Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Ezt Nagyságodtúl majd csak akkor fogom alázatosan kérni, ha talán lármát ütnének ellene azok, kik a’ tűkröt azért akarják porrá tapodni, mivel jól mutat. Hanem vegye, kérem, magához, mikor a’ falura kimegy, hol játszó társaságok, theátrumok és minden egyéb városi mulatságok nélkűl szűkölködni szokott. Nevetségessében – alázatosan megkövetem, hogy azt a’ridiculenevű tarisznyácskát módosabb szóval ki nem ejthetem nyelvünkönn, melly az efféle külföldi hasznos productumoknak szerencsésb elnevezésében még járatlan, – Nevetségessében, mondom, könnyen elfér, és ha unalmas óráiban komor orczáját eggykét mosolygásra győzi, nem csak szerencsémnek, hanem még különös dücsősségemnek is fogom tartani.

KICSINYSÉGEMTŰL fogva tudom, hogy a’ jó bornak nem kell czégér, ifiú koromtúl fogva pedig, hogy Előjáró Beszéd nélkűl még a’ legjobb könyvnek sem kell szűkölködni, ha azt akarjuk, hogy otthon ne maradgyon, mint a’ rút leány. Errevalónézve, mihelyt e’ könyvnek titulussát sok titkos gondolat-habzások és szó-rostálások utánn egynehány tudós barátimnak segedelmével in plena sessione megcsináltam, legfőbb gondom az vólt, hogy egy jó prefátzióra szert tehessek.

Elővettem e’ végbűl sok régi deák és görög classicus könyveket, mellyek’ elejébe az újjabb classicus Írók temérdek sok, szebbnél szebb és tudósabbnál tudósabb előjáró beszédeket készítettek, ’s mindegyikbűl egynehány előjáró periodust kicsenvén, olly gyönyörű prefátiót csináltam, hogy magam sem tudtam elegendőképpen sem csudálni sem érteni.

Méltoztasson az Úr, Olvasó Uram! magában eggy nagy kertet képzeni, a’ micsodás a’ Pesti Prater, és ennek eggy nagyobb térségénn tíz vagy tizenkét bandát, mellyek egymástúl két vagy háromszáz lépésnyire állyanak és úgy musikállyanak, hogy mindenike másmás nótát vonnyon vagy fújjon. Melly gyönyörű, melly fülköcsögtető, melly szívolvasztó volna ama’ cháosz, melly az Úrnak, Olvasó Uramnak érzékenységeit csiklandaná. Lehetetlen vólna bizonnyára, kaczagásra nem fakadnia örömében, lehetetlen vólna, elkerűlnie az agytompitó ájúlást, ha füleit be nem fogná.

Illyen lett az én Előjáró Beszédem, ammint egyszerre az tünt eszembe lövékeny súgár gyanánt, hogy előre okosan beszélleni lehetetlen arrúl, a’ mit az ember maga sem tud. Mikor az én kedves Uram Bátyám született, én még akkor nem vóltam a’ világonn, és így sem születésérűl sem nevelésérűl semmit sem szóllhatok mindaddig, még ezekrűl valamit saját szájábúl nem hallok. Attúl fogva pedig, hogy én születtem, azon szempillantásig, mikor ő Pestenn mindenestűl letelepedett, csak egyszer volt szerencsém látni kis koromban, mikor Pestre ökrököt hajtott. Ifiúságárúl és férjfi korárúl is tehát tőle kell tudósításokot várnom, minekelőtte azokrúl valami bizonyost mondhatok.

Azt az eggyet tudom az anyám’ bészédgyébűl, a’ ki familiánknak e’ híres tagját sokszor emlegeti, hogy legény korában eggy földes Uraságnál szolgált, a’ kastélybúl eggy szép szobaleányt elvett, szarvas marhákkal való kereskedésbe bocsátkozott, ’s magát elvégre úgy felvette, hogy körűlbelűl hozzá fogható gazda nem volt. Felesége meghalálozván, eggy pár gyermeket pedig a’ földes Úr magáénak fogadván, elköltözött az öccséhez, a’ ki eggy kis helységnek még most is érdemes mestere, kántora és nótáriussa, ’s kivel külömbféle kereskedésbéli speculátiókba ereszkedett. De azonnkivűl ezen ifiú tudós embernek más hasznát is vette, addig gyakorolván magát vezérlése alatt a’ magyar és deák írásban, még olly cultivátus ember lett, hogy akármellyik pés nemes emberrel is megmérkezhetne.

„Pés nemes emberrel?”

Igen is, Öcsém Uram! Ez nem új szó, hanem csak annyibúl, hogy akkorában kezdett vele Nemesseinknek nemesebb része élni, mikor a’ P betűvel kezdődő neveknek, mint: pípa, pohár, pénz, puska, palaszk, pisztoly, paripa ’s a’ t. ösmeretségével meg nem elégedett, hanem azokba a’ tudományokba is betekíntett, mellyeknek nevei az ábéczének külömbféle betűivel kezdődnek.

Ezek így lévén, mivel minden embernek gyermekkora egész életének előjáró beszédgye, engedgye meg az Úr, Olvasó Uram! hogy Kolomposi Szarvas Gergely Uram Bátyámnak gyermek esztendeirűl semmit sem tudván, Prefátiómot is későbbre haggyam.

„Hisz ebben nem a’ Hérosnak gyermekkorárúl, hanem a’ jelenvaló munkának közre bocsátásárúl kellene szóllani: hogy p. o. szép papírusonn, szép betűkkel, kötetenkint, fertály esztendőnkint vagy holnaponkint, olly ócsó áronn ammint csak lehet, sok jó barátoknak kívánságára ’s a’ t. fog közre bocsátatni.”

Megkövetem az Urat! ezek részént nem hozzám, hanem a’ Kiadóhoz tartoznak, részént jövendő dolgok, mellyekrűl előre semmi bizonyost nem lehet igérni, eggy általlyában pedig az Olvasó Uraktúl függnek. Mert ha ezek a’ Könyvnek kötetkéit frissen veszik és jól megfizetik, a’ Kiadó is frissen és szépen fogja nyomtatni és általam készíteni. Eggy szóval: mink ketten, a’ Kíadó tudniillik és én, úgy fogunk mindenkor tánczolni, ammint a’ Vevő Urak hegedűlni fognak.

ENGEDGYE meg, kérem, a’ Leányasszony, hogy – – –

„Kivel beszéll az Úr? Nem vagyok én szolgáló, hogy leányasszony titulással mocskollyon.”

Ezt én nem tudtam, kedves Kisasszonykám! ruhájárúl pedig meg nem ösmerhettem, sem szemébűl ki nem nézhettem; mert hiszen maga méltóztatik látni, hogy a’ szolgálok úgy hurczollyák magok utánn selyem vagy patyolat ruháiknak farkait még a’ büdös pocsolyákonn és útsza-csatornákonn is, mint a’ Kisasszony vagy akármellyik más Dáma, a’ ki hintóban járni nem méltóztatik; és hogy egyébaránt magokot módosabbaknak tudgyák mutatni, mint a’ kevélyen neveltt – – – –

„Hm! az ugyan igaz! De vegye fel az Úr azt, hogy ezek a’ selyem és patyolat ruhák nem a’ szolgalóké, hanem asszonyaiké; és hogy e’ szerint csak nagy külömbség van még is eggy szolgáló és eggy – – –”

Asszonyaiké? Hogyhogy lehet ez?

„Boldog Isten! Az Úr könyvet akar irni és még ezt sem tudgya. A’ mi szomszédságunkban lakik eggy asszony. Ő magát nagyságoltattya ugyan, de az Ura sem nem több, sem nem kevesebb eggy böcsületes de szegény furirnál. A’ minap a’ szolgálójával öszve-találkozok, és látom, hogy az asszonyának selyem ruhájában páváskodik. Boris! hisz ez a’ ruha a’ te asszonyodé? – Az egész hétenn, feleli a’ leány; de ma az enyém, mert vasárnap van. – Hogy a’ manóban? – Úgy hogy minden vasárnap és ünnepenn dél utánn én vagyok a’ Nagyságos Asszony, ő pedig otthon a’ gyermekekre vigyáz. – Eredgy, ne beszélly hiábavalót. Az asszonyod mulatságra ment, te pedig azonban lopva nyövöd a’ ruháját. – Kövesse meg magát a’ Kisasszony! én lopva más’ ruhájában az egész világért nem járnék. Mikor beszegődtem hozzá, öt egész forintot engedtem el neki, ha ünnepenn és vasárnaponn nem átallya, hogy a’ templomba és sétálni az ő ruhájában mennyek. – Ő az öt forintnak jó hasznát veszi, mert szegény; nekem pedig ünneplő ruhát csináltatnom nem kell. Már most a’ szolgálók,^* a’ hol csak lehet, mind így szegődnek be. Eggyik kéz a’ másikot mossa. Vannak, édes Kisasszonykám! sok ollyan Kis Nagyságos Asszonyok, a’ kik öt forintért ruhájokonn kivűl még férjeiket is arra köteleznék, ha lehetne, hogy a’ szolgálókkal sétálni mennyenek. – És úgy is van; azt nekem az Úr elhiheti; mert én azutánn errűl több szolgálóval is beszéllettem. De mit is akart csak az Úr előbb szóllani? Követem, hogy szavába estem.”

Én pedig köszönöm, hogy könyvemet a’ Kisasszony illy fontos tudósítással meggazdagította. A’ mi félbeszakadt szavamot illeti, engedelmet akartam arra kérni, hogy a’ Kisasszony Uram Bátyám’ képével megösmerkedtethessem.

„Kolomposi Szarvas Gergely Úréval?”

Igen is! Tessen feltekínteni arra a’ portréra, melly a’ két ablak között a’ falonn függ. Fekete haja, vastag szemöldöke, macska szeme, sűrű bajússza, kék szakálla, szőrös mellye, micsoda tüzességet mutat! Azért íratta magát Uram Bátyám nyakravaló nélkűl eggy ingben. A’ képíró elejénre szép dolmányt, övet és őtött mentét festett a’ testére, ammint már most, mióta Pestenn lakik, járni szokott; de ő ezt meglátván: mi a’ mennykövet gondol Kelmed? mondgya vala a’ képírónak. Hiszen még a’ legnagyobb télenn sem maradhatnék fűtött szobában ennyi ruha alatt. Hát még nyáronn? He, he, he! Irjon Kelmed engem’ eggy ingben és nyakravaló nélkűl, ammint házamnál járni szoktam.

„Kolomposi Szarvas Gergely Uramnak rendes embernek kell lenni.”

Maga víg ember és nem rossz szívű, vélekedései pedig többnyire különösek. De tessen csak a’ Kisasszonynak még eggy tekintetet vetni a’ portréjára. Erejét, melly olly nagy, hogy még a’ bikával is szembe mer szállani, világosann hirdetik húsos karjai, nagy kezei, vastag újjai, széles vállai, és kurta nyaka; kivált ha hozzájok gondollyuk majdnem idomatlan czombjait, rövid lábait, tömött lábikráit és talabor talpait is. Most már a’ hasa nagy, ’s mivel magos soha sem vólt, ollyan gömbölyű, mint eggy nagy tengeri süldisznó. A’ homloka ugyan keskeny és horpadtt, de azért az anyám még is nagyon okosnak tartya. Azt mondgya ő, hogy ebben a’ kis homlokban parányi az ész, de hathatós, ammint a’ borsrúl szoktuk mondani: kicsiny de erős. Ha oskolákot tanúlt volna, így szokta az anyám e’ mondását befejezgetni, a’ feje olly nagyra nőhetett vólna, mint eggy alföldi nagy tök, de azért okosabb még sem lett volna. Én az anyámnak ezen állítását mindaddig át nem tudtam érteni, még a’ nagy külömbséget a’ tudósság, bölcsesség és okosság között eszre nem vettem. – Gyere be!

