midőn Autographiai Gyűjteményembe nehány nagybecsű leveleket külde.
Széphalom, Júliusban, 1810.
Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél!
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ HÍVhez hív Magyarnak,
Te, nagy ’s kegyes Theréz! vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas színlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri! monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiusz barátja.
1Caesár Urává akarván tenni magát szabad hazájának, ’s látván hogy segéllőkre van szüksége, a’ leggazabb embereket is barátságaba fogadta. A’ nagy de gyenge Cicerót az tartóztatta hogy az ő részére nem tért, mert szégyelt a’ Clodiuszokkal keveredni egy lébe.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva hagyta vérzeni.
2Timóleon ás Timóphanes.
Igy a’ kik a’ szent Szűz nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,
3Arisztogíton és Harmódiusz a’ Panathaenajon innepén ölék meg Pisistratuszt.
’S ismét szabaddá tették honnjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való!
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önnmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az minorennisek
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak, –
A’ jót szeretni ’s gyűlőlni a’ gonoszt
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt!
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útszájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és Önnmagad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem kaptanak, de bírt
Jusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór nyakán;
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan-szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel
*’s <midőn> mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek fijának
Az volt, hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak Papjait lakodba hoztad.
’S e’ tett után, mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly az ég fő dísze volt,
’S most, más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldattva itt hagyál.
Neved maradjon áldva, jó ’s nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig! kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy értted ’s házadért megvívtanak
És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni trónuson Királyt ’s Atyát,
Ki magzatit szemléli híveiben –
’S ez érzést szíved jó vala érzeni.
Kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is – ah, Barcsay, ez te vagy!
Báróczynak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ nagy Orczynak,
És néked, tisztelt árnyék, Pászthory!
’S, Csereym, Ipadnak és nagy Sógorodnak
4Csereynek Ipa Küküllői Fő-Ispán Gróf Haller Gábor Excell.; a’ Sógora a’ megholt Báró Wesselényi Miklós, a’ csudált Beszéllő.
–
(Kitől az Erdély Fő-Gyűlésein,
Polgár, barát és ő is
*<’s mindketten> és ő is Az áth. szavak alá írva.
Szépbeszéllő,
Gyakorta irígylette a’ köz tapsolást,
’S el-elragadva még gyakrabban adta. –)
*A záróidézőjel hiányzik, em.
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
De néki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
Urunk nagy jót akar, mond Barcsay,
De a’ zsíros konczért a’ tót Socrates
(Csereym, kit értett ő?) jó félre nem tér,
’S a’ jó felen meg nem tud állani. – –
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hív Mentorának. Itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Fő-Papjai:
Bajtay ’s Major; tündöklő nagy nevek!
A’ nemzetet-becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt, kínos, hosszas szenvedése után,
Munkácsnak tömlöczéből püspöki
Székre űlteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Csapásiért elhalmozá kegyeivel. –
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Imádott Asszonyunk’ elébe vitte,
Az, a’ ki szívét intézte irgalomra,
Az, a’ kinek keblébe Barcsay
Illy hévvel szokta gondjait önteni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
E’ fényes származáson, és kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokait,
*nyomdokait, A szó vége a ráírás miatt olvashatatlan betűkből jav.
’S haladj megfutni-kezdett útadon. –
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni – nem kevésbb dísz:
De bírni ’s meg nem érdemelni – szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs mellyet nékem nyújt kezed,
De míg atyád ’s Lőrinczed levele
Nem jő-meg, ajjándékod csonka lészen.
Küldd, és hálámat kétszerestt fogadd.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb
*<hasznosbb> hívebb Az áth. szó fölé írva.
sem nagyobb két férjfija.
Barcsaynk ölelje nálam is barátjait,
Bajtayt ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elysiumban többé ellenkedés.