Miklára, Somogyban.
Széphalom, Octoberben, 1809.
Hogy jambusimra gáncs fog szállani,
Előre láttam. Ők az iskola’
Törvényeit bátran által szökdösik.
Ha jók, becsűlik a’ törvényeket;
Becsülik a’ példákat is, ha szépek.
De kell e törvény, kell e példa a’ szépre?
’S nem széppé a’ szépet, ’s a’ rútat viszont
Nem-rúttá, e’ kettő’ kéje tészi e?
A’ babonának reszkető fija
Nem lát, nem hall; azt tartja a’ mit tanítnak.
Homér hatosban zengé bajnokát:
– Úgy érti Mesterétől; – ’s a’ hatos szép.
Murány rotyog, potyog, totyog, szotyog;
És, minthogy azt így fűzte Gyöngyösi:
Lám a’ rotyog, potyog, totyog, szotyog, szép.
Kért kurta eggy hosszat ád. Tehát, csak értsd:
Remegő nyulakat a-vagy bitang darut a’ hurok’…
Mert ezt Horátzban így lelé – pedig
Ő füllel ujjal mérte a’ hangokat –
Fület-varázsló zengzet, ékes jambus.
Nyilván ez is szép jambus lesz tehát?
Mert törvény ellen nem kél pártosan:
Te szerelem, eleget epedek, eleget iszom az üröm’…
Szebb mint a’ gúnyolt Accius’ rendei!
*<sor> rendei!
Daykának édes zengzetű dala:
Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talán újúlnak régi szenvedésim
Talán tündér előre-érezésim*előre-<kép>érezésim
Rémítnek… rossz! mert másod’ és negyed’
Fogásiban az első tag hamis,
’S középben a’ vers ketté nem hasad;
’S így Dayka ügyetlen, lomha verskovácsló.
Nem vétek az, ha Virgíl és Homér
Négy spondát vész négy dactylus’ helyébe.
De Dayka a’ másod’ és negyed’ fogásra
Spondát ne végyen! Ők a’ harmadik
Czikkelyben általszökdösik gyakorta
A’ nyúgalom’ pontját, és mentek értte.
Pert vonsz fejére Dayka ezt hogy teszi.
Oh marhalelkek! méltók vonni jármat,
Mert fül helyébe féket kaptatok;
Hányszor fakaszta már dongástok engem
Szelíd kaczajra, hányszor élességre!
Mi tészi a’ verset verssé? – Szózatosság. –
’S mi ezt? – A’ hosszú ’s a’ rövid tagoknak
Arányos és kedveltető öszveillések.
Vers, a’ mi a’ fülnek majd tág majd szorosbb
Törvény szerént nyújt bájt, ’s a’ holt igébe
Hízelkedő zengéssel éltet önt;
’S nyügét, a’ melly köztt kényesen lebeg,
Érezni nem, de csak gyanítni hagyja.
’S így Terentz’ és Plautus’ rendeit,
Bár szűk bilincsre verve nincsenek,
Szép versek lévén, jóknak is vehet’d.
Igy jambusom, ha páros öt fogásain
Úgy ejti kurta tagjait, hogy ők
Utól ne álljanak; ’s ha két utolsó
Polczain gyors lábat szöktet, bár az elsőbb
Fogásban sánta lábakat von is:
Ő két röviddel nem foldoz keményt –
Komoly dalának bátran járja tánczát,
’S az iskolások’ gáncsaikat kaczagja.
De nem talál helyt minden mindenütt.
Az boldog, a’ kit nyájas Istene
Keggyel vezérel a’ saját nyomon.
A’ verselés’ legrégiebb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi,
Szikszai borától jól fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzűl,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik.
És a’ vezérrend’ két utóbb csapásait
Selypűl nem adja-vissza a’ többiben.
’S házát ’s hazát és szálát meg valát
’S hagyjont ’s vagyont nem toldoz eggyüvé.
Az adva ’s kapva, rakva lél kegyelmet,
Mert kedves néhol még a’ tompa hang is.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ösének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá.
’S egünkön Zríni csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyü mint volt Gyöngyösi:
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb szárnyalású,
’S e’ versnem hordja Zríninek nevét.
A’ Tíberis’ ’s Ilisszus’ szép leánya
Sylvesterünket fényesbb utra hívá.