„Köszönteni az Urat Szarvas Gergely Uram és ezt a’ czédulát küldi.”

Várj eggy kevésig Pista! mindgyárt elolvasom. – – – Mond szolgálatomot Uram Bátyámnak; azonnal tiszteletére leszek. – – – Követem a’ Kisasszonyt; Uram Bátyámhoz kell mennem.

„Én az Urat nem tartóztatom. Köteles szolgálója.”

Kívánok a’ Kisasszonynak nyugodalmas éjszakát.

Harmad napja, hogy Uram Bátyám Pestre érkezett, ’s az anyám olly szentűl meglátogattya mindennap dél utánn, mint reggel a’ templomot. Nála ül most is, ammint a’ czédulábúl látom, és minden bizonnyal irántam tanácskozik vele. Szeretném tudni mi az a’ fontos dolog, mellyet velem közleni akar? Hm! mi volna egyéb az anyám’ plánumánál? Több már esztendejénél, hogy házasodásra unszol, ’s most Uram Bátyámmal, hihető, öszveszűrte a’ levet ellenem. Rendes dolog, hogy a’ szülők magok szeretnek gyermekeiknek feleségeket választani. Mikor ruhákot akarnak nekik csináltatni, ifiú testeikrűl vetetnek mértéket a’ Szabóval; de mikor feleségeket akarnak nekik adni, saját szíveikhez szabják plánumaikot.

Illy tusakodások között elérkeztem Uram Bátyám’ házához, ki a’ viszontagvaló complementumok utánn így szóllott hozzám:

„Nem csak az anyádtúl, hanem más egyebektűl is hallottam már, hogy te a’ magyar nyelvnek nagy bolondgya vagy. Tegnap eggy régi barátommal öszveakadtam a’ kávéházban, hol éppen két meglett úri emberrel és eggy ifiú legénnyel beszélgettem. Barátom úgy ösmerkedtetett meg velek, mint bátyádot, és így a’ szó igen természetesen reád fordúlt. Szeretik benned, hogy a’ magyar írásban minden betűnek okát adod, ’s ez által a’ köz beszédnek gáncsait átláthatóképen, ammint mondgyák, felfödözöd. Ezt ugyan az ifiú legény elejénte szőrszálhasogatásnak nevezte, de minekutánna a’ többiek nyájasan és még is minden sérelem nélkűl megmutatták neki, hogy kritikáidot csak azért nem szereti, mivel közrebocsátott könyvecskéiben sok illyen gáncsok vannak és hogy az embernek saját nyelvhibáit igen szép megvallani és megjobbítani, mihelyt átláttya, hogy ez nyelvünk’ pallérozásának előmozdítására szolgál, elállott első állításátúl, és megigérte, hogy írásaiban a’ tiszta magyarságra ő is ezentűl jobban vigyáz.”

„Bajszfalvánn lakik eggy régi Bajtársom, Kénkövi Antal, az odavaló földes Uraságnak érdemes Tiszttartója, ki meg-hallván, hogy Pestre akarok költözni, eljött hozzám Kolomposra, ’s megújjítván velem a’ régi barátságot, azt kívánta tőlem, hogy a’ mit Pestenn látok és hallok, irkállyam meg neki. Megigértem, ha ő is viszontag tudtomra adgya, a’ mik Bajszfalvánn és az odavaló környékben történni fognak. Ő szépen ír magyarúl, én pedig, mint városi ember, még szebben akarnék írni, ha lehetne. Azért tehát tégedet akartalak kérni, édes Öcsém! hogy leveleimet, minekelőtte Kénkövinek elküldöm, rostálgasd meg, nem a’ tárgyakra, gondolatokra vagy vélekedésekre nézve, mert ezekben én senkinek sem engedek, hanem csak a’ magyarságra nézve. Fáradságodot ingyen nem kívánom.^*”

Elgondolhattya az Úr, Olvasó Uram! melly nagyon megörűltem ezen ajánlásnak, útat látván nyílni arra, hogy Uram Bátyámnak víg életét és nevetséges vélekedéseit darabonkint kitanúlhassam. Előre küldvén dicséretim iránt egynehány protestátiómot, ajánlását elvégre felvállaltam.

Mióta élek, az anyám’ orczájánn az örömnek olly világos nyomdokit nem láttam, mint ezen alkalmatossággal. De ő belső megelégedésének vallását nem annyira titkolni mint mellézni akarván, „Micsoda Kisasszony volt az, úgymond, a’ kivel téged’ otthon az Inas talált?” ’s hallván tőlem, hogy a’ Szabom’ leánya volt a’ contóval, mellyet ki is fizettem, elmosolyodott, és Uram Bátyámhoz fordúlván, kikérte magának, hogy látogatásaival, mikor jobb mulatság nélkűl szűkölködik, házunkot megtisztelni ne átallya. Uram Bátyám erre kezet csapott vele is, velem is; azutánn pedig kezembe adta az első levelet, mellyet Kénkövi Antal’ számára készített. Ezt én otthon rendbe szedtem, és itt az Úrral, Olvasó Urammal szórúl szóra közlöm, de úgy hogy Uram Bátyámnak a’ dolgot el ne árúllya. Ő az új magyar könyveket nem olvassa, mivel drágállya; az Úrnak, Olvasó Uramnak elárúlása nélkűl tehát soha meg sem álmodhattya, hogy Secretáriussával közlött leveleit nyomtatásban az egész világ olvassa.

Pestre érkezvén tegnap előtt mindenestűl, első gondom az volt, hogy pugyillárist vegyek, mellybe az emlékezetre méltó dolgokot számodra feljegyezzem. Elmentem azutánn a’ kávéházba, a’ hová engem a’ vacsora végett házmesterem igazított, ’s elbámúltam azonn a’ sok népenn, mellyet a’ mulatságnak e’ nyilvánvaló palotájában eggyütt találtam. Nemellyek a’ sachnál ültek, némellyek a’ bilyárdnál állottak; ezek kávéztak, amazok puncsoztak, mások meg újságokot olvasgattak. A’ külömbféle embereknek vegyülete szép tekíntet volna, ha a’ dohánynak kábító füstye úgy körűl nem venné őköt, hogy eggyiket a’ másikátúl megkülömböztetni allig lehessen. A’ szomszéd szobában terítve volt az asztal, ’s egynehányan már ettek is nála. A’ vacsorálás, beszéllgetés, ’s a’ jövőknek, mulatóknak és menőknek egymást felváltó külömbféle jelenései úgy elbámítottak, hogy csak éjfélkor jutott eszembe a’ hazamenetel.

Házam a’ külső várasban lévén, hol éjszaka lámpások égni nem szoktak, útamban, tudgya a’ tatár, micsoda deszkahídra jutottam, melly alattam, mivel könnyű nem vagyok, szörnyű nagy ropogással letört. Két könyökömmel a’ két szelső deszkára felakadván, mivel szinte csak a’ középső szakadt le alattam, ki nem mondhatom, melly szörnyű szívszorongatásokat szenvedtem. Próbáltam elejénte könyökömmel felsegíteni magamot, de a’ deszkák mód nélkűl meghajolván terhem alatt, féltem, hogy a’ középső’ példája szerint el ne törjenek, vagy legalább a’ gödörnek partyairúl le ne csússzanak. Képzésem mind csak azzal fenyegetett, hogy t. sz. árnyékszék van alattam, de az eszem inkább mészgödörnek tartotta. Akár az eggyik akár a’ másik legyen, gondoltam magamban, oda vagyok örökre, ha leszakadok.^*

Erre orditani kezdtem, mint a’ vad oroszlyány, segítséget kértem, tüzet kiáltottam németűl, magyarúl, deákúl és tótúl, de mind haszontalan’.

Majd eggy egész órát töltöttem illyen szituátióban, ’s karjaim már reszketni, torkom rekedni, szavam el-állani kezdett, ammint a’ holdvilágot, nem tudom, kelni-e, vagy a’ felhők^* alól kiütni észre vettem. E’ jelenés által vigasztalódtam ugyan, de igen keveset; mert tudtam, hogy emberi segítség nélkűl a’ hold engemet a’ veszedelembűl ki nem vonhat. Még azt is óhajtottam elvégre, hogy bár csak most egyszer, legalább eggy kis fertályóráig, lunaticus lehetnék. Ammint azutánn világosabb lett körűlöttem, letekintek nagy hasam’ széltében a’ gödörbe, ’s látom, hogy tiszta, és hogy fenekétűl csak eggykét arasznyira függnek lábaim. Eggyik könyökömöt a’ deszkárúl levonván, és szélénn csak kezemmel fogódzkodván, alább próbálgatom ereszteni magamot, ’s lábammal a’ földet szerencsésen elérem. Lebocsátkozok egészen, elnevetem magamot, megvizsgálom az árkot, ’s eggykét lépésnyire új falat találok benne, mellynek fogainn elvégre szerencsésen kimászok.

Más nap a’ dolgot eggy régi jó barátomnak elbeszéllem, azt adván hozzá, hogy panaszt teszek. Mert az én vélekedésem az, hogy a’ ki ollyan helyekenn, hol éjszaka emberek járnak, árkokot ás, köteles is legyen melléjek égő lámpásokot akasztani. De régi jó barátom azt felelvén, sőt meg is mutatván, hogy nem csak nevetséges esetemmel, hanem még nevetséges vélekedésemmel is az egész váras’ csúfjává teszem magamot, feltett szándékomtúl elállottam, ’s inkább magamnak eggy zsebbevaló lámpást vettem.

Ah! kedves Kénkövim! hány ezer targyat találok én itt, mellyekkel mulathassalak. Mikor még ökrökkel kereskedtem, akkor nekem Pestenn semmi sem tünt szemembe egyéb ökröknél és mészárosoknál; de most! E’ gondolat mindgyárt az első estve arra a’ vélekedésre birt engemet, hogy az országokot és várasokot minden ember csak saját szemeivel láttya, ’s legottan próbákot is kezdettem tenni egynehány férjfiakonn, kik a’ világot látták. Szóllottam más nap reggel eggy kapitánnyal, délben eggy franczia pappal, dél utánn a’ bótban eggy kalmárral, estve pedig a’ kávéházban eggy Gróffal, kik külső országokban sokat útaztak. A’ kapitány allig tudott egyébrűl szóllani, hanem csak a’ várakrúl, szánczokrúl, fegyverházakrúl, kaszármákrúl, szép asszonyokrúl, és amaz uraságokrúl, kik asztalaiknál megvendéglették; a’ franczia pap a’ templomokrúl és klastromokrúl; a’ kalmár a’ manufactúrákrúl, fabrikákrúl és a’ nevezetesebb kereskedő házakrúl, a’ Gróf pedig a’ külső kabinétokrúl és a’ kormányoknak külömbféle rendtartásairúl. Ezt nem azért mondom, mintha helyben nem hagynám, mert csak akkor mehet a’ világonn minden jól, mikor saját svérájában marad minden rend és minden ember; hanem csak azért, hogy eggy embertűl nem lehet okosan azt kívánni, hogy mindenben járatos legyen. Bele tekínteni eggy keveset mindenbe jó, de tökélletességre csak eggy vagy két dologban ügyekezni, legtanácsosabb.

Mit csinálnak a’ Bajszfalviak? Gyógyúl-e az öreg Úr? Tegnap eggy Prókátortúl eggy nevetséges esetet hallottam, melly külső várasunkban nem rég történt; de én ezt neked versekben akarom elbeszélleni, mivel tudom, hogy a’ magyar cadentiáknak nagy kedvellője vagy. Isten hozzád! Írj mennél hamarább.

