Az oktalan Bölcs títeket, Istenek,
Tagadni akarna; de ti felette meg-
Dördítitek bosszús ütéssel
A’ ropogó tüzeket, hogy Újhely
És a’ Hegyalják’ tornyai rengenek,
S fortyanva csap ki
*csap<->ki Utólag kihúzva.
partjain a’ Tisza,
S ő sápadozva roggyan össze,
Érzi hatalmatokat, s tagadja.
Ekként dühűltek eggykor az elfajult
Tellusz’ szülöttjei ellenetek. De Zeüsz
Felkölt; futának ők, s az ádáz
Enceladuszt leteríté az Etna.
Engem szerény szív vonsz tifelétek, és
Nem ingható hit, s magzati félelem.
Áld szenvedésim közt nyögésem,
Áld poharam, ha virág övedzi.
Az éj’ sötétét tiszta nap, a’ fagyos
Telet tavasz s nyár váltja fel,
*váltja<->fel Utólag kihúzva.
és az ősz,
Gerézddel ékesítve főjét,
S újra sötét jön elő, fagy újra.
Hadd jőjenek! ti gondotok az; nekem
Örvendeni illik, tűrni, reményleni.
Ég föld szakadjon össze, szórja
Lángjait a’ Phlegeton! ti védtek.