A Magyar Museum már gondolatának megfogamzásától kezdve ellentmondásos törekvések erőterében formálódott. A két ifjú szerkesztő vezéri ambíciói éppúgy rányomták bélyegüket a folyóirat történetére, mint sokban eltérő szemléletük és ízlésük. Nem feledhető azonban: a lap létrejötte mégis annak köszönhető, hogy létezett közöttük egy olyan közös nevező, amely alapul szolgált a vállalkozás megindításához, a nézetkülönbségek, az első pillanattól meglévő ellenszenv dacára is. Álláspontjuk részbeni hasonlósága – még a szakítás után is számos esetben – egy oldalra sodorja őket a korabeli literátori vitákban, ugyanakkor már a folyóirat címében és a programtanulmány szövegében sem értenek egyet.

A Magyar Museum történetét áttekintvén majd részletesen szólunk mindarról, amit a társaságalakításról tudunk, s áttekintjük a Bé-vezetés keletkezésének történetét is. Most elegendő annyit kiemelnünk, hogy Kazinczy megírta Előbeszédét (I. 504–506.), majd ezt Batsányi átfogalmazta, s ez jelent meg a lap élén (I. 9–15.). Utóbb mindketten csak a magukét vállalták, vagyis önálló szövegeknek tekintették ezeket minden szövegszerű átfedés ellenére is. A tanulmányok logikája valóban meglehetősen közel áll egymáshoz, de épp ezért igen feltűnőek a közöttük lévő különbségek, célszerűnek látszik tehát a tételes vizsgálat (az alábbiakban zárójelben mindig a bekezdések sorszáma szerepel, ha egy bekezdés két logikai egységet foglal magában, római számmal választjuk ketté).

 

 

 Mindkét programírás a hosszas álomból való felébredés metaforájával indul, ezzel jellemezvén a magyar nyelv és literatúra újonnan elkezdődött fejlődését. Ezt követően az elkésődés tényezőinek, a hátráltató okoknak a felsorolása következik, itt a hadakozás és a latin nyelv uralmának említése mellett Batsányi a visszavonást, vagyis a belső széthúzást, valamint az ennek ellensúlyaként is tételezett, a művészeteket pártoló fejedelmi udvar hiányát taglalja. Ehhez csatlakozik nála a következő nagy gondolati egység, amelynek Kazinczynál egyáltalán nincs nyoma: a nyugati tudós nemzetek példájának hosszas elősorolása. Innen kezdve aztán megint egységes logikát követnek a szövegek: előbb a jelenben fellelhető akadályokat vizsgálván főleg a támogatás hiányát panaszolják, majd az öntevékeny társaságszervezést jelölik meg kivezető útként, végül a folyóirat és az azt kiadó kassai tudós társaság céljairól, vállalásairól szólnak. Ez utóbbi három részben is vannak persze hangsúlybeli különbségek (pl. a nyelvkönyvek jelentőségének hangsúlyozása, amely Batsányinál megjelenik, Kazinczynál egyáltalán nem szerepel).

Az összevetés során különös figyelemre tarthatnak számot a gondolatmenet más-más pontjain feltűnő hasonló szövegegységek (a régi bárdussaink és a „Boldog emlékezetű”, illetve a „Kedves Asszonyunk” kapcsán írottak). Bíró Ferenc is felhívta a figyelmet a két szöveg azon különbségére, mely szerint „Kazinczy az ébredés óta eltelt mintegy két évtized alatt folyamatosnak látja literatúránk fejlődését, Batsányi gondolatmenetének kifejtése pedig valami törést sejtet.”¹ Egész pontosan Batsányi Bé-vezetésének hetedik bekezdéséről van itt szó, amely így kezdődik: „BÓLDOG emlékezetű Aszszonyunk’ királysága alatt kezdettünk végre meg-pihenni; és ekkor ugyan úgy látszott, mintha nyelvünknek-is fel akart vólna régen óhajtott, de soha többé nem reménylett hajnala derűlni. Az ellenkező Végezéseknek itt-is másként tetszett!” (I. 10.)

 A két mondat által megteremtett feszültség valóban arra utal, hogy a Mária Terézia idején megindult fejlődés a későbbiekben megtorpant, ami nyilvánvalóan csak a II. József trónra léptével beköszöntött új időszakaszra vonatkoztatható. Felfedezhető azonban ezzel kapcsolatosan két figyelemreméltó ellentmondás: az egyik akkor válik világossá, ha felidézzük a nyitó bekezdést, amelyben az utóbbi két évtized fejlődése a maga egészében az ébredés koraként tűnik elő, vagyis szó sincs megtorpanás sejtetéséről. A másik ellentmondás pedig az idézett mondatot követő szövegegység által teremtődik: „A’ Deák Nyelv, melly első közinkbe való hozattatásakor, valamint egyéb Napnyúgoti Nemzeteknél, szükséges vólt, úgy el-hatalmazott, hogy miatta édes Anyai Nyelvünk, tulajdon maga hazájában, méltatlanúl meg-vettettnék, ’s le-nyomattattnék.” (I. 10.) Ez a rész a szöveg logikája szerint az előző állítás magyarázata. Ehhez képest a deák nyelvről esik szó benne, amelyet azonban éppen az 1780-as években kezdett visszaszorítani II. József nyelvrendelete, vagyis semmiképpen nem lehetett ekkor a magyar nyelv újonnan felmerült akadálya (csak régi); akadályként itt inkább a németet lehetett volna megnevezni. A logikai ellentmondás tehát valaminek az elhallgatásáról tanúskodik.

 Jól ismert tétel a szakirodalomban, hogy Batsányi az Orczy-ház útra bocsátó és óvó közegének hatása alatt a II. Józseffel szembeni nemesi ellenállás oldalán állt, s így gyanakodhatunk arra is, hogy itt ez a ki nem mondott álláspont jelenti a hátteret. Ez az összefüggés általában véve bizonyára igaz, de talán mégsem ad elég differenciált magyarázatot az előttünk álló ellentmondásos jelenségre (Batsányinak ugyanis számos II. József melletti megnyilatkozásáról is tudunk). Ha viszont bevonjuk az értelmezésbe azon részeket, amelyek Kazinczy változatához képest újak Batsányi Bé-vezetésének logikájában, megokolható a kérdéses helynek a fejlődés elakadására vonatkozó utalása. Mint említettük, Batsányi új elemként építette be programjába a fejedelmi udvar támogatásának és az akadémia megteremtésének fontosságát a nyugati nemzetek mintájával bizonyító részeket, minden bizonnyal elsőrendűen Bessenyei örökségének erőteljes hatására. Az 1770-es években Mária Terézia udvara ezt a fejedelmi pártolást testesítette meg, ehhez a szellemi-társadalmi környezethez kötődött a Hazafiúi Magyar Társaság szervezésének a megindulása is. Mindezen folyamatok II. József trónra léptével valóban megrekedtek. E probléma tulajdonképpeni exponálását hallgatja el Batsányi, s ez az, ami Kazinczy számára nem is létezik problémaként.

 Kazinczy Bessenyeiben az ébredés, a literatúra hajnalának emblematikus figuráját látja, aki azonban nemigen kínál követendő irodalmi hagyományokat, így hozzá való viszonyát a tartózkodó tiszteletadás jellemzi. Batsányi ezzel szemben Ányos melletti másik meghatározó elődjeként mutatja be Bessenyeit a Magyar Museumban közölt tanulmányában. Batsányi kötődése Bessenyei életművéhez elég alaposan feldolgozott területe irodalomtörténetünknek,² ennek részletezése nem szükséges, csak e kötődés kétarcúságára szeretnénk figyelmeztetni. Az 1770-es évtized fejlődésének megtorpanására utaló fentebb idézett Batsányi-szöveghely az irodalom fősodrából kikerült Bessenyei–Orczy-féle írócsoport nézőpontját érvényesítve értékeli a korabeli művelődési folyamatokat. A Bé-vezetés első bekezdése ezzel szemben a töretlen folyamatosságot hangsúlyozza, megegyezően Kazinczy Előbeszédével, s ez a pozíció egészen az 1780-as években színre lépő és meghatározó szerephez jutó nemzedéké. A két vetekedő szerkesztőtársat általában is jellemzi a Bessenyeihez való ilyetén aszimmetrikus viszony: Kazinczy Bessenyeitől függetlenül alakult, viszonylag egynemű irodalomszemléletével szemben Batsányi az újabb ízléstörekvésekhez és a Bessenyei-örökséghez egyidejűleg és közel egyenlő erősséggel kötődik.