Uram Bátyámnak parancsolattya szerínt ím! rendbe szedtem a’ levelet.

„Köszönöm, édes Öcsém! köszönöm, még megszolgálhatom. ’S hát? – – – Mit is akartam csak mondani? – – – Úgy! Azt szeretném tudni, mivel tölthetném viszontag kedvedet? Van-e szükséged valamire? Szólly! egyenesen szólly, mint bátyádhoz!”

Ha meg nem bántanám Uram Bátyámot alázatos kérésemmel – – – –

„Dehogy bántasz! A’ mi kitelhetik tőlem; azt szívesen megteszem; a’ mi pedig rajtam nem áll, azt tőlem nem fogod kívánni.”

Minden bizonnyal nem! Az anyámtúl, mióta eszemet tudom, sok dicséretét hallván Uram Bátyámnak, feltettem magamban, hogy az első Könyv, mellyet nyomtatásban kiadok, Uram Bátyámnak a’ Biografiája lessz. De az anyám sem születésérűl sem eseteirűl semmi bizonyos dátumokot nem tud adni; azért – – – –

„Születésemrűl, édes Öcsém! ne sokat tudakozódgy. Én magam sem tudom, hol születtem? vagy ki volt az atyám és anyám? Arrúl az eggyrűl emlékezek, hogy az öreg Bajszfalvi’ házában neveltek fel, és hogy a’ cselédek árva Geczinek neveztek. Eszem megnyílván, eredetem iránt semmit sem nyomozhattam ki egyebet, hanem hogy a’ Tekíntetes Úr, mikor egyszer Pestrűl az Asszonnyal haza felé útazott, eggy szegény asszonytúl megvett, haza vitt, és a’ kocsisnéra bízott.”

„Az öreg Bajszfalvinak szép jószágai és capitálissai voltak, ’s mikor én már annyira felserdűltem, hogy körülötte Pázsi’ képében forgolódhattam, sokszor hallottam tőle haragjában, hogy a’ Tekíntetes Asszonnyal nem kapott többet háromezer forintnál, és hogy még ennek a’ kis summának is nem lett ura, hanem csak gondviselője, Panaszolta némellykor azt is, nem ugyan nekem, hanem csak magának az én jelenlétemben, hogy az Asszony, mihelyt az órrát a’ várasba beüti, a’ czifrálkodásra felettébb sokat kőlt, a’ falunn pedig mind csak vendégeskedik.”

„Azonban, Öcsém! maga az öreg Bajszfalvi sem volt sokkal jobb a’ Deákné’ vásznánál, csak hogy az ő hibái másfélék voltak. A’ gazdaságot egészen tisztyeire bízván, ha némellykor vadászni nem ment volna, életét bizonnyára nem lehetett volna egyébnek tartani, hanem csak evésbűl ivásbúl és aluvásbúl álló vegyetátiónak, melly articulusokra nézve én, Kolomposi Szarvas Gergely, akkorában, hogy kenyerét ettem, nagyon vele tartottam.”

„Az Asszonynak majdnem minden kilenczedik holnapban, ha nem kettő, legalább eggy gyermeke bizonyosan lett, kik közűl a’ dajkák kezébűl csak négy leány és végtére eggy fiú jött a’ házhoz vissza elevenen. Ez a’ fiú volt, a’ ki mellett én azutánn, mikor oskolába járt, inaskodtam. Még ő a’ régi könyvekbűl a’ hajdani világot, vagy az újjakbúl azt az ideális világot tanúlgatta, mellyekben a’ tudós emberek, a’ kik könyveket írnak, a’ felhők köztt tündérkednek, addig én a’ mostani reális világgal akarván megösmerkedni, eggy özvegy asszonyhoz jártam, kit szolgálója nagyságolt ugyan azért, mivel férje, Pödrösi Gábor, minekutánna az ellenség előtt elesett, Adjutáns lett, de nekem ellenben nagyságolni szabad nem volt azért, mivel eggykét látogatásom utánn annyira megszeretett, hogy fiának fogadott.”

„Az öreg Bajszfalvi meg akarván fiának ártatlanságát óni, eggy parányi várasba küldötte tanúlni, a’ hol a’ romlott és rontó fejér személyek ritkábbak szoktak lenni. De az én vélekedésem az, hogy mind haszontalan volt ügyekezete; sőt hogy fiának talán többre ártott, mintsem ha mindgyárt gyermek korában a’ veszedelmekkel megösmerkedtette volna.”

Követem Uram Bátyámot! ezt én magammal el nem hitethetem. A’ ki a’ veszélyt szereti, vesztét talállya benne.

„Hm! a’ veszélyt szeretni és a’ veszélyt ösmerni kétféle dolog énelőttem. Mit mondtálsza tegnap azokrúl a’ népekrűl, mellyek a’ tüzet nem ösmerték? Beszélld el nekem még egyszer, hogy megtanúlhassam. Nekem nagyon tetszett.”

A’ Marjánai szigetekben a’ Spanyolok, Buffon’ bizonysága szerint a’ VI. könyvben, ha jól emlékezek róla – – – –

„No! akármellyik könyvben. Elég az, hogy bizonyíttya, és ha egyébaránt böcsületes ember volt, elhihettyük neki. Csak tovább!”

A’ Spanyolok olly népre akadtak, melly a’ tüzet nem ösmerte. Plinius is tesz illyen népekrűl VI. Könyvében emlékezetet. Sőt még az a’ szokás is, melly sok régi nemzetnél megvolt, hogy tudniillik a’ szent tüzet a’ templomokban különös szorgalommal őrizték és táplálgatták – – – –

„Mint a’ régi Rómaiaknál a’ Vesztális Szűzek, úgye?”

Igen is, Uram Bátyám! Ez a’ szókás is, mondom, bizonyos jele annak, hogy az efféle nemzetek a’ tüzet valaha nem ösmerték, és hogy megösmervén, azonn voltak, hogy fenntarthassák.

„No, láddsza már most, édes Öcsém! Ezek az emberek, a’ kik a’ tüzet nem ösmerték, az első tüzet meglátván, újjokot minden bizonnyal megégették, mint a’ gyermek, a’ ki az égő gyertyába kap. Ezt én ugyan meg nem tudom ollyan emberekkel bizonyítani, a’ minők azok a’ te ösmerőseid, a’ kiket imént megneveztél, mert én a’ nagyon tudós emberekkel nem szeretek barátkozni. De mivel önnön magamrúl tudom, hogy az újjamot bizonyosan megégettem volna, azt hozom ki belőlle, hogy ők is az övéket minden bizonnyal megégették. Ha ellenben a’ gyermek’ elejébe égő gyertyát teszel, ’s azt mondod vagy mutatod neki, hogy éget, nem eggy könnyen nyúl hozzá, ha csak nem olly szófogadatlan, mint én voltam. Mert én nevelőimnek még azt sem akartam hinni, hogy a’ falat a’ fejemmel át nem üthetem. Akár nevetsz, édes Öcsém! akár nem, de én biz’ el nem hittem mindaddig, még magam meg nem próbáltam; melly alkalmatossággal a’ fejemet szerencsésen be is törtem.”

Uram Bátyámnak nagyon különös vélekedései vannak.

„Vagy különös vagy sem! Elég az ahhoz, hogy Bajszfalvi Úrfink hat esztendő alatt a’ régi deák könyvekbűl sok szép mondásokot megtanúlt ugyan, de a’ mostani világnak sem kincseivel sem veszedelmeivel meg nem ösmerkedvén, szintollyan ostobácska volt azutánn is, mint az előtt, ’s egész maga viselésébűl világosan kilátszott, hogy jó tulajdonságai az első rossz alkalmatossággal elenyésznek. Az annya gyermekkorátúl fogva nem szenvedhette, egész anyai szeretetét három leányára, úgymint eleven mássaira, pazarolván. Ifiabb esztendeiben víg és tűzrűl pattant volt ugyan, de az annya még legártatlanabb csintalanságait is keservesen büntetvén, arra birta, hogy a’ társaságot eggyáltallyában nagyon kerűllye, annyival is inkabb, mivel a’ társaságok ritkán szűkölködtek árúlók nélkűl, kik az Asszonynak minden kicsinységet befúttak. Rajta kapván egyszer eggyik nénnye, ammint a’ szolgálót az udvarban mindenek’ láttára és így minden bizonnyal csupa ártatlan nyájasságbúl kergette, megfogta, és német forgót tánczolni kényszerítette, mivel sem vége sem hossza nem volt a’ dorgálásnak, mellyet e’ miatt az annyátúl tovább két hétnél naponkint szenvedett, feltette magában, hogy soha leányra vagy asszonyra nem néz, és fogadását, még én ott voltam, olly pontosan megtartotta, hogy az egész familia elvégre asszony-gyűlölőnek nézte, és az öreg Bajszfalvinak testvér báttya meg is házasodott a’ végbűl, hogy a’ familia ki ne vesszen.”

„Valahányszor vele vacátiókra haza mentünk, annyiszor az öreg Urat betegen találtuk. Az Asszony a’ Kisasszonyokkal eggyütt allig várták, hogy kiadgya a’ lelkét; de ő csak meg nem tette nekik még is ezt a’ barátságot. Az Úrfit illyenkor az öreg Úrnak beteg ágya mellett meg nem szenvedte az Asszony, ha pedig nénnyeivel akart mulatni, ezek ezerféleképen kínozták. Innen történt, hogy egész nap az erdőben, a’ pataknál, vagy a’ mezőnn andalgott, a’ nélkűl hogy valamiben foglalatoskodott volna. ”

„Azonban meg volt még is benne a’ közönséges életben előkerülő dolgoknak tanúlására való vágyakodás, meg volt az igazságnak kiszolgáltatására való hajlandóság, megvolt az érzékeny szív, melly másokkal örömest jót tesz. Ha kénytelen volt a’ társaságban maradni, felette keveset szóllott, mivel érzette, hogy mihelyt a’ száját megnyittya, azonnal ostobaságot mond; de örömest hallotta ellenben, ha valaki idegen országokrúl, vagy nagy várasokrúl beszéllett. Óránkint nézett illyenkor ki az ablakonn a’ messze nyúló térségre, mintha magában azonn iparkodott vólna, hogy ama’ vidékeket és helységeket megsajdíthassa, mellyeket szemének horízonnya megett feküdni gyanított. A’ lovaglást semmikép sem akarta megtanúlni csupán csak azért, ammint nekem egyszer nagy titok alatt maga megvallotta, mivel az attya a’ lovakot többre böcsűli a’ kocsisoknál, kikre amazok miatt minduntalan’ huszonötöt vágat, ’s kiknek eggyikét egyszer agyon akarta lőni, mivel nyergesse a’ patkószög miatt sántított. A’ kis várasban, a’ hol oskolába járt, a’ Gazdasszony, eggy tanácsbeliné, a’ kinél laktunk, az annyának, leányai pedig a’ Bajszfalvi Kisasszonyoknak személlyeit viselvén, annyira kerűlte az embereket, hogy még enni sem ment örömest az asztalhoz, mellynél kínzóit ülni tudta. E’ boldogtalan magányosság volt az oka, hogy kiki ostoba legénynek tartotta, és hogy sokakban ostoba is maradt, mivel az emberi társaságokban tanúságokot jövendő életére nem gyűjthetett, és lelki tehetségeit ki nem fejthette.”

