Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyujt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Jó Fejedelme a’ hívhez hív Magyarnak,
Nagy és kegyes Theréz, vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod betűjit öntve nyugvék.
Rómának délczeglelkü gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri, monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiuszok’ barátja. (Caesár)
Ő gaz bitanglót ölt, és nem királyt,
’S csak tőrt adott a’ törvény’ bosszujának, Klopstock.
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva, hagyta vérzeni. (Timoleon)
Így a’ kik a’ szent Szűz’ nagy innepen (Parthenon)
A’ gyilkoló tőrt myrtuszágba rejték, (Harmodiusz és Arisztogíton)
’S ismét szabaddá tették honjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való,
’S nem a’ szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más’ igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önmagát.
Mi kiskorúk (minorennis) vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak –
A’ jót szeretni, ’s irtózni
*<’s gyűlölni> ’s irtózni
a’ gonoszt –
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s hideg parancs. (Ist’s gut?)
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban boldogok vagyunk. (Ist’s gut?)
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak úczáját sinórod és úcza, ex slavon, ulicza. l
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki. elid. sicut in álgyú ágyú.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és önmagad’,
És a’ midőn javad, ’s a’ nemzeté,
Kívánni látszott a’ nagy áldozást,
Kérél ’s parancsolál, de nagy valál hazudni. (Ist’s gut?)
Szent volt előtted a’ mi szent, az Oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt
Jusaikban őtet, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved (a’ Pap), meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór’ nyakán,
’S most általad magát embernek érzi. (Urbariom)
’S felejti hajdan szenvedett baját.
Te nyugodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek’ fijának
Az volt, hogy vérrel ázott koszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Minerva’ papjait lakodba hoztad. (Univers. Tyrnav. Budam ’S e’ tett után, 1777.)
mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly fő dísze volt az égnek,
’S most más világnak vágyván fényleni
Ellobban, áldva ’s áldatva itt hagyál.
Neved maradjon áldásban, nagy Asszony,
Legkésőbb unokánkig, kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy értted ’s házadért megvívtanak,
És birtokod’ megtarták, mint köszönted. Gróf Sztáray Mihálytól, Cancellárius
Szép látni thrónuson királyt ’s atyát, Eszterházynak vejétől tudom, hogy M. Th.
Ki híveiben magzatjait tekinti, látván hogy meghal, megparancsolá a’
’S ezt érzeni a’ te szíved jó vala. Cancelláriusnak, hogy mihelyt elhal,
minden Vgyének köszönje-meg az ő
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze? nevében, a’ mit értte tevénk. Nem vala
Gyulaszt ez is; ah, Barcsay, te vagy? szabad elküldeni a’ leveleket. József eltiltá.
Báróczinak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked, tisztelt árny, nagy Pászthory!
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi tégedet magasztal, és
Kopasz barátját Orczy tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek,
De néki hármas ércz űlt homlokára
’S koczkázza a’ köz jót pénzért, pillogásért.
„Urunk nagy jót akar,”
*A záróidézőjel hiányzik, pótoltuk.
mond Barcsay,
„De a’ zsíros konczért a’ tót Socratesz”
Csereim, kit értett ő? „jó félre nem tér.”
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat.
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád’ hű Mentorának; itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Püspökjei:
Bajtay ’s Major. Tündöklő nagy nevek.
A’ nemzetet becsűlő Fejdelem
Azt Mesterévé tette Józsefének;
Ezt hosszas kínos szenvedése után
Munkácsnak foglyukaiból főpapi
Székre ülteté, ’s a’ Sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyével.
*<kezével> kegyével
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott asszonyának;
Az, a’ ki szívét irgalomra hajtá,
Neked, barátom, nemződ volt. Örülj
Tündöklő származásodon, ’s kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokit,
*<…> nyomdokit
’S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni, ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni, ’s érdemelni, nem kevésbb dísz;
De bírni, ’s meg nem érdemelni – szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nékem nyujt kezed
De míg Atyád’ ’s Lőrinczed’ levele
Meg nem jön, ajándékod csonka lesz.
Küldd, és hálámat kétszerestt vegyed.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hűvebb, sem nagyobb két embere.
Ölelje Barcsaink itt is kedveseit,
’S Bajtait ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elysiumban többé ellenkezés.
[…]