HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás







[Metsző: Lehnhardt Sámuel.]



[Metsző: Sebastian Langer, rajzolta: Ludwig Ferdinand Schnorr von Carolsfeld.]


NAGY MÉLTÓSÁGU
MAROS-NÉMETHI ÉS NÁDASKAI
GRÓF GYULAY IGNÁCZ’ ,
HORVÁT, DALMÁT, ÉS TÓT ORSZÁGI
BÁN’, LEOPOLD CS. ’S TÖBB KÜLSŐ
RENDEK’ NAGY KERESZTES*
Habsburg-Lotharingiai II. Ferenc osztrák császár 1808-ban alapította meg a Lipót-rendet, édesapja II. Lipót magyar király tiszteletére; a rend három osztálya: lovagkereszt (Ritterkreuz), középkereszt (Kommandeurkreuz) és nagykereszt (Großkreuz).
VITÉZE’ ’S
MÁRIA THERESIA REN. COMMENDÁTO-
RA’.*
A Katonai Mária Terézia-rend középkeresztjének birtokosa (a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai érdemrendje ez, amelyet 1757-ben alapított Mária Terézia királynő).
CS. KIR. BEL. TIT. TANÁCSOS’,*
Császári királyi belső titkos tanácsos; a német államokban a titkos kabinetnek nevezett tanács tagjai, amely tanács közvetlenül a fejedelem elnöklete alatt a legfontosabb országos ügyekben határozott; később a legmagasabb közhivatalnokok kitüntetésként kapják, mellyel a kegyelmes úr, excellenciás úr cím jár.
HADI SZER-MESTER’,*
Táborszernagy (főparancsnoki rendfokozat).
CSEH-ORSZÁG’
HADI FŐ KORMÁNYOZÓJA’, EGY MA-
GYAR ÉS KÉT BÁNI GYALOG EZREDEK’
TULAJDONOSA’ ’s a’ t. ’s a’ t.
HITVESÉNEK, SZÜLETETT, BÁRÓ
EDELSHEIM ERZSÉBET*
Névtévesztés, helyesen: Edelsheim Júlia.
ASSZONYNAK, CSILLAGKERESZTES ÉS
UDVARI DÁMÁNAK
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK
mély tisztelettel.


AURORA.
(Negyedik év.)




BORBÉLY HELENA,
A’ MAGYAR AMAZON.

Borbély Helena Férjének,
Békesi Istvánnak!
Tömösvárrul Zsófianapján 1602.


Tudhatd, hányakodó, de elég későre, mi éré
Hölgyedet, esztelenül kit hagytál veszni Facsáddal.1
Facsád Békesinek kerített vára.
)
Most mondd: nem félted Törököktül váradat, ámbár
Éjji sötétségben késértsék víni, ’s orozva.
Most mondd: aszszonyi gond a’ tő, gyüszü, ’s konyhai munkák,
’S csinnyait a’ hadnak nem bizták gyáva nemünkre.
Most kérkedgy, hogy ezer Kontyost felvenni merészleszsz
Zászlód allyával, ’s hogy jőjjön szinte kivánod.
Nő vagyok én, tudom azt, de tanácsom nem vala gyarló,
Juthat eszedbe, midőn valamik meglettek, elődbe
Számláltam, ’s te nevetséggel szavaimra feleltél.
Kértelek, és hányszor mondottam nemde: maradgy itt,
Mit használ ha gyülésre szaladsz? ide meszsze Fehérvár;
A’ Török ellenben jószágink szélein ácsorg.
Kellettél-e Fehérvárban? vagy nélküled a’ sok
Jámbor Atyák semmit nem tudtak szóllani bölcsen?
Élemedett öregek, ki te nem vagy, kellenek ottan:
Illetik a’ fiatalt tőr, pánczél’, ’s tábori munkák.
Ott harczolni elég szóval: harczolni emitten
Fegyverrel szükség, és vért izzadni csatázva.
Ott, haki veszt pörben, nem fog csonkulni hazája
Általa: itt minden fogyatás nyirbállya határit.
Illik-e az hozzád, kit atyám választa vejének,
Illik-e, hogy lányát illy csúf prédára kitetted?
Mondhatnám, de mi haszna? siess most látni Facsádnak,
Nem régente kevély falait, ’s a’ miknek örültél,
Fénylő fegyveridet’, nyergelt paripáidat, a’ tar
Főknek markábul kicsikart diadalmi jelekkel.
Mondhatnám. epedő Helenádat ölelni serénykedgy,
’S hogy ne talállya veszély, többé mellőle ne távozz.
Nem mondom: Késhetsz, míg kedved tartya. Tanácskozz
Másmás dolgokrul, ’s mulatással töltsed üdődet,
És magadat fitogasd idegen hölgyeknek előttök;
Mert csak azért mentél, mivel untad látni Facsádot,
Hol nőd fonta körül nyakadat, ’s mellyére szoríta.
Nem vagyok én már ott: térj bizvást viszsza; miképpen
Érdemléd, leled úgy, te kegyetlen, fészkedet árván!
Tornyaidat földön, palotáidat éred üszökben,
És tudom, a’ harapó tüztül gőzölgeni most is.
Csarnokod elpusztult, márvánnyai meztelen állnak,
Hol gyakoron dellest könyökidre borulva pihentél.
Tárva kapud, de mit is mondok? láng ette meg; a’ szép
Őrhadadon ragadó varjak sokasága veszekszik;
Méltók, szánakodom rajtok, szolgálni külömbnek,
Mint te, ki társadat is Törökök torkába vetetted,
Őket is, állatnál gonoszabb, melly kölykeit őrzi.
Menny be, ’s ha szív mellyedbe szorúlt, szemeidre tapaszszad
Két tenyered, nehogy a’ látás lábodrul elejtsen,
’S elfojtódva te is mellettek lelkedet add ki.
Ágyuidat ne keresd; ne keresd kincstáradat ottan,
Elhurczolta Pogány. Ősinknek képeit a’ láng
Rettenetes ropogás közben láttomra emészté.
És ne keresd Helenát, te kemény! kit ez ügyre taszítál
Oktalanul, noha lelkednek százszorta neveznéd.
Mért, ha valék lelked, magadat kiragadtad ölembül,
És nem szánhattad zokogó feleségedet akkor?
Mért, ha valék lelked, szemeimnek nézni folyását
Szárazan eltudtad, ’s tőlem távozni siettél?
Mért, ha valék lelked, mint férj, elalélva lerogyni
Hagyhattál, bucsuzó szókat sem véve feledtül?
Már mikor elmentél, ’s valamennyire tértem eszemhez,
Fuldokló szavakon mondám: istentelen! elfutsz
Esdeklő nődtül? ’s elakadt panaszimra sirámok
Omlottak kipirult arczámrul nedves ölembe.
Hányszor az ablakrul szavaim harsogtak utánnad
Hasztalanul, mert a’ szeleket megelőzte futásod?
Hányszor lányomnak vállára nyugosztva lelankadt
’S elkábult fejemet, falaid párkánnyain álltam,
’S hol már nem voltál, keresélek vizsga szemekkel?
Felfel erőlködtem, vélvén a’ strázsatoronybúl
Láthatlak, noha jól tudnám, hogy meszsze haladtál.
Jól mondgyák: van előérzés kebelünkbe takarva,
Melly a’ lappangó veszedelmet előre tudattya.
Rajtam tellyesedett. Elelállá testemet a’ fagy
És belső héség, ’s tetemimnek mindene rengett.
Féltem az estvétül, mivel ébren kell vala töltnöm
Éjjeimet, mikoron sok ezerrel játszik az álom.
Másokat a’ hajnalt követő nap képe vidáman
Üdvözlött: engem kinaimtul törve talála.
Szenvedtem, valamit gyözhet szenvedni halandó;
Legmélyebbre hatott még is képzelme jövendő
Sorsomnak, melly már fejemet fenyegette csapással.
Meglett, a’ miokért remegék, végtére. Tömösrül
A’ Basa megmozdult. Ötszáz késérte Facsádnak
Rontására gyalog; félannyi nyeregben; az ágyu
Kétszer tíz, iszonyú öblük, mind menykövet osztók.
Nem vala még éjfél, jelt adnak falra az őrök;
Várnagyod a’ bástyát szaporán eljárta körösleg,
’S ébresztette hadát kitkit szóllítva nevérül.
Tíz lovagot rendelt bátorságomra Balási*
Nem adatolható, kitalált alak.
Hadnagygyal, ’s izené: nyugalomban töltsem az éjjet,
Ő szemefénnye gyanánt a’ várt, és Békesi nőjét
Oltalmazza, ’s Török nem foghat hágni falunkra.
Igy ugyan a’ jámbor; de valék én telve szoritó
Félelmekkel. Alá ’s fel most szaladozni szobámban
Kezdék, és ismét mint bálvány állni merően,
Várva mi történik, ’s falevélként talpig inogtam.
Elsőben zsibogás füleim verdezte; süvöltést
Hallottam terjedni tovább. Bömböltek az ágyuk
Künn belül is, valamint a’ dörgő égi tsatázás.
Nem volt semmi szünet; de sötétben nem foga szikrát
A’ bombák hányása, mivel vétette aránnyát.
Hajnalig így tartott; de mihelyt csillámlani kezde
A’ fény napkeleten, sorsunk balsága közelb jött.
Mostan az épületek szem előtt állottanak; a’ czélt
Ellelhetni kevés kellett. Palotádra az első
Gyujtószer szállott, ’s foganatlan nem leve. Tüzbe
Lángba borult minden. Szanaszétt széllyednek az őrök
Mellölem, ha lehetne talán gátolni az égést.
Félelem, irtózás, ki legyek, feledésbe hozatták
Erre velem. Nyomton fegyvertáradba rohanván
Felfogok eggy kardot, mellyet vaktába ragadtam.
’S a’ kegyelem gázolta halált ingerleni dültem,
A’ kétségbeesés valamint felgyujta belülrül;
Mert mondottam: erem megölő vas nyissa meg inkább,
Mint vagy tüz nyellyen, vagy légyek foglya Töröknek.
Igy elszánva futék a’ bástyatetőre rikoltás
És tüzzápor közt. Forton forrt a’ csata délrül,
Hol már a’ falakon hágó rést törtek az ágyuk.
Kendefi,*
Nem adatolható, kitalált alak.
a’ Várnagy, mint látott: „Aszszonyom! úgy mond
Nincs helyed itt, szabadítsd magadat röjtökbe; halálunk
Napja jelen. Minek e’ kard aszszonyi kézbe szorítva?
Mi már elvesztünk; de te élted tartsd meg Uradnak,
És ha Facsád elkél, legalább hű hölgye maradgyon.
Vigy hírt Békesinek rólunk; mondd: érte adónkat
Hol tettük le, ’s miként szemléléd omlani vérünk.”
Ő ezt mondva oroszlányként kezdette csatáját.
A’ Török e’ közben lajtorján mászni, ’s kapacscsal
A’ lyuggalt falakon próbált az oromra tolyongni.
Kendefi, a’ bajnok: „ jól hogy közelebbre kerültök,
Felhevesedve kiált, Mahometnek kölykei, küld ma
A’ poklok méllyére karom vacsorálni, ’s halálom
Nem leszsz boszszútlan? ’s tüzesen döntötte az első
Hágókat csonkítva alá buzogánnya fejével,
És példája vitézeit is gyujtotta csatára.
Ő ugyan itt győzött. De keletrűl falra lopódzék
A’ Török eggy részszel, mivel ellene senki nem állott.
Fogytanak a’ katonák; ki tüzet ment oltni, ki sebben



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


Léledezett; kit már a’ glóbis külde halálra.
A’ csalt nem tudvák, szemeinket elöre meresztvén
Harczoltunk, ’s mi baj ér hátul, nem vettük eszünkbe.
A’ tüznek ropogási között egyszerre szokatlan
Ordítás borzasztya fülem, ’s mire viszsza tekinték
Rajtunk a’ Török. Én, valamint a’ szikla, keménnyé
Válva merőn állék. Azután kihevülve kiáltom:
„Harczra vitéz hősök kik vagytok, jertek utánnam,
Férjfiak aszszony után,” és kard felvonva rohantam
A’ mérgedt sokaság rám czélzó fegyveri ellen.
Vágtam, mint lehetett; de karomnak gyönge csapásit
Viszszacsapás nélkül, ’s nememet gúnyolva fogák fel.
Elzárák utamat; mire Kendefi ’s többen is értem
A’ falat ott hagyván engem szabadítni siettek.
Ah! de hijába! valék már akkor fogva. Kezembül
A’ kardot facsarák, ’s hurczoltak hátra kötözve.
Elbusulva derék őrid maradéka sikoltá:
„Eggy lábig veszszünk inkább, mint Békesi nőjét
Elhurczollya Pogány szemeink láttára Tömösre!”
Már nem is életekért látszottak víni: keresték
Mint legyen élteknek szaporábban vége, ’s dücsően
Hallyanak érettünk, ’s ne pirullyanak élve Facsádért.
Élei kardoknak sebeket hasogattak. Özönként
A’ kinyitott sebeken dült a’ vér, ’s gőzze süríté
A’ felhőt. A’ csontropogás, a’ jajszavak öszsze
Veszve fületsértő zajjal keveregtek az égen.
Kendefi, dönthetlen; hű bajnoki véle oroszlány
Módra felém tartván leterített testeken által
Törtek utat, ’s nem meszsze valék már tőlök. Azonba
A’ pusztán hagyatott résrül jő új csapat. Ekkor
A’ Törököt tipró Magyarok két tüzbe szorítva
Csüggedtek; ’s noha volna szivek, de kifogytak erőbül.
Jól láttam hű Várnagyodat, ’s még most is előttem
Képe, midőn nyakszirt kelevészszel csapva leroskadt.
Még csak néhányan keveregtek széllyel oszolva
A’ győzött hadbul, de kegyelmet nem veve senki;
A’ kard éle alatt dült el valamennyi; szerencsésb
Nálamnál, kit irigy sorsom rabszíjra füzetve
Élni hagyott, a’ mit gonoszabb szenvedni halálnál –
Melly boldog volnék én most, ha közöttetek áldott
Elhunytak! férjem tetemim fonyadva találná! –
Vége van a’ harcznak. Győzött a’ csalfa Pogányság,
’S véres tajtékkal sietett zsákmánynak eredni
Engem elájultat palotádhoz üvöltve ragadtak,
Látni az elkövetett iszonyú vadságokat ottan.
Hallani rémítő; keserü szemlélni cselédim
Jajjait, a' dühösök mint őket szíjra kötözték,
És pór csorda gyanánt terelék bekerítve az utszán.
A’ belfosztogatást nem láttam. Kelle remegve
A’ nap alatt várnom, mi keletkezik árva fejemre.
A’ Basa e’ közben kiderült arczával előmbe
Lép, és nyujtya kezét: „kegyelem neked aszszonyom, úgy mond;
Jól forgott kardod, ’s örülök hogy mentve van élted.
Gondom alá veszlek, ’s nem lész bántásra kitéve.”
„Hogyha nekem kegyelem tőled, mint mondod: ereszsz el
Más nem kell; felelém. Az ajánlott gondviseléstül
Felmentlek, ’s így elviselő még éltem: ereszsz el!
Vagy ha nem: ölly meg ezen helyben; megcsókolom a’ tört
Csak fogságra ne vigy, kinomat melly végzi halállal;
Tőled ez is kegyelem lészen; bús lelkemet üzd ki
Kardoddal, mellyen hiveimnek vére piroslik.”
Ő nevetett, ’s hol balra szemét, hol jobbra lövellvén,
Ünneplő kocsimat vonatá a’ gyilkos, előmbe,
Ünneplő kocsimat, Helenádat mellyen az attya
Házábul, hah boldog üdő! – késérted örömmel
A’ szent oltárhoz, ’s pompásan, lakni Facsádra!
Jöttenek a’ lovak is, lovaidnak szépe, sajátod;
Válogatott nemű szerszámban, mellyet te leginkább
Kedveltél. A’ jég és tüz harczoltak eremben
Ezt mikoron látnom kellett, ’s mire czéloz, elértém.
„Kedvezek, a’ győző így szóllott; ebben is; ülly fel;
A’ kocsi, a’ lovak is tieid; magadén fogsz menni Tömösre”
Ezzel méne tovább. „Oda vagy gyámolytalan aszszony!
Sajkád elsüllyedt, ’s ki kezet bényujtana hozzád,
Nincs itt senki körül, rebegém, nincs partra vezérlőd!
Vagy csak szánakozót látnék, tágulna talántán
Lelkemnek szorulása; de nem! mint annyi poroszlók,
Állanak oldalamon, ’s szivemet gúnyolva metélik.
Belrehatóbb mi lehet, mint sem rabságra vitetnem
Mennyegzős kocsimon, melly hordoza máskor örömre?
Mért inkább lovaid nem vittek holtan ölébe
A’ kinyitott sirnak, melly minden bánatot elnyel?
Most sajogó varakat karomon nem rágna ezen szíj,
’S nem szaggatna belül, melly tör mar ’s veszteget, a’ kín”
Igy zajlott mellyem. Minden jobb multat elömbe
Hoztak gondolatim, ’s mindent, mi fejemre jövendő
Volna; vagy ennél is gonoszabbtul tartva, tünődtem.
A’ roszsznak nagysága erőt vett rajtam. Elestem
Lábomrul, ’s csak néma nyögés érzette, hogy élek.
Nem tudom én; mondgyák, hogy eszemtül válva feküttem
A’ földön mozdultalanul, ’s szekerembe emeltek
Ekképp a’ Törökök, kiket a’ Basa rendele mellém;
Hajtottak pihenés nélkül. Már estve Tömösvárt
Érénk. A’ népnek sokasága kiváncsi szemekkel
Nézni futott. Takaró fátyolt képemre boríték
Hogy sürü könnyeimet röjtném, és szégyenem ellen
Födve legyek. Székely2
Székely Mojses jeles Vitéz, és nagy tudományu Vezér a’ Gyulafehérvári ütközet után, mellyet Basta ellen elvesztett, feleségével, kincsével, ’s néhányad magával, Tömösvárba, akkor Török birtokba vonta magát. 1602.
) feleségét látom ezen közt
Jőni felém. Derülő arczával ’s nyájas ajakkal
Szólla: „ne félly Helenám! nénédnek bizva kezére,
És gondgyára, ne félly. Mennyünk: leszek ápolyod, és ha,
Engeded, édes anyád;” és karját füzve karomba
Bévezetett; azután illyképpen kezde beszéllni:
„Eggy legyen a’ sorsunk; veled asztalom osztva ’s lakásom.
Férjem is itt, és több Magyarok. Nincs meszsze atyád is3
Borbély György éles eszü, egyenes szívű, bátor hadiember. A’ Török ellen többnyire győzödelmesen harczolt. Soha Török részre nem állott.
Kit várunk, ’s ha magát kémélleni gondgya van, eljő.
Viszsza se nézz gyászos felfordultára hazánknak!
Elvesztette szegény Erdélyt a’ czimbora. Székely,
És Borbély, az atyád, legutolsó harczosi voltak.
A’ bódúlt Zsigmond zavarodt esze tette harácscsá*
Prédává, zsákmánnyá.
Szép országunkat, ’s népét irtotta kevésre.
Nem Török és Német rontóink: gyilkosit önnön
Méhében nevelé Erdély, ’s a’ jókat elüzte.
Kárt idegen bennünk nem tett még eddig is annyit,
’S olly tetemest, mint kik magyar emlő téjjel üdültek.
Elhiszem, édes öcsém! vesztél sokat. Élted emészti
Jószágod romlása: feledd, más orvosod úgy sincs.
Békesi férjed epeszt? méltán: de te róla segíthetsz;
Hídd ide; ’s hogyha szeret, számunk szaporítani fogja.
Nincs haza! nincs Vajdánk!4
Az álhatatlan Báthori Zsigmond ebben az esztendőben tette le utolszor a’ Vajdaságot, ’s örökre elhagyá Erdélyt, mellyet elemésztett. A’ megrontott népnek siralma, és átka késérte őtet Lobkovitzba.
a’ birtok préda; mi okbul
Fennye vasát, ’s boszszút ha akarna is állani, kinn fog?
Hadba kiért mennyen? vérét kinek ontsa javáért? –
Hány nemes, a’ ki hazájáért mellette csatázzon,
’S mint alacsony béres maga hasznát nem lesi inkább?
Innen az Isten ’s vértagadók sokasága; az árlók,
A’ testvéri czivódások, mind innen erednek.
A’ közjót ki vigyázza? kinek vagyon Isten előtte?
Járjuk el: a’ törvényszékekben millyenek ülnek?
Bűntetlen marad a’ gyilkos. Ragadozni szokásba
Ment. Hatalom tesz igasságot; nincs védve az árva;
Hasztalanul kesereg, ’s képét fonnyasztya az özvegy.
Városaink puszták; puszták a’ falvak is; erdők
A’ maradék népet, ’s kősziklák pandali röjtik,
Mellyet az éh és dög tartott későbbi halálra,
’S nincs ostor, mellyben már nem vala része hazánknak.
Jobb idegen földön békével költni falattyát,
Mint honn mindennap gyilkos tőrt várni nyakára,
És ugyan a’ ki velünk eggy vérbül származik, attul.
Szünny meg azért Helenám! magadat bánattal epesztni;
Enyhítsed szivedet; gondold: vagyon isteni kéztül
A’ mi veled történt; ’s ámbár most sajnosan érzed,
A’ tüzelő sebeket, fordul még jobbra szerencséd,
Illyen volt mindég, ’s mindég marad illyen az élet:
Változik a’ szélként, ’s zavarog mint tengeri hullám.
Majd, ha talán érjük, mikor Erdély nyughatik a’ most
Kényen fosztogató csordáktul: viszsza vonodgyunk;
Gyermekeink legalább, ha nekünk irigyelli szerencsénk.
Légy velem, édes öcsém! addig; testvéri szerelmet
Lelsz nálam, mellyet meg nem ront semmi kaján nyelv.
Lépj hát frigyre velem; lám könnyebb kölcsön erővel
Öszszeszorúlt karon a’ terhet, mint eggynek emelni.
Fájdalmad hol viszszakerül, kebelemre borulva
Harmattyát ázó szemeidnek benne apaszd ki.”
Volt szava érzékeny, de jelentőbb arcza vonása,
Melly tükör a’ szívnek titkát délfényre kicsallya.
Láttam, mint habozott, és mint röjtötte előlem
A’ belső viadalt, melly lelkét végre legyőzé.
Láttam, mint elakadt az utolsó szókra, ’s kiáradt
Könnyei folyton alá szepegő mellyére potyogtak.
„Néne! ki engem akarsz, mondám, békíteni kinzó
Sorsommal, mért sírsz? mért lettél néma? Tagadni
Nem lehet a’ nyavalyát, melly minden nyomra megujjul.
Kinlódol te is úgy, mint én. Szenvedned azonba
Kinnyaidat könnyebb, kit férjed néha vigasztal.
En egyedül vagyok itt férjemtül meszsze szakasztva;
Melly kő ez szívemen, ki tud érzeni, mérheti sullyát.
Még is előbb legyek én Tömösön prédája halálnak,
Mint őtet lássam térden koldulni kegyelmet.
Nem Török, azt mondod, romlasztónk; vajmi csodálom!
A’ ki nem ellenség, az fel nem dúllya baráttyát.
Mint ezek, es nőjét fészkébül nem viszi saskint.
Szinli barátságát hozzátok, ’s szánakozással
Nyujtya kezét: de utóbb veletek megadattya az árát
Igy tett ő mindenha: Magyart gerjeszte Magyarra,
És ez elég vak volt maga ellen járni kezére.
Álnokok ők ’s hazugok; már hányszor jégre vivének
Bennünket, noha eskvéssel pártunkra szegődtek.
Köztök ’s Békesi közt nincsen frígy, és soha nem leszsz,
Ő vég perczenetig marad ellensége Töröknek.
Békesi el nem jő, ’s magam én, noha semmi szememben
Nincs böcsösebb, mint ő, idejöttét tiltani fognám.
És az atyám? nem az ő, kit minden szélre inogni
Lássatok, a’ Törököt ki vaséllel szokta fogadni.
Biztatsz, és köszönöm, hogy anyám lész, még vagyok itten;
Légy is anyám, kérlek, ’s oltalmazd a’ fogoly árvát.
Vagy, ha veszélyt kerekít az üdő, nyujt módot az Isten
Arra, hogy e’ tőrbül tisztán költözzem elejbe.
Nem félek meghalni; miképp? nem kérdezem azt is:
Gyönge nememnek elég valahogy megtartni szemérmét.
Eggy gyilkollya szívem, ’s mindennél türni keservesb:
Méhemnek magzattya, ki még napfényre jövendő.
Ah Néném! anya vagy; te tudod, mint látni ohajtom,
’S férjem, az ártatlant, ki legelső tenne szülővé!
Ah! csak ezért könyörülly Helenán,’s légy néki segédül!”
’S elfojtódva ezen szóknál könnyekre fakadtam.
Székelynét gonosz állapotom gyötrése keresztül
Járta. Soká érett ajakán értelme szavának.
Végre: „Szívem! mondá, fáj, hogy gyanú férhete hozzád
Ellenem, a’ ki saját, véremmel tenni szabaddá
Kész volnék; mivel ez hervaszt; hahogy állana rajtam.
Ezt én nem tehetem, ’s nincs is mint tenni, kezemre.
A’ Basa választott magyar Aszszonyt, védni személyed:
Angyalom! ezt örömest; de te ennél többre ne unszolly.
A’ Basa, hogy vélem szabadon járj, merre kivánod,
Tetszésemre hagyá; de felelnem kelletik érte.
Mint van egésséged? vagy mikkel foglalod elméd?
Millyek erányzásid? számat kér róla naponkint.
Engedgy a’ sorsnak; hitemet megszegni ne késérts:
Hogy magamat véled még gyászosb ügybe sodorjam.
Őröd ugyan nincsen, de bezeg több annyival a’ kém;
Környülvéve vagyunk, ’s használ mindenre vigyázni.”
„Tedd velem, én felelém, a’ mit más nem tehet eggy is,
Jó néném! csak ezen helyből szabadulni segíts bár,
És azután hadd rám, mi úton fogok érni hazámba.”
„Nem lehet, édes öcsém! ah nem lehet erre hajolnom;”
Igy viszonz ő; de nehézségét nem győzte szívének
Eltitkolni, ’s kezét kihevült képére tapasztá,
Mintha pironságot szenvednie kellene tőlem.
Nem vádolhatom őt: szíve jó, de segíteni félénk
Attyafián. Van kötve, ’s magát álmodgya szabadnak.
Mert a’ térre kijár, és nincs rá ajtaja zárva.
Én így lenni szabad nem akarnék, ’s nem leszek: inkább
A’ Török e’ nyomorult testbül kergesse ki lelkem.
Ő tartózkodik; én, mivel ezt tudom, önként
A’ kedves tárgyat feszegetni kerültem azolta
Hallottára, ’s belül forrottak előbbi tanácsim.
Igy van most Helenád. Mit mondok? nem tied ő most;
Igy van az elragadott; de nem úgy, mint a’ görög asszony
A’ gaz férjehagyó idegen szerelembe merülten
Férjétül választva. Te vagy, kire többnyire hárul
Minden vád. Már négy hete mult, hogy sorvadok itten,
’S Békesi nem gondol felesége siralmas ügyével!
Aszszonya Spártának vétkes volt: érte kikeltek
A’ Görögök még is, ’s Trójábul viszsza vezették:*
Utalás a trójai háború kirobbantó okára, szép Helénára.
Nem vagyok én fejedelmi leány; a’ trójai menynek
Szépségem sem párja talán; nem várhatom Erdélyt
Érettem boszszús fegyverrel jőni: de tőled,
Társamtul legalább érdemlék próbaszerencsét.
És ha nem úgy, mint nőd: mint aszszonyfoglya Töröknek
Voltam-e Békesitül méltatlan szánakozásra?
Nem hiu Székelyné fogadása erántam: eléggé
Tiszta szobám; vannak szobalányaim; asztalom ellen
Nincs kifogás; búmban de alig hogy kóstolok étket.
A’ jó másod anyám késztet szellőre kimennem,
És örül, elmémnek ha derültét lelheti közzel.
Véli ugyan hogy lelte: de én, mikor ő vigad, és más
Itt körülem, magamat fogyató képekkel emésztem.
Mit használ? kedvet, nem termett, a’ ki szerezzen
Ott, hol az elfoglalt szivben már nincs helye kedvnek.
Így vagyok én. Meg nem kérlelhet semmi Tömösben
Sorsommal. Legelék keserítő tárgyakon őnkint.
Nem csinos öltözetem; nincs fürtöm szedve fodorba;
Nincs perecz a’ karomon; nincs gyöngy kapcsolva nyakamra:
A’ mikoron te talán unalomtul menve alá fel
Nyalka lovad hátán sétálgatsz, ’s nem gyötör a’ gond.
Ah nem! az én férjem velem eggyütt érezi, a’ mit
Szenvedek ártatlan, ’s valamint én, nyugtalan ő is.
Ő szeretett forrón, úgy, mint más senki: kegyetlen
Állapotom hozzám most még hiszem, edzi szorosban.
Ah! legyen úgy, kérlek! lelkünk kapcsolva maradgyon,
Míg az enyésztö kéz fátyolt szemeinkre nem aggat!
Esztelenül, meg is ismérem, rabságom okának
Mondálak, ’s hűségedet is vagdalta beszédem:
Ah de te háborodott aszszonynak férjfi, bocsáss meg!
Átkoztam mindent eszemen kül, még mikor a’ seb
Nyers vért serkedezett, lévén hozzája szokatlan.
Tisztábbak szemeim már most; gyógyulni sebembül
Ámbár nem tudtam, ’s bánom hevenyébe szidalmát
Tollamnak, melly kába fejem forralmait irta.
Büntess meg! csak előbb szabadíts, szabadíts ki Tömösbül,
Büntess meg valamint tetszik, ha hallálal is, osztan,
Elviselem; leszsz így meghalnom kedves ajándék.
Meghalnom; – csak előbb a’ gyermek lássa az attyát,
Kit e’ meleg csókkal fognál olvasztani szádhoz!
Avvagy akarhatnád: itt düllyön hölgyed az ágynak
Gyönge nehezkével, ’s te ne légy mellette szülésén?
Jőjj atya magzatodért! vidd el feleségedet innen!
Hütvöse; két ösztön benned gerjeszsze fel a’ vért.
Vagy de ne jőjj értem; magadat koczkára ne tedd ki.
Áldozatok ne legyünk hárman, ha keménykedik a’ Sors.
Székelyné nem félt, hozzám bizodalma gyanutlan,
’S mint hiszem, a’ Török is nem vizsgálódik utánnam.
Néha magam szabadon járkálok; néha leányim
Késérnek, szellősb levegőn oszlatni borongó
Fellegimet. Jó alkalom ez, ha akarja szerencsénk,
Megszökvén ez utált helybül kebeledbe röpülnöm.
Küldgy nyergelt paripát a’ Csernátházi füzeshez
Pünkösd ünnepiben próbált és jó lovag által.*
A pünkösdi ünnepkörhöz kapcsolódó vetélkedés; a pünkösdi királyt versenyjátékokkal választották ki.
Én egyedül, ha lehet, ’s reggel megyek arra. Tanítvány
Embered a’ fejemen lobogó kendőre vigyázzon;
Rózsapiros lészen. Vezetékét a’ felülésre
Készen hozza felém, valamint lova győzi, serényen.
Több nem kell. Evező szárnyam leszsz társi szerelmem.
És te hazám, és ti, kik búnak eredtetek értem,
’S mármár holtomnak vártátok hallani hírét.
Addig is édes Férj! ezeket míg válni valókká
Én ’s te tapasztallyuk; honnlétem képzeletével
Támagatom magamat. Meszszünnen látom, előmbe
Mint szárnyalsz habozó lovadon, ’s gyöngédeden átnyulsz
A’ porral belepett lovagaszszonyt hajtni szivedre.
Ah! nehezen várt nap; te szabadság napja, ne késsél
Felvirradni reám, ’s add Békesit újra karolnom!
Kedves társ! te pedig légy gonddal társad ügyére:
Itt ne feledgy kérlek; ne feledgy itt, kérlek az égre,
És mindenre, mivel kegyedet lelhetni reméllem!
Majd ha szabadságban hozzád kapcsolva leendek:
Elmondom, miken átestem, csak hallani győzzed.
Majd félsz és borzadsz; szavaim majd félbe szakasztván
Támasztaszsz több több kérdéseket ujra, mirül már
Szóllani hallottál, ’s inségem felhozom ujra.
Könnyeimet kicsalod, tudom ezzel; sirnom öröm leszsz,
Könnyeim arczámrul ha hazám földére csöpögnek.
Ez mind későbben; most csak távulban enyelgő
Gondolatok! Tőled füse őket tenni valókká,
’S a’ ragadott Helenát férjének viszszaszerezni.

____________

Békesi, a’ nőtül fosztott, fájlalta Facsádnak
Elkeltét, és szép hadait. Fájlalta leginkább
Ifjú hölgyétül váltát. Mint mérges oroszlány,
Melly társát vesztette, futoz, ’s nem lelheti nyugtát.
Úgy ő is, valamit búsúlt szive ’s lelke tanácsolt,
És meg viszszavetett, sürgött választani benne.
Most hadait szedegette, velek késértni szerencsét,
’S elrablott társát fegyverrel viszszakeresni:
Most erejét mérvén, mit feltett, mulni javallá,
’S mint a’ háborodott szélvész, elméje kevergett.
Vette ezen közben levelét Helenának. Azonnal
Lóra kapott, ’s dühe mérgében: „megyek én magam, úgy mond,
’S elhozom őt, ha világ széléig kell is utánna
Hajtanom; elhozom őt; vagy akármint veszszek el inkáb!
Úgy is már mi öröm ’s boldogság nélküle élnem?”
’S elnyargalt szeges aggsággal feltelve bolyongni.
Fél napig így jártkelt, ’s nem tudván merre feszítse
A’ zabolát, azon eggy ösvényt tipratta gyakortább,
’S ott leve délre megint, hajnalkor honnan elindult.
Megszeppent. Mi dolog? mondá; hát nem vagyok észen?
Vagy mire véllyem ezen bódorgást? Mostoha sors te!
Még sem elég, a’ mint kényeddel rajtam uralkodsz?
Hátha te isteni kéz munkálódsz, ’s viszszavezettél,
Általa a’ bizonyos veszedelmeket értenem adni,
És hogy az ártatlant másképp szabadítni sugallyad?
Elvárom, noha nem könnyű, a’ szent napot. Addig,
Szív te keservimnek nyiss tért, és két szemem ázzék.
Lassan folyt az üdő; a’ hösnek napjai nem gyors
Léptekkel közelítének, míg végre beteltek.
Két vezeték lóval, (mindkettőt Moldova szülte;)
Küldé két legügyesb apródgyát Békesi Pünkösd
Virradtára, hová levelében hölgye kijegyzé.
Öt hat nappal előbb, Helenát hogy látta szinében
Székelyné változni: „nem is szóllsz édesem! úgy mond;
Bomlik egésséged; mért nem nyulsz orvosi szerhez?
Féltlek, kedves öcsém! mi bajad nénédre szemérem
Nélkül bízzad; örülni fogok, ha segíthetek, ámbár
Kössöntyüm fele kelne reád, csak ez ójja meg élted,
Édesem! érted adom.” – Helenát, eggy részrül azonba
A’ kijelölt ’s közelebb járó nap képzete: másrul
A’ netalán kitanult csinnak veszedelme, vegyesleg
Hervasztotta: beteg nem volt ő testre külömben.
„Kétes egésségem; felelé a’ bánatos aszszony;
Fáj fejem a’ viznek gőzétül, gyomrom is émelyg;
Nem szoktam mocsolyás helyhez; szellőre naponkint,
Tisztultabb szellőre vagyon szükségem: ez állít
Lábra, ’s tudom, rajtam többet fog az orvosi szernél.”
„Ah! ha csak ez sárgít; felelé a’ jószivü Dáma,
Mindennap kimegyünk. Nekem is könnyebbedik, érzem
Mindenem, a’ szabad ég mikoron hüvesítheti mellyem.
Hogy pedig a’ Basa is rólad gyanakodni ne fogjon,
Még ma jelentéssel keresem meg, ’s tőle reméllem,
Megnyerem a’ szabadabb járást részedre naponkint.”
Ő megtette, nem is sajdítván, vége mi lészen.
Székelyné Helenát dellest késérte ki. Reggel
Hol szobalányi között, egyedül hol méne, leginkább
Csernátháza felé, ’s társul csak gondgyai véle.
Már az üdő rájárt. Pünkösd estvéje jelen volt,
A’ nap tisztában nyugodott. A’ holdnak ezüstös
Fénnye az ablakokon játszván, átszegte világát.
Békesiné egyedül fel alá reszketve botorkált
Néma szobájában. Testét majd ágyra vetette;
Majd felszökve futott a’ holdnak nézni haladtát.
„Mondsza nekem halavány ábrázatu csillag! utánnad
Jő-e szabadságom napjának hajnala? így szóllt;
Vagy még meszsze vagyon? vagy rám piros ajka vidultan
Nem mosolyog soha már, ’s itt kell nyavalyognom örökkön?
Ah! de te nem méltatsz engem feleletre, kegyetlen!”
Így álomtalanul, ’s küzdésben mult el az éjje.
A’ nap fejledezik. Különös! most mintha lerázta
Volna nyügét, kividult, ’s minden félelmei szűntek.
„Néném, édes anyám! ekképp szóllítya belépvén
Székelynét; híredre teszem: vala álmom izetlen;
Csak kevesé kimegyek; sietek hazatérni: bocsáss el!”
„Kedvedet, édes öcsém! nem szegtem még soha: bizvást
Menny, felelé; eggy vagy két lyányka, ha tetszik,
Késérjen; ’s akarom jobb izzel költsed ebéded.”
Erre utat váltott, ’s a’ kendőt vonta fejére
Ismértetni magát: de leányai tőle maradtak,
Mert vele híni tanut félvén, tudtokra nem adta.
Igy ment ő. Egyszerre sebes vágtatva feléje
Két Törököt lát, ’s annyi lovat vezetéken, iramni.
„Már tudom, elvesztem, rebegé; titkomra nyomoztak
Elvesztem nyomorult! Az ítélet napja nem olly bús
Volna nekem, mint ez! ’s elkésett szóllani többet,
Mert már a’ Magyarok körül állták. „Aszszonyom úgy mond
Eggyike; lóra hamar! Bennünket Békesi küldött
Éretted. Ne vonatkozzál, hiszen álruha rajtunk
A’ mi zavarja eszed. Hamar Aszszonyom! ülly fel, eredgyünk
Merre lehet, nehogy a’ Törökök nyomainkon utánnunk
Törjenek. Itt a’ kedvrejövőt paripára emelvén
Az nap Békesinek vágyó karjába röpíték.

Horvát Endre.


A’ HOLDHOZ.

Mi búsan nézsz a’ tiszta kékről
Felém, te biztos hív barát!
Ki egykor nyájasan ragyogtad
Körűl egy ernyő ’ pamlagát.

Te láttad kéjderengve itten,
Hol ákász hinti árnyait,
Gyakorta csendes éjmagányban
A’ boldog párnak titkait.

Bájjal fénylél az égi lyányka’
Örömragyogló könnyein,
’S némulva rád emelt szemekkel
Mélyen ömlengő érzetin.

Most csendesen rezgő sugárid
Egy sírhanton halványlanak,
Hol ő már nyugszik, és felette
Magas fűszálak inganak.

Bajza.


SOK BAJ SEMMIÉRT.

K* Lajos M* barátjához.

1.
Kedves barátom! két esztendei tévelygés után a’ külföldön, ismét ifjukorom’ csendes helyéböl írok; atyámnak és a’ nagy világnak tartoztam ezen úti adóval, ’s teljesítém a’ nélkűl, hogy belsőm hajdani örömim ’s barátim iránt elhidegűlt volna. Egyik szerzett fő tapasztalásom az: az ember itthon sok tárgyat fel se veszen, a’ mit máshol csodál, ’s a’ képzelet, melly örömest távolt keres, végre csak ott nyúgszik-meg, hol ébredő lelkünk először fejlett-ki a’ sejtések’ homályaiból.
Vidám kedvvel járom-be a’ tájt, hol minden olly rokon ’s szívhez szólló. Künn ugyan szebbet ’s felségesbet láttam; csodálva kelle hódulnom az emberi észnek, melly müvészlélekkel varázskört von maga körűl; de szeretetre még is csak hazám’ földje bírhat, ’s pásztori létünk’ egyszerüsége vonzóbb zajló piarczinál*
Nyilvános színtereinél.
a’ fényüzésnek, hol kiki mindenét vásárra viszi, ’s nyereség intézi lelki testi tehetségeit. A’ büszke sír, melly márványhalmokkal az időt gúnyolja, nem gerjeszt olly érzésre, mint a’ kisded mohos kő, melly boldogult szülőm’ hideg hamvát födi.
Leginkább mulatok azon omladék közt, melly lakásunk mellett lévő dombon, százados tölgyek között áll; hol őseim hajdan laktak, csatáztak. Emlékezel milly gyönyörű onnan a’ kilátás? milly bájló S* városka’ fekvése nyugoti részén, ’s az országút’ csavargása, melly, élet gyanánt, most bokrok lapályok közt el-eltűnik, majd virágos halmokon ismét szembe ötlik, még a’ messzeség’ homálya végkép nem rejti-el. Itt a’ multnak képei vonúlnak-el szemem előtt, ’s hazám’ történeteit, erős és gyönge vonásival, fontolgatom. Hej barátom! mért száltunk-le a’ magasról? Az erős de szabad levegőt a’ puhább maradék nem bírván, leszállt a’ völgybe, hol a’ földi gőz sötéten borong felette. De elég! lásd ebből, mint élek és érzek.