 Különös élességgel mutatkozik meg ez irodalomfogalmaik különbségében. Batsányi Bé-vezetését ugyanaz a hagyományos, a tudás differenciálatlan összességét jelentő litterae-fogalom jellemzi, mint ami Bessenyi írásait, Kazinczy viszont a szépirodalmiság megteremtendő autonómiája jegyében élesen szembeszegül e felfogással, ahogy azt számos korabeli levele, cikke egyértelműen tanúsítja.³ A folyóirat címe körüli vita is erre vezethető vissza. A Kazinczy által javasolt Magyar Parnasszus (aminek helyén előbb Kassai Músák állt a kéziratban) elsősorban a költészetet, vagyis jellegzetesen a modern szépirodalom territóriumát helyezi előtérbe. A társak számára ez azonban szűkösnek tűnt, ahogy az Baróti feljegyzéséből egyértelműen kiderül: „Ezen nevezetet ti. a Magyar Museumot azért fogadtuk bé, mivel a Poesison kivül többféle tudományokra vagyon ki terjedése, ’s más hires nemzeteknél is az illyféle munkákban homlokirásul vétetett fel.”⁴ A litterae hagyományos fogalmi keretein belül azonban Batsányinál is jelentős elmozdulásra figyelhetünk fel az autonóm szépirodalmiság irányába. A fenség korszerű ízléstörekvését a Magyar Museum szerkesztése során mindig következetesen képviselte, Osszián-fordításait kommentáló fejtegetéseiben a nyelvi kifejezés újszerű lehetőségeit feszegette, a Museum körül kibontakozott vitákban pedig teljes egyértelműséggel fogalmazta meg Kazinczyval karöltve a deákos, a felvilágosult literátor és a népszerű alkalmiság törekvéseivel szemben egy esztétikai irodalomművelés koncepcióját.⁵ Épp ez a jelenség, a litterae-fogalomnak literatúrává való, belülről történő, szinte reflektálatlan átnövesztése az, amely alapul szolgált a két ifjú szerkesztő együttműködéséhez minden különbségük ellenére.

Az első szám mindenesetre szerkesztésében a kiegyensúlyozottságra való kínos törekvést mutatja,⁶ az alábbiakban a tördelésben kialakított csoportokkal a számban megfigyelhető domináns hármasságokat kívántuk jelezni:

A három szerkesztő három egységben, mindig más és más sorrendben adta ki (csak a saját) munkáit. Mindazonáltal a mintegy keretet képező írások, Batsányi két terjedelmes, elvi jellegű és érdekű írása (szemben Kazinczy egy közbeékelt recenziójával) jelzi, hogy a hármasságok sugallta egyensúly más szempontból nem létezik: a folyóirat deklaratív programjában Batsányi szemlélete a domináns.

 Az első számba beválogatott fordítások szinte emblematikusak, különösen az utolsó hármas csoport vall nagyon nyíltan szerzőik felvállalt törekvéseiről. Gessner, Osszián és Milton: az első az „együgyűség”, a kellem és gyönyörűség, míg a másik kettő a haza és a vallás komoran fenséges világát idézi meg, új költői (próza)nyelvvel kísérletezvén. Így együttesen az újító törekvések esszenciáját reprezentálják. Ugyanakkor az is figyelemreméltó, hogy míg Batsányi írásai lényegében viszonylag szűk körben mozognak, Kazinczy fordításai jóval tágabb „poétai mezőt” ölelnek fel. Kazinczy egyaránt otthonosan mozog a fenséges és a kellemes világában, amint azt Klopstock-, illetve Gessner- és Stolberg-fordításai bizonyítják, de ő elsősorban mégis a szépség és a szerelem világának költője kíván lenni, a grácia-költészet ízlése jegyében. (Ezt igyekszik képviselni majd Orpheusában, s a hozzá kapcsolódó almanachban, a Heliconi virágokban, s erre irányuló biztatást ad a hozzáforduló ifjú költőknek is.)

 Batsányi az Osszián mellett jelentős teoretikus műveket közöl, amelyek annak elvi-elméleti hátterére vetnek fényt, s szerkesztési gyakorlatában is nagyon következetesen törekszik saját ízlésirányának érvényesítésére, konfliktusokat is vállalva ezzel. Ismeretes, hogy Földi János hogyan panaszkodott Kazinczynak, miután az már kivált a Museum szerkesztéséből, amiatt, hogy Batsányi nem közölte egy szerelmes tárgyú versét. Levelében idézte Batsányi elutasító válaszát: „Lakadalmi Verseid nem mehetnek bele (a’ Museumba), válaszsz valamelly nevezetesebb tárgyat. A’ versek magokban jók ugyan; de a’ materiát is nagyon nézzük. Lesbiád szép, – – hanem, barátom, nem vólna e jobb olly szép versekkel valamelly ártatlanabb és felségesebb dologról írnod? mi ugyan nem kárhoztatjuk ezt is, hanem tsak óhajtanánk amazt.”⁷ A fenséges jegyében fogant ízléstörekvés tehát nemcsak saját útkeresését jellemezte, hanem ezt kívánta folyóiratában is uralomra juttatni, folytatván és megújítván a magyar heroikus költészeti hagyományokat. Kazinczy csak ezzel a kizárólagossággal nem értett egyet, hiszen a fenséges e változata az ő törekvései között is jelen volt (l. pl. Klopstock-fordításait), sőt az első szám alapján úgy tűnik, éppen ez volt a közös nevező egyik lényeges eleme közte és Batsányi között.

A Magyar Museum első számát a korabeli levelezések adataiból kivehetően érdeklődéssel fogadta a literátor közvélemény, s általában az elismerés hangja dominált. A nyilvánosság előtt megjelent egyetlen nagyobb terjedelmű értékelés azonban „nagy furtsaságot, sőt egy vétket” is felfedezni vélt a lapban. Rájnis József 1789-ben kiadott Vergilius-fordításához a Baróti Szabó Dávid ellen írott Sisakos, paizsos, kardos mentőíráson túl egy Toldalékot is csatolt,⁸ amelyben a folyóirat első számáról fejti ki véleményét. Ebben persze elsősorban Baróti Szabó Dávidot és annak Milton-fordítását kritizálja, de egyúttal a fordítás elvi kérdéseiben is különvéleményét hangoztatja, szembefordulva Batsányi tanulmányának koncepciójával. A megtámadtatásra Batsányi válaszolt a 3. szám mintegy felét kitevő Toldalékban (I. 153–187.). A vita nem előzmények nélküli, Baróti és Rájnis (nem kis részben személyes természetű) versújítási csatájának, az ún. prozódiai harcnak már voltak fordulói, s a fordítások készítésének helyes módjáról is hangzottak el vélemények a nyilvánosság előtt, az egyik éppen Batsányitól; új volt viszont a Milton kapcsán, valamint a kritikák szükségességéről folytatott disputa. E vitákban Kazinczyt rendre Batsányi pártján találjuk, annak ellenére, hogy a Toldalék születése idején már kivált a kassai társaságból és személyileg inkább szembefordult Batsányival, mint Rájnissal.⁹ Mindez arra utal, hogy a vitákban érintett irodalomszemléleti kérdésekben a Magyar Museum álláspontja alapvetően egységes.

Rájnis József vitairata nem jöhetett volna létre a személyes indulat hathatós támogatása nélkül. Már az az elhallgatás is árulkodó, ahogy a mottó után a háromtagú kassai társaságnak csak a két ifjabb tagját szólítja meg,¹⁰ két bekezdéssel később aztán a tőle megszokott módon, mindenféle finomkodásnak még a látszatát is kerülve¹¹ említi a harmadik tagot, Barótit: „Mert ti, Barátim, egy oly társsal kezdettétek pályafutástokat, akinek inai szűkséges erő nélkül szűkölködnek.” (166.) Nem csodálkozhatunk ezen a megállapításon, hiszen a rájnisi Toldalék azt a Mentőírást követte, amelynek kiinduló és zárótétele szerint Szabó Dávidot poéta poétának, magyar magyarnak nem tarthatja (126., 159.). A Mentőírás a prozódiai harc egyik dokumentuma. Baróti 1777-ben megjelent Új mértékre vett külömféle verseknek három könyvei című kötete volt az első egységesen antik időmértékes formájú verseket tartalmazó gyűjtemény, ezt (az 1773 óta kész, de csak 1781-ben kiadott hasonló kötetével az elsőségről lemaradt) Rájnis az utószóban megbírálta merész inverziói, nyelvhasználatának, prozódiájának furcsaságai miatt. Baróti 1783-ban készült válasza 1787-ben jelent meg (Ki nyertes a’ hangmérséklésben?), Rájnis Mentőírása erre válaszolt, megismételve korábbi álláspontját. Az ehhez csatolt Toldalék, majd Batsányi erre adott válasza így már szövegkontextusánál fogva elválaszthatatlanul összefonódik e versújítási küzdelemmel, még akkor is, ha a prozódiai harc tematikája ezekben egyáltalán nem kerül elő. A szövegekben megjelenő személyes indulat és a mögöttük kirajzolódó viszonyrendszer köti e vitához a tulajdonképpen egészen más tárgyú szövegeket.

