Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam. Ők az iskola’
Törvényeit bátran által szökdösik.
Ha jók, becsülik a’ törvényeket;
Becsülik a’ példákat is, ha szépek.
De kell-e törvény, kell-é példa a’ szépre?
’S nem széppé a’ szépet, ’s a’ rutat viszont
Nem ruttá, e’ kettő’ kéje teszi-é?
1Az első sorban említett gáncs, ’s a’ neheztelés, melly magát a’ 40–43-dikig talán igen hangosan hallatja, ’s mentséget egyedűl abban lelhet, hogy Horátzból vagyon kölcsönözve – (servum pecus ... quibus auris in ore est) – költött gáncs és neheztelés. Az Episztola’ Írója e’ fortéllyal csak elevenséget akart adni a’ poétai előadásra alkalmatlan thémának.
A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; azt tartja, a’ mit tanítnak.
Homér hatosban zengé bajnokát, –
Úgy érti mesterétől, – ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És minthogy ezt így fűzte Gyöngyösi,
Ím a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Két kurta eggy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
Remegő nyulakat avagy bitang darut a’ hurok’…
Mert ezt Horátzban így lelé – pedig,
Ő füllel, ujjal mérte a’ hangokat –
Fület varázsló zengzet, ékes jámbus.
Nyilván ez is szép jámbus lesz tehát?
– Mert törvény ellen nem kél pártosan –
Te Szerelem, eleget epedek, eleget iszom az Üröm?
’S szebb, mint a’ gúnyolt Accius’ sorai.
Daykának édes zengzetű dala:
Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim.
Talán tündér előre-érezésim
Rémitnek… – rossz! mert másod’ és negyed’
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad;
’S így Dayka ügyetlen lomha verskovácsló. –
Nem vétek az, ha Virgil és Homér
Négy Spondát vész négy dactylus helyébe.
De Dayka a’ másod’ és negyed’ fogásra
Spondát ne végyen. Ők a’ harmadik
Czikkelyben általugratják gyakorta
A’ nyúgalom pontját, és mentek értte.
Pert vonsz fejére Dayka ezt hogy tészi.
O marha lelkek! méltók vonni jármat,
Mert fül’ helyébe féket kaptatok –
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelid kaczajra, hányszor élességre!
Mi tészi a’ verset verssé? Szózatosság. –
’S mi ezt? – a’ hosszú ’s a’ rövid tagoknak
Arányos és kedveltető öszveillések.
Vers a’ mi a’ fülnek, majd tág majd szorosbb
Törvény szerint, nyújt bájt, ’s a’ holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
’S a’ nyűgét, a’ melly közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Terencz’ és Plautus’ rendeit,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Szép versek lévén, jóknak is vehet’d.
Igy jámbusom, ha páros öt fogásain
Ugy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak; ’s ha két utolsó
Poltzán gyors lábat szöktet, bár az elsőbb
Fogásban sánta lábakat von is,
– Ő két röviddel nem foldoz keményt –
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.
A’ verselés’ legrégibb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi
Szikszai borától jól fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzül,
A’ sort középben két felé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly’ hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik.
És a’ Vezérrend’ két utóbb csapását
Selypűl nem adja-vissza a’ többiben;
’S házát ’s hazát, és szálát ’s meg valát
’S hagyjont ’s vagyont*vagyon A t hiányzik, sajtóhiba, em.
nem toldoz eggyüvé.
Az adva, kapva, rakva lél kegyelmet;
Mert kedves néhol még a’ tompa hang is.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá;
’S Egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi:
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb szárnyalású,
’S e’ Versnem hordja Zrinyinek nevét.
A’ Tiberis’ ’s Ilysszus’ szép leánya
Sylvesterünket fényesbb utra hivá.
Magasbb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk’ szózatos folyását,
Nektáros ujjal ő illette-meg,
’S más húrokat
*hürokat Sajtóhiba, em.
vont zörgő karvasára.
Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihánynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Késmárknak égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
A’ nagy Dunával eggyesíteni.
De Hellenisz
2
Hellénisz…) A’ Görög Ének’ Múzája, mint alább Maeonisz is
a’ rekedt kintorna’
Nyivását kedvellő sereg között
Még nem talált érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőlt.
A’ szunnyadót nagy későn Ráday
Költötte-fel hosszúra-nyúlt altából
És Péczelének
3
Péczelének…) Gróf Ráday Gedeon, az Első, atyja a’ második Gedeonnak, a’ Koronaőrnek, Péczelen lakott, Pesthez két mértföldnyire. Itt dolgozta már első Ifjuságában – (szül. 1713. Octob. 1-jén) – görög mértékre szabott verseit. Így beszélte ezt maga az Írónak. – Jóval előbb tehát, mint a’ pór szarándok Kálmán [helyesen: Kalmár] György.
zöld árnyékai köztt
Titkolt szerelmek’ űzésére bírta.
Itten lopá-el a’ szerelmesektől
Egy pór Szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelid leányi tűkkel kergették
Bosszús halálig a’ tolvajt, ’s kezében
A’ szózatos lant csak vad hangot ejte.
Rajnis, Szabó ’s ezekkel Révai,
Nyerék-meg ezt a’ kedves Éneklőtől,
Ki ő utánok, eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével, –
Mert a’ dagály nem fennség – mint Virágra.
Sok a’ meghitt: a’ választott kevés!
Az ének és a’ Vers ellenkezésben
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszújára;
És a’ midőn ez meg-szökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom, majd tudóm lön,
’S a’ lyánka’ mézes száját a’ zsolozma
Hamis hangoknak ejtésére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyujtotta-el a’ két versengő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, legott’
Szerelmes öszve ölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy Békéltetőt
Hermionénk szent tisztelettel hangzza.
