1810 A |
1810 A |
1810 Ba |
1810 Bb |
1810 Bc |
1810 Bd |
1810 Bd |
1817 C |
1827 D |
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem
Te, hív Királya a’ Hivhez hív Magyarnak!
Te, nagy ’s kegyes Theréz! vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas színlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betüjit írva, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem türi! monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiusz barátja.1
Caesár, eltökéllvén hogy szabad hazájának nyakára jármot rak, és magát annak Uráváteszi, ’s látván hogy erre segéd társakra van szüksége, nem tett válogatást a’ társak választásában, hanem magát a’ legfertelmesebb emberek közzé keverte. Illyen vala Clódiusz. Midőn Cicerót is a’ maga részére akarta vonni, ez a’ nagy de gyenge ember, bizonyosan eltért volna a’ Caesár részére; de szégyenlett eggyütt lenni a’ Clódiusokkal.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S csak kart adott a törvény’ bosszujának.
Igy a’ ki dölyfös testvérét, nemes
Sírásra olvadva, megkéselteté. (Timóleon Timophaneszt)
És a’ kik a’ szent szűz nagy innepén (a’ Pallászén, a Panathaenëjon innepén)
A’ myrtuságba rejték kardjokat,
’S ismét szabaddá tették a’ Hazát. (Arisztogiton és Harmódiusz
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való! táncoltak a’ nagy innepen, ’s
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász a’ myrtuság közzűl, mellyet a’ ceremonia szerént kezekben
Kinőtt a’ más igazgatása alól, kelle tartaniok, kikapták a’
’S nagy lelke bírta fékezni önnmagát. tőrt, ’s által verék Pisistratust.)
Mi kiskorúk (minorennis) vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak:
A’ jót szeretni, ’s gyűlölni a’ gonoszt!
A’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de bűntetés ’s parancsolat!
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
| Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem
Te, hív Királya a’ HÍVhez hív Magyarnak,
Te nagy ’s kegyes Theréz! vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas színlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit írva, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri!*
Az aláhúzás itt és a továbbiakban utóbb ceruzával lehúzgálva. monda Brútusz,És porba dőlt a’ Clódiusz barátja. Caesar ezekhez a’ gazokhoz csapta magát,
Ő gaz Bitanglót ölt, és nem Királyt, ’s a’ gyenge Cicero Caesárhoz állott volna,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának. de szégyenlette a’ Clodiuszok társaságát.
Igy1
[E sortól a lap aljáig, a vers végéig a lapszélen haránt irányban megjegyzés olvasható, a sorokat piros ceruzás jegyzés meg is jelöli:] Ezek a’ sorok nem csak kisimítást, de talán újra dolgozást is fognak kapni. Meleg szívvel fogom, mert haszna lesz, és azért, mert szükség, hogy a’ később kor ismerje gondolkozásomat.
a’ ki dölyfös testvérét, nemesKönyűkre olvadva, megkéselteté. (Timóleon, Timophanesz.)
És a’ kik a’ szent Szűz nagy innepén
A’ myrtuságba rejték kardjokat,
’S ismét szabaddá tették a’ hazát (Aristogíton, Harmódiusz.)
Ah, a’ szabadság nem nekünk való!
’S nem a’ szabadságnak mi! Róma, ’s Hellasz
Kinőtt a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önn magát.
Mi kiskorúk (minorennis) vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé,
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak:
A’ jót szeretni, ’s gyűlölni a’ gonoszt,
A’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó atyát,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
| midőn Autographiai Gyűjteményembe nehány nagybecsű leveleket külde.
Széphalom, Júliusban, 1810.
Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél!
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ HÍVhez hív Magyarnak,
Te, nagy ’s kegyes Theréz! vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas színlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri! monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiusz barátja.1
Caesár Urává akarván tenni magát szabad hazájának, ’s látván hogy segéllőkre van szüksége, a’ leggazabb embereket is barátságaba fogadta. A’ nagy de gyenge Cicerót az tartóztatta hogy az ő részére nem tért, mert szégyelt a’ Clodiuszokkal keveredni egy lébe.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva hagyta vérzeni.2
Timóleon ás Timóphanes.
Igy a’ kik a’ szent Szűz nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,3
Arisztogíton és Harmódiusz a’ Panathaenajon innepén ölék meg Pisistratuszt.
’S ismét szabaddá tették honnjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való!
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önnmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az minorennisek
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak, –
A’ jót szeretni ’s gyűlőlni a’ gonoszt
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt!
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útszájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és Önnmagad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem kaptanak, de bírt
Jusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór nyakán;
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan-szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel*
’s <midőn> mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek fijának
Az volt, hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak Papjait lakodba hoztad.