2 .
Ha az ember éjfélkor ír, mikor nappal is rá érne: jele, nem tud alunni, ’s ez, ha különben testi baj nem virraszt, feszes állapat, ’s inkább tapasztalni, mint festeni lehet. Én tudom okát, ’s épen azért ébren álmadozom. Egy nem ritka eset emelt-ki nyugalmamból. Nevess-ki ha tetszik; de ne vádolj! gondold-meg azon bölcs mondást: mit vak esetnek hívunk, az jön épen legmélyebb forrásból.
Tegnap ismét a’ várhegyen valék; már nem tudom, a’ szelid alkony e, kísérve madarak’ zengzetitől, vagy más valami titkos előérzés lágyított e meg: de minden tárgy életet nyere hevűlt képzetimtől. Szinte kiölelve magamból néztem a’ távolban ég, ’s földet testvéri csókban olvadozni; ez a’ szerelem’ képe! gondolám, melly világokat rokonít, és az éltető nap csak egy piczinyke szikrája ezen mennyei lángnak. Igy eszmélkedve ballagék le a’ völgynek, tudja Isten mi nem kerengett fejemben; midőn egyszerre, nem is ügyelve a’ léptemet gátló vízmosásra, valami másfél ölnyi mélységbe zuhantam. A’ szédelgő ideák megszűntek, de éktelen szorongás lepett-meg, midőn azon pillantatban asszonyi sikoltást hallék felettem. Első tekintetem egy leányba ütközött, ki ijedtében szinte halaványan a’ parton álla, ’s gyöngéd karjait segédül felém terjengeté. Gondolhatod, milly hamar talpon, ’s néhány szökéssel megette állék. Mit szóltam, mit miveltem, azt magam sem tudom; halotti dermedésben néztem a’ szép alakra, ámbár vérem soha tüzesebben nem szökellt. Ő kellemes hűledezéssel fátyolát pirúló képére vonván, örömét rebegve szerencsés estemen elfordúlt, ’s eleinte halkan, utóbb’ szaladva távozott, ’s a’ fák közt tűnt-el. Ügyetlenségem’ érzete, ’s a’ csodálat engem’ lekötve tartott, zavartan néztem utána, míg az esti levegő haza útasított.
Atyámat nyugtalankodva lelém, ’s elmaradásom’ okát adván, mondá nevetve: „így jár, ki szűnetlen a’ felleget méri. Mint föld’ gyermekének szükség, hogy néha le is nézzünk, mert a’ ki megbotlik, homokot árul.” Ekkor vevém észre portól fakó ruhámat, ’s a’ mi több, hogy kalap nélkül tértem vissza.
Mit szólsz ezekre? én legalább, ha rajtam ez néhány év előtt történik, azon tüneményt berki tündérnek tartottam volna; bájaira nézve annak is illenék. Most azt vélem, hogy ő is halandó, ’s épen azért óhajtanám életembe szőni. Nemde mosolyogsz, hogy érettebb koromban is egyszeri látásra olly szívért hevűlök, melly vagy másé, ’s ha nem, árokban nem keresi hívét? Azonban, nagy idő kell e frígyesűlni valakivel? lassan tesz e vizsgáló lelkünk egy szép tulajdont a’ máshoz, míg a’ szerelem’ mértéke megtelik? vagy pedig egy lelkes tekíntet, egy lelki villanás már elég lángítaní a’ szunnyadó érzést? Ezen kérdésimre felelj, de hagyd szívedet is közbe szólani. –

3.
Szerte jártam a’ kőrnyéket, meglátogatván a’ szomszéd urakat. Ki leányát, ki húgát, ’s egyébb rokonját mutatá-meg; némelly vírágot leltem távollétem alatt kifeselve, de a’ kedves tünemény nem volt közöttök. A’ városban is kérdezősködtem. A’ fogadós feldicsérte magát, mennyi utazó fordul-meg nála, de én mind ebből semmi nyomát nem lelém, ’s békételen tértem haza.
Szinte várom kérdésedet, t. i. ha egy pillantat annyira elbájolt, mért nem mentél utána? Minden illendőséggel kinyomozhattad volna. Helyesen, barátom! de gondold-el gonosz helyheztetésemet; azonfelyűl tán magad is tapasztalád: ha szívünk mozdúl, eszünk’ kereki hamar öszve zavarodnak, ’s ha ezen mentséget-is gyöngének találad – szeress!

4.
Épen válaszodat olvasám, mellyben a’ szerelmet unalom’ gyermekének tartod, ’s ezzel nem kis boszúságba hozál, midőn atyám, levelet tartván kezében, szobámba lépett, ’s ezen szavakkal: „Fiam, jó ujságot hozok!” melyéhez szoríta. Az újság ez: ő ismeretségei által a’ fővárosban számomra hivatalt szerzett. „Az út – mond – nyitva legfőbb méltóságra, ha ezen nemes czélt csüggedtlen folytatod. Ideje már a’ polgári életbe is avatkoznod; az emberi szövetség mindenkit szolgálatra kötelez, ’s ez kútfeje az igaz szabadságnak, melly hogy az egészre terjedjen, az egyes terhet békén viselni ösztönöz. Csak ott állandó a’ törvény, hol szegény boldog annak sikerén fáradoz, ’s nem ott, hol félre vonúltan a’ köz ügytől jobb időket siratva egymás’ sérelmeit panaszolják. Nem sokára együtt indúlunk-el, ’s örömmel nézem, ha atyai szorgalmam’ gyümölcsét használod.”
Ámbár illyesekre elkészültem, ’s megyénkben valami tisztséget keresni szándékoztam, még is ezen váratlan hír kedvetlen lepett-meg; de jó atyám’ örömét tekíntvén, időt se vettem a’ megfontolásra, ’s tetszésére bíztam sorsomat. Ő bennem él, és azt véli, hogy neve új díszt nyerend általam, ’s én hálátlan volnék, ha függetlenségemmel nem adóznám. Nem várok ugyan sokat; de nem is rettegem a’ jövendőt. Az emberekkel nem olly nehéz élni, miként négy fal között véljük: ha nem vágyunk felettök ragyogni, vagy nem kénytetünk tőlök kegyelmeket fogadni. Hála sorsomnak! mindezektől ment vagyok.

5.
Atyámmal szerencsésen elértem rendeltetésem’ helyére. Első napokban mingyárt a’ nagy ’s kisebb urakat (kiknek egyenes, vagy mellékes, befolyások van tisztemre) eljártuk, ’s ha mindannyi szép igéretek közűl csak néhány teljesedik is, sok hajlongásom nem esett hijában.
Új tisztem csak délig tart, a’ délutáni órák egészen magamék. Most szállásom’ igazgatásával foglalatoskodom. Atyám néhány hetet itt tölt, igen meg van elégedve, csak néha valami titok akar kitörni belőle, mellyet makacsúl takargat mindég. A’ kedves ismeretlen többször mint akarom bészökik álmaimba, ’s nagy oka, hogy az ide való szépekből még egy sem hata rám.
Az idő miként játszik velünk, miként másítja és forgatja az embert; ezt leginkább látom most egyik iskolatársunkban. Emlékezzél Perjes nevű fiúra, kit lomhasága és örökös álmossága miatt új Morpheusznak tartván, untalan csípdezénk? Ez most itt, független sorsban él, ha csak a’ játszó asztal lekötve nem tartja. Ő mindent tud ’s ismér, ezer gondolatok’ forrása, kész eszköz mindenütt mindenre, hol jó asztalt ’s tele erszényt gyanít: egy szóval, eleven krónikája a’ városnak. Öszve-találkozásomkor véle, itt-létem’ czélját megértvén, tüstént minden előjáróim’ biographiájit elbeszélte, ’s olly valóan, mintha mindegyik’ meghittje volna. „Te nyargalva mész elő – mond – neked homlokodra van írva, hogy tiszttartód otthon nagyságol. Én tettel ’s tanácssal akár mikor szolgálok, mert ha más nem csal-meg, magad csalod-meg magadat” ki tudja mit nem hordott volna öszve, ha egy zömökös úr nem közelít, kit is megpillantván, sugá fülembe: „ez a’ jó úr pinczéje’ lelkét az orrán hordja; mingyárt hozzá megyek ozsonnára – de tiszteld őt, mert szörnyű hazafi, haragszik a’ napra, hogy nincs bajúsza, ’s az angyalkákat is kalpagban képzeli.” Ezzel a’ vastag úrnak karjába öltekezve, elballag. Ez egyik régi ismerősöm újitott kiadásban. Annyiból szeretem, mivel könnyelműsége mellett is, éles észt ’s emberisméretet bír; határt pedig én szabok, mennyire közelítsen.
A’ másik ismerősöm bizonyos Rengházi, ama’ híres diák, kit tanítóink példáúl allítának fel, ’s mi fentebb elme gyanánt bámultunk; ’s tán ezért is, gőgje eszén felyül nőtt.
Perjessel tétova sétálván, két ember jön előnkbe, kik meg-megállva valami nagy dologról versenygeni látszattak. „Nem ismered azt a’ halavány ’s komoly képű embert? – kérdi Perjes – az Rengházi!” Én megakartam szólítani. „Ne háborgasd – mond tartóztatva Perjes, – ők most a’ halhatatlansággal játszanak. Csak nézd miként nyomkodják egymás’ kezét, pedig tudom gyűlölik egymást. Rengházi szép birtok mellett tudóst játszik, ’s felséges homályba leplezi a’ reminiscentiákat, mellyek zavart olvasástól még fejében kerengnek. Tudod, a’ mi árva nyelvünkben sok a’ vezér, kevés a’ közvitéz. Ő is ítélget a’ nélkűl, hogy jobbat mutatna ’s a’ készet ócsárolja; hallom ugyan, vannak munkáji, mellyekkel a’ publicumot ijeszti, jelesnek tartják tőle a’ tíz parancsolatot, mellyet ugyan annyi sonnettbe foglalt. Ha elméjét vizsgálom, Babylon’ tornya*
Utalás a bábeli torony nyelvi zűrzavarosságára.
jut eszembe. A’ másik is szinte tudós, ’s eskütt ellensége minden újnak. A’ legszebb Múzsát is megveti, ha szalonnától nem csillog haja. Ő sokat dolgozik, ’s czérnával mért versekkel harsog a’ pusztai népnek.”
Hideg méltósággal viszonzá köszöntésemet Rengházi, midőn mellette elmentem, alig hiszem, hogy reám ismert; én pedig gondolám: csak villongjatok, ám e’ nagy harcz csak szóba ’s tintába kerűl.

6.
A’ titok kinyilatkozott ’s nekem ezer gondot okoz. „Fiam – mond tegnap atyám – még egy férfit kell meglátogatnunk, ki téged’ ’s engemet leginkább érdekel, ő régi barátom, vigyázni fog szükségeidre, ’s maga is elébb főhivatalokat viselvén, útasítást adand új pályádon. Eddig a’ szokatlan munka ’s házi gondjaid elfoglalván, nem akartalak háborgatni; most itt-létem végre járván, illő nála személyesen udvarolnod, ’s örömmel ohajtom, hogy azon nemes házat, ezentúl is többször megkeressed.” Én egész készséggel vevém kalapomat; atyám mozdulatlan álla, valami feltétel látszott fejében forogni.
Ha tetszik, édes atyám! – mondék – tehát mehetünk. Ő kezemet fogván égő szemmel sokáig rám nézett', ’s szinte ellágyúlva mondá: „Lajos! én boldog férj voltam; te maradtál egyetlenem. Még halálom előtt szeretnélek egy jó lélekkel frígyesülve látni. Azon barátomnak van egy leánya – vedd-el!” Lesujtva állék, ’s zavarodásomban nem tudtam felelni.
Atyám szorongásomat látván, mondá szelíden: „nem kényszerítlek! azonban megvallom, ez egyik édes kivánatja éltemnek. Jer.”
Némán ballagtam atyám mellett. Százszor is ajkimon lebegett az ismeretlenhez való szeretetem; de mindég vissza vonúlt melyembe, elgondolván azon bizonytalan ’s gyöngeséggel határos indulatot.
A’ komor inquisitio’ épűlete nem lehet rettentőbb szabad léleknek, mint nekem B* úr’ háza. Lábaim szinte ólommá váltak, alig tudtam felvergődni a’ lépcsőkön. Az ajtó nyílik, egy tisztes öreg úr lép előnkbe.
„Későn hozom – mond atyám, az öreg’ kezét megrázván – de annál bíztosabban.”
„Reménylem, hogy bennem másadik atyját szemléli, és ezentúl minden hiú világi szokást félre tévén, fiúi szívvel közelít hozzám” viszonzá az öreg. Hogy magamat furcsán viseltem, ’s nem igen okosan szóltam, nyilván jelenték B* úrnak ezen szavai: „éj édes öcsém! annyit forogtál a’ világban, ’s még is olly félénk vagy? azonban, megismerjük egymást, ’s a’ tartózkodás múlik.”
Feszültségem lassanként eloszlott, ’s neki bátorodva, én is beszéd közzé elegyedtem, mindenkép elakarván simítani azon szögletességet, mellyet első jelenésem reám bélyegzett, ’s nem sikeretlen, mert utóbb az öreg B* szemei kedvezőleg mulatának rajtam.
Nem sokára a’ házi kisasszony is megjelent. „Nelli leányom!” mond az öreg, azután engem’ is mint új házi barátot bemutat lyányának. Alig hiszem, hogy ez tudta, milly szándékkal vezettetém elébe; mert legkisebb habozást sem árult-el: nyugodt vidámsággal üdvözle, ’s olly nyíltan nézett szemem közzé, mint valami tárgyra, melly se’ nem vonz, sem vissza nem taszít; kétes állapatom ez által igen könnyebbűlt. Nelli egy azon alakok közűl, kiben nem tudunk megegyezni, szép e’ vagy nem? Arczvonásai nem szépek, de bájosan öszve-hangzók, termete kicsiny, de mozdulati könnyűk; nem akarva tartják fogva a’ szemet. Én mingyárt intéztem hozzá szavaimat, ’s kedves lőn társasága; csak mikor a’ két öreg magunkra hagyott, hézagos lett a’ dialogus, ’s én már az idővel akartam elő állni, midőn Nelli ezen újsággal lep-meg: „most nálunk minden öröm hijányos, mert kedves Máli öcsém nincs közöttünk.” Én hátra lépve öszve csaptam kezemet, „Még egy testvér!” kiálték. „Igen, igen! – viszonzá Nelli merőn szemembe nézve – Máli öcsém egy nénénkkel fürdőbe útazott, ’s néhány hét múlva tér ismét vissza.” Erre lelkesedve kezdé dicsérni, milly szép ’s jó, tán egész életét is leirta volna, ha az öregek félbe nem szakasztják. Nagy örömömre atyám bucsúzott, én utána. B* úr olly kegyesen bocsáta-el, miként fogadott, Nelli szíves idegenséggel.
Estve atyám ismét ismételé kivánságát, előmbe terjesztvén ezen szövetségből reám sarjadó hasznokat: t. i. nemzetség, birtok. „Tudom – mondá a’ többi közt – alacsony birtokvágyást lelked nem ismér; de ha jóság mellett pénz is van, kettős nyereség. Atyáink azt tartották: a’ férj adjon ebédet, az asszony vacsorát.” Én hallgattam, ’s ő látván hogy bizonyos válaszra eltökélve nem vagyok, mondá igen kegyesen: „nem kényszerítlek; de azt méltán várom tőled, hogy férfikorba lépvén ön szerencsédet fontolóra vesd.”
Barátom! nemde igaz atyám’ mondása? de az ember miért olly gyarló? hidegen megy-el az igazság mellett, ’s meghal álmaiért. – Légy boldog!

7.
Atyám jószágaira tért. Azolta többször vaIék B* úrnál, ’s tiszteletem mindég nevekedik iránta. Milly türelmesen itél ő a’ világi dolgoknál, habár visszás indulatok ütköznek is öszve; milly kimélve oktat, ’s rejtekezve segít. Bár csak leányát ne kellene elvennem. Ez iránt hallgat ugyan, de még sem kétlem, egyet ért atyámmal.
Nelli jó leányka; víg kedvű, szemes tüzes gazdasszony, ’s mivelt elméjű. Öccsét indulatosan szereti, ’s hol csak lehet, maga felett ragyogtatja. Ritka tulajdon a’ szépeknél. Ő baráti érzést mutat; de hála Isten! nem tetszem neki; úgy hiszem, a’ másik is külömb emberre talál.
Ne gondold, barátom, hogy nem vádolom magam is gyermeki tévedésemet; de vétek e az? ha keblünk egy képet imádva éltet, mellyet a’ képző erő örök ifjúságban felénk ragyogtat; melly távol, de annál szebben mosolyog életünkre, ’s az elmét édes lehetséggel kecsegteti. Igaz – atyám minden áldozatot érdemel; de a’ halasztás nem engedetlenség.

8 .
Perjes, ki, ugy szólván, más emberek’ gyöngeségiből él, B* úrat becsűli, kit én csak mint távol ismerőst említék neki. „Ő igen derék ember – mond Perjes, – ha feje enyém volna, megmutatnám, mint kell játszani a’ világgal; ha erszényével bírnék, én is az ablakról néznék-le a’ szegény párákra, kik annyit szaladnak, lármáznak, árulkodnak, hogy utóbb a’ koporsón kis czifraság látassék.
„Hallom, derék leányai vannak?” kérdém Perjest.
„Van kettő, Máli édes, Nelli mostoha – felel ő – A’ mi a’ leányokat illeti: Nelli elvenni való, vigyázni fog az életesházra, ’s ha ura meg nem hízik, jele hogy vízzel él. Máli csillagnéző, szép noli me tangere,*
Ne érints engem! (latin); föltámadt Krisztus figyelmeztető szavai a lábát átkarolni akaró Mária Magdolnához (Jn 20,14–18).
száz lépésre elpirúl ha férfi-tekintet fúrja magát szemébe, vitéz legyen a’ ki bele kap, mert a’ sírban is hűséget vár. Én örömest állítanám őt szobor gyanánt szobámba” – egyszerre elhallgat, ’s kémlelve reám néz – „talán csak nősző vagy? – ha levélhordozó kell, itt kezem. De jól vigyázz, kiepigrammáznak.*
Utalás a gúnyoló jellegű antik epigramma-hagyományra.
Egy költő, ki szégyenére a’ kilencz Múzsáknak gazdag is. –
„Rengházi?” kérdém hirtelen.
„Az – felel Perjes – már régóta kibérlette az útszát, ’s képeket metsz reá mint tükrébe a’ fiatal leány.” Képzelheted miként örűltem ezen hírnek, legalább lesz okom magamat távoldad tartani.
Életem különben egyszerü. Szorgosan dolgozom, a’ gyakorlás elő segít, ’s nem sokára egészen bétöltöm azon helyet, hová ültettek.
Néhány társaságokba is hivattam. Barátom! ezekben a’ nemzetiségnek semmi nyomát sem láthatni, az utánazás jégarcczal tétováz mindenütt. A’ vígság, melly másutt minden sorsot egyesít, itten minden rendnek fenyítő határt szab. Kinek a’ szerencse néhány hold földdel többet adott, már félválról néz nemes társára. Hideg barátság, suttogó leányseregek szánakodva nézve a’ szegény hazafira. Meredt férfiak, hivatalos köntösben már messziről éreztetve tehetségök’ súlyát – ez képe itt a’ nagy világnak. –

9.
Őszínteségem nagy gondtól felszabadított, legalább nem leszek kénytelen szív nélkűl lekötni magamat.
B* úrat otthon nem lelvén, Nellihez mentem. Beléptemkor egy levelkét tett félre, mellynek édes tartalmát mingyárt képében olvasám : „Máli nem sokára itt leszen” – mond – és – és – itt megakadt.
„Ez az és – mondám – kapcsoló íge, ’s más nevet is igér.”
„Ezek a teremtés’ urai mingyárt titkot sejtenek” viszonzá Nelli csintalan – és nénénk.” Ezzel vádolni kezd, miért nem örűlök Máli’ érkezésén; ezért a’ hidegségért, ugy vélé, adózni fogok ha meglátom, ’s én is egyike lehetek imádóji közűl.
„Illy ajaktól a’ jövendőlés nem veszedelmes. A’ jelent inkább retteghetném!” felelék magamat igen alázatosan meghajtva.
„Ugy tartom a’ jelenlét mindég örvendetes, ha a’ multtal békében élhetünk” felelt Nelli. Az ismeretlen’ képe lövelt eszembe ’s elnémulék. Nellinek sem igen volt kedve az elszakadt beszédet új folyamotba hozni, hanem levelén csüggő szemekkel gondolkodva egyet sohajtott, ’s én utána. Úgy ülénk, mint egy öszvezendűlt szerelmes pár békülő félben. Nem sokára csengettek. Atyám! mond Nelli, ’s elébe szalad, én őt követém.
„Jer öcsém, beszélgessük-el az estvét, ha jobb mulatság nem tartóztat!” mond B* úr, szobájába intve, ’s derűlten maga mellé von a’ párnaszékre. Sok kérdéseire visszásan feleltem, azért elhallgatott, de szemei untalan rajtam mulattak. „Lajos! – mond végre kezemet fogván – te ifjuságomat bájolod viszsza; atyádat vélem benned, olly hasonlók vonásaid az övéjihez. Ezen korban volt ő is, midőn ifjúságunktól fogva álló barátságunkat nagy veszély fenyíté.”
„Veszély? – kérdém álmélkodva: – illy erős két szívet mi háboríthatott-meg?”
„A’ szerelem – viszonzá B* úr – egy tárgyért hevűltem atyáddal, ’s övé lőn az elsőség. Nem tagadom, nagy küzdés által győzheték csak az eláradt indulaton, de győztem. Utóbb egy özveggyel én is frígybe keltem. E’ házasság’ gyümölcse Máli, Nelli mostoha leányom, de saját vérem szerént szeretem őt is.” A’ tisztelt ősznek bizodalma nyíltságra buzdított, ’s eléje terjesztém atyám’ kívánságát. „Gyermekeink’ öszve kelése egyike régi álmainknak – mond B* úr – én nem ellenzem, ha sziveitek önkényt hajlandók arra: de minden áldozat nélkűl; szülőké a’ választás, a’ megisméret tul esik hatalmokon. Az illy szövetség kétesen vág életünkbe, csak eltökéllett érzés bírálhatja-meg érdemét.”
Most ideje, gondolám, a’ kegyes öreget titkomba nézetnem, ’s hím nélkűl*
Hízelkedés (hímzés), köntörfalazás nélkül.
megvallám neki az ismeretlenhez való vonzódásomat; de hogy még is gyors lángomnak félig meddig mentő okot is adjak, minden kitelhető elevenséggel ügyekeztem lefesteni alakját, ’s örömmel láttam az öregnek nőttön nőni figyelmét. „Nem hiszem – így végzém szavaimat – hogy ezen gyermeki hevűlés olly soká tartson, de most még máshoz tiszta érzettel nem közelíthetnék.”
„Helyesen, édes öcsém – mond B* úr vidáman – én szivemből minden jót kivánok, ’s atyádnál is szószólód leszek.” Vacsorán ott maradtam, valamennyen vígan voltunk. Vígan tértem haza, ’s a’ történtekről vissza emlékezvén azt találtam: minden emberben él költői tehetség, midőn hibájit vagy eltévedéseit szépíteni szükség.

10.
Láttam őt, ’s a’ nélkűl hogy tudnám kicsoda, már félteni is kezdem. A’ szerelem ollyan vendég, mint a’ nagy úr szegény háznál; magát csak kielégítené az ember; de kísérőji ezer bajt okoznak.
Néhány esős nap után szép langyos idő lévén, kocsin lovon sok ember a’ szabadba tódult; magam is egy kertbe sétáltam. Ott tévelyegtem, még egy nagy-úr, tán unalmából, magához intve, beszédet kezdett velem. Gondold-el öröm-ijedésemet, midőn egyszerre a’ szép ismeretlent, egy huszártiszttel karöltve előttem elsétálni láttam. A’ szó elhalt ajkimon, egész létem szemembe zárkozott. Ő is megismerni látszott: ezt vallá azon tekintet, mellyel köszöntésemet viszonzá. Örömest utána mentem volna, eleget mozogtam, kezemet tördeltem, ő excellentiája mindég beszélt, ’s az illendőség nem engedé őt elhagynom; majd fél órát tölték illy kínos nyugtalanságban. Nagy sokára jöttek több urak, ’s ő excellentiája elbocsátott; de bár mennyit néztem, szaladtam, többé reá nem akadtam.
Öröm ’s boszuság közt mentem B*hez; ’s épen, amint szobájába lépek, valami suhogó ruhás surran-ki a’ mellék-ajtón. Én, anélkűl hogy az öreg kérdezett volna, mindent elbeszéltem neki, ’s ő nagy részvéttel minden környülállást pontosan kihallgatott. Belső nyugtalanságom nem hagya nála soká mulatnom, különben is terhemre volt az öreg’ vidámsága, ’s Nelli csintalan mosolygása, ki minduntalan keresztűl ment a’ szobán. Búcsut vevék, előre mentvén magamat, ha néhány napig udvarlásomat elmulasztanám. Az öreg minden jót kivánva igen nyájasan bocsátott-el. A’ ház előtt Rengházit lelem, keserves ábrándozással nézve az üres ablakra. Elsőtétűlt midőn megpillanta, mintha az útszát is féltené tőlem. Csak énekelj beteg társ, gondolám, ’s elsiettem felkeresni Perjest. Négy kávéházat eljárván, csak ugyan reá is akadtam.
„Adok munkát, te eleven currens;*
Te élő hírharang.
fejed’ ’s lábad’ szánd nekem, néhány napra” szólék Perjeshez, ’s leirván a’ kedves alakot a’ mint bennem él, arra kértem: nyomozná-ki valami módon ’s adná tudtomra.
„Kölcsönözd Jakab’ létráját*
A bibliai Jákob létrája a mennyországig felér (Ter 11,4; 28,10-12; MTörv 1,28).
– viszonzá Perjes – mert illyen szépséget más planetából lehetne csak leragadni, én sok leányt ismerek” –
„Nem ismered — kiálték hirtelen – különben illy fagyos képpel nem boszontanál” ’s elbeszéltem neki, hol ’s kinek karján láttam.
„Ha itt van, fellelem; de hát ha megugrat a’ huszár? akkor te állj-ki vele, majd én csak messziről csodálom vitézségedet” mond Perjes, ’s minden készséget igérve, hagyott-el.
Levelem olly zavart, mint elmém; de baráti kézbe jut, egyedűl ez nyugtat-meg. Ámbár minden bizonytalanság epesztő, még is rettegek találkozni véle, hát ha fentebb sorsú? vagy, mi több, ha más’ sajátja már! akkor csak magam vesztek, ’s miként lépjek jó atyám elé? kétkedve így kérdezem magamat – ’s méltán; mert a’ szerencse, látom, nem igen kedvező. Először árokba estem, ’s most a’ huszár – óh az a’ huszár!

11.
Barátom! milly nehéz valami gyöngeségtől megválnunk, ezt magamon tapasztalom; de úgy hiszem, nem sokára teljes jobbulásomról többet írhatok.
Tegnap B* úrnál valék. Máli a’ fürdőből megérkezett, de főfájás miatt nem láthattam. E’ házban is valami szövetik, mellyet előttem igen titkolnak. Innen haza térvén, Rengházi toppan szobámba, ’s röviden áltszökvén az iskolapályán, kérdi daczosan: mit csinálok annyit B* úrnál.
„Hát téged’ mi lappangtat a’ házon kívűl?” kérdém viszont a’ hevülőt.
„Azon kéjszellem – viszonzá Rengházi – melly a’ lelket isteníti: a’ szerelem!” ’s ezzel száz meg száz phrasiszokkal elbeszélé szíve’ történetét; azután elővesz egy csomó papirost, ’s Málira írt verseit felolvassa. Olvasás közben szörnyű tüzbe jött, ’s midőn már igen közel járt a’ naphoz, akkor nézett-le rám, nem olvadtam e még el. Részemről ezen költeményekben hol a’ fülmilét, hol a’ baglyot hallám.
„Sajnálom hogy te lettél vetélkedő társam; hihető, veszteni fogok, de azért czélomtól nem állok-el. Te pennával harczolsz, én karddal mindent halomra ölök!” ezt mondám mérges hangon.
„Érte halni üdvösség!” felel Rengházi, ’s az ajtó felé vonul. Ekkor berohan Perjes. „Megvan a’ huszár, meg az ismeretlen aszszony, vagy leány! – kiálta – Jer! az arany kakas-fogadóba, ott a’ te édened.”
„Bocsáss-meg, Rengházi! – mondám – én nem gátlom szerencsédet; sőt ha akarod, kérőd is leszek: de csak úgy, ha nem gondolsz a’ kosárral.” Rengházi nem szól, ’s míg kezemet szorítá, megvetőleg pillantott Perjesre, ki irántam felébreszté gyanúját, ’s fellengve távozott-el. Én a’ fogadóba sietek, a’ kapunál akarván meglesni a’ kedves’ jelenését. Feszűlt kebellel ott állék egy ideig, midőn ezen szózat: „Ej villogó villám! Lajos! mit csinálsz itt?” harsogott mellettem, ’s Szálnoki Major, kivel a’ külföldön ismérkedtem-meg, áltkarolt. „Jer feleségemhez! – mond tovább – ne álmélkodjál mint a’ megvert tábor,” ’s szobájába vezet, hol egy szép szőke asszonyság nyájasan fogadott. Szabadabban lehellék, látván tévedésemet. Szálnoki most elbeszélte: hogy néhány vásárlásai végett ide szállt, ’s holnap költözködik csak B* úrhoz, kinek leányával öccse kézfogást tart.
Innen haza menvén, B* úrtól ezen levelet kaptam: „Holnap után egy kis házi ünnepet ülünk, mellyre szívesen meghívlak ; több szeretett személyt fogsz nálam találni, azért jöttödre számolok.” – Ez a’ hír Rengházinak elég tárgyat ad elégiára. Meg nem foghatom, miért titkolódzott annyira B* úr, ’s minő érzéssel fogja ezt atyám hallani.
Bús irányt vesz, látom, szerelmem is. Fogyton fogy reményem az ismeretlent megláthatni. Boldog vagy barátom: hogy hültebb vérrel áldva a’ természettől, nem kell vesződnöd üres álomképpel.

12.
Miként írjam le hideg betűkkel, forró érzetek közt zajgó éltemet. Enyém ő! ezen rövíd szókban leled végtelen szerencsémet. Milly sokat adott egy pillantat; legmerészebb vágyaim ellankadtak fényénél.
A’ rendelt napra B* úrhoz mentem. Elfogódva örömtől jön elém a’ tisztelt ősz ’s ezen szavakkal: „jer fiam! oszd velem azon boldogságot, mellyben létünk olly ritkán részesűl.” Szobába menénk, hol – őt láttam, ama’ tísztnek karján, ki őt a’ kertben kísérte. Mint az első napvilág a’ vaknak fényre nyílt szemére, mellyet ismét bús homály éjjelez: úgy hatott rám e’ nem sejtett látás. Vérem majd lángolt, majd hidegen rohant szivemre. Szédelgeni kezdék, de csak hamar édes gyönyörűségbe merűltem, midőn B* a’ lángzó képű kedves alakot elém vezetve „ez leányom” mondván, annak kezét kezembe tevé. Egész létem egy hosszu sóhajtásban feszűlt eloszlani, midőn – atyámat is könyes szemmel felém jönni, ’s áldó kezét felém terjeszteni látám. Itt állnak gyermekeink– rebegé az öreg B* – Nemde barátom! nem minden álom hívság?” ’s a’ két ősz egymás’ karjába dőlt.
Feleszmélvén a’ sok szívreható öröm-ingerekből vevém csak észre a’ körűlállókat – Szálnoki Májort hitvesével, ’s Nellit azon nekem annyi félelmet okozott tisztnek keblére simúlva. „Kapitány Szálnoki – mond B* úr: Nelli’ mátkája, nem sokára kedves vőm .” És a’ kapcsoló íge, a’ melly a’ levélben maradt!” így szól közbe csintalan Nelli! Néma ölelkezés lőn tolmácsa a’ különféle érzéstől lekötött nyelvnek.
Azután B* kifejté e’ történet’ mivoltát: t. i. Máli’ nénje, anyja’ testvére, kiben egy lelkes asszonyt tanultam ismerni, ferdőbe utazván S* váraska felé vevé útját, hogy onnan atyámat is meglátogassa; de balúl értesíttetvén atyám’ otthon nem léte felől, legott meghált. A’ szép langyos estve sétálni csalá: ekkor Máli a’ kilátás végett eltávozván nénjétől, feljebb ment a’ várhegynek, ’s engem az árokban lelt: de mindemellett olly szerencsés valék neki tetszeni. Az öreg B* festéseimből mingyárt leányát gyanítá, de teljesen csak akkor győződött meg, midőn a’ kertből olly nyugtalan hozzája menék, ’s mind Málit, mind Szálnoki Kapitányt olly híven leírám. Ekkor atyámat mindenről tudósítá, ’s az is titkon eljött, hogy boldogságomban semmi híjány ne légyen.
Későn jutott eszembe, hogy Rengházinak kérője vagyok, azért is Perjessel felkeresvén őt, megvallám neki, hogy nem is sejtve magam lettem vőlegény, ’s csodálnom kelle, milly könnyen győzött magán, midőn rövid hetvenkedés után elégtétellel kináltam. „Melly ember képzetének él, annak a’ valóság bizonyos halál” így szépíté lemondását. Nagy szerencse, hogy az ember minden kénytelenségnek nyugtató okot talál.
Perjes szívéből örűlt „hallod e? – monda – szived’ dolgában sokat fáradtam. Ha ne talán télben úgy járnék, mint a’ tücsök a’ hangyával, hozzád jövök beszélgetni a’ földi hiúságról.”
„Tárt kaput lelsz nálam, akár mikor jössz” felelék[.]

13.
Nelli Szálnoki Kapitányné; nem sokára én is czélomnál leszek. Barátom! milly nemes szivre lelék, de siess hozzám, ’s ezután itélj magad. Sokat bajlódtam semmiért, de szeretetem’ díja édesen kipótolja a’ nyugtalan órákat. Isten hozzád!
Szalay Benjamín.


SZILÁGYI.

1458.5
Fékül ’s rettentésül Hazánk’ pártoskodó feleire milly érzéseket sugalt az akkori villongó idők’ lelke –
*
Szilágyi Mihály hadvezér, kormányzó (Hunyadi Mátyás nagybátyja), illetve testvére, Szilágyi Erzsébet (Hunyadi János özvegye) 1458-ban Szegeden egyezséget köt Garai László nádorral Mátyás királlyá választásáról; Mátyás mellé nagybátyját, Szilágyit választják kormányzónak. A kritikai kiadás szerint az idegen zsarnokság elleni gyűlölet (Jagelló I. Ulászló Mátyást megelőző uralkodása) és a cselekvő hazafiság (Szilágyi) reformkori ideológiája áll Berzsenyi versének hátterében. (vö.BDKölt. 827.)

Ledűlt Hunyaddal a’ Haza’ védfala!
Így zeng hősei közt a’ diadalmas Ősz,
Körűl tüzelgve bús szemekkel
A’ had’ erős fijain, Szilágyi;

Ledűlt, ’s az undok czimbora, lánczait
Elszaggatva, kitör szent düledékein,
’S habzó agyarral tölti újra
Béhegedett sebeinkre mérgét.

A’ tiszta ifjak’ lelke gyanútalan
Hódolt a’ gonoszok’ csalfa siralminak,
Kik mind Hunyadnak, mind Hazánknak,
Békepohárba halált adának. *
a gonoszok a Cilleiek és V. László egyéb párthívei, akiknek tanácsára a király lefejeztette Hunyadi Lászlót. (BDKölt. 828.)

Ezt nyerte a’ nagy hős atya’ virtuszán:
Megkímélte magas szívvel irígyeit,
Ön gyermekébe döfte tőrét,
’S a’ czudarok diadalt kaczagnak.

Ezt nyerte a’ mi balga hitünk, midőn
Olly körmökre bizánk a’ Haza’ zálogit,
Mellyekre Honnunk’ vére csorgott,
’S hív Hunyadink’ vasa bélyeget vert.

A’ cselt utáló így veti gyilkosa’
Hálójába magát; így fedi tornyait
Földünkön a’ bűn, míg Molochnak*
Móleknek; kánaáni istenség, az alvilág istene, akinek a hagyomány szerint gyermekeket áldoztak. (BDKölt. 828.)
Áldozik a’ nemes ön magával.

A’ virtusz a’ jók’ horga, ha czéltalan
Féltünk rosz rokonink’ véribe’ fürdeni,
’S a’ jóknak ártánk: Az kegyetlen
A’ ki szelíd, mikor ölni szentség.

A’ százfejü szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Herculesz;*
Utalás a hős Héraklész (Hercules) küzdelmére a szörnyeteg hidrával, akinek ha levágta az egyik fejét, két újabb nőtt a helyébe.
A’ gaz lenyesve, még bujább lesz;
Irtani kell gyökerestül a’ bűnt.

Így adta vissza Sylla az életet
Rómának, ’s igy adom víssza Hazámnak én.
Vértórral alkot új világot
Sylla, Szilágyi’ haragja: jertek!

Berzsenyi.


A’ JÖVEVÉNY.

Románcz.

„Röpűlj vigan, kis csolnakom,
A’ part nem messze már!
Amott fejérlik hüs lakom,
Hol édes béke vár;
’S ott egy hajlék, ott él a’ hív,
Kiért lángol tisztán e’ szív.”

„Kincset hozok, gyöngyöt hozok,
Küzdésim’ díjait:
Mind ezzel néki áldozok,
Emelni bájait.”
Így a’ hajós; evez ’s örűl;
Vidám képek lengik körűl.

Örűl, evez, ’s a’ parthoz ér:
Hő keble mint dagad;
Erében forr szökell a’ vér,
Szemébe köny fakad.
Kiszáll és néz mindenfelé,
Honnan röpűl a’ hív elé.

De nem röpűl a’ hív elé,
’S a’ jámbor érkező,
Andalgva tér a’ ház felé
Vélvén, ott rejtez ő!
Ott rejtez ő hüs árnyain –
De más boldognak karjain.

Néz a’ hajós, mélyen sohajt,
Keblét bú tépdeli;
Kiért megvívott annyi bajt,
Elpártoltnak leli.
Elszörnyed, bús haragra kél,
’S kezén villog halál-aczél.

Boszút lövell tekintete,
A’ míg egy gondolat
Nagy és erős, mint érzete,
Elszánt keblére hat:
Vészpályán nyert kincsét veszi,
’S a’ szépnek lábához teszi.

„Fogadd ezt vég emlék-jelül
Új mátkádnak melyén;
Frigyünk örök homályba dűl –
Légy boldogabb mint én!”
Kezet nyujt; és eltávozik;
A’ kedves bár siránkozik.

Sír a’ kedves, de hasztalan;
Késő bánatja már;
A’ parton áll minduntalan,
’S a’ hív’ jöttére vár.
Ott áll, remény kecsegteti:
De már azt hullám-sír fedi.

Kisfaludy Károly


SEJTÉS.

Messze az elmultak’ honjába kivánkozik a’ szív;
’S a’ zajgó kebelen visszasohajtva dobog.
Sejti szorultában örömének megszakadását:
’S a’ mellytől retteg, sénli előre, sebét.

Vörösmarty


ZEMPLÉNY’ VITÉZEIRE.

Felálla végre a’ hadak’ öléből
Zászlóján Jánusz’ béke-ünnepe!*
A római kultúrában a kétarcú Janus istennek volt szentelve minden kapu és ajtó; a római Janus-templom kettős kapuját háború idejére mindig kinyitották, s csak béke idején zárták be.
Hálát röpít a’ templomok’ köréből
Ezer kebelnek buzgó éneke.
Kitör a’ múlás’ halvány éjjeléből
Elhunyt vitézek’ harczi érdeme;
Sirok közt áldoznak könyt életének,
Kik bajnokibb tettekbe’ tündöklének.

Öröm ’s fellengző köny ragyog szemébe’
A’ hősnek, ’s érdemdísz hegedt fején,
Őrjöngve fut nőjének tár ölébe,
Szerelme’ zálogát tartván kezén,
Enyhűl köztök, ’s ujont a’ harcz’ veszébe
Regéz, mint tört át a’ bús had’ ködén.
’S a’ hívek csókot hintve homlokára,
Karján édesden hallgatnak szavára.

Szivrémítő ott a’ hív nő’ siralma,
Az érdemfény ő néki disztelen
Szivét hasítja a’ győzők’ dialma,
Panaszt zokog szegény, a’ férjtelen.
Hánynak hűl még könyetlen sírja’ halma?
’S alíg tudják, hogy élt a’ nőtelen.
Kidűl, egy év, ’s moh símul életére,
’S örök homály borúl dicső nevére.

Nem ők! nem ők! a’ vérengző csatában,
Nem halnak Zemplényünk’ Vitézei!
Élnek hív társok’ hála-oszlopában
A’ szent szabadság’ bátor hősei!
’S dicsők a’ védelem’ hű táborában!
Dicsők hozzájok méltó hívei!
Kik a’ szabadságért kiholt vitéznek
Hálául márvány emlékjelt tetéznek.

Vásárhelyi János.


A’ MAGYAR GÉNIUSZHOZ.

Hellásztól nyerj bájt, Ausónia’ lángheve gyujtson;
És a’ hajdani nagy Róma nevelje erőd’.

Szerényi.


ÁMOR ÉS MÉH.

Egykor, hogy a’ kis Ámor
Virítozó mezőkön
Az illatos virágok’
Tölcsérein repesve
Mézt gyűjtögetni jára,
A’ gyenge rózsa’ kelyhén
Meglátta őtet a’ méh.

Zsibongva száll feléje
’S Ámort szelíd szavakkal
Szólítja, hogy cserébe
Ez néki mézet adjon,
Mellyet ha megnyerend, ő
Fulánkot ád helyette.

Kész volt reá, ’s azonnal
Frigyet kötének eggyütt:
És már azóta Ámor,
Miként az a’ picziny méh,
Édest is ád, de szúr is.

Debreczenyi.


A’ KEDVESHEZ.

Óh, te dicső koronája nemednek,
Lyánka, mióta szemembe tünél,
Hévtüzü vágyaim érted epednek,
’S mindenik érzetem csak neked él.
Angyali képed örökre szivembe
Eltörülhetlenül edzve vagyon be.

A’ derült hajnal arany biborával,
Csillagi fényivel a’ kies est,
A’ nap özöntüze’ lángozatával
Lelkem’ elébe csak tégedet fest:
Ah, te is így ragyogsz bájkecseidben:
Játszanak olly tüzek lángszemeidben.

Égi tekintetid’ hogyha mosolygni
Képzelem bánat-oszlatva felém,
Nyíltan a’ mennyet előmbe ragyogni
Látom idomjait öntve belém:
Ah, de ha vágy hevem zárni ölembe
Álmam enyész, ’s megint száll bu keblembe.

Így gyötör, így dul elbájlva kin- ’s kényem,
Fel le kap képzetim’ játszta mindég,
’S nincsen azon tul, ah, semmi reményem,
Csak veled öszve hogy füzzön az ég:
’S létem, o lyánka! kegy-ajkidon csüggve,
Rózsavirányokon lejtve habzik-le.

Szentmiklósy.


A’ VENUSZOK.

Venuszok majd minden ég alatt tenyésznek,
A’ Küpriszi legszebb, mivel legkegyesebb,
Szemet fület igéz, száll szívre, szóll észnek,
Nálánál föld- ’s égen nincs szerelmetesebb.
Kis Isten fijával azért imádtata,
Mert mindent szépíte, mert mindent meghata.

A’ Római szintúgy szép de kecstelenebb,
Az irígy-bánat tőrt ád gyenge kezébe,
Ebből azt kikapja legszelídetlenebb
Fija ’s veri dühhel, keblek’ fenekébe.
Mivel véroltárán sok méreg gyült ’s ége,
Most is a’ dühösök’ kedves Istensége.

Az ég-sarki*
Északi-sarki.
Venusz nem szükebb szépségü,
Arany haja, nyaka hófejér, kék szeme,
Teste deli, de híg ’s lassú kegyességü
Lágy meleg lelkéről, szív’t nem gyujt kelleme.
Az éjszaknak szint’ olly szép Afroditéje,
Mint fagyos, hó ’s hold közt jég-hajnalos6
Jég-hajnal, Aurora borealis.
éje.

Gr. Dessewffy Jósef


HÁROM SZÉP ÉRZÉS.

Isteni elmetalálmány,
Bájoló ömledezés!
Dicső kézből jött adomány,
Égi szent lelkesedés!
Te a’ magány’ vad pusztájit
Rózsa-ligetté teszed,
’S az életnek bús órájit
A’ szívekről elveszed.

Te a’ tyránn’ szemeibe
Könyet tudsz teremteni,
A’ szenvedő’ sebeibe
Édes enyhet önteni.
Te a’ legdurvább lelkeket
Érzékennyé míveled,
’S a’ halandó embereket
Istenekhez emeled.

Oh érzés, oh lelki erő!
Nélküled ha kérdem mi
Az élet ’s az ember? – Merő
Élő és mozgó semmi.
Boldog a’ kit karod vezet,
Boldog a’ kiben te vagy,
Általad lehet a’ nemzet,
Általad a’ thrónus nagy.

Előttünk három kútfőnek
Csergedez szép kristálya,
A’ melly nagynak és dicsőnek
Arany cseppjét kínálja.
Játékszín itt a’ legelső,
Melly a’ nyelvet kifejti,
És melly által, a’ szív belső
Makacsságát felejti.

