1809 - |
1809 A |
1810 Ba |
1810/1816 Bb |
?1823–1824 Cd |
|---|---|---|---|---|
A’ verselés’ legrégibb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi,
Szikszai borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzűl,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a’ vezérrend’ két utóbb hangzatját
Selypűl nem adja vissza a’ többiben
’S házát ’s hazát, és vállát és valát,
’S hagyjont ’s vagyont nem toldoz eggyüvé.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ősének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá;
’S egünkön Zrínyi csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyű mint volt Gyöngyösi: A’ Murány éneklője, nem a’ Tordai.
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb-szárnyalású.
’S e’ versnem hordja Zrínyinek nevét.
Következik a’ Sylvester, és osztán a’ Ráday nemű vers, – és végre a’ Tordai Gyöngyösi átkozott leoninusai.
Nyert a’ magyar dal a’ midőn Görög
Kecsekre léptetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak részegűlt czigányaik
Tibullnak mennyei-kellemű leányát
Piros csizmába kelni kénszeríték,
Hogy, czinczogások mellett a’ Homér’
’S az Elegéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszvecsattogtassa
’S a’ csürhe nép köztt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség.
De a’ kinek szent érzés van mellyében,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot-vonszó helytől futva fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adrasteának bosszujára hagyja.
Nem késik az, ’s ím méri az érdemlett bért!
| Kezdete az Epistolának.
Hogy jámbusimra gáncs fog szállani
Előre láttam. Ők az iskola’
Törvényeit bátran általszökdösik.
Becsűlik a’ törvényt, – ha jó a’ törvény;
Becsűlik a’ példát, – ha jó a’ példa.
De kell e törvény, kell e példa a’ szépre?
’S nem-széppé a’ szépet és viszont a’ rútat
Nem-rúttá e’ kettő’ kéje tészi e?
A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; azt tartja a’ mit tanítnak.
Homér hatosban zengé bajnokit,
Úgy érti mesterétől; ’s a’ hatos – szép.
Murány rotyog, potyog, kotyog, szotyog
És, minthogy ezt így fűzte Gyöngyösi,
Ah, a’ rotyog, potyog, kotyog, szotyog, szép. –
Két kurta eggy hosszat ád: Tehát – csak értsd!
„Remegő nyulakat avagy bitang darut a’ hurok’…” (Pavidumque leporem etc.)*
A sor után írva. Mert ezt Horátzban igy lelé pedig*
<találja, szép vers> Az áth. rész fölé írva: lelé, mellette #jel mutatja, hogy a sor utolsó szava (pedig) és a következő sor a lap szélén haránt irányban található.
Ő füllel ujjal mérte a’ hangokat,
Fület-varázsló zengzet,*
<jamb> zengzet ékes jambus. Nyilván ez is szép jambus lesz tehát,*
Ez és a következő három sor eredetileg más sorrendben következett: 1. Nyilván…; 2. „Te szerelem!… 3. Mert pártosan…; 4. Szebb mint… A sorrend megváltoztatását a sorok előtti számok jelzik, az első sorpár végi írásjel (: és .) javítatlan maradt, em.
Mert pártosan nem kél törvény ellen:
„Te szerelem, eleget epedek! eleget iszom az üröm’…”
Szebb mint a’ gúnyolt*
<az> a’ gúnyolt Az áth. szó fölé írva. Accius’ sora? – „Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim.
Talán tündér előre érezéseim
Rémitnek…” – Rossz! mert másod és negyed
Fogásiban az első tag nem kurta,
’S középben a’ vers ketté nem hasad;
És Dayka ügyetlen ’s lomha verskovácsló.
Nem vétek az ha Virgíl és Homér
5. dactylus helyébe 4. spondát vesz.
De Dayka a’ másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. – Ők a’ 3dik
Czikkelyben által ugratják gyakorta
A’ nyúgalom’ pontját, ’s kárhoztattnak.
Pert von fejére Dayka ezt ha teszi. –
Oh, marhalelkek, kiknek fék fülök!
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor élességre.*
Ezen három utolsó sor vonással egybevonva és melléírva: HORAT.
Mi tészi a’ verset verssé? – szózatosság –
’S mi ezt? – a’ hosszú és rövid tagoknak
Arányos és kedveltető öszv’illése.
Vers a’ mi a’ fülnek majd tág majd szorosbb
Törvény szerént nyújt bájt, ’s a’ holt igébe
Hízelkedő zengéssel éltet önt;
’S nyűgét, a’ melly*
a’ melly Az a’ sor fölötti betoldás. köztt kényesen lebeg, Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így a’ Terentz’ és Plautus’ rendeit,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Szép versek lévén, jóknak is vehet’d;
Igy jámbusom – mert tőlem vette ezt Dayka –
Midőn utolsó czikkelyébe gyors
Ugrású lábat vész,*
vész<en>, Az ékezet a kihúzás miatt toldva a betű fölé ha a’ 3 első Fogásban sánta labakat von is –
Ő két ütéssel nem foldoz keményt –
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De sok van a’ mi mindent meg nem illet.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját ösvényen.
