Éjjeli hartzom után, Kedves! tikkadva feküdtem
Karjaid’ ált-ölelő szent szövevényi között.
El-fogya tápláló lélekzete számnak egészen,
És el-aszott mellyem
*melly<j>em
már tsak alig pihegett.
Már látám Plútót, ’s a’ Styx’ vize’ kénköves habjâit,
És az öreg Révészt tsúnya ladikja’ farán.
Intett; indúltam: de te, hírtelen érttem eredvén,
Éltet adó tsókod’ hűltt ajakomra nyomád.
Tsókodat! a’ mellyel a’ Styxtől vissza-vezettél,
Sőt őt zsákmány nélkűl
*<a’ Révészt üresen> őt zsákmány nélkűl Az áth. szó fölé írva.
hagytad evezni tovább.
Oh nem igaz, hazudok! Nem ment-el Cháron üressen:
*üressen<,>:
Lelkemet a’ poklok’ mély fenekére viszi.
Testemben eggy része lakik lelkednek azólta,
’S már már omladozó tagjaim’ egybe-köti.
Ez sem akarja tovább Szeretőd’ éleszteni, ’s titkos
Úton előbbi lakóhelly’ire
*A sor mellett e szóhoz német nyelvű szedői utasítás.
vissza-siet.
És ha nem ápolgatja, Kegyes, fúvalmod, el-illant;
’S tagjaim’ el-bomlott mű-szerek öszve-rogyik
*mű-szerek <egybe ro> öszve-rogyik
.
Nossza tehát, ajakid hervadtt ajakimra szorítsad,
’S lelked’ szűntelenűl túnya tüdőmbe lehelld!
Míglen telhetetlen dühömet későre meg-únván,
Életet eggy Lélek két Szeretőnek adand.