettegés ama’ szűszorongatással fel nem ért volna, melly a’ csalárdságnak felfödözésétűl irtózott. Réműléssel tekintett ő ama’ labirintusba, mellybe keveredett; minden új orczában, melly félénk szemeibe akadt, árúlót látott; és a’ veszedelemnek e’ mélységére, melly előtte nyitva állani látszott, a’ boldog derűlésnek orczavonásival mosolyognia vallyon lehetséges volt volna-e? Ezt kívánta a’ Herczeg. A’ mit Olfrida megtehetett, azt megtette ugyan; de micsoda nagy külömbség volt még is az ő feszes orczavonásai, és a’ Herczegnek minden erőltetéstűl mentt és örvendetes tekíntetei között, mellyekkel jobbággyainak fiúi szeretetében gyönyörködött?

Fogyatkozása a’ szívességnek, melly Olfrida’ érzeménnyeinek kinyílatkoztatásában uralkodott, fájdalmas illetődést okozott Almarikban, kinek jó szíve mindazonáltal még is talált olly mentegetéseket, mellyek kívánságait a’ jövendőséggel biztatták, minekutánna majd az udvari asszonyoknak szűk környékében neveltt jövevény a’ nagy világba kilép, és ennek tágasabb térségét és lármás pompáját jobban megszokja.

Az út a’ völgyben Kovár’ lakása mellett ment el, és Almariknak mellyét a’ háladatosságban fáradhatatlan szívnek legszebb érzeménnyei foglalták el, ammint e’ vidéket meglátta, és magát Kovárt a’ part’ oldalában az útig nyúló kertnek közepénn munkálkodni megsajdította. Az útazóknak zörgése figyelmetessé tette az öreget, ki magát körűl tekíntvén, és a’ Herczegnek embereit megösmervén, öszve csapta örömében az ég felé emeltt kezeit, ’s az előtte futó Szokol utánn hajlékába sietett, értelmes jeleit adván ama’ bizodalmának, hogy a’ Herczeg őtet meglátogattya.

Látta ezt Almarik, és inkább fő várassát hagyta magára fél napig várakozni, hogysem e’ jámbor szívű földművesnek édes reménységét be ne tellyesítette volna. Azért a’ szűk útonn megállíttatta szekereit, mellybűl az ösvény Kovár’ házához vezetett, kiugrott hintajábúl, Dobroszlávnak átadta a’ véltt Herczeg Kisasszonyt, hogy utánna lassacskán felvezesse, maga pedig a’ ház’ kapujához szinte felrepűlt.

Mikor jegyessét Almarik a’ jámbor eggyügyűségnek és egyenes nyílttszívűségnek e’ környékébe a’ hidegvérűségnek csak önnön magára függesztett tekíntetével belépni látta, melly minden örömkiáltást, úgymint nem hozzá tartozót, magátúl eligazítani látszott, akkor szíve még mélyebben vérzett. Amaz alkotmány, mellyet vele a’ jövendőség olly szorosan egybe kapcsoland, ’s mellynek szívében valaha az egész ország iránt való anyai gondviselésnek kellene uralkodni, ezen alkotmány az illetődésnek csak eggy jelecskéjét sem árúlta el azon szempillantásban, mikor ő szinte Istennek érezvén magát, eggy egész emberi nemzetet szoríthatott volna érzékeny szívéhez. Ezt az ő férjfias erejű lelke allig tudta elviselni.

Azt azonban, a’ mit érzett, nem akarta derék jobbággyainak elárúlni, és azonn volt, hogy a’ Herczeg Kisasszonyt vizsga tekínteteik elől mennél hamarább elvonnya. Ama’ szobát, mellyben valaha mind gyógyúló a’ herczegi országló pálczát kezébe vette, soha sem nézhette egyébkép, hanem a’ szent kesergésnek különös érzeménnyével. Most sem akarta tehát annak látogatását elmulatni, és így jegyessét arra kérte, hogy azt vele megnézze. Kísérőinek legnagyobb része Kovár házába ment; az egybegyűltt szomszédoknak tehát mind helyek, mind módgyok elegendő volt a’ tanácskozásra, mikép mutassák meg köz attyoknak jelenléte iránt való különös örömököt.

A’ szószóllónak választásában elejénte meg nem tudtak eggyezni. De megjelentek végtére ünnepi ruháikban az asszonyok hasonló köntösökbe ölözött gyermekeikkel eggyütt, kik kezeikben viráglánczokot hoztak. Az eddig kétes választás azonnal megtörtént. A’ gyermekek közűl a’ legnagyobbik, eggy leányka, kit Miklétának neveztek, szószóllónak tetetett, és arra taníttatott, hogy legszebb virágokbúl kötött bokrétát nyújtson a’ Herczegnek. Félénk volt e’ szegény leányka, ’s oktató nélkűl szűkölködött, a’ ki neki megmutatná, micsoda illendőséggel vigye végbe e’ nagy kötelességet. A’ jelenvaló asszonyok közűl ebbe senki sem merészlett bocsátkozni, még végtére Szíva Rósival megjelent, kiknek utóbbikát eggy szívvel, lélekkel mindnyájan megkérték, hogy Miklétának oktatását magára vállalná.

Elíza ezen alkalmatosságot nem hagyta haszonolás nélkűl, és Miklétát arra tanította, hogy a’ bokrétát a’ Herczegnek oda nyújtván, e’ szavakot mondgya:

A’ szavakot ugyan elég könnyen megtanúlta a’ leányka, de arra nézve, mikép visellye magát, mikor a’ bokrétát oda fogja nyújtani, eggy kis gyakorlás kellett még neki. Hogy tehát ezen oktatást könnyebben átlássa, leült Kovár a’ székre, melly a’ Herczeg’ számára volt elkészítve, maga mellé ültetvén Elízát, mint Herczegi Menyasszonyt, és így kellett azutánn Miklétának a’ bokréta’ átnyújtását egynehányszor próbálni.

Melly különös a’ sorsnak járása! ugyanazon helyet, melly Elízához a’ nemzetnek hódolásával eggyütt tartozott, ragadomány gyanánt kellett neki egynehány szempillantásra az esetnek kénnye szerint szinte eloroznia! Nehéz e’ szerencsétlen leánynak akkori érzeménnyeit lerajzolni; nehéz volt volna neki azokot magának is a’ környűlállók elől tovább eltitkolnia, ha a’ jelenés hirtelen meg nem változott volna.