’S e’ tett után, mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly az ég fő dísze volt,
’S most, más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldattva itt hagyál.
Neved maradjon áldva, jó ’s nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig! kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy értted ’s házadért megvívtanak
És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni trónuson Királyt ’s Atyát,
Ki magzatit szemléli híveiben –
’S ez érzést szíved jó vala érzeni.
Kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is – ah, Barcsay, ez te vagy!
Báróczynak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ nagy Orczynak,
És néked, tisztelt árnyék, Pászthory!
’S, Csereym, Ipadnak és nagy Sógorodnak4
Csereynek Ipa Küküllői Fő-Ispán Gróf Haller Gábor Excell.; a’ Sógora a’ megholt Báró Wesselényi Miklós, a’ csudált Beszéllő. – (Kitől az Erdély Fő-Gyűlésein,
Polgár, barát és ő is*
<’s mindketten> és ő is Az áth. szavak alá írva. Szépbeszéllő, Gyakorta irígylette a’ köz tapsolást,
’S el-elragadva még gyakrabban adta. –)*
A záróidézőjel hiányzik, em.
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
De néki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
Urunk nagy jót akar, mond Barcsay,
De a’ zsíros konczért a’ tót Socrates
(Csereym, kit értett ő?) jó félre nem tér,
’S a’ jó felen meg nem tud állani. – –
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hív Mentorának. Itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Fő-Papjai:
Bajtay ’s Major; tündöklő nagy nevek!
A’ nemzetet-becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt, kínos, hosszas szenvedése után,
Munkácsnak tömlöczéből püspöki
Székre űlteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Csapásiért elhalmozá kegyeivel. –
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Imádott Asszonyunk’ elébe vitte,
Az, a’ ki szívét intézte irgalomra,
Az, a’ kinek keblébe Barcsay
Illy hévvel szokta gondjait önteni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
E’ fényes származáson, és kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokait,*
nyomdokait, A szó vége a ráírás miatt olvashatatlan betűkből jav.
’S haladj megfutni-kezdett útadon. –
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni – nem kevésbb dísz:
De bírni ’s meg nem érdemelni – szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs mellyet nékem nyújt kezed,
De míg atyád ’s Lőrinczed levele
Nem jő-meg, ajjándékod csonka lészen.
Küldd, és hálámat kétszerestt fogadd.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb*
<hasznosbb> hívebb Az áth. szó fölé írva. sem nagyobb két férjfija. Barcsaynk ölelje nálam is barátjait,
Bajtayt ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elysiumban többé ellenkedés.
| midőn Autographiai gyűjteményébe nehány nagybecsű leveleket külde.
Széphalom, Júliusban, 1810. Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ Hívhez hív Magyarnak,
Te, nagy ’s kegyes Theréz, vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas szinlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri! monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiusz barátja.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának,
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva, hagyta vérzeni.
Így a’ kik a’ szent Szűz nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,
’S ismét szabaddá tették honnjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való!
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önnmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az minorennes
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak –
A’ jót szeretni ’s gyűlőlni a’ gonoszt
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett, bölcs kormánya alatt!
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útszájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és Önnmagad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem kaptanak, de bírt
Jusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lön a’ pór nyakán,
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan-szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek fijának
Az volt hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak papjait lakodba hoztad.
’S e’ tett után, mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly az ég fő dísze volt,
’S most, más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldattva itt hagyál.
Neved maradjon áldva, jó ’s nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig! kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút és nekik,
Hogy értted ’s házadért megvívtanak
És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni thrónuson Királyt ’s Atyát,
Ki magzatit szemléli híveiben –
’S ez érzést szíved jó vala érzeni.
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is; ah, Barcsay, ez te vagy!
Báróczynak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked, tisztelt árnyék, Pászthory!
’S, Csereym, Ipadnak és nagy Sógorodnak –
(Kitől az Erdély Fő-Gyűlésein,
Polgár ’s barát és ő is Szépbeszéllő,
Gyakorta irígylette a’ köz tapsolást,
’S el-elragadva még gyakrabban adta). –
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet*
tegedet Tollhiba, em. magasztal, és Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
De néki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
Urunk nagy jót akar, mond Barcsay,
De a’ zsíros konczért a’ tót Socrates
(Csereym, kit értett ő?) jó félre nem tér,*
félre <térni> nem tér
’S a’ jó felen nem tud megállani.*
jó felen <meg> nem tud <állani> megállani. –Nyáj ’s Pásztor, ismérd a’ konczon-kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hív Mentorának. Itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Fő-Papjai:
Bajtay ’s Major; tündöklő nagy nevek!