 Felvetődik persze a kérdés, hogy vajon miért van ez így, miért ez a versújítási tematika iránti érdektelenség a Rájnis–Batsányi összecsapásban. Rájnis részéről nyilván azért, mert véleményét a Toldalékot közvetlenül megelőző Mentőírásban kifejtette, s az igazából csak Barótit illette. Az e tárgyban meg nem támadott Batsányinak pedig közvetlenül nem volt mire reagálnia, így a prozódiai kérdésekre való kiterjeszkedés csak szabadon választható lehetőségként állt előtte: dönthetett, akar-e beleszólni a Baróti és Rájnis(ék) között az időmértékes verselés technikai kérdéseiben folyó vitába, avagy sem. Batsányi nem akart, s ennek lényegi szemléleti okai voltak. Batsányi ugyanis többször együtt emlegeti Barótit, Rájnist és Révait (a később klasszikus triásznak elnevezett hármast), mint akiknek a nevéhez az antik versnem meghonosítása elsődlegesen fűződik a magyar irodalomban. Így szerepelnek A’ Fordíttásról írott tanulmányának első változatában, amely a Bétsi Magyar Múzsában jelent meg,¹² s így a Museum 2. számában közölt Bessenyei-tanulmányban is: „ma, midőn ezeket írom, annak vagy vaknak, vagy igen tudatlannak kellene lenni, ha ki Rájnisnak, Szabónak, és Révainak Verseit olvasván, tagadni mérészelné, hogy a’ Magyar Nyelv a’ Verselésnek ezen új mértékre vett módgyában, kivált a’ Hatos Versben (Hexameterben) a’ Deáknak méltóságához minden Európai élő nyelvek közzűl leg-közelebb járúl.” (I. 75.) Batsányi számára tehát a prozódiai harc azért nem releváns, az abban felvetett verstani problémák azért másodlagosak, mert úgy látja, hogy az antik időmérték a magyar versrendszer részévé vált, s ez a fejlemény döntően a három egymással perlekedő literátor munkásságának együttes eredménye.

 Hozzá kell mindehhez tennünk, hogy Batsányi a versújítási viták további frontjain sem kívánt harcolni. Soha nem állította szembe egymással a hangsúlyos versnemet és az időmértéket, sőt mindkettő „elő-ítélet nélkül való kedvellő”-jének vallotta magát, amikor Kreskay Imre fejtegetéseihez megjegyzést fűzött a Magyar Museumban. (Kreskay egyébként a „Magyar Versek” mellett érvelt, de épp azért, mert az időmérték hívei részéről fenyegetettnek gondolta azt; Batsányi e fenyegetést jegyzetében Rájnisnak tulajdonította, I. 298–299.) A hagyományos versnemen belül dúló vitákat illetően ugyancsak egyeztető álláspontot foglalt el Batsányi, mind a négyes, mind a páros rímű verselés alkalmatos volta mellett érvelt (ahogy az a Museum 1. számában közölt Ányos-tanulmányban is olvasható, I. 48–49.). Batsányi mindössze a h hang verstechnikai megítélése kapcsán fejtette ki véleményét röviden a folyóirat hasábjain, megengedvén azonban az övétől eltérő megoldásokat is,¹³ s egyedül egy verstani kérdésben helyezkedett igazából vitapozícióba: támadta a leoninus verselést.

 A leoninust elválasztotta a németes dalköltészet rímes-időmértékes formáitól és a megrímelt antik sorokra, elsősorban a rímes disztichonokra értette, melyeket „a régi tudatlanság szomorú maradványai”-ként értelmezett és gyermeki játéknak bélyegzett idézett jegyzetében (I. 299.). Véleménye a literátus közvélemény értékelését visszhangozta, mely több fórumon és sokféle formában megfogalmazódott már (pl. Rádaytól, Kazinczytól).¹⁴ Ezzel a közvélekedéssel próbált szembeszállni Gyöngyössi János 1790-ben megjelent kötete előszavában, mondván, hogy a leoninus verselés kétszeres nehézsége a nyelv dicsőségére és az olvasó gyönyörködésére szolgál, egyebekben pedig ízlések felett nincs helye vitának.¹⁵ Batsányi mintegy erre reflektált idézett jegyzetében, mikor a leoninusok elrettentő példájaként épp Gyöngyössit említette, idézvén egy verséből. A vitát Gyöngyössi még kötete 1803-as második kiadásának új előszavában is folytatta, kimondottan Batsányi eme jegyzésére válaszul.

 A leoninust egyértelműen „barbarismusként”, a kiműveletlen ízlés jeleként felfogó nézetek hevessége azonban nem érthető, ha csupán egy versforma tagadásaként olvassuk ezeket: itt egy egész költői hagyomány, versszerzői mentalitás elutasításáról van szó. Azért lesz szalonképtelen, mert egy eladdig az irodalomba nem is tartozó műveltségi hagyományt képvisel; mert e hagyomány megújítását a literátus versújítás eredményeit felhasználva végzi, ami a másik oldalról nem kívánatos keveredésként tűnik fel; mert vállaltan a közvetlen közösség szórakozási és gyönyörködési igényeinek kíván megfelelni, de nem a modern „aiszthézis” jegyében, hanem a mesterkedő, iskolás poétikák szellemében. A leoninus verselés valójában az 1780-as évtized második felétől kezdve válik széleskörűen és teljes mértékben szalonképtelenné, akkortól, mikor az alkalmi poézis elárasztja az éppen bontakozó nyilvánosságot. A bírálat igazából e „szapora” műveltségnek szól, akár leoninusban szólal meg, akár a hagyományos négyes rímű tizenkettősben.¹⁶

Ebben a helyzetben különösen szükséges a kritika: „elszántam magamat, hogy re-censiókat készítek, mert látom, hogy literaturánk nem annyira a’ resten írás, mint az igen szapora írás által veszt” – írta Kazinczy Édes Gergelynek 1791. augusztus 7-én.¹⁷ Batsányi alig egy hónappal később megjelent tudósításában ugyanígy nyilatkozik: „A’ Kritikának (ha jól értyük, ha illendőül ’s okosan tudunk élni vele) meg-betsűlhetetlen-nagy hasznát vehettyük. Hasznos ez eggy-általlyában minden Írónak; de különösen azokra nézve, kik, ehhez vagy nem értvén, vagy munkájiknak fáradttságos jobbítgatását restellvén, avagy nem várhatván, minden haszontalanságot ki-nyomtattatnak, ’s közönségessé tesznek, el-múlhatatlanúl szükséges. […] Annyi t. i. a’ sok ízetlen Vers-faragó minden-felé, ki, akármi hitvánságról akármikor száz meg’ száz kadentziát írhatván, hogy néha Deák lábakonn-is el-billeghetvén, a’ Poéta nevet nagy-fennyen hordozza; hogy éppen nem tsudálhatni, ha némellyek előtt (kivált ha idegen nyelveken jobb ízhez szoktak) a’ Magyar Poétai név igen tsekély betsűletet talál.” (I. 510–511.) E megnyilatkozásokban, amelyekhez hasonlóakat még idézhetnénk Kazinczytól és Batsányitól, a kritika mintegy tanítómesteri pálcaként jelenik meg, amellyel a készületlen nebulóknak körmösöket lehet osztani. Persze nem csak így fogták fel a kritika szerepét, sőt, mondhatni elsőlegesen és először nem így fogták fel, ez az idézett szövegrész egyik félmondatából is nyilvánvaló lehet („Hasznos ez eggy-általlyában minden Írónak”).