A’ verselés’ legrégiebb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi,
Szikszai borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly 6 párja közzűl
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, melly tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel*
<én> ihletéssel énekeltetik, És a’ vezérrend’ két utóbb hangzatját
Selypűl nem adja vissza a’ többiben;
’S házát ’s hazát és vállát és valát,
’S hagyjont ’s vagyont nem toldoz eggyüvé.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá;
’S egünkön Zríni csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyű mint volt Gyöngyösi:
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb-szárnyallású
’S e’ versnem hordja Zríninek nevét.
– folyt Sylvester. –
Az ének és a’ vers ellenkezésben
Állottanak mindeddig. Az rövid
Ütést adott emennek hosszújára;
És a’ midőn ez gyors szökést teve
Amaz hosszúra tátogatta száját;
’S így a’ tudom majd túdom ’s majd tudóm lön. –
Hermesnek békebotját Ráday
Nyújtotta-el a’ két versengő felett,
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, azonnal
Szerelmes öszv’ölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy Békéltetőt
Hermíonénk örökre hirdeti.
Nyert a’ magyar dal, a’ midőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a’ régi,*
A vers vége és a levél vége e sort követően külön lapon O jellel összeutalva.
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lakzisoknak részegűlt czigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába kelni kénszeríték,
Hogy czinczogások mellett*
mellett A sor fölött betoldva. a’ Homér’ ’S az Elégéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszvecsattogassa
’S a’ csürhe nép köztt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség.
De a’ kinek szent érzés van mellyében,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot-vonszó helytől futva-fut,*
hely<et> futva-fut<ja>, Az új toldalék: -től az áth. toldalék fölé betoldva.
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adrasteának bosszujára hagyja.
Nem késik az, ’s ím méri az érdemlett bért.
– – – – – – – – a’ többi most készül.
| Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam. Ők az iskola’
Törvényeit bátran által szökdösik.
Ha jók, becsűlik a’ törvényeket;
Becsülik a’ példákat is, ha szépek.
De kell e törvény, kell e példa a’ szépre?
’S nem széppé a’ szépet, ’s a’ rútat viszont
Nem-rúttá, e’ kettő’ kéje tészi e?
A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; azt tartja a’ mit tanítnak.
Homér hatosban zengé bajnokát:
– Úgy érti Mesterétől; – ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És, minthogy azt így fűzte Gyöngyösi:
Lám a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Kért kurta eggy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
Remegő nyulakat a-vagy bitang darut a’ hurok’…
Mert ezt Horátzban így lelé – pedig
Ő füllel ujjal mérte a’ hangokat –
Fület-varázsló zengzet, ékes jambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát?
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
Te szerelem, eleget epedek, eleget iszom az üröm’…
Szebb mint a’ gúnyolt Accius’ rendei!*
<sor> rendei!
Daykának édes zengzetű dala:
Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim
Talán tündér előre-érezésim*
előre-<kép>érezésim
Rémítnek… rossz! mert másod’ és negyed’
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad;
’S így Dayka ügyetlen, lomha verskovácsló.
Nem vétek az, ha Virgíl és Homér
Négy spondát vész négy dactylus’ helyébe.
De Dayka a’ másod’ és negyed’ fogásra
Spondát ne végyen! Ők a’ harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A’ nyúgalom’ pontját, és mentek értte.
Pert vonsz fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh marhalelkek! méltók vonni jármat,
Mert fül helyébe féket kaptatok;
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor élességre!
Mi tészi a’ verset verssé? – Szózatosság. –
’S mi ezt? – A’ hosszú ’s a’ rövid tagoknak
Arányos és kedveltető öszveillések.
Vers, a’ mi a’ fülnek majd tág majd szorosbb
Törvény szerént nyújt bájt, ’s a’ holt igébe
Hízelkedő zengéssel éltet önt;
’S nyügét, a’ melly köztt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Terentz’ és Plautus’ rendeit,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Szép versek lévén, jóknak is vehet’d.
Igy jambusom, ha páros öt fogásain
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak; ’s ha két utolsó
Polczain gyors lábat szöktet, bár az elsőbb
Fogásban sánta lábakat von is:
Ő két röviddel nem foldoz keményt –
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.
A’ verselés’ legrégiebb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi,
Szikszai borától jól fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzűl,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik.
És a’ vezérrend’ két utóbb csapásait
Selypűl nem adja-vissza a’ többiben.