A’ nemzetet-becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt, kínos, hosszas szenvedése után,
Munkácsnak tömlöczéből püspöki
Székre űlteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyeivel. –
’S az, a’ ki a’ foglyot, rongyolt öltözetben,
Imádott Asszonyunk’ elébe vitte,
Az, a’ ki szívét intézte irgalomra,
Az a’ kinek keblébe Barcsay
Illy hévvel szokta gondjait önteni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
E’ fényes származáson, és kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokit,
’S haladj megfutni-kezdett útadon. –
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni, – nem kevésbb*
<disz> – nem kevésbb dísz:De bírni ’s meg nem érdemelni – szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nékem nyújt kezed;
De míg atyád ’s Lőrinczed levele
Nem jő-meg, ajjándékod csonka lesz.
Küldd, és hálámat kétszerestt fogadd. –
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb sem nagyobb két embere.
Barcsaynk ölelje nálam is barátjait,
’S Bajtayt ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elyziumban többé ellenkedés.
|
midőn Autographiai Gyűjteményembe némelly nagy becsű leveleket külde.
Széphalom, Jul. 1810.* A cím más írással a már lemásolt vers fölé írva.
Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,*
levél<!>,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ Hívhez hív Magyarnak,
Te, nagy ’s kegyes Theréz,*
Theréz<!>, vonásidat.’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket – aljas színlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának délczeglelkű gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri! monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiusz barátja.
Ő gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának;
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva, hagyta vérzeni.
Így a’ kik a’ szent Szűz nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,
’S szabaddá tették ismét honnjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való!
’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önnmagát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az minorennes
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak, –
A’ jót szeretni ’s gyűlőlni a’ gonoszt, –
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt!
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak útszájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és Önnmagad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem nyertenek,*
<kaptanak> nyertenek A sor mellett betoldva. de bírtJusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lön a’ pór nyakán,
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan-szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek fijának
Az volt hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak papjait*
papjait A szókezdő betű P-ből jav., a helyes alak a sor mellett megismételve. lakodba hoztad.’S e’ tett után, mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly az ég fő dísze volt,
’S most, más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldattva itt hagyál.
Neved maradjon áldva, jó ’s nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig!*
únokánkig! A felkiáltójel más írásjelből jav., s a sor mellett megismételve. kit kevélyÖröm fog új nagy tettekre elragadni
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy értted ’s házadért megvívtanak
És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni thrónuson Királyt ’s Atyát,
Ki magzatit szemléli híveiben –
’S ez érzést szíved jó vala érzeni.
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is; ah, Barcsay, ez te vagy!
Báróczynak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked, tisztelt árnyék, Pászthory!
’S, Csereym, Ipadnak és nagy Sógorodnak –
(Kitől az Erdély Fő-Gyűlésein,
Polgár ’s barát és ő is Szépbeszéllő,
Gyakorta irígylette a’ köz tapsolást,
’S el-elragadva még gyakrabban adta). –
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
De néki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
Urunk nagy jót akar, mond Barcsay,
De a’ zsíros konczért a’ tót Socrates
(Csereym, kit értett ő?) jó félre nem tér,
’S a’ jó felen nem tud megállani.*
jó felen <meg> nem tud állani. Az állani előtt jel mutatja a betoldást, de a sor szélen nem csak ez (meg-) szerepel, hanem az egész szó: megállani, a jel párja nélkül. – –Nyáj ’s Pásztor ismérd a’ konczon-kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hív Mentorának. Itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Fő-Papjai,
Bajtay ’s Major; tündöklő nagy nevek!
A’ nemzetet-becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének;
Ezt, kínos, hosszas szenvedése után,
Munkácsnak tömlöczéből püspöki
Székre űlteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Verésiért*
<Csapásiért> Verésiért A sor mellé írva. elhalmozá kegyeivel. –’S az, a’ ki a’ foglyot, rongyolt öltözetben,
Imádott Asszonyunk’ elébe vitte,
Az, a’ ki szívét intézte irgalomra,
Az, a’ kinek keblébe Barcsay
Illy hévvel szokta gondjait önteni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
E’ fényes származáson, és kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokit,
’S haladj megfutni-kezdett útadon. –
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni – nem kevésbb dísz:
De bírni ’s meg nem érdemelni, szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nékem nyújt kezed;
De míg atyád ’s Lőrinczed levele
Nem jő-meg, ajjándékod csonka lészen.*
A következő sor kimaradt, a vers alá írva, helyét # jel mutatja.