Ott látni és bámulhatni
Ama’ régi hőseket,
’S mintegy életre hozhatni
Dicsőséges tetteket.
Látni, Hunyady mint vívott,
A’ vitézség’ példája;
Zrínyi le miképen rogyott,
’S vég szava volt hazája.

’S egy asszony minő erős lett
A’ halált mosolygani,
Gyönge keze melly csudát tett
A’ várt földig rontani.
Ezeket a’ lelkes Magyar,
Ha nézi mint hív polgár,
Ezt mondja: míg győzhet e’ kar,
Ne félj, hazám! nem ér kár.

Elmegy nemes büszkeséggel,
Köszörűli aczélját,
Kész meghalni dicsőséggel,
Hogy védhesse Királyát. –
Második tárgy a’ Poesis,
Mennyei láng, szelíd tűz,
Melly a’ roskadt sírbolton is
Örök koszorúkat fűz.

Ez majd Parnasszon rózsákat
Szed, ’s azoknak örvendez,
Majd vitézeket ’s csatákat
Ossziánként zengedez.*
Osszián kelta énekmondó vitéz királyfi, James Macpherson skót költő költeményeinek fiktív szerzője; a 18. század második felében többnyire valóságos személynek vélték, az osszianizmus pedig igen divatos költői irányzat lett.
Tőle minden éltet vesz: mint
Pygmaliontól a’ kő;
Ha érez ott ember megint,
Midőn teremt Isten ő!

Következik a’ Muzsika,
Olvaszt, emel, lángra gyujt,
Mint Orpheusz’ lantjátéka,
Vadaknak is érzést nyujt.
E’ sphaerai zengzetektől,
Kegyesebb az éghajlat;
’S e’ fellengző érzetektől
Nemesebb az indulat.

Hol mind ezek gyűlve egybe,
Tűnik ott a’ setétség,
Fénysugárt önt mindenekbe
A’ jóltévö Istenség.
Itt mutatják vetélkedve
Az elmék’ remekei:
Hogy bár porból emelkedve,
Ők nem föld’ gyermekei.

Dukai Takács Judit.


FÜRED

Te kedves olvasó! bizonyosan hallád már nevét e’ híres gyógyító ferdőnek, ’s tudom, némely lágy aszonyi kebelben többszer ébredt fel már a’ vágyódás Balaton’ szivemelő vidékeit szemlélhetni, melly Pygmalion’ Galateájaként*
a szobrász Pügmalion tökéletes szobra Galateia, aki Aphrodité szerelemistennő közbenjárására életre kel.
örök ifjúságban mosolygott ugyan; de időnkben még is csak az ének’ hatalmától nyert szellemi életet. Egy gyönyörű táj nem hasonlít e virágzó leányhoz? Miként ez szép életének teljes mivoltát egyedül szerelmében érzi: úgy a’ tündöklő környék is a’ nézőnek annál bájolóbbnak tetszik, ha egy költő azon lelkes alakokkal népesíté meg azt, mellyeket tölt keblében a’ természet’ vizsgálata gerjesztett.
A’ Regéktöl, mellyek ezen eszméletre birtak, megválván, a’ kedves kilátáson csüggve, kocsira ülék, ’s a’ Füredi viztől Tihany felé indultam. Ha te ismeretlen, de kedves olvasóm Füreden valál, tudod: hogy mikor az ember a’ meszszirül kitűnő félszigethez közelít gyermekek és leányok az útas’ elébe sietnek, ’s ritka köveket vagy tókivetette csigákat emlékül, magokat pedig kaláuzul ajánlák, – igy történt velem is. Egy leány álla út mellett, kérdvén: Vezesselek úram? Éppen akkor kivűle sem fiu, sem leány nem vala itt; de lett volna bár ezer is, mindenkor csak őt választottam volna. Im leirom őt kedves olvasóm, ámbár tudom, lelki szemednek úgy nem mutathatom meg, miként megjelent nekem, ’s most is még látom őt, ama festő gyanánt, ki hasztalan fáradoz képmássára azon deliséget lehellni, melly az előképnek friss, meleg életén elöntve látszik. Inkább kincsiny mint közép, de teljes mértékü termetét hasonlitani lehet a’ Tündérekéhez, miként éjjeli tánczaikban meglesve énekeltetnek a’ költőktöl. Midőn a’ sötét égen egy szelid csillag ragyog le: ugy mosolygott barna fürtei közül arczai’ fejérsége; vonásai pedig olly tiszta magyarosak voltak, hogy már hazámhoz viseltető vonzódásból sem tudtam szemeimet róla elfordítni, ha mingyárt egyébb kellemei reám nem hatnak is. És tekintete! – csak Carlo Dolce’ mennyei szűzei néznek ollykor így. A’ rózsabimbó’ édes fájdalma, midőn virágra hasad látszott szelíd meleg néztében, és szeme olly teljes volt, hogy midőn bezárta azt, sötét vékony szemöldöke alatt semmi üresség nem maradt, hanem szemfedele, egészen a’ szempilláig szép homloka’ folytatásának tetszett. A’ Francziák ezt így nevezik: Des yeux a fleur de Visage. Nekünk erre nincsen szavunk. De, ha igy tovább rajzolgatok, nem érünk Tihanyba! – azért csak azt mondom: Menj, és keresd-fel! ’s ha egy leányra akadsz, melly nyilt és zárt szemmel egyiránt elbájol – feltaláltad őt.
Nínácska – így nevezem őt, mert forró szemléletében felejtém nevét kérdezni, fürge őzként fordult-ki Ninácska a’ kocsiútból, ’s egy kies dombon által, kis völgybe vezetvén, egy keskeny gyalog úton, melly a’ sziklafal’ hoszszában elnyult, állott meg. Mélyen alattunk zúgott a’ tó. Maximilián Császár ötlött eszembe – védangyala, melly őt’ Márton’ szírtfokáról ismét az életbe vezérlé, kedvesebb nem lehetett vezetőmnél.
Merre vezetsz szép leány? kérdém. A’ Görög hölgynek barlangjához – viszonzá – ha nem irtózol a’ szük ösvénytöl?
Mitöl irtózhatnék ha te vezetsz? felelék. Ő elnémult ’s tovább ment.
Elértük czélunkat! – mond nem sokára, midőn egy szikla boltozatu tágos barlang elé jutánk. Itt nyugodott a’ Görög hölgy, ’s ez vala oltárja. Ugyan is két, egyik simább nyughel, másik idomtalan oltár formáju szikla darab látszott az üregben.
Mikor tartózkodott ítten a’ Görög hölgy? kérdém vezetőmet.
Ah úram! régen volt az már – felelt a’ leány – még Mátyás királyunk’ idejében!
’S tudsz te is valamit Mátyásról?
Micsoda kérdés ez? hiszen Magyar leány vagyok.
Beszéld el hát a’ Görögné’ sorsát! esdeklék.
Szívesen! mond a’ leány, ’s az oltár lépcsőjére ereszkedvén, egy kemény szikla közt tenyésző rózsának látszott. Mig szemem a felséges tónak éktelen térein legelt, ’s annak kies partjaitól a’ még kedvesebb leány alakra tért viszsza; ő nekem e’ következő történetet beszéllte:
„Midőn a’ Törökök e’ világrészre is eláradoztak, ’s édes hazánk lőn az egyetlen gát, melly hatalmok ellen szegzé magát, a’ Magyar és Görög tartományok közt nagy divatban volt a’ kereskedés. A’ két hős, Hunyadi János, és Epirusz*
Az Albán Királyság létrejötte (1272) előtt az illető térség neve Epiruszi Despotátus.
herczege Skanderbeg követjeik által többszer értekeztek, mint lehetne a’ köz ellenséget hathatósan megtámadni. Illy követtség között volt egy Pornai nevű ifju Magyar is. Ez Epiruszban egy leányt ismert meg, szerette azt, ’s viszon szerettetett. Szívbeli frigyüket senki sem ellenezvén, öszve-házasodtak. De rövid idő mulva az ifjú Magyarnak haza kellett térnie, ’s minthogy utját az ellenség’ táborán keresztül kénytelenittetett venni, kedves hölgyét nem vihette el magával; de szentül megigérte, hogy első alkalommal eljövend érette. Irene, így hivták a’ Görögnét, siratta az elválót, ’s várton várta a’ viszonlátás’ napját: – de Pornai elmaradt; végre ez a’ hir támadt, hogy Pornai minden kísérőjével egy pogány csoporttól öszvekonczoltatott.*
Lemészároltatott.
– Maga Skanderbeg is, így értesittetvén, igazlá e’ szomorú esetet. Az elárvult Irene, a’ titkos reménnyel, tán még is fellelhetni férjét, ’s ha nem: ott végezné életét, hol a’ kedvesé virágzott, eltökéllé magát az utra, küzelebbnek vélvén magát hozzá, ha ott siratándja őt a’ hol született. Elhagyván tehát mindenét bús-magányos szarándokként Magyar-országba bujdosott. Ugy mondják: a’ halál kerűli a’ boldogtalant. Ezen mondás megvalósodott Irenén; mert annyi veszélyt kiállván szerencsésen Veszprémig jött. Akkor ott egy Görög Apácza-klastrom vala, mellyet, úgy tartják, Sz. István első királyunk épittetett. Irene a’ Fejedelem-aszszonynál jelentvén magát, felvétetett. E’ barlang, ’s több ehhez hasonló a’ sziklafal’ hoszszában illy Apáczáknak szolgált lakásul, kik magokat nagyobb sanyaruságra szánták, mintsem a’ Szerzet kivánta; azért a’ mélységet, mellyen ide jövénk, még most is leánykapunak hívják. Viz ’s gyökér volt élelmök; kenyeret pedig minden héten kétszer a’ Tihanyi Apáturságtól*
A Tihanyi Bencés Apátságtól.
nyertek. Midőn Irene felvette a’ fátyolt ezen barlang üres lévén, ide költözködött, ’s elvonultan a’ világtól gyászolta a’ kedves holtat, egyedűl fájdalma által csatolva e’ földhöz.”
Nem tudván magamat tartóztatni, félbeszakasztám a’ szép elbeszéllőt: te sem felejtenéd el szeretődet, ha így eltünne?
Szeretőmet? – kérdé a’ leány – ki szeretne engem?
Téged! – felelék tüzesen – Irene bizonyosan nem volt illyen szép, ’s még is szerettetett! – A’ leány pirúlva pillantott reám, ’s rövid hallgatás után mond szorongva: ne szakaszsz félbe úram! külömben nem végezhetem el történetemet, – a’ dél is közelít – a’ vizen sötétlő hegy-árnyék mutatja.
Szólj csak tovább – viszonzám – társaságodban nincs mértéke az időnek. Ninácska fejét kisded kezére hajtván, így folytatá beszédét:
„Hol most a’ gyógyító kut ’s roppant épületek állnak, ott akkor csak néhány hajlék vall, ’s kevés ember jött Füred’ látogatására. De egyszerre egy vitéz ott termett; – a’ nagy király’ udvari orvosa tanácsolta neki e’ vízzel való élést; mert hoszszú fogságban sokat szenvedett. Pornai volt az; halálos sebbe esvén, egy Töröktül feltaláltatván kigyógyittatott, kitöl azután több esztendei hiv szolgálatjáért szabadságot nyere; de a’ bú’ ’s rabságtól elfogyasztva, betegen tért hazájába, ’s a’ mint mondám a’ királyi orvostól Füredre küldetett.
Ez okból most is több beteg küldetik Füredre, szólék közbe.
Akkor óhajtom: hogy a’ forrás neked is ugy használjon mint Pornainak, mert ő nem sokára meggyógyult.
Ha te ápolnál, könnyen türnék minden gyötrelmet.
Ne igy jó úram! – felelt lesütött szemmel, igy folytatván szavait:
„Egykor a’ már már felüdült Pornai, mint te cselekedtél jó úram, általjött Tihanyba, a’ jámbor Atyáknak, kik egyedül gyámolíták a’ betegeket, akarta megköszönni pártfogásokat, ’s elhagyván az egyenes útat mint te jó uram! e’ barlangba ért, és –
’S egy jó lélekre talált –- szólék közbe – kit szeretett.
„Képzelheted a’ viszonlátás’ örömét.”
Érzeni fogom, ha ismét itt talállak! – Ninácska nem látszott ügyelni az indulat’ szavaira, hanem tovább beszélle:
„Ez időtül fogva, mihelyt az éj leszált, Pornai általevezte a’ ferdő és e’ szirt között lévő öblöt, ’s az éj’ csendes szárnya alatt tünődtek, mint lehetne megszabadulni Irenének a’ Szerzetböl; de az esküvés’ feloldatását nem merték remélleni. Már a’ klastromban történt: hogy a’ holtnak vélt férj viszsza tért, de hitvesét viszsza nem nyerhetvén, Baráttá lőn. Szökjünk el – mond elvégre Pornai – a’ Török, kinek rabja valék, barátom, ád menedéket. Ismerjük a’ világot – mit vesztünk benne? Kövess engem távol földekre, legyen bár éktelen pusztaság körülünk, mit árthat? hisz szerelmünk’ tiszta egét velünk hordozzuk. Irene zokogva mond: én követlek; de most távoznom lehetetlen, – a’ sulyos út megölné gyermekemet, minekelötte szemei a’ tiédet üdvözlenék. Kétes örömtül rendűlt meg Pornai’ keble, ’s csak azon iparkodott, miként kerülhesse el a’ Fejedelem-asszony’ ’s a’ Barátok’ figyelmét. Füredet elhagyá, ’s alattomban mindent elrendelt az útra. Csak ritkán jelent-meg Irene’ barlangjában, villámként, melly bár egy pillantatig, de még is világít.
Igy mult el a’ tél. Irene egy deli fiacskát szűlvén, elég erősnek érzé magát az útra. Pórnai eljött, ’s a’ túlsó parton hagyván Imrét, hív szolgáját gyors paripákkal, kedvesét csolnakba szállítá.”
És megszabadultak? kérdém vezetőmet. Ninácska viszonzá: „tapasztalhattad, hogy a’ tó sokszor véletlen feldagad, ’s háborogva zajlik. Akkor is igy kellett történni, mert a’ szegények hullám közé süllyedtek. Többet nem tudok felőlök; azomban egy írást hozok, melly bővebben értesít sorsokrul. Én Irene’ ’s Pornain kivül nem tudtam egyebet kiolvasni belőle, mert nem ugy van irva, mint mostanában szoktak.”
Miként jutottál az iráshoz? kérdém hirtelen. –
Minap általmentem Nagy-Vázsonyba taplót keresni, és Kinizsi romladik varának egyik boltjában*
Romos várának egyik termében.
lelém. Délután elhozom, nemde eljöszsz úram? kérdé enyelgő komolysággal. Éppen felelni akartam, midőn a’ déli harang megkondult, ’s egy Szerzetes Atya a’ barlanghoz érkezett, ’s reám ismervén, minthogy ebédre a’ klastromba igérkeztem, magát társaságul ajánlá. Mig én a’ Pátert üdvezlém, Ninácska elillant, ’s elfogódva nem mertem kérdezősködni iránta; csak midőn ama híres Echóhoz értünk,*
A tihanyi visszhangról (ekhóról) van szó.
többszer kényszerítém azt e’ szavakat: „szép vezetőm!” és „látlak ismét” viszsza-hangzani. A’ szöllő-hegyetőn, hol a’ Balaton ’s a’ félsziget tellyes pompájában megnyilik, eleget néztem, nem leng e ruhája a’ távolban; de hijában – a’ Páter unszolt, – Szent BenedekKlastromába menék.
Délután első András Király’ Tihany’ alapítójának hamvait megnézvén, ’s a’ minden utazótól annyira magasztalt folyosó ablakról néhány tekintetet vetve a’ tóra, elbucsusztam, sietségemnek a’ láthatáron tornyosodó felhők szolgáltak mentségül; de leginkább vonzattam kedves vezetőmtöl, azért elhagyván a’ klastromot, kocsimat délelötti helyére küldém, magam pedig lángolva, a’ szőllőkön keresztűl, le a’ gyalogútra, inkább szaladva mint sétálva az üreg felé sieték. Ninácskát ott gyanítám; de nem teljesült forró kívánatom, már eltávozott, – de az oltáron feküdt az igért kővel terhelt irás, ’s mellette egy mezei rózsa. A’ szép Nem, tudom megbocsátja, bár miként boszszonkodjék is a’ tudós, hogy én előbb ’s nagyobb örömmel a’ rózsához, ’s azután a’ levélhez nyultam; ez már szakadt, ’s némelly helyen olvashatatlan volt, mindazáltal félig meddig értett tartalmából kivettem Ninácska’ beszédét, ’s a’ történet’ utóbbi folyamatját; közlöm ezt, mennyire még emlékezetem tartja:
„Azon éjjel, midőn Pornai ’s Irene elszökni akarván vizre bocsájtkoztak, egyszerre nagy fergeteg támadt. Imre a’ tulsó parton halál-félelem közt várta jöttöket. Hasztalan kiáltá úrát, pusztán hangzott el szava a’ zúgó vészben; híjában rakott tüzet: a’ zápor eloltá, a’ szél széttszórta azt. Hajnalhasadtával fel ’s alá nyargalt a’ parton, kémlelni, ha őket a’ fergeteg más felé hajtotta volna, ’s a’ mint nyargal, egy deszkára kötött gyermekre akad. Irene’ gyermeke volt ez. A’ szerencsétlen szüléknek, látván bizonyos vesztöket, kellett magzatjokat ekként a’ sorsra bizni. Imre a’ kisdedet élve lelé, feloldá, ’s köntösébe takargatván azt, ismét ura után száguldott: de már azt, szoros ölelésben tartván hitvesét, holtan találta. Zokogva ásta el Imre a’ híveket, és Pornainak úti pénzével Biharba költözött, ’s ott Kinizs helységben egy malmot vett, ’s Pornai’ fiát Pálnak nevezvén, saját gyermekeként nevelte fel. Az egészséges gyermekből izmos ifjú vált, kit utóbb Mátyás király, látván ritka erejét, fekete serege közé iktatott, és hazai történetünk Kinizsi Pál név alatt dicsőül említ. Midőn Kinizsi vitéz tetteiért a’ Királytól Nagy Vázsonyi uradalmat nyeré, Imre, véltt Atyja is véle ment, ’s őszinte megvallá születése’ titkát. Hihető, hogy Kinizsi, Imre’ vallását irásba tetette, és ennek másolatja lehetett az, a’ mit Ninácska az omladékban talált. Lehet, minthogy az öregség többnyire csevegő, Imre maga terjeszté e’ regét a’ nép között.”
____________
A’ fergeteg nőttön nőtt, ’s megfosztott a’ reménytöl szép vezetőmet ismét láthatni. Egy kisded arany keresztet egyszerű sinóron, mellyel azon reggel Füreden vevék, hagytam a’ barlangban, és azon feltétellel, hogy őt másnap ismét felkeresem, kocsimba siettem, és villámlás, mennydörgés, zápor-esső közt Füredre tértem vissza.
Bizonyos vagyok abban, hogy olvasóim ezen történet’ végével különös gondolatokra fakadnak, a’ szép Nem kiváncsi lesz megtudni, mi történt tovább velem, ’s Ninacskával. Erre sajnosan azt felelem: hogy ezen nap’ románomnak*
Regényes történetemnek.
is vége szakadt, mert bár mennyit jártam Tihanyba, őt többé nem láthatám, sőt máshol sem nyerheték tudósítást e’ kedves tünemény iránt. Tán valamellyik aszszonyi olvasóím közül olly kegyes lesz, ’s az eltünt Ninácska’ helyét betölti. Ha esztendőre Füreden egy szép fekete sinóros arany kereszttel elömbe jön: a’ sors’ végzetének veszem, és hódolni fogok; ’s csak tőle ’s kellemitöl függ majd, mikor? miként? és meddig lehessen másod része e’ Novellának tetszetős.
Ha olvasóim közül egy ultra-tudós találkozik, szinte hallom mondani: miért nem nyomtatta le inkább ez az ember a’ Ninácskától nyert irást, több haszon hárult volna reánk; ki higyjen puszta szavának? Erre mélly alázatossággal felelek: helyes észrevétel, ’s azon irást magam is közrebocsájtottam volna, de a’ barlangból kijöttemkor, mint feljebb említém, nagy zivatar támadt, és kalapomat elakarta ragadni, ’s a’ mit hirtelen hozzá kapok, az ujjaim közt tartott papirost kapta el; néhány pillantatig a’ szél játszott vele, utóbb a’ tóba vetette, – igy tehát bizonyság nélkül maradván, el kell szenvednem, ha az egészszet költeménynek veszik; külömben is megelégszem, ha ez a’ Szépeknek tetszik; inkább ezek’ lágy itéletéhez folyamodok – ebben legalább olvasóim igazat adnak.
Gr. Mailáth János.


MOHÁCS.

Elegia.

Hősvértől pirosult gyásztér sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk’ nagy temetője Mohács!
Holló-szárnyaival lebegett a’ zordon enyészet
’S pusztító erejét rád viharozta dühe,
’S vak diadalma’ jelét ropogó villámival itten
Honni vitéz seregink’ holt tetemikre süté.
Tomory büszke Vezér! mért hagytad el Érseki széked?
Nem halt volna hazánk’ dísze virágja veled!
Harcztüze lángítá bizton viadalra kikelted’,
’S értted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szűk vala eggy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a’ csalfa szerencse;
A’ békítő sír’ enyhe takarja porod’!
Hány fiatal szívet, tele sok szép földi reménnyel
Sujta le kegytelen itt a’ riadó csatavész?
Élte’ kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm’ lágy öle ringata még?
Disztelen itt fekszik, deli termete öszverutítva,
Száguldó paripák’ vasszegü körmök alatt.
Szöghaja’ fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér ’s tapadó portúl elmerevültek azok.
Hasztalan áll az uton váró Hive friss koszorúval,
Nem jön e bajnoka még, félve reméllve vigyáz!
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel ’s keble feszülve haboz.
Ah! de hijába tekint a’ távol’ lenge ködébe;
Elmarad a’ szeretett ’s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács’ veszedelmét, gyönge virágként
Hervad el a’ szép Szűz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
’S a’ hűség’ csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok méltó sok századot élni,
„Fénytelen itt szunnyad ’s kő se mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férjfi karokkal
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát;
Ám de hol ollyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd noha élte szakad.
Sénli szokott terhét tüzménje,*
Tüzes csődöre.
nyihogva kapar, vág,
Rugdall, rázza fejét, hosszu serénnye lobog,
Elszáguld, haza tér ’s így hírli vitéz ura’ hunytát
Kit repedő szívvel hölgye zokogva sirat;
Míg sürü könnye apad ’s ő is hű férje után hal
’S a’ kiürült háznak csak döledéke marad.
A’ tölgy, melly zivatar’ köztt annyiszor álla kevélyen
Döltében viruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így? de csak a’ boldog leli bérét
A’ meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Így hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben
’S a’ feledékenység’ éje boritja nevök’.
Hantra dül a’ pásztor ’s fütyörézve legelteti nyáját
És nem tudja kinek hőspora nyugszik alatt’.
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A’ hősárnyékok csendesen ihletik őt.
E ’ csatasíkon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors –
Néz – és elkomorul ’s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gözfályolt úsztat az éren
Mintha fedezgetné hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos rettentő sorsu királyunk
Süllyedezö lova’ ércz-himzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segítse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a’ mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
’S öszvezuzott testét hab fedi ’s barna iszap.
Ekként halni kinos! ’s kegyalak neked életed így tünt!
Veszteden a’ Magyar-ég’ napja sokára leszállt.
Ifju valál, nem láttad az örvényt, szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körűl!
Hajh! ’s ezt visszavonás okozá mind ’s durva irigység,
Egységünk történ törve, hanyatla erőnk.
A’ sorvasztó láncz így készüle árva hazánkra,
Nem – nem az ellenség, önfia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! mi sok inség’ kutfeje lettél,
Párolgó mezejid’ bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Soliman’ gögjét Buda’ ormai nyögték
’S kénye’ vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk’ buja karjain ekkor;
’S a’ Duna’ szőke vizén, hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a’ Magyar otthon;
Félhold kérkede szét városi’ tornyairól –
El! ti komoly képek! ti sötétség’ rajzati félre!
Új nap fényle reánk, annyi veszélyek után.
Él Magyar, áll Buda még! a’ mult csak példa legyen most
’S égve honért bizton nézzen előre szemünk –
És te virulj gyásztér a’ béke’ malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk’ hajdani sírja Mohács!

Kisfaludy Károly.


A’ VÍG CHLOE.

Húnyik a’ nap, pirúl az ég,
Intesz édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
Vonza feléd kebelem.

Te vagy az én kis világom,
Virágim’ szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom’
’S kezem’ első képzete.

Hozzád jövök, ha szívemet
Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
’S kezem lantját emeli.

Szép alakid’ szemlílete
Új világba andalít,
Nyílt kelyheid’ lehellete
Illat-özönbe merít.

Itt élnek eltűnt rémeim
Gyermeki jelképekben,
’S kedves titkos két betűim
A’ mindégzöld szívekben.

A’ bús cyprusz’ árnyékában
Az úrnák ’s nefelejtsek,
A’ két hív szívek lánczában
A’ viola-bilincsek.

Igy alkota ifju lelkem
Egy szebb virányt magának.
Hol égi gyönyör’ ’s szerelem
Szebb rózsáji nyilának.

De csak hamar felriadtak
Rémledező szemeim,
’S karom között eloszlottak
Tündér álomképeim.

Óh, mint sírtam, barátnéim,
A’ szerelem’ könyeit!
Mint ittátok, virágaim,
Szívem’ égő csepjeit!

Hervadtatok, hervadtam én,
Míg rablánczom’ szaggatám,
Míg a’ csalfa büszke remény’
Bábjait elhányhatám.

Óh, nem jó halandó szemnek
Az eget megmutatni,
’S a’ lepke-szárnyu gyermeknek
Égi szárnyakat adni.

Nehéz a’ mennyet elhagyni,
Pedig le kell hullanunk!
Jobb a’ hív földön maradni,
S’ rózsákat itt szaggatnunk.

Nem álmodni, hanem élni
Illik e’ szép világon.
Méh-ajakkal mézet lelni
Lehet minden virágon.

Egyik hervad, másik nyílik
Mindenik csak tűnemény;
Annak nyílik a’ legszebbik,
Akki szabad ’s víg, mint én.

Szabad pedig kiki lehet,
Míg fejét – de hol vagyok ?
Lilim míg istenné tehet,
Legyen, legyen, hallgatok.

Berzsenyi.


A’ FELLEGEKHEZ.

Háborodva, csüggedezve
Állok a’ sík’ közepén,
Uj keservel, uj bánattal
A’ serény év’ kezdetén.
Búsan nézem a’ fölöttem
Elvonúló felleget,
’S a’ fuvalmat, mellyet éjszak
Zugva délnek ereget.

Óh az égnek fellegével
A’ vad éjszak’ vad szelével
Délre sóhajt e’ kebel,
’S ott talán már a’ lyány’ szíve,
Hű szivemnek rég nem híve,
Mást vidámít, mást ölel.

Vörösmarty.


ANDOR ÉS JUCZI.

Hamis Páthosz.

Öszvezavart hangok, nap, hold, láng, fergeteg, ég föld,
Bú, panasz, és új szók a’ költőt nem teszik ám még.
Benned azért ha nem él a’ nagy’ ’s szép’ érzete, hagyj-fel!
Mert sasszárnyakon is, ha erőd nincs, szinte alant jársz.

Kapd-meg, kezem, a’ hárfát; zengj magas éneket! Zúgásod legyen, mint a’ por-kalapáló bikáé; zengésed szíszeglő, mint a’ berki szúnyog’ esti furuglyája. A’ húr reszket! halljuk!
„Pityergő szűz a’ komor éjben! mint a’ hold sötét felhők közzűl, úgy fejérlik széles, alakod által a’ sövényen. Hallgatsz deli szűz? igék helyett melegen csapnak felém sóhajtásid; de érző keblem felfogván azokat, forróbbakat lódít helyettök. Jer! lebegj keresztűl a’ kegytelenség-rakta sövényen. Közel a’ csárda, hol a’ bárdok’ tündér hangjai mellett vigadnak barátim; légy fénnye a’ zajos ünnepnek.”
Így Andor; karja elterűl, ’s mint egy útmutató jel áll, a’ néma homályban.
„Szívek’ győzője Andor! tűkröm a’ sötétben! lángoló szemem arra néz, hová te készűlsz, de a’ sors’ ércz keze itt tart.” Így nyögdel hársogva a’ vastag karú szűz, leánya a’ mord tekintetű Simonnak. Szereté ő Andort, a’ szőke üstököst; de atyáik nem ittak egy kulacsból, mert tusára keltek egy kajla tinóért; még is a’ bátor szerelem túl emelé őket minden veszélyen, többször láták egymást a’ lángszivüek, ott hol egy szük árok, koronázva bozóttal a’ ránczhomlokú Simon’ kertjét hasítá a’ marhalegelőtől. Csak éj vala tanúja e’ bíztos frígynek, ’s egy borzas komondor, melly pörgő rokka mellől kísérgeté az ábrándozó szűzet. –
Éj vala. Csípős szél ingatá a’ bunkós Andor’ fürteit. Juczi újjain nézett keresztűl hivére. Ment volna, de nem mert. „Leánya a’ bajszos Simonnak! – így zeng a’ szellemszózat – kövesd bátran talpas imádódat! ő pajzsod!” Mint a’ duda’ szívemelő hangja, úgy hata Juczira e’ szellemi nógatás, ’s elszánva magát, nehéz ugrással átszökik a’ sövényes árkon, és pipacs arcczal, de tele bojtorjánnal, simúl Andorhoz. Mentek; vágyott a’ komondor is utánok, de a’ sövény közé szorúlva, csak dúdolva siratta titkos távozások’.
„Meddig hortyogsz még padlásod’ hüsében, söppedezve lágy sarju-párnán,*
Szalmapárnán.
ura a’ kéménytelen háznak? Nem hallod az udvari őrt a’ kert alatt riadozni? Fel! fel! Juczi illan a’ tőled gyülölttel!” így zúg az őslélek, szűrújjával érintve Simont.
„Mi zajong itt?” így az ébredő Simon; szemét öklével dörgöli, hosszan ásít a’ hold felé, ’s nyújtózva az ajtóhoz tántorog, honnan egy létra alá vezérel. Rendületlen akará maga látni, mi történik háza’ körében, ’s a’ létrára hág; de hamarább alá ért, mint sem reménylette: mert egy bicczenés a’ mámorost homokba zuhintá.
Énekemtől elbájolt fül! hallottad e’ Kárpát’ fityegő sziklájit megváltan leomlani, ’s hoszszan dördűlni a’ viszhangos tájban? olly zuhanás volt ez! az eperfán ülő kakas hetykén csodát kurrongata, ’s a’ kövér bundába leplezett béres ijedten kiszaladván, tátott szájjal néz-fel: mi hull a’ magasról? Simon próbálva tagjait, halkan feláll. „Hah! – mormol – órjási végzet, kemény hánykódásaid’ érzem; de én férjfi vagyok!” Ezzel megragadván kéthegyű fegyverét, hosszu vas-villáját, a’ kert alá száguld. Pista béres nagy dolgot sejtvén, kaszát markol meg, ’s rejtélyes léptekkel dörmögő urát követte.
Csillogó harmatgyöngyökön sötétlett széles nyomok az elszökötteknek. „Ucczu, Pista! – rikkant a’ villámszemű Simon – látod a’ pántlikát a’ sövényen akadva? itt leányrablás történt! El, el utánok!” Dölyfösen indultak, mint a’ háborgó tenger’ hullámi, hajtatva döbörgő szelektől.
A’ hívek azalatt nagy czéljokat, a’ csárdát, elérték, mellynek papiros ablakja, világítva pislogó mécstől, hosszú fénysugárt vete; tüzes-embernek vélné azt a’ vándor. Benn a’ hamvas*
Félhomályos.
teremben, három bárd ül a’ kályhakuczkóban, recsegő hang lebdez szét az illendőkép nyomott húrokból. Faluvégen laktak ők, ’s most megjelentek gyántás vonókkal. Kettejük’ vállán sujtásos mente lógott, foltozva külön külön színekkel. Veres dolmány, hímézve kopott ezüsttel ékesíté az érdemes brúgóst. Kályhatetőn ült a’ hangok’ mestere, a’ félszemü Gyurkó; fordított pipaszár ajkai közt, ’s a’ dudának külön zengésű sípjain, az ősi üdő’ nótájit billegeté; mellette font hempelygve a’ csintalan fiatal macska, ’s gyöngéden játszott ritka sinórival hajdan zöld köntösének.
Örömzaj üdvözlé a’ díszes párt, virágos kancsók, tele új borral nyújtatnak feléjök. Iszik Andor egy jót, ’s Juczira pillant, ki piczinyke szemét a’ földre sütötte.
„Három a’ táncz!” riad Andor, ’s félre lökve kalapját kézcsattogtatva szórja lábait, Juczi szerényen aprózza. Kereng a’ társaság, öszve ütött bokák’ csipkés sarkantyúji pöngnek; mindenütt forr a’ zavar, Juczi perdűl, hujjogat Andor, ’s fel-felszökve a’ pávatoll kalapján meg-megcsókolja a’ pipafüsttől barna gerendát. Hallgasd-el, kobzom, a’ csípőre szegzett könyökök’ kéklő hagyományit.
Mi zúg olly tompán, mint a’ távol fergeteg? Simont látom jőni, a’ hirtelen haragút; nem szól ugyan; de bajusz-pödrése mondja: itt lesz dolga karomnak. Zordon férjfiú! Nem puhít-el leányod’ bájos lejte? hová ragad gyülölséged, fija az üldöző sorsnak? nevet Simon, de mérgében, hallván rikkantani Andort; s’ Pistát az ablakhoz állítja illő paranccsal, maga pedig hősként az ajtón megy-be dörögve.
Mint mikor az éhes farkas bécsap a’ gyapjas seregbe, olly tolongás lőn. Juczi asztal alá bújt. Andor a’ mécset fúvta-el, hogy a’ sötétség’ kormában Simon ne lelje-fel.
Éktelen most a’ zavar. Andor’ homlokán a’ borzadás’ cseppjei állnak, ’s az ablakhoz fúrva magát ügyesen kerűli Simon’ vas tenyerét, megismervén őt harsány szuszogtáról. Juczi is elhagyja menedék szögletét, ’s az ajtó felé nyomúl. A’ kemény atya, tudván leányát legizmosabbnak lenni a’ tájban,*
A környékben.
csak a’ széles vállokat kereste; rájok is akadt, de bojtorjántól megszurva, komolyan rázogatja kezét; ’s így, míg Andor kícsusszan az ablakon, Juczi is áltsurran az ajtón.
Érzékeny hallgatója dalomnak! ne higyj a’ rózsaszínű reménynek. Kívűl áll Pista, ’s parancsa szerént megragadja Andort. Szörnyű küzdés támad, csontjaik ropognak ércz ölelésöktől, de egyik sem hajlik; míg Pista, birkózni tanultabb, egy lábvetéssel a’ földre nem gáncsolja, ’s letartva, kiábál urának. Juczi hallja ezt, hősláng villan kebelére, ’s elszánva addig csiklandozza Pistát, míg ez fel nem ereszti foglyát.
Kicsődült a’ gyülekezet, maga a’ hold kibukkant fellegi közzűl, lenézve a’ csatahelyre. Ott áll Andor, a’ meggyőzött, ’s olly fájdalmasan hadonáz kezével, hogy a’ jégkeblü Simon is érzésre olvadoz. Már áldásra húzza szét ajkait; de Andor így szól irtóztató hangon: „Rejtsd-el foltos képed’ szelíd hold! potyogjatok-le csillagok! süllyedj-el oh csárda! ’s te Juczi menj dolgodra: én lemondok, ’s nagylelkűen válok-el onnan, a’ hol megugrattak!” Így Andor, ’s felséges léptekkel odább megy. Borongva néz utána a’ társaság. Simon nem szólt, csak gondos fejét rázta.
Sírt Juczi, ’s szilaj kíntól szaggatva nyujtja kezét a’ kaszás Pistának.
Ki ül ott búsan a’ vadkörtélyfa alatt duzzadt szemmel nézve Simon’ kertjébe? Andor az, a’ szőke fürtös ifju, a’ szerencsétlen szerető. Így andalog ő estvénként ’s forró sóhajtásival le-le fúvja a’ savanyú körtéket.
Némúlj-el, kobzom! nyugodjál a’ fűzfa’ csendes homályiban, míg egy lelkesűlt óra ismét fellengzőbb dalra nem ébreszt.
Szalay Benjámin.


EGY LEÁNYKA’ ÉNEKE.

Napestig várom jöttödet,
Éltemnek csillaga!
Siratjuk messzetűntödet
Én ’s Ámor is maga.

Hervadnak bús virágaim
Kertemben ’s arczomon:
Elfogytak rólok gondjaim
Illy hosszas ostromon.

Echó az eggyik biztosom;
Hív ’s engedelmes ő.
Az erdő is szent pártosom,
’S bokor, gyep, viz, fa, kő.

Talám még eggy-két bús napig
Szívem rád andalog:
Addiglan édes tárgy! a’ mig
Könyek közt meghalok.

Makáry.


A’ POETA.

Mint, majd ha lelkünk Lethe’ vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
’S újjá születve nyílt karokkal
Elysion’ rokon árnyihoz leng;

Így, akki Casztal’ vedreiből merít,
Új tündéri világ’ bája ragadja-el;
Magát felejtvén, élve meghal,
’S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a’ csuda lángerő,
Onnét hinti alá égi virágait;
Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
Megfagy az égi hideg kezekben.

Berzsenyi.


POMPEJUS.

Sonett.

Három földsarkot győzött fegyvere,
Kevély Királyi, mint világ-urának
Bilincsre füzve néki bókolának; –
’S ő volt a’ föld első hős-embere.

’S kinek honáért így langolt ere,
Ki annyi sok babért szedett Romának,
Vert rabjává tevé Caesar’ hadának
Azt egy rettentő vészes sors csere.

Te láttad a’ futót Pharsália!*
I. e. 48-ban Pharszalosznál Julius Caesar legyőzi Pompeius Magnust, s megszerzi az egyeduralmat a Római Köztársaság felett.
Te döfted áruló kézzel szivébe
Egyptom!*
A pharszaloszi csata után Pompeius Egyiptomba menekült, ahol árulás áldozata lett, és XIII. Ptolemaiosz egyiptomi fáraó parancsára meggyilkolták.
a’ halál’ mord gyilkait.

Így járt ezen dicsőség nagy fia!
Hálából vágta allyas sir-kövébe
Egy szolga ezt: „Pompejus nyugszik itt.”

Szenvey.


A’ CSERMELY.

Ölelkezve görgedeznek
Csermely! habjaid;
Habcsók között ömledeznek
Gyönge partjaid.

Ébreszted az alvó magányt
Bús csörgéseddel;
Ápolod a’ szomju virányt
Lágy szerelmeddel.

A’ csöpp csókol hullámokat
’S ah! bátran csókol;
Hol hű melyem szebb lángokat
Csak félve kostol.

Óh ha Milim’ vidékére
Eljuthatsz, kedves!
Esküdj’ csillogó könyére
Hogy e’ szem nedves.

Mondd: partod’ lágy mohán ülve
Nevét sóhajtom;
’S kellő láng közé merűlve
Ötét óhajtom.

Mondd: könyem’ örvényed rejti,
Panaszom’ Zephyr;
’S virágkorom’ szélyel fejti
A’ meghódolt sír;

Ah, hervad a’ szép kor, ezt mondd:
Emészti egy vágy’,
Hevítse már gyönyörű gond,
’S legyen szive lágy!

Bárány Ágoston.


PÉNZNEK, ÉS FÖSVÉNYNEK URA KI?

Kérd’ ura pénzének ki legyen? nem más, ha ki sok jót
Azzal tenni szokott örömest, ’s nem gyüjti halomra.
Kérd’ ura Fösvénynek ki legyen? nem más, ha szerette
Kincsei, mellyeknek rab módon hódol örökké.

Meritzay Antal.


A’ TÜNŐDŐ

Nyúgszik a’ szél, csendes a’ hab;
De szivemben zaj vagyon,
Merre térjek, hol pihenjek?
Messze még a’ part nagyon.

Messze, mint a’ boldog élet’
Vissza folyt jó napjai,
Mellyeket még nem zavartak
Ifjuságom’ gondjai!

Nincsen már nekem vezérem,
Nincs hajómnak csillaga,
Melly felém a’ szép egekből
Olly szelíden ragyoga.

Hol körüle bájsugárral
Uj reménység terjedett,
’S hő szerelmem’ édes álma
Hajnalodva repdesett.

Víg, derűlt volt más üdőkön
A’ magasban szép egem,
Itt is a’ víz tükörében
Víg, derült volt az nekem.

Most setét, ha föltekíntek,
Mert borúltak szemeim;
Itt is a’ víz’ tükörében
Megzavarják könyeim.

Kelj te zúgó fergeteg, kelj;
Zúgd-el e’ bús életet;
Úgy is ennyi veszteséggel
Kedvem gyászra vettetett.

Kelj, ’s az örvényes habokba
Szórd-el égő csontomat,
Szórd, hogy a’ szánó leányka
Meg ne lelje síromat.

Hasztalan! még csendes a’ hab’,
De szivemben zaj vagyon.
Merre térjek, hol pihenjek?
Messze még a’ part nagyon.

Vörösmarty.


A’ CZÁFOLHATATLAN.

Tudjátok e, mi féle tárgy
Az, ti földi vándorok,
Mellyben a’ sok, igen kevés,
És a’ kevés, igen sok?
Hol az eggyes szám, mindenség,
És a’ többed, üresség?
A’ hol emez Isten-átka,
Amaz pedig üdvesség?

Higgyétek, én néktek ezt nem
Hazug szájjal hirlelem,
Ez olly való, mellyet könnyen
Megfoghat az értelem;
Olly való, mellyet az ember –
Bár mindenkor átkozott
Perbe száll a’ szent igazzal. –
Még kétségbe nem hozott.

Ember ha egy hív barátod
Van, ki téged szeretvén –
Igaz révész-társoddá lett
Az életnek tengerén;
Ki véled van, ha Scyllákhoz
Taszítnak a’ vad habok;
Itt hálálva megismered:
Hogy a’ kevés, igen sok!

Hogy ha főldi szerencsével
Az egek megáldanak,
’S ezer, ezer ember lelkek
Barátidnak látszanak;
De árnyékként elenyésznek
Ha majd nem lesz kenyered:
Ekkor, hogy a’ sok, kevés volt
Rettegve megismered!

Ha lelked egy tudománynak
Szép nemét megkedveli:
’S lelked minden erejével
Magát néki szenteli;
Ha e’ részben ember-valód
Tökélletes lenni ég:
Itt az eggyes szám, mindenség
De a’ többes, üresség!

Ha egy embernél halmozva
Hever a’ sok földi kincs,
’S a’ szív’ örök szomja által
Nyugodalma soha sincs;
’S véled a’ szük sárhajlékban
Kezet fog a’ békesség:
Lásd ott a’ sok, Isten-átka,
’S itt a’ kevés, üdvesség!

Ha naponként dúzs javával
Kénynek áldoz valaki,
’S örökül nyert sok arannyát
Csak hívságra szórja ki;
’S nálad szoros gazdasággal
Gyűjtetnek a’ garasok:
Lásd, ottan a’ sok, kevés lessz,
És a’ kevés, igen sok!

Ha magad egy Publikánus,
Módjára megalázod,
’S egy szivbeli Miatyánkkal
Istenhez száll fohászod;
’Saz álnok képmutatónak
Egy olvasó nem elég:
Ott az eggyes szám, mindenség.
Itt a’ többes, üresség!