A’ garádics, melly a’ Herczegnek hajdani beteg szobájába felvitt, a’ külső falonn emelkedett fel a’ falusi hajléknak felső emeletéhez. E’ szobábúl kilépvén az ember, eggy tekíntettel átlátta az egész udvarnak térségét. Almarik, kinek csendes gyönyörködése, mellyet egyébkor e’ helyenn a’ vele történtt nagy dolgoknak szent emlékezetébűl vonni szokott volt, most menyasszonyának illetődhetlen hidegvérűségétűl minduntalan megzavartatott, nem akarván e’ keserű érzeményt további mulatása által meghosszabbítani, azonn ügyekezett, hogy szívét a’ fő várasba teendő pompás bemenetelének ragyogása által megkábítsa. Kijött tehát a’ szobábúl, hol hajdan betegen feküdt, a’ folyosóra, hogy az útnak folytatása iránt rendeléseket tegyen, ’s kellemetesen meglepetett népének új tekíntete által, melly az udvaronn szinte a’ bokrétának átnyújtását és a’ Herczegnek köszöntését gyakorolgatta. E’ tekíntet Almarikot újra lebilincsezte, úgy hogy belső illetődéssel nézett le eggy üdeig az öszvegyűltt földmüvesekre. Kijött utánna Olfrida is. Szemébe tünvén Elízának szinte a’ lelkek’ tartománnyábúl hirtelen’ megjelenő, és ammint rossz lelkiesmérete gondolta, csak az ő rémítésére megtestesűltt termete, majdnem egész ájúlásba esett, ’s nagyot kiáltván ijedésében egynehány lépésnyire hátra tántorgott.

A’ kiáltás mindnyájoknak tekíntetét Olfridára vonta. Elíza ennek okát gyanítván, újra megijedt, és az emberek közé magát elrejtette. Dobroszlav szinte háta megett lévén húgának, ezt ugyan karjaival felfogta, de Elízát meg nem sajdította; és így az egész esetet nem egyébnek nézte, hanem amaz erőltetés’ következésének, mellyel leány erejét a’ szűszorongatás és a’ tetetés megfeszítette. Az ő karjaibúl kiemelte Almarik érzékeny szorgalommal, és eggy szék felé vitte, hogy leülvén, magához térhessen; de valamint a’ hegyes tör álmunkban eggy szempillantásig ál fájdalommal szúrja keresztűl mellyünköt, és annyival gyorsabban felserkent minket valóságos állapotunknak ösmeretére; úgy Olfridában is sebesen visszatértek az életnek párái, és az egész rémítő jelenés nem látszott előtte egyébnek a’ forró képzelés’ alkotmánnyánál. A’ könnyen kigondoltt mentség, melly a’ levegőnek hirtelen változását okozta, megnyugosztalta Almarikot, sőt még báttyát is, kit egyébkép nem könnyű volt megcsalni. Olfrida új erővel vette magára az álorczát, Almariknak karjára függesztette magát, és az örömnek duplázott bizonyítási között lemenni kívánkozott az öszvegyűltt néphez, hogy ennek hódolását elfogadgya.

Ama’ készűletekbűl, mellyeket Olfridának ijedése megzavart, látta Almarik, hogy a’ falubéliek magoknak még eggy különös örömet akarnak tenni; és ennek tapasztalásátúl saját szívét nem akarta megfosztani. Csak eggy kevéske késést kért ki magának a’ véltt Herczeg Kisasszonytúl, ki ijedése miatt e’ helyet félénk sopánkodással nézvén, a’ leglehetségesebb elsietést ohajtotta. Ezt Olfrida Almariktúl meg nem tagadhatta, de el nem titkolhatta még is, hogy ezzel neki nem kis áldozatot tesz; a’ mi Almarikban nyughatatlanságot okozott, mellynek következése e’ végre az volt, hogy Olfridának ezen áldozattyát nagyobb pompával kívánta viszonolni, mintsem eddig a’ fő várasba való bemenetelre parancsolt volt. A’ mit tehát még a’ már kiszabott pompához oda függeszteni lehetett, azt Dobroszlávra bízta, kit ezen parancsolattal előre azonnal elkűldött. Nem örömest hagyta ez el húgát, ki a’ szokatlan személyt még nem elég tökélletesen tudta játszani; de egynehány ügyekezeti, mellyekkel a’ reá bízott dolgokot magátúl el akarta hárítani, helyt a’ Herczegnél nem lelvén, nem merészlett többé ellenkezni, és elment.

Most már a’ herczegi Pár valóban elfoglalta az udvarban a’ neki készített üléseket, a’ falubéliek fél kereket formáltak előtte, mellynek közepe a’ virágtartó gyermekekbűl állott. Mikléta lassú lépésekkel közelített a’ Herczeghez, lebocsátkozott eggy térgyre, oda nyújtotta a’ rósákkal megrakott bokrétát, ’s ammint ezt tőlle a’ Herczeg elvette, Elízának szavait imígy mondotta el:

Az egyenes szívet a’ kajcs álnokságtúl? felkiáltott Almarik, elhagyván ülését, és Miklétának kezét felséges illetődéssel megragadván; a’ színt válasszam meg az igazságtúl? Leányka! micsoda jó lélek beszéll a’ te együgyű ajakidbúl? vagy ki volt az, a’ ki tégedet ezekre tanított? Melly boldog az ollyan Fejedelem, kinek őrző angyala e’ fontos szavakot minden szempillantásban szívébe sugarollya! Leányka! kitűl tanúltad te e’ szavakot? – Rósikátúl, felelé Mikléta. – Rósikátúl? kicsoda e’ Rósika? és hol van? kérdezé a’ Herczeg a’ környűlállókot. Kovár megszollamlott erre, és illy feleletet adott a’ Herczegnek: a’ mi leányunk, Felséges Herczeg! Elrejtette ő magát a’ sereg közé, ammint Felséged minket a’ leánykának oktatásánál meglepett.

A’ Herczeg kívánta, sőt parancsolta, hogy előtte megjelennyen, és Olfridát a’ szorongatásnak minden Fúriái egyszerre megragadták, ammint látta, hogy képzése az előbbeni jelenést nem hazudta, és hogy ellensége, kit az örök számkivetésben gondolt lenni, előtte áll, talán hogy szörnyű gonoszságát egyszerre felfödözze.

Ha Elíza e’ szempillantásban erőtlen és félénk leány nem volt volna, kedvezőbb alkalmatosságot nem kellett volna várnia arra, hogy magát kinyílatkoztassa, mert ellenségét az eset meglepvén, és készűletlenűl találván, egészen lefegyverkeztette. Vagy ha talán a’ minden szeretetre méltó és szelíd Herczeggel magányosságban lehetett volna, kinyílatkoztatván magát, minden egyéb tanúság vagy bizonyítás nélkűl hitelt nyerhetett volna előtte magához ragadó egyenessége által a’ jó lelkiösméretnek, melly igaz ügyének szívgyőző hitelességét magában hordgya. De így sebesen elmúltak a’ szempillantások, mellyekben nem volt elegendő ereje arra, hogy magát eltökéllye.

A’ Herczeg nem győzött gyengéded termeténn, úgymint e’ Zordon hegyvidéknek ritka virágszálánn csudálkozni, ’s örömest tovább mulatta volna magát vele, ha Olfridának félénk sürgetése őtet az útnak folytatására nem kényszerítette volna. Erszénnyét a’ körűlötte álló seregnek osztotta el; de látván, hogy e’ leány, ki az ő szívében felségesebb és előérzeménnyel bővelkedő illetődést okozott, az adománybúl részt nem vesz, nemesebb ajándékra itélte őtet méltónak. Amaz arany lánczot tehát, mellyet Dobroszlávnak latorkodó keze Elízátúl a’ régi kastélynak romladékai mellett elragadott, levette Almarik Olfrida’ nyakárúl, és Rósikáéra függesztette, e’ napnak örök emlékezete végett. Óh ha Olfrida e’ szempillantásban előre érezhette volna, miképp nyittya meg sorsához a’ titkos zárt ezen arany láncz, nem olly könnyen, nem olly hidegvérűséggel adta volna oda e’ drága bűbájt. De teher gyanánt látszott ez neki mellyérűl eltünni, mikor tapasztalta, hogy ez által a’ Herczeg’ késedelmességének határ tetetik, és hogy ez neki az elmenetelre karját nyújtya.