 A Magyar Museum Bé-vezetésében és az Előbeszédben is úgy említődik a kritika, mint a modern értelemben vett irodalmi nyilvánosság egyik meghatározó eleme és motorja, igaz, ezt Kazinczy az összeálló társaság tagjainak öntevékenységeként írja le, míg Batsányi inkább a Tudós Társaságnak mint szervezetnek teszi feladatává.¹⁸ Batsányi további tanulmányaiban és programírásaiban folyamatosan ébren tartja a kritika szükségességének gondolatát, s Kazinczy levelezésében is állandóan visszatér e téma.¹⁹ Szerkesztési elveikben törekszenek a kritika meghonosítására, az első két számban két recenzió és egy recenzió értékű írás kapott helyet Kazinczy tollából, a továbbiakban pedig Batsányi, noha ezekhez hasonló kritikát nem írt, könyvismertetést mégis közölt Báróczi röpiratáról, illetve meghonosította a közleményekhez csatolt kommentáló-vitató szerkesztői jegyzet műfaját. A kritika szükségessége és hasznossága azonban egyáltalán nem volt mindenki számára kézenfekvő a korban, sőt. Idéztük már Gyön-gyössi Jánost, aki megtámadtatása kapcsán az ízlések különbözőségére utalva kifejtette az ilyen viták tulajdonképpeni értelmetlenségét, sokak véleményét fogalmazva meg. Mások praktikusan nem tartották még időszerűnek a recenziókat, mert azok elijeszthetik a magyar nyelv felemelése ügyében fáradozó tudós hazafiakat a munkálkodástól, így fogalmazott Horváth Ádám is éppen a Magyar Museum első recenzióira reagálva.²⁰

 A kritika létének elfogadtatása és ezzel együtt a nyilvános vita kultúrájának kiformálódása beleütközött továbbá abba a mélyen gyökerező szemléletbe, amely minden ellenvetést és bírálatot személyes támadásként, erkölcsi sértésként kezelt. Nem véletlenül tartotta szükségesnek kiemelni Kazinczy a Magyar Museumban közölt második rezenziója előtt, visszautalva az előzőre: „valamint javallásaim minden hízelkedéstől menttek valának, ollyan menttek vólttak minden személyes idegenségtől, büszkeségtől ’s más nemtelen indúlatoktól Gántsolásaim-is […] szemem előtt lessz mindenkor, hogy az írás’ fogyatkozásaival eggyütt az Iró személlye nevettségessé ne tétettessék.” (I. 110.) Pontosan ugyanezt hangsúlyozza Batsányi is a Toldalékban, amit, ne feledjük, valójában egy recenzióra válaszul készített, nyilvános vitára kelve. Rájnist, aki a személyes becsületet összekeverte a szakmai kérdésekben kifejtett állásponttal, szinte hitvitázói hevület fűtötte. Batsányi ezt a magatartást nem sértődöttségből, hanem elvileg minősítette elfogadhatatlannak: „ki ne tartson eggy ollyan emberrel ki kötni, a’ ki a’ leg-ártatlanabb ellenkezést-is kötődésnek, garázdaságnak, az övétől külömböző értelmet oktalanságnak nevezi, és tartya? a’ ki az ő vetekedő társának eggy egész Országra büdös hírét terjeszti? – De én, bízván űgyemnek igazságában, mind ezen fenyegetődzéseidre keveset hajtok. Sokkal szabadabb a’ Tudósoknak Társasága, hogy-sem az illy Diktátori hatalmaskodást el-szenvedhetné. Mindenkor szemem előtt fogom azt viselni, melly tisztelettel és mértéklettességgel kellessék azon Itélő-szék előtt meg-jelennünk, a’ mellynél most űgyünket folytatni akarjuk.” (I. 157.) A személyes motívumoknak ily módon való kizárása, a nyilvános kritika és vita elvi alapon való felfogásának deklarálása után tér csak a vita tulajdonképpeni tárgyára, a Rájnis által bírált „furtsaság” és „vétek” szorosabb vizsgálatára.

Rájnis recenziójának nagyobbik része a fordítások kérdésével foglalkozik, bekapcsolódva ezzel a literátor közvéleményt már egy ideje megosztó kérdés vitatásába. Batsányi a Magyar Musában is közölt cikket e tárgyban,²¹ Péczeli József a Henriás előszavában fejtette ki idevágó gondolatait, s a vitához, noha nem direkt módon, hozzászólt még Kreskay Imre a Magyar Museumban, amire Batsányi szerkesztői jegyzetben reflektált, megismételvén álláspontját. Kazinczy korabeli fordításainak előszavaiban fogalmazta meg nézeteit, akárcsak Révai Miklós, kötete előbeszédjében, Földi János pedig Kazinczyhoz írott leveleiben, s Ráday Gedeon is tanulmányt készült írni e tárgyban.²² Rájnis szerint a „Magyar Múzéumnak első negyedét szennyesíti egy botránkoztató vétek”, amelyet a fordításról szabott regulákban vél felfedezni, vagyis Batsányi A’ Fordíttásról című tanulmányában. A fordítás-vitának tulajdonképpen e tanulmány áll a középpontjában, ugyanis Rájnis mellett Péczeli József részéről is bírálat érte emiatt Batsányit. Míg Rájnisnak a Toldalékban válaszolt igen részletesen, addig Péczeli véleményére a Kreskay-szöveghez fűzött szerkesztői jegyzetben reflektált, megismételve korábbi álláspontját.

 „A’ meddig egy Nemzet magától a’ Tudományokban nagy elő-menetelt tehet, ’s remek-munkákat készíthet: addig több száz esztendők el-telnek; holott, a’ másiknak találmánnyait költsönezvén, kevés idők alatt a’ tökéletességhez közelíthet. Innét lett a’ Könyveknek egygyik Nyelvből a’ másikba való fordittása a’ tudós Világban olly közönséges szokássá, de kiváltképpen az ollyan Nemzetnél el-kerűlhetelenűl szükségessé, melly a’ Tudományokban még nem eléggé jártas, bennek azonban szapora lépést tenni kíván. Szomszéd Nemzeteinknél, kiket most tudománnyaikkal fényeskedni szemlélünk, mindenütt a’ Fordittás szolgált eleintén leg-nagyobb segélytségűl. Miért ne követhetnők tehát mí-is ezeknek szerentsés példáit?” – foglalja össze Batsányi a fordítások szükségességéről és feladatáról szóló közkeletű érvelést Magyar Museum-beli tanulmányának bevezetőjében (I. 20.). Ezzel a tétellel szemben számottevő nézetek nem fogalmazódtak meg, s a sokféle vélemény abban is közös, hogy nem vonják kétségbe: készíthető az eredetivel adekvát fordítás. A korban a racionalista nyelvszemlélet²³ volt általánosan jellemző, amely a nyelvet a tudás eszközének, puszta közvetítőjének tekintette. Akár Batsányit, akár Kazinczyt, vagy bármely más szerzőt vesszük elő, azt tapasztaljuk, hogy élesen, vagy kevésbé sarkosan fogalmazva, de egyaránt az eredeti és a fordítás ekvivalenciájának lehetőségét vallják. A vitapartnerek Batsányinak a fordítások készítésének módjáról vallott nézeteit bírálták, s a kibontakozó vita sok tekintetben a hasonló tárgyú német vitát ismétli meg.²⁴

 „A’ Fordíttásnak az eredet-írás’ hív és igaz mássának kell lenni. […] azt, a’ mi az eredet-írásban van, mind, és, ha-tsak lehetséges, ugyan-azon renddel, ki kell nékie fejeznie: sem többet, sem kevesebbet nem szabad nékie magában foglalni.” (I. 22.) Ez volt az a tétel, amelyet mind Rájnis, mind Péczeli kifogásolt és több-kevesebb hevességgel támadott Batsányi gondolatmenetében. Mindketten azt vallották, hogy a szoros fordítások helyett (amit Rájnis a rabi fordítással azonosított), szabad fordítások, vagyis adaptációk kellenek, hogy a fordító versengjen az eredetivel. Abban azonban már ők is eltértek egymástól, hogy miért. Rájnis a klasszikus imitáció-elv alapján, Pliniusra (és Gottschedre hivatkozva), Péczeli pedig az antik imitáció-elvet a haszonelvűség pragmatikus szempontjai szerint átértelmező francia elméletírók, nevezetesen D’Alembert nyomán.²⁵ Véleményük különbségében a hagyományos deákos és a felvilágosult tudós irodalmi műveltség szemléleti jegyei nyilvánulnak meg.

 Ezektől alapjaiban tér el Batsányi és Kazinczy álláspontja, amely a jellegzetesen irodalmi vonatkozásokra, a nyelvi kifejezés problematikájára helyezi a hangsúlyt. A fordítás nemcsak az eredeti művel való versengés terepe, nemcsak a tudás átplántálásának eszköze, hanem a nyelvi kifejezés megújításáé is. Eladdig nem létezett formák és hangnemek megteremtésére nyílik lehetőség, ha a lefordítandó műnek a „velején” kívül az „öltözete” is „lemásoltatik”. Ahogy Batsányi Osszián kapcsán megfogalmazza célját: „Oszsziánt olly híven, igazán, és jól fordíttsam, hogy a’ ki őtet más valamelly nyelvenn olvasta, ’s ismérni tanúlta, nálam-is szinte olly felséges, olly érzékeny, rövid, és hathatós Énekesnek lenni talállya”. (I. 174.) Ugyanezt kéri számon Kazinczy Museum-beli cikkében Péczeli Young-fordításán, s éppen Batsányi tanulmányára hivatkozva: „Ki-ki látja, hogy ez a’ közönséges kedvellést érdemlett munkás Hazafi az egész nevekedés’ Allegoriáját, a’ Young’ egész értelmét, el vesztette itten; melly nem történt vólna meg, ha azt követte vólna, a’ mit Museumunk’ első negyedének 10dik és 11dik óldalán BATSÁNYI Társunk tanátslott vala. – De egyéb eránt is valóban sajnállani lehet, hogy az a’ tömöttség, a’ melly az Olvasóval a’ Young gyötrelmeinek nagyságát olly elevenen érezteti, és a’ melly néki eggyik tiszteltt tulajdona, a’ PÉTZELI paraphra-sisaiban eredeti tüzét elvesztette.”²⁶ (I. 71–72.)