Küldd, és hálámat kétszerestt fogadd. –
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb sem nagyobb két embere.*
<férjfija> embere
Barcsaynk ölelje nálam is barátjait
’S Bajtayt ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elysiumban többé ellenkedés!
|
midőn Autographiai Gyűjteményembe némelly nagy becsű leveleket külde.
Széphalom, Jul. 1810.* A cím más írással a már lemásolt vers fölé írva.
Ölelje Barcsaynk itt is Kedveseit,*
A sor eredetileg így hangzott: Barcsaynk ölelje nálam is barátjait. Az első két szó cseréjét számozás mutatja, az itt a <nálam> fölé írva, a Kedveseit pedig a <barátjait> mellé.
|
midőn Autographiai Gyűjteménye öregbbitése végett
néhány nagybecsü L e v e l e k e t k ü l d e. Széphalom, Juliusban 1810. K O L O ’S V Á R T.
––––––––––––––––– Nyomt. a’ Ref. Coll. betűivel. 1810. Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél
És a’ mit e’ levél kedvezve nyujt!
Elnedvesülve nézi itten szemem,
Te, hiv Királya a’ Hivhez hiv Magyarnak,
Te, nagy ’s kegyes T h e r é z, vonásidat:
’S mivel kezedre nem nyomhatya szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el öket – aljas szinlelést
Lelkem nem ismér – e’ szentelt ereklye
Mellyen karod betüit öntve nyugvék.
Romának délczeglelkü gyermeke
A’ jó Királyt sem türi! monda B r u t u s z,
És porba dölt a’ C l o d i u s z’ barátja.1
Caesár, Urává akarván tenni magát szabad Hazájának, ’s látván, hogy segéd-társakra, még pedig minél többekre, van szüksége, barátságába fogadta a’ legútáltabbakatis. A’ nagy, de félénk, és e’ miatt álhatatlan C i c e r o bizonyoson el fogott vólna tántorodni a’ Cátók feléről, de átallatt egy részen lenni a’ minden vétkekkel meg-fertéztetett Clodiusokkal. Ö gaz bitanglót ölt, és nem Királyt,
’S tsak kart adott a’ törvény bosszujának
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Igy a’ ki dölyfös testvérét, szelid2
T i m o l e o n sok izben kérte szeretett bátyját Timophaneszt, hogy tenne-le vét kes szándékáról. Nem használtak kérései. Mostan tehát meghittjeivel hozzá ment, ’s ezekkel, még maga a’ testvéri hüség’ könyüjit sirta, mint törvényt tisztelő, ’s hazáját szeretö pólgár, az uraságra vágyót megölette.
Könyükre olvadva, hagyta vérzeni.
Igy a’ kik a’ szent Szüz’ nagy innepén3
Harmodiusz és Arisztogiton Athenének elnyomóját, Pisisztratuszt , az áldozat myrtuságaiba rejtvén-el törjeiket, a’ Panathepaeon’ nagy innepén megölték, ’s neveiket a’ ditsö tettért, egy isméretes Görög Szkólion (asztali dal) magasztalja
A’ gyilkoló tört myrtuságba rejték,
’S szabaddá tették ismét honnyokat.
Ah, a’ szabadság nem nékünk való!
’S nem a’ szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinött a’ más igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önn-magát.
Mi kiskoruk vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyiték kaptsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanitott a’ nagyoknak, –
A’ jót szeretni ’s gyülölni a’ gonoszt, –
E’ törpe népnél nem tanitya sziv,
De bér, de büntetés ’s parantsolat.
És még-is igy, félvén a’ jó Királyt,
Mint ök magokban, bóldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelid
Jobbodnak értett bölts kormánya alatt!
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak utzájit sinórod és
Kevély ’s makats kéj rajzolhassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakát,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és önnmagad’,
És a’ midön javad ’s a’ nép java
Kivánni látszatott az áldozást,
Királyi méltóságod érzetében
Parantsolál, de nagy valál hazudni.
Szent vólt elötted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitüek
Uj kedvezést nem nyertenek, de birt
Jusaikban öket, anyjok nékik-is,
Bár mit sugalla hived, meg-hagyád.
A’ járom könnyebb lön a’ pór nyakán,
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan-szenvedett csapásait.
Te nyugodalmat adtál nemzetemnek,
’S bövséget és virágzatot; ’s mivel
Leg föbb szüksége a’ fegyverek’ fijának
Az vólt, hogy vérrel-ázott kosszoruja
Olajjal eggyesüljön, a’ szelid
Pallásznak papjait lakodba*
lakódba em. hoztad:’S e’ tett után, mint egy nagy lánggal égö
Csillagzat, melly az ég’ fö disze vólt,
’S most más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldattva itt hagyál.