„Én azonban Pödrösiné körűl forgolódván, ’s házánál, mivel már akkor serdülő legény, ’s Úrfimnál egynehany esztendővel öregebb voltam, külömbféle munkákot végezvén, részént az özvegynek oktatásábúl, részént pedig saját tapasztalásombúl, sokat tanúltam, a’ mi a’ gazdasághoz tartozik. Sőt cselédgyeitűl még a’ német nyelvet is felkaptam. Mikor a’ harmadik vacátiókra haza mentünk, az öreg Úr megházasított, ’s mivel Bajszfalva nem messze volt a’ várastúl, a’ hol az Úrfi oskolába járt, azt rendelte, hogy a’ feleségem Bajszfalvánn maradgyon mint udvarmesternéje a’ szolgálóknak és majorosnéknak, mink pedig minden vasárnap’ és ünnepenn, ha egyébaránt az üdő’ mostohasága megengedi, haza rándúllyunk. Feleségem a’ gyermekágyban meghalván, magam is elköltöztem Bajszfalvárúl, annyival is inkább, mivel az öcsémmel, mihelyt megházasodtam, kereskedésbéli társaságba bocsátkoztam, a’ mire nekem Pödrösiné szép summácskát részént adott, részént szerzett.”

„Ihol Öcsém! az én életemnek a’ kezdete! Eggyügyűebb valóban, hogy sem a’ közrebocsátást megérdemlené. Vannak ugyan, megvallom, még ezen kezdetben is némelly titkos esetecskéim, mellyek szép tanúságokkal kedveskedhetnének, de – – – csak nehéz az embernek arra vetemedni, hogy magát nevetségessé tegye. Mit gondolsz?”

Több nagy emberek voltak már, kedves Uram Bátyám! a’ kik saját hibáikot mások’ hasznára megvallották, ’s ez által magoknak nagy dücsősséget szerzettek.

Erre Uram Bátyám fel ’s alá sétálni, ’s méllyebben gondolkodni kezdett. Tusakodni látszott magában, ha helyt adgyon-e mondásomnak, vagy sem? végre pedig azt felelte: hogy a’ mi eszébe jut, velem mind eggy szálig közli, de úgy, hogy én csak darabonkint jegyezzem fel, azutánn rendbe szedgyem, holta előtt pedig ki ne adgyam. Ezeket én mind megigértem ugyan, de megtartanom lehetetlen. A’ Kiadó hetenkint sürgeti, és én sem halasztok örömest semmit holnapra, a’ mit ma elvégezhetek. A’ mit tehát Uram Bátyámtúl darabonkint hallok, azt én forrón az Olvasó Uraknak asztalára teszem.

Követem alázatosan a’ Tekintetes Asszonyt, hogy Uram Bátyámrúl egynehány napig semmi tudósítást nem adtam. Azokkal a’ versekkel, mellyeket Kénkövinek igért, több bajom van, hogysem gondoltam volna. Ha úgy adnám a’ nyomtató prés alá, ammint kezébül veszem, nem nagy böcsületére válna. Mert ő a’ régi magyar poéták’ módgya szerint, készebb a’ cadentia’ kedvéért olly új szókot alkotni, mellyeket senki sem ért, ’s mellyek a’ szokott formátióknak reguláival mindenkép ellenkeznek, mint gondolattyával felhagyni, vagy annak kifejezésére többféle szavakot keresni, a’ végbűl hogy azok közűl a’ legjobbakot kiválaszthassa. Rövideden szóllván, a’ micsodás férjfikorú ember, csak ifiú poéta még; valamint pedig a’ gyermek, a’ kiben eggy kis tűz vagyon, akármihez kezdgyen, nem győzi megvárni, hogy elvégezze, ’s üdőtlen sietésével többet ront mint épít; úgy az új poéta is nyakra főre csinállya egymás utánn a’ verseket akár jó akár rossz magyarsággal, csak hogy mennél hamarább eljuthasson a’ befejezéshez, mellynek utólsó szavát írván, gondolattyával már a’ Könyvnyomtató’ műhelyébe repűl, onnan pedig a’ Könyváros bóttyába, hol ódáját több hasonló productumok között ragyogni, gyönyörködve nézi.

Szinte verseinek pallérozásában foglalatoskodtam, ammint bedobbant hozzám Kénkövinek várton vártt feleletével, ’s mivel író asztalomnál talált, csak előmbe hagyította illy szókkal: „Olvasd el! ’s ha elúnod a’ munkát, jőjj utánnam a’ hídhoz.” El is olvastam mindgyárt, ’s a’ Tekíntetes Asszony’ számára ide írtam.

Leveledet nagy örömmel vettem. Esetedenn megijedtem, sajnálkodtam, ’s végre nevettem is. Nagy hasaddal ne sokat járj te deszkahídakonn még lámpással is. A’ mi vélekedésedet illeti, hogy legjobb, ha minden ember saját svérájában marad, én is tökélletesen helyben hagyom. Mikor én az országútat csináltatom Bajszfalva mellet, a’ külömbféle munkákot külömbféle munkásokra osztom, és soha sem engedem meg, hogy eggyik a’ másikéba kapjon. Lenne abbúl országút, ha kinekkinek szabad volna, más’ munkájába avatkozni! De így, ha kiki csak saját kötelességére néz, eggykét nap alatt kész is a’ munka, jó is.

A’ Fiscális – hisz’ ösmered, micsoda tudóska őkigyelme! – szinte nálam lévén, mikor leveled érkezett; elfintorította e’ vélekedésedre az órrát, és nevetségesnek találta, „Az egész emberi nemzet eggy nagy Egész, úgymond; ’s az emberek az emberekkel, a’ várasok a várasokkal, a’ nemzetek a’ nemzetekkel úgy vannak öszvekapcsolva, mint eggy hosszú láncznak a’ gyűrűi. Valamint tehát mindenik gyűrű az Egészhez tartozik, úgy szükséges, hogy minden gyűrűnek az Egészre gondgya is legyen. De ezt csak a’ nagy Lelkek érthetik át!” – Hallode! azt gondoltam, hogy a’ guta üt meg mérgemben, mikor ezt amúgy szokása szerínt nagy hegykén pökte ki előmbe. De nem is maradtam adóssa. Tudod, hogy azt, ha az ember kineveti, legkevesebbet szenvedheti. Én tehát elkacczantván magamot, így feleltem neki: Uram! ha a’ tizedik gyűrű az elsővel, a’ húszadik az utólsóval, ’s mindenki a’ tőle tizenkettedikkel, vagy huszonötödikkel öszvekötelődik, a’ láncz nem láncz többé, hanem cháosz, öszvezavartt gomoly. Hogy a’ láncz igaz láncz legyen, sem több sem kevesebb nem kívántatik, hanem hogy mindenik gyűrű két szomszédgyával jól öszvefüggjön; mert csak akkor függ jól öszve az egésszel is. De haggyuk ezt!

Bajszfalviékrúl tudakozódol? Hallyad itt a’ nagy változásokat és hűlly! Minekutánna az Úrfink a’ hat oskolát a’ te gondviselésed alatt kitanúlta, a’ filozofiában és a’ magyar törvényben a’ falunn vett leczkéket a’ Plébánustúl és a’ Fiscálistúl, kiknek unalmas és haszontalan igáik alól, mivel semmit sem tanúlt, végtére kiszabadúlván, az annyátúl olly szorosan tartatott, hogy még csak a’ szomszéd faluba sem mehetett. Egyszerre az öreg Úr súlyosan lebetegszik. Az Asszony tehát egynehány napig úgy járván körűlötte, mint az éhes macska a’ forró kása körűl, elvégre megszóllíttya, hogy a’ testamentumrúl el ne felejtkezzen. Megveti egyszersmind egész erejét, hogy leányainak legalább még egyszer annyit nyerjen ki atyai szívétűl, a’ mennyit a’ törvény szerínt várhatnának. Hogy magát ezen alkalmatossággal el nem felejtette, könnyen átlátod, ha eszedbe akarod juttatni, hogy gazdag leány nem lévén, jegypénzrűl vagy jegyjószágrúl a’ férjhez-menésnek alkalmatosságával nem igen gondolkodott. Örűlt inkább, hogy illy vagyonos legényhez mehet, kinek oldala mellett kincseket gyűjteni reménylett, a’ helyett hogy magátúl az alkuvás által elidegenítette volna, kivált mivel szoros markúnak tudta.

Az öreg Úr megszokta volt már házasságának kezdetétül fogva, ammint tudod, hogy az Asszonynak minden kivánságára főhajtással felellyen, ha egyébaránt békével akart élni. A’ békességet pedig olly annyira szerette, hogy még a’ kakasokat sem hagyta egymással veszekedni. Most is tehát a’ testamentom-csinálást az első szóra megigérte. Az Asszony a’ Fiscálist, a’ Szolgabírót^*és a’ Compossessorokot azonnal öszvehívatta, maga pedig leányaival eggyütt elment a’ szomszéd faluba, darokot játszani a’ végbűl, hogy jelenlétével a’ Testátornak akarattyát kényteleníteni vagy csábítani ne látszasson. Estvére haza érkezvén, a’ Fiscális’ kezébűl magához vette a’ bepecsételtt testamentomot, ’s valamint ennek felettébb megörűlt, úgy a’ Fiscálisnak tudósítására, hogy senki sem tudgya, mi van a’ testamentomban? nagyon megdöbbent.

Mihelyt tudniillik a’ bizonyságok a’ betegnél öszvegyűltek, ez felülvén az ágyban, kivette vánkossai alól a’ kész testamentumot, ’s megmutatván nekik a’ titulust, megfordította a’ levelet, ’s azonn a’ laponn, a’ hol a’ közönséges befejezésenn kívűl semmi egyéb írva nem volt, alá íratta. Eleget mondta neki a’ Fiscális, a’ ki az Asszonynak örömest kedvezett volna, hogy a’ testamentom szűkölködik talán a’ szükséges formalitások nélkűl, és hogy errevalónézve nagyon jó volna átolvasni; de a’ beteg nem hajtván szavára, csak alá íratta, kopertába tette, maga bepecsételte, a’ pecsétnyomót pedig erszénnyébe eresztvén, a’ feje alá tette.

E’ hírre mindent elhagyítván kezébűl az Asszony, nagy haraggal szaladt a’ beteghez, hogy rettentő leczkéjével ollyan testamentomra kényszerítse, mellynek helyességérűl senki sem kételkedik; de ammint szobájábúl az ajtónn kilépett, elejébe akadt az inas, a’ ki neki szomorú orczával azt a’ tudósítást hozta, hogy a’ Tekíntetes Úr szinte ezen szempillantásban meghalálozni méltóztatott.

A’ temetés utánn még a’ legtávúlabbrúl való atyafiak is öszvegyűlvén, a’ testamentom megnyíttatott, és a’ Fiscálistúl az Asszony’ parancsolattyára, ki végtére az öreg Úrnak sokszor tapasztaltt készakaratúságába vetette bizodalmát, fenn szóval elolvastatott. A’ formalitásokonn kivűl semmi egyéb nem volt benne, hanem csak a’ következendő három czikkely:

1. Az én fiam, Bajszfalvi Istvány mindennémű jószágomnak universális örökös ura legyen.

2. Négy pej és két fekete lovam el ne adassanak, és ha egyszer a’ hintó előtt többé nem szolgálhatnak, semmiféle terhes szekér’ elejébe ne fogattassanak, hanem az istállóba úgy tartassanak, ammint éltemben tartattak.

3. Kormos nevű agaramnak, még él, adasson minden nap reggel és estve eggy darab írosvajas kenyér, délben eggy font hús jó levessel, dél utánn pedig eggy darab nádméz.

Hallottál-e valaha illyen testamentomot? Az Asszony leányaival eggyütt majd megütötte a’ guta. Csak azt szeretném már látni, micsoda fordúlást fog venni a’ dolog? A’ Fiscális olly meredtt szemmel és komor tekíntettel jár a’ Kastélyba ’s meg’ innen haza, mintha leforrózták volna. Geczi! ha ez a’ rossz ember valami gonoszságot nem forral magában, híjj engem’ ostoba lúdnak! Verseidet allig várom. Isten veled!