 Figyelmet érdemel még, hogy a szoros fordítás és a nyelvi tömöttség kérdései mind Batsányinál, mind Kazinczynál összefonódnak az érthetőség problémájával is: azzal a kérdéssel, hogy miként fogadja be a közönség a kétségtelenül újszerű költői nyelvhasználatot. Kazinczy az idézett jegyzetet e szavakkal fejezi be: „Tagadhatatlan ugyan az, hogy így sokkal többen fogják Youngot érteni, mintha szorossan az Ánglus szerint lett vólna fordítva: de annak, a’ ki a’ Hazai Nyelv’ elő-vitelére törekedik, nem annyira azt kell óhajtani, hogy még a’ tanúlatlanok által is meg-értettessék, mint azt, hogy azoknak, a’ kiknek számok igen is kevés, javallását meg-nyerhesse.”²⁷ (I. 72.) Ugyanígy nyilatkozik pár lappal később, újabb Klopstock-fordításához írott bevezetőjében: „Tanúljon-meg érteni, a’ ki érteni akar.” (I. 98.) Batsányi pedig a Kárthon bevezető soraiban vélekedik nagyon hasonlóan: „Némellyek azt tartyák, hogy Ossziánnak énekei homályosok, és nehezen-érthetők; és hogy az azokban elő-fordúló nevek igen idegen-hangzásúak. – A’ figyelmetes és jó-érzésű Olvasó önnön-maga tégyen ez iránt itéletet. Ha-ki a’ dolgoknak öszve-függését által nem láthattya mindgyárt leg-elősször: olvassa-el másodszor; és, ha szükséges, harmadszor-is. Fogadom, hogy bő gyönyörűség lészen fáradttságának jutalma!” (I. 390.) Mindebből elég világosan kitetszik, hogy a szoros fordítás elve Batsányinál és Kazinczynál egyértelműen a modern költői nyelvhasználat kialakítását, újszerű ízléstörekvéseik megvalósítását szolgálta.

A fenséges korszerű ízléstörekvésének azonban nem a fentebb említett példáit pécézte ki Rájnis az 1. számból, tehát nem Klopstockot és Ossziánt, hanem Miltont, amit Baróti fordított és adott közre mutatványképpen. Milton eposzának fordításához egyébként igen sokan hozzákezdtek az 1780-as években, Kovács Ferenc, Horváth Ádám, Hunyadi Ferenc püspök részleteket közölt belőle, Péczeli József komolyan tervezte az egész lefordítását, de korai halála miatt nem jutott rá ideje, Szilágyi Sámuel el is készítette a fordítást, ez viszont kéziratban maradt, csak Bessenyei Sándor prózában kidolgozott teljes fordítása jelent aztán meg 1796-ban.²⁸ E tervek és próbálkozások sorában az egyik legelső volt Baróti Szabó Dávidé, aki éppen Batsányi rábeszélésére vállalkozott Az elveszett paradicsom fordítására. Ennek a részlete foglal el oly igen kitüntetett helyet a Magyar Museum első számában, a szerkesztők fő törekvéseit reprezentáló részletek közlései sorában (Gessner, Osszián, Milton).

 Rájnis József támadása, amint azt Batsányi is hangsúlyozta magára vállalt válaszában, nyilvánvalóan személyes természetű volt, egyértelműen Baróti ellen irányult, noha az érvek Miltonra vonatkoztak („Tsudálkozom rajtad, hogy SZABÓt akarván betsmérelni, MILTON ellen kelsz ki”, I. 158.). Rájnis Voltaire tanulmányának az érveit sorakoztatta fel Milton ellenében, vagyis hogy a műnek szépségei mellett komoly fogyatékosságai vannak, s így tökéletességben nem vetekedhet a nagy epikus mintákkal. Batsányi válasza, amely helyenként szó szerinti fordítás Zachariä német Milton-fordításának jegyzeteiből, a longinoszi elvet hangsúlyozza (többször idézve magát a művet is): „Mert jól tudgyák ők [ti. a magyar tudósok] LONGYÍNUSSAL azt, hogy egy poéta hibázhat, és még-is nagy; a’ másik ellenben nevezetes hibák nélkűl-is igen közép-szerű lehet. Tudgyák ők azt-is, hogy MILTON eggyike a’ leg-nagyobb Poétáknak, kik valaha az emberi Nemzetet énekeikkel gyönyörködtették, oktatták, és bóldogították; és, hogy még azok a’ nevezetes hibák-is, mellyek az ő kőlteménnyében találtattnak, és a’ mellyeket némelly Tudósok annyiszor nevetségesekké tenni haszontalanúl igyekeztek, többnyire mind ollyan-szerűek, a’ mellyeket tsak egy nagy elme követhetett-el.” (I. 158–159.)

 A gondolatmenet során hivatkozik még a századközép emocionalista fenség-értelmezéseinek sorába tartozó Mendelssohn és Home munkáira is, de nagyon tanulságos, hogy ezeket éppen nem a fenséges tulajdonképpeni leírása összefüggésében hasznosítja. Home műve a művészetelméleti tudatosság és a kritika szerepének szükségessége bizonyítására említtetik, Mendelssohné pedig a szoros fordítás elvének alátámasztására. Ez utóbbi esetben egyébként a Mendelssohntól vett Klopstock-idézetet egy Longinosz-citátum követi, a nagyobb nyomaték kedvéért. A longinoszi mű egyébként szélesebb körben ismert volt a XVIII. század végi Magyarországon, úgy is mondhatnánk, a fenségesről szóló elméleti írások közül ez volt az egyik, amely valamiféle hatást fejtett ki. Tarnai Andor idézi az Ephemerides Budenses 1790-es és 1791-es latin nyelvű, névtelenül publikált recenzióit, amelyek Göböl Gáspár egyik munkáját bírálva, valamint a Rájnis–Batsányi vitát ismertetve Longinosz traktátusát hozták fel a fenséges kategóriája kapcsán.²⁹ A Péczeli által a Mindenes Gyűjteményben közölt, francia eredeti után készített cikkek pedig a fenséges példáiként felemlítik Longinosz nevezetes bibliai citátumát.³⁰ Általában igaz tehát Mezei Márta megállapítása, mely szerint az elragadtatás fokozott hangsúlyozása mellett is alapvetően meghatározóak maradtak a kor szemléletében a retorikai-poétikai normák,³¹ a változás Longinosz nyomán, ezek átértelmezésével kezdődött meg.

 Batsányi tehát Baróti mellett kiállván Miltont veszi védelmébe, pontosabban Milton eposza mellett érvelvén a fenség ízléstörekvését képviseli nagy határozottsággal. A vitában azonban nem is kerül szóba a miltoni fenség Baróti általi megvalósításának, s általában: a fenség kifejezhetőségének a problémája. Rájnis számára ez kérdéssé sem válik, Batsányi pedig teljesen elfogadhatónak tartja a (Baróti által alkalmazott) hexameteres formában benne rejlő választást, a latin költészeti hagyományok követését. Ez egyértelműen kapcsolatba hozható azzal az elméleti tájékozódással, amely Batsányi egyik fő jellemzőjeként tűnik elő: számára a fenséges teoretikusan leginkább a longinoszi tradíció jegyében, egy megújított retorikus hagyományként volt értelmezhető, vagyis problémamentesen összesimult a bécsi jezsuita költészet eszmei és irodalmi világával, amely Batsányi egyik útrabocsátó hagyományát jelentette.³²

 Több mint feltűnő azonban ez a jelenség: az Osszián kapcsán, mint idéztük, a szoros fordítást és a nyelvi kifejezés újszerűségét hangsúlyozza, Milton kapcsán pedig lényegében eltekint ennek az összefüggésnek a felvetésétől. Ezt persze magyarázhatjuk a vitahelyzettel, hiszen Baróti mellett állt ki, de talán azért lényegszerűbb okokkal is számolhatunk. Megfigyelhetjük ugyanis, hogy Batsányi korabeli költői munkássága, amely majdnem kizárólagosan a Magyar Museumhoz kötődött, lényegében nem lépett ki a magyar vershagyomány megszabta keretekből, vagyis nyelvhasználata, versformái, diszkurzív szövegépítő technikái leginkább csak az előző nemzedék által kitaposott utat követték, egyéni innovációt nemigen mutatnak.³³ Az Osszián-fordítás költői prózájában (amikor persze maga is nem az utóbb tévedésnek minősített hexameterrel kísérletezett) ezzel szemben sokkal messzebbre merészkedett az új poétai megoldások keresésében, hiszen nem kötötte meg kezét a vers sokkal szabályozottabb formája,³⁴ vagyis érvényt szerezhetett a fenséges újszerű ízléstörekvése megvalósításakor felmerülő nyelvhasználati igényeknek. Kazinczy ezzel szemben a költői nyelvben is eleve a hagyománytól eltérő utakon járt, s egyértelműen érvényesítette az autonóm szépirodalmiság elvét, amely felé – mint korábban láttuk – Batsányi is határozottan elindult, de még megőrizve a Bessenyei-örökség kereteit.