Sokáig néztek még már csendes már szózatos áldásokkal a’ hegyeknek vídám lakosi Fejedelmek utánn, és senki közűlök Kovárnak udvarát el nem hagyta, a’ nélkűl hogy Rósikának vagy szíves ígékkel, vagy barátságos mosolygással, vagy legalább eggy érzékeny kézszorítással örvendetes részvételét meg nem bizonyította volna. Komor gondolatokba merűlt volt ő, és allig várta, hogy a’ körűlötte lévőktűl egynehány szempillantásra megszabadúlhasson, és veszéllyel fenyegető sorsárúl magányosságában gondolkodhasson. Hogy ő oda van, ha e’ helyenn tovább mulat, hol ellenségei tartózkodni tudták, arrúl ő nem kételkedett; de hol talállyon ismét új menedékhelyet? Hogy pedig magát a’ minden embertűl elhagyott állapotnak pusztaságába kitaszítsa, kívánhatta-e’ tőle, félénk és erőtlen asszonyi állattúl még a’ legmostohább sors is? Még magában így tusakodott, szemébe tünt a’ Herczegnek ajándéka, és az újjolag elevenítő reménységnek világos sugára a’ derűlő észnek hajnalával hatott be szívébe. A’ láncz volt egyedűl, mellyet magának akart volt tartani, mikor az erdőben minden egyéb drágaságait csalatkozott és kegyetlenűl letiportt szívének háladatosságábúl erővel Dobroszlávnak adta. Csak komor óráiban akarta ő magát e’ lánczal atyai hazájának világos múltságába átbájolni; most már neki harmat gyanánt szolgált, mellyet neki a’ magosságokban uralkodó Lelkek a’ kétségbenesésnek mélységébe küldöttek, ’s mellyhez tellyes bizodalommal is ragaszkodott, hogy segedelmével a’ végső veszélybűl kimenekedhessen.

Szomorúságának komor fátyola levonódott mellyérűl, új bátorságra elevenedett létének jövendőbéli sorsa iránt, sőt magányosságában még Szokolt is szívesen fogadta, mikor hozzá érkezett, hogy szülőihez ebédre vezesse. Derűlttebbnek nem látta még ez Elíza’ orczáját, mint mikor most vele ment, és barátságos magaviselése újra felbuzdította az ifiúban a’ régi bizodalmat, melly attúl fogva, hogy ajánlását Elíza el nem fogadta, nagyon megcsökkent volt.

A’ Herczeg Kisasszonynak kezében volt már most az eszköz, mellyel ellenségeinek ál orczáját leszakassza; de ennek nem a’ Herczeg’ jelenlétében kellet-e megtörténni? mert micsoda idegen szívet merészellyen e’ titokkal meghinni? Nem fog-e azonn kívűl mindenütt olly alacsony szívű emberekre akadni, kik a’ hatalmas Dobroszlávnak zsoldgyában vannak? közötte pedig és a’ Herczeg között melly képtelen nagy rés volt! őneki, ki már is azt várta, hogy a’ jövő éjszaka seregesen kűldetnek ki a’ gyilkosok, hogy nyomdokát kikémellyék, őneki lehetett volna annyi bátorsága, hogy a’ fő várasba, vagy éppen a’ Herczeg’ elejébe mennyen? – új tévesztő kert! mellyik Ariadne fog e’ szerencsétlennek fonalat nyújtani, mellyel magát minduntalan mélyebben öszvezavarodó járásidbúl kisegíthesse?

Mind e’ mélységek, mellyek őtet czéllyátúl elválasztották, ’s mellyekenn ifiúi hevességének első tüzében könnyen átszökdösött, egyszerre megnyíltak^* előtte borzasztó rettentéssel, ’s egész bátorsága, egész vídámsága ezen ismét vígasztalhatatlan leánynak, az imént felélledtt reménységgel eggyütt életének fenntartása iránt, egyszerre elsüllyedtek azoknak feneketlen réseibe.

A’ különös figyelmetesség által, mellyet Rósikának a’ Herczeg áldozott, maga is Kovár figyelmetesebb lett hozzá. Látta ő most, hogy Rósika a’ szomszédoknak leányai között forogván, mindenben megkülömböztette magát; és ez őbenne gyanakodásokot ébresztett, mellyek Szívának bizonyításai által, ki férjének Rósika’ vallását elbeszéllette, mód nélkűl megerősíttettek. Szíva ugyan el nem titkolta előlle Rósikának ama’ kívánságát, hogy sorsa iránt közelebbrűl való nyilatkoztatásokot senki tőlle ne kérjen; és Kovár, kinek szíve egyébaránt is természete szerint nagyon szelíd volt, meg is kíméllette volna tudakozódásival e’ leányzót, ki az ő itélete szerint, mint szerencsétlen, minden tekíntetre méltónak lenni látszott, ha a’ Herczegnek elmenetele utánn egynehány óra alatt amaz iszonyító átmeneteleket nem tapasztalta volna benne a’ mély szomorúságbúl a’ derűltt vídámságra, és viszontag, mellyekre nem ok nélkűl úgy nézett, mint eggy születő észtévedésnek jeleire. Most tehát úgy akart vele bánni, mint atya, ’s félre vonván magával, érzékeny szívességgel kívánta tőlle, hogy sorsát kinyílatkoztassa, mellynek bilincseitűl, ammint láttya, még az ő oltalma alatt sem képes megmenekedni. „A’ vénség, kedves leányom, így szóllott hozzá, nem szűkölködik ám tapasztalás nélkűl, melly a’ köveket az életnek ösvénnyébűl könnyen el tudgya hárítani. A’ leányzónak ifiúsága félénk, és az életnek keserűségeit szükség nélkűl szokta önnön kínnyára megnagyobbítani. Engedd, hogy azt, a’ mi tégedet szorongat, próbakőre tegyem; segíthetek talán rajtad, bármelly eggyügyűnek és alávalónak is tessek előtted lenni. És kedves Rósikám! ha a’ dolgot titokban kell tartani, vagy ha te azt kívánod, hogy eltitkoltasson, reménlem, hogy Kovárnak emberségéhez nem szűkölködsz bizodalom nélkűl, ki neked ezt igaz szívű kézcsapással igéri.”^*

Elragadtatásig érzette Elíza e’ jámbor mezei embernek tiszta szívességét, és az egek ellen elkövetett hitetlenségnek tartotta volna eggy illyen egyenes szív előtt, mellyet neki amazok létének ember nélkűl szűkölködő pusztaságába küldöttek, saját szívét bizodalmatlansággal elzárni. Eltökéllette tehát magában, hogy sorsárúl tellyes nyílttszívűséggel az egész fátyolt levonnya. „Édes jó atyám, mondá Elíza, megnyitom én neked egészen szívemet, de engedd meg, hogy jámbor anyánkhoz, és minden színkedés nélkűl szerető Szokolunkhoz háladatlan ne legyek. Tik hárman, életemnek szabadítói, és ritka jótévőim, állyatok ide mellém, és hallyátok saját ajakimbúl a’ rajtam elkövetett gyalázatos gonoszságot. Rajtam ugyan nem segíthettek; ezt hatalmas ellenségeim meg tudgyák majd akadályoztatni; de szemeitekbűl a’ szánakodásnak eggy bármelly tehetetlen könyhullajtása is meg fogja vígasztalni szívemet azon órában, mikor a’ halállal viaskodni fogok.”

