Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ hívhez hív Magyarnak,
Nagy és kegyes Theréz, vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának delczeglelkü gyermeke
A’ jó királyt sem tűri! monda Brútusz
És porba dőlt a’ Clódiuszok’ barátja.
2Caesár urává akarván magát tenni szabad hazájának, ’s látván hogy segédtársakra, még pedig minél többekre, vagyon szüksége, barátságába fogadta a’ legútáltabbakat is. A’ nagy de félénk és e’ miatt állhatatlan Cicero bizonyosan el fogott volna tántorodni a’ Cátók’ feléről, de átallott eggy részen állani a’ minden vétekkel megfertézett Clódiuszokkal.
Ő gaz bitanglót ölt és nem királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának,
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így
*Így A g olvhtl. betűből jav., a sor mellett megismételve a helyes alak.
a’ ki dölyfös testvérét szelíd
Könyűkre-olvadva hagyta vérzeni.
3Timóleon sok ízben kérte szeretett bátyját Timophaneszt, hogy tenne-le vétkes szándékáról, ’s a’ szabad hazát ne nyomja-el. Nem használtak kérései. Mostan tehát meghittjeivel hozzá méne, ’s ezekkel, míg maga a’ testvéri hűség’ könyűjit sírta, mint törvény-tisztelő polgár halálig szurdáltatta.
Igy a’ kik a’ szent Szűz’ nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,
’S ismét szabaddá tették honjokat.
4<Szent Szűz’ nagy innepén> Harmódiusz és Arisztogíton Athenének elnyomóját Pisistratuszt, tőrjeiket az áldozat’ myrtuszágaiba rejtve, a’ Panathenéon’ nagy innepén keresztűl verék, ’s neveiket a’ dicső tettért eggy isméretes Szkólia (asztali-dal) magasztalja.
Ah,
*Ah<!>,
a’ Szabadság nem nekünk való,
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más’ igazgatása alól,
’S nagylelke bírta fékezni önn-magát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ Nagyoknak,
– A’ jót szeretni, ’s gyűlölni a’ gonoszt –
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak úczájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolgassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és önn-magad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép’ java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében,
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott: a’ máshitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt
*de <bért> bírt
Jusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla Híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór’ nyakán,
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot. ’S mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek’ fijának
Az volt, hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak papjait
*Pallásznak papjait Az sz s-ből jav., a második szó P-je kisbetűből, ez megismételve a lap szélén.
lakodba hoztad.
5 A’ Tudom. Universitását <1779.> 1780. általhozta Budára Nagy-Szombatból.
’S e’ tett után mint eggy nagy lánggal-égő
Csillagzat, melly fő dísze volt az égnek,
’S most más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldatva itt hagyál.
Neved maradjon áldásban, nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig! kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy érted ’s házadért
*A házadért hazádért-ból jav.
megvívtanak,
És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni thrónuson Királyt ’s Atyát,
Ki híveiben magzatjait tekinti,
’S ezt érzeni a’ te szíved jó vala.
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is – ah, Barcsai! ez te vagy!
Báróczinak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked tisztelt árny, nagy Pászthory!
’S Csereim, ipadnak, ’s nénéd’ hitvesének –
Kitől az Erdély’ Fő-Gyűlésein,
Polgár ’s barát, ’s maga is csudált beszélő,
Gyakorta irígylette a’ köz tapsokat,
’S el-elragadva még gyakrabban adta.
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
Ah, neki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
„Urunk nagy jót akar” mond Barcsai,
„De a’ zsíros konczért a’ tót Socratesz”
– Csereim, kit értett ő? – „jó félre nem tér,
’S a’ jó felen meg nem tud állani.” –
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat!!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád’ hív Mentorának. Itt azét,
Ki Belisairt megszólaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Püspökjei,
Bajtai ’s Major, tündöklő nagy nevek.
A’ nemzetet becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének,
Ezt, kínos hosszas szenvedései után,
Munkácsnak foglyukából Fő-Papi
Székre ülteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyeivel.
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott Asszonyunknak,
Az, a’ ki szívét irgalomra hajtá,
*szívét <hajtá> irgalomra<,> hajtá
Az, a’ kinek keblébe Barcsai
Illy hévvel szokta gondjait öntögetni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
Tündöklő származásodon, ’s kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokát,
’S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni, nem kevésbb dísz;
De bírni ’s meg nem érdemelni, szenny.
Ezt mondja híved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nyujt kezed nekem:
De míg atyád ’s Lőrinczed’
6Testvér bátyja Farkasnak. Megholt Coloniában a’ Rajna mellett tudós útazása alatt 1783. Septemb. 27d.
levele
Meg nem jön, ajándékod csonka lesz.
Küldd, és a’ hálát kétszerestt fogadd.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb sem nagyobb két férjfija.
Ölelje Barcsaink itt is kedveseit,
’S Bajtait ’s Majort Luther.
7Gyűjteményem Luthernek két Kézírását bírja, ’s erre van a’ czélzás.
Nincs nálam és
Elyziumban többé ellenkezés.