A Magyar Museum első számában Batsányi és Kazinczy egyöntetűen, mintegy programszerűen képviselik a fenséges ízlését Klopstock- és Osszián-fordításaikkal, a programban és a nyelvhasználatban azonban világosan felszínre kerülnek nyelvi-kulturális hagyományaik alapvető különbségei. Ezek az ellentétek kezdettől olyan erősségűek, hogy hiába a számos kérdésben közös álláspont, a vitákban való egységes fellépés, útjaik törvényszerűen elválnak. S minthogy Batsányi maga mellett tudhatja Barótit, a kisebbségben lévő Kazinczy kényszerül távozni. A Magyar Museum Batsányi irányítása alá kerül, igaz, teljes egészében majd csak a II. kötettől.

„A’ mi már az Urnak most kijelentett tzélját illeti, eggy új Periodicus munkának kezdésére – írja Földi János Kazinczynak 1789. február 5-én –: én el-hiszem valósággal, és látom, hogy az Urnak elégséges okai vagynak a’ tőlök való el-válásra. – – Igaz, hogy én nagyon örűltem e két Vallásbéli elegyes Társaságnak, és nagyon kívántam, hogy ez meg öröködhetne, mert igen kívánnám eggyé tenni e’ két Vallás nyelvét, melly most két külömböző Nyelv a’ szóllásban ’s írásban. Melly nem lehet, hanemha az illy elegyes Társaságban, eggyiknek a’ másikhoz hajlásával ’s engedésével, a’ jónak mindenikében való követésével: ha a’ Társak mindnyájan önnön szeretet nélkűl valók, engedők, és igazság megesmerők vólnának. Részenként szólva mindenikről, két különös hibát tapasztalunk most mindenikben. A’ Reformálttaknak igen jó Syntaxissok vagyon; a’ szóknak jó öszve kötéseivel, fekvéseivel; de félénkek az új dolgoknak új névvel való előadásában, félénkek az új ékességeknek be hozásában, tudatlanok a’ rövid kifejezésekkel való élésben, a’ régiségben, a’ hoszszas öszvekötésekben, a’ Deák szóknak halmozásaiban megállapodtak és megkeményedtek, a’ honnan Nyelvek mindég eggy állapotban marad, nem ékesűl ’s bővül. A’ mai Pápista Magyarok ellenben mind ezekben mérészebbek, bátrabbak, munkásabbak; de az ő Syntaxissok többnyire tűrhetetlen, az ujjítás sokszor igen is nagy bennek. Majd mindenben a’ Deák, és más idegen syntaxisra feszítik tulajdonos folyást tartó Magyar Nyelvünket, a’ ki mondásban is többnyire más szóejtést tartanak. ’stb. Ez a’ nagy külömbség az, mely Szentgyörgyi és Őry Uraknak is szemekbe tünt, hogy az Ur Szabóhoz és Batsányihoz nem illik. Ezt én is erőssíthetem.”³⁵

 Hosszan idéztük Földi János levelét, mert nagyon pontosnak és szemléletesnek találjuk értékelését. Először is világosan kitűnik leírásából, hogy a felekezeti jelleget elsősorban nyelvi-kulturális különbségként fogja fel (noha abban a korban nyilvánvalóan megvolt mindennek a politikai vetülete is, méghozzá sokszor igen élesen exponálódva). Kiemeli továbbá, hogy a reformátusok nemigen hajlanak az újításokra, a katolikusok ezzel szemben igen, s mindez összefüggésben van a két nyelvváltozatnak a hagyományokhoz való viszonyával: az előbbi megrögzötten őrzi a régit, az utóbbi hajlamos a mintakövető újításra. A katolikus oktatási rendszer valóban nyitottabb volt a korszerű európai törekvésekre és ezeket megpróbálta integrálni a hagyományos magyar költészet világába is. A protestáns felekezetek, elsősorban a református kollégiumok oktatási gyakorlata ezzel szemben merev és zárt volt, nem volt képes a korszerű törekvések befogadására.³⁶ Végső soron ebből a helyzetből érthetjük meg azt az első pillantásra paradoxnak tűnő jelenséget, hogy a radikálisabban újító törekvéseket főleg református oldalon képviselték és fogalmazták meg, gondoljunk csak a Kazinczy kapcsán fentebb mondottakra, míg Batsányi útkeresése inkább a virulens hagyományok megújításaként írható le. Egy merev és zárt hagyomány hevesebb ellenkezést vált ki, az újító szándékot egészen új utak keresésére kényszeríti, mint a nyitott és alakulóban lévő, amelyben nem látszik annak feltétlen szüksége, hogy az egésszel szembeforduljon a modernizáló törekvés.

 Mindazonáltal a hagyománnyal szembefordulás mértéke nem vezethető vissza jobbára pszichikai tényezőkre. A hagyománynak része volt az a tudás is, amely arra vonatkozott, hogy a hagyomány maga hogyan és miként újítható meg. A két felekezet ebbéli álláspontjának különbségét jól jellemzi a bibliai textushoz való viszony. A katolicizmus a bibliai szövegeket folyamatos változásukban szemléli, újraértelmezésük így természetes műveletként jelenik meg, míg a protestáns, különösen a kálvinista szemléletben a textus szent és sérthetetlen. Az egyik esetben tehát a hagyományban megújításának lehetősége is adva volt, a másikban ezzel szemben pontosan a változtathatatlanság normája dominált.³⁷

 Batsányi úgy volt képes a modern európai ízléstörekvések jegyében programját kialakítani, hogy ehhez nem kellett szükségszerűen megkérdőjeleznie az őt felnevelő hagyományt, beállítódásának része volt e hagyomány megújíthatóságának az élménye. A református oldal újító teoretikusai, elsősorban Kazinczy viszont abban az eredendő élményben eszmélkedtek, hogy újszerű tájékozódásuk nem hozható közös nevezőre útrabocsátó kulturális közegük meghatározottságaival. Útkeresésük így „a tanult hagyomány által szabályozatlan” területre kényszerült. A felekezetek külföldi kulturális kapcsolatai és kötődései (pl. Göttinga vagy Bécs) természetesen mindkét fél esetében lényegesek voltak az útkeresésben, s ugyancsak mindkét esetben korszerű európai törekvések meghonosítása volt a tét. De mivel az újítás szükségességének és lehetőségének megítélésében eredendően más élmények domináltak, így Batsányi számára ez az adott hagyományok megújításával tűnt megvalósíthatónak, Kazinczy számára viszont a szakítás és a hagyományteremtés útja látszott követendőnek.

Batsányi szemében az élő költői hagyomány megtestesítője és közvetítője az előző nemzedék volt, a Museumban tanulmánnyal megtisztelt Bessenyei és Ányos, az atyai mentor, számos lapbéli ajánlás címzettje, Orczy Lőrinc és a hajdani pesti pálosokból kikerült szerzői kör, akikre a Museum II. kötete elsőrendűen épült. E hagyomány azonban nem pusztán vershagyományt jelentett Batsányi számára, hanem erőteljes hazafias elkötelezettséget is, amely közvetlen módon meghatározta az irodalmi produkciót. Ezen indíttatás nyomán talált rá Batsányi a hozzá leginkább illő³⁸ irodalmi mintára és egyben költőszerepre, Ossziánra. Élete végéig küzdött az anyaggal, hol költői prózában, hol hexameterben, hol jambusban kísérletezve visszaadásával, hogy végül soha se készüljön el vele (a teljes Ossziánt Kazinczy fordította le és adta ki 1815-ben). Az elérhetetlen mintával való küzdelemben azonban magáévá hasonította az ossziáni világot, különösképpen az ebben a világban megtestesülő költőszerepet.

 Pontosabban: a költőszereppel való azonosulás már a kezdet kezdetén megtörténik. Teleki Józsefhez szóló, 1788. november 1-jei levelében írja e nevezetes, sokat idézett sorokat: „Az vala fő s legelső tárgyam, hogy ennek az isteni költőnek szívreható énekei által magyarainkat megihletvén, hazájokra s önnön magokra emlékeztessem. Bárdussa akartam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim eleibe; édes anyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását! mert oly környülállásokban vagyunk, hogy, hacsak teljességgel el nem rontotta már szíveinket az idegen maszlag, szükségképpen meg kell illetődnünk egy Hazája veszedelmét oly érzékenyen kesergő öreg vitéznek panasszára.”³⁹ Batsányi Ossziánban a nyelvi kifejezés újszerű lehetőségei mellett egy erős kisugárzású költőszerepre is rátalált.