Öszvegyűjtötte erre az egész házat, és remegő ajakábúl tellyes bizodalommal folydogált ki szerencsétlenségének szomorú története.

Mennél világosabb lett születésének, és felséges rangjának titka, annál mélyebb tisztelettel lépdesett Szíva hátra, Kovár levonta lassankint fejérűl házi sapkáját, Szokol pedig félre vonódván, lesütötte szemeit, és pirúló háborodásnak kezdett eredni ama’ hirtelenkedő barátkozás miatt, mellyre Elízával fakadt volt. Ammint a’ Herczeg Kisasszony beszédgyének vége felé ezeket eszre vette, imígy fejezte be amazt keseredett szózattal: „Óh! én a’ ti szíveiteket szenvedésimnek vallásával közelebb akartam az enyimhez vonni, és tik magatokot tőllem visszavonnyátok. Így jutalmazzák meg jó emberek a’ gyenge leánynak bizodalmát?”

Kovár hamar magához tért, ’s hozzá közelítvén ismét, megfogta buzgósággal kezét, és imígy szóllította meg: „Herczegné! nincs üdőnk arra, hogy azt, a’ mit cselekednünk kell, elhalasszuk; hódolásinkot trónussa’ elejébe haggyuk. Engedgye meg, hogy még leányomnak nevezzem, és hogy ezen íge által Szíva anyánknak, és jó fiamnak zavarodását felderítsem. Tehetősen kell most minden erőnköt és ügyekezetünköt öszvekapcsolnunk, hogy czélunkot elérjük.”^*

Elíza oda nyújtotta másik kezét Szívához, Kovár pedig ballyával megfogta Szokolt, és magához vonta, hogy mind a’ négyen az olly annyira szükséges segedelemrűl tanácskozzanak.

Megfontolták ők a’ dolgot, megválogatták a’ végbevitelnek módgyait, és ismét megvetették. Annak híre, hogy Dobroszlav hatalmával visszaél, e’ csendes és békességes kunnyókba nem hatott ugyan; de Elízának esete olly csalhatatlan színekkel festették le e’ gonosztévőnek pokolbéli szívét, hogy a’ Herczegnének életét kiki szempillantásonkint veszedelemben forogni ítélte, mióta őtet a’ hamis menyasszony menedékhelyében megsajdította. Hogy tehát Elíza e’ helybűl mennél hamarább eltünnyön, elkerűlhetetlenűl szükségesnek tartatott legalább addig, még az üldözésnek első tüze meghűl, a’ gonosztévő a’ gondatlanságnak nyugodalmába ismét elszenderedik, a’ meglesett kedvező eset pedig módot nyújt nekik arra, hogy a’ dolgot magának a’ Herczegnek kinyilatkoztassák.

Kovár akarta Elízát ezen úttyában kísérni, de ez meg nem engedte, hogy öreg ember létére, gyenge esztendeinek utólsó erejét még az efféle fáradságnak koczkájára tegye. Szokol félénken állván előtte, és tisztelettel tellyes pirúlásával viaskodván, nem merészlette szolgálattyát ajánlani; de Elíza helyesen gyanítván e’ derék legénynek szíves készségét, egyszerre kiragadta önnön magával meg nem elégedő kétkedésébűl, és kérésével, hogy vele mennyen ezen útra, kellemetesen meglepte.

Vígan elszaladt azonnal Szokol, felkereste tarisznyáját, és Szívához vitte, hogy útravaló eleséggel^* megtöltse. Csak könnyűnek lelvén még is, gyorsan átkutatta a’ kertet, megnézte a’ fákot, és szép gyümölcsöt szedett a’ reá bízott szarándoknénak számára.

Nagyon sürgette őköt Kovár, hogy az üldözött Herczeg Kisasszonyt minden lehetséges sietséggel nem csak házábúl, hanem még az egész környékbűl is, mellyet már ellenségei előtt gyanúsnak tudott, bátorságos menedékhelyre költözni láthassa. Elízának vándorló botot adott a’ kezébe, reá pedig feleségének ruhái közűl egynehány szükséges darabot, és így indúlt el az útra a’ jámbor párnak áldásival, hogy Szokolnak vezérlése szerint az erdőknek szűk völgyekben tekergő sűrűi között, mellyeket az öreg a’ kalaúznak kiváltkép ajánlott, bátorságot lelhessen. Egynehány napi járás utánn eggy barlangba reméllettek ők jutni, hová az üldözőköt semminémű gyanú nem vezethette, ’s hol Kovárnak tudósításira szándékoztak várakozni. Azon esetre, ha sokáig kellene nekik e’ rejtekben szükségképen maradni, és így eleségek is elfogyna, megnevezett Kovár az ifiúnak eggy szomszéd helységet a’ hegyek között, mellybűl szükséges táplálékot szerezhessen.

A’ Herczegnek ajándékát kebelébe rejtette nagy szorgalommal Eliza, úgymint zálogát ama’ hitnek, mellyel a’ viszontagságokot a’ mennyei atyátúl eredő próbáknak nézte, ’s úgymint eszközét ama’ világos bizonyításnak, mellyel zavarodásba hozott létének fekete setétségét kellemetesen felderítheti.

A’ nap, melly akkor, mikor útra indúltanak, már elalkonyodni kezdett, oda engedte már uralkodását a’ homályos éjszakának, ’s a’ siető útasokot egynehány órányi járás utánn arra kényszerítette, hogy az ösmeretlen ösvényekenn úttyokot ne folytassák. Az éjjeli homálynak óráit a’ derűltt és csillagokkal sűrűen behintett égnek bóttya alatt töltötték, és Elíza olly csendesen és minden szorgalom nélkűl aludt a’ földnek pázsitos színénn vezérjének virogatásánál, mint szerencsétlen esete előtt édes attyának palotájában. A’ hasadó hajnal édes álomba merűlve lelte mind a’ kettőt, de Szokolnak rövid nyugodalmát félben szakasztotta; mire ő Elízát szinte fel akarta költeni, és úttyát folytatni, ammint a’ szomszéd bokrok között eggy férjfinak lépéseit zörgeni hallotta. Azt gyanítván, hogy a’ vérszopó vadász nyomára akadt talán üldözött prédájának, eggy görcsös botot fogott eltökéllett markába, ’s még egyszer visszatekíntvén az édesen szendergő Herczeg Kisasszonyra, neki sietett a’ bokrosnak, honnan a’ zuhogás érkezett.