A’ könyhullajtásokot,^*kedves Hadnagy Uram! nem ok nélkűl nevezte eggy érzékeny Író az emberség’ tejének. A’ ki sírni nem tud, könyörűlni és szeretni sem tud az; és a’ ki sem könyörűlni sem szeretni nem tud, embertársával sem tud emberségesen bánni. Az én Uram Bátyám, a’ micsodás csiga természetű gömböcznek látszik, keservesen kezdett még is zokogni, mikor az öreg Bajszfalvi’ halálát meghallotta. „Ő volt, úgymond, édes atyám helyet az én édes atyám! ő mutatott módot arra, hogy magamnak tisztességes vagyonkát szerezzek! Az Isten nyugtassa szegényt, ’s fizesse meg neki ott, a’ mi jót velem itt cselekedett.”

Illy forma siralmibúl egyedül az a’ gondolat^*hozhatta vissza ollykor, hogy az özvegyrűl és árva leányairúl csak kellett volna még is eggy picziny emlékezetet tenni a’ testamentomban. „Megérdemlették ugyan, úgymond, hogy elfelejtkezzen rólok, és hogy őköt fiának kezébe adgya, kit olly annyira üldöztek. De csak felesége és leányai voltak még is.”

Csak egynehány nap múlva jött hozzám következendő levelével, mellyben Hadnagy Uram az igértt verseknek elejét is meg fogja lelni, és arra kért, hogy még egyszer tekintsem át az egész levelet, mivel bújja miatt nem bizonyos, ha nem csinált-e belé hibákot.

Egészen oda vagyok szomorúságomban. Nincs nekem már atyám! árva vagyok. Magam sem hittem volna, édes Antalom! hogy én azt az öreg Urat úgy megsirassam. Ha tudtam volna, hogy olly nagyon szeretem, soha sem váltam volna meg tőle. A’ mit az igértt történetbűl versekben elkészíthettem, ime! itt van.

A’ folytatást derűltebb óráimra hagyom. Vígasztally meg, édes Kénkövim! mennél hamarább barátságos írásoddal. Nagyon szeretném tudni, mit fog az én jó szívű Úrfim az annyával és a’ nénnyeivel cselekedni. Maradgy jó egésségben és szeress.

Egynehány napig Uram Bátyám ki nem ment a’ házbúl, ’s talán még most is mellette kellene éjjel nappal lennem, ha el nem érkezett volna bagázsiájával a’ gazdasszonya, ki Perzsi leányával Uram Bátyámnak azóta, hogy Bajszfalvárúl elszakadt, olly hű szolgálatokot tett, hogy elegendőképen nem dicsérheti. A’ leány meg ifiú, és nekem, ha orczavonásai szívét igazán festik, nem igen tetszik. Szemei kékek ugyan de kicsinyek; a’ haja inkább veres mint szőke; az órra hosszú és hegyes, állkapczája pedig előre úgy feláll, hogy majd az órra’ hegyét éri. Ajakiban harapósság látszik lappangani; nyaka kis fejéhez képest nagyon hosszú. Egész tekíntetébűl semmi sem néz ki egyéb olly kevélységnél, melly másokot letapod, kígyó mérgességnél, melly minden emberre sziszeg, és – – – –

De majd el is felejtem magamot ezen orczának megírásánál, mellyre soha sem lehet bizodalmasan építeni. Mert a’ nevelés által a’ szív és az ész megjavúlhatnak és megszépűlhetnek, azonban hogy az orczának más vonásokat adni semmikép sem lehet. Ser Perzsibűl is tehát még jó leányka válhat.

Szinte a’ versek’ folytatásának jobbitgatásában foglalatoskodtunk Uram Bátyámmal, ammint a’ konyhában egyszerre nagy lárma esett. Serné és Perzsi leánya váltólag vetekedtek eggy idegen asszonnyal, ki nekik csak siralmas szózattal felelgetett. Felugrunk mind a’ ketten, ’s kimenvén, látunk a’ konyha’ közepénn eggy nagy szatyorban két csöcsömös gyermeket, kik benne lábbal egymáshoz fordúlva csendesen feküdtek.

„Mi dolog ez?” kérdi Uram Bátyám.

Az idegen asszony öszve tévén kezeit, „áh Tekíntetes Uram, úgymond, otthon három apró gyermekem, itt meg e’ kettős; férjem, az Isten bocsássa meg neki! a’ mit keres, meg is issza. Egész hétenn dolgoznék, éjjel nappal kötnék, varrnék,^* szappanyoznék, ha elegendő munkám volna. De a’ mi keveset szerzek, ebben a’ drága üdőben allig elég három négy napra. Mikor tehát munkát nem kaphatok, kénytelen vagyok a’ keresztény irgalmassághoz folyamodni.”

Erre Uram Bátyám megtudakozván tőle az útszát és házat, a’ hol lakik, sőt még a’ nevét is, alamizsnát nyújt neki; az asszony pedig megköszönvén, „ha munkát adna a’ Tekíntetes Úr, úgymond, meg nem hálálhatnám elegendőképen – – – –”

Perzsi morogva. Majd bizony munkát neked jöttmenttnek.

Az Asszony: Mert a’ gyalázásokot, mellyekkel imitt amott illetnek az emberek, ezerszerte nehezebben viselem, mint a’ legfárasztóbb munkának a’ súllyát.

Uram Bátyám Sernéhez fordúlván, szinte kérdezni akarta, ha nem adhatna-e neki kötni, varrni vagy mosti valót, ammint e’ vén gazdasszony csípeire tévén két karját, „a’ munkát, úgymond, könnyen elvégzem én a’ lyányommal magam. Ha pedig segitségre lessz szükségem, böcsületes asszonyra bízom a’ dolgot, nem czafrinkára.”

Az Asszony kezébe vévén a’ szatyort, még egyszer megköszönte Uram Bátyámnak adománnyát és elment.

Serné. „De minek is szoktattya ide az Úr az illyen csürhét? Botot neki, nem alamizsnát. Soha csak meg is gondolni, hogy fattyaikot szatyorban hordgyák házrúl házra! Szajha, mondom az Úrnak, szajha! nem becsületes anya.”

Uram Bátyám. Nem lehetetlen, de nem is bizonyos.

Perzsi: „Vagy csak kőlcsön kérte a’ gyermekeket, hogy koldúlhasson.”

Uram Bátyám: Ez sem lehetetlen, de ismét nem bizonyos.

Serné. „Szebb ruhában van pedig, mint én. Még Perzsim sem hordoz minden napra olly szép szoknyát.”

Uram Bátyám. „Sokszor a’ ki szép ruhában jár, nagyobb koldús, mint a’ ki rongyoskodik, mert több szüksége van.”

Serné: „Ha még egyszer ide jön, kiverem.”

Uram Bátyám. „Én pedig utánna kendet, lyányával eggyütt. Eggy szót sem többet! Az illyen embereket megitélni, nem a’ mi dolgunk. Csak az Isten ezekben a’ bíró. De még ha rossznak tudnám is a’ szegényt, nem merném adomány nélkűl elereszteni azért, hogy rosszabb ne legyen. A’ kit az emberek megvetnek, az végtére maga magát is megveti, és grádicsonkint nagyobb és nagyobb gonoszságokra vetemedik. Kendet, Jutka Asszony! leányával eggyütt nem örömest veszteném el, mert hűvek és dolgosok. De azt most utóllyára mondom, hogy mihelyt valamellyik szegénnyel gorombáskodnak Kentek, és én megtudom, az nap kiűzöm a’ házambúl Kenteket minden irgalmasság nélkűl.”

Ezt mondván, megfogta a’ kezemet, bevezetett a’ szobába, ’s így szóllott hozzám: „Eredgy Öcsém! még ma ennek a’ szegény asszonynak a’ házához; tudakozódgy iránta a’ szomszédoktól, és ha érdemesnek találod a’ további segítségre, rendeld az anyád’ házához. Ott szóllyunk majd vele, mikép lehetne sorsánn könnyebbíteni.”

Lehetetlen volt, Uram Bátyámot meg nem ölelnem és tüzesen meg nem csókolnom. Tudom ugyan, hogy vélekedései a’ szegények iránt a’ világ előtt nevetségesek; de ha meggondolom, hogy a’ jó szív a’ jótéteményeknek gyakorlásában még akkor is érzékenyen gyönyörködik, mikor azokban, a’ kikkel jót tesz, megcsalatkozik; lehetetlen, hogy boldogabbnak ne tartsam e’ világonn azt, a’ ki érzékeny szívének indúlattyai szerint a’ jóban szinte heveskedik, mint azt, a’ ki hideg eszének vezérlését követvén, még jótéteménnye utánn is kételkedik, ha nem kellett volna-e azt inkább nem cselekedni. Illy gondolatok gomolyogtak fejemben, ammint Kénkövinek következendő levelét behozták.

Érzékeny siralmidot, mellyekkel az öreg Bajszfalvinak emlékezetét megtiszteled, nagyra becsűlöm. Vígasztalást tőlem ne várj, mert ez Isten utánn csak az eggy üdőtűl függ. Folytasd verseidet mennél hamarább, nem csak azért, mivel tudod, hogy ezzel kedvemet töltöd, hanem azért is, hogy elmédet a’ komor gondolatoktúl, a’ mennyire lehet, vígabbakra fordíthasd.

Ifiú Bajszfalvink, a’ melly ostoba, csak jó szívű még is. Hallyadsza, miket visz végbe? és örűlly jó reménységünknek, mellyel iránta vagyunk. Csak készítő kicsinység gyanánt küldöm azt előre, a’ mire az öreg Úrnak halála’ napjánn mindnyájan elhűltünk. Mint falusi filozofus és jurista kapott az attyátúl minden hétenn négy forintot mulatságra, és ezt az utólsó fillérig el is kőltötte minden hétenn, de senki sem tudta, mire? Az nap, hogy az attya meghalt, az öreg Samu fenn szóval és háladatos könyhúllajtásokkal hirdette, hogy e’ pénzzel őtet táplálgatta, minekutánna negyvenöt esztendőbéli hű szolgálattya utánn, mellyet mint inas a’ Bajszfalvi kastélyban tett, az öreg Úrnak kegyelmébűl örökre kiesett, mivel egyszer az asztalnál szolgalván, véletlenűl Kormosnak, a’ legkedvesebb agárnak, finyás lábára tapodott. Az egész falu öszveszaladt a’ diadalomra, mellyel Úrfink e’ szegény öreget eggy rossz viskóbúl a’ kastélyba vezette, ’s inassának tette.

Minekutánna a’ testamentom elolvastatott, neki estek szegény Úrfinknak az annya és leánytestvérei, ’s csókjaikkal, hízelkedéseikkel és czirógatásaikkal mindaddig ostromlották, még írásban meg nem igérte, hogy törvényes részeikenn kivűl ád kinekkinek közűlök ezer tallért. A’ harcz ugyan elég sokáig tartott; mert ő mind szemekre hányta, a’ mit tőlök gyermekségétűl fogva szenvedett; de a’ leányok úgy meg tudták viszontag ellene elkövetett bosszúságaikat szépíteni, hogy vékony eszét homályos kétkedésre csábítván, szívét elvégre annyival könnyebben megvették, a’ mennyivel az övéknél kimondhatatlanúl jobb és érzékenyebb.