Ha egy vérszopó Tirannus,
Ki a’ nép’ hóhérja volt,
Ezer fertelmes tettében
Könnyezetlen oda holt;
’S egy kegyes királyt meggyászol
A’ háladó emberség:
Lásd, ott a’ sok, Isten-átka,
Itt a’ kevés, üdvesség!

Az élet néha sok ezer
Időperczen által megy,
De az élet kezdetéhez
És végéhez elég – egy;
Ím rettegve ismerik meg
A’ halandó vándorok:
Hogy itt a’ sok, igen kevés,
És a’ kevés, igen sok!

Ha a’ világ szived’ szomját
Ki nem elégítheti,
Hidd el: hogy egy ölnyi földdel
A’ halál megszünteti;
Hogy ha végtelent vadásztál,
Egy keskeny sír most elég:
Itt az eggyes szám, mindenség,
’S hajh! a’ többes, semmiség.

Szenvey.


TIHAMÉR.

A’ hajdankor’ hős-vonásin fellengve múlat a’ buzgó maradék; ’s lefolyt idők’ homályiból világos árnyék gyanánt tűnnek fel a’ bátrak, kik, nemzetök’ méltóságát érezvén, csillagbetűkkel irák nevöket a’ századok’ könyvébe. Kit nem lelkesit első Lajosunk’ kora? midőn polgári hűség, erő, egyeség, szabadság, szövetkezve törvényes királyi hatalommal, addig nem ért fényre emelék magyarországot.
Alig mult két év Lajos’ koronáztatása után, midőn András öccse’ Nápolyi király’ szomorú halála minden szívet méltó boszúra gerjeszte. Hasztalan sürgeté Lajos, ifju még, de belső erejében férfi, a’ gyilkosok’ bűntetését; Joanna, András’ hitetlen hitvese, a’ szép bűnös, csak gúnyolá a’ vádat, melly őt részesnek kiáltá erőszakos vesztén nagyreményű férjének. Rákos’ síkjain tehát lóra szólitja nemeseit a’ felingerűlt király, néhány száz lovaggal előre küldvén Konth Miklóst pártja’ erősítésére; ’s ugyan azon esztendő’ végén maga is útnak indult, kisded, de bátor seregével. Őt követé Apor István Erdélyi vajda, lelkes, harczban forgott, vitéz; ’s több nemes férfiak, mezőn mint tanácsban jelesek. Igy a’ király’ példája sok ifjat hevített e’ távol versenypályára, ’s tomboló paripákon feszűle keblök az ott nyerendő dicsőségért. Ezek közt leginkább tündöklött Tihamér; korán árva, Apor’ udvarában nevelkedett, ’s ezzel már előbb megjárván az olasz földet, gyuladozó lelke ott a’ Scipiók’ ’s Fábiuszok’ honában lengé körül először a’ hősek’ sírjait, kikre nem kevély uraság ’s híu ősiczímer, hanem valódi személyes érdem űltete borostyánt. Komolyan tüzelgett szeme ált futván a’ tábort, ’s lobogó zászlókat a’ napot várván, melly hirdesse majd első hadi tettét. Megrezzent buzogánya, midőn a’ honni partokra pillanta utólszor, ’s az előbb előbbre kisztő nyers tárogató rivallott.
Az olasz fejdelmek mély tisztelettel fogadák Lajos királyt, ’s azonnal több hatalmas frigyesűlt vele; csak Imola ’s Faenzánál akará Romagna’ grófja gátolni útját a’ pápa’ parancsára; de látván Lajost, igazságát fegyverrel védendő tökéltében, hamar kapút nyitott. Igy haladott gyorsan a’ magyar sereg, ’s csak Rimíni’ környékén, gróf Malatesta’ birtokában, állapodékmeg rövid nyúgalomra.
Lajos’ tiszteletére már ezelőtt ide érkezett a’ német Verner is, néhány lovaggal. Ez gyülevész csoportjával, hol egy, hol más, háborgó olasz fejdelmet szolgált, magát herczegnek hivatá, ’s főkép rablásból, sarczolásból élt. Konth Miklós olasz-országba érkeztekor Lajos’ zsoldjába fogadta őt. Verner déli korán álla ekkor, ’s külseje első tekintetre elárulá a’ kemény bajvivót ’s vérengző mesterséget. Elbizottság, kegyetlenség, dacz, égett konyúló szőröktől takart szemében. Naptól barna képe, torzon bajúsza öszvenőve fekete bodor szakállal, ’s izmos alkotása rémítővé tevék. Minden indúlat látszott dühösködni azon kebelben, komor elszánást hagyván csak életvezérűl.
„Egy még győztelen kar emeli vasát éretted, nagy király! ’s jaj annak, kire suhintni parancsolod!” így köszönté ő Lajost, ki csak egyszerűen viszonzá délczeg szavait, megvetvén a’ bolygó szerencsevadászt, ámbár a’ környűlállások’ súlyjától nyomatva befogadni kénytelenitetett vad seregével.
Gróf Malatesta Pandolfo fényes ünnepekkel tisztelé nagy vendégét. A’ belső várudvaron gyászalkat*
Gyászalkotmány; díszes alkalmi építmény, amelyre a koporsót teszik (castrum doloris).
emeltetett, körösleg fekete, tetejére veres zászló tűzve, példázatúl: hogy végső csepp vérig üldözendik András’ gyilkosait. Itt gróf Malatesta a’ halotti mise’ után feleivel hüséget esküvék Lajosnak, hit-zálogúl általadván fiját, kit Lajos akkori szokás szerént vitéznek ütött, ’s drága kardot nyujtván neki, mond: „Magyarnak hívlak ezentúl; im ezen kard! méltatlan ne vond ki soha, ’s becstelen ne zárd hűvelyébe. Igazságért harczolj, védjed az ártatlant; így hálálod meg adója’ kegyelmét.” Ezután Lajos a’ nagy piaczra kísértetvén hadi gyakorlásra jel adatott. Tolongva tódult ide a’ nép az ifju király’ szemléletére, kinek tiszteletparancsoló tekintete ’s hősalakja mindent hódolatra vonza. A’ sorompó’ nyugoti részén, ékes mennyezet alatt ült Lajos, körűle a’ háznak szépei, Apor, ’s több alvezérek; jobbra magyar, bal felől olasz, lovagok állának.
A’ viadal először gyalog kezdődött. Könnyü öltözetű ifjak párosan keltek szálkardra, most ügyes fordulatokkal egymás’ vágásait kerűlve, most szaladó, – majd győző képpen vívtanak; végre fegyvertelen ölbe kapván, hajlékony mozdulatikkal mutogatták testi erejöket. Eddig egy magyar sem vőn részt e’ harczi játékban; lóra szokván senki sem hajla elfogadni a’ nyertes küzdők’ verseny ajánlatit. Közéjök tekint a’ király, ’s Tihamér kilép a’ rendből, ’s párduczát ’s ezüst hímzetű melyvasát*
Párducbőr díszruházatát (vö. a párducos Árpád korabeli toposzával) és ezüst páncélját.
leöltvén, sugár termete minden szemet magára vont; barna haja, mentve a’ nehéz sisaktól, gyűrűzve omladozott szerte vállain, nyiltan hagyván nemes vonásait. Igy lép ő a’ pályasíkra, szerényen, de bátran. A’ győztesek közűl mindegyik kiszáll vele; de mintha szunnyadó ereje egyszerre törne ki feszűlt tagjaiból, mindegyik homokba teríttetik általa. Trombita harsog, a’ nép’ örömzaja hirdeti diadalmát, a’ szépektől forró tekintetek röpűlnek feléje; de ő csak királya’ derengő szemein csügg.
A’ gyalog küzdőket lovasok válták fel. Már itt több magyar állt ki a’ viadaltérre, ’s most egyenként, majd egész csapatokban viaskodván, karcsu paripákon tétova szökellve mutaták meg szittya származásokat.
Kiürűlt a’ küzdőhely, végzettnek vélé mindenki már a’ harczi játékot, midőn Verner izmos ménjén, egészen vasba pánczélozva elévágtat, ’s engedelmet nyervén a’ csatapróbára, fenhéjázó gúnnyal Tihamért imígy szólítja: „Te győztes valál gyalog, küzdj velem lovon, vagy pirúlj; e’ mén legyen sajátod, ha földre buktatsz.” Szótlan csatoltatjafel Tihamér melyvértjét; ’ szikrázó szemébe nyomva sisakját erdélyi lovára pattan, s míg Verner gőgösen szétnyargal csodáltatni magát, általszöktet a’ sorompófán, ’s pajzsára ütve várja támadóját. Verner, egy csapással elakarván széditeni ellentársát, keményen neki törtet; de csak üres levegőt hasít, mert Tihamér fürge lován könnyeden félre ugrott, meg-meg szembe száll, ’s szinte játszva csalogatá a’ hiu erőlködőt. Tajtékzik már a’ mén, széles hab lóg szügyén, gőzölg, ’s nehezen fúj; Verner titkos mérgében nyúlszivűnek kiáltja őt, ki csak szaladni tud, ekkor neki rohan amaz sürü vágástól csattognak pajzsaik, míg Tihamér magáét repedten elveti, ’s forgószélként karikáz körűle. Verner, vérig sarkantyúzott nehézkés lován olly hirtelen nem kanyaroghatván minden ereje ’s ügyessége mellett, egy véletlen lökéstől nagy robajjal a’ homokba zuhant. Míg a’ nézők az önhitt’ lebuktán zajlódva örűltek, Tihamér ismét általszöktet a’ sorompó-korláton, ’s régi helyén áll meg; szégyen ’s harag lángolt Verner’ arczain, ’s felkelvén a’ győzőhez vezetteti lovát, mondván: „itt a’ nyert mén, vak szerencséd’ díja; ez nem utólsó küzdésünk.” – „készen lelsz mindenkor!” viszonzá Tihamér, semmi érdemet sem látván a’ játékdiadalban, ’s a’ nyert lovat Verner’ szolgájának ajándékozza. Titkon bosszút esküdve alázójára legott elbucsúzott Verner, ’s Capua felé táborozó seregéhez tért vissza. Lajos pedig a’ gróffal, ’s néhány bíztosival hosszan tanácskozék Nápolyi ügyéről.
_____________
Egyik fő erkölcse volt azon kornak a’ fentartott asszonyi méltóság; nem vak imádás, azért mulékony inger: hanem igaz tisztelet bélyegzé azt. Szépnem osztogatá az érdemdíjt, példázatáúl a’ durvább erőn győző szépségnek; így nem ritkán tevé egy pár szem’ sugárzata a’ hevűlt ifjut jeles bajnokká.
Ez ünnep más nap estve ment végbe. A’ számtalan gyertyáktól fénylő palotában, drága szőnyegekkel ékesűlt falak közt állt a’ trónus, környezve hadi jelekkel. Felette hármas halmon szét ömlő arany sugárokban látszott a’ kettős kereszt, ott ült a’ király, ruhája nemzeti színekből választva; körűle vegyest a’ vezérek és urak. Jobbra oldalast egy kisebb, Malateste ház’ czimjeivel ékesűlt, szőnyeges karszékben ült a’ grófné gazdag öltözetben, mellette asszonyok és szűzek félkörben.
A’ herold elő lép, ’s gazdája’ nevében a’ királyt háromszor üdvözli, ’s felolvasván a’ küzdők’ neveit, azoknak is köszönetét jelenti. Tihamért hirdeti első jutalmaztatandónak. Erre nyilik az ajtó, ’s fejér öltözetű gyermekek sorában hozzák bársony vánkosokon az osztandó dijakat. A’ grófné int, ’s Tihamér elébe járúl, ’s minekutána főhajtva a’ szék’ lépcsőjére letérdelt, a’ grófné egy aranylánczot nyakára függesztvén így ejti szavait: „Szelid érzés hódolva simúl a’ bátor erőhez, ’s míg a’ hős fellengve a’ jövendőnek él, gyöngéden nyujtja neki a’ jelen’ rózsájit. Vedd ezt emlékjelűl! ’s míként e’ harczi játékban győztes valál, úgy lengjen körűl az asszonyi kegy’ édes malasztja!” Szelíd méltósággal fogadá el Tihamér a’ díjt, lelkes szavakkal hirdetvén a’ szépség’ hatalmát.



[Metsző: Sebastian Langer, rajzolta: Ludwig Ferdinand Schnorr von Carolsfeld.]


Szorongva néztek a’ szűzek a’ szép ifjúra, ki önérzete’ lángjaival így dicsőité nemök’ érdemét. Őt követék a’ többi jutalmasok is, választott igékkel mindegyik a’ szépnem iránt víseltető hódolatját kijelenteni buzogván.
Ott az ének’ honában, hol az akkor élő Petrarca minden szívet elbájolt, minden hatalmas versenyge udvarában lantosokat marasztani, kik nem szolgai bér, de baráti tisztelettől lekötve zengnek szép, és magas érzelmeket. Hallgatók’ lángjától hevült az énekes, és szabad röptével nemesűlt az élet. Müvészetnek kelle itt is befejezni az ünnepet; azért, mihelyest a’ díjosztás elvégződött, csendes harmóniától zendűlt meg a’ palota, ’s egy kar szívhatólag zengé a’ király’ dicséretét, melly utóbb harsány diadal-énekkel némúlt el. Azután egyes lantosok és szűzek váltva vetélkedtek önszerzett dalokban; a’ tárgy bajnoki tett vagy hű szerelem vala; de egyszerre minden lecsendesűlt, „a’ szép Róza!” suttogák a’ várbeliek, szinte feszűlten a’ következőre; ’s ím egy ősz lantos, nyolczvan évtől görnyítve lép halkan elé; hó-szakálla melyét verdesi, de ősz pilláji alatt nemes tűz lángol, nyugottan nézve a’ meglepett urakra; bal karján csügg hárfája, jobbjára öltve egy sugár szűz, szép mint a’ hajnal. A’ tél ’s bimbózó tavasz együtt andalogni látszott e’ párban. Titkos félelem ’s a’ szemérem’ égi pírja önté el arczait, szemében csodálat ’s örömláng reszkete. Szőke haja hosszú fürtökben lengé körűl belső gerjedelemtől hullámzó kebelét. Egész külseje mutatá e’ bájalaknak távol-éghajlati születését. Könyragyogva néz a’ királyra ’s magyarjaira, kik néma várakozással meredtek reája.
„Soká élj, király! – mond a’ lantos – e’ szív’ gyönge lobbanása derítse lelkedet; a’ mit adok, vedd úgy, mint a’ téli napsugárt, melly röviden melegit ’s elborúl.” Vissza ifjadni látszik erre az ősz, tüzesen nyul húrjai közé, ’s a’ képzettől vezetve, most andalgva, most harsány akkordokban özönli hangját; lassudan lankad ez, ’s haldokló szív gyanánt, még egyszer ébred, és tágúl, és – megáll. Esti homályban zengé így dalait Ossian, hőslelkei vékony felhőkön odalebegve hallgaták szavait, ’s kopár ormokon tompán viszonzák azokat a’ harcznak fijai.
Mélyen hata bár az öreg’ játéka az egész gyűlekezetre, még is mindenki csak a’ szép szűzre figyelmezett, habozva nyúl ez hárfájához, ’s melyéhez szorítván ez első bíztosát, gyöngéd hangokban ömledezteti érzetét, ’s mintegy édes álomból serkenve kél szózatja reszkető ajkain. Búsan éneklé az elválás’ gyötrelmeit ’s veszteségét a’ szerető szívnek, melly számkivetve édes hazájából, idegen földön könyezetlen hervadoz. Ön sorsát látszott panaszlani, olly valóan lebbent el fájdalmai’ titka. De csak hamar, szinte fentebb erőtől lelkesítve vígabbra fordúl éneke, ’s mintha üdvözlené a’ jövevényeket, bájosan zengé el a’ hazafiuság’ felséges érzetét, ’s a’ viszonlátás’ égi boldogságát. Öröm kapá el a’ hallgatók’ szívét, zajongva hirdeték magasztalásikat; csak őt nem érdeklé a’ köztapsolás, magába vonúlva, hajló fővel karolta által hárfáját.
A’ grófné elhagyván székét, Lajosnak nyujtá a’ jutalom-koszorút, mellynek virágai közt keleti gyöngyök ragyogtanak, ’s ezt Róza nyeré el. Lángolva tér Róza a’ királyi trónustól helyére, és kiragadtatva szinte magából fogván hárfáját, remegve át futja húrjait, ’s fellengző néztekkel, magyar nyelven, ezen dalt éneklé:

„Itt a’ langyos ég’ virányin
Édes illat tévedez,
’S a’ mult nagykor’ omladékin
Hőskivánat ébredez.

A’ természet’ bájos képe
Andalító kéjivel,
Felmosolyg a’ déli naphoz
Mindégifju zöldjivel.

Ah de bár mi szép az élet,
A’ hazátlan árva szív,
Kelyhiből a’ nyilt örömnek
Bút csak és keservet szív.

Ott a’ nyugti ég alatt, hol
Fellegig nyúl a’ havas,
Hol sötét erdők’ hegyette,
Száll ’s mereng a’ büszke sas;

Ott, hol harczfi a’ nemes mind,
Ég a’ szent szabadságért,
’S létét kötve birtokához
Megvet minden szolgabért.

Ott hazám, hol egykor Árpád
Érczkarral csatára kelt,
’S élve halva nemzetének
Messze fénylő trónt emelt.

Ott hazám, hol a’ Tiszának
Lejtnek könnyü habjai:
Arra szállnak, arra kelnek
Lelkem’ néma vágyai!”*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Olaszországban c.).

Ki szülőföldjétől távol, váratlan hazai nyelvét hallá, képzelheti azon örömérzést, melly csapongva tört ki a’ jelenvolt magyarokból. Felindúlva mindenki, közelébb akará látni a’ rokon ajkút; de ez hirtelen vissza vonúl az ősszel, az ajtóból lövell csak vissza még egy tekíntetet, ’s ez minden egével Tihamérra szállott.
Az eltűnt lőn most a’ beszédek’ fő tárgya; Lajos maga kérdést tőn iránta, de a’ gróf csak kevest értesítheté felőle, tudnillik: az öreg lantos néhány év előtt jött birtokába, ’s nem messze lakik a’ vártól egy magányos házban. Az ősz magát olasznak vallja ugyan; de a’ szűz’ eredetét mély titokban tartja. „Ki kérdi a’ zengő fülmiléről, mellyik bokorban marada fészke? müvésznek az egész világ hazája” ez mind eddig a’ tőle nyert válasz.
„Hazája enyém is – mond büszkén a’ király, – sajnosan látom országom’ illy gyöngyét idegen földön ragyogni; holnap magától akarom sorsát érteni.” Ezzel hódolatját jelentvén a’ várasszonynak, szobájiba vonúlt; ’s minekutána tölt billikomok vigan körűlforogtak, szét oszlott az egész társaság, ’s a’ kerengő zajt mély nyugalom váltá-fel.
_____________
Éj vala, halotti csend a’ várban. Sűrű köd lepé a’ földet. Tihamér korán elszökvén a’ vigadóktól magán tünődék, ’s áradozó érzetén. Róza lebegett körűle, annak édes hangjait lihegte vissza szorúlt kebele. Az itt történtet álomnak vélte, csak Róza’ tekintete fénylett új élet gyanánt a’ gyönyörű valóra. A’ szürkülő hajnal ébren lelé, ’s mingyárt is kardot övezve, ment le az udvarba, ’s az első fellelt grófi szolgát kéré: vezetné őt az öreg lantoshoz. Ő kivánta Rózát Lajoshoz vezetni, ’s ezzel forró vágyait teljesítni. A’ fáradt szolga vonakodott, míg néhány körmöczi nem erősíté tagjait. Elindúltak.
Míg Tihamér szép reményeket röpíte a’ jövendőbe, késérője őt mulatni akarván, elbeszélte: hányszor hívta már grófja Rózát udvarába, ’s nem jött; milly büszke imádójihoz, ’s koránt sem olly vidám mint az olasz leányok. – A’ küzdésnél is jelen volt – mond továbbad a’ szolga.
„Jelen?” kérdé hirtelen Tihamér, ’s nem akarva örűlt szerencsés viadalának.
„Igen is, jelen – felelt a’ szolga, – de úgy befátyolozva, hogy magam is csak magos termetéről ismerhetém meg. Mind e’ mellett a’ szépet mingyárt kifürkészik a’ férjfiak: öt is több lovag kerülgeté.” Fellobbant Tihamér; de kelletlen ingere lecsillapúlt hamar, midőn valami ezer lépést haladván, az olajerdő-nyiláson Róza’ lakása fejérlett elébe. Kisded ház vala ez, körűlnőve szőlőtőkkel; jobb oldalán kert, ennek közepén olajágból fűzött remeteség*
Remetelak.
látszott, az egészet illatos olajerdő környezé. A’ mint Tihamér a’ bokor keritéshez jut, egy nagy, fris sebtől vérző házi szelíndek neki ugrik, de rövid szaglalás után nyöszörögve ismét a’ kertbe vonúl. Az ajtók tárva, senki sem mozdúlt. Szívdobogva megy a’ házba Tihamér; az első szoba-padlaton vér ’s egy rozsdás kard, a’ mellék-szobában a’ még bontatlan nyoszolyán eltépett fátyol, a’ földön törött hárfa fekszik. „Uram, itt raboltak!” kiált a’ szolga a’ dermedő ifjuhoz, kí vadon forgó szemekkel kardmarkolatját szorongatá.
„Nézzünk a’ kertbe!” mond ismét a’ szolga, ’s Tihamér félig kábultan követi. Ott a’ fahajléknál vonaglik a’ hív kutya, ’s már már szakadozó párával az ajtót kaparja; gyors taszintástól felzörren az, ’s világos lőn a’ rettentő éji cselekedet: vértől elöntve, melyébe tőr mártva fekszik ott az ősz lantos, marka öszve görcsűlve, szelid vonásai kín’, ’s haragtól szét húzva alig ismerhetők. „Irgalom’ Istene!” kiált az illyeshez szokatlan Tihamér, ’s míg a’ szolga haza siet a’ szomorú hírrel, ő kardrántva, bőszülten futkos az erdőben a’ rablókat nyomozni, éltét elszánva Róza’ váltságára; de sikeretlen, ’s végre az életerő sem birván ösztönit forró indulatjának, lankadtan öszve roskadt.
E’ gyikoló rablás szörnyen béhatott az udvarra; magyar és olasz nyomozó csapatok különös irányokon száguldoztak el. A’ király ’s Malatesta nagy díjt vetének a’ rablók’ fejére; mind hasztalan: tikkadozva tértek vissza a’ lovagok, Róza elmaradt, ’s méltó gyanú senkire nem eshetvén, minden töprengés csak puszta sajnálkodásban oszlott el.
A’ fáradt Tihamért egy kémcsapat fellelvén, a’ várba késérte. Hajnali csillagként, melly szebb létbe világít, tűnt fel Róza Tihamérnak, mélyen érzé sebes borúltát, bár hiú panasszal nem hirdeté. Különös állapat inkább rokonít, mint a’ köz pályán való ismerkedés; így serken többször az indulat, veszélyek ’s tartós áldozatok még inkább nevelik azt. Ha Róza’ külső ékei valami ürességet hagyának is a’ köz léten túl vágyó ifju’ keblében, fölösleg betölte’ bal esete a’ hijányt, ’s az óhajtott dicsőség Rózába vegyűlt, ’s úgy nézett utána, mint a’ vándor a’ leszálló napra, tudván: útja még vad sivatagon viszi keresztűl, de a’ czélnál szent béke jutalmazza.
Az öreg lantos’ hideg teteme más nap földbe takaríttatott, ’s temetési pompa végzé a’ fellengző ünnepet, miként halál a’ legfénylőbb életet. Most Rózához.
______________
Károly király’, Lajos atyja’ udvarában élt Zács Feliczíán, büszke nemes, kemény erkölcsű férfiú; előbb a’ híres zendítő Trencsényi Máté párthíve, később Károly’ meghitt tanácsosa. Ennek ritka szépségű leánya Klára, udvarnokszűz gyanánt szolgált Erzsébet királyné mellett. Kazmér a’ királyné’ öccse, utóbb Lengyel király, Visegrádon mulatván szerelemre gyúladt Klára iránt, ’s minthogy vétkes indulatja meg lőn vetve, erőszakkal töré le a’ virágot, melly sorsára nézve alatta, érdemére sokkal felette tündöklött. – Tudva lévén, hogy a’ királyné öccsét határtalan szereté, ’s hogy Klára mindég társaságában élt, a’ felingerűlt atya a’ királynét tartá az alacson tett’ eszközének, ’s vizsgálatlanúl, boszújától őrülésíg ragadtatva dühösen rohan a’ palotába, hol a’ király önnönivel ebédnél ült; a’ királyné’ jobb kezének négy újját elvágja, a’ hitvesét védő király’ karját megvérzi, azután Lajos és András nevendék herczegekre sujtá halálos vasát; de minekelőtte vak szándéka teljesűlhetne, az oda siető udvarnokoktól megöletik. Zács’ egyetlen fija hív szolgájával elakarván szökni megfogatik, ’s lófarkon hurczoltatva irtatik ki az életből.
Az eddig történtet Feliczián’ irtózatos tettével, ’s a’ királyi házhoz kötelező jobbágyi hűség’ megszegtével mentegethetni; de az akkori bírák’ szégyenét, kik hízelkedéstől vezéreltetve az utóbbi itéletet hozák, semmi idő nem moshatja le. A’ szerencsétlen, ártatlan, olly rútúl megbántott Klára megfogatik, orrán, ajkain, kezein megcsonkítva, félholtan lóra köttetik, ’s az útszákon szerte vonczoltatva kínok közt ezen kiáltásra kényszeríttetik: „így járjon a’ király’ támadója!”. Zebának, Zács’ idősb leányának, bár nem is sejté atyja’ vétkét, Léván feje vétetik, ’s Kopay, ennek férje, legott éhen múlik ki a’ tömlöczben. De hogy a’ fejedelmi bűnös ellen egy tanú, egy vád, sem maradjon fenn, Zácsnak minden ivadéka harmad íziglen hóhér-pallosra, többi rokon vérsége pedig örökös szolgaság-’ ’s birtok-elvesztésre itéltetik.
Demeter, Zács’ elhúnyt húgának férje, még jólkor hallván a’ veszélyt, elkerűlé az érte küldött poroszlókat, ’s hat évű leányával, vérző szívvel hagyá el azon hazát, mellynek elsőji mellékes hasznokért áldozának fel egy ártatlan nemzetséget, álnév alatt olasz földre költözött, hol egykor tudományait gyakorolta. Itt tengődött, szüntelen rettegvén Károly’ kémjeitől; ’s noha életét pénzé tett drágaságai szükségtől felmenték, fogyasztó bú rágódott még is belsején, szenvedő lelke egyedűl hazájáért epedezvén.
Igy nőtt fel Róza sínlődő atyja mellett, mint a’ magányos virág a’ mohosúlt síron. Fő gondja atyjának, híven osztozott annak bújában, ’s tudván élte’ hajnalán milly veszély környezé, milly két szinű többször az igazság, komorrá lőn előtte minden földi ragyogvány; de annál inkább épűlt belső világa, népesűlve tündér alakival képzetének. Még inkább erősűlt lelke ez irányban, midőn atyja Páduában egy híres lantossal szoros barátságot kötött.
Földi zavar közepett tisztán folydogál a’ művész’ élete, ’s ha bár az indulat’ lánghullámi dagadnak is, hattyuként lebeg a’ zajló habokon; mert a’ vadság’ dölyfein játszva győz fensége a’ szépnek. Carlo, még ősz korában is csodát, tisztelt lantos, békén járt a’ háborgó nagyok közt, ’s megismervén a’ rejtező, de előtte megnyilt honvesztett hazafit, frígyesűlt vele, ’s Rózát oktatva művész-ösvényre vezérlé; a’ szűz’ lágy érzete ’s hajlékony lelke könnyíté buzgalmát. Kis idő múlva ezer ajak ömledeze Róza’ dicséretében, ’s az elbájolt nagyok udvarjok’ díszére őt magas igéretekkel csalogaták; de semmi szédítő kilátás nem tántoríthatá el, egyedűl atyja’ ’s tanítója’ körében lelé boldogságát. Mind e’ mellett hazai nyelvét sem felejté el; csak ebben lehellé ki titkos vágyait legbíztosabban a’ néma magánynak.
Az alatt magyar-országban Károly’ sírja felett a’ rég ellenkező felek kezet fogtak, ’s szent István’ székébe űltetvén Lajost, a’ nemzet ismét szabad egész testté vált. Örömkönnyel hallá ezt Demeter, vissza készűlt honába; de a’ rég lankadót halál lepé meg.
Rózát árva léte még inkább Carlohoz csatlá, ’s ennek gyámoltában lele vigazstalást; ki is erejét fogyni érezvén, Riminibe költözött, ismervén birtokosának korát túl haladó lelkét. Hasztalan únszolta Rózát vigabb sors-választásra; büszke lévén ez meghálálhatni jótéteit, nyugodtan követé őt magányos lakásába. A’ grófi ház kegyes gonddal ápolá őket, kedvet lelvén lelkes társaságokban, a’ kisded házi gazdaságot Róza intézgeté, ’s az őreg Paolo, kinek fő tisztje vala naponként a’ szükséges táplálékot általszolgáltani a’ várból.
Díszei’ teljes nyíltában álla Róza, mídőn Lajos hadával megindúlt. Milly szorongva hallá jöttét! Paolo alíg győzte hirekkel. Lajos érkeztekor forró kivánatit eléggé nem tudván oltani elment a’ harczijátékhoz, csak Paolótól kísértetve; ott látta Tihamért, és – ebben valósúlt azon édes kép, mellyet szűz keble titkosan alkotott, ’s magát feledve, ébredő szíve hevültében nem is sejté más szemek’ kémlelő nyilait. A’ díjosztás miként hata rája, nyilván mutatá elragadtatása, önkényt lefátyolozván mind addig gondosan eltakart születése’ titkát. Ábrándozva tért azon estve még haza, szivlángjaiba avatva a’ kegyes őszt, ki csendes aggódással, de tiszta részvétellel hallgatá kedveltjét. Első szerelme’ nyíltán a’ sors megbékűlni ’s új tartalmat látszott adni életének; ’s míg Carlo azon eszmélkedett, mi módon intézze űgyét a’ magát elárúlt szűznek, ő az ideálok’ körébe szállva, érzete’ csapongásait ez énekkel kísérte:

Hajnali kellemű fény
Hinti mosolygva sugárát,
Mellyre az ifju remény
Rakja le fellegi várát;
’S édes irányra feszülten
Nézi magas remekét,
Érzete istenesülten
Felleli bíztos egét.

Így öröm-áldozaton
Myrtuszi lenge hüsében,
Kél az erő szabadon
Tettre hevült kebelében
Képzete’ lángözönéből
Egy alak ömlik elé,
’S elrepes élte’ szükéből
Álma’ világa felé.*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Róza dala c.).

De miként a’ hang, úgy reppen el az ifjonti álom is. Sajnosan érzé ezt Róza: mert egyszerre lódobogás ’s a’ házi szelíndek’ éktelen ugatása felrezzenté andalgásiból, ’s minek előtte megfoghatná e’ szokatlan zajt, négy álképű férjfi, sötét köpönyegbe burkolva Carlohoz lép, a’ többi künn maradt az udvaron. Carlo mingyárt rablókat gyanítván, feltárja szökrényét, ’s tölt erszényt feléjök tartva mond: „Művészi éltem’ kis szerzeményét áltadom, csak távozzatok!”
„Minek ott arany, hol friss kebel piheg – szól egy magas férfi, kitől a’ többi függni látszék –; veled semmi dolgom, ősz ember, csak társadat bízd velősebb karokra. Hol Róza?”
„Uram, elégedjél! – mond ijedten Carlo –, vidd mindenem’, csak túl ne hágj az emberiség’ határin!”
„Nem jöttem én erkölcsi leczkét hallgatní, – kiált háborodtan a’ férfi –: nélküled is fellelem én, a’ kit keresek”; ’s félre taszítván Carlot, a’ másik szoba felé megyen, hol Róza hárfáját pajzsként magához szorítván, remegve egy szögletbe lapúlt.
„Ne tovább! – mond Carlo –; ősz hajamra esküszöm, csak testemen törhettz keresztűl a’ szűzhöz!” ’s lekapván régi kardját a’ falról, útját elállja; Paolo pedig felrettenvén álmából egészen elréműlve ölelgetí a’ támadó’ lábait; int ez, ’s két czinkosa Paolot hirtelen kiragadja.
„Félre az útból rekedt síp, különben nem pengetsz többé lantot” kiált mérgesen a’ férjfi. Carlo eltökélve kardját csapásra emelí; de a’ vívni szokatlan, erősb vágástól véresen földre hanyatlik.
„Ah öregségem!” sóhajt Carlo, ’s vánczorgó testével a’ küszöbre roskad. Róza ezt hallván, borzadva veti el hárfáját, rezegve pattantak szerte a’ húrok; elszánva Carlo’ sorsában osztakozni, kirohan az ajtón, ’s tőrt ragadván ki a’ rablónak övéből, lángzó szemekkel ’s védelemre feszűlt karral az ősz megett áll.
„Kéméld erődet, szelíd galamb – mond a’ férjfi –; még az éjjel messze kell röpűlnöd; minek e’ játék, vasmelyemen megtompúl aczélod.”
„De nem saját keblemen – kiált Róza, ’s a’ tőrt szívének irányozza. – Így halok mint szabad leány, de békódat nem tűröm!” Meglepetve lép hátra a’ férfi, ’s elmerűl a’ felséges szűz’ néztében, önsüllyedtét érezvén annak lelki nagyságában.
„Nyúgodtan, édes leányom! – rebeg a’ verző lantos – engedj a’ sorsnak, bár mi tövispályára vet; míg híve léssz magadnak, dölyfei nem ártanak. Nyujtsd kezed’ utóljára; válnunk kell; én örök nyugalomra – te” – itt szava megakad, ’s halálszín borítja el képét.
Ezen búcsuszavak megrendíték Rózát; feszűlt erei lankadnak, homály vonul szemére, ’s tőrét elejtve oda omlik az öreg mellé.
„Ő is csak asszony, szűlni tud, de nem magasban érzeni” mond a’ férfi, komoran szemeit a’ halavány vonásokon legeltetvén.
„Illyen az asszony – mond kaczagva a’ másik –: előbb ez öldöklő angyalként álla, ’s mint a’ sárkány őrizve kincseit; most érzéktelen fekszik itt, ’s ha feleszmél ismét nevet. A’ csirkét megsiratja, de jó kedvvel megeszi.” Erre Róza fátyolát eltépi ’s ágyára veti mondván: nyugodjál szűzjel! ha birtokosod vissza térend, más szemmel tekint reád.
„Most fel! siessünk!” mond a’ rablók’ elseje, ’s izmos karjaival felölelvén Rózát, lóra kap, ’s ápoló gonddal az ájúltat maga elébe veszi; a’ többi hamarjában öszve hidrott*
Összehordott.
mindent, a’ mit zsákmányra méltónak lelt; lóra kerekednek, Paolót is velök menni kényszerítvén. A’ felüdűlt*
Feleszmélt.
Carlo mécset fogván roskadozó léptekkel a’ kertbe támolyg, hogy ott a’ remeteséget meggyujtván a’ várbelieket fellázítsa; de egy elkésett rabló megsejtvén szándékát, a’ végső erővel küzdőt átgyilkolja, ’s testét a’ hajlékba veti, ekkor az urát védő hív kutya is mardosván a’ latort, mély sebet kapott.
Elszáguldtak; borzasztón hangzott el robogások az erdőn; ’s ott, hol nem rég a’ megindult szív’ dala zengett, most az egyedűl élő kutya dermedezve vonított, ’s az éjjeli szél nyögve suhogott az üres szobákon keresztűl.
_____________
Négy napi nyúgvás után Lajos, királyi ajándékokat osztván a’ grófi háznak, megindult hadával, ’s Volturno’ kies partjain telepedett meg. Itt Tarenti Lajos, Joanna’ másadik férje, szép külsejű, de gyáva férjfiu, ’s Acciajoli vezér Capuanál táborozva fegyverrel akarták gátolni átmentét a’ vízen.
A’ legyőzendő veszélyek Tihamért tettre ébreszték; Róza’ képe szívmélyébe vonúlt; ’s míg egy osztály Urticellonál az ellenséget megkerűli, Lajos a’ Capuai hidat ostromolja, ő más osztállyal átúsztat a’ vízen, bevág, ’s megzavarja az ellen-lovasságot. Néhány óráiglani harcz után gyérűlten fut az ellenség; vezérjei magok lettek hirmondóji veszteségöknek.
Tihamér a’ szaladókat űztében, félre az úttól, egyes házaknál Verner’ csoportját rablásban leli. Épen akkor hurczoltak-ki egy férjfiút, ’s gyilkot szögezve melyének, pénzért únszolták. Közzéjök robban Tihamér, ’s markában villogtatva vasát, békét parancsol; meghökkenve ereszték el azok foglyokat.
„Ott benn szabadíts!” esdeklik a’ férjfiú, ’s reszketve a’ házra mutat, honnan asszonyi sikoltás hangzott ki. Tihamér leugrik lováról, villámként ötle szívébe Róza’ története, ’s néhány magyart leszállíttatván, a’ segédért jajgatónak váltságára siet; a’ megmentett férfi is hozzá szövetkezik.
Benn a’ házban nagy volt a’ zavar; a’ rablók mindent törtek, szaggattak, egymás kezéből ragadozván a’ prédát. Halált dörögve a’ hadi törvény-szegőre keresztűl nyomúl ezeken Tihamér, míg a’ végső szobába jut; hol egy fiatal asszony, bortól hevűlt herczegi tiszt’ ölében vergődik.
„Rendet a’ király’ nevében!” kiált Tihamér alig birhatván fellázadt vérével.
Verner a’ mi urunk! – felel büszkén az asszonyt-karoló, ’s csókot czuppantván az elbágyadt asszony’ halavány képére, kaczagva mond: „itt nem osztozunk, magyar!” Kardlappal válaszolt erre Tihamér, ’s olly hathatósan, hogy az elzsibbadt kar nem tarthatá prédáját, ’s a’ kimentett asszony férje’ keblére simúl. „Ne hadd magad’ Stefano!” kiált több rabló ’s kardot ránt; de Tihamér a’ tisztet ’s néhány pártfogójit jól megjelelve, hátra vonúl, sértelen vezetvén ki a’ ház’ lakójít. Azonban az éktelen lármára Verner ott terem.
„Zabolázd népedet, vezér! – mond Tihamér, igazsága’ érzetében – elől az ellenség, ne vívjanak a’ csendes polgárral.”
„Pelyhezd ki magadat, ifju: aztán oktass férfit; nagyra vittek álmaid, hogy velem kötelességről mersz szólni” mond Verner feszesen.
„Ha elmulasztád azt, ügyelj az ifjabbra, midőn királya’ parancsolatit hirdeti” viszonzá Tihamér.
„Tán a’ szerencsés kardjáték teve olly elbizottá, hogy ott is bírálsz, hová kisded hatásköröd nem terjed. Vigyázz! itt az eszköz megkurtítni szárnyaidat, ha idétlen röpűlésre izgatnak” mond Verner, ’s villámzó szemeit Tihamérra szegezve kardjára csattant.
Tihamér fellobban, gyorsan lovára kap, ’s Vernerhez szökvén „kard, ki kard! – kiált fendörgő haraggal – vagy pergő nyelvedre sütöm vasamat!” Verner, olly bátor mint kevély, boszúlehelve kardot ránt; mindegyik’ felekezete harczra készűl, ’s a’ felbőszűlt gyűlölség vérszomját aligha károsan nem oltja, ha István vajda jólkor oda nem érkezvén, szelíd méltósággal szerte nem választja a’ háborgókat. Tihamér okát adja szertelen lángoltának, ’s szerényen engedve a’ tisztelt vezérnek eltávozik, otalmába ajánlván mentettjeit, kiknek buzgó hálája követte.
„Az ifju tüzes, szeret vagdalkozni” mond Verner színlett nyugalommal Istvánhoz.
„Midőn a’ közös űgy’ sérelmét látja. Néped’ zsoldja kijár pontosan, gátold sarczaikat. Kéméltetni óhajtja királyom a’ fegyvertelent” viszonzá nyomósan a’ vajda.
„Ura seregemnek, én számolok tetteikért; de minden pórázon nem szoktam tánczolni!” mormolá Verner, ’s elfojtott méreggel kürtöt fúvat, ’s a’ mint lehetett, öszve szedé zsákmány után kószáló csoportját.
Nem lévén czélunk Lajos királynak tetteit, ’s Durazzo Károly herczegen vett véres boszúját leírni, csak azt adjuk elő, mi szorosan függ öszve történetünkkel: azért is Nápolyba követjük, hová egyszerű pompával tartá bementét. Tihamér vivé előtte a’ gyász zászlót, a’ megöletett András’ képével; bús emlékjel minden jobb kebelnek. A’ fővárosnak minden újságon kapó lakosi örömzajjal fogadák az érkezőket, ’s látván a’ szoros rendet, melly a’ magyarokat leginkább különzé, szűnve szűnt a’ rettegés, melly nem rég minden szívet nyugtalaníta. Lajos áltvevén a’ Nápolyi kormányt, öcsének kinyomozott gyilkosait keményen megbűnteté, ’s mindenkép iparkodott a’ közbátorságot helyre állítani, ’s a’ szédelygő elpuhúlt népet hathatós törvény alá szorítani. Tihamér napról napra kedvesebb lőn előtte, Apornál szerzett ísméreti ’s munkás, de önérzetétől függő lelke, fentebb czélokra jegyzék őt, az érdembecsülő királynál. Minden bájai az olasz szépeknek, minden hevítő ’s szabad éleményre buzdító mulatságok, újak bár az egyszerű magyarnak, nem törűlheték el benne Róza’ emlékezetét: azon lelkek közűl volt ő, kik ha egy tárgyat felfognak, többé el nem eresztik azt. Eleget serénykedett az elrablottnak nyomára juthatni, de nem vala képes a’ gonoszság’ fondor szövevényibe hathatni; mellyeket itt közelebb szemlélünk.
_____________
Verner, miként feljebb említők, előbb jött Riminibe Lajosnál, hol a’ gróf őt, mint a’ magyar király’ zsoldosát, ismerve bár véren épűlt hírét, minden becsülettel fogadá. Ott látá Rózát, ’s czéljává jegyzé vad ösztönének, ’s bár kivánatit tiszta hódolattal leplezgetve közeléte is hozzája, egyebet hideg tiszteletnél nem nyerhete, ’s megbántott gőgje még inkább gyúlasztá őtet. Nemtelen czélját az öreg Paolo segité elő; ez tudnillik nem keveset tartván magáról, ha Rózát a’ grófhoz kísérheté, mindenütt rajzolgatá e’ szűz’ tulajdonit. Vernernek egyik bíztosa, csak hamar kivett belőle mindent, mi használhata urának, sőt a’ házhoz is elvezetteté magát.
A’ büszke Verner örömest köszönte vólna magának a’ Rózán vett diadalt, azért vizsga*
Vizslató.
szeme fellelvén őt a’ harczjáték’ nézői közt, ’s elértvén miként hata reája Tihamér, ezt önhitten viadalra hivá ki, megaláztával akarván fényleni. A’ küzdés bal kimenetele vak gyűlölségre forralá őt a’ a’ kétszeri győzödelmű ifju ellen, ’s Róza’ kellemeit féltekenyűl irígyelvén, őt elorzani eltökélé; de hogy minden gyanút elhárítson magától, meghitt kémjét hagyván a’ várban, búcsút vőn, ’s néhány mértföldnyiről másnap vissza térvén, az erdőben rejtezett, ’s a’ díjosztás’ éjjelén, kémjétől, ki Rózát nyomban követé, mindenről tudósíttatván, nemes vért ontva teljesíté pokolsugta szándékát.
A’ sebes nyargalástól életre tért Róza elszörnyedt Verner’ karjai közt; de íjedelmét csak hamar bátor elszánás váltá fel, hideg megvetéssel mondván a’ kérlelő Vernernek: „Merítsd ki erődet éjjeli gyilkos, urává tehet ugyan durva hatalmad éltemnek; de nem soha e’ szívnek!” Néma komolysággal hallgatá rablója’ szerelmi esküvéseit ’s kedvező ajánlatit, eltökélve végső perczig védeni erkölcsét. Paolot kérte egyedűl társaságúl, ’s Verner, ki a’ szükségtelen tanút inkább megölette volna, még sem tagadá meg ez első kérelmét, az időtől reménlvén önkényes hajlását. A’ balgatag nem tudta, hogy a’ szerelemben csak a’ pillantat jutalmaz, az idő soha sem.
Külön táborozván a’ magyar seregtől, könnyű volt rejtegetni Vernernek foglyát, hív őröket tartván körűle; út közben nem is sokat háborgatá jelenlétével, nehogy valami szembetűnő tettről elárúltassék.
Nápolyban, egy a’ tengerparton álló házban élt Brigitta, azon elvetettek’ egygyike, kik rút nyereségért minden bűnt oltalmazva, kaput tárnak a’ feslett életnek. Verner a’ háború előtt Nápolyban mulatván megismerte az asszonyt, ’s mind a’ hely’ állapatja, mind ön bátorsága végett oda szánta Rózát, képzelvén, az elveszettet ott senki nem sejtheti. Nápoly’ elfoglaltatását követő éjjel mellékes útakon ide kísérte foglyát. Az előre tudósíttatott Brigitta várta már, ’s a’ felső emeletre, egy ékes szobába, mellynek ablakjai a’ tengerre szolgáltak, vezeté őket. Róza örűlt elvégre asszonyi társaságba juthatására; de irtózva fordult el, midőn Brigitta ördögi mosolygással a’ selyemkárpitozatú ágyra mutatván, mond: „itt nyúgszol, szép fülmile! – ’s átszúró tekintettel mérvén Rózát, Vernerhez fordúl – sok szerencsét, herczeg, jól választál. Milly szőke, nyulánk, fiatal! Hm!” Róza megrendűlt a’ kigyó fullánkként vonagló szemektől, komoran Vernerre néz, mintha mondaná: ez méltó hozzád.
Verner nemakarva becsűlni kénytetvén Rózát, hírtelen az asszony’ szavába vág: „semmi illetlenséget – mond keményen – szorgalmadra bízom ugyan e’ szűzet, de tisztelve akarom látni őt.” Ezzel, mintha ön vádja riasztaná onnan, eltávozik, maga után intvén Brigittát, kinek sívatag élettől korán eldúlt képén, az elrögzött gonoszság új fertelmet hagya sejteni. Nyugtalan tünődött Róza kétes jövendőjén, de csak némán lebbentek el sóhajtási az alatta tomboló hajósok’ vad lármáji között.
A’ veszély’ nagysága igaz mértéke a’ belső erőnek. Róza, ámbár szünetlen kitéve szerelmi ostromnak, ’s mindég ön védelmére feszűlve; még sem csüggede, ’s nem hiú könnyekkel, hanem elhatározott érzéssel tavolítgatá magától Vernert, ki többször megjelent, ’s vad indulatában most fenyítő dühre mordúlt, majd lábához omolva esengett; de állhatatosságát nem rendítheté meg sem Verner, sem az incselkedő Brigitta, ki a’ bűnt ’s minden földi éleményt báj színekkel rajzolgatván, minden módon buja kéjekre buzgott hevítgetni az ártatlant.
Igy élt Róza ön erejétől támogatva; de elzárt madárként énekre nem nyiltak ajkai. Paolo enyhíté egyedűl fogságát: élelem-szolgáltatáskor szabad volt ennek Rózát meglátogatni; a’ mult lőn ekkor beszédök’ tárgya, ’s jótét a’ viszonyos kiömlés. E’ bal esetért magát vádoló öreg váltig törte fejét, miként tudatná Róza’ sorsát a’ magyarokkal; de sikeretlen: sürű rostély a’ tenger felől, ’s az elzárt folyosón járkáló őrök gátlának minden közösűlést.*
Kapcsolatfelvételt.
_____________
Az első szerelem bár mi czéltalan, mindenütt életet ’s reményt talál; így andalgott Róza egykor elmerűlten nézve a’ tengerre, mellynek csendes tükrén a’ búcsuzó napsugárok tűzfolyamként nyultak el. Képzelete Tihamért festé elébe mint szabadítót; őt látá érte harczolni ’s győzni. A’ gondolat: véle ’s neki élni! édes kivánattá olvadt ellágyúlt keblében. Egyszerre a’ szomszéd ablakból ezen (érzetével épen ellenkező) dal zengedez:

A’ tavasz’ báj kellemében
A’ szép rózsa mint virúl,
Harmat reszket nyilt ölében
’S attól édesb lángra gyúl:
’S bár mi szíven ringadoz,
Kéjlehellve illatoz.*
Kisfaludy Károly önálló verse is (A csapodár c.).