’S házát ’s hazát és szálát meg valát
’S hagyjont ’s vagyont nem toldoz eggyüvé.
Az adva ’s kapva, rakva lél kegyelmet,
Mert kedves néhol még a’ tompa hang is.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá.
’S egünkön Zríni csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyü mint volt Gyöngyösi:
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb szárnyalású,
’S e’ versnem hordja Zríninek nevét.
A’ Tíberis’ ’s Ilisszus’ szép leánya
Sylvesterünket fényesbb utra hívá.
Magasbb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk’ szózatos folyását
Nektáros ujjal ő illette-meg,
’S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Tatránknak égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
A’ nagy Dunával eggyesíteni.
De Hellénisz a’ rekedt kintorna’
Nyívását kedvelő sereg között
Még nem talált érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőlt.
A’ Szunnyadót nagy-későn Ráday
Költötte-fel hosszúra-nyúlt altából,
És Péczelének zöld árnyékai köztt
Titkolt szerelmek’ űzésére bírta.
Itten lopá-el a’ Szerelmesektől
Eggy pór Szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelíd leányai tűkkel kergeték
Bosszús halálig a’ tolvajt, ’s kezében
A’ szózatos lant csak vad hangot ejte.
Rájnis ’s Szabó, ’s ezekkel Révai,
Nyerék-meg azt a’ kedves Éneklőtől,
Ki őutánok, eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
Mert a’ dagály nem fennség, mint Virágra.
Sok a’ meghítt, a’ Választott kevés.
Az ének és a’ vers ellenkezésben
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott emennek hosszujára;
És, a’ midőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom majd tudóm lőn
’S a’ lyányka’ mézes ajkát*
<száját> mézes ajkát a’ zsolozma Hamis hangoknak ejtésére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyújtotta-el a’ két versengő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, azonnal
Szerelmes öszveölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy Békéltetőt
Hermíonénk szent tisztelettel hang’zza.
Nyert a’ magyar dal, a’ midőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lakzisoknak részegűlt czigányaik*
<leányaik> czigányaik Az áth. szó fölé írva.
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bújni kénszeríték;
Hogy czinczogások mellett a’ Homér’
És Élegéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszvecsattogassa,
’S a’ csürhe nép köztt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség,
De a’ kinek mellyében tűz lobog,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot-vonszó helytől futva-fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adraszteának bosszujára hagyja.
A’ Zríni’ kobza’ két*
<negy> két pár húrjait Eggy párra szállította Bessenyei.
Azért e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel,
Prokrusztesi ágyként, a’ négy rend’ köre
A’ gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást
És hogyha hosszú, nyesdesést, parancsol?
Az Örs’ öreg dallója ’s Barcsay,
Dicső barátok és rokon nagy lelkek,
A’ vers’ kidolgozásában nehézkék,
’S eltelve még is fogyhatatlan ékkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok;
És a’ ki testvérének sírkövét
A’ bánat’ ágával foná-körűl,
’S az a’ ki Czídet hozta tájainkra,
És Ányós, eggyütt indúltak vele.
Az áldozatlan pórsereg körűlttök
Bájolva gyűlt-fel, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ fülmilének csattogásai mellett,
Rekedt szavával dong ’s kong úntalan’.
Pirúlt a’ büszke Píerisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, títeket
Szóllíta-fel, honnom’ nagy díszei,
Kisem, te Berzsenyim, ’s Rózának boldog férje!
’S kevély örömmel lépett-fel társai közzé.
Barátom! Orczy ’s társai már avúlnak.
Avúlni fogtok eggykoron ti is!
’S mint a’ te fényed vét homályt Bugacznak
Szent dallosára most, úgy zengi majd
Az únokának eggy újabb Virág
Eggy újabb Dayka szózatosbb dalát,
Melly a’ te lantod’ édes énekeit,
És a’ mit Istennéje sug Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ!
De nem lesz olly kor, melly a’ vak tudatlan’
’S ízét-elvesztett bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Márszyász azt gyáva lantolónak,
Kire ég föld ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved’ csudálás nélkül emlegesse.
’S mint én irígylem Orczynak Bugaczát,
Akként irígylik majd Psychéd’ neked,
’S a’ mit hazádnak szent szerelme zengett.
Az a’ leány, melly vélem a’ legelső
Szonéttet dallá honnunk’ szép határin,
’S most majd a’ Ráday’ kényes rythmuszán
Majd jambejonban sugja episztolájit,
Venúzium’ hattyúja, mennyei
Terpszíchoréddal megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegiszcsörtetőnek,
Nem eggyik kedvelt húga a’ Delphi’ urának;
Nem öltözött a’ Küprisz’ bájövébe,
A’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
’S Pallásszal a’ felhőn nem tántzolá*
E két sor eredetileg fordított sorrendben van lejegyezve, a sorrendi cserét számok mutatják.