Mennél gyorsabban ment neki, annál nagyobb sietséggel látszottak amannak lépései előlle tünni; a’ mi az ifiúnak bátorságát annyira felgerjesztette, hogy egynehány ugrás utánn eggy élemedett férjfiú előtt állott, ki nagy részént rongyokkal födözve, nem csak semmi ellenséges vonást nem mutatott orczájában, hanem inkább jobban hasonlított eggy szökevényhez, mint maga Szokol. Az öregnek tiszteletre méltó termete,^* kinek ősz és ritka haja csak naggyábúl föddötte el orczájának friss sebhelyeit, lebilincsezte az ifiúnak szívét; és az öreg jövevény, kit a’ váratlan jelenés elejénte szaladásra késztetett, az ifiú parasztnak eggyügyű és nemes tisztaságú orczájábúl emberséghez vonzó bizodalmat merítvén, hasonlóképen megállott.

Szokol. Honnan öreg! honnan?

A’ jövevény. Azt tőllem ne kérdezd. Ha megnevezném is messze honomnak helyét, meg nem ösmernéd. Mond meg te nekem, ha Erdélyi vagy-e?

Szokol. Hát mi volnék? Nem viselek-e olly köntöst, melly ezt neked nállam nélkűl megmondgya?

A’ jövevény. Hiszen hallod, hogy jövevény vagyok, és ezen országnak szokásait elégképen még nem ösmerem. Ember nélkűl szűkölködő erdőkönn keresztűl, hol életemnek végző erejét füvek és gyökerek szűken találták, ide hozta tévelygő lábaim. Mond meg már most, messze vagyok-e még Szebentűl?

Szokol. Nem messze már; minekelőtte a’ nap lealkonyodik, megláthatnád falait, ha az igaz úttyát tudnád.

A’ jövevény. Ezt nem tudom. Nem vezethetsz engemet oda?

Szokol. Boldog Isten! te engemet kemény szívű gonosz embernek fogsz tartani, mivel ezt tőlled megtagadom. De meg nem cselekedhetem. Soha életemben meg nem tagadtam senkitűl szolgálatomot. Öreg ember vagy, és ha még tovább tévelyegsz, elhanyatlik kevés erőd. Óh! bár csak Kovár atyámhoz vezethetnélek! – – Megálly! Tíz lépésnyire innen elvezetlek az ösvényhez, mellyet fáradsággal magam megtörtem; ezenn menny, és egyenesen oda érsz kunnyónkhoz, melly kicsiny ugyan, de minden szűkölködőnek nyitva áll. Nyugodd ki ott magadot ezen éjszaka, és holnap maga az atyám elvezet tégedet, a’ hová akarod.

A’ jövevény. Szívesen fog-é fogadni?

Szokol. Minden bizonnyal.

A’ szóra hozzájok ugrik véletlenűl Elíza, és a’ jövevénynek nyakába borúl. A’ beszédre felébredvén, hallotta Szokolnak szavát, és eggy másik ösmeretes szózatnak hangjait; oda osontott tehát hozzájok, és a’ jövevényt megösmerte.

Herczeg Kisasszony! mit cselekszik? felkiáltott Szokol nagy álmélkodással; de Elíza meg nem felelhetvén, könyeivel áztatta az öregnek arczait, ki karjai között úgy állott, mintha lábai gyökeret vertek volna. A’ leányzó sebesebben borúlt nyakába, hogysem orczáját megsajdíthatta volna. Ruházattya paraszt leánynak mutatta, az ifiú pedig Herczeg Kisasszonynak nevezte; mikép eggyeztesse ezt öszve? „Kicsoda ez? így kérdezősködött álmélkodva.”^*

Hát Boliszláv, te sem ösmersz már engemet? mondá viszontag Elíza, lassacskán emelvén fel fejét, és szeme közé tekíntvén.

Az én Herczegném! Boldog Isten! Az én Herczegném! Többet a’ meglepett öreg ember ezen szempillantásban nem szóllhatott.

Elíza. Jó Boliszláv! te azonn álmélkodsz hogy engemet így találsz? visgáldsza meg önnön magadot.

Boliszláv. Én azt gondoltam, hogy Herczegséged megmenekedett. Dobroszláv – –

Elíza. Ne mond ki fenn szóval e’ nevet e’ környékben, hol a’ tolvajoknak szuglyai és a’ latroknak barlangjai az erdőknek pusztáit népesítik. Az ő neve olly ösmeretes, és olly kedves itt, mint a’ tiéd az én szívemben.

Boliszláv. Hogy értsem én ezt? És ezen ifiú mikép lehet Herczegségednek baráttya, mikor azt a’ leányzót Szebentűl messze elvezeti, hol reá olly buzgó és felséges szerető várakozik?

Elíza. Ezt te, tudom, nem értheted. Nehéz lessz a’ te szívednek azokot elhinni, a’ mikkel engemet a’ mostoha sors üldözött; mert az ollyan lélek, mint a’ tiéd, a’ rajtam elkövetett gonoszságot gyanítani sem tudgya.

Elíza erre elbeszéllette ismét feltaláltt baráttyának mind azokot, a’ mik Dobroszlávnak pokolbéli ügyekezeteit hamarjában lerajzolhatták, és így átlátták már most mind a’ ketten világosan, hogy az egész bal eset, mellyet a’ latroktúl szenvedtek, az ő rendelése szerint készakartva történt. A’ fogadott latroknak legsürgetősebb gondgya volt az, hogy a’ fő Cancelláriusnak írásait elfoglallyák, és talán e’ miatt voltak szűkebb kezűek a’ gyilkoló döfésekben. Az első dákok e’ szerencsétlen öreget elkábítván, a’ lórúl letaszították, mire azutánn kiraboltatott, és hogy halála annyival bizonyosabb legyen, a’ szomszéd mélységbe lehagyíttatott. A’ bokrok, mellyek ennek fenekénn sűrűebben állottak, lágy és hajlékony ágakkal fogadták az esőt, és a’ gyilkosoknak reménységét megjátszották; az esés az élettűl meg nem fosztotta. Egynehány óra múlva magához tért Boliszláv,^* ’s a’ környéket csendesnek látván, a’ mélységbűl kikapaszkodott. Első gondolattya volt Elíza’ sorsa. Tele szorongatásokkal felmászott a’ magos útra, hol a’ gyilkosságok végbe vitettek, ’s átvisgálván hideg borzadással hazafitársainak még melegen vérző testeit, a’ Herczegnének semmi nyomdokára nem akadt. E’ véres csatának mezejérűl ama’ bizonyos reménység kísértette őtet el, hogy Elíza Dobroszlávnak gondviselése által, kit a’ legyilkolt^* testek között hasonlóképen nem látott, minden bizonnyal megmenekedett. Félelembűl, ne hogy újra a’ kóborló latroknak kezei közé jusson, elhagyta az ország’ úttyát, és három napig tévelygett Erdélynek sűrű erdeiben, a’ nélkűl hogy emberre akadt volna, ki neki az útat megmutatná. Most az eset a’ szerencsétleneket e’ helyenn vezette öszve.