 Az indíttatás megvolt benne, 1785-ben kiadott A’ Magyaroknak Vitézsége című könyvecskéje, amely egy századközepi jezsuita szerző munkájának a fordítása s részbeni átdolgozása, előszavában írja: „e’ könyvetskének magyar nyelven valo ki-adására magamat azon okból adnám, hogy abban Hazánknak VITÉZEIT Nemzetemmel nyelvünken jobban meg-esmértethetném, és ezeknek, kik Hazájakért és annak di-tsősségéért magokat fel-áldozni nem szánták, nemes példáikkal, édes Hazánk reménnyére nevelkedő Iffiainknak könnyen hajlo sziveket hasonlatos igyekezetekre serkentgetném.”⁴⁰ Ma már jól ismerjük azt a folyamatot, amely a Habsburg-orientációjú jezsuita költészetet a magyar nemesi-rendi szemlélethez közelítette.⁴¹ Az e költészetbe tartozó Gasó István-könyvvel Batsányi Pesten, az Orczy-ház szellemi környezetében találkozott. A történelem mint nemzeti példa és az ezt megéneklő költő alakja tehát már Batsányi első munkájának is a középpontjában állt. Ez a tájékozódás talált rá Ossziánban a bárdköltő alakjára.

 „A bárdok vagy bárdusok olyan különös rendbéli emberek voltak az északi népeknél, kik, hívataljok szerént, azoknak jeles cselekedeteiket énekelve magasztalták, versekbe foglalták, s e szerént emlékezeteket a később időkre általküldötték. Ezek az énekek egyszersmind történetes könyvek helyett szolgáltanak nékiek; és annál több hitelt érdemlettenek, minthogy azoknak szerzőik a megénekelt dolgoknak többnyire szemmel-látó tanúi voltanak. Akkoriban a muzsika és poézis a politikának fő eszközei voltak; és egyenesen a nemes erkölcsnek terjesztését és a nemzeti jó szokásoknak s szabadságnak fenntartását arányozták” – írja Batsányi 1789-es Osszián-fordítása, a Kárthon előbeszédében (I. 390.). Itt elszakad Osszián egyéni alakjától, s általában egy költőtípusról beszél, amely főleg az északi népek költészetében volt domináns (bár megemlíti, hogy a magyaroknál is vannak ezek létére utaló nyomok). Az ossziáni bárdköltő nagyhatású szerepnek bizonyult a német irodalomban is (pl. Klopstock, Kretschmann, Gerstenberg), s ezt adaptálta az osztrák bárdköltészet, a bécsi jezsuita költészeti hagyomány alapján. Magyarországra Denis közvetítette nagy hatással, aki „a jezsuita-költészet antikizáló s kegyesen hősies formáiba stilizálja a kelta bárd énekeit; aztán Sined névvel maga is bárddá alakul, úttörője s mintája lesz az osztrák monarchista bárdköltészetnek”.⁴²

 Batsányi szerepválasztása ebbe a költői vonulatba illeszkedik bele. A Magyar Museum Bé-vezetésében is a nemzeti múltra való visszatekintéssel kezd irodalmi elképzeléseinek vázolásába (s éppen ez az a rész, amely nem volt meg Kazinczy első változatában). A múltból a hősiesség dicső példáit, majd a visszavonás okozta pusztításokat emeli ki, alapvetően a jövőre vetett tekintettel: intésként a jelen magyarjaihoz, akiknek kezében van a jövő. Ez a vonatkozás azonban a bárdköltői szerep másik alakváltozatával hozható összefüggésbe, azzal, amely Batsányi költészetében majd A látó szerepkörében tárgyiasult. A bárd a múlt eseményeit énekli meg, a hajdanvolt nemzeti nagyságot, az annak elveszése feletti fájdalmat s az ebből fakadó morális intést a jelenhez. A jövőre a látnok veti a tekintetét. A vátesz-költői szerepet archaikus hagyományok közvetítették, legjelesebben a próféták bibliai alakjában öltött testet, de az antik görög költészetben ezt a szerepet töltötte be Pindarosz is. E szerep zökkenőmentesen illeszkedhetett a bárd szerepéhez, hiszen a nemzet sorskérdéseit megszólaltató énekest formált meg mindkettő. A múlt, illetve a jövő felé való fordulás egyaránt a jelenhez szóló intés pozíciójából történt, a múlt lelkesítő vagy intő példái és a jövő pespektívája a hazafiak mozgósítására szolgálnak. A bárd és látnok költő a Haza szószólója, múlt és jövő titkainak tudójaként.

A II. kötet 1. száma e kezdettől domináns szerep jegyében szerkesztődött az 1790-es tavaszi hazafiúi forrongás időszakában, s jelent meg az országgyűlés összeülésének idejére, júniusra. A közlemények jelentős részét áthatja a közvetlen politikum (itt jelenik meg pl. Batsányinak a Franciaországi változásokra vagy a T. N. Abaúj vármegye örömünnepére című verse, Baróti hasonló tárgyú költeményével párban), s domináns szerephez jut a bárdköltői attitűd a hajdani dicsőségre való visszarévedésben és a korcsosulás réme általi mozgósításban (l. pl. Batsányi Serkentő válaszát vagy Baróti talán leghíresebb versét, az Egy le-dőltt dió-fáhozt).⁴³

 Ez a közvetlenül aktuálpolitikai tendencia azonban nem folytatódott, nem folytatódhatott a következő számokban, mert mintegy másfél évnyi szünet állott be a megjelenésben, amely időszak alatt jelentősen megváltoztak a körülmények. A szűkebbre szabott, de változatlan hagyományt képviselő versanyag mellett a publicisztika egy-két közleményben jelent inkább csak meg, valamint szerkesztői jegyzetek formájában. A továbbiakban a szélesebb értelemben vett tudományosság kapott jelentősebb teret a folyóirat hasábjain, nagyobb lélegzetű (leginkább folytatásokban közölt) történeti és esztétikai tárgyú írások formájában. Mindez az újraformálódó program jellegzetességeinek megfelelően történt.

 Batsányi koncepciója ugyanis a Bé-vezetésben megfogalmazottakhoz képest jelentősen átalakult, ahogy arról a folyóirat második kötetének programírása, az 1791 őszén önállóan megjelentetett Tudósíttás tanúskodik. A Bé-vezetés a nyelv és a tudományok terjedésének legfőbb akadályaiként a pártfogó fejedelmi udvar és a fejlődést irányítani hivatott akadémia hiányát emelte ki, az öntevékeny társaságszervezést vélvén a megoldásnak. A Tudósíttás ezeket távoli célként említi csak, megteremtésük sürgetése helyett olyan közvetlenebb feladatok felé fordul (rámutatva az előttük tornyosuló nehézségekre), melyeket így konkretizál: „Nintsenek még a’ szükséges útak az Országnak minden részeire ki-tsinálva; nintsenek még t. i. azok a’ sok-ágú tsatornák fel-nyitva, mellyek a’ Nyelvnek, Tudományoknak, ’s Mesterségeknek el-terjesztésére, valamint minden egyéb Országokban, itt-is el-múlhatatlanúl meg-kívántatnak. Nintsen a’ Tudománybéli Kereskedés fel-állítva, melly által Hazánknak Lakossai ez vagy amaz új munkához, nagy várakozás, kőltség, és fáradttság nélkűl, hozzá juthatnának.” (I. 508.) Nem a fokozatosság hangsúlyozása a leginkább figyelemreméltó a Tudósíttásban, hanem az, hogy a tudományok előmozdításában a központosított szervezet, az akadémia (és a hozzávezető társaságszervezés) helyén a „Tudománybéli Kereskedés” és annak szervezeti-gazdasági feltételei állnak elsődleges tényezőként. Ez a gyökeresen eltérő szemléletmód nem kis mértékben a Magyar Museum Kassára való áthelyezésének és egészen új alapokra való építésének a tapasztalataiból fakad.

 A második kötet első számával egy küllemében, koncepciójában és szerzőgárdájában megújult Magyar Museum került az olvasók kezébe. Eladdig a lap a nyomdász vállalkozásaként készült, ezzel szakított most Batsányi, lassan érlelve ki a teljesen új elgondolást. Először csak másik nyomdászra gondolt, majd támogatók után nézett (Széchényi Ferencet meg is nyerte), közben egy, a Bessenyeiék nyomdokait követő társaság tervével is kacérkodott, Sándor Lipót védnöksége alatt, végül az előfizetői rendszer és a saját kiadás mellett döntött, átvezetvén így a folyóiratot a modern nyilvánosság létmódjába. A második kötet végéhez csatolt előfizetői névsor 326 nevet tartalmaz, s habár a pénz beszedésével akadtak gondok, ez mégis jelentősnek mondható szám. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a terjesztésben a posta mellett a könyvkötők és könyvkereskedők is részt vettek, továbbá literátorokból és vármegyei tisztségviselőkből álló kiterjedt hálózat segítette Batsányit, akkor az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy az első magyar irodalmi folyóirat nemcsak patrióta tettként értékelhető, hanem üzleti vállalkozásként is figyelemreméltó, az érdektelenség legalábbis nem sorolható a megszűnés okai közé. A „Tudománybéli Kereskedés” programja tehát Batsányi saját szerkesztői-kiadói tapasztalatainak a nyomán formálódott ki.