Hol a’ Hegyalja látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog’ víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva rám,
Befutva Eósznak lángsugáraival.
Mint hűltem-el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Intett hogy követném,
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde mellyemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére-vissza, ezt kérdém:
Ki vagy te, szép Szűz? Lángoló szemed
’S e’ barna, fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczáid’ színe, ’s e’ varázs kecsek
Benned hazámnak szűltjét sejtetik.
De barna, fürtös üstököd’ virágai
’S a’ hang, melly édes ajkadról folya,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csudállak és szeretlek!
’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenídion ’s Magyarcsa.
Báróczy volt az ápolóm; az új
Szép Attikának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem, melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’ ’s a’ szép Maeonisz’ dalát,
’S a’ mit Torquata ’s Louison ’s Göthchen zengtek.
’S pártájik’ elhúllott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerént eldallom bérczeinknek
Mind a’ mit tőlök eltanúlhaték.
Igy bánt Quirína Maeonisz’ dalával;
’S Virgíl ’s Horátz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek kosszorút
A’ föld’ nagy Asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az a’ mi még új.
Külföld termése volt a’ rózsa is;
A’ mívelés belföldivé tevé;
’S olasz-eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer, halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd:
Mindég enyém volt e? Most már enyém.
Ne kérdd: Törvénnyel eggyez é, nem é?
Eggyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A’ Kellem’ Istennéjit engeszteld-meg.
Győz, a’ kinek kedvellik áldozatját.
| Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam. Ők az iskola’
Törvényeit bátran által szökdösik.
Ha jók, becsülik a’ törvényeket;
Becsülik a’ példákat is, ha szépek.
De kell-e törvény, kell-é példa a’ szépre?
’S nem széppé a’ szépet, ’s a’ rutat viszont
Nem ruttá, e’ kettő’ kéje teszi-é?1
Az első sorban említett gáncs, ’s a’ neheztelés, melly magát a’ 40–43-dikig talán igen hangosan hallatja, ’s mentséget egyedűl abban lelhet, hogy Horátzból vagyon kölcsönözve – (servum pecus ... quibus auris in ore est) – költött gáncs és neheztelés. Az Episztola’ Írója e’ fortéllyal csak elevenséget akart adni a’ poétai előadásra alkalmatlan thémának. A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; azt tartja, a’ mit tanítnak.
Homér hatosban zengé bajnokát, –
Úgy érti mesterétől, – ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És minthogy ezt így fűzte Gyöngyösi,
Ím a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Két kurta eggy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
Remegő nyulakat avagy bitang darut a’ hurok’…
Mert ezt Horátzban így lelé – pedig,
Ő füllel, ujjal mérte a’ hangokat –
Fület varázsló zengzet, ékes jámbus.
Nyilván ez is szép jámbus lesz tehát?
– Mert törvény ellen nem kél pártosan –
Te Szerelem, eleget epedek, eleget iszom az Üröm?
’S szebb, mint a’ gúnyolt Accius’ sorai.
Daykának édes zengzetű dala:
Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim.
Talán tündér előre-érezésim
Rémitnek… – rossz! mert másod’ és negyed’
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad;
’S így Dayka ügyetlen lomha verskovácsló. –
Nem vétek az, ha Virgil és Homér
Négy Spondát vész négy dactylus helyébe.
De Dayka a’ másod’ és negyed’ fogásra
Spondát ne végyen. Ők a’ harmadik
Czikkelyben általugratják gyakorta
A’ nyúgalom pontját, és mentek értte.
Pert vonsz fejére Dayka ezt hogy tészi.
O marha lelkek! méltók vonni jármat,
Mert fül’ helyébe féket kaptatok –
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelid kaczajra, hányszor élességre!
Mi tészi a’ verset verssé? Szózatosság. –
’S mi ezt? – a’ hosszú ’s a’ rövid tagoknak
Arányos és kedveltető öszveillések.
Vers a’ mi a’ fülnek, majd tág majd szorosbb
Törvény szerint, nyújt bájt, ’s a’ holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
’S a’ nyűgét, a’ melly közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Terencz’ és Plautus’ rendeit,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Szép versek lévén, jóknak is vehet’d.
Igy jámbusom, ha páros öt fogásain
Ugy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak; ’s ha két utolsó
Poltzán gyors lábat szöktet, bár az elsőbb
Fogásban sánta lábakat von is,
– Ő két röviddel nem foldoz keményt –
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.
A’ verselés’ legrégibb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi
Szikszai borától jól fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzül,
A’ sort középben két felé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly’ hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik.