Nehéz volt Elízának sorsa már eddig is, de e’ jelenés által még súlyosabb lett. Boliszláv újra veszedelemben forgott, mivel Dobroszlávnak gonoszsága azóta, hogy a’ Herczeg Asszonyt életben lenni húgátúl hallotta, ennek romlására újjolag felébredvén, könnyen kezébe kaparíthatta a’ fő Cancelláriust is, kit hasonlóképen holttnak gondolt. A’ tanácskozás, mellyet e’ szerencsétlen öreg már most Szokollal és Elízával tartott, azt javasolta neki, hogy maradgyon ő is rejtekben, mindaddig még Kovár nekik a’ dolognak kívánatos felderűlésérűl hírt nem ád; de az ő fontos tapasztalásibúl vontt vélekedés viszontag egészen ellenkezőt tanácsolt. Kovárnak rendelését, hogy a’ Herczegné eggy üdeig elrejtve maradgyon, igen helyesnek találta, de azt ellenben nem vélte sem illendőnek, sem tanácsosnak, hogy ő férjfi létére azon szempillantásban, melly Királlyának nem csak jeles hasznát, hanem még legdrágább boldogságát is megválasztya, olly tehetetlenségben maradgyon, melly csak a’ segéd nélkűl szűkölködő asszonyi gyengeséghez illik. Esztelenűl és vakmerően nem akarta ugyan ő magát ellenségeinek kezébe átadni, de közelebb kívánt a’ gonoszságnak fészkéhez osontani, hogy ott az esetnek kedvező szempillantását a’ nyilvánvaló viadalra hirtelen megragadhassa. A’ háladatos érzékenység, mellyel a’ Herczegné Kovárnak részesűlő szívességét rajzolta, olly böcsűletes és jámbor embernek mutatta neki ezen élemetes földmüvest, kit bármelly titkaival minden veszedelem nélkűl meghihessen. El nem távozott tehát megrezzenthetetlen tökéllésétűl, hogy úttyát Kovár’ lakásához folytatván, Elízát hű vezetőjére bízza, ’s mindaddig e’ rejtekben haggya, még az ál Herczegnének, és báttyának gonoszságát világosságra nem hozza.

Sok könyhúllajtásában telt Elízának a’ búcsúzás, mellyel csak imént feltaláltt baráttyátúl ismét elválni kényteleníttetett; de Boliszláv megvígasztalta és állhatatosságra biztatta bizonyos ígéretével, hogy szenvedései talán rövid napok alatt végbe szakadnak, mihelyt ő maga oda siethet, szétszaggatni ama’ homályos fátyolt, mellyel a’ gonoszság a’ Herczeget körűlborítva tartya.

Szokol megmutatta neki nyomait a’ tőlle csak imént megtörtt ösvénynek atyai házához, Boliszláv pedig útnak indúlt rajta, tellyes bizodalommal lévén az iránt, hogy ezenn a’ mennyei gondviselés kívántt czéllyához vezérli. Egynehány óra múlva valóban oda is ért. Szíva szinte az udvarban foglalatoskodott, ammint ő, nem úgy, mint a’ házrúl házra járó koldúsok, kikhez ruházattyára nézve hasonlított, hanem mint a’ szerencsétlen jámbor és nemes szívű emberek szoktak, a’ helyett hogy alamisnát kért volna, a’ gazdasszonytúl azt kívánta, hogy beszéllgetésnek okáért Kovárhoz vezesse. Megjelent ez tüstént, és szokott szelidségével a’ jövevényhez közelített, hogy járásainak okát meghallgathassa. Minden tartóztatás nélkűl megmondotta neki Boliszláv, ki légyen? Kovár pedig hallván, hogy beszédgyei Elízáéval mindenben megeggyeznek, ezeknek valóságárúl legkisebbet sem kételkedhetett.

Mennél jobban bele keverte őtet a’ sors Elízának ügyeibe, annál buzgóbban viselte azoknak gondgyát, nem gondolván a’ veszedelmekkel, mellyek őtet és az övéit érhetnék, ha ügyekezeteit Dobroszlávnak virogató furcsasága megjátszaná. Minekutánna az erőtlen vándorlót étellel és itallal felfrissítette,^* Szíva által elhozatta eggyik ruháját, és Boliszlávot felöltöztette. Ebben ugyan a’ fő Cancelláriust meg nem lehetett volna ösmerni, de attúl csak kellett még is tartaniok, ne hogy Dobroszláv’ parancsolattya szerint mind elfogják üldöző szolgái azokot, a’ kiket e’ gyanús házban a’ szokott számonn felűl találni fognak. Mindaddig tehát, még az első veszedelem elmúlik, átadta Kovár elfáradtt vendégének a’ házat, és a’ házi gazdának személlyét, maga pedig, ösmeretesebb lévén a’ környékkel, ennek rejtekebb helyeire vándorlott.

Allig ment még az erdőkben házátúl fél mérttföldnyire, már is látta minden felűl a’ fegyveres embereket maga felé tolódni, hogy tőlle az útrúl tudósítást kérjenek. Kérdéseikbűl átlátta ő, hogy a’ látogatás az ő házát illeti, és hogy ez mennél hamarább végbe mennyen, hű kalaúz gyanánt megmutatta nekik a’ legrövidebb útat, melly házához ment.

Beértek ide a’ fegyveresek, és a’ véltt házi gazdátúl tudósítást kívántak ama’ leányrúl, kinek fejére Dobroszláv nagy somma pénzt tett. Boliszláv el nem felejtvén a’ házi gazdának személlyét, állhatatosan azt felelte, hogy a’ múltt éjszaka házábúl a’ leány lopva elillantott, és hogy hollétét nem tudhattya, e’ felelet nem volt a’ katonáknak szája’ íze szerint, kik az igértt jutalom utánn nagyon esdeklettek, és ez volt az oka, hogy tudósításával meg nem akartak elégedni. Késztették tehát a’ véltt gazdát mindennémű fenyegetésekkel, ’s végtére haragjokban eltökéllették, hogy legalább kezes gyanánt elviszik magokkal és őrizet alatt tartyák mindaddig, még a’ leánynak nyomára nem jutnak.

Sorsának e’ fordúlását nem várta ugyan Boliszláv, de öszve szedte még is egész férjfiúságát, és a’ fegyvereseket állhatatossággal követte. Allig vezették őtet fél órányira, hogy Kovárt az útonn előtalálta. Nem győzött ez eleget álmélkodni azonn, hogy vendégét a’ strázsák között menni láttya, és egyebet hamarjában nem gyanított, hanem hogy Boliszlávot még a’ paraszt ruhában is megösmerték, és hogy életét többé meg nem mentheti. Ámde Boliszláv hamar kirántotta őtet bal vélekedésébűl, imígy szóllítván meg: Szomszéd! nekem Szebenbe kell mennem. Vígasztald azonban szegény öreg feleségemet, és ha a’ fiamot meglátod, mond meg neki, hogy nem sokára visszatérek. Ebbűl Kovár átlátván, hogy Boliszlávot a’ katonák nem ösmerik, könnyen gyaníthatta az okát, miért vezetik el a’ véltt házi gazdát?