Mihelyt az írást kezekhez vették, a’ régi gyűlölködést azonnal nem csak megduplázták, hanem azzal, hogy jószívűségébűl szemébe csúfot űztek, még meg is mérgesítették. Ő ellenben szívét, melly a’ fiúi és testvér szeretetre csak imént nyílt volt meg, ismét elzárván, minden felelet nélkűl elment szokása szerint a’ háztúl, ’s egész estig idestova andalgott. Az Asszony azonban és a’ Kisasszonyok a’ szobáknak és az almárjomoknak kiüresítéséhez láttak, ’s a’ legdrágább ruhákot, házi eszközököt, a’ familiának írásival eggyütt ládákba rakatván, más napra tizenkét szekeret rendeltek azzal a’ szándékkal, hogy harmad napra mindenestűl Pestre költöznek.

A’ Fiscális eggy paplan alatt volt ugyan velek, de úgy tetette magát, mintha a’ pusztításhoz semmi köze sem volna. Én tehát az Úrfit megíntem, hogy jussaira vigyázzon. Ő a’ Fiscálissal szóll és feleletűl csak azt hallya, hogy a’ Tekíntetes Asszony nehezen fog valami ollyast cselekedni, a’ minek helyes okát adni képes nem vólna. Én erre átnyargalok a’ szomszéd faluba, és a’ Szolgabírótúl, a’ ki, ammint magad is tudod, nagyon becsűletes ember, az Úrfi’ nevével tanácsot kérek, mellynek foganattya az vólt, hogy az Úrfi öszvecsűdítvén Jobbággyait, kik a’ Tekíntetes Asszonyt a’ Kisasszonyokkal eggyütt tűrhetetlen kevélységek miatt halálban gyűlölik, leszedette a’ szekerekrűl és a’ szobákba visszavitette a’ ládákot, székeket, szófákot, tűkrököt, képeket, és almárjomokot, azutánn pedig a’ magáét és a’ familiájét, a’ Szolgabírónak jelenlétében és vezérlése szerint, elválasztván, az annyának és nénnyeinek jószágait ismét szépen öszve és két szekérre vissza rakatta, azzal a’ parancsolattal, hogy azon szempillantásban takarodgyanak oda, a’ hová a’ Tekíntetes Asszony parancsolta.

Még ezek történtek, az annyának és testvéreinek csak eggy rossz szót sem adott, jóllehet ezer meg’ ezer szitkokkal és átkokkal illették. A’ komédiának pedig az volt a’ vége, hogy az Asszony leányaival eggyütt a’ hintóba beült, ’s a’ szekerek útánn, mihelyt ebédelt, minden búcsúzás nélkűl elment. Az egész kastélyban, két kocsisonn és egy fullajtáronn kivül, csak maga maradt az Úrfi az öreg Samuval; mert az Asszony a’ cselédet, úgymint a’ komornát, a’ szobaleányt, az inasokot, a’ sáfárt, a’ szakácsnét, és a’ konyhaszolgálókot nagy igéretekkel mind arra vette, hogy Pestre kövessék, ’s részént saját hintajára, részént pedig a’ Fiscálisnak kölcsön kértt kocsijára felültette. Hogy Pestenn lessz szerencséd hozzájok, vagy talán már volt is, előre tudom.

Mihelyt az Asszony’ hintaja a’ kastély’ kapujánn kibukott, Bajszfalvi is, szokása szerint, elment a’ szomszéd ligetbe, honnan haza csak késő estve érkezett. Valamint a’ palánta élethez hasonló érzéketlenségbűl úgy a’ megrögzött szokásokbúl is fel nem ébred az ember egyébkép, hanem csak valamelly véletlen szükségnek hathatós döfései által. Ha Bajszfalvit a’ szükségek fel nem ébresztik a’ tehetős életre, vékony esze ugyan soha rá nem veszi, hogy önnön magához lásson. Ez iránt Samuval előre szóllván, megvártam nála e’ jó szívű de tapasztalatlan ifiút, kinek első szava, mikor hozzánk fáradtan ’s izzadva belépett, az volt, hogy vocsorát tálallyanak. Mink komor orczával azt feleltük, hogy a’ szakácsné a’ Tekíntetes Asszonnyal elment, és hogy az eleség-komrában allig van annyi, a’ mi eggy személynek táplálására nyolcz nap alatt kívántatik. Erre nagyon megharagudott, ’s ha megmondtuk volna neki, hogy az eleségnek legnagyobb részét a’ Tekíntetes Asszony a’ Fiscálishoz hurczoltatta, ennek házát talán meggyújtotta, magát pedig megverte volna. De így egész haragjának tárgya csak a’ szakácsné volt, „a’ kinek, úgymond, tudnia kellett volna, hogy mikor az erdőbűl haza jövök, vocsorálni akarok.” Ő tudniillik abban a’ vélekedésben volt, hogy a’ szakácsné az Asszonyt csak elkésérte, ’s ammint tőlünk megértette, hogy az Asszonynál Pestenn fog maradni, „Pestenn? úgymond, és én szakácsné nélkűl legyek? Ezt már el nem tűrhetem. Ha nénéim minden nap éhesek, én is az vagyok. Főzzenek ők magoknak; én főzni nem tanúltam. Gyurka! – így kiáltott le az ablakonn, – fogj be a’ postakocsiba négy lovat szaporán!”

Eleget mondtam neki, hogy más fejér személyek is tudnak főzni, és hogy a’ szakácsnét, ha a’ Tekíntetes Asszonnyál akar szolgálni, visszajönni nem kényszerítheti; de semmit sem fogott a’ szó rajta. Ő a’ szakácsnét még az Asszony’ hintajábúl is hajánál fogva kirántani, postakocsijára hagyítani, az üléshez kötöztetni, vissza hozni, és hogy Bajszfalvánn maradgyon, dupla bérrel megkinálni sietett. Végre megvallottam neki, hogy házamnál számára vocsorát készíttettem, és arra kértem, hogy legalább egyen, minekelőtte útnak indúl. Ezt örömest hallotta, ’s velem legottan el is jött házamhoz, jól evett, jól ivott, de felette keveset beszéllett; azutánn a’ kocsira ült és Pókamezőnn keresztűl, melly helység ide jó két mérttföld, egész’ a’ második postáig Fűrtelekre hajtatott. Éjfél utánn lévén, mikor ide ért, megköszönte, hogy a’ kocsisok az udvarba beeresztették, nem hogy még a’ Vendégfogadóst a’ szállás végett fel merte volna költeni. Az első, a’ mi az udvarban a’ fél holdnak homályosb világánál szemébe tünt, két szekér és két hintó volt egynehány egyéb ernyes kocsikonn kivűl. A’ két szekeret a’ bagázsiárúl az annyáénak ösmerte, ’s a’ mellettek álló hintóba nyugodalomnak okáért beült, eszre nem vévén, hogy a’ hintó’ rúdgya Pókamező felé áll. Ebben ő meggondolván, hogy az annya e’ helységbűl nem is mehet tovább, még őtet hintajábúl ki nem vonnyák, a’ mi a’ nélkűl hogy fel ne ébredgyen, meg nem történhetik; nagy bizodalommal és mélyen elaludt.

Azonban a’ hintó más uraságé volt, és üresen ment hazafelé Pestrűl. Kocsissa Bajszfalvi’ érkezésével felébredvén, megabrakolta két lovát, be fogott, és az aluvót vissza hozta csendesen Pókamezőre, a’ nélkűl hogy észre vette volna. Itt a’ lovakot a’ vendégfogadóban megitatni, magát pedig eggy kis reggelivel felfrissíteni akarván, megállott; mire Bajszfalvi felébredvén, kiugrott a’ hintóbúl, ’s azt gondolván, hogy Fűrtelekenn van, beszalad a’ vendégfogadóshoz, és azt kívánnya, hogy Bajszfalviné’ szakácsnéjához vezesse. A’ vendégfogadós azt feleli, hogy Bajszfalviné Asszonyom tegnap dél utánn nála csak itatott, és tovább ment, ’s mivel az Úrfink nem akarta hinni, szavait még esküvésekkel is bizonyította. Ki tudgya, mennyire nem ment volna a’ pörlekedés, ha a’ hintóra nem mutatott volna, mellyben hált, ’s mellyrűl az egész ház tudta, hogy csak imént érkezett. A’ kocsis vízért lévén, mikor Bajszfalvi a’ hintóbúl kiugrott, hallya a’ vetekedést, és hitével bizonyíttya, hogy Fűrtelekenn hált, és éjfél utánn befogván ide jött, a’ nélkűl hogy hintajában valakit aludni gyanított volna. Bajszfalvi átlátván végtére a’ nevetséges esetet, maga volt az első, a’ ki hangos kaczagásra fakadt, mellynek következése az volt, hogy kocsija utánn embert küldött azzal a’ parancsolattal, hogy térjen vissza, maga pedig a’ hintóba beült, és haza jött.

Azt én előre látván, hogy a’ szakácsnét vissza nem hozza, vagy hogy ez, ha erővel vissza hozná, meg nem marad nála; kerestettem a’ szomszéd mezővárosban eggy másikot. Még ez beszegődhet, az enyímmel főzetek neki, ’s magam is nála eszek. Ha a’ Fiscális nem volna, én ebbűl az ifiu emberbűl kevés üdő alatt jó gazdát, és jó földes Urat nevelnék; de nem merek oktatásba kapni, ne hogy amaz megórrolván, felhuszítsa ellenem, ’s jó akaratomért köszönet helyett engedelmet ne nyerjek oda menni, a’ hová akarok. Maradgy jó egésségben. Verseidnek folytatását elvárom.

Ma reggel Uram Bátyámmal a’ szatyros Asszonynál voltunk. Férje még feküdt, maga pedig mosott, még leányöccse, eggy tizenhat esztendős, karcsú és szép leányka, kit az annyátúl kikért, a’ gyermekekre vigyázott. A’ férjfi felugorván, ’s minekutánna tőlünk bocsánatot kért, az ágyra ülvén, kérdezi, mit parancsolunk?

Uram Bátyám. Szabó mesterembert kerestem ebben az útszában, ’s ide igazítottak. De ammint látom, nem ott járok, a’ hol kellene, ’s még a’ házonn sem vettem észre szabó czégért.

A’ Férjfi. Én ugyan, Uraim! tanúltt szabó és idevaló czéhbéli mester vagyok; de a’ czégért a’ padlásra vetettem, és nem dolgozok.

Ur. Bát. Nem dolgozik Kelmed? és miért nem? Vagy talán más hivatalban van Kelmed?

A’ Férj. Igen – – – más hivatalban – – – Itt a’ szomszéd vendégfogadóban már hegedülök, már meg’ a’ konyhába vagy a’ pinczébe látok.

Ur. Bát. És ebbűl elélhet Kelmed? Vagy tán nem házas?

Az Assz. Én vagyok a’ felesége, szolgálattyára az Uraknak. Gyermekünk már öt van.

Ur. Bát. Öt? és ezeket a’ hegedűvel eltudgya Kelmed tartani?

A’ Férj. Én egyedűl nem győzném, ha a’ Feleségem nem dolgozna.

Ur. Bát. Hisz’ a’ mesterséggel még jobban győzhetné Kelmed.

A’ Férj. Most már nem; mert egészen újra kellene magamnak minden szerszámot szerezni, és a’ mi még lehetetlenebb, hitelt is. Az emberek illy szegény mesteremberhez munkát nem örömest hoznak.

Uram Bát. Hát ha olly ember találkozna, a’ ki Kelmednek pénzt adna hitelben a’ szerszámokra, kiakasztaná-e Kelmed ismét a’ czégért?

A’ Férj. Ki Uram! még ma mindgyárt. Mert én jól átlátom, hogy a’ mesterségem mellett legjobban éltem. Ifiabb koromban a’ rossz társak elcsábítottak; mindenemet elvesztegettem, ’s mivel lehetetlennek láttam, hogy előbbeni állapotomra vissza juthassak, a’ musikusságra vetemedtem.