Magasbb kecsekhez szoktatott fülét,
Hogy értse nyelvünk’ szózatos folyását
Nektáros ujjal ő illette-meg,
’S más húrokat vont zörgő karvasára.
Fülelt a’ tér, füleltek a’ tetők,
’S Tihanynak játszó lyánya felkapá
A’ kedves hangot, ’s sokszorozva vitte
Tatránknak égbe-nyúlt sziklájihoz,
És a’ holott az Olt siet vizét
A’ nagy Dunával eggyesíteni.
De Hellénisz a’ rekedt kintorna’
Nyívását kedvelő sereg között
Még nem talált érzékeny tisztelőt,
’S jobb korra várván, nyúgalomra dőlt.
A’ Szunnyadót nagy-későn Ráday
Költötte-fel hosszúra-nyúlt altából,
És Péczelének zöld árnyékai köztt
Titkolt szerelmek’ űzésére bírta.
Itten lopá-el a’ Szerelmesektől
Eggy pór Szarándok lantjokat. De Zeüsznek
Szelíd leányai tűkkel kergeték
Bosszús halálig a’ tolvajt, ’s kezében
A’ szózatos lant csak vad hangot ejte.
Rájnis ’s Szabó, ’s ezekkel Révai,
Nyerék-meg azt a’ kedves Éneklőtől,
Ki őutánok, eggyre sem mosolygott
Még édesebb, még bájosabb kegyével,
Mert a’ dagály nem fennség, mint Virágra.
Sok a’ meghítt, a’ Választott kevés.
Az ének és a’ vers ellenkezésben
Állottanak mind eddig. Az rövid
Ütést adott emennek hosszujára;
És, a’ midőn ez megszökött, amaz
Balúl hosszúra tátogatta száját.
’S így a’ tudom majd túdom majd tudóm lőn
’S a’ lyányka’ mézes ajkát
*<száját> mézes ajkát
a’ zsolozma
Hamis hangoknak ejtésére kínzá.
Hermesznek békebotját Ráday
Nyújtotta-el a’ két versengő felett;
’S ők, mint a’ kígyók a’ boton, azonnal
Szerelmes öszveölelkezésbe költek,
’S visszálkodások’ harcza véget ért.
’S most a’ magyar dal már görög kecsekkel
Dicsekszik, és a’ nagy Békéltetőt
Hermíonénk szent tisztelettel hang’zza.
Nyert a’ magyar dal, a’ midőn görög
Tetőkre léptetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lakzisoknak részegűlt czigányaik
*<leányaik> czigányaik Az áth. szó fölé írva.
Tibullnak mennyei kellemű leányát
Piros csizmába bújni kénszeríték;
Hogy czinczogások mellett a’ Homér’
És Élegéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszvecsattogassa,
’S a’ csürhe nép köztt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség,
De a’ kinek mellyében tűz lobog,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot-vonszó helytől futva-fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adraszteának bosszujára hagyja.
A’ Zríni’ kobza’ két
*<negy> két
pár húrjait
Eggy párra szállította Bessenyei.
Azért e, hogy négy eggyezőt keresni
Kifárada a’ szűk nyelvben? vagy mivel,
Prokrusztesi ágyként, a’ négy rend’ köre
A’ gondolatnak, hogyha kurta, nyújtást
És hogyha hosszú, nyesdesést, parancsol?
Az Örs’ öreg dallója ’s Barcsay,
Dicső barátok és rokon nagy lelkek,
A’ vers’ kidolgozásában nehézkék,
’S eltelve még is fogyhatatlan ékkel,
’S magyar lelkeikben halhatatlanok;
És a’ ki testvérének sírkövét
A’ bánat’ ágával foná-körűl,
’S az a’ ki Czídet hozta tájainkra,
És Ányós, eggyütt indúltak vele.
Az áldozatlan pórsereg körűlttök
Bájolva gyűlt-fel, ’s minden hangicsálást
Zengésnek vévén, mint a’ tók’ lakóji
A’ fülmilének csattogásai mellett,
Rekedt szavával dong ’s kong úntalan’.
Pirúlt a’ büszke Píerisz, ’s helyére
Nyomván a’ hulló pártát, títeket
Szóllíta-fel, honnom’ nagy díszei,
Kisem, te Berzsenyim, ’s Rózának boldog férje!
’S kevély örömmel lépett-fel társai közzé.