Úgy látszott Kovárnak, hogy az egész ügyekezetnek végrehajtása már most csak ő tőlle függ, minekutánna Boliszlávnak kezei meg voltak kötve. Arra, hogy a’ dolgot siettesse, nagyon késztette őtet szíve, mikor a’ két ifiú szarándok eszébe jutott, esze pedig, mikor megfontolta, melly bizonyos veszedelemben forog a’ fő Cancelláriusnak élete, ha talán ellenségeinek közepetténn a’ bal eset igaz személlyét elárúlná. De szinte az eset volt, melly most egyszerre a’ lenyomott szerencsétleneknek részére állván, Kovárnak lassú ügyekezetét megsiettette, ki a’ szélvésznek első napjait meg akarta várni, minekelőtte a’ vígyázás alatt lévő Herczeghez hatni merészellyen.

Boliszláv szerencsésen elérkezett paraszt ruhájában a’ fogságba, mellybe őtet a’ katonák Dobroszlávnak helybenhagyásával vetették, ki legkisebbet sem kételkedett arrúl, hogy e’ véltt paraszt, kinek házában Elízát az üldözők többé fel nem találták, a’ Herczegnének menedékhelyét minden bizonnyal tudgya; egyszersmind pedig bizonyosan reméllette, hogy a’ kínokkal és halállal való fenyegetések által vallásra bírja. Xarkót tehát, a’ ki már egyszer az egész gonoszságba be volt szentelve, titkon a’ tömlöczbe küldötte, hogy a’ véltt Kovárt akár igéretekkel, akár fenyegetésekkel a’ titoknak elárúlására vegye.

Kicsoda rajzolhattya le ennek álmélkodását, mikor a’ parasztban a’ halottaibúl feltámadtt Boliszlávnak rettentő orcza vonásait megösmerte? szinte megborzadott bele, mikor lelkiösmérete e’ tekíntetnél felserkent, és a’ hallatlan gonoszságát szemére vetette. A’ Cancellárius eszre vette azonnal a’ réműlést, melly Xarkónak belsejében történt, magát pedig tovább el nem titkolhatta; átlátta tehát, hogy az egész dolognak jó vagy rossz kimenetele csak ezen szempillantástúl függ. Ama’ kemény, és rezzenthetetlen szózattal, melly csak a’ saját igazságárúl meggyőzött férjfiúnak tulajdona, megragadta ő Xarkónak szinte meglepett és egészen letiportt lelkiösméretét, ’s lerajzolta neki a’ bosszút, mellyet rajta bérlett szolgálattyáért az egek állani fognak, ha azokot szíves megtérése által azonnal meg nem engeszteli, és az igazságos dolognak előmozdítására segítő kezet önnkint nem nyújt.

A’ szolga lelkek változó eszközök már a’ gonoszságnak részére, már meg ellene; a’ cselekedet őköt meg nem jutalmazhattya, hanem csak az, a’ kinek számára valamit cselekszenek; azért nekik mind eggy, akár a’ jónak, akár a’ gonosznak tegyenek szolgálatot, csak annak választásában, a’ kihez szegődnek,^* meg ne csalatkozzanak, és a’ pénz utánn való esdekléseket megelégítsék. Átlátta Xarko, hogy veszedelmes és szinte már el is veszett bérben áll, mihelyt Boliszlávtúl világosan megértette, hogy az igazságot, melly már több személyeknél tudva van, még ha őtet a’ tömlöczben most megöli is, többé már le nem nyomhattya, és el nem titkolhattya; ellenben pedig, hogy a’ bosszúállást elkerűlheti, ha az igazságnak pártyához áll, melly lépés a’ vásárlott és ugyanerre nézve a’ hűtelenségre mindenkor hajlandó szolgáknál nem nagy fáradságban telik.

Minekutánna Boliszláv ellenségének biztossát ekképen meghódította volna, és ennek ajakibúl ama’ tudósítást is megértette volna, hogy a’ herczegi párnak nyilvánvaló öszveadása eggykét nap múlva fog ünnepeltetni, annyival inkább sürgette Xarkót, hogy szolgálattyában ne késedelmeskedgyen.

Xarko Dobroszlávnál annak mutatta magát, a’ mi az előtt volt, és hiú reménységekkel táplálta az iránt, hogy a’ fogságban lévő parasztot a’ vallástételre birandgya; egyszersmind pedig óránkint szorosabban rá hurkolta a’ tőrököt, mellyekkel körűlvette.

Még e’ készűletek végbe mentek, egynehány nap múlt el, mellyeket Boliszláv az árúlásnak veszedelme nélkűl Xarkónak oltalma alatt töltött.

Az öszveadásnak és a’ menyegzőnek napja végtére elérkezett. Olfrida le nem csendesíthette többé indúlatosságával Almariknak szívét, mióta ez őtet a’ nép között olly néma hidegvérűséggel átvonódni látta. Hogy tehát a’ Herczeg szívének ezen ürességét kipótollya, házának ünnepét közönséges ünnepnek tette, és reggeltűl fogva a’ nyilvánvaló palotában ült, hogy a’ hozzá tolódó népnek hódoló örvendezéseit elfogadgya.

Még örömmel tündöklő szemeibűl áldás és kiesség harmatozott a’ jelenlévőkre, Dobroszláv és a’ többi Ministerek mellette állván, beszedték az írtt esedezéseket, mellyekkel az ügyefogyottak hozzá tolódtanak. Ezek között megjelent Xarkó is, és a’ Herczegnek saját kezébe oda nyújtott eggy írást, mellyet Boliszláv általa küldött, ’s melly ezen ígékbűl állott: „Eggy ártatlan a’ tömlöczben csügged; hallgassa meg Herczegséged. De minekelőtte ezt azok, a’ kik a’ trónus körűl állanak, eszre veszik, Herczegséged előtt kell már állanom.” – Hadd hozzák ide! felelé a’ Herczeg, és Xarko szinte repűlt a’ herczegi parancsolattal a’ tömlöczbe, hogy Boliszlávot levett lánczaival eggyütt a’ trónus’ elejébe vezesse.

Ha Dobroszláv Xarkónak megjelenésén nem győzött elegendőképen álmélkodni, annyival inkább nem győzött azonn, hogy a’ Herczeg a’ Xarkótúl átvett írást az ő kezébe a’ többiekhez nem adta, hanem kezében tartván, sokáig elhallgatott. Egyszerre kétfelé oszlottak a’ trónus előtt állók, és lélekszakadva a’ Herczegnek lábaihoz borúlt eggy paraszt ember.

Kovár! te is az esedezők között? Mi a’ kívánságod? mondá a’ Herczeg, kegyesen lehajolván hozzá, és kezénél fogva felemelvén. – Igazságot, felséges Herczeg! igazságot kérek az ártatlanságnak; igazságot, melly magát Felségedet is illeti.

Még minekelőtte a’ Herczeg ezen ígéknek értelmét megfoghatta volna, Xarko is elérkezett a’ rabbal. Boliszláv és Kovár megösmerték hirtelen egymást, ’s neveiket viszontag felkiáltván, egymásnak nyakába borúltak.