Neved maradjon áldva, jó ’s nagy Asszony,
Leg-késöbb unokánkig, kit kevély
Öröm fog uj nagy tettekre elragadni
Ha majd hallándja, hiv atyájitól
Miként vevél vég bucsut, és nékik
Hogy értted, ’s hazádért megvivtanak
És birtokid’ meg-tarták, mint köszönted.
Szép látni thronuson Királyt ’s Atyát,
Ki magzatit szemléli hiveiben –
’S ez érzést szived jó vala érzeni.
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyulaszt ez-is; ah, B A R C S A Y, ez te vagy!
B á r ó c z y nak legkedveltebb barátya,
És legkedveltebbje a’ vén O r c z y nak,
És néked, tisztelt árnyék, P á s z t h o r y !
’S C s e r e y m, Ipadnak és nagy Sógorodnak, 4
Csereynek Ipa Gubernialis Consiliarius, és Erdélybe Fö Provincialis Comissarius Gróf Haller Gábor; a’ Sógora a’ tavaly meg-halálozott nagy Vesselényi.
(Kitöl az Erdély Fö Gyülésein,
Polgár ’s barát, és ö-is Szépbeszéllö,
Gyakorta irigylette a’ köz tapsolást,
’S el-elragadva még gyakrabban adta) –
Lágy lelke láng vólt; ’s e’ levél-is az.
Ü r m é n y i tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, O r c z y, tégedet. 5
B a r c s a y O r c z i t szokott enyelgéssel e’ levelében-is kopasz Poétának nevezi. Orczi nem pirult hajatlansága miatt, mint a’ Clodiuszok erköltseire nézve-is érdemes társa; ’s fedezöjét a’ hideg hónapokon kivül csak ott tette-fel, a’ hol a’ nélkül meg nem jelenhetett.
Megszégyenül a’ rossz elöttetek:
De néki hármas ércz ült homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót Czimért, pillogásért.
Urunk nagy jót akar, mond B a r c s a y, 6
J ó z s e f az Erdélyi Cancellariát a’ Magyarral ekkor csatlá-öszve. Kit értett légyen Barcsay a’ tót Socrates alatt, a’ levélből nem tudhatni. Ugy látszik a’ Besztertze-Bányai születésü Tudóst.
De a’ zsíros kontzért a’ tót S o c r a t e s
(Csereym, kit értett ö?) jó félre nem tér,
’S a’ jó felen nem tud állani – –.
Nyáj ’s Pásztor ismérd a’ konczon kapókat!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád hiv Mentorának. Itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S im itt Erdélynek két Fö-Papjai,
B a j t a y ’s M a j o r; tündöklö nagy nevek!
A’ nemzetet-betsülö Fejdelem
Azt mesterévé tette J ó z s e f ének;
Ezt, kinos hosszas szenvedése után,
Munkácsnak tömlöczeiböl püspöki
Székre ültette, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyeivel –
’S az, a’ ki a’ foglyot, rongyolt öltözetben,
Imádott Asszonyunk’ elébe vitte,
Az, a’ ki szivét intézte irgalomra,
Az, a’ kinek keblébe B a r c s a y
Illy’ hévvel szokta gondjait önteni,
Neked, barátom, nemzöd vólt. Örülj
E’ fényes származáson, és kövessd
Atyádnak tisztán-fénylö nyomdokit,
’S haladj megfutni-kezdett utadon –
Fényt birni ’s a’ fényt érdemelni disz;
Nem birni ’s érdemelni – nem kevésbb disz:
De birni ’s meg nem érdemelni, szenny!
Ezt mondja szived, ezt leghübb barátod.
Nagy a’ kints, mellyet nékem nyujt kezed;
De még atyád ’s Lörinczed levele7
C s e r e y Lörincznek korán halálában sokat vesztett a’ Haza. A’ Referendárius neki gondos nevelést adott. Eggyik érdeme az vólt, hogy a’ külföldröl sok könyveket külde-bé a’ Magyar földre, melyek most a’ Kaprinaiéival és a’ melyeket a’ tudós Refe- rendárius maga szerzett, Krasznán tartattnak. Meghólt a’ nagy reményű Ifju Colo niá- ban, a’ Rajna mellett, 1783. September’ 27-kén. [A jegyzetindex hiányzik a vers megfe - lelő helyéről, pótoltuk.]
Nem jö-meg, ajjándékod csonka lészen.
Küldd, és hálámot kétszerestt fogadd
T h e r é z szekrényemben már K a u n i t z a
’S S w i e t e n j e mellett áll. Nem vólt néki
Sem hivebb sem nagyobb két embere.
