A’ verselés’ legrégibb neme
Az volt minálunk, a’ mellyen Tinódi,
Szikszai borától fűlve, dúdola.
Rest és siket vers, melly hat párja közzűl,
A’ sort középben kétfelé szakasztván,
Csak eggyikének adja gondjait.
És még is olly, hogy tapsolást remélhet,
Ha ihletéssel énekeltetik,
És a’ vezérrend’ két utóbb hangzatját
Selypűl nem adja vissza a’ többiben
’S házát ’s hazát, és vállát és valát,
’S hagyjont ’s vagyont nem toldoz eggyüvé.
Hervadhatatlan fényt ezen nyere
Az, a’ ki majd ősének szép elestét,
Majd a’ kemény lyány’ csüggesztéseit dallá;
’S egünkön Zrínyi csillagként ragyog.
Kevésbbé könnyű mint volt Gyöngyösi: A’ Murány éneklője, nem a’ Tordai.
Jóval tanúltabb, ’s fenntebb-szárnyalású.
’S e’ versnem hordja Zrínyinek nevét.
Következik a’ Sylvester, és osztán a’ Ráday nemű vers, – és végre a’ Tordai Gyöngyösi átkozott leoninusai.
Nyert a’ magyar dal a’ midőn Görög
Kecsekre léptetett. De veszte a’ régi,
Midőn reá új éket raggatának.
A’ lagzisoknak részegűlt czigányaik
Tibullnak mennyei-kellemű leányát
Piros csizmába kelni kénszeríték,
Hogy, czinczogások mellett a’ Homér’
’S az Elegéja’ tánczát lejtegetvén,
Patkós bokájit öszvecsattogtassa
’S a’ csürhe nép köztt vad kaczajt repítsen.
A’ részegeknek tetszik e’ veszettség.
De a’ kinek szent érzés van mellyében,
’S Hellásznak Istenségeit rettegi,
Az átkot-vonszó helytől futva fut,
’S a’ farsanglás’ szentségtörő bohójit
Adrasteának bosszujára hagyja.
Nem késik az, ’s ím méri az érdemlett bért!