És a’ Vezérrend’ két utóbb csapását
Selypűl nem adja-vissza a’ többiben;
’S házát ’s hazát, és szálát ’s meg valát
’S hagyjont ’s vagyont*
vagyon A t hiányzik, sajtóhiba, em. nem toldoz eggyüvé.Az adva, kapva, rakva lél kegyelmet;
Mert kedves néhol még a’ tompa hang is.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá;
’S Egünkön Zrinyi csillagként ragyog.
Kevésbé könnyü mint volt Gyöngyösi:
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb szárnyalású,
’S e’ Versnem hordja Zrinyinek nevét.
A’ Tiberis’ ’s Ilysszus’ szép leánya
Sylvesterünket fényesbb utra hivá.
Magasbb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk’ szózatos folyását,
Nektáros ujjal ő illette-meg,
’S más húrokat*
hürokat Sajtóhiba, em. vont zörgő karvasára.Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihánynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Késmárknak égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
A’ nagy Dunával eggyesíteni.
De Hellenisz2
Hellénisz…) A’ Görög Ének’ Múzája, mint alább Maeonisz is a’ rekedt kintorna’Nyivását kedvellő sereg között
Még nem talált érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőlt.
A’ szunnyadót nagy későn Ráday
Költötte-fel hosszúra-nyúlt altából
És Péczelének3
Péczelének…) Gróf Ráday Gedeon, az Első, atyja a’ második Gedeonnak, a’ Koronaőrnek, Péczelen lakott, Pesthez két mértföldnyire. Itt dolgozta már első Ifjuságában – (szül. 1713. Octob. 1-jén) – görög mértékre szabott verseit. Így beszélte ezt maga az Írónak. – Jóval előbb tehát, mint a’ pór szarándok Kálmán [helyesen: Kalmár] György.
zöld árnyékai közttTitkolt szerelmek’ űzésére bírta.
Itten lopá-el a’ szerelmesektől
Egy pór Szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelid leányi tűkkel kergették
Bosszús halálig a’ tolvajt, ’s kezében
A’ szózatos lant csak vad hangot ejte.
Rajnis, Szabó ’s ezekkel Révai,
Nyerék-meg ezt a’ kedves Éneklőtől,
Ki ő utánok, eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével, –
Mert a’ dagály nem fennség – mint Virágra.
Sok a’ meghitt: a’ választott kevés!
Az ének és a’ Vers ellenkezésben
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszújára;
És a’ midőn ez meg-szökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom, majd tudóm lön,
’S a’ lyánka’ mézes száját a’ zsolozma
Hamis hangoknak ejtésére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyujtotta-el a’ két versengő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, legott’
Szerelmes öszve ölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy Békéltetőt
Hermionénk szent tisztelettel hangzza.
Nyert a’ magyar dal, a’ midőn görög
Tetőkre lépetetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak4
A’ lagzisoknak...) Jambusnak archilochizál. De ezt az undok Leoninusok érdemlik. – Az Elegéja két első Syllabája nem görög, hanem franczia kiejtés szerént méretett, mert a’ festés ott hosszú hangot kíván. részegűlt czigányaik. Tibullnak mennyei kellemü leányát
Piros csizmába bújni kénszeríték,
Hogy czinczogások mellett, a’ Homér’
És Élégéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszve csattogtassa,
’S a’ Csürhe nép közt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszetség,
De a’ kinek mejjébe tűz lobog,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot vonszó helytől futva fut,
’S a’ fársánglás’ szentségtörő bohójit
Adraszteának bosszujára hagyja.
A’ Zrinyi kobza két pár húrjait
Eggy párra szállította Bessenyei.
Azért-é hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel
Prokruszteszi*
Prokrusz teszi sajtóhiba, em. ágyként a’ négy rend’körreA’ Gondolatnak, hogy ha kurta, nyújtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol.
Az Örs’ öreg dallója5
Az Őrs öreg dallója…) Tarna-Örs, Gyöngyös és a’ Jász föld között. Ott lakott Generalis B. Orczy Lőrincz Abaúji Fő Ispán, Józsefnek és Lászlónak Atyja, kik mind ketten méltók voltak eggy illy nagy férjfi atyára. ’s Barcsay –Rokon nagy lelkek és dicső Barátok,
A’ Vers’ kidolgozásában, nehézkék.
’S eltelve még is fogyhatatlan ékkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok –
És a’ ki testvérének sirkövét6
És a’ ki testvérének Sirkövét…) Gróf Teleki József és Ádám.
A’ bánat’ ágával foná körűl,
Az a’ ki Czídet hozta tájainkra,
És Ányós, eggyütt indultak vele.
Az áldozatlan pórsereg körültök
Bájolva gyűlt-fel, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ Fülmilének csattogásai mellett,
Rekedt szavával dong ’s kong úntalan’
Pirúlt a’ büszke Piérisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, titeket
Szóllíta-fel honnom’ nagy díszei:
Kisem, te Berzsenyim, ’s Rózának boldog férje
Kevély örömmel lépett-fel társai közzé.