Ölelje B a r c s a y n k itt is kedveseit,
’S Bajtayt, ’s Majort Luther. Nincs nálam és8
Czélzás L u t h e r nek két keze-irására, melly az Episztóla Irójának Gyűjte mé- nyében áll. [A jegyzetindex hiányzik a vers megfelelő helyéről, pótoltuk.]
Elysiumban többé ellenkedés!
| Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyújt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Te, hív Királya a’ hívhez hív Magyarnak,
Nagy és kegyes Theréz, vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod, betűjit öntve, nyugvék.
Rómának delczeglelkü gyermeke
A’ jó királyt sem tűri! monda Brútusz
És porba dőlt a’ Clódiuszok’ barátja.2
Caesár urává akarván magát tenni szabad hazájának, ’s látván hogy segédtársakra, még pedig minél többekre, vagyon szüksége, barátságába fogadta a’ legútáltabbakat is. A’ nagy de félénk és e’ miatt állhatatlan Cicero bizonyosan el fogott volna tántorodni a’ Cátók’ feléről, de átallott eggy részen állani a’ minden vétekkel megfertézett Clódiuszokkal.
Ő gaz bitanglót ölt és nem királyt,
’S csak kart adott a’ törvény bosszujának,
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így*
Így A g olvhtl. betűből jav., a sor mellett megismételve a helyes alak. a’ ki dölyfös testvérét szelídKönyűkre-olvadva hagyta vérzeni. 3
Timóleon sok ízben kérte szeretett bátyját Timophaneszt, hogy tenne-le vétkes szándékáról, ’s a’ szabad hazát ne nyomja-el. Nem használtak kérései. Mostan tehát meghittjeivel hozzá méne, ’s ezekkel, míg maga a’ testvéri hűség’ könyűjit sírta, mint törvény-tisztelő polgár halálig szurdáltatta.
Igy a’ kik a’ szent Szűz’ nagy innepén
A’ gyilkoló tőrt myrtuságba rejték,
’S ismét szabaddá tették honjokat. 4
<Szent Szűz’ nagy innepén> Harmódiusz és Arisztogíton Athenének elnyomóját Pisistratuszt, tőrjeiket az áldozat’ myrtuszágaiba rejtve, a’ Panathenéon’ nagy innepén keresztűl verék, ’s neveiket a’ dicső tettért eggy isméretes Szkólia (asztali-dal) magasztalja.
Ah,*
Ah<!>, a’ Szabadság nem nekünk való,’S nem a’ Szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más’ igazgatása alól,
’S nagylelke bírta fékezni önn-magát.
Mi kiskorúk vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ Nagyoknak,
– A’ jót szeretni, ’s gyűlölni a’ gonoszt –
E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s parancsolat.
És még is így, félvén a’ jó királyt,
Mint ők magokban, boldogok vagyunk.
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak úczájit sinórod és
Kevély ’s makacs kéj rajzolgassa-ki.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és önn-magad’,
És a’ midőn javad ’s a’ nép’ java
Kívánni látszatott az áldozást,
Királyi méltoságod érzetében,
Parancsolál, de nagy valál hazudni.
Szent volt előtted a’ mi szent; az oltár
Nagy fényben csillogott: a’ máshitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt*
de <bért> bírt
Jusaikban őket, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla Híved, meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór’ nyakán,
’S most általad magát embernek érzi,
’S felejti hajdan szenvedett csapásait.
Te nyúgodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot. ’S mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek’ fijának
Az volt, hogy vérrel-ázott kosszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Pallásznak papjait*
Pallásznak papjait Az sz s-ből jav., a második szó P-je kisbetűből, ez megismételve a lap szélén. lakodba hoztad. 5 A’ Tudom. Universitását <1779.> 1780. általhozta Budára Nagy-Szombatból.
’S e’ tett után mint eggy nagy lánggal-égő
Csillagzat, melly fő dísze volt az égnek,
’S most más világnak vágyván fényleni,
Ellobban, áldva ’s áldatva itt hagyál.
Neved maradjon áldásban, nagy Asszony,
Legkésőbb únokánkig! kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy érted ’s házadért*
A házadért hazádért-ból jav. megvívtanak,És birtokid’ megtarták, mint köszönted.
Szép látni thrónuson Királyt ’s Atyát,
Ki híveiben magzatjait tekinti,
’S ezt érzeni a’ te szíved jó vala.
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze?
Gyúlaszt ez is – ah, Barcsai! ez te vagy!
Báróczinak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked tisztelt árny, nagy Pászthory!
’S Csereim, ipadnak, ’s nénéd’ hitvesének –
Kitől az Erdély’ Fő-Gyűlésein,
Polgár ’s barát, ’s maga is csudált beszélő,
Gyakorta irígylette a’ köz tapsokat,
’S el-elragadva még gyakrabban adta.