Dobroszláv hasonló volt ahhoz, kit a’ mennyei tűz megéréntett; de eszének jelenlétét még sem vesztette el. A’ két paraszt és a Herczeg közé lépvén, a’ kétségbeneső szorongatásnak szózattyával imígy kiáltott fel: „Strázsa! ragadgyátok meg e’ két gonosztévőt. Az én mellyembe dákjaitokkal előbb, gyilkosok! minekelőtte benneteket Herczegemhez hatni haggyalak!”^*

–

Erre a’ Cancellárius fő tisztyének egész méltóságával a’ körűlötte öszvesereglő katonákhoz fordúlván: Ime! magam elhoztam magammal lánczaimot; zárjátok reám még egyszer; de azt kívánom, hogy a’ Herczeg engemet meghallgasson.

Erre köz csendesség támadt, és a’ figyelmetesség mindnyájokban megfeszűlt. Almarik Dobroszlávot helyére visszaigazítván, a’ katonáknak pedig megparancsolván, hogy a’ lánczokot a’ rabra rá ne zárják, imígy szóllott: Tégedet, Kovár, ösmerlek; te énelőttem gyanús nem lehetsz. De mikép jössz te ezzel öszve? Hallottam, hogy Boliszlávnak nevezted.

Kovár. Engedgye meg Felséged, hogy e’ mélyen megbántott öreg maga beszéllyen; ősz fejemmel felelek érte. De közénk még eggy harmadik tartozik, a’ ki csak Herczegének intését várja. Adgyon nekem Felséged fegyveres embereket, hogy el, és vele eggyütt visszakísérjenek a’ palotába, melly nagy őrizet alatt van; és én, minekelőtte ezen öreg beszédgyét elvégzi, ismét itt termek.

Dobroszláv vad háborodással; Felséges Uram! ne haggya szívét elcsábítani. Ha Felségednek leghűvebb szolgája szeretett urának élete miatt olly szorongatásban van, hogy még belseje is rezket, hallgassa meg Felséged barátságos intését. Árúlás közelget Felségedhez.

Boliszláv. Ez te benned a’ Herczeghez legközelebb áll.

Almarik. Népemnek közepetténn az én szívem gyanakodni nem képes. Fegyveres emberek kísérjék Kovárt minden sérelem nélkűl azzal eggyütt, a’ kit^* magával ide vezet. Ez felséges akaratom.

Kovár elmenvén, Boliszláv elkezdette Dobroszláv ellen a’ vádolást. Allig hallotta Almarik a’ pokolbéli gonoszságnak kezdetét, felkelt azonnal ülésérűl, és váltólag már a’ vádolónak állhatatosan csendes orczavonásira függesztette tekíntetét, már pedig a’ Ministerre, kinek ábrázattyában a’ kétségbenesés vonaglani látszott. Nem szakasztotta ő félbe a’ vádolást; de Boliszláv még azt el nem végezte volt, mikor már Kovár és Szokol az allig léphető Elízát a’ trónus’ elejébe vezették. A’ Bolgárországi fő Cancellárius félbe szakasztván beszédgyét, mély főhajtással kitért az útbúl, és az érkező Elízának e’ fontosan és hangosan kimondott ígével hódoltt: Herczeg Kisasszony!

Azon szempillantásban, hogy Dobroszláv Elízát megjelenni látta, a’ dühösségnek hangjára fakadván, megborzadott, kivonta kardgyát, és hűtelen mellyébe döfte.

Ammint saját keze által elesett, az egész jelenlévő nép, melly Boliszlávnak vádolását csendes figyelmetességgel hallgatta, és most annak foganattyát világosan látta, fenn szóval ezen igékre fakadt: Elíza a’ mi Herczegnénk!

Almariknak elméje, de kiváltkép szíve, elfoglalva érzették magokot a’ meggyőződésnek erejétűl; de Elíza nem adott neki elegendő üdőt arra, hogy magát öszveszedvén, e’ meggyőződést kinyilatkoztassa. Azt kívánta ő, győzedelmének diadalma gyanánt, hogy a’ véltt Herczegnével szembe állíttasson, ’s kivonván kebelének méllyébűl az ereklyét imígy szóllott: Herczegséged előtt, valamint e’ nép előtt is, ez legyen az igazságnak jele közöttem és ő közötte. Küldgye oda neki Felséged, hadd nyissa fel a’ titkos tartalékot, mellyben a’ Bolgárok’ Királlyának képe fekszik. Csak ennek leánya tanúlta ezt meg a’ mestertűl, a’ ki e’ lánczot csinálta; csak ő lesz egyedűl képes, zárját megnyitni.

A’ Herczegnek Cancelláriussa elvitte, ennek parancsolattyára, az ereklyés lánczot Olfridához. Hallván az esetet, és a’ Herczegnek kívánságát, próbálgatta ugyan megnyitni a’ zárt, de végbe nem vihette ; a’ Cancelláriussal azonban Almarik’ elejébe ment, mivel ezt tőle a’ Herczeg hasonlóképen megkívánta. Megjelenvén, ’s minden embernek tekíntetét magára függesztve látván, ammint a’ Herczeg’ elejébe akart lépni, megsajdította Elízát, megsajdította Dobroszlávot is holttan a’ földönn, megsajdította mellyében a’ kardot, ’s elejtvén kezébűl a’ lánczot, oda rohant a’ holtt testre, és ezen ígékre fakadt: Ah Bátyám!

Elíza felkapta az arany lánczot, felnyitotta a’ képnek tartalékját, ’s öszveszedvén végső erejét, felemelte a’ népnek láttára édes attyának képét; a’ nép pedig viszontag örömkiáltásokra fakadt.

A’ Herczeg felsietett a’ trónusra, fel akarván emelni magához a’ megösmertt menyasszonyt; de az örömre fakadtt nép megelőzte szándékát, és vídám kiáltások között felvitte oldalához.

A’ menyegző más nap tartatott. Almarík szerencsés férj, ’s egyszersmind szerencsés fejedelem is lett alattavalóinak naponkint öregbedő szeretete által, mellyet Elíza szeretett férjének oldala mellett magának is megérdemlett, és érzékeny szívvel szintazon férjével fel is osztott.

Boliszláv Almariknak szívében nem külömben, mint az országlásnak kormányozásában az elesett Dobroszlávnak helyét elfoglalván, az Erdélyi udvarnál végezte életének napjait, mint hű baráttya, és tapasztaltt tanácsadója a’ jó Herczegnek.

Kovár a’ Herczegnek mindennémű ajándékait és ajánlásait megköszönvén, több esztendőköt töltött még Szívával mezei hajlékában, vígan, és tökélletesen megelégedve cselekedeteinek boldogító emlékezetével, mellyet a’ herczegi familia is Kovárnak látogatásával esztendőnkint legalább egyszer megünnepelt. Szokolnak a’ Herczeg eggy nagy majorságot ajándékozott; de ez mindaddig birtokát kezéhez nem vette, haszonvételével megelégedvén, még fogadott szülőinek szemeit be nem húnyta.