Barátom! Orczy ’s társai már avúlnak,
Avúlni fogtok eggykoron ti is!
’S mint a’ te fényed vét homályt Bugacznak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az Unokának egy később Virág,
Eggy később Dayka szózatosbb dalát
Melly a’ te lantod’ édes énekeit,
És a’ mit Istennéje súg Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ!
De nem lesz olly kor, melly a’ vak tudatlan’
’S ízét-elvesztett bölcsnek bosszujára,
Ki titeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Mársziász azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved csudálás nélkül emlegesse.
’S mint én irigylem két réf pántlikáját7
Két réf pántlikáját...) Czélzás Orczynak verseire. Költeményes Holmi egy Nagyságos elmétől. Pozsony 1787 lap 94. – ’s a’ Bugaczi Csárda. lap 199.
És a’ nyomorgó Csárdát Orczynak,
Akként irigylik majd Psychét neked,
’S a’ mit Hazádnak szent szerelme zengett.
Az a’ Leány, melly vélem a’ legelső
Szonéttet dallá honnunk’ szép határin,
’S most majd a’ Ráday kényes rythmuszán
Majd jámbéjonban súgja Episztolájit,
Venúzium’ hattyúja, mennyei
Therpsichoréddal megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegisz csörtetőnek,
Nem eggyik kedvelt húga a’ Delphi’ Urának;
Nem öltözött a’ Küprisz bájövébe,
’S a’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
Pallásszal a’ felhőn nem lejtegette.
Hol a’ Hegyalja látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva reám,
Befutva Eósznak lángsugárival.
Mint hűltem-el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam. Intett, hogy követném
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde mellyemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére-vissza, kérdém:
Ki vagy te szép Szűz? Lángoló szemed
’S e’ barna, fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczáid színe, ’s e’ varázs kecsek,
Benned hazámnak szültjét sejtetik.
De barna, fürtös üstököd’ virágai,
’S a’ hang, melly édes ajkadról folya,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah ki vagy?
Csudállak és szeretlek!
’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenidion8
Xenidion…) Idegenke, szép idegen. ’s Etelyke.
Báróczy volt az ápolóm, az új
Szép Atticának méhe.9
Attikának méhe…) Xenophont a’ mézes beszédűt így nevezték a’ Görögök. Ő*méhe ő A lábjegyzet előtt a mondatvégi pont és a mondatkezdő nagybetű hiánya sajtóhiba, em. tanítottEngem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’10
Quirina a’ Római Múza; Torquata az Olasz; Luison a’ Franczia és Göthchen a’ Német. Torquata a’ Tassó keresztnevéről. Luison a’ XIV-dik Lajoséról, és az utolsó a’ Götheéről. ’s a’ szép Meonisz’ dalát’S a’ mit Torquata ’s Luison ’s Göthchen zengtek,
’S pártájik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind a’ mit tőlök eltanulhaték.
Igy bánt Quirína Meonisz’ dalával,
’S Virgil ’s Horátz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A’ föld’ nagy Asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az, a’ mi új.
Külföld termése volt a’ rózsa is,
A’ mívelés belföldivé tevé
’S Olasz eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt-é. Most már enyim,
Ne kérdd törvénnyel eggyez-é, nem-é.
Eggyez ha szép, mert törvényt ez teszen,
A’ Kellem’ Istennéjit engeszteld-meg,
Győz a’ kinek kedvellik áldozatját.
| Hogy jambuszimra gáncs fog szállani,
Előre láttam; ők az Iskola’
Törvényit bátran általszökdösik.
Becsűlik a’ törvényt, de csak ha jó:
Becsűlik a’ példát, de csak ha szép.
De kell e törvény, kell e Szépre*
kell e <a’> Szépre példa?’S nemszéppé*
nem<->széppé a’ szépet ’s a’ rútat viszontNemrúttá,*
Nem<->rúttá, e’ kettő’ kéje tészi e?A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; <azt tartja, a’ mit tanítnak.> tanítják, s ő hiszi.*
Későbbi javítás, a sor végére írva.
Homér hatosban zengé hőseit,
Úgy érti Mesterétől, ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És, minthogy ezt így fűzte Gyöngyösi,
Ím a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Két kurta eggy hosszut ád. Tehát, csak értsd,
„Remegő nyulakat, avagy bitang darut a’ hurok”
Mert ezt Horátzban így lelé; pedig
Ő füllel, ujjal mérte a’ hangokat;
Fület-varázsló zengzet, szép iámbusz.