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi, tégedet magasztal, és
Kopasz barátját, Orczy, tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek;
Ah, neki hármas ércz űlt homlokára,
’S koczkázza a’ köz jót czímért, pillogásért.
„Urunk nagy jót akar” mond Barcsai,
„De a’ zsíros konczért a’ tót Socratesz”
– Csereim, kit értett ő? – „jó félre nem tér,
’S a’ jó felen meg nem tud állani.” –
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat!!
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád’ hív Mentorának. Itt azét,
Ki Belisairt megszólaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Püspökjei,
Bajtai ’s Major, tündöklő nagy nevek.
A’ nemzetet becsűlő Fejdelem
Azt mesterévé tette Józsefének,
Ezt, kínos hosszas szenvedései után,
Munkácsnak foglyukából Fő-Papi
Székre ülteté, ’s a’ sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyeivel.
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott Asszonyunknak,
Az, a’ ki szívét irgalomra hajtá,*
szívét <hajtá> irgalomra<,> hajtá
Az, a’ kinek keblébe Barcsai
Illy hévvel szokta gondjait öntögetni,
Neked, barátom, nemződ volt. Örűlj
Tündöklő származásodon, ’s kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokát,
’S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni ’s érdemelni, nem kevésbb dísz;
De bírni ’s meg nem érdemelni, szenny.
Ezt mondja híved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nyujt kezed nekem:
De míg atyád ’s Lőrinczed’6
Testvér bátyja Farkasnak. Megholt Coloniában a’ Rajna mellett tudós útazása alatt 1783. Septemb. 27d. leveleMeg nem jön, ajándékod csonka lesz.
Küldd, és a’ hálát kétszerestt fogadd.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hívebb sem nagyobb két férjfija.
Ölelje Barcsaink itt is kedveseit,
’S Bajtait ’s Majort Luther. 7
Gyűjteményem Luthernek két Kézírását bírja, ’s erre van a’ czélzás. Nincs nálam és Elyziumban többé ellenkezés.
| Melly lángba hozza lelkem’ e’ levél,
És a’ mit e’ levél kedvezve nyujt!
Elnedvesűlve nézi itten szemem,
Jó Fejedelme a’ hívhez hív Magyarnak,
Nagy és kegyes Theréz, vonásidat.
’S mivel kezedre nem nyomhatja szám
A’ tiszteletnek forró csókjait,
Fogadja-el őket e’ szentelt ereklye,
Mellyen karod betűjit öntve nyugvék.
Rómának délczeglelkü gyermeke
A’ jó Királyt sem tűri, monda Brútusz,
És porba dőlt a’ Clódiuszok’ barátja. (Caesár)
Ő gaz bitanglót ölt, és nem királyt,
’S csak tőrt adott a’ törvény’ bosszujának, Klopstock.
Melly Caesárt bárd alá kárhoztatá.
Így a’ ki dölyfös testvérét, szelíd
Könyűkre olvadva, hagyta vérzeni. (Timoleon)
Így a’ kik a’ szent Szűz’ nagy innepen (Parthenon)
A’ gyilkoló tőrt myrtuszágba rejték, (Harmodiusz és Arisztogíton)
’S ismét szabaddá tették honjokat.
Ah, a’ Szabadság nem nekünk való,
’S nem a’ szabadságnak mi! Róma ’s Hellász
Kinőtt a’ más’ igazgatása alól,
’S nagy lelke bírta fékezni önmagát.
Mi kiskorúk (minorennis) vagyunk, ’s bennünket az
Atyai fenyíték kapcsol eggyüvé;
És a’ mit ott a’ köznek szent szerelme
Hatalmasan tanított a’ nagyoknak –
A’ jót szeretni, ’s irtózni*
<’s gyűlölni> ’s irtózni a’ gonoszt –E’ törpe népnél nem tanítja szív,
De bér, de büntetés, ’s hideg parancs. (Ist’s gut?)
És még is így, félvén a’ jó Királyt,
Mint ők magokban boldogok vagyunk. (Ist’s gut?)
Azok valánk, nagy Fejdelem, szelíd
Jobbodnak értett bölcs kormánya alatt.
Te nem vetettél városodnak üszköt,
Hogy annak úczáját sinórod és úcza, ex slavon, ulicza. l
Kevély ’s makacs kéj rajzolhassa-ki. elid. sicut in álgyú ágyú.
Te népeidnek eggyetlen nyakat,
Hogy eggy csapás elölje, nem sohajtál.
Tisztelted a’ törvényt és önmagad’,
És a’ midőn javad, ’s a’ nemzeté,
Kívánni látszott a’ nagy áldozást,
Kérél ’s parancsolál, de nagy valál hazudni. (Ist’s gut?)