 Mindazonáltal jól látható még a Tudósíttásban a Bessenyei örökség hatása, hiszen a lap céljainak tételes felsorolásakor a következő hat tárgykör kerül elő: „Minden-féle kőlteményes dolgok, A’ Muzsika, Az Eszthetika, vagy Jó Ízlésről való Tudomány, A’ kritika, különösen véve, A’ józan Filozofia, Tudománybéli nevezetes történetek” (I. 510–511.). Jellegzetesen összeolvad itt tudomány és literatúra, s ez az alapkoncepció következetesen érvényesül a folyóirat második kötetében, amelyben feltűnően megszaporodnak a folytatásosan közölt esztétikai, illetve történeti tárgyú értekezések. Nem feledhető azonban, hogy itt már maguk a szemléleti keretek módosultak: nem a Bessenyei-örökség keretei foglalják magukban az új elemeket, hanem éppen a Bessenyei-örökség elemei illeszkednek egy új koncepció kereteibe. Ez az új elgondolás nem egyértelműen az önelvű irodalmiság irányába mutat, hiszen a literatúra feladatául a nemzet szolgálatát szabja, a nemzet fogalma pedig új identitásszerkezet (egyfajta átmeneti etnokulturális identitás⁴⁴) mentén kristályosodik ki.

A Bé-vezetésben a nemzetek a tökéletesség különböző fokozatain helyezkednek el, a magyar nyelv kiműveléséhez a nyugati nemzetek követése jelenti a példát, így juttathatjuk el a magyart is a tökéletesség mind magasabb fokaira. A nyugati nemzetek mintája néhány sor erejéig a Tudósíttásban is megjelenik, de egészen más összefüggésben, mint pár évvel korábban. A most élre emelt gondolat ugyanis így hangzik: „A’ Népeket nem tsak az Országoknak határai választyák-el, ’s külömböztetik-meg egymástól. A’ gondolkodásnak módgya, az erkőltsök, ’s úgy neveztetett nemzeti szokások; a’ nyelv, a’ törvény, a’ ruha: ezek tesznek leg-inkább külömbséget közöttek. A’ Nyelv pedig különös természeti jele, béllyege, ’s fenn-tartója minden Nemzetnek. Ennek virágzásától, vagy meg-vettetésétől, függ mindeniknek bóldog, vagy bóldogtalan sorsa.” (I. 507.) Jól látszik, hogy a korábbi összefüggést, amelyet a tökéletességhez való viszony teremtett, felváltotta egy oppozíció, amely a saját és az idegen között feszül, egészen újszerű identitásszerkezetet teremtvén ezáltal. Ez átértelmezte a nyelv szerepét is, a nyelv immár a nemzet különös természeti jele, s nem eszköze a tudományoknak a tökéletességhez vezető úton.

 Az etnokulturális identitás alapvetően oppozíciós logikája működik itt, ami az 1780-as, 1790-es évek fordulóján időlegesen más szerzőknél is jellemzővé válik. „A’ naponként Hazánkba sereglő sok gyűlevész népnek bitang nyelvétől lenyomattatik; ismét majmaik lészünk a’ Németeknek, ’s nyelvünkkel, öltözetünkkel eggyetemben nemzeti erköltseinket-is le-tesszük. Ennek a’ maszlagnak most lehet elejét venni” – írja Batsányi (I. 338.).⁴⁵ A Mindenes Gyűjtemény cikkében nagyon hasonló megfogalmazást találunk: „Valósággal nagy meg-utálása az egész Magyar Nemzetnek, hogy holmi idegenek eggy páltzával bé-jőnek Hazánkba, itt Kelnerekké, Vendégfogadósokká, Kalmárokká lesznek, a’ szegény Magyar Népnek ’sirjával fel-híznak, meg-gazdagodnak, ’s még tsak annyira sem méltóztatják Nemzetünket, hogy nyelvünket meg-tanúlnák.”⁴⁶ Az Uránia Béveze-tésében a nyelv „az a’ Végvár, a’ melly az Idegent, míg Idegen, el-tíltt Határinktól, vagy Haza-fivá által változtat”.⁴⁷ Nem kevés további példa lenne még említhető a kor kiterjedt pasquillus-irodalmából is. Nyilvánvaló e megfogalmazásokban az aktuálpolitikai vonatkozás, a németellenesség, de jól látható az is, hogy az érvrendszer túlmutat ennek „kurucos” karakterén.

 „Ha a’ Magyar Nyelvet hozzuk-bé, állani fogunk: ha a’ Deák Nyelv hozatik-vissza, késöbb vagy elébb el-öl az idegenek özöne, ’s Nemzetünk korts-zürzavar lessz” – írja Kazinczy Fáy Ágoston beszédéhez fűzött kommentárjában.⁴⁸ A soknemzetiségű állam ténye addig éppen a latin mint államnyelv evidenciáját vonta maga után a közgondolkodásban. A fenti érvelés éppen megfordítja a dolgot: a latin visszahozatalával a magyar nyelv nemzetet megtartó ereje sérülne, s így felmorzsolnák az idegenek. A kor államnyelvi harcai kapcsán igen élesen vetődött fel ez a probléma. A védelmeztetett magyar nyelvről szóló recenziójában írja Batsányi, hogy „eggyik Európai Országnak sints olly nagy szüksége egy Nemzeti Nyelvre, mint a’ Magyar Birodalomnak; mivel-hogy eggyik sints olly temérdek sok-féle nyelven ’s hiti-valláson lévő népekből öszve-alkotva” (I. 364.), majd Forgách Miklóshoz szóló nyílt levelében így fogalmaz: „Ha egyszer sok-féle, szép, tudós Könyveink lesznek; ha Nyelvünknek illendő betse lészen: majd önként fogják azt még az Idegen-Országbéliek-is tanúlni. Általláttyák majd a’ Horvátok ’s Tótok is, hogy tanátsosabb, egy kőltséges hóltt nyelv helyett azon Nemzetnek élő nyelvét tanúlniok, ’s űgyöket rajta folytatniok, mellynek koronája ’s védelme alatt bátorságos, szabad életet élnek.” (I. 338.)⁴⁹ Az önmeghatározás jellegzetesen kontrasztív, s itt nem pusztán a latinnal való szembesülés a lényeges immár: a magyar nyelv „idegen maszlag” általi veszélyeztetettsége, az „elkorcsosulás” réme válik az egyik fő elemmé. A nyelv nem organizmus, mely individuummá tesz a többi nemzet között, hanem zárt rendszer, amely elválaszt azoktól. Annak eszköze, hogy megrajzolhatóak legyenek egy új közösség határvonalai. A nyelv közös használata a definitív elem, nem maga a nyelv mint kulturális önelv, s így a középpontba az állam kerül, mint a modern értelemben vett nemzet megtestesülése.⁵⁰

 A magyar közgondolkodásban az állam hagyományosan a regnum és a dinasztia közötti megosztottságban létezett, mint egy hajdani államkeret (regnum Hungariae) fikciója, s mint a (Habsburg) birodalom valós államszervezete. Ami van, azzal nem lehet feltétlenül azonosulni, amivel pedig lehetne, az csak volt: egy új identitás kristályosítási pontja valahol a kettő között helyezkedhet el, mindkettőhöz kötődve. Az etnokulturális elv ezt a valamit volt képes körvonalazni, ezért változott meg a helyi értéke. Egy nagyobb társadalmi-politikai egység identitását, amely betöltheti a politikai filozófia modern (egységes és oszthatatlan) nemzetfogalma által teremtett üres helyet az identitások hálójában. A Haza szimbólumát a mindenki számára egységes és oszthatatlan magyar–ország kapcsolat kezdi meghódítani, amely egyszerre teremt MI–ŐK oppozíciót politikai (ország)határ és etnokulturális határ(vonal) mentén. Világos a folytonossága a regnum történeti fikciójával és közjogi artikulációjával, de az etnokulturális identitással való összeszövődöttségében egészen új minőséget képvisel. Batsányi, a bárdköltő archetipikus szerepét a Haza eme újszerű fogalma jegyében formálta át, s közben, a Magyar Museum szerkesztésével és kiadásával alternatívát képezett⁵¹ a hagyományos litterae-fogalom megújulásának Kazinczy-féle útjával szemben.