Barátom! Orczy ’s társai már avúlnak.
Avúlni fogtok eggykoron ti is!
’S mint a’ te fényed vét homályt Bugacznak
Szent dallosára most, úgy zengi majd
Az únokának eggy újabb Virág
Eggy újabb Dayka szózatosbb dalát,
Melly a’ te lantod’ édes énekeit,
És a’ mit Istennéje sug Kisünknek,
És Himfy zengett, elfeledteti.
Mi még hajnallunk, ’s távol a’ határ!
De nem lesz olly kor, melly a’ vak tudatlan’
’S ízét-elvesztett bölcsnek bosszujára,
Ki títeket nyelvrontóknak szidalmaz,
Mint Márszyász azt gyáva lantolónak,
Kire ég föld ’s még a’ poklok is fülelnek,
Neved’ csudálás nélkül emlegesse.
’S mint én irígylem Orczynak Bugaczát,
Akként irígylik majd Psychéd’ neked,
’S a’ mit hazádnak szent szerelme zengett.
Az a’ leány, melly vélem a’ legelső
Szonéttet dallá honnunk’ szép határin,
’S most majd a’ Ráday’ kényes rythmuszán
Majd jambejonban sugja episztolájit,
Venúzium’ hattyúja, mennyei
Terpszíchoréddal megmérkezni fél.
Ő nem leánya az Aegiszcsörtetőnek,
Nem eggyik kedvelt húga a’ Delphi’ urának;
Nem öltözött a’ Küprisz’ bájövébe,
A’ zengő pánczél’ szárnyas tánczait
’S Pallásszal a’ felhőn nem tántzolá
*E két sor eredetileg fordított sorrendben van lejegyezve, a sorrendi cserét számok mutatják.
Hol a’ Hegyalja látni örűl magát
A’ sullogó Bodrog’ víg tűkörében,
Ottan akadt ő eggyszer dallva rám,
Befutva Eósznak lángsugáraival.
Mint hűltem-el, ’s oh mint levék oda,
Midőn megláttam! Intett hogy követném,
’S követtem őtet. ’S a’ mint e’ zavar
Lassúlni kezde mellyemben, ’s az élet
Szózattal eggyütt tére-vissza, ezt kérdém:
Ki vagy te, szép Szűz? Lángoló szemed
’S e’ barna, fürtös üstök, e’ szemérem,
Orczáid’ színe, ’s e’ varázs kecsek
Benned hazámnak szűltjét sejtetik.
De barna, fürtös üstököd’ virágai
’S a’ hang, melly édes ajkadról folya,
’S eggy mondhatatlan báj, mellyet szemem
Még eggyikén sem láta Szépjeinknek,
Külföldinek mutatnak. Ah, ki vagy?
Csudállak és szeretlek!
’S a’ leány
Mondá: Nevem Xenídion ’s Magyarcsa.
Báróczy volt az ápolóm; az új
Szép Attikának méhe. Ő tanított
Engem szemérmes-édest selypeni,
’S távozni a’ durva nép’ beszéditől,
’S nevetni a’ durva népnek gúnyait.
Kis énekem, melly hozzád elhatott,
Külföldnek éneke. Hallottam a’
Quirína’ ’s a’ szép Maeonisz’ dalát,
’S a’ mit Torquata ’s Louison ’s Göthchen zengtek.
’S pártájik’ elhúllott virágaikat
Pártámba fűzöm e’ völgy’ díszei mellé;
’S kényem szerént eldallom bérczeinknek
Mind a’ mit tőlök eltanúlhaték.
Igy bánt Quirína Maeonisz’ dalával;
’S Virgíl ’s Horátz Pindarnak és Homérnak
Virágaikból fűztek kosszorút
A’ föld’ nagy Asszonyának homlokára.
Csak a’ butát rettenti az a’ mi még új.
Külföld termése volt a’ rózsa is;
A’ mívelés belföldivé tevé;
’S olasz-eget szítt e’ tetők’ gyümölcse.
Jer, halljad lantom’ zengzetét. Ne kérdd:
Mindég enyém volt e? Most már enyém.
Ne kérdd: Törvénnyel eggyez é, nem é?
Eggyez, ha szép; mert törvényt ez teszen.
A’ Kellem’ Istennéjit engeszteld-meg.
Győz, a’ kinek kedvellik áldozatját.