Nyilván ez is szép jámbusz lesz tehát,
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
„Te, Szerelem! eleget epedek, eleget iszom” –
Daykának édes-zengzetű dala:
„Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim?
Talán tündér előre-érezésim
Rémítnek?…” – rossz; mert másod és negyed
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad.*
Utána egészen áth. sor: <’S így Dayka ügyetlen … verskovácsoló.>
Nem vétek, hogyha Virgílben ’s Homérban
Négy sponda lép négy dactülosz’ helyébe:
De Dayka a’ másod és negyed fogásra
Spondát ne végyen. Ők a’ harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A’ nyugalom’ pontját, és mentek érte:*
ment<t>ek <értte> érte:
Pört vonsz fejére Dayka, ezt hogy teszi.
Oh, marhalelkek! méltók vonni igát,*
vonni <jármot,> igát,
Mert fül’ helyébe féket kaptatok!
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor már epére!
Mi tészi a’ verset verssé? „Szózatosság.”
’S mi ezt? „A’ hosszú és rövid tagoknak
Arányos és kedveltető egyezése.”
Vers a’ mi a’ fülnek hol tág, hol szoros
Törvény szerint nyujt bájt, ’s a’ holt igébe
Hizelkedő zengéssel éltet önt;
’S a’ nyűgöt, melly közt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Plautusznak ’s Terentznek rendei,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Füled’ gyönyörrel ’s játszva verdesik.
Így jámbuszom, ha páros öt fogásin
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak, ’s ha véghelyén
Nehéz ütés nem bukdos; ő keményt
Kettős röviddel ütni nem szeret;
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.
A’ verselés’ legrégiebb neme
Az volt közöttünk, a’ mellyen Tinódi
Szikszó’ borától fűlve dúdola.
Rest és süket vers, melly hat párja közzül,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a’ vezérrend’ két utóbb csapását
Selypűl nem adja vissza a’ többiben,
’S házát ’s hazát, és szálát meg’ valát
’S vagyont ’s hagyjont nem toldoz eggyüvé.
Az adva, kapva, rakva, lél kegyelmet,
Mert kedves ollykor még a’ tompa hang is.
Elhalhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztésit dallá;
’S egünkön Zrínyi csillagként ragyog.*
Az egész sor a lap alján betoldva, német nyelvű utasítás és jelek mutatják szövegbeli helyét.
Kevésbbe könnyü mint volt Gyöngyösi,
Jóval tanultabb, ’s fenntebb szárnyalású,*
szárnya<l>lású,
’S e’ versnem hordja Zrínyinek nevét.
A’ Tiberisz’ ’s Ilisszusz’ szép leánya
Sylvesterünket fényesb*
fényesb<b> Itt és a továbbiakban a második b kihúzva. útra hívá.Magasb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse Nyelvünk’ szózatosb folyását,
Nektáros ujjal ő illette meg,
’S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Tatrának égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
Az Iszterével eggyesíteni.
De Meoníde*
< De a’ Hellénisz > De Meoníde A sor végén betoldva. a’ rekedt koboz’Nyivását kedvelő sereg között
Még nem talála érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőle.
A’ szunnyadót nagy későn Ráday
Költötte fel hosszúra-nyúlt altából,
És Péczelének zöld árnyékiban
Titkos szerelmek’ űzésére hajtá.
Itten lopá el a’ szerelmesektől
Eggy pór szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelíd leányai kergeték a’ tolvajt,
’S kezében a’ lant tompa hangot ejte.
Rájnis, Szabó, ’s Szabóval Révai,
Nyerék meg azt a’ kedves Éneklőtől
Ki őutánok eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
Mert a’ dagály nem fennség, mint Virágra.
Sok a’ meghitt, a’ választott kevés.
Az ének és a’ vers ellenkezésben
Állottanak mindaddig. Az rövid
Ütést adott amannak hosszujára;
És a’ midőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom, majd tudóm lett,
’S a’ lyányka’ mézes ajkát a’ zsolozma
Hamis hangzások’ ejtetére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyujtotta el a’ két versenygő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, legott
Szerelmes összeölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy békéltetőt
Hermíone hálásan tiszteli.
Nyert, és sokat, dalunk,*
a’ magyar dal, a’ Az aláhúzott rész fölé írva a javítás: és sokat, dalunk, midőn görögTetőkre léptetett: a’ régi veszte,*
<de veszt> a’ régi veszte,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak részegűlt czigányaik
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bujni kényszeríték,
Hogy czinczogásaik mellett a’ Homér’
’S a’ sánta Múza’ tánczait lejtegetvén,
Patkós bokájit össze csattogassa,
’S a’ csűrhe nép közt vad kaczajt röpítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség;
De a’ kinek szent tűz hevíti keblét,*
A sor mellett a lap szélén a következő megjegyzés található, ami nem illik a szövegbe: melly sok a’!