Szent volt előtted a’ mi szent, az Oltár
Nagy fényben csillogott; a’ máshitűek
Új kedvezést nem nyertenek, de bírt
Jusaikban őtet, anyjok nékik is,
Bár mit sugalla híved (a’ Pap), meghagyád.
A’ járom könnyebb lőn a’ pór’ nyakán,
’S most általad magát embernek érzi. (Urbariom)
’S felejti hajdan szenvedett baját.
Te nyugodalmat adtál nemzetemnek,
’S bővséget és virágzatot; ’s mivel
Legfőbb szüksége a’ fegyverek’ fijának
Az volt, hogy vérrel ázott koszorúja
Olajjal eggyesűljön, a’ szelíd
Minerva’ papjait lakodba hoztad. (Univers. Tyrnav. Budam ’S e’ tett után, 1777.)
mint eggy nagy lánggal égő
Csillagzat, melly fő dísze volt az égnek,
’S most más világnak vágyván fényleni
Ellobban, áldva ’s áldatva itt hagyál.
Neved maradjon áldásban, nagy Asszony,
Legkésőbb unokánkig, kit kevély
Öröm fog új nagy tettekre elragadni,
Ha majd hallandja, hív atyájitól
Miként vevél vég búcsút, és nekik
Hogy értted ’s házadért megvívtanak,
És birtokod’ megtarták, mint köszönted. Gróf Sztáray Mihálytól, Cancellárius
Szép látni thrónuson királyt ’s atyát, Eszterházynak vejétől tudom, hogy M. Th.
Ki híveiben magzatjait tekinti, látván hogy meghal, megparancsolá a’
’S ezt érzeni a’ te szíved jó vala. Cancelláriusnak, hogy mihelyt elhal, minden Vgyének köszönje-meg az ő
’S kinek mosolyg itt rám ismért keze? nevében, a’ mit értte tevénk. Nem vala
Gyulaszt ez is; ah, Barcsay, te vagy? szabad elküldeni a’ leveleket. József eltiltá.
Báróczinak legkedveltebb barátja,
És legkedveltebbje a’ vén Orczynak,
És néked, tisztelt árny, nagy Pászthory!
Lágy lelke láng volt, ’s e’ levél is az.
Ürményi tégedet magasztal, és
Kopasz barátját Orczy tégedet.
Megszégyenűl a’ rossz előttetek,
De néki hármas ércz űlt homlokára
’S koczkázza a’ köz jót pénzért, pillogásért.
„Urunk nagy jót akar,”*
A záróidézőjel hiányzik, pótoltuk. mond Barcsay,„De a’ zsíros konczért a’ tót Socratesz”
Csereim, kit értett ő? „jó félre nem tér.”
Nyáj ’s Pásztor, ismerd a’ konczon-kapókat.
Itt Kaprinainak látom rendeit,
Atyád’ hű Mentorának; itt azét,
Ki Bélisairt megszóllaltatta közttünk.
’S ím itt Erdélynek két Püspökjei:
Bajtay ’s Major. Tündöklő nagy nevek.
A’ nemzetet becsűlő Fejdelem
Azt Mesterévé tette Józsefének;
Ezt hosszas kínos szenvedése után
Munkácsnak foglyukaiból főpapi
Székre ülteté, ’s a’ Sorsnak érdemetlen
Verésiért elhalmozá kegyével.*
<kezével> kegyével
’S az, a’ ki a’ foglyot rongyolt öltözetben
Elébe vitte imádott asszonyának;
Az, a’ ki szívét irgalomra hajtá,
Neked, barátom, nemződ volt. Örülj
Tündöklő származásodon, ’s kövessd
Atyádnak tisztán-fénylő nyomdokit,*
<…> nyomdokit
’S haladj megfutni kezdett útadon.
Fényt bírni, ’s a’ fényt érdemelni, dísz;
Nem bírni, ’s érdemelni, nem kevésbb dísz;
De bírni, ’s meg nem érdemelni – szenny!
Ezt mondja szíved, ezt leghűbb barátod.
Nagy a’ kincs, mellyet nékem nyujt kezed
De míg Atyád’ ’s Lőrinczed’ levele
Meg nem jön, ajándékod csonka lesz.
Küldd, és hálámat kétszerestt vegyed.
Theréz szekrényemben már Kaunitza
’S Swietenje mellett áll. Nem volt neki
Sem hűvebb, sem nagyobb két embere.
Ölelje Barcsaink itt is kedveseit,
’S Bajtait ’s Majort Luther. Nincs nálam és
Elysiumban többé ellenkezés.
[…]
|