Rózsa felserken. Eleintén ugy vélé, még egy áldozat tartatik foglyúl mellette, de tévedéséből hamar feleszmélt; mert nem a’ bú’ hangja volt az, a’ mi tovább hallatott:

Boldog a’ jelent kedvellő!
Én malasztit érezem;*
Kegyelmi ajándékait.
’S rám melegre a’ hűs szellő
Honnan jő? nem kérdezem:
Kétszer él a’ csapodár,
Míg a’ hív tövísen jár.

Nem irígylem szerencsédet! mond Róza, ’s el akar fordúlni, midőn egy más igen kellemes ifjonti szózat figyelmét ismét arra vonzá:

Büszkén száll a’ magyar vitéz
Sötét zászló kezében!
Minden szem csak reája néz.
’S andalg szemléletében.
Miért láttalak?
Szép hős-alak!
Nincs nyugtom, nincs, azóta már! –

A’ többi szavakat érthetetlenné tevé a’ kaczaj, melly ezen dalt követé; csak Minetta név hangzott ki néha az enyelgő zaj közűl. E’ daltöredék különösen hata Rózára; önnön érzetét hallá fakadozni, ’s csendes bizodalommal hajlott az ismeretlenhez. Már azon tünődék, megszólítsa e szomszédját; midőn Brigitta kémlelve hozzá lappang. „Melletted vigadnak – mond erőltetett részvétellel – neked is szebb lét derűlne, ha intéseimre ügyelnél. Lásd! ők az én tanitványaim.”
„Sajnálom őket!” felel Róza, ’s megvetve löki vissza elébe nyújtott kezét a’ csábítónak.
„Nem illik harag illy szelíd képhez – mond hunyorgatva Brigitta, mint a’ ki más kárán örűl – ím jó hírt hozok: a’ herczeg tüstént itt lesz. Te hallgatsz? úgy véled, annyí szép ruha az égből hull számodra? azonfelől egy bajnok – Lásd! én is fiatal valék, a’ hét szépség közűl bírtam legalább hattal, ’s még is olly férjem jutott, ki, pénzét kivévén, nem ért egy szerelmes álmat. De látom, te sem vagy újoncz; a’ makacsság vonzóbb, dicsérem mesteredet. De mégis, Róza, ennek is van határa: adj mindent; csak úgy intézd dolgodat, hogy az egésznek minden tagocskája hasznot és gyönyörűséget szerezzen.”
„Nem értelek – mond Róza komolyan – ha annyiszor ajánlád barátságod’ – add jelét, ’s távozz!”
„Nem jövök üres kézzel – folytatja Brigitta, gyürűt vesz elő, ’s azt forgatja – E’ gyűrűt a’ herczeg küldi; nézd mint ragyog! Más ember csak puszta szívvel áldoz, ’s annyit kíván érte: hogy agyon ásítnók magunkat csupa szerelemtől; a’ herczeg küldi e’ gyémántot, saját képét.”
Róza egy könyet törűl le, ’s szótlan az égre tekint.
„Ah! szelídűlsz kegy-alak? Miért pihegsz olly nehezen, mintha már is ölelne? Nos? mit izensz a’ herczegnek?” kérdé az asszony gúnyredős arcczal.
„Nekem szánta herczeged e’ gyűrűt?” kérdé viszont Róza.
„Neked, neked! szép angyal!” felel Brigitta.
„Legyen sajátod – mond Róza büszkén – csak távozz, ’s mondd a’ herczegnek; én inkább tőrét mint szerelmét választom.”
„Köszönöm – mond Brigitta – te olly nagylelkű vagy, mint szép; kivánom, soká maradj itt.” Ezzel a’ gyűrűt fonnyadt újjára vonja, ’s örömmel nézegeti. Ekkor belép Verner, Brigitta hozzá fordúl: „a’ gyémánt nem használ, folyamodjál karjaidhoz.” Ezt sugván mosolyogva megy ki.
„Illy méltatlanra bitangolod szerelmem’ adományait – mond komoran Verner – magadra vess, ha tűrelmem’ szakadtával sorsod nehézűl.”
„Ha illy méltatlanra bízál, ne csodáld ajándékidat is azon kézben látni: különben tapasztalhatád, milly kevest indítnak fenyítő szavaid; nincs ugyan erőm lerázni lánczodat, de lelkem’ szabad röptét le nem bilincselheted” viszonzá Róza.
„Egy kedvező tekíntet szabaddá tesz – mond Verner szelídebb hangon – simúlj e’ szívhez, ’s minden örömért kétszeresen adózik.”
„Gyilkos! – mond Róza felhevűlten – tőlem vársz szerelmet? tőlem? ki undok tettedet látta és érzi –”
„Feledd a’ multat, csak előre nézz” – esdeklik Verner.
„Van is okod fátyolt vetni a’ multra – mond fontosan*
Jelentőségteljesen.
Róza –; én örömmel nézek vissza, ’s emlékezetem’ egy szikráját nem adnám egész jövendődért.”
Verner’ szemöldöki öszve huzódnak, ’s mérges kaczajjal dörgé: „ismerem bálványodat! tán az a’ karcsu ifju –”
„Ki porba sujtott” esik hirtelen szavába Róza, büszkén tekintve Vernerre.
„Hah! – kiált ez, indulatja’ teljes kirohantával, féltés’ ’s boszútól égve*
Féltékenységtől.
– Legyen tehát, imádd az idétlent*
Itt: éretlent.
; de kímélést tőlem többé ne várj: még ma eltépem pártádat, ’s czégérűl teszem ki e’ bűnháznak. – Kifakadó dühhel – érezd tehát körmét a’ vadnak, ha szelid bánás nem lágyíthata el!” ’s vad mozgással közelít hozzája; Róza félre szökik, ’s borzasztó elszánással a’ rostélyt ragadja meg.
„Erőd elalél a’ hideg tetem felett – mond lángzó szemmel – ha csak egy újjal hozzám érsz, e’ rostélyon szakad szét fejem; nézd véremet folyni, de tanúld tisztelni az asszonyi erkölcsöt!” A’ nap vég sugárát veti reá, megtörve omlik el a’ szobában, ’s Róza mint egy színváltozott lélek álla a’ reszkető fényben. Verner hátra lép, ajkai remegnek, kezei alá meredeznek, mind azé, ki mohón valami után kap, de szörnyü rémlettől vissza ijesztetik.
„Róza, te rettentő vagy: mennyire vonzasz, annyira taszítasz vissza – mond nagy hallgatás után a’ magával küzdő Verner – szólj, miért gyűlölsz?”
„Szánlak – felel a’ szűz – szánlak, hogy annyira rabja lehetsz indulatidnak; van erőd, ’s mélységben veszteglesz, ’s a’ gyöngeség játszik akaratoddal.”
„Igaz – viszonzá sötéten Verner – a’ szabad vitéz, most asszony-imádó! de legyen úgy – kifakadó érzéssel – Halld Róza! te vagy első, kinél ezen kivánatom éledt: légy hölgyem, ’s olly fénytetőre emellek, honnan büszkén nézhettz alá bár mi királynéra; van érzetem dicsőségre; van hatalmam érte vívni; légy hölgyem, ’s arany sugárait fűzöm homlokodra.”
„Ha vérpályád*
Véres pályafutásod.
nem rettentne is – mond Róza –, lehetetlen veled egyesűlnöm; bár olly sértőleg vágtál is életembe, megcsalni nem tudlak – halkan pirúlva – én szeretek. Elégedjél e’ szíves vallással; de ha szándékod tiszta: én magyar leány vagyok, ’s készűljön bár pallos árva fejemre, nemzetemhez vágyok.”
„Én áldozzak illy fagylaló hidegért? – kiált Verner mérges hahotával – Te itt maradsz, ’s szenvedésed enyhíttse boszúmat. Tul esvén a’ lágy koron, melly veszteségét csendes könnyek közt felejti: tőlem ne várj nagylelkűséget. Tudd meg, te olly házban vagy, mellyet pirúlva kerűl a’ jobb érzés, hol a’ szerelem alku szerént megy, ’s az adó, vevő, egyiránt csalódik. Én a’ pulya községnek*
Alacsony tömegnek.
martalékúl vetlek; váltságot ne reméllj, mert itt hitvest csak bolond kereshet.” Öszve borzad Róza, habzó keble kifakadni látszik, fejér homlokán gyöngéd erei kékre dagadoznak; de csak hamar felerősűl, ’s nemes méltósággal mond Vernerhez: „Romlottság közt épen maradni olly érdem, a’ milly alacsonyság ide hozatásom; ez nem változtat, csak téged’ inkább megvetni ösztönöz. O miért nem vagyok férfi, hogy pór melyedbe mártva kardomat, megboszúlhatnám a’ megbántott szemérmet. Bátran lépek sorsom elé, ’s ha minden elhágy is, egy tő, egy üvegdarab elég a’ halálra.”
Szégyen ’s bosszu szaggatá Verner’ belsejét; most gyikos, most szerelmi kivánat zavará elméjét, hasztalan kerse szót háborgó érzetinek; tűzkerék gyanánt forgó szemével ott áll mozdulatlan, míg az ajtón kívűl harsány szózat nem ébreszté fel kábultából; hirtelen felnyitja Róza’ ajtaját, ’s egyik őrje Paolot hurczolja elébe: „többször mondtam, minek hizlaljuk híjába ezt a’ vén dudvát; ím, késsel támadott meg, ’s ha jólkor nyakon nem kapom, talpra kiáltja az egész házat, ’s elárúl” dörmögé a’ meghitt őr.
„Örök átkom reátok! kiált Paolo, ’s száraz öklét Verner felé szegzi. Róza reszketett. Verner lecsillapodva mond: „zárd el őt, adj neki bort, hadd oltsa tűzzel tűzét.” Paolo elvezettetik. Verner Rózához fordúl: „te most vér felől gondolkodál? légy nyúgodt: az oroszlyánnak is vannak szelid pillantatjai!” – ezzel szorongva kiment, ’s távozása szintolly jól esett neki mint Rózának, elgyöngűlten hanyatlott ez székére; a’ szomszéd ablakban így zeng ismét az ének:

A’ földre kék homály terűl,
A’ bús álomba szenderűl:
’S hová nyílt szem nem juthat,
Oda elzártan elhat.

_____________
„A’ nyelv kész halni, de nem a’ szív” mond Brigitta Vernerhez, ki nála komoran fel ’s alá jár: érezvén hogy ott szeret, hol megvettetik, csodál, hol örömest gyűlölne. „Te szomjús vagy, ’s a’ forrás’ csevegését bámulod – mond ismét Brigitta. – Sokat változál, herczeg, mióta rabod’ rabja lettél; előbb a’ köny még vonzott, ’s nagy hőse valál házamnak; most elijeszt az erkölcs, melly gőgnél nem egyéb. Látom álomporra lesz szükségünk.”
„Vipera – mordul ellene Verner – szíjat vágatok hátadból, ha valami szerrel élsz parancsolatom ellen.”
„De csak ugyan szerelmese vagy – mond gúnyolva Brigitta, – ’s úgy rémlik más boldog áll édened előtt. Miért lángolsz? eltaláltam? Az semmi, vannak neked derék embereid, kik döféshez jobban értenek, mint imádsághoz: egy taszintás – ’s vége: a’ leány sír, és sírtában az élő után nyúl.”
„Nem! – mormola Verner magában – orozva nem gyilkolom meg az ifjut: ő nyíltan aláza meg, boszúm is nyilvánságos legyen; így kívánja hirem – Brigittához fordúl: - te pokol’ szülöttje! más módot keress, aranyat adok, de mást gondolj.”
„Bízd reám – felel Brigitta – majd bővebben értekezzünk. Most mennem kell, mert olly vendégeket várok, kik nappal sokat papolnak tiszta életről” ’s elmegy.
Kétkedve tért haza Verner; mi előbb csak vérjáték vala, naponként erősb szerelemmé vála benne, ’s váltig kiforgatta magából, vizbe süllyedőként minden hab után kapkodott. A’ csábító Brigittától most kajánkodva tartott, majd segédet reménylett, ’s így nyughatatlankodva bünteté őnmagát szerelem’, féltés, ’s boszútól egyiránt dult kebele.
_____________
Azon palotának, hol István vajda megszállott, földszínti szobájiban lakott Tihamér is. A’ teli hold magasan állott már a’ csillagos égen, midőn ő megvizsgálván az éji őröket; haza tért lovászával, ’s míg ez honni dalait fütyörészve fegyvereit tisztogatá, ő a’ langyos levegőben hűtözött. A’ torony-őr éjfélt kiálta, ’s Tihamér is fekünni készűlt, midőn egy lassu ének ablakjánál egyszerre minden csepp vérét gyors szökésre forralá; tartalma ez vala:

Sírva nyögdel a’ fogoly szűz,
Bú emészti napjait;
’S az kiért ég, bár közel van,
Még sem oldja lánczait.
Bajnok ébredj! híved vár!
Nincs szerelmed, szíved már?

Bajnok fel! ragadd aczélod’
Szép ártatlant védeni:
Díja édes; jer, ne késsél
A’ bízót kimenteni.
Róza Róza Róza kér,
Ébredj, ébredj Tihamér!

„Róza?” kiált Tihamér, ’s hirtelen kardot ragad, ’s pánczél-inget öltve, kirohan az ajtón, majd eldöntvén a’ vajdai strázsát,*
A főrangúakra vigyázó őrt.
ki bámúlva néz utána, ’s egyenest az énekes felé siet, ki árnyékba vonúlt. „Csendesen – mond egy sötét leplezetű alak – most ne kérdezz semmit, az idő rövid, csak kövess bátran!” Ezzel gyöngéd szorúlattal fogja kezét, ’s az álmélkodót elvonja magával. Szűk útszákon keresztűl a’ tengeröböl felé, majd félóráig mentek így; Tihamér türetlenkedve többször megszólítá vezetőjét, de az ajkára tett újjával hallgatásra inti. Végre egy barna ház előtt megáll az asszony-alak ’s kendőt vesz elő: „most engedd békötnöm szemedet – mond – mingyárt czélodnál lész”
„Vakon nem megyek – mond Tihamér –, ha tiszta szándékod, vezess nyilt szemmel; én védlek.”
„Esküvésem kötelez – mond az alak – sem a’ házat, sem rablóját a’ magyar szűznek fel nem fedezhetem. Köszönd, hogy szabadulását eszközlöm. A’ mit tudni kívánsz, később Rózától meghallod, nekem szólni tilos.”
„Akárki légy, rejtélyes alak – mond Tihamér – Róza’ nevével hatalmamba esél, ’s vezetned kell.”
„Mint mondám” felel amaz.
„Igy hát kényszerítlek!” mond tűretlen*
Türelmetlenül.
Tihamér, ’s vezetőjét erővel tartóztatja; de ez ügyesen kifordúl hóna alól, ’s a’ nyílt mellék-kapun besurran. Tihamér utána iramt, de sötétség fogta körűl.
„Még rajtad áll, magyar! – hangzott feléje a’ sötétből – Most vagy soha!”
„Jer! vezess!” kiált Tihamér szorongva.
„Békötött szemmel? – lön a’ válasz – Igérd ezt nemesi szavadra!”
„Legyen úgy – kiált amaz – csak jer!”
A’ sötét alak ismét hozzá suhog, és szótlan beköti Tihamér’ szemeit. Néhány száz lépést haladván, Tihamér ajtózörrenést hall, ’s forró vágyástól égve, szorosan tartja vezetőjét. „Mind a’ ketten elveszünk – sugá ez – ha csak egy szó kilebben ajkidon; akár mit látsz és hallsz, fel ne zendűlj, különben Rózát örökre elveszted; mert, légy bár mi erős, engedned kell a’ nagyobb hatalomnak.” Ezzel feloldja szemkötőjét. Keskeny csiga grádicsnál álltak. A’ képét szorgosan rejtő kalauz levesz a’ falról egy lámpást, ’s világít. Örömborzadozva ’s kardját megmarkolva megy Tihamér fel a’ lépcsőkön. Szűk folyosóra jutnak, ’s a’ mint egy ablak előtt elmennek „Tihamér, Tihamér! szabadíts!” hangzik egy szózat a’ sötétből. Szívdobogva áll meg ez, de kísérője tovább vonja: „mingyárt meglátod – sugván – a’ szerencsétlen még felkölti az őröket.” Ezzel egy ajtót tár fel, ’s a gyöngén világított szobából, hol egy pánczélos férfi, képét sisakjába nyomva mélyen alunni látszott; egy fejér öltözetű sugár alak, sürű fátyolban Tihamér’ karjába röpűl – „Te vagy Róza? te vagy!” rebegé Tihamér, ’s örömtől, fájdalomtól elfogódva, nem hallja nevét szint’ azon sötét ablakból ismét bágyadtan kihangzani.
„El most, el!” sürgeté Tihamért előbbi vezetője; a’ karjába ragaszkodott fátyolos alak is esdeklő jelekkel sietségre inti. Ellappangnak, ’s a’ boldog Tihamér a’ testesűlt szerencsét vélte karjain csüggeni; több kérdést rebege, de csak hosszu sohajtás lön a’ válasz. Leérvén a’ grádicson Tihamérnak ismét be kellett volna köttetni szemeit. „Nem – kiált Tihamér – én addig nem távozom, míg szeme közé nem nézek a’ rablónak!” ’s ezzel a’ magas alaknak hirtelen felhajtja fátyolát ’s meghökkenve kardjához kap, midőn egészen más képet látott a’ lámpás fényénél; e’ perczben elalszik a’ lámpás fényénél; e’ perczben elalszik a’ lámpás, ’s egy jelre hat ember rohan Tihamérnak, ’s még három kardját facsarja markából, a’ többi köpönyeget vetvén fejére elfojtják szavait, és megkötözve azon házba huczolják, hol először elillant vezetője; itt a’ fulyasztó lepeltől megmentik ’s kaczagva hagyják a’ sötétben. Szégyen ’s haragtól égve hijában erőlködött Tihamér eltépni, a’ kezét lábát nyügző kötelet, midőn az őt ide csaló szózat nevét újra hangoztatja.
„Hah kigyó!” kiált Tihamér.
„De nem mérges, sőt szelídebb mint sem illik irántad – felel a’ szózat – im elhoztam kardodat, jeléül hogy nem vagyok ellenséged, és lábaidhoz teszem.”
„Ha még egy szikra érzéssel bírsz csalárd ismeretlen, szólj! hol Róza?” kérdé Tihamér.
„Felejtsd el és légy boldog – lön a’ felelet – ím feloldom kezeidet;” a’ még fekvő Tihamér alig érzi szabadon azokat, mingyárt megakará ragadni az alakot; de csak sötét leplét kaphatá meg, maga eltünt. Tihamér meglelt kardjával levágván lábairól a’ köteléket, maga előtt tapogatózva beljebb megy az épületbe, melly egy földrengéstől lerongált klastrom vala; kőhalmok ’s oszlop-darabok közt tétováz, de feje körűl egyebet sivitó denevereknél se nem lát, se nem hall. Hosszu tévelygés után, egy más utszára szolgáló kapuhoz jut, mellyen a’ járást ismerő személy ’s férfiak rég elosontak. Zavartan nézi a’ barna falakat, nem lévén képes öszvefüggő gondolatokra; szerelme’ titkát elzárván nem foghatá meg, miért választott épen ő czélul e’ kétes játékra, ’s csak magára boszonkodott: hogy vak hevében, minden elővigyázás nélkül indult a’ fondorlók’ cselébe, ’s nem ragadá meg a’ beavatott énekest azonnal. Hosszu tusakodás után, a’ képzelet, hogy Róza, kinek ittléte felől e’ történet által bizonyossá lön, tán emlétté őt, édesen hata szívére, ’s eltökélve mindent elkövetni szabadulásáért szállása felé ballag, midőn egy oldal-útszából tompa moraj ’s kardcsattogás arra vonzá lépteit. Egy férfi falhoz támaszkodva, már csüggedő erővel vív két más ellen. „Kettő egy ellen!” felriad Tihamér, ’s oda siet. A’ két gyilkos váratlan érkeztén megréműlve, elszaladt.
„A’ czudarok – mond szorult lélekzettel a’ megtámadott férfi – Jó csillagom hozott ide, magyar, különben a’ gaz lelkek még elrutítnak, pedig magunk emberei.” Tihamér mingyárt megismeré Verner’ hadi jelét, ’s távozni akar; de a’ férfi karjánál tartóztatván kérdé: kinek köszönöm éltemet?
„Csak hogy élsz, minek a’ név? felel Tihamér.
Szent Antal, segíts! – kiált a’ férfi, Tihamért közelébb szemlélvén – az ördög játszik e vélem? Ismerlek, ’s ha jó móddal hozzád férhettem volna, többé nem lehellnél. Stefanot még senki nem bántotta meg boszúlatlan.”
„Bűntelennek érzem ugyan magamat – felel Tihamér – de ha valami titkos ösztön ellenem izgat, emberedre találtál.”
„Nézd arczámon e’ sebhelyet, holdfénynél is megláthatod, ’s emlékezzél a’ Capuai ütközetre, hol szép prédámtól megfosztál, ’s boszúm’ okát tudod.”
Tihamér mingyárt vissza emlékezett az egyes házaknál történt rablásokra, mond: „az emberség’ törvényét irám képedre; mérséklet nélkűl a’ legszebb diadal is csak hiu véráldozat.”
„Ha el nem nehezít kicsinyt a’ bor, legottan megadtad volna kardlapod’ árát – mond Stefano – Azonban élet életért, ezentúl ment vagy tőrömtől, ’s ha lehet, megszolgálom tettedet.”
„Jó éjszakát!” mond Tihamér, kedve nem lévén hosszas beszédre, ’s elhagyá a’ mindég dörmögő Stefanót. Már megkondúlt a’ reggeli harang, midőn borongva haza ért.
_____________
Eltikkadva az éji viszontagság után, ’s Rózát érdeklő tünődésein, ült Tihamér szobájában, midőn egy csinos leány narancs és fügével beköszönt nála. Szép ízlésű ruhája, bár kaczér inkább, mint szerény, mind e’ mellett kellemes magaviselet, különzé őt a’ többi frissítő szer-árosoktól.
Nem volt ugyan azon tündér alakok közűl, mellyek egyszeri látásra hódolatra kisztnek; de kisded termete bájait ügyesen tünteté elő, ’s fürge mozgásival magát tetszetni tudta. Holló-haja tekercsbe szoritva, nyiltan hagyá hó-nyakát: csak homlokán lengének sötét fürtök, két tüzes szemet árnyékozva, mellyekből lélek, negéd, ’s életöröm szikrázott; kísded piros ajkai könnyelmű jóságot mosolyogtak. Forró néztei mohón legeltek Tihamér’ alakján; de elkomorodtak, midőn ez alig tekintve réa, távozásra intí.
„Mért vagy olly kedvetlen, szép magyar? – mond a’ leány enyelgve fogván meg Tihamér’ kezét – az élet’ nyílt öle vár, ’s magadban epedsz; virágkertben állsz, ’s kietlen pusztádat sénled” Tihamér rá meredt; úgy rémlett elötte, mintha ez alakot már többször látta volna. „Hálátlan férjfiu – folytat a’ leány – annnyit járok körűled, ’s te mindég magadba zárkozva nem találsz méltónak figyelmedre. Ne légy olly hideg mint otthoni levegőd – te örömre vagy alkotva ’s nem komor eszméletre, melly árnyékot ölel a’ szép valóság helyett.” Elhallgat, és csintalanúl kacsingat Tihamérra, ki néhány darab pénzt nyujt neki mondván: „vedd ezt tanitásodért!”
„A’ szív csak szívtól vár jutalmat; csak ebben nincs különség az emberek között – mond a’ leány, ’s szemei kémlelve villognak – mikor először láttalak, mingyárt érzém, hogy kincsednél inkább szeretnélek.”
„Korán tanultál hízelkedni – felel Tihamér – mi neved?”
„Róza! – viszonz a’ leány – de, mi lepett-meg annyira? szinte felelevenűlsz.”
„Szép név – mond Tihamér – egyike azon neveknek, mellyet leginkább szeretek.”
„Még is csak üres hang, ha viselője nem érdemesíti azt” felel a’ leány kedvetlenűl. – „Igaz!” viszonzá Tihamér, ’s a’ gyanútalan tán megvallotta volna, milly sajnos*
Szomorú (sajnálatos).
emlékezet csatolja e’ névhez, ha egy vitéz síetve nem jön hozzá, ’s őt a’ vajdához*
Itt: elöljáró.
nem hívja. „Légy boldog, Róza! – mond Tihamér – ’s bocsásd meg hidegségemet.”
„Milly részvételt nem okoz többször a’ puszta név is!” mond habozva a’ leány, ’s szemei vad lángra gyúlnak. Tihamér észre se’ vévén a’ leány’ szorongásait, néhány aranyat ád neki” ha szegény vagy, használd – mond – ha nincs szükséged, tartsd meg emlékezetűl.”
„Jég-tetem! – mond a’ leány kitörő haraggal – te érzést tudsz gerjeszteni, de oltani nem tudod; lelketlen szobor, nem kell adományod” ’s elveti az aranyt. „Kár nevedért! – mond Tihamér komolyan – hová tűnt belőled az asszonyi méltóság, hogy feledve magad’ ily úton akarsz szívet lánczolni? Légy boldog!” – Megrendűlve, ’s boszútól lángolva távozott a’ leány; Tihamér pedig a’ vajdához sietett. –
„Készűlj útra – így fogadá István vajda Tihamért – Dezső, a’ Gravinai várnagy elbetegesűlt, felséges urunk téged’ neveze helyére; reménylem, megfelelsz a’ királyi bizodalomnak. Részemről, bár sénlem távozásodat, még is örülök a’ király’ választásának.” Uj pálya nyilt ezzel Tihamérnak, ’s csak Rózán aggódó lelke hagya hijányt örömében; őszinteséggel gondola eleget tenni szerelmének, ’s híven mindent megvallott, mi eddig vele történt, a’ vajdát kérvén: venné szivére Róza’ ügyét.
„Ifju szívnek édes a’ szerelmi titok, azért nem vádolom tartózkodásodat; gyorsa repűl érzetünk, lépve jár bizodalmunk – mond kegyesen a’ vajda – hazám’ leánya engem’ is érdekel, ’s rajtam nem múlik kinyomztatása.” Köszönetet rebegvén Tihamér, elfogódva tartja nemes nevelője’ kezét, mint a’ beteg a’ bíztató orvosét.
„De, öcsém! – mond ismét a’ vajda – az éjjel szived még is kijátszá eszedet; az ember sokszor megy vakon hálóba, de legalább nyilt szemmel tér vissza; azonban vigasztalódjál, ki volt még szerelmes, és okos?” Szép reménnyel jótévője’ gondjában tudván Rózát, készűlt Tihamér az útra; ’s még az nap megértvén a’ király’ parancsolatit, a’ következő hajnal őt, kísérve ötven magyar lovagtól, már a’ Gravinai úton lelé.
István vajda a’ város’ előjáróji által mindenkép nyomoztatá Rózát, kívált a’ Tihamértól megjegyzett városrészen minden házat kikerestetett; de a’ csalárd Brigitta’ mesterkedései, kinek a’ keresők közűl többen lekötelezettjei voltak, sikeretlenné tevé szándékát.
______________
Nincs kinosabb érzés, mint a’ sziv’ kedveltjét erkölcstelennek ismerni; milly fájdalmas tekintet vala Rózának, midőn Tihamért illy helyen, ’s olly méltatlan karokon látta. Borzadva rettent fel álmábol, ’s édes reményeit sanyaru lemondás váltá fel. Fájdalmiba zárkozva annál nehezebben türé Verner’ szinlett diadalmát, ki most biztosabban újítá kérelmeit, de nem segített ügyén, ’s mikor átkozva türelmét keménykedni akart, kifakadó érzetén ellágyult vadsága. A’ csalfa, minden emberi szentséget gúnyoló Brigitta kaczagott magában; különben is az egész dolog csak annyira érdeklé, mennyire Verner’ rablott kincsei gazdagíták; ennek fejében támadt a’ gondolat gyanussá tenni Tihamért, ’s igy szerelmét elölni; teljesítését Minetta nevü leányra bízta; ez csinos külseje miatt szüleitől elkényeztetvén korán eltéveszté az irányt, melly nemét redős arcczal is tisztelet tárgyává teszi. Fényt ahító gőgje világi zavarba döntvén, elvégre olly mélységbe sujtá, honnan lankadó ereje nem volt képes menekedni. Megcsalatva hiú vágyásitól utobb Brigittához került; de mindemellett volt érzete jóra, ’s forró vére’ hültével többszer könyezve nézett vissza az ártatlanság’ béke napjaira, midőn magát a’ legjobbnak is érdemesnek tarthatá.
Mig Róza fogyasztó búban sénlödött, Húsvét hete közelíte. Nagy pompával ülék Nápolyban a’ Feltámadás’ ünnepét; ezer meg ezer szövétnek ’s gyertya világtól fénylett a’ város, ’s a’ pezsgő nép énekzaja harsogott a’ levegőben; de éjfél tájban éktelen rémülést okozott egy rettenetes orkán: földalatti zúgás közt a’ feldagadt tenger, mintha kiakart volna forrni ágyából recsegteté a’ kevergő hajókat; a’ föld megrendült, itt ott házak dültek öszve, sűrü, meleg port szórva a’ tágosabb helyeken szorongó népre; a’ mély sötétségben csak a’ Vezuv’*
Itáliai vulkán.
ropogó üszkei villogtak szemsértő fénnyel az éj’ kormán keresztűl.
A’ nehéz álmokból felrettent Róza első ijedtében az ajtóhoz támolyog, de zárva lelé; hasztalan zörget, kíált, az őrök ’s a’ többi házlakosi mind kiszaladtak; de tiszta, semmi büntől sem terhelt lelke, csak hamar erőt nyere, ’s megnyugodván az Isteni végzésen, térdére omolva, várta a’ szabadító halált. Egyszerre felcsattan az ajtó, ’s Verner lélekszakadva rohan be: „Jer, jer a’ szabadba! minden pillantat szörnyű halállal fenyeget!”
„Megyek – felel Róza – de hogy sem ide vissza térjek, inkább hagyj itt vesznem.”
„Te enyém vagy, ellenére minden földi rettenetnek’” kiált Verner, ’s erővel ki akarja ragadni; ekkor egy sebes rendületre az ablak’ márvány-sarka elvál a’ faltól, ’s a’ rostéllyal együtt leroskad. „Eskügyj az égi haragra – mond Róza – hogy szabadon bocsájtasz!”
„Nem, tőled nem állok el!” zúg Verner kitörő indulattal – ’s ha nincs egyébb mentség, egyesítsen a’ halál,” ’s a’ hijában vergődő szűzet magához szorítván, az ingadozó falak’ ropogása közt lihegte szerelmét. Róza nagy nehezen szakasztja ki magát rablója’ karjából, ’s az ablak-üreghez iramt „a’sors maga nyit útat!” mond elszántan ’s a’ mélységbe mutat. Verner helyére gyökerezve, tördelt hangokkal kérlelé a’ szűzet. Az orkán azonban lecsendesült, az őrök ’s a’ ház lakosi vissza tértek, az ellankadt Róza más szobába vezetteték; első gondja Paolo vala, de az öreg békén aludt.
A’ földrengés nagy károkat tett, de csak előkövetje volt még a’ nagyobb inségnek, melly e’ boldogtalan országot pusztítá; mert a’ tikkasztó melegben, rothasztó, lomha ködök boríták a’ földet, a’ tespedt levegő elnehezűlt a’ veszteglő szélcsendben, mintha a’ természet megszünt volna munkálkodni egészen, ’s nem sokára a’ mirigy halál*
Pestis.
rettentő alakokban jelengeté magát. Naponként több ember hullott el, ’s a’ temetők’ telisége miatt meszes gödrökbe hányottak, hogy a’ mirigyültek által a’ ragadékony métel ne terjedhessen. A’ harangok bús kongásaikkal nem győzték kisérni a’ holtakat, ’s papi szolgálat is csak általjában nyujtatott a’ népnek, még a’ templom sem ada menedéket az osztorozó csapás ellen. Minden arczon halál-félelem boronga. Gyámoltalan szülék elhagyatva jajgató gyermekeiktől, sorvasztó magányban fetrengtek, ’s nem rég virágzó ifjak emberi segéd nélkűl hervadtak el. Ott fekszik egy anya, előbb házának malasztja, hijában esedezve egy csepp vizért fogyasztó szomja’ olthatása végett; nincs ki hallaná, csak mosolygó kisdede csúsz hozzája, ’s a’ kétséggel*
Kétségbeeséssel.
küzdőnek fonnyadt ajkairól szívja a’ halált. Borzongó hajjal látja a’ hitves szeretett férjét, férj hitvesét végső vonaglásiban, ’s nem mer közelítni, megtörött szemeinek bezárhatására. Itt egy pár hív szerető, szoros ölelésben, mérges lehelletet lihegve egymásba alszik el. Nincs nemzetség, melly kedves tagját ne siratná ’s az emberek bús árnyékként lézengnek elzárt házaikban. Irgalmatlanúl vág az enyészet a’ büszke élet közé, és sötét nyomdokán éjjeli madarak visítnak.
Lajos király hívéi’ unszoltára, ’s elgyöngült serege helyreállítása végett István vajdát nevezvén Kormányzónak elhagyá Nápolyt, ’s magyar-országba tért vissza, egyszersmind Vernert rabló népével, zsoldjából elbocsájtván, kitiltá az országból. Boszútól égve a’ magyarok ellen fenni vasát, inditá el Verner felekezetét. Elköltözése’ napján egy ősz ember jelenté magát Istvánnál, térdén esedezve, venné oltalmába ’s ha még lehet, szabadítana meg egy fogoly szűzet. Paolo volt ez, kit Verner szükségtelennek tartván ezentúl tettét titkolgatni önkényt elbocsájtott. A’ Vajda tüstént oda siete Róza’ fogházához; de a’ minden gonoszság’ alacsony eszközét a’ mirigy lesujtá már. Ott fekszik Brigitta, kénkő szinü*
Sárga.
teste vad görcsöktől vonaglik; kezei sárga csontszálok szünetlen a’ levegőben hadaráztak, mintha valami szörnyü rémletet akarnának elűzni. Irtózva fordult István el a’ bünöstűl, kinek szétvonczolt képe, sivító hangjai nyilván mutaták, a’ sivatag élet’ végső szorongásait. Egy a’ partnál ácsorgó hajóstól érté meg: hogy Verner nem szárazon mint serege, hanem bérlett bárkán egy fátyolos asszonyt tartván karjain Calabria felé evezett. A’ nehéz gondoktól elfoglalt Vajda semmit sem tehetett Rózáért, visszás környülállásoktúl nyomatva kénytelen volt a’ szűzet sorsának martalékúl hagyni; mert alig távozott el Lajos, a’ békételen Nagyok viszszahivák Joannát, a’ változást kedvellő ’s rendet gyülölő köznép pártot ütött, ’s István elgyöngült seregével a’ zendülést nem gátolhatván magyarjaival Nápolyt odahagyta.
_____________
Verner azonban nem messze a’ Nápolyi öböltől partra szállt, ’s gyors paripákon seregéhez tért. Joannához szegődvén tábort ütött, maga pedig gróf Sanseverino szép kastélyában vevé lakását. E’ kastélyban Verneren kívűl csak az udvari mester, egy hideg fösvény ember lakott; ennek Lucia leánya, a’ komoly magas alakot, melly néha az erkélyen meg-jelent herczegnének tartván, kiváncsi vala megtudni: miért nincs asszonyi szolgálat, ’s kéré atyját, ajánlaná őt a’ herczegnéhez. A’ fösvény atya hasznot gyanítván szólt Vernerrel, ’s ez annál inkább hajlandó volt Luciát befogadni: minthogy a’ titkos bútól epesztett szűz’ arczain, az élet’ friss színe lassanként elhala. Mélye alázatossággal jött Lucia Rózához; de miként elhült, midőn magokra maradván Róza így szólitá meg: „én nem vagyok herczegné; csak egy szerencsétlen rableány, szegényebb náladnál!” A’ lágy érzetű Lucia, egy titkos szerelemtől méginkább a’ különöshöz vonzatva, hamar részvétre buzdult a’ fogoly iránt, kinek csendes türését és nyugalmát, a’ tiszta lélek gyümölcsét nem győzte eléggé csodálni; mindent elkövete sorsa’ enyhitéséért: hárfát hozott, víg dalokkal mulatván boldog volt, ha egy két mosolygást nyerhete. Rózának is jótét lön új társa, ’s az emberekhez való bizodalom, mellyet Tihamérral elveszettnek érze, ismét feléledt elzárt kebelében.
Egyik nap Verner rövid időre Acciajoli Vezérhez (ki Joanna’ részére e’ tájban sereget gyüjtött) nyargalván, meghitt tisztjére bizta foglyát; ez ura’ izlését közelebb akarván látni, minthogy a’ szűz többnyire sűrü fátyolba rejtezett, Rózához megyen, kérdvén nem parancsol e valamit? Komoran lép hátra a’ szűz megpillantván a’ czinkost. „Tán csak nem vagyok olly ijesztő – mond Stefano félig megbántva – hiszem nem ujság előtted a’ katona; vagy csak a’ sima kép méltó kegyes tekintetre?”
„Elég hogy türnöm kell jelenléted’ – felel Róza – ne terheld azt még puszta csevegéssel!”
„Nagyon fejünkre nőttél – mond Stefano – Azonban csak ne haragudj! vigyázok ugyan reád, mint a’ féltékeny öreg fiatal hölgyére, de nem ártok; ezer villám! mióta Tihamér megbélyegzett, nincs szerencsém a’ szépeknél.”
„Tihamér!” rebeg Róza, félig kérdő, félig sohajtó hangon.
„Ő, ő!” száradjon el keze – mond Stefano – azonban ismét megbékültem vele azon este, midőn galamb helyett varjut fogott; valóban, ha az ember így reád néz, nem hinné, hogy imádóidat ekként nyomorgassad.”
„Nem értelek” mond nyugtalanúl Róza.
„Még is lángolsz? – viszonzá Stefano – ne tetesd magadat, mintha nem tudnám hogy oda csalattad őt, tán csak mulatság végett, pedig érted él hal; azon személy, kit helyetted elvezetett mondá: mint reszkete örömében, ’s milly szorongva rebegé: te vagy Róza, te vagy? Most is bánom hogy e’ tréfát elmulasztám.” Ekként beszélé el Stefano mind azt, a’ mit az őröktűl hallott, ’s Róza ámbár a’ történet’ mélyebb czélzását nem foghatá meg, Tihamért még is ártatlannak vallá, kétsége eloszlott, ’s csak magát vádolá, miként táplálhatott illy fonák gyanút; gyermeki hittel üdvezlé ismét a’ drága képet, melly tisztább fényben mosolygott életére. Te vagy Róza! ezt rebegé többszer, midőn Stefano elhagyá: a’ szerelem’ édes hangját vélte ezen szavakban, ’s öröm-érzéssel fogván a’ hárfát, szorúlt keblén ez énekkel tágíta:

„Bár a’ sors tőled messze zára,
Míg e’ szív ver, csak érted ég.
Édes szerelmed’ bájsugára
Által hat éltem’ alkonyára,
’S bár a’ sors tőled messze zára
Szent kéjre int emléke még;
’S ha ébredsz lantom’ hangzatára,
Egy köny legyen hüségem’ ára,
Hogy bár a’ sors olly messze zára
E’ szív még is csak érted ég!”*
Kisfaludy Károly önálló verse is (Hűség c.).