Uram. Bát. ’S mennyi kellene Kelmednek, hogy ismét szabóskodhasson?

A’ Férj. Száz forintocska untig elég volna. Ha ehhez a’ sommához jutnék, a’ czégérem helyett a’ hegedűt akasztanám a’ padlásra.

Ur. Bát. Hisz’ ünnepekenn és vasárnapokonn hegedűlhetne is Kelmed.

A’ Férj. Nem, Uram! ezt többé nem cselekedném. Éppen ez volt a’ veszedelmem; mert hegedűs bajtársaim voltak, a’ kik a’ boriváshoz szoktattak. De mit van mit tennem?

Ur. Bát. Én Kelmednek adok száz forintot, de úgy, hogy a’ borivást elhadgya, és hogy nekem minden hétenn számot adgyon irásban – – – Tud Kelmed írni?

A’ Férj. Tudok, Uram!

Ur. Bát. Hogy, mondám, számot adgyon mindennémű költségeirűl és jövedelmeirűl.

A’ Férj. Az Úr akar nekem pénzt adni, ösmeretlen létemre?

Ur. Bát. Miért nem? Nekem az elég, hogy Kelmedet a’ magistrátus ösmeri. Ez nekem ád elégtételt, ha megcsal Kelmed.

A’ Férj. Uram! soha életemben meg nem csaltam még senkit. Ha csalni tudtam vagy akartam volna, gazdag ember volnék.

Ur. Bát. Gondollya meg Kelmed tehát magát, és holnap jöjjön hozzám – – –

A’ Férj.^* A’ meggondolás ide szükségtelen, édes Uram! – Ah! – De kihez is van az Úrban szerencsém?

Ur. Bát. Én Kolomposi Szarvas Gergely vagyok, ez pedig az Öcsém. Mihelyt a’ szerszámokot beszerzi Kelmed, mind a’ kettőnknek eggyeggy egész ruhát fog varrni. További segitségem Kelmednek magaviselésétűl fog függni.

A’ férjfi erre felugrik, és zokogó feleségének nyakába borúlván: Julisom! úgymond, édes Julisom! angyalok-e ezek onnan menyországbúl? vagy emberek? megfogadod-e nekem, hogy barátságosan megintesz, ha igéretim ellen megbotlani akarnék? mert gyarló emberek vagyunk.

Az Asszony sűrű könyhúllajtások között kezed ád neki; ő pedig, mivel nadrágban és ingben feküdt, csak köpönyeget vetett magára, kiszaladt, és gyermekeivel ismét visszasietvén, letérgyepelt ezekkel eggyütt Uram Bátyám’ elejébe, ki mindnyájokat némán megölelvén, oda nyújtotta neki bankó-czédulákban a’ száz forintot, engem’ megragadott kezemnél fogva, ’s maga utánn a’ házbúl kihurczolt. Csak az útszánn jutott eszébe, hogy vissza küldgyön a’ végbűl, hogy a’ férjfinak szállásainkat megmondgyam, mivel nem akarta, hogy az Asszony elárúllya neki a’ minapi ottlétemet.

Innen némán a’ híd mellett lévő aléba siettünk, hol Uram Bátyámnak régi baráttya, Kenderfi, a’ minapi két meglett és eggy ifiú tudós Urakkal eggy kőszékenn mulatott. Ha ránk nem kiáltottak volna, elmentünk volna mellettek; annyira el voltunk merűlve az imént múltt jelenésbe. Sokszor nevettem már magamban annak a’ szokásnak, melly a’ mostani üdőkben az etikéthez tartozni látszik, ’s melly annyi sok polihisztort, poligrafust, és polizofust szül; hogy tudniillik, mihelyt valaki valamelly házba, vagy valamelly csoporthoz lép, a’ beszéd azonnal ollyan tárgyakra fordúl, mellyek szinte annak a’ professiójához tartoznak, a’ ki belépett. Ha Orvos vagy, még a’ Dámák is mindgyárt pathologyizálnak; ha pap vagy, theologyizálnak; ha katona vagy, machérologizálnak; ha képíró vagy, íkonologyizálnak; ha musikus vagy, harmonologyizálnak, ’s a’ t. Ezek a’ tudós Urak is, mihelyt hozzájok léptem, azonnal elkezdtek filologyizálni. De én ellenben feltettem magamban, hogy, a’ mennyire lehet, csak hallgatójok leszek.

„Ha merem kérdezni, úgymond A. hozzám, micsoda magyar munkában foglalatoskodik most az Úr?”

Én. Semmifélében, édes Uracskám!

A. Kár! legalább fordítania kellene valamit az Úrnak.

B. Haggyon békét az Úr fordításaival. Ha nyelvünk meg volna már határozva, origyinálisokot javasolnék; de mivel még sokakban habzik, legjobb volna, ha tudósaink reguláinak kinyomozására tennék magokot.

Uram Bátyám. Hiszen vannak már sok grammatikáink.

B. Vannak, de nem magyarok. Némellyek csak azokot a’ regulákot alkalmaztattyák a’ magyarra, mellyek a’ deák, német és franczia grammatikákban találtatnak. Némellyek a’ Zsidó, lappóniai, és arábiai nyelvekhez folyamodnak regulákért. Mások a’ régi magyar könyvekbűl azt akarják megmutatni, hogy nem olly módosan kell beszéllenünk, nem olly helyesen írnunk, ammint most szoktunk, hanem ammint nyelvünknek gyermekkorában Eleink írtak és beszéllettek.

C. De csak nem tagadhattyuk, kedves Professor Uram! hogy a’ régi magyar könyvekben lellyük meg leghamarább az igaz és sükeres magyarságot.

B. Az aranyt sok szemét^* köztt. A’ gyökér szókot és az akkori ideáknak magyaros kifejézését a’ régi magyar könyveknek köszönöm én is. De ezért a’ kincsért a’ háladatosságot nem űzöm annyira, hogy azokban még a’ helytelen formátiókot, és a’ declinátióbéli vagy conjugátióbéli hibákot is imádgyam. eleink ezekrűl és több efféle, kivált syntaxisbéli regulákrúl nem is gondolkodtak, megelégedvén azzal, ha tárgyaikot kimeríthették és vélekedéseiket helyes okokkal támogathatták. a’ mi régi poétainknál éppen könnyen állott az új szóknak szokatlan és helytelen formátiója. az első vers’ végénn e’ szó állván: feküszik, a’ másikénn pedig esküszik, ’s a’ poéta egész nyelvünkben nem találván több hasonló végzésű helyes és szokott szavakot, a’ cadentia’ kedvéért, mert akkor mind négysorú versekben írtak, csak oda mázolta a’ venhüszik, dühöszik, szélhüszik ’s többefféle szavakot a’ törvényes vénűl, dühödik, és szédül helyett.

A. Az igaz! A’ helyett, hogy e’ jó Őseink tisztogatták volna nyelvünköt, beszemetezték inkább az efféle csinálmányokkal. De még az ortografiára nézve sem lehet belűlök regulákot vonni.

B. Mit gondoltak ők az ortografiával? Ezt nem csak az akkori hanem még a’ mostoni Tudósok is olly kicsinységnek tartyák, melly csak a’ Könyvnyomtatókot illeti. Ezekre bízták a’ régiek a’ nyomtatásbéli hibáknak egész jobbítását; és mink most sok régi német Könyvnyomtatóknak^* írésbéli tévélygéseit törvényeknek nézzűk? Fel mernék fogadni, hogy ők voltak az efféle szavakban, mind: nádja, tudja, tolja, tanúlja, ’s a’ t. a’ j betűvel való helytelen élésnek atyái. Csuda hogy ö és ü betűk helyett is több szókban e és i vocálisokot nem nyomtattak.

C. Az ö és ü betűköt sokan még a’ Magyarok közűl is kellemetleneknek tartyák.

A. Tudnak hozzá! Ez a’ két betű, valamint a’ háromféle e, és a’ kétféle a is, a’ többi vocálisoknak társaságában szintollyan szépségek nyelvünkben, mint a’ chromaticus hangok a’ musikában.

B. De azonnkivűl, ha ő és ű hellyett e és i betűköt mondunk, nem hogy kellemetesnek tennénk szóejtésünköt, hanem úgy beszéllünk inkább magyarúl, mint a’ czigányok szoktak. Példának okáért:

Vulkánus’ legénnyei fekete imegeiket a’ szegekre figgesztvén, úgy zergettek pérelyeikkel az ilénn mintha menydergést akartak volna játszani, ammint véletlenél Jupiter’ mennykeve kezekbe itett. – Értik-e az Urak?

Elkaczagván megunkot, felkeltünk a’ kőpadrúl, ’s a’ Duna’ partyánn sétálni kezdtünk, ammint eggy Olasz megszóllítván bennünköt, perspectívumaival, microscópiumaival és pápaszemeivel megkínált. Uram Bátyám egynehány pápaszemet megpróbált és eggyet megvett. Azalatt mellénk sompolyodott szekerétűl eggy falusi paraszt, ’s „követem az Urakot, úgymond, én is örömest eggy pápaszemet vennék magamnak, ha evvel a’ német emberrel, a’ ki árúllya, beszélleni tudnék.” Uram Bátyám mindgyárt az órrára tesz eggyet, ’s kezébe adgya egyszersmind azt a’ Könyvet is, mellybül próba gyanánt maga olvasott volt. A’ paraszt levévén az órrárúl az első, második, harmadik és negyedik pápaszemet, mellyeket neki versengve választgattunk, mindenikérűl azt mondgya vala: „ez nem jó! ez sem jó! ez is ollyan mint a’ többi.” Végre Uram Bátyám neki fordúlván: „hallod-e, Apjok! te talán olvasni sem tudsz? úgymond.” – „Hm! felelé a’ paraszt, ha olvasni tudnék, mirevaló volna nekem a’ pápaszem?” Jól kinevetvén előre magunkot, elővettük azutánn a’ parasztot, és csak nagy nehezen tudtuk vele elhitetni, hogy a’ pápaszem nem teszi az írástudatlant írástudóvá.

Haza érkezvén, kezembe adta Uram Bátyám a’ következendő levelet a’ verseknek folytatásával eggyütt, szívébűl köszönvén a’ jobbítgatásokot, mellyeket bennek tettem; a’ mi eggy poétában hallatlan dolog.

Bajszfalviné’ cselédgyei közűl még eggyet sem láttam házamnál; én pedig őköt valójában fel nem keresem. Hogy ifiú Bajszfalvinkban meg nem csalatkoztam, nagyon örvendek. Ő fiúi és testvér kötelességének eleget tett, ’s az Isten meg is áldgya érte. Óh! be szeretem, hogy azt a’ rossz leányt, a’ szakácsnét, utól nem érte és vissza nem vitte. Szerezz neki, kérlek, eggy hű személyt, és ha bízol hozzá, hogy jó gazdát és jó embert faraghatsz belőlle, a’ Fiscálissal ne gondolly. Ha ezért a’ jó akaratodért űznének el, jer hozzám! úgy fogadlak, mint testvéremet. A’ verseknek folytatását kívánságod szerínt elküldöm, de a’ befejezést továbbra hagyom. Nem nevetsz-e rajtam, hogy vénségemre verseket csinálok? Azonnkivűl, hogy mulatom velek magamot, legjobb eszközöknek is tartom arra, hogy a’ tiszta magyarságban előmenetelt tegyek. Én az efféle munkákot csak naggyábúl dolgozom ki, azutánn pedig az Öcsémmel megjobbítatom,^* kit az idevaló Tudósok jó magyarnak tartanak.

