IX.
ANAKREONNAK XXXIII. DALJA.
Σν μεν ϕιλη χελιδων.
KIS Fetske, te mi hozzánk
Szokott időre térsz-meg,
’S, midőn nyarunk elő-áll,
Fészket tsinálsz; ’s megintlen
A’ Nílus árja mellé
Repűlsz, ha tél közelget.
Nem ezt tselekszi Ámor!*
Ő szüntelen reám száll,
’S szívembe rakja fészkét.
Már benne pellyhes eggyik
Kisdedje; másikát még
Tojása rejtve tartja;
Eggy már ki-bújt felényig;
Mindég sipegnek éhes
Kitsínyim; a’ nagyobbja
Kissebbeket nevelget;
’S a’ fel-növűlttek ismét
Újjabbakat tenyésznek.
Mit tégyek? – Ennyi Ámort
Nem győzök én nevelni!
1Az utólsó sor’ olvasásában meg-hasonlanak az Anacreon’ Ki-adóji. Némellyike εκβοησαι,,
ki-kergetni ordítással; – mások εκσοβησαι,,
ki-űzni teszik. Én εκτροϕησαι-nek vészem a’ τρεϕω-tól, melly
nevelést, tartást, táplálást tészen; mert minekutánna Anacreon azon panaszolkodott, hogy szívében szapora tenyészettel termenek az
Érósok, és: Βοη δε γωεταιειν κεχηνοτον νεοσσων, hogy mindég ételért tsipognak, leg-természetesebbnek látom az azon való aggódást, hogy miként tartson-el olly sokat?
*Anakreón 19. dala kapcsán hasonló filológiai tárgyú lábjegyzet olvasható a Museum hasábjain (az említett mű jegyzetében a forrásokat illetően Kazinczy 1789. március 14-i levelét idézzük, KazLev. I. 300.).