„Minő hangok!” – mond álmélkodva a’ belépő Lucia – vagy erőszakos kiömlésnek tartsam, melly a’ bút akkor gyúnyolja, midőn az leginkább sebesít?”
„A’ durvaság, melly örömest levonna mindent magához, engem most túl emelt a’ közember’ balga vágyain, ’s a’ mérget keblemből kiszívta fulánkja – felel Róza – O Lucia soha sem szerettél?”
„Ah! most is az Bajam” mond Lucia ’ elfohászkodja magát.
„Igy hát tudod, milly boldog érzés a’ kedvest egyszersmind tisztelhetni is” mond Róza.
„Érzem – felel Lucia – csak más ember is úgy érezné! mit tagadnám, az uraság kertésze, egy szép ügyes ifju kéri kezemet; én örömest odadnám, de atyám nem engedi, mert mátkámnak milly teli a’ szive, olly üres erszénnye. Atyám azt mondja: jobb klastrom mint pénzetlen férj; én ezt nem hiszem ugyan, de még sem lehetek úgy vele, mint szívem ohajtja.” Igy közlé Lucia szíve állapotját, ’s szíves vallása Rózát is őszinteségre gerjeszté. A’ gondolat: hogy őt Tihamér szereti, új czélokra edzé erejét ’s az édes tárgyan szárnyaló elméje fel-felderítgeté.
A’ tettetést nem ismerő szűzön Verner mingyárt észre vette a’ gyors változást; de ő ezt a’ kénytelenségre hárítá, melly úgy vélé kifog minden érzeten, ’s hogy ezen tul Róza hazafiaiban se bizhassék, maga tudósítá állapotjok iránt.
_____________
Tarenti Lajos már Nápolyi király, Verner’ hüségét megnyerni óhajtván, meghívá ezt népével, hogy az öszvegyült sereg előtt övedzené fel őt vitézi karddal. E’ megkülönböztetés Verner gőgjének nagy élemény vala, ’s ezer igéret ’s fenyegetés mellett, megszaporítván őrjeit, Stefanora bizá Rózát ’s reggel korán megindult seregével.
Még Verner nem is tünt el a’ látkörbűl, míg messzirűl látszott fényleni tollas sisakja, midőn Róza már szabadulása’ lehetőségén tünődött. „Most az idő – mond Lucia’ karjában – egy bátor lépés ’s ment lehetnék; ki nem mer, nem is nyer – ah segíts! tanácsolj!” Lucia megdöbbent ’s eleintén lehetetlennek vélé! „Ha mingyárt innen menekednél is – mond – hová illannál? úgy hallom mindenfelől rabló csapatoktúl forr az ország.”
„Nehezebb sors ennél már nem érhet – viszonzá Róza – szívesen kötném éltemet a’ leggyöngébb reményre; nincs egyébb választásom: vagy hosszú inség, vagy legfőbb szerencse. O csak a’ szabadban egy lóra kaphatnék, mi kicsinynek látszana a’ legnagyobb veszély; ha atyád –
„Nem, nem – szól közbe Lucia – ő soha javallani nem fogja.” Róza elővesz egy arany karkötőt, mellyben elraboltatott ’s Luciának nyujtja „ez saját értékem – mond – boldogult anyám’ hagyománya; nemes szíved tudom nem kér jutalmat, de tán atyádat részemre vonhatja.” Lucia lesütött szemmel hirtelen kimegy.
„Reménytelen hágy itt!” sohajt Róza ’s mély búnak ered; de égő vágyai ismét felserkenték, nyugtalan jár kel, majd az ablaknál állva a’ távolba néz, míg az alatta dörmögő strázsáktól vissza nem rezzen, majd gondolatokba merűl, míg ebből is a ’ mellék-szobában tanyázó Stefano’ nehéz léptei nem költik-fel, ’s habozva így tétováz, míg eljött a’ dél; Lucia néma komolysággal étket hoz, de Róza se nem evett, se kérdést tenni nem mert, félvén tagadó választól. Délután sétálni kivánkozott, de Stefano bocsánatot kérve jelenté: hogy parancsolatja van, míg ura visszatérend szobájában tartóztatni. Könnyes szemmel magában tépelődve borúl Róza kezére, nem is ügyelve a’ szép alkonyi égre, melly arany szőnyeget terite a’ kies mezőre; midőn Lucia egy kosár gyümölccsel hozzá lappang. „Róza! – mond a’ leány – ha nem csal meg a’ remény, még az éjjel szabad lész” ’s a’ felszökött Róza előtt kiöntvén a’ gyümölcsöt, a’ kosár fenekéről egy könnyü férfi-ruhát huz elő; öröm-reszketve áll Róza ’s nem képes szóllani. „Már nincs egyébb mód – folytatja a’ leány – férfiuvá kell lenned; ím kertészem ünnepi ruháját küldi, ne irtózz felölteni, mert nemes szívet takart.” Róza elpirul ’s tekintete hirtelen elröpül a’ ruha felett. „Ez úton úgy vélem legtanácsosabb” mond ismét Lucia. „Elkövetek mindent – mond a’ meggyőzetett Róza – mindent a’ szabadságért!”
„Rejtsd el a’ ruhát, azután fekügy le, ’s ha majd az éjjel akár mikor a’ mellék-szobában énekelni hallassz, hamar öltözz fel ’s várd be jöttömet; légy addig nyugodtan” így Lucia ’s a’ gyümölcsöt ismét a’ kosárba szedvén, az ajtót Rozára csattantja.
„Mi boszont úgy kis leány? – kérdé Stefano Luciat – miért nézel olly sötéten, mint az elhagyott menyasszony?”
„Mikor annak ott benn – Róza’ ajtajára mutat – semmit se tehetek kedvére; akaratos, mivel szép, megátalkodott, mivel imádtatik. Most haragjában lefeküdt.”
„Nem bánom – felel Stefano – ha fel sem kél, míg a’ herczeg megjő; úgy is vájmi gonosz munka más rovására leányt őrizni. Hagyjuk őt! jer, ülj mellém ’s mulass, úgy is a’ sok ásítástol alig maradt párám, ’s a’ sok nyujtózástól majd minden csontom kiment helyéből.”
„Köszönöm szépen – mond Lucia csintalanúl – hát csak az unalom –
„Legyen hát szerelem” szól közbe Stefano, ’s melleje akarja vonni.
„Majd későbben!” sugá Lucia ’s elillan. Róza minden perczet számlált, mint a’ hivét váró tüzes szerelmes. A’ harang tompán köszönté az estét, a’ csillagok lassanként feltüntek, lágy szendergésre intvén a’ zajos világot. Lucia, ki többször éjfélig is Rózánál mulatott, most ennek betegségét adván örvül, könnyen menekedett atyjától ’s egy korsó erős borral Stefanohoz ment; ez nem tudta, a’ leánynak örüljön e inkább, vagy a’ bornak, míg úgy okoskodott, hogy a’ kettő együtt legjobb lenne: azért vigan neki ült, ’s minden ital után, Lucia is szebbnek tetszett előtte, ’s már háláját csókra hegyesített ajakkal készült jelengetni, midőn Lucia tőle elszökvén mond: „látom távoznom kell, ha le nem csendesűlsz, pedig egy víg dallal mulattalak volna.”
„Maradj! – esdeklik a’ lángoló őrtiszt – hol az ének, ott közel a’ szerelem, ’s így az agyak*
Agyag, anyag.
lelket szül. Énekelj, habár szavad nincs, annál szebb vagy magad.” Lucia lassu hangon így énekel:

„Ha kis hajód’ a’ sors szirthez veti,
Bizz ’s türj! bú a’ halál’ testvéri párja,
’S ha szíved egyszer jégölébe zárja
Ellankadnak legszentebb érzeti!”

„Ez nálad a’ víg dal? – kérdé Stefano – hiszen úgy zeng mint a’ nagybőjti vecsernye. De hallgass! oda benn valami mozog!”
„Tán Róza nem tud aludni miattunk ’s mérgében felkelt” viszonzá nyugtalanúl Lucia.
„Hadd hallja, mint kellessék élni e’ földön, tán észre jön – vagy a’ mi van is elveszti – Legyünk vígan!” kiált Stefano, egyet iszik ’s így harsog.

„Üssünk öszve habzik a’ bor,
Szép leány most rajtad a’ sor,
Tellve csillog a’ pohár!
Kéjre, dalra lelkesedve,
Buzdítson az élet’ kedve,
A’ hívnek tüz-csókja vár!”

„Te az egész házat fellármázod – mond Lucia szorongva – ha atyám itt lel boldogtalan leszek!” ’s ezzel kiszökik a’ szobából. Stefano dörmögve kiüríti a’ korsót ’s egy zavart monologot tartott minden üresség ellen, ’s tántorgó léptekkel egy ideig ingadoz, azután székre hanyatlik ’s nehéz fejét kezére hajtva elalszik. Lucia kinn leskelődvén, az ajtón többszer betekinte ’s Stefanot látván álmában, a’ már talpig felöltözött Rózához ment ’s a’ remegőt szívdobogva az udvaron keresztűl, hol néhány őrök, még a’ vélt kertésznek enyelgve szerencsés jó éjszakát kivántak, a’ kertbe vezette. Kimondhatatlan érzés fogá el Rózát, midőn a’ kert’ végén, egy kis ajtónál, a’ valóságos kertész elébe jön, ’s egy nyerges lovat eloldván egy fától így szól: „az ég vezéreljen! ez üdvezlésem ’s búcsuzásom! Ülj fel, ez árok hosszában egyenesen az országútra jutsz, melly a’ Bari földre*
Dél-itáliai város Nápolyhoz közel.
vezet; ott még Magyarok vannak, két napig oda érhetsz. Én ponosan mindenrűl tudakozódtam ’s azt találom: hogy így leghamarább menekszel.” Róza hálát akart rebegni, de sűrü könnyei elfojták szavait, némán dült Lucia melyére. „Siess – mond a’ kertész – minden pillantat most drága!” ’s Rózát a’ lóra segíti; még egyszer terjeszti ez kezeit a’ nemes pár felé ’s eltünt az éji homályban. „Francesco! – mond ömledezve Lucia – ez a ’ boldogtalan minden értékedet magával elvitte!”
„A’ legszebb megmaradt – felel az ifju – a’ te szíved; a’ többit fáradság ’s iparkodás könnyen kipótolja.” Lucia az ifjura hajul, ’s szerelmének ezen tettéből még az éjjel édesebb titok szövődött.
____________
Minduntalan visszanézve, nem sarkalják e üldözőji, nyargal Róza a’ sötétben; hevült vére, ’s a’ természetes asszonyi félelem iszonyú rémletekkel ijesztgetik; minden bokrot egy rablónak, minden szél-suhintást hideg karnak vélt, melly őt megragadja, ’s jég-cseppektől ázott arcza, bár keble zajlódva forrott. Igy lelé őt a’ hajnal; az üres káprázatok megszüntek ugyan, de új aggódás terhelé: mert a’ kifáradt ló már alig léphete; itt ott útasok is mutogatták magokat, ’s külön külön kérdésekkel ostromlák. Végre kénytelen volt leszállni, ’s a’ mindég nevekedő melegben gyalog vezetni lovát; így haladt egy darabig; de gyöngéd teste, illyeshez nem szokván ellankadt, hozzá járulván az éhség, minthogy felingerült érzéki közt, a’ mult nap semmi táplálékot se vett magához; fogyaték erővel tehát kifordul az utból, ’s közel egy faluhoz, egy pázsinton*
Legelőn
megáll, ’s magát egy plátán’ hüsébe vetve pihent, míg lova mohon ropogva faldosá a’ friss füvet.
„Hogy mersz itt legeltetni?” dörög megette egy izmos férfi ’s káromolva ragadja meg a’ reszketőt.
„Engedj csak rövid nyugalmat – esdeklik Róza – tüstént távozom.”
„Nem távozol – harsog a’ férfi – hanem velem jössz, ’s ha nem tudsz fizetni, lovad nálom marad.”
„Ne légy kegyetlen a’ szegény idegenhez; életem ’s ez a’ ló mindenem.”
„Idegen! – kiált mérgesen a’ férfi – annál inkább velem jössz, különben megérzed kezem’ sulyját!” E’ végső szükségben eszébe jut Rózának karkötője, mellyet egy asszonyi ruhával, kendőbe takarva magával vitt ’s azzal kinálja. „Ez aszzonyi partéka*
Portéka, áru.
– mond a’ férfi, majd Rózára, majd az aranyra pillantván – te ezt loptad? vald meg tüstént!” a’ megszorult Róza egy szót sem felelhet. „Találok helyet számodra!” mond ismét a’ férfi ’s megkapván a’ ló’ kantárát, ’s Rózát a’ szélső házhoz vezeti, hol az elfáradt egy kőpadra dűl, képét kezével eltakarván.
„Mi baj atyám?” kérdi egy fiatal leány a’ férfit.
„Nem elég – mond a’ férfi – hogy minden hatalmas kénnye szerént sarczol, még illy kóborló is pusztítja az embert; ez a’ tolvaj, országfutó, kertemben gázolt.” Róza egy esengő tekintetet lövell a’ leányra ’s ez mingyárt tüzesen pártját fogta, vélvén: hogy illy szép ifju országfutó nem lehet, úgy az ide siető házi asszony is oltalma alá vette, ’s a’ férfinak bár mint dörmögött, elvégre engedni kelletett. Míg Rózát a’ kiváncsi asszony ezer kérdéssel kinozta, sebes vágtatva jön egy lovas ’s a’ ház előtt megáll. Róza majd öszve roskada, midőn ezen lovasban Stefanot ismerte meg.
„Hej gazda! – kiált ez – pénzért, szép szóért enni innya, ’s lovamnak szénát; de szaporán, az idő sürget” ezzel leugrik, ’s amint lovát beljebb vezeti az udvarba, meglátja az előtte rejtező Rózát. „Hát ez a’ legény mért bukdozik, mint kánya előtt a’ csirke? – mond – hadd lássalak!” ’s fején fordítni akar, ’s a’ mint Róza kirántja magát, könnyű kalapja és háló-süvege, melly haját öszve tartá, a’ földre esik, ’s hosszú szőke haja szét omlott tetemén.
„Ezer villám! – kiált Stefano – ha Róza nem vagy, én lettem bolonddá!” Az elárult Róza, e’ kétes állapotban is hamar vissza nyeré lelki erejét ’s csendes méltósággal a’ bámuló háznépet félre intvén, kérdi Stefanot: „értem jöttél?”
„Szöktem Róza, szöktem – felel Stefano – de mint hogy vaktában rád lelék, együtt térünk vissza.”
„Stefano! – mond a’ szűz – magadtól hallám: hogy Tihamérnak köszönöd éltedet, ezen tettéhez adom örök hálámat, ne gátold útamat; o ne légy eszköz a’ gyilkos’ markában, hogy kényén pörgesse létedet, míg becstelen oda vet, csúfjára az emberiségnek.” Stefano, ki ha rá kelt a’ dolog bátor vitéz a’ harczban, de ezen kívül többnyire még is csak az uralkodó pillantattól függött, Róza’ kérésétől most is könnyen meggyőzetett. „Maradjon hát Verner – ugymond – ha addig nem tudott meghódítani, nem érdemes vesződnünk; merre szándékozol?”
„Bari földre” felel Róza.
„Én késérlek – mond Stefano – a’ jó kar mindenütt lel munkát, most kivált, midőn a’ vilag új borként forr, ’s több szüksége van katonára, mint egyházfira, ’s békés gazdára. De ne késsünk; tedd félre az asszonyt, mert Verner ma este megtér ’s ha útol ér, én legalább tudom hogy járok.”
„Ő tanított lovagolni – mond Róza – erőm pedig újjul oltalmad alatt.”
„Csak jól takard el képedet,mert a’ merre megyünk valamennyi asszony fellázad” mond Stefano ’s hamarjában a’ lovak után lát, és még néhány, drágán fizetett étekkel lakoztak, Stefano egy történetet koholt, mellyben Rózát, egy Nápolyi nagy úr’ leányának vallá, kit most véletlen meglelvén, ’s egy titkos helyre kísér. A’ háziasszony, szintúgy leánya, megtudván Róza’ nemét, mingyárt öszve suttogtak ’s nem olly részvétellel néztek reája; ellenben az előbb dagályos férfi szlídebb lön ’s a’ csekély kárért vett zálogot is ingyen vissza adta. Körüllengve édes reménységtől folytatá Róza ismét utját.
Az indulat’ szárnyain siete Verner’ a’ kastélyba ’s Róza helyett ezen írást lelé: „Szabadság az élet’ fő java, ne csodáld tehát, hogy elszakasztám a’ bilincset, mellyre indulatod fűzött; megbékülve válok tőled el, végső kérésem ez: ne állj bosszut ártatlanon miattam. A’ mit nálam nem lelhetél, adja meg egy nemes szív, ’s lelki erődet fordítsa nemesebb czélokra. – Légy boldog!” dermedve álla Verner, mint a’ kincsásó, a’ minden értékébe került ’s izzadva felemelt üres ládánál; mérges kaczajjal veti el az irást ’s dühre gyúlva elő szólítja őrjeit, kik egy szóval Stefanot vádolták. Hasztalan száguldozott szerte a’ környékben az elszököttek’ nyomára semmikép’ sem juthatott, és nem sokára sovár tüzzel*
Sóvár indulattal.
hallá a’ harczjelt, melly a’ véres munkára ébreszté.
______________
Az elgyöngült magyarok egymás után több várost vesztettek el. Tihamér mindenkép törekedett Gravinát fentartani; de a’ többnyire németekből álló őrizet, zsold elmaradás végett pártot ütött. Férfias intézeteivel lecsillapitá ugyan Tihamér rövid időre a’ háborgókat, mig Acciajoli a’ várt bekerítvén azt felkérte; mellyre a’ lázzadók összvegyültek, ’s vagy a’ vár’ feladatását, vagy zsoldjokat kérték. Tihamér ezt nem teljesíthetvén, amazt nem akarván tenni, bátran közéjök lép, ’s míg bennök a’ becsület-érzést ’s vitézi dicsőséget ujra felébreszteni buzgott, kivül elrivad az ércz,*
Felharsannak a trombiták.
’s az ellenvezér ostromot parancsol. A’ megrémült zsoldosok elvetvén fegyveröket, vonakodnak a’ viadaltúl. Tihamér ezt látván, bús haraggal magyarjai elé áll, „csekély számunk – így szól – a’ várt nem menthetjük; de ezen rablelkek tanuljanak, pirulva hüséget; ki hazáját szereti, kövessen engem!” ezzel kitör a’ kapun, és szerencsésen keresztűl vág az ellentáboron. Manfredoniába akart vonulni, hol a’ vitéz Csúzi János álla; de útjában gróf de Baux’ a’ magyarok legdühösebb ellenségére találkozott. Nem volt menedéke, ismét harczolnia kellett; elszánva, életét drágán eladni, rohan az ellenség közé, utána bátor, de kis szamú serege; de az elfáradtakon a’ sokaság győzött. Tihamér, bajnoki maga védelmezésében, minekutána lova is agyon szuratott, megfogaték, ’s vérző szívvel kelle néznie társai’ felkonczoltatását; békén részesült volna e’ sorsban velök, de a’ gróf maga elébe vezettetvén, kevélyen kérdi: „te valál ezen csoport vezetője?”
„Én – felel Tihamér – mit kivánsz tőlem?” de Baux kardjára támaszkodva, sötét szemmel méregetvén őt, kérdi ismét: „milly áron válthatod meg éltedet?”
„Sokat nem adhatok, kevéssel te nem elégszel, azért semmit sem igérhetek,” viszonzá Tihamér.
„Mit adhatsz kérdem? a’ győző előtt állsz!” mond de Baux felingeredve Tihamér’ egyenes, bátor válaszitól.
„Hol ötven esett egyre, ott a’ győzödelem nem méltó kérkedésre” felel Tihamér.
„Könnyen felelsz, én pedig színte olly könnyen felfüggesztetlek, példáúl a’ vadaknak, kik ide zudulva erdejikből, pusztítják szép földünket,” mond a’ gróf kitörő haraggal.
„Ti buja élet közt sorvadó lelkek, ti hivtok minket vadaknak – mond Tihamér büszkén – ha vadság az: hogy nem tudunk orozva gyilkolni, nem hizelkedni mérges kebellel, nem porban heverni a’ megvetett előtt, nem minden percznek szinében öltözni; ha ez vadság? akkor nem irígyeljük mivelődésteket, melly hiú gőzével az élet’ velőjít szárítja el, ’s a’ természetet elaszalt vázzá törpéti!”*
Alacsonyítja.
„Lánczot neki! – harsog de Baux – hadd harapja csorbára agyarát;*
Hadd törje le büszkeségét.
boszúmra kicsiny, nem mocskolom be kardomat véreddel, de a’ kizsarolt földnépe lássa vesztedet!”
Poroszló!” mond megvetve Tihamér, békén nyujtván kezeit a’ békolóknak. Gróf de Baux, Bitonto városnak vevé útját, hogy ott több vezérekhez csatolja magát. Tihamérnak, a’ rekkenő melegben mindég gyalogolnia kellett, ’s a’ földnépe, felháborodván a’ magyarok ellen, kik a’ zsoldosok’ kielégétetése miatt nagy sarcczal terhelék, a’ merre ment, vad szidalmakkal ílleté. Fogsága első napján egy parasztházba záratott, száraz földön fekve, elmerülve az élet’ változásain lepé meg az éj; bágyadtan pislogott a’ mécs egyik szögletben, halavány fényt vetve a’ barna falakra; kivül szózat hallatik, ’s egy fegyveres nemes tartású férfival belép egy asszony-alak, ’s a’ fogolyhoz közelítvén, mond: „Tihamér! a’ jövő nap léted’ utólsója; csak egy úton kerülheted a’ bizonyos halált el, ha lemondasz hazádról, ’s magadat németnek vallod, vagy olasznak.”
„Ki vagy te szomorú hirmondó, ki a’ jótét’ szavaival sérteni jöttél?” kérdi komoran Tihamér.
„Nézz meg jól; tán megismered bennem azt, kitöl inkább boszút, mint segédet várhatál?” mond a’ leány ’s tüzes szemeit Tihamérra szegzi.
„Róza!” kiált Tihamér, mingyárt megismervén ama Nápolyi frissitő szeráros leányt, ámbár most egészen más formában jelent meg nála. –
„Én vagyok – mond a’ leány – ’s megvetésedet így hálálom meg.”
„Köszönöm jovoltodat, bár sajnálom, hogy olly tettre tarthatál képesnek, melly örök homályt vetne nevemre,” felel Tihamér.
„Engedj a’ szükségnek, legalább fortély gyanánt – mond a’ leány – több magyar menté meg így már életét.”
„Nemzetem’ átka reájok – mond Tihamér nemes tüzzel – kik becstelen életért tagadák meg hazájokat. Ki eredetét szégyenli állatnál rosszabb, szemtelen gaz; melly minden földön elgyökerezni kész. A’ kötél-kerülte tolvaj mentse így életét, nem szabad vitéz, kinek nagyobb hatalom ereit megnyithatja ugyan, de elfajultságra nem szédítheti; mint magyar nemes szálltam sikra, ’s mire büszke voltam és vagyok, azt a’ sírnál sem irtózom megvallani.”
„Így hát minden jó akaratom mellett is elnémulok – mond a’ leány, ’s ellágyulva, mély gerjedelemmel Tihamér kezét fogja – mennyivel vagy boldogabb mint én, te lánczokon is dicső; én szabad vagyok, de belsőmben roncsolt, ’s most éltem’ szebb kezdetén, örök küzdés sorsom; egyet kell szeretnem és – magamat siratnom.” – Ezt rebegvén hírtelen elvonúl; a’ férfi, ki mind eddig szelíd komolysággal hallgatá Tihamért, jobbját nyujtván neki, mond: „én tisztellek magyar, elégedj e’ szóval, míg tettel megmutatom.” Erre a’ leánnyal együtt eltávozik.
Ámbár Tihamér, Rózát képzeltében édesen vonzatott az élethez; a’ gondolat még is, nemzet-tagadóként élni, elkeseríté minden ábrándozatit a’ földi szerencsének. A’ vak sorstól függ napjaink’ száma, ön erönktűl a’ nemes, a’ tiszta halál; ez emberlétünk’ felséges tulajdona; melly akkor is él, ha sírhantunkat már rég az idő elszórta; igy vigasztalá magát Tihamér, ’s a’ kakas’ éjféli kiáltására nyúgodtan hajtá le fejét, tán az utolsó álomra; de kevés vártatva künn nagy lárma közt, kém! kém! hallatik, ’s egyszerre a’ felzörrent ajtón két férfi-alakot taszítanak be az őrök; „Itt várjátok a’ hajnalt – mond az egyik – ’s holnap az első fára veletek!” ezzel az ajtó reájok záratik. „Tihamér!” rebeg az ifjabb, reszketve megy feléje, meg-megáll, végre érzéktelen karja közé dűl. Tihamér felfogja a’ hanyatlót ’s ruháján tágítani akarván, a’ legszebb asszony-kebel hullámzik elébe; lángolva hajtja fel szemére vont süvegét, ’s Rózát, sóhajtva, kimondhatatlan érzéssel szorítja magához.
„Az ördög késértett, midőn szerelmesek közé avatkoztam – mond Stefano, a’ földre vetvén magát – szép mulatság ezeket fohászkodni hallani, osztán holnap Ábrahám atyánkhoz ballagni.”
A’ viszonlátás első öröme édes könnyeket csala ki a’ feleszmélt Róza’ szeméből, de a’ szerelem’ lágy hangja közé csörgő láncz, kinosan érezteté vele a’ kedves’ állapotját; a’ viszonkiömlést minduntalan félbe szakasztá, a’ jelen’ ’s a’ jövendőnek félelme, ’s minden kérdésnek bizonytalan válasza új rettegést, új kétséget szült. Csak tördelten adhatá Róza elő szövevényes életét, a’ hosszú beszédnek nem lelvén szavakat. Tihamérnak minden ere megrándult, midőn rablója’ nevét megérté. A’ kérdésre, miként kerültek ide mond Stefano: „a’ szerelem’ útján, azért vakon.” ’s elbeszéllé, milly szerencsésen érték el a’ Bari földet, de a’ sebes úttól elgyöngült Rózának egészsége koczkáltatása miatt néhány napig nyugodnia kellett; hogy az alatt Acciajoli seregével oda érkezvén, ők egy pásztor-hajlékban rejték el magokat, ’s midőn Róza egy német zsoldostúl hallá: hogy Gravinát Tihamér védelmezi, minő megátolkodva vágyódott arra, de csak az ostrom alatt juthattak azon tájra, ’s hogy messzirül látván az elszáguldó magyarokat, ők is utánok siettek, de csak holt tetemekre találtak, ’s végre egy, a’ holtakat szebülő parasztól hallván a’ magyar vezér’ fogságát, Róza feledve, hogy a’ háboruban igen olcsó az élet, makacsúl meg akarta tudni mi történik vele. „Fordultunk volna a’ tenger felé – így végzi szavait – most jobban állna fejünk, de lappangva mind addig nyomoztunk, míg kém gyanánt becsiptek.”
„’S te mindenütt követted!” mond érzékenyen Tihamér.
„Ha egyszer benne van az ember, mit tegyen? – felel Stefano – Halld Tihamér! derék fiak voltatok, a’ csata-helyen járván szinte fellobbantam; többnyire minden magyar körűl néhány olasz feküdt; lelkemre! már így tudja az ember miért hal.”
Kín ’s üdvesség fogá el Tihamért, elgondolván milly szivet nyere, ’s milly szívtől kell neki megválni, egész teljében érzé ezt Róza is, csak a’ változó szín arczain mutatá keble harczait; így hányottak külső, belső ostromtúl a’ szerencsétlen boldogok, a’ szebb élet’ ’s az enyészet’ határán.
Alig szürkült az éj, egy őrtiszt megjelen, hogy a’ vélt kémeket vallatni kisérje a’ vezér elébe; megrendülve simul Róza Tihamér’ melyére, ki őt szoros ölelésben tartja, mintha elakarná rejteni a’ világ elől. „Micsoda játék ez?” kérdi a’ meglepett őrtiszt.
„Varázs-játék – szól közbe Stefano – mert ha akarom, ez az ifju olly szép leánnyá változik, hogy csak hült helye lesz szívednek; inkább igézni mint kémlelni jött.”
„Mit tagadjam – mond Tihamér – igazság az igaznak legbiztosabb paizzsa; ez egy nemes szűz, melly az ellenségtől is méltán tiszteletet várhat, irántam való tette, a’ legtisztább indulatból fakadt; legyen azért a’ szív birája, gyöngéd neme szószólója, ’s az emberség pártfogója!”
„A’ fővezérhez vezetem – felel az őrtiszt – ha ártatlan, nem leszen bántása; kövessetek.” Róza mind ezt csak félig hallá, ellankadva az elválás’ gyötrelmitől, némán hagyá magát Stefanotól elvezettetni, kinek Tihamér kezét tüzesen megszorítván, mond: „ha áldozat lennék, vezesd hazámfiaihoz!” Nem sokára ő is kivezettetett, ’s feloldatván lánczaitól, ló adatott néki. Utfélben gróf de Baux egy bosszus tekintetet lövellve rája, nyargalt el mellette, ’s ekkor hallá, hogy mult este, Acciajoli fővezér hozzájok érkezvén, ennek köszönheti szelídebb bánását.
_____________
Gróf de Baux osztályserege a’ mezőn tábort ütött, Tihamér pedig erős őrizet alatt Bitonto városba vezettetett, hol a’ nép megtudván, hogy a’ Gravinai Várnagyot hozzák, tompa zúgással mindenfelől elébe tódult, ’s bámulva nézte deli termetét ’s bátor magaviseletét; ’s a’ mint többnyire történni szokott, hogy az áldozat’ láttára, a’ legdühösebb nép is megengesztelődik (mert e’ háborúban majd nem minden magyar fogoly elvesztetett) itt is a’ nagyobb szám részére hajla; kivált egy fiatal asszony „ő az, ő az!” kiáltván, minden erővel hozzá szoronkodott, de az őröktűl keményen víssza hajtatván, kiváncsi csoportot gyüjtött maga körűl, ’s hálás szívvel hirdeté e’ fogoly’ emberségét, ki az alatt egy magas épületbe kísértetvén, egy takarékos szobába szállítatott. A’ veszteség villám-tüz, melly vagy egyszerre lesujt, vagy az erőt gyors elszánásra kíszti; de a’ bizonytalanság, olly lassan rágódó féreg, mellynek minden perczben új fulánkja nő, ’s ez epeszté leginkább Tihamért; hijában kérdé a’ tömlöcztartót Róza iránt, ez csak válvonítva felelt, ’s azért szinte könnyebben lehellett, midőn a’ vezér másnap magához hivatá.
Tágos palotában ült a’ fővezér, körűle de Baux ’s több alvezérek; komolyan, de minden félelem nélkül lépett közéjök Tihamér.
„Te emberűl vívtál – mond a’ fővezér – ezt megvallanom az igazság ösztönöz; de a’ zivatar az erős tölgyet is a’ gyöngével ledönti; fogoly levél.”
„Katona sors!” felel Tihamér.
„A’ kizsarolt nép áldozatot kér, ’s véres bosszut kiált pusztitói ellen!”
„Nem a’ nép, hanem a’ törvénytelen uralkodó.”
„Nem bizták reád a’ királyok’ ügyét” – szól közbe Acciajoli
„Királyom’ jussait védeni, szent kötelességem.”
„Ha már zsoldért szolgálsz, mindegy, akár kiért harczolsz – mond Acciajoli – mi többet igérünk, ámbár a’ szerencse kedvez. Vedd a’ szabadságot és állj soraink közé.”
„Követlek uram! mi Magyarok nem szolgálunk zsoldért: a’ rab bérli el karját, mi hazánk’ ’s a’ király’ javáért ’s a’ becsületért vívunk; kéméld azért szavaidat és itélj halálra ha tetszik, és ha bakóidpallosi nemzet-tagadásra birhatnak, akkor vess meg, mint a’ legnyomorultabb lelket.” mond Tihamér nyugodtan – nagy hallgatás lön, minden szem csak ő rajta csüggött.
„Mit késel vezér? – megszólal de Baux – hadd függjön, mint több társai, minekelőtt új veszélyt forralna.”
„Mi nem vagyunk szegődött hohérok – mond Acciajoli, kemény tekintetet vetve a’ grófra – élj Tihamér; de fogadd vitézi szavadra: hogy e’ városból addig nem távozol, még a’ háborúnak vége nem szakad, ’s nem fogsz ellenünk kardot, még ki nem váltatol.”
„Ezt igérem” felel Tihamér.
„Bizok lelkedben, ura lész szavadnak!” mond ismét a’ fővezér.
„Bizhatsz! – viszonzá Tihamér – Halld fővezér! ámbár mint idegen, mint ellenség állok köztetek, egyben úgy hiszem még is hasonlók érzéseink: egyiránt tiszteljük az asszony-érdemet; ez olly égi sugár, mely minden földre elhat; bátran kérem azért vissza ama kémgyanánt elfogott szűzet.”
„Már ő szabad” felel a’ fővezér.
„Ezzel alacsony rablóját, Vernert, szálkardra hívom ki – mond Tihamér – idézd ide fővezér az éjjeli gyilkost!”
„Nincs idő most szemlyes megbántásokért küzdeni – felel Acciajoli – a’ közügyé most minden tehetségünk.”
„Tudasd vele tehát; hogy őt színed előtt haramiának nevezém, ki méltatlan a’ vitéz-övre, ’s hogy ezt kész vagyok minden perczben megbizonyítani, esküszöm Istenemre, kardomra!”
„Szabadságod’ első napja, legyen boszúdnak elseje. Légy boldog!” felel Acciajoli.
„Ha így bánsz az ellenséggel, minő kegyelem marad a’ hívnek?” mond de Baux elfojtott haraggal, midőn Tihamér eltávozott.
„A’ vak gyülölség többet árt, mint használ, vérszomja többnyire saját vérét issza; – felel Acciajoli – fegyvert a’ fegyveres ellen, mérséket a’ meggyőzötthöz; ez a’ hős’ jelszava.” Ezután az elkezdendő hadi munkáról értekezett.
A’ mint Tihamér az udvarra ért, ugyan azon fiatal asszony, ki behozatásakor olly tüzesen pártját fogta, férjével együtt karjába esvén, e’ szavakkal: „jótévőnk, megmentőnk!” szállással kinálja. Azok voltak, kiket Tihamér a’ Capuai ütközet után, Verner’ embereitől kimentett, ’s honnan ők, a’ férjnek atyja itt előkelő polgár lévén, ide költözködtek. Tihamér, kinek Róza égett fejében vonakodott, fogságával mentegetvén magát; de végre annál is inkább engedett, minthogy a’ fővezér’ biztosa, ama férfi, ki a’ Nápolyi leánnyal nála volt, azon polgári házat jelelte neki lakásul. Szinte diadalmasan kisértetett a’ házhoz, hol őt egy tisztes ősz fogadta; de milly boldog érzés fogá el: midőn belépvén, Róza, már asszonyi ruhában, lángzó arcczal elébe jő; minden eltünt körűle, csak a’ kedves’ égő pillantatiban lelé életét, világát. „Még fogoly vagyok nem mondhatlak enyémnek – rebegé Tihamér – ha egyszer a’ kard oldalamon csörög, ’s rablód’ vére patakzik, akkor fűzöm a’ mátka-gyűrüt kezedre.”
„Még egy lélek ohajt osztakozni szivedben – mond Róza – ő volt fő eszköze szabadulásomnak; sorsomba avatván a’ fővezért, az ő könnyei vitatták ártatlanságomat; neki köszönjük e’ boldog órát.” Ekkor belép Sabina (úgy hivták a’ fiatal asszonyt) ’s karján csügg a’ Nápolyi leány; de már ama negédes tűz, melly egykor szemében égett, szelid komolysággá vála, ’s halavány képe, titkos bút hirdete. „Itt hozom – mond Sabina – boldogtalan, eltévedt, de megtért öcsémet!”
„Róza! te itt?” kérdi lágyan a’ meglepett Tihamér.
„Minetta nevem – mond a’ leány – Róza névvel egykor csak ingerleni véltelek.”
„Előérzés volt, midőn ama rút házban úgy szívedhez vonzattam, midőn a’ hivságos dalok közt, te a’ magyar vitézt zengéd” mond Róza.
„’S én gyülőltelek – felel Minetta – mivel szerettetél; szenvedni hagytalak, pedig csak egy szóba került volna váltságod. – Tihamérhoz fordul – Tudd meg Tihamér, én valék az, ki tettetett hangon ablakodnál énekelt ’ s olly csalárd játékot üzött veled; mélly süllyedtemben, a’ midőn a’ gyász-zászlóval először láttalak, mingyárt bűnhálót szőttem erkölcsödnek, méltó megvetés lön bérem, ’s az indulat boszúra gyúladt; így hagyám el Nápolyt, de Baux karján véltem meghűtni véremet; midőn elfogattatál a’ táborban valék, ’s érzetem ismét fellángolt; hasztalan esdeklék a’ kegyetlen gróf előtt, ő vesztedet eltökélé; ekkor felébredt bennem az asszonyi büszkeség, mélyen érezvén, milly kevés hatalma van a’ bünnek, bár habozva nyujtsa öröm-kelyhét, ’s azért alig érkezett el a’ nemesb lelkű Acciajoli, hozzá szöktem, oltalmáért és neked kegyelemért esedezvén; ő biztosával hozzád küldött; minthogy több magyarok haza-tagadással válták meg éltöket, neked is ezen ajánlást tettem; a’ nemes makacsságodról értesített vezér, ez által inkább részedre hajla, és sikeretlenné tevé a’ daczos gróf’ mérges szándékát. Miolta szüleim’ házát oda hagytam, nem érzék tisztább örömöt, mint mikor Rózát szebb sorsban, és nénémet, ki annyit pirult, bánkódott érettem, itt lelém. Bocsássatok meg ha lehet, minekelőtt egy klastrom’ magánnya elrejt a’ világtól.”
„Ki megbocsájtani nem tud, sem az égbe, sem a’ földre nem való – mond Tihamér – testvéri szívvel, fogadd el kezemet.” Ekkor berobban Stefano. „Tihamér – kiált – én búcsúzni jövök – körül nézvén magát – ezer villám! mennyi ismerős egyszerre! – Sabinához – Haha! te vagy? miért fordulsz el? tán csak nem haragszol most is? jer béküljünk öszve; hiszen tudod, hogy a’ háborúban nem ér rá az ember, órákig egy csókért fohászkodni, hanem a’ mit hamarjában kap, ahhoz nyúl, aztán nézz arczámra, lám engem is megcsókoltak érted.”
„Stefano – mond Tihamér – mi annyi köszönettel tartozunk!”
„Soha se köszöngess – felel Stefano – én leginkább örűlök: legalább egy jó tettel dicsekedhetem. Most tudd meg: én Acciajoli zsoldjában állok ’s innen egyenest a’ táborba megyek, magyar fejeket aprítani; az az, ha lehet; Isten veletek!”
____________
Cornetto városában sötétkedett Verner, mióta Rózát elveszté, kegyesség’ és irgalmasság’ ellenségének hivattatá magát, ’s hol csak lehetett e’ nevezetnek meg is felelt; a’ katonai pompa, előbb élelme, most izetlenné lett elfásult szívének; komor magányba vonva magát, szilaj vadként csak akkor rohant elé, ha vérben gázolhatott, zordon kedvvel nézvén a’ tátogó sebeket, mellyeknek sötét veres üregéből hörgött ki az élet. De annál vigabban élt serege, zabolátlan örömök közt pazérolván az öszverablott prédát, ’s az erős falakban bizva, nem ritkán mulaszta el minden hadi vigyázatot. Illy zajos mulatságban tombolt épen az őrizet, midőn István vajda, egy felleges éjjel Vernerre üt, ’s álttörvén a’ kapukon, seregét megtámadja; elrémülve ragad fegyvert az őrizet, de az álom’ és bortúl részegek, a’ zavarba elegyedett lakosokkal együtt levagdaltatnak, vagy elfogattatnak. Verner, az éktelen lármára egy ingben kiugrik ágyából, hirtelenében egy láncsát markol meg, ’s népéhez akar irámlani, de már háza körűl-vétetett, ’s minden felől magyar szablyák villognak elébe; dühösen védelmezi magát, míg láncsája egy vágástól ketté nem pattan, ’s így fegyvertelen lévén, a’ ház’ fedelére szökik. Hajnal’ hasadtával látzott csak, egész szörnyüségében a’ virengző éjjeli munka, minden utsza telve zsákmánnyal ’s holt testekkel, ’s Verner a’ ház felett. Dacz, szégyen ’s harag köté le nyelvét, midőn illy nyomorult állapotban Istvánhoz vezetteték, dermesztő hidegségével, egy életunt embernek hallgatá annak szavait, ’s kifeszítvén széles, szőrös melyét, várta a’ halálos döfést; csak midőn a’ Vajda Rózát emlété, lobbant fel egyszerre elfojtott tűze, ’s mérges kaczajjal csapott ki elzárt ajkain; „ha még hatalmamba lett volna; – mormol – e’ nap többi nem sütne szemeinkbe!” István vajda, a’ kemény harczostól még hasznot reméllvén, népeivel együtt zsoldjába fogadta.
Előbbre lobognak ismét a’ magyar zászlók, ’s több városok önkényt megadják magokat. A’ gyáva Tarenti Lajos, a’ harczban megőszült Vajdát egy ütközetre, mint valamely kettős viadalra kihívja; az öreg vezér ezt elfogadja. Nap és hely meghatároztatik; de a’ csatát megelőző éjjel, Tarenti Lajos haladékot kér, ’s a’ Vajda észre vévén a’ vesztére czélzó fortélyt, néhány száz dzsidást rejt el az út mellé, ’s midőn a’ Napolyiak véletlen megakarnák támadni, magok esnek a’ kiszétett lesbe;*
Előkészített csapdába.
véres harcz után az ellentábor megfutamlik, ’s több alvezérek, kik közűl gróf Sanseverino, ’s de Baux a’ legnevezetesebbek, elforgattatnak. E’ fényes győzödelem után egész Bari föld meghódult, ’s a’ gróf Sanseverinoért kiváltott Tihamér, örömtelve röpűl Rózával kedves ővéihez; hol az öreg Paolo, ki mindeddig Istvánnál maradt, ázott szemmel üdvezli Rózát. Gróf de Baux borzadozva várta a’ halált, hallván Tihamér’ váltságát, de ez a’ bosszú helyett patfogója lön, ’s azon feltétel alatt, hogy a’ háború végéig ne harczolna a’ magyarok ellen, még szabadulását is eszközlé.
Mint mikor az oroszlány ’s tigris véletlen öszvetalálkozik, meghökkenve egymás’ szemébe villant, ’s torzongva, füstölgő torokkal a’ vívásra bőszűl: úgy álltak szemközt Verner és Tihamér, midőn egymást megpillantották. Mindenik kardjához kap, a’ helyet nézve, hol leggyöngébb az élet. „Régen várt kardom!” mond Tihamér, ’s egy ketté tört nyilat vet lábához. „Életre halálra!” felel Verner, ’s öklét a’ föld felé szegzi, mintha lesujtna valakit, ’s némán, de zajló kebellel a’ Vajdához mennek, engedelmet kérni, ’s hogy időt rendelne. Kemény tekintettel fogadá ez őket, ’s békére inté; de látván az elrögzött gyülölséget, különben is az akkori idő’ lelkét követvén, melly karddal vívott ki minden vitézi pert, a’ harczi biróságot elvállalta.
„Jer te is a’ harczhoz – mond Tihamér a’ rettegő Rózához – erőmet nevelni fogja jelenléted, és ha vesznem kell, hadd essen reád végső tekintetem!” szótlan nyujta kezét feléje Róza, ’s azon magában tett szent fogadással, hogy a’ kedves’ vesztével, ő is örök gyázba temetkezik, letörli könnyeit.
Tisztán tünt fel a’ nap, a’ földi pára szétvonult, csak vékony füstként lebegett még a’ sárga lapályokon. István vajda, reggel korán lovagjait a’ síkon négy szögletbe állítja, maga pedig Rózával ’s több alvezérekkel közepett helyet foglal. A’ tárogató harsag ’s a’ két bajvívó leugorván a’ lóról, sisak, ’s pánczél nélkül a’ négy szögletbe lép, ’s fenszóval, küzdő vágyódását jelenti a’ vajda előtt. Verner’ homlokán a’ megvetett szerelem ’s bosszú sötétlik; szeme’ villámai Rózáról hirteten Tihamérra szállnak, ki elszántan, a’ boldog szerelem szelíd tüzével csügg kedvesén. A’ második jelre, mindenik kardot huz, Verner, kétélü, széles, egyenes vasát; Tihamér görbe, sugár szablyáját, ’s hüvelyöket a’ földre vetik. Komor csendeségben állnak a’ vitézek, csak Róza’ kebléből tör ki néha mély sohajtás. A’ küzdök szerte mennek, Tihamér haját vissza simitgatja, ’s a’ távolról nézteit Rózára függeszti, mig Verner vasát probálgatja. Harsog a’ harmadik jel, ’s a’ háborgók öszveütköznek. Fütyölve hánynak szikrákat a’ vasak, a’ mint öszve csattognak. Az erős Verner, rettentő vágásokat sujtogat Tihamérra; ügyesen védelmezi ez magát, ’s villogó kárdjának csak villáma látszik a’ gyors forgatásban; sokáig felfogja Verner’ csapásait, de a’ sulyos vágásoktól erei zsibbadoznak; már két sebből fecskendezik vére, ’s gyöngébben harczol. Tompa zugás hangzik mindenfelől, a’ derék ifjat mindenki már elveszettnek tartja. Róza’ homályos szemmel szédelegni kezd. A’ köz részvéttől még inkább felingerült Verner, habozva emeli kardját a’ végső, halálos csapásra, midőn bőszült nekiestében, bal lába megsikamlik, ’s hanyatt esik. Tihamér büszkébb, hogy sem e’ vak szerencsét használná, hátra lép, ’s leeresztvén kardját, mond nehéz lélekzettel: „Kezemben volt életed, de illy módon nem akarok győztes lenni.” Verner felugrik, merőn maga elébe néz, elveresül, keble feldagad, erei vonaglanak, ’s ajakát vérig harapja; türetlen várakozás ég, a’ jelenvalók’ képén. „Átkozott szerencse – kiált Verner – többé nem leszek bolondod!” egyszerre kardját ketté töri ’s a’ földhez sujtván, Tihamérhoz fordul. „Halld Tihamér” én meggyözöttnek vallom magamat, reménylem megelégszel.” Azután Rózához fordul, szólni akar, de csak tördelt hangokat rebeghet. Lovára kap, és elszáguld. A’ sok vértől megfosztott Tihamér elgyöngülvén, öszveroskadt; de csak hamar felüdült, ’s Róza’ ápoló karjain szebb életre tenyészett. Verner még azon éjjel eltünt, merre, hová, azt senki sem tudta meg.
Könnyü lett volna Istvánnak a’ fővárost ismét elfoglalni, de a’ németek elmaradt zsoldjokért pártot ütnek, ’s a’ pénzben szükölködő vajda ki nem elégíthetvén őket, ’s még nagyobb veszélytől tartván, hív magyarjaival Manfredoniánál hajóra szállt, ’s elhagyá ezen országot, hol ledöntött várfalak, kirablott templomok, leégetett faluk’, ’s temetetlen holt testek közt lézengő koldusok, előbb birtokos polgárok, halavány képpel hirdeték a’ pusztító háborút.
____________
Mint a’ hajos, ki annyi zivatar után, kedves hazája’ partjait kékelleni látja; úgy álla Róza a’ drága határnál, midőn Tihamér mondá: „ez a’ magyar föld!” hosszan szívta be a’ honni levegőt, ’s egy édes könytől kifejlett lelkes tekintet, Tihamérról, a’ környékre szállott, melly bájosan nyilt meg előtte.
Látható örömmel fogadá Rózát a’ nagy lelkű király, ’s megértvén történetét ’s nemzetségét, megilletődve emeli fel a’ lábához borulttat: „a’ vér-itélettől felment királyi szavam – mond – az üldözés’ napja megszünt. Élj szabadon nemes szűz, atyád’ birtokában: a’ törvény’ oltalma, ’s egy nemes férj’ szeretete boldogítsa létedet!”
„Uram királyom! – mond elragadtatva Tihamér – ezen kegyességedért véremmel adózom, ’s csak a’ legutolsó cseppel, szünjön meg hálám.” Lajos elértvén kiömlését a’ teli kebelnek, felel: „vitéz karodat még most elfoglalom; ha egyszer Nápoly meghódol, akkor élj bizvást szived ösztönének, és a’ repkény mellett viruljon a’ myrtusz.”*
A repkény az emlékezet virága (gyásznövény), míg a mirtusz a szerelem virága (például menyasszonyi koszorúban).
Az új hadviselésre, gyors készületek tétettek; a’ királyát szerető magyar nemesség, országgyülésen kivül is, számosan megjelenik. Róza fentebben érzett, hogy sem Tihamért, csak egy szóval is tartóztatta volna, ambár valami nevezhetetlen szorongást érze; mint Tihamér’ jegyesse Apor vajdánénál maradt, ’s édes dalokat röpitvén a’ távol mátka után, a’ hárfa lön ismét egyetlen biztosa.
Lajos Király Manfredoniában partra száll, ’s elérkezett seregét megindítja. Útközben a’ nyughatatlan, csak rablást forraló német zsoldosoknak, a’ gazdag Baroli városa éleszti kapzsiságokat, ’s minthogy a’ király zsákmányozásokat gatlani akarta, az engedelmességet felmondják. A’ felhevült király, fenyétésöket Apor Andrásra ’s Tihamérra bizza; két ezer lovaggal elszélesztik ezek, ’s a’ városból kiüzik őket; de a’ zsoldosok, egy más kapun ismét vissza rohannak; erre szörnyű vérontás támad, melly a’ zsoldosok’ ’s a’ közéjök elegyedett olasz rablók’ eltörlésével végződött; de hajh! a’ győzödelem’ ára Tihamér – midőn a’ pártütők vissza fordultak, ő volt az első, ki közéjök robbant, ’s míg a’ más felől üldöző magyarok segédjére érkeztek, hátul egy rabló, nyak-csigolájába döfé láncsáját. Vérében lelék, ’s néhány óra mulva, Rózát rebegvén, kedves nevelője’ karjában adá ki lelkét. Komoran állák körűl bajvivó társai, és sok szem, melly soha nem sirt, könnyezett felette. Fegyverestől, pajzsa vánkosúl, tétetett a’ sirba, ’s a’ szomorú király maga veté reá az első marok földet, melly kedveltjét örökre elrejté.
„Teljesedett tehát az átok, és én, egyetlen élő csak nemzetségemből, szerencsétlenebb vagyok, mint a’ kit a’ pallos elaltatott!” mond Róza, hallván Tihamér’ halálát. Annyáról maradt birtokát szegényeknek osztá el, ’ ama kertésznek, ki egykor szabadulását eszközlé tetemes jutalmat küldött, melly által az, Lucia’ férje lön. Paolot a’ Vajdáné ápolására bizván, búcsut mondott a’ világnak, és szent Kláraklastromában,*
A klarisszáknál; a Szent Klára Rend a ferences rend női ága.
fájdalmára mind azoknak, a’ kik csak ismerték, a’ fátyolt vette fel. Belseje’ képét, egy szép elmének ezen soraival festjük:

– – Keblét szomorún bezárja,
Nem szeret semmit, de nem is gyülőlhet;
Szíve óhajt még, de üres vadonban
Hal ki nyögése!*
Részlet Berzsenyi Dániel Barátimhoz című verséből.

Sok évek lefolytak, ’s Róza mint Fejedelem-asszony, az Isten mellett Tihamér szivében, egyedűl csak sanyarú kötelességeinek élt. Egy szarándok jelenteté egykor magát nála: Róza magához bocsájtja, és Verner omol lábaihoz; mély sebhelyek fedék arczait, izmos teteme elgörnyítve a’ sok viszontagságtól, előbbi erejének, csak vázzait mutatá; csak a’ komoly tüz égett még előszűlt pilláji alatt. Vad indulatjait az idő elölte, de Rózát szelídült lánggal keblében hordozá. Tíz esztendeig járt ’s harczolt a’ szent földön, de a’ vágyódás Rózát még egyszer láthatni, Magyarországba kiszteté. „O ifjuságom’ emlékezete! – sohajt Róza – milly komoran tünsz fel! Verner így látjuk meg egymást?” ’s a’ rég elapadt könyforrás ujonnan kifakadt.
Verner remete lett, ’s élelmét a’ klastromból nyeré. Többször látá Rózát, ’s midőn a’ templomban az ájtatos kar megzendült, fellengző lelkét közelebb vélte az élő szentéhez, melly csendes békére tanítá. Nem sokára a’ harang, melly Rózát kora sírjába kisérte, Verner felett is szomorúan megkondult.

Elhamvad a’ szív,
Forró vágyásival,
És a’ sötét falak
Hideg tanúji
Csendes fájdalminak,
Reá szakadnak.
De a’ mit érzett
Rokon kebelbe tér;
Örök, miként az ég,
A’ mellytől szármozott.

Kisfaludy Károly.


ÉNEK A’ HARANGRÓL.

Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.*
„Az élőket hivogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm” (latin); egy középkori leoninus vers töredéke, Friedrich Schiller Lied von der Glocke (1799) című művének jelmondata.
(Schiller után.)*
Friedrich Schiller német esztéta, költő és drámaíró Lied von der Glocke (1799) című művének fordítása.

Földben már az agyagforma,
Rajta mostan legények;
Hogy a’ harang kész legyen ma,
Most legyetek serények
Csak akkor, ha a’ komoly
Homlokról veríték foly,
Fog a’ mív mivészt dícsérni;
De égből kell áldást kérni!

Midőn fontos mivet készítünk
Csak illik egy valódi szó,
’S ha szelíd, ébresztő-beszédünk,
Dolgunk vigan, és jól folyó.
Munkálva most nézzük meg, a’ nyert
Csekély erő által mi lesz,
Utálni kell azt a’ rosz embert,
Ki nem fontolja, a’ mit tesz.
Az embert hisz’ dicsőíti,
Agyában ész azért lobog,
Hogy szíve’ méllyén meg sejdíti,
A’ mit keze alkotni fog.

Vegyetek fenyőhasábot,
De jó száraz légyen ez,
Hogy a’ jól egyben szorított
Láng csapjon a’ kürtölyhez
Ha a’ rézállaték fő,
Csak a’ fejér-ónt elő,
Hogy rendes módon folyhassék
A’ nyulós harangfőzeték.

A’ mint e’ gátnak mély aknában
A’ kéz tüz által dolgozik,
Maid a’ magas torony’ boltjában
Messze környékre hangozik;
Egy pállyán jár maid sok időkkel,
Buzgón íllet sok füleket,
Szomorgni fog az epedőkkel,
’S Istenhez szítni népeket.
A’ mit alant a’ föld’ fiának
A’ titkos arczú végzet hoz,
Azt a’ harangszó – több társának
Hiven viszi hajlékihoz.

Fejér búborékot látok,
Forr immár az érczelegy,
Most a’ hamusót adjátok
Be, ’s az öntés hamar megy.
Tiszta légyen a’ tajték
’S habszenytől a’ keverék;
Úgy fog ki hatni a’ harang
Tiszta érczéből tiszta hang.

Mert az örömnek innephangján,
Köszönti ő a’ csecsemőt,
Ha érénti az álom’ karján
Az első élet-szellem őt.
Ah, néki még a’ jónak, ’s rosznak
Koczkái éjködben nyugosznak!
Anyagondok, és szerelmek
Vigyáznak arany reggelére. –
Évek nyilgyanánt szökellnek
A’ holt enyészet’ tengerére. –
A’ figyermek büszkén szakad a’ leánytól,
Vadúl üget ki az élet’ vésszibe;
Kémli a’ világot – vérzik a’ heánytól,
Haza tér nem ismért vándor’ képibe!
’S az ifjuság’ gyöngy virágjában
Auroraként Olympuszon

Áll a’ szemérem’ biborában
Előtte a’ szüz hajadon.
Kivánatot-nevezhetetlent –
Érez az ifjú szíve itt,
Könnyezve járja a’ kietlent,
Társaknak futja rendjeit.
Pirúlva lép a’ hölgy’ nyomában,
’S ha idvezlő szavát veszi,
Szerelmét a’ mezőn jártában
Leg szebb virággal díszezi. –
Óh drága vonzat! szent reménység!
Első szerelem’ gyöngy kora!
A’ szemnek, szívnek nyitva az ég,
A’ boldogság’ nagy sátora:
Óh mért így örökké nem
Virít e’ zsenge szerelem! – – –

Im a’ sipok hogy barnúlnak!
Most e’ vesszőt mártom be,
Ha az érczek rá simúlnak,
Itt az öntés’ ideje.
Most legények, mennyetek!
’S nékem próbát tegyetek,
Ha a’ lágy ércz a’ keménnyel
Meg eggyez é-jó reménnyel.

Mert hol keményhez szelíd járúl,
Hol finom az erőssel párúl,
A’ hang ott bájoló kellem;
Nézze hát, ki örök kötést tesz,
Simúl é jól a’ szív a’ szívhez;
Az ábrány fut – bánat nem!
Igézve leng a’ Menyasszonynak
Hajában a’ szűz koszorú,
Ha innepén harangot vonnak,
’S gyürüt vált véle az ifjú.
Oh ez élet’ leg szebb napja
Végezi a’ gyöngy Tavaszt,
Az övet, fátyolt el kapja,
’S minden bájkényt el szakaszt!
A’ szebb Remény száraz ág,
Férjt szeretni örök czél –
Hervadoz a’ szép virág,
’S le hultában gyümölcs kél.
A’ Férj az ellenes
Életbe mégyen,
Nem tudja, mit tégyen,
Gondja olly tetemes;
Fő ’s kézzel törekszik,
Száz dolgot cselekszik,
Maid azt, és maid ezt
Vet, plántál, termeszt,
Munkál, fut, izzadoz,
Ás, vés, gyűjt, ragadoz;
Merészkedik, probál,
Kétes habokra szál;
Mint karjai győzik,
Mindennel mérkőzik, –
Csak hogy, bár hol érje
Fortúnát el érje.
’S ím’ itt a’ végtelen áldások ömlenek,
A’ csűrök sok drága javakkal tellenek,
A’ térség nagyobb lesz, nyúlik a’ ház;
’S benne szelíden
Tart kormányt az Asszony,
A’ gyermekek’ annya;
Ő bölcsen, ’s szerényen
Jár házi körében.
Tanítja leányit,
Fi magzatit inti,
Kezeit száz helyen
Jártatja szüntelen,
’S nő szép rendtartása
Ált’ a’ ház’ áldása.
Kincsekkel tölti a’ ládákat kéz alatt,
Forgatja a’ pergő orsón a’ fonalat.
Szép rakásra gyűjti uzsorától ment
Szorgalma a’ gyapjút, ’s a’ hó szinű lent,
A’ jóhoz váltig a’ kellő fényt ragasztja,
’S végét nem szakasztja.

’S az Atya örömpillantatát
A’ távolba vetve – kémli házcsucsáról
Szerencséje’ virágzatát.
Látja itt a’ magas támaszok’ rúdjait,
Ottan az áldással tele csűr’ gyomrait, –
Itten a’ bőséggel halmozott pajtákat,
’S ott a’ lágy szelekben rengő gabonákat;
És dicsekszik pajkosan:
Mint a’ földszin bíztosan
Állnak a’ vész’ habjai
Ellen házam’ javai! – –
De a’ sors a’ föld’ szülöttivel
Örökös kötést meg nem szivel:
’S nem várva szórja menykövét.

Az öntést már el kezdhetjük,
De most jó szerencse kell,
’S ha a’ jó véget szeretjük
Egy könyörgést mondjunk el.
Üssétek ki a’ csapot!
Ház, – Istentől jó napot! –
Füstölgő lánghab’ képébe’
Lövell az ércz a’ cső’ ürébe.

Jóltévő a’ tüz’ hatalma,
Ha az ember fékezi,
’S a’ mit alkot ész’ - fuvalma
Azt ez, égszesszel teszi;
De csudát szül, és iszonyt,
Ha a’ zabolán ki ront,
’S elő léptet önnyomán a’
Természet’ szabad leánya; –
Jaj, ha túl a’ zabolákon,
’S nem szivelve gátokat –
Hordja a’ népes útszákon
Keresztül a’ lángokat!
Mert gyűlöl az Elementom
Porkézzel tett dolgokat. –
A’ felhőkből
Jön az eső.
Foly az áldás;
Lételt a’ felhőkből vesz
A’ czikázó villámszesz!
Halljátok é ott fent
A’ toronyba’ zúgó hangot?
Félre verik a’ harangot –
Ez tűzveszélyt jelent! –
Mint a’ vér
Piros az ég;
A’ nap illy szint nem ismér!
Melly réműltség
Futja az útszákat el!
Vad füst emelkedik fel!
A’ tüz-oszlop terjengve szállal,
’S a’ szélnek sebes szárnyain
Repűl keresztűl rémhalállal
Az útszák’ hosszú sorain.
Lángol, ég, forr rettentő
Szintjátszva a’ levegő!
A’ házgerendák ropognak,
Fedélfák földre zuhognak –
Ablak pattan
Lángizzadtan, –
Gyermek jajgat – egymást tolva,
Anya lézzeng kéz kucsolva,
Barom nyöszörg
Omlás alatt,
Minden szalad, fut – menekszik,
Az éj napvilágnak tetszik –
Száz kezekből repűl széllyel
Köz vetéllyel
A’ veder, – nyomó szerszámok
Ált’-szállnak a’ vizhullámok.
Süvöltve jön a’ forgó szél,
Melly a’ vad lángot nyomozza;
’S itt a’ sors az órát hozza,
Mellyben minden veszni kél! –
A’ láng pattogva –
Sustorogva
Csap a’ száraz gabonába,
Csürbe, fedélgerendába –
’S mintha a’ szinét végig
Akarná ki irtani –
Vagy magával rántani,
Tolyong gyorsasággal,
’S óriás nagysággal
Fel a’ véghetetlen égig
Létijesztve! – –
Reményvesztve
Hátrál itt az ember egek’ hatalmának, –
Hivalkodva –
’S álmélkodva
Látja minden ágát szerzett vagyonának
A’ semmibe oszlani.

Ki égve
Feküsznek a’ házhelyek –
Körül zúgják vad szelek.
Irtózat fészkelé
Magát az ablakok’ odvában –
’S a’ felhő vegyes szinformában
Néz a’ magasról belé.

Még egyszer,
És utoljára
Tekint az ember
Vissza java’ sirhalmára;
’S vigan megy vándor utjára.
Bár mindent el vett a’ pogány
Tüzvész – de egy nyugodtá teszi,
Kedves cselédit számba veszi –
’S lásd! a’ számban nincs heány.

Már a’ földben készen volna,
A’ forma meg töltetett,
De ha czélunk nem pótolna
Mívész-igyekezetet?
Ha az öntés hibás lett?
’S a’ forma meg repedett? –
Óh tán – még éltet reményünk –
El is tünt szerencse-fényünk!

A’ szent föld’ setét kebelére
Bízzuk mi a’ kéz’ dolgait;
Igy a’ vető szórt magvait, –
’S reményli hogy azok az ég’ végzésére
Ki kelnek, és áldás lesz jutalma’ bére. –
Még egy magot szebb alkatokból
Rejtünk mi a’ föld’ méhében, –
’S reményljük, hogy a’ koporsókból
Fel kél nemesb sors’ fénnyében.

Ott a’ kúptetőről
Bús halotti hang –
Rezgéssel szól a’ harang;
Szomorúan késér ő be
Egy Vándort a’ temetőbe.

Óh! a’ drága Feleség az,
A’ hív, nemes lelkű Anya,
Kit Férje mellől az árnyéknak
Rémlelke el visz martaléknak.
Árvák szerelmes gyermeki,
Kiket vírágzva szült neki –
’S éltek’ arany reggelén
Mosolygva ápolt kebelén –
Óh! a’ ház’ szép kapcsolatja
Örökre ketté oszolt,
Mert a’ sír’ gyász vermét lakja,
Ki a’ háznak annya volt, –
Mert hibázik hív kormánnya,
Szerelme nem tér soha
Vissza; – árváit nem szánnya
Maid a’ hideg mostoha.

Míg a’ harang meg hidegszik,
A’ dologtól szűnjetek,
Mint a’ víg madár cselekszik,
Most bátran úgy tégyetek.
Ha itt van az estidő,
’S a’ csilagfény szembe jő,
Szabad a’ legény dolgától;
Csak a’ Mester forr gondjától.

Víg kedvel ballag a’ vándor
Távol, a’ rengő vadonban
A’ drága honkarám felé. –
Bádgyadva gyűlnek a’ Juhok
Az aklokban,
’S a’ széles homlokú csordák
Bögve telepednek
Meg a’ szokott istállókban. –
Gabonával
Terhelve tér
Be a’ szekér;
A’ kévéken elegy
Színt játszva látni egy
Kalász koszorút, –
Az aratók’ virgoncz népe
Tánczra fut. –
Piarcz, útsza csendesebb lesz,
A’ szelíd gyertya világnál
Gyűl öszve a’ ház’ lakossa,
’S a’ városkapú
Csikorogva bé tevődik.
Setét lepel
Terűl a’ földön el;
De a’ Polgárt nem rettenti
Az éjszaka,
Melly a’ gonoszt fel döbbenti,
Mert a’ Törvény – őrző angyala.

Szent Rend! ég’ dicső leánya!
Ki ált’ a’ közjó’ eránya
Vígan egy testé szövődött, –
’S ki ált’ a’ város kezdődött, –
Ki be hívtad szent szándékból
A’ vad embert a’ magányból,
’S be térvén a’ hajlékokba
Szelíd rényt vittél azokba –
’S mint leg nemesb gerjedelmet,
Éllesztéd a’ Hon-szerelmet!

A’ vidor szövetkezésben
Ezer kezek mozganak,
’S e’ tüzes vetélkedésben
Az erők ki látszanak.
Mester, ’s legény mozog a’ szent
Szabadság’ védszárnyai
Alatt, – kiki sorsán örvend
Marják bár más gúnyjai.
Munka – polgár’ ékessége,
Áldás a’ köz jutalom;
Királyt – dicsőit felsége,
Minket kézi szorgalom.

Drága Béke,
Szép Egyeség –
Maradj – maradj
E’ Városnak gyöngy disze!
El ne jőjjön ollyatén nap,
Mellyen dúrva hadi csordák
E’ szelid völgyben dühöngnek –
És az Égbolt,
Melly az alkony’ biborától
Most nyájasan mosolyog,
Falúk’, városok’ lángjától
Egy borzasztó
Tűz-tengerré válni fog!

Verjétek a’ formát széllyel,
Már czéljának meg felelt,
Hadd lássuk a’ mit tökéllyel
A’ mesterkéz remekelt.
Fel a’ pőrölyt emberűl,
Még a’ forma öszve dül;
Mert a’ hüvely’ szét omlása:
A’ Harang’ fel támadása.

Művész ronthatja szét a’ formát,
Ha itt a’ rendes időpont,
De jaj, ha lángfolyókban a’ gát –
Falon az ércz önként ki ront!
Vad dühhel, menykő csattanással
Veti szét a’ sárfalakat,
’S pokolbüvészes lángolással
Okád ki vég romlásokat.
Hol dúrva erők ész nélkűl uralkodnak,
Szép szabású képek ott nem formálodnak;
’S hol önként a’ Nép le rázza lánczait,
Veszve látni ott a’ közjó’ dolgait.

Jaj! hogy ha városokban a’ tűz-
Kanócz titkon meg sokasúl,
A’ nép rettentő szabad kényt űz –
’S imígy ön-segítséghez nyúl.
Vadul rángatja a’ harangok’
Istrángját itt a’ lázzadás,
’S a’ szerte-szét süvöltő hangok:
Köz erőszakra jeladás.

Szabadság!” harsog égre kelve,
A’ csendes polgár fegyvert fog,
Útszák, tornáczok embertelve
Száz gyikos szerte csavarog.
Az Asszony egy hyéna lészen –
Szilaj tréfat üz szerte-szét,
Pardúczagyarral, vad-merészen
Tépi az ellenség’ szívét.
Nincs semmi szent már. Szakadoznak
A’ szűz szemérem’ fékei,
A’ jó, lakást ürít a’ rosznak,
’S törvények a’ Bűn’ kénnyei. –
Veszély oroszlányt háborgatni,
A’ tigris váltig vérbe dúl,
De szörnyek’ szörnyének mondhatni
Az embert, hogy ha dühre gyúl.
Jaj, hogy ha a’ vak pórság égi
Világfáklyához juthatott!, –
Csak gyújt – de nem világít néki,
És város, ország hamvad ott.

Áldás szállt reám az égből!
Nézzétek-arany csillag-
Gyanánt pattan hüvelyéből
Ép termetben az érczmag.
A’ sisak mindenfelől –
Mint a’ napfény tündököl;
Képe is a’ sok czimernek
Diszt ád a’ tudos Mesternek.

Be! legények, be!
Mindegyik rendbe helyheződjön,
Hogy a harang keresztelődjön;
Concordia legyen neve.
Szivbéli buzgó eggyesülés végett
Gyűjtse öszve a’ jámbor közönséget.

’S ez légyen az a’ czélegész,
Mellyért alkotta a’ Mivész!
Fenn a’ porélettől oszolva –
Hol kékellik a’ levegő,
A’ menydörgéssel szomszédolva,
Több századig lebegjen ő;
Szózatja légyen ő az égnek,
Mint a’ csillag’ sok ezere,
Mellyektől a’ nagy Mindenségnek
Példáztatik nagy Mestere.
Örök, komoly, ’s valódi dolgot
Hirdessenek csak hangjai,
Illessék őtet óránként a’
Futó idő’ gyors szárnyai,
Nyelve légyen a’ sors’ testvérje,
’S bár mesterétől érzetet
Nem nyer, mozgása ált’ késérje
A’ földi kocszka életet.
’S miként az a’ nyers hang mulandó,
Melly ércz torkából ki zendűl,
Tanítsa: hogy itt nincs állandó,
Hogy minden földi szét repül.

A’ harangot most verméből
Huzzátok ki kötéllel,
Hogy rejtékeny műhelyéből
Az aetherbe szálljon fel.
Rajta! csak húzzátok meg, –
Ime mozdúl, – már lebeg. –
Légyen ő a’ város’ éke –
Első hangja. Öröm, ’s Béke!

Szenvey.


AZ ISTENI VÉGZÉS.

(Napkeleti Rege.)

Abdul, Egyíptomi Kalifa, a’ szerencsének virág koszorúkkal ékesitett karjain ama boldogságnak, mellyet a’ föld adhat, kedves ölében tsendesen nyugodván, és ez élet’ bájkörében az öröm’ hullámi lebegvén, kellemetes létének több éveit már leszámlálta, midőn egyetlenegy fia, kit végtelen értékű temérdek kintsei, ’s naponkint meszszebb határokra kiterjesztett Országa’ Örökösének vélt, amint ez a’ vadak’ üzésével magát mulatván, fondor ellenségének nyilátúl megtaláltatván, és földre terítetvén, tizen nyoltz tavaszon által virágzó élte után lenni meg szünt.
Ezer darabokra részelte eme gyászleplet lebegtető sebes szárnyakon a’ fejedelmi palotába felrepülő hír szívét Attyának, ki nagyon szeretett fiának illy nem várt gyászos eltüntével önnön enyészését egybekaptsolva lenni vélvén, töre ki sebes léptel, az élet’ minden gyönyörjeirül örökre lemondván, ama lakhelybül, hol sok boldog éveit élte le, egy közelébbi kő-meredeknek üregébe, hol artzra omolván, és ön maga ellen kegyetlenkedvén, egy egész az érzéketlenségen túl térő indulattal még ama enyhülés’ poharát is, mellyet a’ békességtűrés’ rajta szánakodó Angyala nyújtott néki, dühössen és vadon viszsza üté, ’s szivét minden vigasztalás ellen elzárta.
Hű szolgáit, kiknek minden esdekléseikre, ’s zápor gyanánt öntött könnyeikre megkérlelhetetlen maradott, magátúl rideg keménnyé vált szívvel elüzvén, a’ setét éj’ madarai a’ magos Égbe nyúló emlék-alkotványok’ boltozatjaitúl viszsza hangzatott, ’s a’ magány’ csendjétül rémitőbbé tétetett szomorú, ’s lelket megrázó huhogásainak nyitá meg egyedül, – máskínt öröm hang előtt elzárt füleit.
„Lehet e’ az Istent – mély keserűségébül zokogva felkiáltott, – jónak mondani, ki a’ halandók’ szíveiket olly véletlenül egy hegyes tőrel által veri, ’s alkottait illy rettenetes sújtással egyszerre öszve zúzza. Ti ravasz Imámok! – ne bátorkodjatok ezentúl a’ ti állításaitok szerént mindeneket böltsen igazgató, ’s a’ határtalan szeretett karjaival ölelő főbb Valóság’ igazságának, ’s jóságának magasztalására ezentúl ajakitokat megnyitni! – Ő, kirül valjátok, hogy az Ég’ kékes boltozatjátul fogva, melly alúl mindenhatói tronja ragyog le a’ halandók’ szemébe, egész a’ tenger sima tükréig minden az ő jóságát hirdeti, – örülni látszatik, midőn a’ halandók’ reménykertének tarka színekkel borított ékes, ’s kellemes virágjait hatalmas kezével egyszerre öszve tépheti, és menyköveket szóró haragjának óriási erőtül ingatott vaspáltzájával a’ szerentse minden földi erőt, ’s időt megdúló tornyait földre teríti, lerontja, ’s szét szórja. Ha a’ jóság lenne tulajdona, ’s ama végtelen hatalommal birna, mellyet a’ tsalfa Dervis reá ruház, nem tartozna e elnyomni, ’s fel tartani ama számtalan roszszak’ özönárját, melly e’ világot elöntvén, ’s szörnyüleg pusztitván azt az inség’, ’s sanyaruság’ rettentő lakhelyévé változtatja? – Utálom a’ létet, mellyet alkotottainak tsak azért ada, hogy felülrül ezeknek nyomorúságaira mintegy örömmel nézzen alá. Vegye viszsza ezen erőszakkal reám kötött ajándékát.”
Midőn az illy kínos érzésekben elalélt, – elkeseredett szívének mélyébül a’ megrepedésig felsohajtó – a’ lét, ’s szünet közt dühösen küzdő Abdul, ama szavakat törekező hanggal, kinyögvén, meg átkozott éltének határt vető damaszk atzélját*
Damaszkuszi acélját (pengéjét).
hüvelébül ragadva ki rántotta, hogy azzal pokolbéli kinokkal dühödő melyét által üsse, azon szempillantatban egy hirtelen villámlás nagy fénnyel váltja fel a’ kesergő kínos jajjaitól szörnyen rengő barlang’ setétjét – és egy minden földi szépet, és nagyot le alatsonyító felséges Lény sebessen le veré a’ vakmerő ’s bünhödt teremtés’ ön maga ellen felemelt karját. Égikéket játszó ruha símulva fedé e’ mennyeinek nyulánk, ’s deli állású testét, – amarant koszorú ékesíté álmélkodásra vonzó, ’s tiszteletet-parancsoló homlokát, jobb kezével lengetvén egy kedvesen zöldellő pálma ágat. – „Utánnam léptemben, – mondá Abdulnak eme boldogabb világi Lény, – ama fejébel a’ magosan repülő felhőket fentartó hegy’ tetejére, – és oda eljutván imígy folytatá szavait: „Én vagyok Kalok, a’ Béke’ Angyala, tekínts alá a’ mélységbe, melly láthatárodban megnyílik.
A’mi itt szemeibe öttlik a’ Kalifának – az egy kopasz – sivatag, a’ napnak egyenessen leverő sugári által leégettetett, ’s a’ természet kellemeitül megfosztatott sziget. – Ennek közepén üle egy halotti vázhoz hasonló szerencsétlen ember, kinek rémítő artzvonásai lelki kínokat, küzdést, és kétségbeesést hirdetének. Ez vala egy a’ tenger tsalfa habjain boldogulására törekedő, ’s kintseket szomjúhozó Kereskedő, ki a’ vizeket fenékig dúló szélvész által okoztatott hajótörés után, létét tsak azért látszatott megtartani, hogy azt itten az éhséggel való küzdés után annak emésztő kínnyai közt végezze, ki illy rémítő gondolatok között, illy szavakat zokogott ki: „Nem látok többé még tsak egy földi epret se, mellyel ellenem dühösködő éhségemet üzhetném – nem találok egy csep vizet se, mellyel szomjúm’ égető tüzét el olthatnám. De ha az éhség-halált meg dúlom is – prédája vagyok a’ fene vadaknak, kik e’ puszta rengeteg-helynek egyetlen lakói lévén, rémítő ordítással a’ levegőt hasitják. – Drága kövekkel rakott ládikáját, – mit ama betstvesztő rongyokat lökvén el magátul – tsúszva, ’s küzdve az erőtlenséggel, jut el ama hegy térre, a’ hol az égi abroncson haladó napot többnyire látá a’ maga fénnyében feljönni, ’s a’ tenger’ vizeibe le merűlni, – vizsgáló, ’s száguldó szemeit remegő szívvel veté szerte minden tájra, egy haj után, melly őtet a’ kinos halál karjai közül ki ragadná, mélyen sohajtozván.
„Mennynek Lakosa! – esdekle Abdul, Kalok lábaihoz omolva – „ne engedd e’ nyomorúltat így elveszni! – „Ne szóljál, ’s ne béketelenkedjél, – felelé ez néki, – hanem inkább figyelmezzél!” Ekkor tekintvén látott egy hajót, ezen szerencsétlen által felemelve lobogtatott keszkenőjével adott jelre, feszített vitorlákkal sebessen a’ sziget felé tartani, ’s hasítván a’ vizeket végre ehhez el is jutni. Lefesthetetlen azon öröm, mellyet e’ szerencsétlen egész létében érezett, midőn a’ hajósok, rövid szóváltás, és alkudozás után, megigérék néki, hogy óhajtott hazája keblébe viszsza viszik őtet, ha jutalmúl drága köveinek felét által engedi. A’ világ’ minden kintseit kész vala nékik feláldozni, ha azokkal birt volna. – De ezen méltatlan teremtések alig pillanták meg az iskátulát, ’s alig veték fel a’ benne lévő kints’ értékét, midőn az egészt szomjúhozván, telhetetlen fekete lelkük, azt magokévá tévén, szerencsétlen embertársokat oda hagyják, ’s hajóra kelvén, annak setét ködbe borult szemei elül sebesen eltűnnek.
Minden esdeklései, ’s sebes vízár gyanánt orczáján lerohanó kőnnyei meg nem lágyíthatták ezen kegyetlenek’ kő-sziveiket, bátor ön maga ajánlotta nékik dijúl egész kintseit, tsak vinnék magokkal őtet szülötte édes földére viszsza.
„Vallyon elnézheti, ’s büntetlenül hagyhatja e’ a’ Mindenható ezen szörnyü igazságtalansággal egygyesített gonoszságot?” – jajgatva zokogá eliszonyodtában Abdul. – Vak halandó, nézd tsak ama hajó, a’ mellyre megszánt embertársodat bízni kívántad, – a’ habokat tornyokra emelő szélvész által mint sújtatik a’ rendithetetlen kőszirthez, mint zúzatik ez által ezer darabokra? – nem látod a’ rajta volt népet küszködni, őket a’ mélybe sujtó habokkal? – nem hallod e egész a’ magas Egeket verő jajos kiáltásaikat? – omolj le a’ porba – ’s földig meg alázódva, ne bátorkodjál az Örökkévalónak eseteink’ bölts elrendelései ellen vakmerően, ’s megelőzőleg kikelni. A’ halandó, kinek sorsa te benned a’ könyörületesség’ érzéseit támasztá, meg mentetik a’ végső veszélytül – de nem akként, amint határok közé szorítatott elméddel képzeled, ’s felérheted.
„A’ fösvénység’ büne fogta el, ’s utálatossá tette lelkét. A’ kintsét úgy tekinté ő eddig, mint a’ tündér veszszőt, mellyel a’ szerencsét ön magának hódolni kénytetné – a’ szerentsétlenséget pedig magátul meszszire üzné el. Most tanúlta meg azt igazán megvetni, ’s meg esmérni, hogy az veszélyt is hozhat a’ halandók’ fejére, hogy tsak a’ helyes használás és erkölts határozza el annak betsértekét.”
„Szerentsés az, kit a’ viszontagságok, és bal esetek tanítván, böltsé tesznek. – De Abdul emeld fel szemeidet, mellyek elébe ismét egy tekintetre, ’s szemlélésre méltó eset tünik majd.” – Tekintvén a’ Kalifa, – szemeibe ötlik egy felséges nagy fejedelmi épület, mellyet ékesitettek eldődeinek emlék oszlopai, a’ mellyek ragyogó jáspis kőbül látszatának emelve lenni. Ketté repülnek az elefánt tsontbul mesterségesen készített ajtó szárnyai, mellyek arany sarkakon forgának. Bent tünik az álmélkodónak szemébe egy gyémántokkal tündöklő fejedelmi trón, mellyet számtalan követek, ’s külömbféle nemzetek’ nagygyai, mély megalázodással környékezének. E’ királyi székben ül maga Aborám, olly igen búsan siratott fija a’ Kalifának – oldala mellett pedig egy fejedelem aszszony, kinek szépsége magát az alkotó természetet felül múlván, minden érzőket egész a’ néma álmélkodásig ragadá el.
„Nagy Isten! – magán kivül lévén, fel kiálta Abdul – ez az én szülöttem! oh bár tsak ezen kedvest, szenvedő, ’s a’ fájdalom által martzangoltt atyai szívemhez szoríthatnám – bár tsak vérig öszveroncsoltt karjaimmal őt ölelhezném – bár tsak könnyeim’ özönének forrása az ő mellyén szárodna ki!” – „Abdúl, miként karolhatsz által egy lelki lényt? – mondá néki a’ mennyei követ. – Eme tünő jelenés tsak azt képezi, ’s példázza, melly sors érné nagyon kedvelte fiadat, ha élte’ fonala ketté nem metszetett volna.” Ah! – sebes zokogással, – rebegő nyelvel fel szól a’ fejedelem – mért kelletett hát a’ kegyetlen halál’ viszszaverhetetlen kezének, annyi sok remény’ kellemes virágjait így egyszerre szét tépni, ’s el szórni – mért kelletett engem’ ama örömtül megfosztani, melly reám háromlana, ha szülöttem’ ditsőségének, és hatalmasságának szemlélője lehettem volna!” – „Mérzsékeld indulatodat, viszszonozá az Angyal – és figyelmezzél!”
Tekíntvén Abdul, látja, és veszi észre, mint vonódik most lassan kedves fiának ez előtt felséget, – magasságot, – erköltsöt, – és ártatlanságot áruló homloka, mély dühöt, és rettentőséget jelentő rántzokba – mint hulnak lassan le számtalan kellemeivel másokat bájoló ortzájának kinyiltt piros rózsai – mint váltyák fel az ő, kegyességet, és nagy lelket valló képének szép színeít, a’ vadság, és fene indulat’ remitő vonásai; – Szörnyeteg, – mély boszszú, ’s ennek elválhatatlan társa, a’ dühödés – mint egy mindent megemésztő tűz, veri ki kékkel vereslő langjait, a’ rettentőnek vadon villogó szemeibűl, és mindent öszve zúzó karja vérrel vagyon födve. – Abdul maga, ’s Aborámnak hitvese, kik ez előtt minden nagy tetteinek tárgyai, ’s az ország’ ékességei valának – a’ dühösnek önnön kezei által meggyilkolva vérükben fekszenek a’ trón’ emeleténél, – mellyet már most iszonyodással rémítő képek állanak körül. – A’ riadó pártütők’ borzasztó hangjai töltik az útzákat, ’s verik az Egeket. A’ napkeleti ékességgel ragyogó királyi palota most változik által egy szennyes mély homályú tömlöttzé, – itt a’ puszta földre lesújtva, – kezei, ’s lábai szorító bilintsekkel terhelve, – eget, ’s földet rendítő átkokat hörögve fekszik Aborám, ki már szemeitül is a’ felzendültek’ dühös boszszúja által megfosztatván, ragadja, egy a’ nem lét után égő vággyal szolgája kezébül a’ méreg edényt, hogy istentelen élte után mohon abbúl halált, ’s enyészetet ihasson.
„Boldog az a’ halandó, kit az örök végzés eleve való halál által ment meg a’ büntűl – így szóla az Angyal, – mert úgy nints többé hatalmában, ön magát, és másokat bús epekedésbe dönteni, ’s keserves jajokra fakasztani.” – A’ Kalifa pedig viszszonozá: „Örökké való! a’ porba leomolva hódolok felérhetetlen szent végzésednek, ’s azokat földig le alázódva imádom. – O melly nagy, ’s iszonyú gonosz tettektül mentetted meg fiamat önnöm elenyészte által – engemet pedig mely szörnyű veszélytül! – ki esztelen én őtet, mint minden boldogságom’ eltüntét olly igen könnyeztem bús fájdalmamban merengve. A’ béke’, ’s ártatlanság’ gyenge karjain nyugodva tsendessen hagyott hátra bennünket, – áldott e’ földön az ő emléke, – lelke pedig fel emelkedvén annak porábúl, a’ mennyeiek közé eljutott, hogy a’ Proféta által a’ jóknak lekötött kimondhatatlan örömeknek legyen örököse.” Lökjed hát magadtúl el, – mondá ekkor néki az Angyal, – ama öldöklő fegyvert, mellyet mint egy elvetemedett gonosz önnön véredben akartál meg forgatni; – az örökké valónak jóságárúl, és böltsességérül való kétség, ’s bizodalmatlanság már ezentúl lelkedhez ne férjen; hanem inkább annak alázatos imádásában, és annak való mélységes hódolásban follyanak ezentúl életed’ napjai. – Mint ama víziárkok, mellyek parantsolatodra a’ Nilus folyamnak ásatnak, a’ tenger’ vizeit fel nem foghatják – szinte úgy a’ halandó le nem hathat az isteni böltsesség’ feneketlen mélyébe, ’s azt ki nem merítheti.”
Minekutánna ekkép felséges hangon megintette Abdult – felemelkedve viszsza tért az ötödik menybe – a’ honnét le szálla. Suhogása a’ levegöt verő szárnyainak, mellyeken a’ napfény kimondhatatlan kellemes színeket játszott, hasonló vala ’ magasrúl sebessen le zuhanó vizek’ zúgásához. –
Meritzay.