Isten hozzád, édes Kénkövim! Írj mennél hamarább, és Bajszfalvit nevemmel tiszteld.

Minekutánna az előbbeni levelet Kénkövinek elküldöttük, feltettük magunkban, hogy únalmas munkáink utánn, a’ micsodás a’ verseknek szerzése, jobbítgatása és leirása volt, eggy egész napot szentelünk mulatságra. Kimentünk tehát eggy kertbe, hol magunknak vajban sültt csibét, uborka-salátát és eggy iccze bort adattunk. Uram Bátyámnak rósaszínű kedve kerekedett, és én már nagyon kezdettem reményleni, hogy életébűl eggykét nyájas esetet hallok, ammint hozzánk közelített kopott, fótos és rongyos ruhában eggy ember, kinek rezes orczájábúl könnyen kilehetett látni, hogy a’ bornak esküdtt ellensége. Rövid szárú pípa csüggött a’ szájábúl, melly erősen füstölgött; fejénn a’ kalapja félre-állott katonásan; két keze pedig háta megett volt úriasan^* egybekúcsolva. – „Egyél hamar, Öcsém! és igyál; mert ha ez a’ kan hárpia ide talál vetődni, szemébűl látom, hogy nekünk semmit sem hágy.” Úgy is lett valójában! Hozzánk érkezvén, megáll Uram Bátyám előtt, ’s tetétűl fogva talpig megvisgálván: „Ő bíz az, úgymond végtére, testestűl lelkestűl, az én régi kedves Barátom, Kolomposi Szarvas Gergely Uram! Örűlök, hogy az Urat friss egésségben és jobb állapotban láthatom, mint én vagyok.” Erre Uram Bátyámmal kezet fog, ki jól szeme közé nézvén: „Az Úr, úgymond, valaha Flajsi Mátyás, és vagyonos mészáros volt! Hát most, ha merem kérdezni, kicsoda vallyon és micsoda?”

„Flajsi Mátyás vagyok még most is, de sem vagyonos, sem mészáros többé. Elúntam a’ bajlódást, megböcsűltettem, eladattam és kreditoraimnak elosztogattam mindenemet.”

Ur. Bátyám. Megköszönték-e vallyon az Úrnak nagyszívűségét?

Flajsi. Szokás szerint egynehány attával, teremtettével, gazemberrel, ’s több effélével. Mit tehettem én róla, hogy egész vagyonombúl pénzeiknek csak fele sem telt ki. Nekem is kellett élnem; feleségestűl, gyermekestűl, cselédestűl kellett élnem.

Ur. Bát. Igaz! és még most is kell. Azóta tehát, hogy a’ mészárosságot szögre akasztotta az Úr, más valamiben foglalatoskodik.

Flajsi. Kétség kivűl! Mikép élhetnék én kereskedés nélkűl? Nyáronn eggyik kertbűl, télenn pedig eggyik borházbúl a’ másikba megyek, ’s már ennek már amannak ajánlom illyen vagy amollyan szolgálatomot. Eggyiknek interesre pénzt szerzek, a’ másiknak a’ borát dicsérem mindenütt, hogy jobban kellyen, a’ harmadiknak gazdag feleséget, a’ negyediknek szakácsnét^* keresek, ’s a’ t. Micsoda bort iszik itt Kolomposi Uram? Megkóstolom engedelmébűl; de előbb eggy harapás kenyeret – – – – – áh! hiszen még csibehús is van – – – – Mihelyt maghallottam, hogy az Úr ide érkezett, mindgyárt feltettem magamban, hogy felkeresem, mert – – – – – Ez derék bor! – – – – mert én az Urat valamire akarom kérni. – – – – Ez a’ csibe olly gyenge, olly kellemetes, hogy lehetetlen megkóstolni és meg nem enni. Megcselekszi az Úr, a’ mire kérem, régi barátságábúl?

Ur. Bát. Ha lehet, szívesen.

Flajsi. Hát^* ez az Úr kicsoda?

Ur. Bát. Az Öcsém.

Flajsi. De csak nem testvére még is?

Ur. Bát. Nem!

Flajsi. Már a’ más! Így hát előtte bízvást szóllhatok. Testvéreinél nincsenek az embernek nagyobb iríggyei; azt magam is tapasztaltam; de a’ többi rokonyok ollyanok erre nézve előttem, mint az idegenek. Az Úr Kolomposi Szarvas Gergely Uram, ammint hiteles emberektűl hallottam, kincset talált?

Ur. Bát. Találtam, mert kerestem.

Flajsi. Keresnék én is, ha tudnék hozzá. Ugyan ez az, a’ mire az Urat kérni akartam. Tanítson meg az Úr reá; nem hagyom jutalom nélkűl.

Ur. Bát. Ha jutalomért tanítom meg az Urat, soha sem veheti hasznát. Mondok én az Úrnak minden jutalom nélkűl eggy kincset, melly Pest körűl fekszik, ’s még a’ módgyát is megmutatom, mikép kell ásni és felvenni?

Flajsi. Ugyan úgy-e? És jutalom nélkűl? Az Isten áldgya meg az Urat érte.

Ur. Bát. De három nehéz dolog kivántatik meg hozzá, mellyeknek éntőlem csak eggyike telik ki. Egyébaránt a’ kincs már régen a’ zsebemben volna.

Flajsi. És ez a’ három dolog?

Ur. Bát. Elbeszéllem az Úrnak, ha böcsűletére megfogadgya, hogy soha senkinek sem szóll.

Flajsi. Uram! engem’ vigyen el és szaggasson ezer meg’ ezer darabokra a’ tatár, ha valakinek szóllok. Még magamnak sem beszéllem el.

Ur. Bát. Kincskereső vesszőmmel megtalálván a’ minap a’ helyet, megjegyeztem magamnak, haza mentem, bűbájos verseimet elmondottam, elaludtam, és álmomban az asztalomonn eggy palaszk bort, eggy töltött pípát eggy mérő serpenyőt láttam. Más nap felkelvén, megnézem az álomkönyvet, melly még a’ nagy atyámnak nagy attyárúl maradt.

Flajsi. Hát már ők is tudták ezt a’ mesterséget?

Ur. Bát. Nem tudták szegények, mert nem tanúltak deákúl.

Flajsi. A’ könyv hát deákúl van írva. Pedig ezt a’ nyelvet én sem tudom ám!

Ur. Bát. Semmi! Elég hogy én tudom, és az Úrnak a’ könyvbűl megmagyarázom, a’ mi a’ dologhoz tartozik. Ez nekem tehát azt felelte, hogy ehhez a’ kincshez senki sem juthat, hanem csak az, a’ ki bort nem iszik, nem dohányzik, és azoknak, a’ kiket megcsalt, visszaszolgáltattya az övéket, vagy legalább, a’ ki e’ három dolgot megfogadgya és végbe viszi.

Flajsi. ’S másvalahol nem tud az Úr kincset?

Ur. Bát. Körűlbelűl eggyet sem.

Flajsi. Hm! – – – Hát, kérem az Urat, mi baja lenne vallyon annak, a’ ki ezeket megfogadná, a’ kincset felvévén pedig meg nem tartaná?

Ur. Bát. Azt^* saját szobájában a’ kincsőrző lelkek felakasztanák.

Flajsi. Fel? Csak veszedelmes állapot még is az ördöggel játszani.

Ur. Bát. Ez a’ kincs nem az őrdög’ hatalma alatt van, a’ kivel nekem eggyáltallyában semmi közöm. A’ kincset, mellyet én találtam, nem az őrdögnek köszönöm; én az én álomkönyvemet a’ pokol tellyességgel nem szenvedheti. Gondollya meg magát az Úr, és ha tetszik, keressen fel a’ házamnál. Kár volna annak a’ kincsnek ott maradni.

Flajsi. Nehéz dolog! de még is tanácsot tartok majd magammal, ’s elmegyek az Úrhoz. Kellner! hozz még eggy iccze bort! Igyuk meg az áldomást.

Ur. Bát. Én eggy csöppet sem iszok többé, és otthon dolgom is van.

Ezzel Flajsi Mátyástúl elbúcsúztunk. Az útonn kérdezem Uram Bátyámtúl, mire magyarázzam azt, hogy ezt az embert a’ kinccsel úgy elbolondította?

„Arra, kedves Öcsém! hogy az efféle bolond emberekkel soha el nem hitetheted, a’ mi az ő gyermekkoroktúl fogva beszítt és velek felnevekedett képzeléseikkel és vélekedéseikkel ellenkezik. Hány ezer és megmeg ezer többnyire észre sem vett okoskodás kell ahhoz hogy az ember maga magát egynehány esztendőbéli tapasztalások és tanúlások utánn csak eggy igazságrúl meggyőzhesse? És te az illyen balgatag embert eggy óra alatt akarod oda vinni, a’ hová te csak egynehány esztendők alatt juthattál. Ha tehát azt nem akarod, hogy veled vetekedgyen, czivakodgyon, sőt még dühösködgyön is, hadd meg vélekedésében; ha pedig emberséges ember is akarsz maradni, ügyekezz azonn, hogy vélekedéseivel magának vagy másnak hasznot hajtson, vagy legalább ne árthasson. Ha én ezt az embert arra vehetném, hogy a’ bort, a’ pípát és a’ csalárdságot örökre elhaggya, én magam tennék neki arra a’ helyre három száz forintára kincsecskét. De mivel tudom, hogy erre rá nem veszem, legalább azt nyertem conditióimmal, hogy a’ kincs miatt nyakamra nem jár.”

Követem Uram Bátyámot, hogy ezen vélekedésének titkolgatására kérni merészlem. Azok a’ nagy bölcsek, a’ kik a’ köz népnek eszét nyakrafőre fel akarják világosítani, nagyon kinevetnék Uram Bátyámot miatta.

„Hadd nevessenek! Én pedig az okosb világgal őköt nevetem ki, hogy eggy illy háladatlan kősziklával Szizifuskodnak.”

Még eggy kérdést engedgyen meg Uram Bátyám! mi az oka tudniillik annak, hogy Uram Bátyám a’ bornak és a’ dohánynak olly nagy ellensége?

„Én a mértékletlen borivást és dohányozást a’ vadság okának és bizonyos jelének tartom.”

Boldog Isten! lassabban beszéllyen Uram Bátyám! mert ha e’ vélekedése kitudódik,^* fogadom, hogy hazafitársainknak nagy, igen nagy része még igaz magyarnak sem fogja Uram Bátyámot tartani.

„Lássa! Mikor én az Útazók’ könyveit olvasgattam az öcsémnél, kinek a’ Plébános sok jó könyveket ád, azt találtam, hogy valamennyi vad népek mind szeretik a’ részegítő italokot, és füstököt.”

Az igaz! és én emlékezek róla, hogy ezt a’ tulajdonságot a’ régi vad népekrűl is olvastam. Mihelyt haza megyek, felkeresem ez iránt jegyzéseimet.

„Ezeket tőled kikérem magamnak; én is szolgálok azutánn hasonlókkal az újabb barbarusok iránt. Az én vélekedésem az, hogy mennél ritkább a’ vad embernek parlagos eszében az idéa, mennél kevesebb gyakorlása van a’ gondolkozásban, ’s mennél nehezebb neki az észnek, elmének ’s eggyáltallyában a’ léleknek tunnyaságát meggyőzni és tehetségre ébreszteni, annál kedvesebb előtte minden, a’ mi vérének és nedveinek kerengését, ’s ez által lelkének tehetségeit is néműnéműképen mozgásba hozza.”

Illy beszéllgetések között haza jutván, neki estünk az említett Jegyzéseknek, mellyek az Olvasó Urakkal mennél hamarább közöltetni fognak.