Nyert a’ magyar dal, a’ midőn görög
Tetőkre lépetetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak
4A’ lagzisoknak...) Jambusnak archilochizál. De ezt az undok Leoninusok érdemlik. – Az Elegéja két első Syllabája nem görög, hanem franczia kiejtés szerént méretett, mert a’ festés ott hosszú hangot kíván.
részegűlt czigányaik.
Tibullnak mennyei kellemü leányát
Piros csizmába bújni kénszeríték,
Hogy czinczogások mellett, a’ Homér’
És Élégéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszve csattogtassa,
’S a’ Csürhe nép közt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszetség,
De a’ kinek mejjébe tűz lobog,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot vonszó helytől futva fut,
’S a’ fársánglás’ szentségtörő bohójit
Adraszteának bosszujára hagyja.
A’ Zrinyi kobza két pár húrjait
Eggy párra szállította Bessenyei.
Azért-é hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel
Prokruszteszi
*Prokrusz teszi sajtóhiba, em.
ágyként a’ négy rend’körre
A’ Gondolatnak, hogy ha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol.
Az Örs’ öreg dallója
5
Az Őrs öreg dallója…) Tarna-Örs, Gyöngyös és a’ Jász föld között. Ott lakott Generalis B. Orczy Lőrincz Abaúji Fő Ispán, Józsefnek és Lászlónak Atyja, kik mind ketten méltók voltak eggy illy nagy férjfi atyára.
’s Barcsay –
Rokon nagy lelkek és dicső Barátok,
A’ Vers’ kidolgozásában, nehézkék.
’S eltelve még is fogyhatatlan ékkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok –
És a’ ki testvérének sirkövét
6
És a’ ki testvérének Sirkövét…) Gróf Teleki József és Ádám.
A’ bánat’ ágával foná körűl,
Az a’ ki Czídet hozta tájainkra,
És Ányós, eggyütt indultak vele.
Az áldozatlan pórsereg körültök
Bájolva gyűlt-fel, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ Fülmilének csattogásai mellett,
Rekedt szavával dong ’s kong úntalan’
Pirúlt a’ büszke Piérisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, titeket
Szóllíta-fel honnom’ nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, ’s Rózának boldog férje
Kevély örömmel lépett-fel társai közzé.
Barátom! Orczy ’s társai már avúlnak,
Avúlni fogtok eggykoron ti is!
’S mint a’ te fényed vét homályt Bugacznak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az Unokának egy később Virág,
Eggy később Dayka szózatosbb dalát
Melly a’ te lantod’ édes énekeit,
És a’ mit Istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ!
De nem lesz olly kor, melly a’ vak tudatlan’
’S ízét-elvesztett bölcsnek bosszujára,
Ki titeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Mársziász azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved csudálás nélkül emlegesse.
’S mint én irigylem két réf
pántlikáját7Két réf pántlikáját...) Czélzás Orczynak verseire. Költeményes Holmi egy Nagyságos elmétől. Pozsony 1787 lap 94. – ’s a’ Bugaczi Csárda. lap 199.
És a’ nyomorgó Csárdát Orczynak,
Akként irigylik majd Psychét neked,
’S a’ mit Hazádnak szent szerelme zengett.
Az a’ Leány, melly vélem a’ legelső
Szonéttet dallá honnunk’ szép határin,
’S most majd a’ Ráday kényes rythmuszán
Majd jámbéjonban súgja Episztolájit,
Venúzium’ hattyúja, mennyei
Therpsichoréddal megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegisz csörtetőnek,
Nem eggyik kedvelt húga a’ Delphi’ Urának;
Nem öltözött a’ Küprisz bájövébe,
’S a’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
Pallásszal a’ felhőn nem lejtegette.
Hol a’ Hegyalja látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva reám,
Befutva Eósznak lángsugárival.
Mint hűltem-el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam. Intett, hogy követném
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde mellyemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére-vissza, kérdém:
Ki vagy te szép Szűz? Lángoló szemed
’S e’ barna, fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczáid színe, ’s e’ varázs kecsek,
Benned hazámnak szültjét sejtetik.
De barna, fürtös üstököd’ virágai,
’S a’ hang, melly édes ajkadról folya,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah ki vagy?
Csudállak és szeretlek!
’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenidion
8
Xenidion…) Idegenke, szép idegen.
’s
Etelyke.
Báróczy volt az ápolóm, az új
Szép Atticának méhe.
9
Attikának méhe…) Xenophont a’ mézes beszédűt így nevezték a’ Görögök.
Ő
*méhe ő A lábjegyzet előtt a mondatvégi pont és a mondatkezdő nagybetű hiánya sajtóhiba, em.
tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’
10
Quirina a’ Római Múza; Torquata az Olasz; Luison a’ Franczia és Göthchen a’ Német. Torquata a’ Tassó keresztnevéről. Luison a’ XIV-dik Lajoséról, és az utolsó a’ Götheéről.
’s a’ szép Meonisz’ dalát
’S a’ mit Torquata ’s Luison ’s Göthchen zengtek,
’S pártájik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind a’ mit tőlök eltanulhaték.
Igy bánt Quirína Meonisz’ dalával,
’S Virgil ’s Horátz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A’ föld’ nagy Asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az, a’ mi új.
Külföld termése volt a’ rózsa is,
A’ mívelés belföldivé tevé
’S Olasz eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt-é. Most már enyim,
Ne kérdd törvénnyel eggyez-é, nem-é.
Eggyez ha szép, mert törvényt ez teszen,
A’ Kellem’ Istennéjit engeszteld-meg,
Győz a’ kinek kedvellik áldozatját.