’S Hellásznak Istenségeit*
Istenségeit A szókezdő betű i-ből javítva, a sor előtt megismételve a javítás. tiszteli,Az átkot-vonszó helytől futva fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adrasteának bosszujára hagyja.
Zrínyink’ kobzának*
<A’ Zrínyi kobza’> Zrínyink’ kobzának A sor végére betoldva. két pár húrjaitEggy párra szállítá le Bessenyei;
Azért e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel,
Procrusteszi ágyként, a’ négy rend’ köre
A’ gondolatnak, hogyha kurta, nyujtást,
És hogyha hosszú, nyesdesést parancsol?
Az Örsi öreg nyirettyűs, ’s Barcsai,
Rokon nagy lelkek, összefont barátok,
Verseik’ kidolgozásában nehézkék,
’S eltelve még is végtelen’ kecsekkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok.
És*
<’S az,> És A sor elé betoldva. a’ ki testvérének sírkövétA’ bánat’ ágával foná körűl;
És a’ ki Czídet hozta tájainkra,
A’ Széki háznak ez ’s az fényes éke,
És a’ Zsibó’ Urának sógora;
És Ányós, eggyütt indultak vele.
Körűlök elbájolva gyűle fel*
elbájolva <lépe fel> gyűle fel
Eggy dőre pórhad, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ fülmilének csattogása mellett,
Rekedt szavával dong kong úntalan’.
Pirult a’ büszke Píerisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, títeket
Szólíta fel honom’ nagy díszei,
Kisem, te Berzsenyim, ’s a’ Róza’ boldog*
Utólag betoldva a sor szélén. férje,’S kevély örömmel lépe társai közzé.
Barátom, Orczy ’s társai már avulnak.
Avulni fogtok eggykor majd ti is!
’S mint a’ te fényed lök homályt Bugacznak
Szent dallosára most: úgy zengi majd
Az únokának eggy újabb Virág,
Eggy újabb Dayka szózatosbb dalát,
Melly a’ te lantod’ édes énekét,
És a’ mit Istennéje sug Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ.
De nem leszen kor, melly a’ vak tudatlan’
’S a’ pöffedt sanda bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak*
nyelvrontóknak Az első n N-ből jav. szidalmaz,Mint Marszyász azt gyáva lantolónak,
Kire ég, föld, ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved’ csodálás nélkül emlegesse.
’S mint én irígylem két réf pantlikáját
És a’ nyomorgó viskót Orczynak:
Akként irígylik Pszychéd’ majd neked,
’S a’ mit hazád’ hív szent szerelme zeng.
A’ melly leány énnékem*
<Az a’> leány <melly> nékem Az A’ melly és az én sor fölötti betoldások. a’ legelsőSonettet*
Sonettet A második e ó-ból jav. ihlé nyelvünkön, Somogy’Venúziumának szózatos hattyúja,
A’ te Éneklőddel megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegiszcsörtetőnek,
Nem eggyik húga a’ Delphi’ szent urának,*
urának Az u U-ból jav.
Nem öltözött Küprisznek bájövébe,
’S a’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
Pallásszal felhők közt*
<a’> felhők közt A felhők k-ja a sor közben, a közt a sor végén betoldva nem tánczolgatta.Hol a’ Hegyalja’ látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog’ víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva rám,
Befutva Eósznak lángsugárival.
Mint hűltem el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Inte, hogy követném,
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde keblemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére vissza, kérdém:
Ki vagy te, szép Szűz? lángoló szemed,
’S e’ barna-fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczádnak színe, ’s e’ varázs kecsek,
Benned honomnak szültjét sejtetik.
De barna-fürtös üstököd’ virágai,
’S a’ hang, melly édes ajkadon lebeg,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csodállak és szeretlek.
’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenídion ’s Etelyke.
Báróczi volt ápolóm, az új
Szép Atticának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem, melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’, ’s a’ szebb Meonisz’*
M<a>eonisz’ dalát,’S a’ mit Torquáta, Louison, ’s Gőthchen zengtek.
’S pártájik elhullott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerint eldallom bérczeinknek
Mind, a’ mit tőlök eltanúlhaték.
Így bánt Quirína Meonisz’ dalával;
’S Virgíl ’s Horátz Pindárnak és Homérnak
Virágaikból fűztek koszorút
A’ föld’ nagy asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az, a’ mi még új.
Külföld’ termése volt a’ rózsa is;
A’ mívelés belföldivé tevé,
’S Heszpéri eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer, halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd,
Mindég enyém volt e. Most már enyém.
Ne kérdd, törvénnyel egyez é, nem é.
Eggyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A’ kellem’ Istennéjit engeszteljed:
Nyert, a’ kinek kedvellik áldozatját.
|