HUNYADY VITÉZEIHEZ.

Hány nagyralátó, hány kifajúltt*
Elfajzott, elkorcsosult.
irígy,
Kohol bilincset ’s lánczokat ellened?
Arany szabadság, ég’ leánya,
Honnom’ örök disze, őrje, védje!

A’ szolga-vasban sorvadozó pulya
Rab-lelke, és a’ gyáva bagoly-szemek,
Nem tűrik égi lángu arczod’
Mennyei fényt ragyogó világát.

Őt századoknak szent hagyományait,
Dicső Előink’ bajnoki véreken
Nyert birtokát, és fény-örökjét,
Vágyna bitanglani a’ kaján; de

Réműlve adnak hátat, az ellened
Támadtt poroszlók’*
Katonák, fegyveresek.
büszke csoportjai,
Kiknek haszonvágy nyújta tompa
Fegyvereket remegő kezekbe:

Ha harczra hívja a’ Haza’ szent szava,
Attilla’ ’s Árpád’ törzsöke’ sarjait,*
Nemzetségének utódait.
Az elnyomókon bosszut állva
Győzni; ’s ha – nem: szabadon kimúlni.

Értted vivának Hős-eleink, viszont
Te lelkesítsed hív unokájikat,
Edzett kebellel bírni, a’ vad
Fergetegek’ rohanó viharját.

Állsz még, Honomnak Palladionja, ’s állj!
Míg ősz Dunánknak habjai, fel felé
Nem folynak, és a’ Tátra’ bércze,
A’ Tisza-mosta lapályra nem húll.

Fenyéry Gyula.


TISZTA SZEMÉREM.

Tiszta szeméremnek jele lesz deli Lányka, ha arczod
Akkor is, a’ mikoron senki se látja, pirúl.

Szenvey.


ARTEMISIA AZ Ó VILÁGBOL.

A’ nagy szív csak nagyot tehet,
Ha érzési közt fel mehet,
Az örökös hűségre;
Már itt a’ földí indúlat’
Csalfa ingere nem múlat,
’S csak egy lépés az Égre.

Caria’ Tartómányában*
Ókori perzsa tartomány.
Az uralkodók’ sorában,
Egy boldog király vala,
Mert szép Artemisiája,
’S népének minden osztálya
Érte éle, és hala.

Mausóleus vólt a’ neve,
’S azzal, hogy királlyá leve
Csak számosabb gondja volt,
Virágzott minden alatta
Az érdemet apólgatta
’S népe hozzá bátran szólt.

Artemisia’ karjain
Enyhűlve földi gondjain,
Nyúgodalmát fellelé;
Igy házi bodogságában
Meg újjolván országában
Csak a’ köz jó ment elé.

Szép reménye kedvesének,
’S forrón szeretett népének
Messze időkre kinyúlt,
De a’ mint a’ sors mostoha,
A’ jó meg nem élhet soha,
’S a’ király hamar ki múlt.

Hív népe’ kettős jajjára
A’ bús özvegy nagy sokára
Férjét el temetteté,
De sir-oszlopa tetejét,
Majd néki is nyúgvó helyét
A’ felhőkig viteté.

Hogy így fel érvén az égig,
Szerelmének állna végig
Örök tanúja benne,
A’ mester Görög-országnak
Remeke – és a’ világnak
Hetedik csoda lenne.

Hogy kő kövel egygyesűlvén,
Szellők hozzájok repülvén,
Tanulnának érezni,
Hogy a’ hűség’ Planetája
Sárga fénnyel járna rája
Est-harmatba könnyezni.

Minden reggel, minden este
Itt ült férje’ hideg teste
Kedves társaságában, –
Bájvidék nyilt mindenfelé,
De kedvét másban nem lelé
Tsak szíve’ hiv kinjában.

Szép királynéja’ példáján
A’ szegény özvegy is kaján,
Sorsát itt kesergette,
Népét is jó asszonyához,
’S önn szivek’ indúlatjához
A’ sir hivebbé tette.

A’ mint így a’ sirhoz jára
Egyszer a’ nép viradtára
Férjénél halva lelte.
Boldog, hogy meg pihenhetett, –
Teste hamvához tétetett
Mint éltében rendelte.

Az áldozat jutalmat nyert,
Nyúgott a’ vágyódó szív, mert
Kedveséhez el ére;
’S nálunk is hív szerelmének,
Szép kinnal zárt életének
Örök hír lett a’ bére.



A’ MÁI ARTEMISIA.

Egy Férj lévén nem régibe
Halálos betegségibe,
Másútt volt é! vagy nálunk? –
Még is hogy meg történhetett,
’S a’ dolog igaz lehetett,
Tanút itt is találunk.

Ápolgató felesége,
Hogy a’ mint kötelessége,
Halálán is segíttsen,
Még a’ sirból is fel kelő
A’ jót másnak irígyelő
Aggódásin enyhittsen:

Hív özvegységét igérte,
’S hogy ne kételkedne kérte
Az örök fogadáson,
Tudván hogy az a’ túlsó part
Jó messze van, attól nem tart,
Hogy onnan ide lásson.

Mig férje a’ halált vivta
Mindenünnen össze hívta
A’ mester embereket, –
Így el húnyva szép álmába,
Által ment a’ jóbb a’ hazába
Hallván, látván ezeket.

Hitte hogy a’ hív kebelet
Az oszlop majd sirja felett
Édesen nyomni fogja;
De hüséges felesége,
Hogy a’ temetésnek vége
’S bánatját ki zokogja:

A’ poros gyászt el vetette,
Más napra fel készittette
A’ kastély’ állás-fájit,
Hogy más ki jegyzett alakja
Új szerelmei közt lakja
Tágított palotájit.

Szatthmáry.


GÖRÖG-ORSZÁG’ ISTENEI.

(Schiller után.)*
Friedrich Schiller Die Götter Griechenlands (1788) című költeményének fordítása.

Még a’ szép világon ti uralkodtatok
’S az örömnek könnyű vezérfékei
Ált boldog népeket ti igazgattatok,
Tündér világnak bűbájos lelkei!
Ah! még ti tettetek örömszolgálatot,
Be más volt a’ világ’ sorsa, ’s virtusza,
Még szép templomidnak koszorú fonatott
Amathuntnak*
Amathus ciprusi város, Venus istennő egyik kultuszhelye.
Vénusza!

Még a’ költés lelke bájos ihletésben
A’ szent Igazzal hiven szövetkezett,
Életkedv ömledett itt a’ teremtésben,
’S a’ melly soha sem fog érezni, érezett,
Akkor a’ természet’ tiszta édenében
Minden valók még szeretni tudtanak,
Minden tárgyak a’ szűz bölcseség’ szemében
Egy Istent példáztanak.

Hol most lelketlenűl, ’s élet-veszteséggel
Egy tűzgolyó forog az ég’ aetherén,
Ott akkor Heliosz csendes dicsőséggel
Járt, és kormánykodott arany szekerén.
Oreászok laktak ormán e’ halmoknak,
Ama’ fában egy Drüász rejtezkedett;
A’ folyók’ hullámja ékes Nájaszoknak
Vedreiből ömledett.

Azt a’ babért Daphne lelkesíté vala,
Ezen kőben itt Nióbe*
Niobé thébai királyné tizennégy gyermeket szült; egyszer Létó elé helyezte magát, mivel Létónak csak két gyermeke született. Létó ezt elpanaszolta gyermekeinek, akik lenyilazták Niobé gyermekeit, aki fájdalmában kővé vált, de még utána is könnyezett.
halgatott,
Ama’ berekből hangzott Syrinx gyász dala,
’S Philoméla*
Philoméla egy erdőmélyi rejtett istállóban esett sógora, Téreusz király vágyának áldozatául, és, hogy ne tudja elmesélni a rajta esett erőszakot, Téreusz nemcsak bezárja az istállóba, hanem a nyelvét is kivágja; az istenek kegyelméből változik a néma Philoméla a legszebben éneklő madárrá.
e’ ligetben sorvadott.
E’ patakban ejté könnyét Demeter – a’
Vesztett lányt nyomozván a’ boldogtalan;
’S ott ama’ dombtetőn kiáltá, Cythera
Szép barátját – hasztalan.*
Démétér lánya Perszefoné, akit Hádész, az alvilág istene elrabolt és feleségül vett, anyja pedig sírva kereste (Küthéra görög sziget, Aphrodité kultuszközpontja).

Le Deukálionnak nemzetéhez szállni
Akkor még az égi karnak kedve lön,
Pyrrha szép leányi köztt kedvest találni,
Köz’tök Hyperion pásztor-sorsot vön.
Ember, Isten, Hérosz körül a’ negédes
Kis Ámor egy szép rózsa lánczot füzött,
Ember, Isten, Hérosz Amathuntban édes
Szövetkező kényt üzött.

A’ setét komolyság derűlt környetekben,
’S szomorú le mondás számkivetve volt,
Boldogság ömledett ah! minden szivekben,
Mert a’ rokon láncz boldogokhoz csatolt.
Akkor a’ szép volt csak szent – világ’ szinén; a’
Nyájas Isten minden kedvben osztozott,
Hol a’ szemérmesen piruló Kaména,
’S Grátzia törvényt hozott.

A’ nyájas Papasszony’ Grátziák’ oltárához
Térdelve rebegett imádságokat,
Több csendes óhajtást küldött Cytherához,
’S tett a’ Chárisznak hit-fogadásokat;
Nemes büszkeség – ott fenn is parancsolni –
Tanítá az éggel-rokon rangra őt’,
’S a’ szépség’ szent övét hiven meg őrízni,
Melly meg győzte im magát a’ Menydörgőt.

Mennyei volt az a’ tűz, és halhatatlan,
Melly büszke hymnuszit Pindárnak ihleté,
Árion lantjában lángzott olthatatlan,
’S Phidiász kövét csúdásan élteté.
A’ valók, és formák szebb, nemesb jelekből
Hirdeték itt magas eredetjeket;
’S az Istenek, kik le szálltak az egekből,
Nyitva látták itt viszont az egeket.

Egy Isten’ jósága becsesebbé tette
A’ temészet’ minden adományait,
Irisz bolthajlása szebb szinnel hímzette
A’ gyöngyöktől rengő rét’ hullámait;
Akkor Himerának rózsás lepelében
Szebben pirkúlt*
Pirkadt, kelt.
a’ természet’ reggele,
És a’ sip a’ pásztor Istennek kezében
Bájosb hanggal volt tele.

Gániméd képében virágzóbb szinekkel
Rajzolád magad’ Ifjúság’ kelleme!
Istenkedőbb, és hős-merészb szellemekkel –
A’ Medúza paizssal – erkölcs’ érdeme!
Boldogítóbb volt, és szentebb a’ szíveknek
Örök kapcsa, még Hymen köté vala,
Lágyabban símúlt ált a’ Párka szüzeknek
Újjain az élet’ vékony fonala.

A’ Thyrzus-forgatók’ Évoe-zsinatja,
’S a’ párduczok’ pompázott fékzete,
Jelenték, hogy jön a’ vidám kedvnek atyja,
Faun, ’s Szatyr elő tántorgva léptete.
Körülötte pajzán táncz között, riadva
Dicsérték borát a’ bőszült Maenadák,
’S Liber láng arczái a’ serget vigadva
Billikomra nógaták.

Nagyobb lön értéke azon adománynak,
Mellynek izletében adója részt veve,
Közelebb volt Ura a’ nagy alkotmánynak
A’ gyönyörhez, melly mivében ömlede.
Látszik é az enyim elmém’ lángzatában,
Vagy talán a’ felhők’ sátorába’ van?
Kémlelem ötet az Ideák’ honában,
’S az érzékvilágban; – de csak hasztalan!

Szép templomitok, mint paloták mosolygtak,
Hősi játékok dicsőitettenek
Titeket koszorús innepin Isztmusznak,*
Az iszthmoszi játékokat az olümpiai játékok előtti és utáni évben tartották; a pánhellén játékok egyike.
Hol a’ sok kocsik czélra dörögtenek,
Lelkes szép lejtésü tánczkarok övezték
A’ pompás oltárt, – ’s myrtusszal bé fonák,
Homlokitok’ győztes koszorúk himezték,
’S hajatokat koronák.

Istenének kiki leg kedvesb jószágát,
A’ pásztor leg szebb báránnyát áldozá,
A’ nemes vendéglő’ házi barátságát
A’ harsány vendégi kedv jutalmazá.
Hová lépek? hát e’ bús csend állatéka
Hirdeti é itten nékem Alkatóm’?
Setét, – mint ő maga – az ő borítéka,
’S őt’ csak le mondásom-ált’ imádhatom.

Akkor a’ haldoklót ágyán nem fenyíté
Kaszás csontszörnyeteg; - vég lehelletét
Kékült ajkáról egy édes csók repíté,
Egy Géniusz hajtá le szövétnekét.
Im’ még az Orkuszi nagy birói széken
Is egy földi Asszony’ unokája ült,
’S egy Erinnisz Thráker’*
Thrákiai (görög).
panasszán érzékeny
Indulattal fel hevűlt.

Elüzionban szép öröm-érzedelmét
A’ boldog árnyék viszontag fel lelé,
Szűz vonza érte itt a’ Férj’ hív szerelmét
’S a’ Lovász is ment az érdem-út felé.
Szokott énekekkel zendül Linusz lantja,
Alcesztára húl Admetusz karja itt,*
Admétosz görög király, aki beleszeret Alkésztisz királylányba, a lány apja azonban azt mondja Admétosznak, hogy csak akkor adja áldását frigyükre, ha a leánya kezét úgy jön megkérni a királyi udvarba, hogy szekerét oroszlánok és vadkanok húzzák; Admétosz áldozatot mutatott be Apollónnak, aki segítségére sietett.
Oresztes barátját viszont meg pillantja,*
Oresztész legendás görög király, igaz barátja, akivel együtt indul útnak, Püladész.
’S Philoktetes nyilait.

Ah! de mindörökké nem fog vissza térni.
A’ mit én ezen világon el hagyok,
Minden szent kötés egy végbomlást fog érni,
Minden kedv, melly ált’ most félisten vagyok.
Idegen nem ismért lelki kellemekkel
Mereng felém egy túl-világ – mint végtelen!
’S kedvekért, mellyek most ihletnek hevekkel,
Ujjakat vagyok cserélni kéntelen.

Akkor szebb jutalmat, ’s bért reménylve gyúltak
A’ terhes virtusz-pállyán a’ küszködők, -
Fel az Isten-karnak honáig nyomúltak
Tetteikkel a’ lelkes vetélkedők.
A’ hóltak’ számvevő komoly Fejdelmének
Ti csendes Istenek meg hajoltatok,
Révésznek Olympból kalaúzként fénylének
Kasztor, ’s Pollux magzatok.

Hol vagy szép világ? térj bájid’ fátyolában
Ismét vissza, te természet’ gyöngykora!
Óh csak az énekek’ szép tündér honában
Pirkúl még regés idődnek bíbora.
A’ mező holt mássa ama’ régi szépnek,
Felém egy látható Isten sem lebeg;
Óh amaz élettől meleg drága képnek
Csak árnyéka maradt meg! –

A’ zordon éjszaknak mind ama’ nemessen
Diszlett virágok prédái lettenek,
’S hogy mindnyája köztt csak egy Gazdag lehessen,
El kellett enyészni néktek, Istenek.
A’ csillagos égen gyászosan nyomozlak
Szeléne, de arczod még fel nem lelém,
Erdőkön, ’s habokon által kiáltozlak,
’S csak holt viszhang nyög felém!

A’ tőle származó kedveket felejtve –
Már nem hevülve felsége’ bájitól,
Titkos vezérlelkét már soha nem sejtve, –
Nem boldogabb szívem’ boldogságitól;
Müvésze’ becséhez is már érzéktelen,
A’ függő órának holt veréseként,
Követi a’ szolgatermészet kénytelen
Ma a’ nehezék törvényt.

Hogy holnap új anya légyen, a’ koporsón
Ma-halált ohajtva-önként dolgozik,
És a’ sok hold azon eggy örökös orsón
Ön magától fel, és le gombolkozik. –
Az Istenek, Bárdusz-hazákba menének,
Holt valókká válva egy világ előtt,
Melly szárnyára kelvén önnön erejének
Nem kiván már vezetőt.

Barát, testvér nélkül, ’s mássát nem ismérve –
Nem isteni, nem por-alkatú anyát –
Bírja az aetherben – kimulást nem érve
Egy Másik Szaturnus’ ledőlt trónusát;
Ő a’ természetnek zordon vadonában,
’S előbb, mint sem élő valók voltanak,
Mindenütt az idő’ hosszú folyásában –
Önnön képét látja csak.

Olymposz’ polgárit lehetett el érnem,
És amaz Istennel, kit képfaragó –
Márványom tisztelt, magam’ öszve mérnem;
Kicsoda Melletted a’ leg főbb való,
Azok közűl, kiket földi anyák szültek?
A’ férgeknek első leg jelesb neme.
Óh még az Istenek emberként hevűltek,
Istenessebb volt az ember’ érdeme.

Te! kinek földhez ver dicsőség-sugára,
Értelem’ Mestere! – adjál szárnyakat,
Hogy szállongjak velek léted’ pállyájára, –
Adjál – Téged’ mérni, nékem fontokat. –
Vagy a’ komoly Istenasszonyt tölem vedd el,
Ki tükörével meg vakít engemet,
Szelidebb testvérjét küld le szerelmeddel
Amaz – siron túl intézze éltemet. *)

____________
*) Egy másik kiadásban (lásd Leipzig*
Lipcse.
1804) ezen verssel végeződik:

Úgy van! haza mentek, ’s minden tiszta kellem,
Minden szép, ’s felséges utánnok haladt, –
Minden szin, élethang, minden hősi szellem,
’S nékünk ah! csak a’ lelketlen szó maradt.
Ki válva karjából az idő’ dühének
Pinduszon lengnek ők Isten-szárnyok ált’;
’S így örök életet annak ád az ének,
Ki már látta a’ halált.

Szenvey.


GŐZ-HAJÓHOZ.

Drága teherrel
Tünsz fel az Iszter
Szőke tükréből
Metszve hab-árját.

Kincset ahító,
Érted esengve,
Várja te tőled
Gondjai’ bérét.

Hogyha szerencsés
Volt evezésed
Partra tolongva
Mennyi sziv örvend!

Kincseket ennek,
Annak öröm-hírt
Víg zajogással
Társz kebeledből.

Szép remek-mív! kár
Volna enyészned,
Léted’ irányzó
Gőzzeid által!

A’ nap alatt nincs,
Nincs maradandó,
Minden enyész; ez
Téged is érhet;

De ha Marímat
Nyerted öledbe,
Ment vagy a’ vésztől
Bízva repülhetsz!

Angyalod ő lesz,
Hozzd el azért, hogy
Látva megint őt,
Boldog lehessek.

Besze.


CSŐVÁR.*
13. századi vár, a török által esett el.

(Rege a’ Magyar előidőbűl.)

Hogy Budának palotája
Fél világra homályt tolt,
’S benne Mátyás’ koronája
Fél világnak parancsolt.
Mikor minden vitéz – magyar
Haj! és csak magyar vala –
És bátorság és nemesség
Volt hazánk’ őrangyala.
A’ hány ellenségre talált,
Annyi veszélyt szórt és halált
E’ kicsinyben nagy Nemzet
Mellyet Atilla nemzett.

Possasinnál*
Magyar-török ütközet helyszíne.
folyt a’ sok vér,
Haj! de csak a’ török vér –
’S a’ világ rendítő sereg
Onnan vissza mostan tér.
Az a’ zászló, kit Szent László
’S Lajos hagytak örökűl;
’S a’ győzelmek szent dijjában
’S fényjében most örökűl:
Az a’ zászló van kezébe,
Bendegúz*
Mundziuch (a Bendeguz névalak elíráson alapul) hun nagyfejedelem Attila apja a mondai-krónikás hagyomány szerint, melyet leginkább Kézai Simon gesztája (Gesta [Hunnorum et] Hungarorum, 1282 k.) közvetített tovább az utókor számára. (vö. KFV., 724.)
lehell mejjébe;
’S ha nem övé’ e’ világ,
Hol a’ hős? ki felé vág! –

Szívbe égve, hirbe fénylve
Buda felé lobog már,
Mint a’ nap elősugára
Egy csapat villám huszár.
Úgy néz ki mint a’ hatalom,
Ah! mert itt egynek lenni –
Annyi mint az örök hirben
’S dicsőségben rézt venni –
De nagyon is tudja nevét.
Érezvén önn becsét ’s hevét
Egyről egyig sorjában
’S ez a’ dal zeng szájában:

Felköté Tarczai Gyula*
Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
Szép apjának pozslárát
A’ törökre ki meggázlá
Édes hazánk’ határát,
’S felhevűlvén az ősi tűz
Még fiatal erében,
Bizakodik próbált kardja
’S neve’ szerencséjében.
’S valamerre szeme tekint,
Mindenfélől dicsőség int;
„S már azt hiszi egy Magyar,
Hadat tipor ha akar.

Jön a’ török – fut a’ török
Mátyás Budán a’ Király:
’S Téged Isten-dicsérünkkel
Van csak tele minden száj.
Az ellenség ha kel, már dül –
És siratják feleik,
Mert a’ Nemessek’ kardjoknak
Serget döntnek éleik:
És a’ ki előttők megáll,
Azonnal más világra száll:
Mert azt hiszi egy Magyar
Hadakat dönt, ha akar.

Már Attila’ büszke vára
Fénylik a’ századoknak;
’S arany szabadságaival
Fent kérkedik azoknak:
És mig Mátyas lesz királyja
Ellenségre ha talál,
Az ővé dicsőség és hír:
Emezé csak a’ halál.
És ez mind örökké úgy lész,
Nincsen tábor melly el nem vész:
Mig azt hiszi egy Magyar
Hadat tipor, ha akar. –

A’ hírnek sebes szárnyain
Világ szerte e’ dal jár;
’S e’ dalon léptet a’ pompa,
Melly önmaga a’ huszár.
Az előcsapat’ fény-rendjét
Ím Tarczai vezeti
Ki fortyongó paripáját
Két kengyelre lépteti.
De jaj! bánatos szép arcza
Mert keblében van olly harcza
Mellyet, bár minden hadat,
Soha el nem tiporhat.

A’ szivet, melly visszaszeret,
Ha érzed érdemelni;
Ezer pokol ’s élő halál,
Ha nem tudhat’d ölelni.
Hát ha még a’ messziségen
Féltés gyötri lelkedet,
Mellyik kehely, mellyik varázs
Csendesít le tégedet?
Lelkében sötét éj borong,
Szíve Csővár felé szorong;
A’ hol hagyta kedvesét
Eltiltott szerelmesét.

Mint mondják ekkor Csővárott
Az Úr Raskai György*
Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
volt,
Garmadában áll’t aranyja,
’S parancsa faluknak szólt:
(De az öreg Tarczainak
Nehézkes ellensége
Mert a’ királytól emennek
Többet nyert vitézsége.)
Fija Dénes hős-tüzében,
Villong Mátyás’ seregében:
Margit otthon csak maga
Mint a’ vidék’ csillaga.

Tetszik ő nem csak atyjának
Mint egyetlen reményje;
De az egész ifjuságnak
Csak ő a’ szemefényje.
Ezer szívnek annyi éltet
Pillantási adhatnak,
És a’ környék’ szerelmei
Ő hozzá vonattatnak.
Sok száz paripák ugrálnak
Körűlte e’ tündér várnak,
Egyik fel, a’ másik le,
Ez ki – az el – ez bele.

Gyakran lebeg Rozgonyi*
Közelebbről nem adatolható név, itt fiktív hős, mondai alak.
is
Mogyorópej hókáján,
’S lopva vonyit néha eggyet
Tajtékozó zabláján:
Apja kincse, szép termete
Arany hegyeket igér,
’S fel-felszökdell, ha Margitra
Gondol, arczában a’ vér.
Nyergesse prüsszögve játszik,
Magának menyország látszik
A’ várban és vár körűl,
Hol még a’ kő is örűl.

De Margit ezt mind nem látja,
Mert a’ kinek szíve már
Egy választottnak van esve,
Képzete is azon jár;
Azon kivűl minden kiholt
’S a’ bájoló természet,
Nem egyébb mint egy tátott sír,
Mellybe leng az enyészet
Alélt feje tenyerében
Kék szeme a’ magos égben
Keresgéli csillagát –
’S el-eljajdúlja magát.

Mert hogy Tarczai a’ kedves
Belgrádon túl oda jár,
Két hét mulva Imre napján
Fél esztendeje lesz már:
És azolta haszontalan
Kérdezte fűtől fától,
És azolta mennyit szenvedt
Még is tisztelt – atyjától:
Ki őt’ azzal fenyegette,
Hogy Rozgonyi kivülötte,
Ámbátor akarmit tesz,
Veje más senki sem lesz.

Sőtt hogy Mátyás’ hős serege
Visszatért már Budába,
Meghallván Raskai György Úr
Emigy szóll haragjába:
Margit! mindjárt jő Rozgonyi
Készülj ma fogtok kezet –
Holnap pedig esküvőre
Majd az oltárhoz vezet.
Kifogásra semmi szükség,
Az maradok a’ ki mindég –
És akaratom úgy áll
Mint a’ Mátrai kőszál.

Atyám! mond elszánva Margit:
A’ tiéd parancsolni –
Nékem engedelmeskedni
Kell, ’s szavadra hajolni.
Én hogy holtomig szenvedjek,
Ezt kedvedért megteszem:
És minden bú és minden kín
Te ér’ted álom leszen.
De kárhozatba ejteni
Nem adtak még sem isteni
Sem emberi törvények
Egy leányt a’ szülének.

Vedd el tehát boldogságom’
Ha teheted mint Atya –
Leányod ezt békén tűri,
Bár keblét kín szaggatja.
Vedd el Atyám! és szeretlek –
Csak azt ne kivánd tőlem!
Hogy kárhozott légyen a’ más
Világon is belőlem. –
Az oltárnál nem hazudok,
Eskünni csak arra tudok,
Hogy Rozgonyi’ magzatja
Szívemet nem birhatja.

Egy szó mint száz – meg kell lenni!
Öregtől kérj tanácsot,
’S azt kövesd, ha élni akarsz
Éltedben boldogságot.
Az ifjuság – éretlenség –
A’ mit te most nem értessz
Az idő ’s hozzátörődés
Még abban orvoslást tesz.
Nem mind arany a’ mi fénylik.
Füst a’ miért szived vérzik.
Eltűn ez mint a’ pára,
Vágyaid’ bosszújára. –

Mért nem lehet változtatni,
Hogy a’ vén ifjú legyen!
Vagy legalább az ifjútól
Néha tanácsot vegyen.
Mért mutat az öreg’ szeme
Másnak minden tárgyakat!
Mért hiszi az öreg’ esze
Csak úgy jóknak azokat? –
Ha bár századokat láttál,
Mindent még sem tapasztaltál:
De ha e’ sem igazság,
Más volt akkor a’ világ! –

Az érzemény, melly a’ szivbe
Legelöszőr lobbot vet,
Sem futólag sem örökre
Szeretni mást nem tehet:
’S mint a’ nadály akkor vál el
Ha vagy nincs már mit szívni,
Vagy az erőszak ’s vég ellen
Nem lehet többé vívni
’S minél inkább rángatódik,
Annál jobban ragaszkodik
Édes boldogságához.
A’ szív első tárgyához.

György szavára Leányának
Vére meghűl – szava áll,
Keble feszűl – szíve szorong,
És egész félholtra vál.
De hogy még is feleszméle
Szelíd lelke kínjából,
Égre vonúlnak szemei
Siralmának árjából:
’S a’ kiért a’ szive vérzett,
A’ mit gyöngéd lelke érzett,
Vévén gondolatjába
Igy sohajtoz magába.

Ha a’ végzet’ vas törvényje
Így nyomja le éltemet,
Hogy Tarczaim nem birhatja
Néki eskütt szívemet. –
És az atya’ akaratját
Akkor is kell fogadni,
Ha lányától reményt, éltet,
Sőtt mennyet kész tagadni. –
Egy a’ szívem, egy a’ lelkem,
Egy szerelmem, egy Istenem,
Egy hitem ’s idvességem
’S ez az én reménységem.

Nincs tehát minn töprenkedni –
Az oltárhoz elmegyek,
Hogy Atyám kivánságának
Még is eleget tegyek.
De ott csak arra esküszöm,
De ott csak azt fogadom:
Hogy szívemet hogy lelkemet
Én Istenemnek adom.
És onnan azon izromba
Én – én örökre Klastromba
Szentelem fel éltemet,
’S éltemmel mindenemet.

Azonban hogy a’ serdült nap
Sugárait kilőtte,
A’ setétség a’ föld másik
Felére fut előtte.
Margit esdeklő szemeit
Buda felé fordítja,
’S azon tájt, merre Gyulája,
Jajja után jajdítja.
’S verejtékes fájdalmában,
Felöltözvén gyász ruhában,
Várja a’ perczenetet
Melly kínjának határt vet.

Rozgonyi is ki Margitnak
Hidegségét nem hitte;
Még akkor is hogy a’ szép hölgy
Ezt többször jelentgette.
(Ah mert azt hinni szeretjük
A’ mit lenni szeretnénk,
A’ mi nekünk idvességünk
Jaj de még nem a’ miénk.)
Teste deli termetébe
Lelke lobogó tüzébe
Vár a’ boldog órára,
Melly üt már valahára. –

Arany fénylik – megy a’ násznép
A’ vár’ kápolnájába –
Vágtat egy Hős, egy deli Hős
Raskai’ udvarába.
Bal orczáját az ifjúnak
Jancsár szurás szépíti
De mint látszik szive’ táját
Halálos kín keríti.
’S a’ mint paripája megáll,
És a’ vitéz róla leszáll,
Azonnal ledőle ott
Mert Budáról szaladott.

Hol van Margit? Így szóll ottan –
„Most mentek esküvőre”
Illy válasz jő – illy menykő csap
A’ megdermedt kérdőre.
És a’ nappal éjjelre dől,
És szeme homályosúl –
És az irtóztató érzet
Miátt lelke megtompúl.
Viszi a’ düh – ’s a’ kápolna
Ajtajába (bár meghalna)
Az oltár előtt látja –
Mint áll – az ő Sajátja. –

Kétségbesvén a’ zavart szív
Mindenütt vég int felé,
’S az elvesztett boldogságért
Tűzbe vizbe kap belé.
Nem lehet csak akarni is.
Orvosolni a’ sebet,
Ha a’ méreg ellepte rég’
A’ szivet és kebelet.
Kit elszánt szerelme gyötör,
A’ lángon is keresztül tör:
Bár az a’ mit ott talál,
Csak a’ pokol és halál. –

Hah! nem látván mi nagy Szentség
Van az Isten’ oltárán –
Hah! nem értvén mi titok áll
Hű szerelme’ határán –
Ah! felejtvén mit tartozna
Édes Teremtőjének. –
Jaj! nem tudván mi gyilkossa
Mennyei szerelmének –
Mint felhő, mellyben villám van,
A’ leányhoz oda rohan,
’S a’ mint kardját mejjébe
Döfi – nem lát mérgébe. –

Egek! hát csak boldog vagyok –
Még is te vetsz kínomnak
Véget – nem más – köszönetét
Fogadd pillantatomnak!
Én – ah! én –elvégeztem már
De a’ tiéd hátra még –
Fogd be szemem – te fogd kedves!
Még hamvam is érted ég.
’S hogy ezeket kipihegte,
Áldott lelkét kilihegte,
Legott kinos mejjéből –
’S ledőlt Gyula’ öléből. –

Ki láthatja a’ villámot
Sötét felhők’ méhében?
Ki értheti a’ titkokat
A’ sors’ szövevényében?
Ama lecsap – ez öl, gyilkol –
Ama tiéd – ez is az –
Azt nem láttad – ezt nem érted
Belöle csak az igaz.
Mit tesz még a’ vak szerelem?
Kit öszvetört a’ gyötrelem
A’ kinoknak kinjában –
Az érzések’ poklában. –

Mikor érti hogy Budára
Hamis hír jött fülébe,
’S hogy Rozgonyit nem hordozta
A’ hű Margit szivébe’:
Midőn látja hogy oda már
Mindenestől mindene –
’S szent oltára’ sérelmét sem
Bocsátja meg Istene –
Kifordúlván önmagából,
A’ lelkek’ szent országából
Kéri vissza Margitot,
Ki rá végsőt pillantott.

’S a’ mint kifúvja fájdalma’
Kérlelhetetlenségét,
El – kirohan megőrülve
Szegény keresni végét –
’S mint a’ vad, melly száz vadásztól
Itt és ott környűlvéve,
Üldöztetvén gyötrelmétől
Fut halálos sebébe.
’S minél jobban kereng a’ vér,
A’ méreg annál tovább ér:
Fut szegény – de hijjában –
A’ nyil ott már baljában.

Raskai Ur, ki mind eddig
Mozdulatlan kő vala,
Látván mint van fecskendezve
Vérrel a’ templom fala –
Rá kiáltván ön lelkének
Kárhoztató birája,
Mélyen érzi hogy a’ méltó
Büntetést ki nem állja.
Megiszonyodván magától,
Bocsánatot kér lányától: –
De arra hijjába vár –
Az ő teste meghűlt már. –

És pompás kriptát nyittatván
Az oltárhoz közelen,
Lányát oda temetteté,
Ott volt a’ násznép jelen
Rozgonyi is ekkor látta,
Mit nem tesz a’ szerelem?
’S hogy poklot nyit, vagy mennyet ád
A’ legtisztább érzelem –
És egy atya nem teheti,
Hogy leányának érzeti
Ugyan azért égjenek,
A’ kit nem kedvellenek. –

Még akkor nap’ hogy eloszlott
A’ várból a’ nász ’s gyásznép.
Jön egy Huszár be a’ várba
’S a’ mint a’ szobába lép
Isten jó nap! megjöttem már –
Dénes így szóll atyjához
Fogadj Isten édes Fijam!
’S megszorítja magához.
Megjöttél – meg – ’s nem könnyezed!
Oda fijam a’ bal kezed –
Kevés ez a’ hazáért
Nem sok Mátyás királyért.

Nem sok apám! mert levágtam
Kuczug Basát, kit véde
Két száz Jancsár – ’s lovam eldőlt
A’ had fergetegébe.
Öttel vívni egy Magyarnak
Possasinnál mi se volt –
De húsz rohant egyikünkre
Ha az az öt szörnyet holt.
A’ bal kezem el ott esett;
’S mikor ezer halál lesett,
Gyula pajtás oda vág,
’S tágúlt a’ nagy szorosság. –

Ő emelt fel – ő hozott ki
Ő kötötte bé sebem’
Ő ápola – ő vigasztalt
’S adá vissza életem’ –
És azolta nem volt módja
Fijadnak, hogy jobb keze
Szoritással barátjának
Köszönetét megtegye
Pedig megvárná a’ vitéz,
Ki már Szabácsi Várnagy lész –
Ki olly dicső hírt nyere,
Hogy Mátyásnak embere.

Budán ugyan kerestem őt’
De onnan hogy hova lett –
Azt senki sem mondhatá meg
Búcsút senkitöl sem vett.
A’ lovássza azt beszélte,
Hogy valaki vala ott
Csővárról – ’s azt kihallgatván
Sebtibe lóra kapott. –
Ah’ de hol van kedves hugám?
Hivasd elő édes apám!
Hagyd mondhassam meg neki,
Hogy Gyula öt’ szereti. –

Elfojtódván itt Raskai,
Hogy fija megmentője
Ugyan az, ki leányának
Éltetője ’s ölője.
Nem birhatván fájdalmait
Keresni megy Dénessel;
’S erdő hegy völgy végig zúgg búgg
Elkiáltott nevével –
Hogy a’ vadak’ felrettennek,
Vércsék baglyok szétreppennek;
Suhog zörög a’ haraszt:
Vad rugja – szél szórja azt.

A’ sziklák’ magas ormára
A’ mint felvergődének,
Lenéznek az irtóztató
Mélység’ vak fenekének;
’S rémlik – mintha ott fekünne
Valaki elterűlve
Sietnek-le – ’s a’ látásra
Egybe meg vagynak hűlve –
Szegény Gyulát itt érte el
A’ bűntetés tegnap estel
Nagyot dördűlt – ’s villámlott –
Akkor maradt halva ott.

Elhozatván a’ szánandót
Raskai alattomban,
Margit mellé temetteté
Az elnémúlt templomban,
(Lukács napján épen az nap’
Hogy az öreg Tarczai
Csővárra ért, ’s nem szűnhettek
Meg reszkető jajjai)
’S hogy lányát neki nem adta,
Ezerszer is megsiratta:
Ez is vitte sirjába –
Ebbe halt el bújába. –

Dénes pedig megborzadván
A’ helytől, mellyben látja
Mint kinlódott – mint veszett el –
Apja, húga ’s barátja.
Felköté még egyszer kardját,
Meg van még a’ jobb keze –
Mellyel annyi törököt ölt,
Mellyel annyit véreze.
Isten hozzád Magyar ország!
Bejött a’ Cseh háborúság –
Isten hozzád is Csővár!
Engem többé nem látsz már. –

Így szóllván – megy – ’s mint hallatszik
Boreszlónál esett el,
Midőn fél keze által már
Előbb hét Cseh veszett el.
Csővár pusztaságra maradt –
Most porhanyós omladék
’S álmélkodva tekintget rá
Az elfjúlt maradék.
A’ holott mint most is látszik,
Ollykor néha tűzláng játszik
A’ kriptának gödréből
Margít’ bús szerelméből.

Balla Károly.


A’ BOLDOGSÁG’ VÁGYA.

Minden ember szeme elött
Lebeg fen egy bájló czél,
Vele szülték, vele–is nőtt
’S mig csak lehel, vele él.
„Boldog akar kiki lenni”
Ebbe’ minden ember egy,
De hogy kelljen szerét tenni
Már itt kiki másképp megy.
Az életnek örömeit
(Mikor sorsunk engedi),
Mint egy fának gyömölcseit
Ki hogy éri, úgy szedi.
De az élet esméretlen,
’S gyümölcse is csalogat;
Méz s kivül, ’s jaj még is ben
Sokszor mérget osztogat.
Ezer képben, ezer szinnel
Minden elött más forma
’S holnap sokszor már az nem kell
A’ mit keblünk ohajt ma.
Sokszor szivünk ollyant is kér,
’S az ohajtott bálvánnya;
A’ mit végre hogy ha el ér
Keservesen meg bánnya.
Keressük a’ boldogságat
Földi-öröm nyomain,
’S midön szívünk égig hágott
A’ reménynek szárnyain, –
Midőn édes Ideálunk’
Ált ölelve képzeljük,
A’ vélt czélnál csalva állunk
’S csak árnyékját öleljük.
Azt képzeljük’ boldogságunk
Hogy a’ mennyt túl haladja,
Ha egy forró kivánságunk’
A’ kegyes sors meg adja.
Áldjuk ekkor hiv sorsunkat
Ezt ohajtván egyedül
’S alig értük el czélunkat
Az el ért száz ujjat szül.
Néha néha elégedve
Sorsunkra ha nézhetünk,
Még is köddel van bé fedve
Mert mulandó – ’s reszketünk.
’S mentől inkább néki szokunk
A’ szerencse’ fényéhez,
Annál inkább félni okunk
Hogy ne érjen végéhez.
’S milly terhes az embernek az:
Hogy többnyire nem tudja
Vallyon merre megy az igaz
Boldogságnak jobb utja.
Mert két erő uralkodik
Sirjáig az emberen
’S e’ kettő közt úgy hánkódik
Mint egy habzó tengeren.
Az ész – ’s a’ szív – ez a’ kettő
Éltünkben az evező;
Haj! de ezen két vezető
Igen ritkán egyező.
A’ hídeg ész sokszor gátol
Midőn szivünk olvadoz
’S a’ merő ész tanácsátol
A’ meleg szív borzadoz.
Hol van hát az igaz öröm?
Hol az igaz boldogság?
Fejem’ midőn ezen töröm
Gordiusi bogot vág.*
az ókori frígiai város legendás királya, Gordiosz által azon a kocsin készített csomó, amelyen utaztában egy jóslat alapján királlyá tették; a monda szerint, aki a csomót megoldja, Ázsiának ura lesz; a csomót senki sem tudta kibogozni, végül Nagy Sándor úgy oldotta meg a kérdést, hogy kardjával kettévágta.
Szivünk’ forró vágyódása
Mellyt keblünkbe a’ bölcs ég
Irthatlanúl bele-ása
Nékünk tehát csak inség?
Nem mért az ég illy terhet ránk,
Igazságtlan volna ez;
Ez mennyei édes Atyánk’
Jóságával nem egyez.
Lenni kell egy igaz utnak –
’S kik szemesek előre,
Bizonyosan fel-ís jutnak
Az ohajtott tetőre.
Az ész – ’s a’ szív – ez a’ kettő
Midőn bennünk egyesek
Boldogságunk remélhető,
Mert kérésink helyesek.
’S ha a’ szív’ sok kivánságát
A’ virtus meg rostálja,
Ugy az ember boldogságát
Könnyebben fel találja.

Gr. Teleki Ferencz,
Paszmoson Erdélyben.



FOGLALAT.


Lap.
Borbély Helena. (Horvát Endre.) 1
A’ holdhoz. (Bajza.) 24
Sok baj semmiért. (Szalai Benjámin.) 25
Szilágyi. (Berzsenyi.) 53
A’ jövevény. Románcz. (Kisfaludy Károly.) 55
Sejtés. (Vörösmarty.) 57
Zempleny vitézeire. (Vásárhelyi János.) 58
A’ Magyar Geniuszhoz. (Szerényi) 59
Ámor is Méh. (Debreczenyi.) 60
A’ kedveshez. (Szentmiklósy.) 61
A’ Venuszok. (Gr. Dessewffy Jósef.) 62
Három szép érzés. (Takács Judit) 63
Füred. Novella. (Gr. Majláth János.) 67
Mohács. Elegia. (Kisfaludy Károly.) 81
A’ vig Chloe. (Berzsenyi.) 85
A’ Fellegekhez. (Vörösmarty.) 88
Andor és Juczi. (Szalai Benjamin.) 89
Egy leányka éneke. (Makáry) 96
A’ Poeta. (Bersenyi.) 97
Pompejus. (Szenvey.) 98
A’ csermely. (Bárány Ágoston.) 99
Pénznek és fösvénynek Ura ki? (Mericzay.) 100
A’ tünődő. (Vörösmarty. ) 101
A’ czáfolhatatlan. (Szenvey.) 103
Tihamér. Novella. (Kisfaludy Károly.) 107
Ének a’ harangról. (Szenvey.) 212
Az Isteni végzés. (Mericzay.) 231
Hunyadi vitézeihez. (Fenyéri Gyula.) 243
Tiszta szemérem. (Szenvey.) 244
Artemisia az ó világból.) 245
A’ mái Artemisia. ) (Szatthmáry.) 248
Görög-ország’ Istenei. (Szenvey.) 250
Gőzhajóhoz. (Besze.) 259
Csővár. Rege. (Balla.) 260
A’ boldogság’ vágya. (Gr. Teleki Ferencz.) 283




_____________________________________

Pesten
Füskúti Landerer Lajos’ betűivel.











A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.